8. One step closer

Drága Olvasóim! :)

Kezdem azt hinni, hogy mégsem a kedd a legmegfelelőbb nap a frissítésre, mert eddig csak nagyon ritkán töltöttem fel akkor a részeket, és továbbra is fenntartom a változtatás jogát. Ki mondta, hogy nem lehet kedd bármelyik másik napon?:)

Már annyira várom, hogy ti is megtudjátok a folytatást, de- ahogy a cím is utal rá- mindig csak egyet szabad lépni. :)  Nem is húznám nagyon az időt, csak szeretném megköszönni az elképesztően kedves hozzászólásokat, őszintén megleptek és rettentően örültem nekik. :) Ráadásul sikerült elhárítanom az összes problémát az elkövetkezendő hetekre nézve, ami annyit jelent, hogy történjen bármi az isten háta mögött augusztus végéig, nem nagyon fogok csúszni a részekkel, hacsak nem szívódik fel a wifi (nagyon remélem, hogy nem fog!:D)

Jó olvasást, és további szép vasárnapot! :)

xx Lu

A több ezer mérföldes utazás egyetlen lépéssel kezdődik.

Louis Tomlinson

Mia távozása elgondolkodtat. Nem hiszem, hogy csak és kizárólag a testvérei miatt rohan el ilyen hirtelen, de nem szólok semmit. Ha eddig nem tudtam maradásra bírni, akkor most sem fog menni. Pár percet várunk mindannyian, mielőtt megszólalunk, a csendet végül Niall töri meg, aki szemöldök húzogatva kezd magyarázni.

- Kedves lány.

- Ne kombinálj- löki meg Liam.

- Igen, nagyon kedves lány, és nagyon jó barátok lettünk- helyeselek és lelkesen avatom be a többieket a tervembe- Srácok, segítenünk kell neki.

- Oké, elhiszem, hogy jól néz ki meg tökre jó arc, de ne felejtsd el, hogy nem kell neked megoldanod mindenki problémáját- vág a szavamba Harry, aki annak ellenére, hogy mennyire megemberelte magát néhány percre, most ismét kissé lekezelő hangon beszél róla.

- Nem felejtem. Pláne, ha ilyen elbűvölően emlékeztetsz rá. Egyébként meg nem pénzről van szó- a kérdő tekinteteket látván részletezni kezdem a tervet- Mia húga hetek óta kórházban van, és vele van az anyukájuk is. Ő az egyetlen édestestvére, rajta kívül négy lurkóról kell Miának gondoskodnia. Erőn felül teljesít minden nap, a nevelőapja pedig nem sokat könnyít a helyzetén. Ha kikerülök innen, elviszem Birminghambe, ugyanis ott műtötték Jenst.

- Oké, de mi a terv?- Liam türelmetlenül előrébb hajol, a körém gyűlő társaim úgy szint.

- El kell jönnötök velem oda, Mia nélkül. A húgának sok erőt adhatunk a puszta látogatásunkkal. Kérlek!

- Ennyit megtehetünk érte- Zayn talán az egyik rajtam kívül, aki tudja, milyen az élet sok kistestvérrel. Liam és Niall helyesel, Harry pedig csak akkor bólint rá, amikor már mind a négyen őt nézzük.

- Nem vagyok szőrösszívű, tudjátok. Természetesen én is szívesen ellátogatok ahhoz a kislányhoz. Mert kislány, ugye? Mert nem hiszem, hogy jót tenne egy frissen műtött tinédzsernek, hogy a szívbajt hozzuk rá.

- Történetesen egy 13 éves lányról van szó, akit szívelégtelenséggel műtöttek, úgyhogy óvatosnak kell lennünk- őszintén örülök, hogy mind beleegyeztek.

Alig várom, hogy lássam Mia arcát, amikor újra megölelheti Jennát és őszintén szólva már én is nagyon kíváncsi vagyok a "kis Mia"-ra, mert a hallottak alapján úgy hasonlítanak, mint két tojás, noha Mia szerint Jenna, fiatal korából kifolyólag, gyermekarcú, és a haja valamivel hosszabbnak tűnik, mint nővéréé, hiszen vagy egy fél fejjel alacsonyabb nála, vagy talán még egy kicsit többel.

- És hogy gondoltad ezt az egészet? Hipp-hopp fogod, betuszkolod a kocsidba újdonsült barátunkat és elrabolod?- Liam rögvest rátapint a lényegre. Amilyen makacs ez a lány, még az is lehet, hogy feljelent emberrablásért, amiért elviszem a városból.

- Valami olyasmi- mosolygok magam elé és felidézem heves tiltakozását.

A fiúk még nagyjából fél órát maradhatnak, majd a látogatási idő leteltével ismét magamra maradok. Megfojt a kórterem, de a folyosóra semmi kedvem kimászni, ezért csendben elfoglalom magam. Niall és Zayn behozták a laptopom, így egy gombnyomás után már olvashatom is az aktuális híreket, pletykákat, és felnézek néhány közösségi oldalra. Bár ne tenném! Mindenhol csak azt látom, hogy kórházba kerültem, mentőt kellett hívni hozzám, ráadásul válogatott baromságokat olvasok az állítólagos betegségemet illetően.

Néhány bejegyzésen jót nevetek, de amikor meglátom az utálkozó hozzászólásokat, amiben Miát támadják, kicsit felhúzom magam. Azonnal tudatom mindenkivel, hogy jól vagyok, a végére pedig odabiggyesztem, hogy ne bántsa senki a "titokzatos lányt", mert ő nem tehet erről, pusztán ott volt, amikor szükség volt a segítségére. Nem nevezem meg őt, de a leglelkesebb követők már ráaggatták a Jó tündér jelzőt. Igazán illik rá, ennek ellenére elég nehéz elképzelnem őt varázspálcával, talpig kislányos öltözetben. Megmosolyogtat a tény, hogy külön bejáratú védőszentem akadt, és ezekkel a pozitív gondolatokkal hajtom álomra a fejem.Holnap hazaengednek, ha éjjel nem lesz lázam, a pár napos pihenést kell csak betartanom, és az én Jó tündéremnek tett ígéretemet.

~

Reggel frissen ébredek, és meg sem várva a reggelit, pakolni kezdek. Minden ruhám és személyes tárgyam bedobálom a táskámba. Elképzelhetetlennek tartom, hogy ennyi holmim legyen csupán pár kórházban töltött éjszaka után. Túl sok felesleges csetreszt hoztak be. A szürke pulóvert hagyom utoljára. Gondosan összehajtom, és miután a kupac tetejére rakom, úgy döntök, mégis felveszem.

Odakint hatalmas pelyhekben esik a hó, minden vakítóan fehér. A fákat, az utakat, a padokat, de még a telefonfülkéket is, ameddig a szem ellát, mindent fagyos hó takar.

Messziről megismerem a hatalmas fekete autót, ami begurul a parkolóba. Kapucnimat a fejemre húzom, megigazítom a sálam és nekivágok a havazásnak. Amilyen gyorsan csak tudok, ellavírozok a kocsik között és elfoglalom a vezető melletti ülést.

Nem beszélünk sokat, Harry az utat figyeli, a többieknek pedig dolguk akadt, így csak ketten vagyunk. Egész idő alatt csak a rádió szól, hol halkabban, hol hangosabban. Mindenesetre nem zavarjuk az adást a beszédünkkel.

A Range felgördül a kocsifelhajtóra és a motor leállítása után fordul felém ideiglenes sofőröm.

- Jobban vagy?- azt hiszem ennyire komolynak régen láttam őt. Tudom, nem teljesen arra céloz, hogy fáj-e valamim, legalábbis nem a fizikai fájdalomra érti.

- Most, hogy visszakaptam a legjobb barátomat, remekül- mosolyodok el és mint egy végszóra, megkordul a hasam.

- Én sem ettem ma még- jegyzi meg az üresen kongó gyomromra célozva. Kiszállunk mindketten a hatalmas járműből, segít bepakolni a táskámat, aztán már megy is. A garázsba belépve végigsimítok az autómon, ami az üres térben árválkodik. A bal oldali ajtó mellett elhaladva megakad a szemem egy hosszú, barna hajszálon, ami ragaszkodik a fejtámla huzatához. Kellemes érzés fog el, kinyitom az ajtót, és a hosszú szálat a földre készülök ejteni. Sokáig nézem, és azt kívánom, bár csak Eleanoré lenne. Elengedni még sem tudom, inkább visszaejtem a bőrülésre és visszacsukom a kocsiajtót.

Egészen furcsa érzés itthon lenni. Ez az idei első hó, én mégsem érzek késztetést arra, hogy belevessem magam, semmi lelki erőm hozzá. Egy forró teát kortyolgatva és néhány szelet pirítóssal a tányéromon terpeszkedek a nappaliban. Egyedül. Mindenki visszaköltözött a saját lakásába, ami teljesen érthető. Elvégre nekünk lazítanunk kéne, és nekik is megvan a saját dolguk.

A nappali pang, mindenhol csend van, még úgy is, hogy megy a tévé. A telefonomat figyelem minden másodpercben, hátha történik valami, de egy idő után kénytelen vagyok feladni. Az érintetlen reggelimet a kukába dobom, már elmúlt az éhségem, rá sem bírok nézni az ételre. Kinyitom a nappaliban lévő összes ablakot, elhúzom a függönyöket, és keresgélni kezdek a fiókokban. Nem hiszem el, hogy nem maradt még néhány darab. Kell lennie. Szükségem van rá.

Megvagy- gondolom magamba, amikor kezembe veszem a karton dobozt. Lerángatom róla a fóliát és kiszedek egy szálat. A rejtekhelyre bedobott kacatok közt találok egy öngyújtót is, és az ablakba ülve kényelmesen, ráérős tempóban elkezdem szívni a cigit. Egyiket a másik után, kisebb-nagyobb szünettel. A harmadik felénél érzem a kellemetlen, keserű ízt a számban, de nem hagyom abba. A csend, ami rátelepedett a környékre, lehetővé teszi, hogy minden egyes slukknál halljam, ahogy serceg a papír, és a vakító fehérségben szinte világít a vöröses színű parázs. Elég egy gyengéd pöccintés és az egykor narancs színben pompázó égő papír szürkén hull alá. Az ablakpárkányon elszórva mindenhol hamu van, egy kevés a szőnyegre is potyogott, de nagy része házon kívül maradt. A már-már síron túli csendet néhány ütemes kopogás zavarja meg. Összerezzenek, majdnem kiejtem a kezemből a cigarettát, de az utolsó pillanatban meg tudom akadályozni az ablakból való kizuhanásomat, és minden épségben marad körülöttem.

- Nyitva van- a hangom, mintha nem az enyém lenne. Rekedt, száraz, szinte karcolja a levegőt.

Az ajtó lassan nyitódik, a belépni kívánót elrejti előlem néhány pillanatra az előszobában lévő oszlop szerű fal. Bátortalan lépések hallatszódnak mögülem, és pontosan tudom, mikor kell megfordulnom, hogy a vendégem ne a hátamat lássa. A látványtól viszont kiesik végleg a kezemből a parázsló kátrányos papír, és ijedtemben a hófehér szőnyegen taposom el.

- Nem akartalak megrémiszteni, ne haragudj. Én csak..- a száját rágcsálja, és alig mer felnézni. Barna haja arca elé omlik, nem túl hosszú ismeretségünk alatt még sosem láttam ennyire zavarban, vagy..hát nem is tudom igazán mi ez.

- Mia, nincs gond. Én vagyok a hülye, hogy nem megyek ki- veszem fel a földről a csikket és kidobom az ablakon. Tekintetem a fekete foltra téved. Eltűnődök azon, mit is lehetne csinálni, de a legjobb azt hiszem, ha nyomban eltüntetem a szőnyeget innen, mert bűzlik az égett műszál szagától az egész nappali. Lazán feltekerem a hőtől meglágyult anyagot és félretolom.

- Én csak.. gondoltam megnézem, hogy vagy. Buta ötlet volt, nem akarlak zavarni- már menne ki, de szerencsére időben elkapom a karját.

- Ne butáskodj, örülök, hogy itt vagy. Addig sem emészt fel a magány- belegondolok az elmúlt húsz percembe és egyenesen szánalmasnak érzem magam- Kérsz valamit inni?

- Nem köszi. Tényleg csak tudni akartam, jól vagy-e – mintha meg sem hallanám, amit mond, töltök neki is egy bögre teát, és két bögrével a kezemben érek vissza a nappaliba, ahol már Mia helyet foglalt unszolásomra.

- Akkor jó, mert egyedül nem tudok meginni ennyi teát- leteszem elé a gőzölgő löttybe, fintorogva leteszem én is a bögrém és felé fordulok- Tulajdonképpen hogy találtál ide?

- Zayntől tudom, hol laksz. Kerestelek a kórházban, de már nem voltál sehol. Amikor megkérdeztem, hol vagy, azt mondták, haza engedtek, de hogy van egy üzenet számomra. Zayn meghagyta nekik, hogy adják nekem oda a címed- szinte egy levegővel mondja ki ezeket a szavakat, mindeközben felkuporodik egyetlen egy kis mintákból kirajzolódó négyzetbe.- Azt sem tudom, miért vagyok itt.

- Mert a barátok már csak ilyenek- suttogására suttogással válaszolok. A mondatomra felkapja a fejét és mélyen a szemembe néz. Megilletődött, nem is kicsit. Keze s lába megremeg, szemei csillogni kezdenek. Hosszú másodpercekig nem szólal meg, majd mikor sikerül helyreállítania a légzését, megpróbál néhány szófoszlányt kipréselni görcsösen összeszorított fogai közül.

- Azt mondtad, barátok?- még engem is kiráz a hideg mind azután, hogy jóleső érzés szalad végig a bőrömön. Rájövök, nem akarom többé szomorúnak látni, azt szeretném, ha nevetne, ha táncolna, mert ilyen még nem volt. Olyan még nem történt az elmúlt hetekben, hogy valaki önzetlenül a kezét nyújtotta volna ennek a lánynak, aki most is, ahelyett, hogy pihenne, vagy szabadságát élvezné, inkább felkeresett, hogy jól vagyok-e. Pedig kutya bajom. Tényleg.

Nem szólalunk meg, csak hangosan nevetni kezdünk. Még talán mi magunk sem tudjuk, hogy min, de ez így a jó. Az órákig tartó beszélgetést elhalasztjuk, mert idő van, az ikreket el kell hozni az óvodából. Mia sietősen kapkodja magára a kabátot, sálat, zsebében kesztyűje után kutat, mikor megállok mellette. A falnak támaszkodva húzom fel az első pár cipőm, ami a kezem ügyébe kerül, hanyagul a hátamra dobom a kabátomat.

- Nem kell kikísérni, maradj csak. Nagyon hideg van kint- bohókásan meglöki a vállamat, de csak annyira, hogy ne essek el.

- Csak nem gondolod, hogy hagylak sétálni!?- még a feltételezés is meghökkent, ezért a kelleténél ingerültebben teremtem le Miát - Szépen beülünk a kocsiba, és hazaviszlek titeket. Biztosan nem fogsz két kisgyerekkel a hidegben mászkálni!

- Louis..- ellentmondást nem tűrő tekintetemre megadja magát, még mielőtt ellenkezni kezdene- Rendben. Köszönöm.

- Ne köszönd meg soha többet, ha segítek. Kérlek- nyitom ki előtte az ajtót, és megvárom, míg kibújik a karjaim alatt.

Kilépve óvatosan a lépcsőhöz araszol, és míg rám kell várnia, megkapaszkodik a korlátban. Dülöngélni kezd, és mivel félig háttal állok, nem tudom kivenni a mozgásából, hogy csak szórakozik, vagy tényleg megcsúszott. Ijedten fordulok egyet a saját tengelyem körül, minek következtében én kerülök a földre.

- Jézusom, jól vagy?- nem igazán tudja visszafogni a nevetését, de nem bánom. Valamiféle ismerős melegség költözik a szívembe ettől a kacarászástól. Vidáman nézek fel a lányra, akinek arcát most hosszú barna haja eltakarja, de enélkül is tudom, még mindig nevet.- Ne haragudj, nem akartalak nagyon kinevetni, de ez elég..jaj, olyan kis szerencsétlen vagy.

Elfogadom a felém nyújtott karját, de ahelyett, hogy felhúznám magam, Miát is egyenesen az ölembe rántom. Egy fél maroknyi havat szórók a nyakába, a bőre ettől hirtelen kipirosodik. Mia azonban nem megsértődik, csak még hangosabban nevet és én is kapok egy kis fagyos vizet az arcomba. A rendelkezésünkre álló korlátozott mennyiségű hó miatt alig-alig sikerül megfürdetnünk a másikat, viszont annál jobban érezzük magunkat. Visszatér belém az energia egy pár percre, újra megszeretem a telet, elfelejtem a gondokat, és csak arra tudok gondolni, mennyire jó is ez így. Nincs stressz, nincs pánik, nincs szorongás. Nincs semmi, csak a jelenlegi legjobb barátom, aki azt hiszem, legalább annyira gyerekes, mint én.

- Most már mehetünk a csajokért- ráncigálom fel a fagyos teraszról Miát, akinek nehezére esik megállnia a két lábán.

- Ne siettessen, uram. Egy hölgy..- nyögdécsel, és úgy áll, mintha legalább 119 éves lenne- ...nem tud csak úgy felpattanni!

- Gyerünk már, ne nyávogjon, Hölgyem- szinte repül utánam, ahogy a garázshoz sietünk. A sebességünk relatíve gyors, a nagyjából fél centis hó alatt hajszálvékony jégréteg lapul, ezért talán gyorsabban haladunk az autóhoz, mint amilyen tempóban a lépcsőn közlekedtünk.

A bal oldali ajtót kinyitom és Mia már gondolkodás nélkül ül be a kocsiba. Eszembe jut, hogy az első találkozásunkkor mennyi 'kérlek' és ' ne szórakozz már' kellett ahhoz, hogy ne gyalogoljon haza a zuhogó esőben, hanem engedje, hogy hazavigyem.

- Látod, nem is olyan nehéz- gondolkodás nélkül mondom ki az első mondatot, ami erről eszembe jut, de látom, hamar rájön, mire utalok.

- Akkor az volt- túr bele a hajába, amit eddig kapucni fedett.

- És most?- sandítok felé, miközben óvatosan kitolatok az útra. Ha nem ülne mellettem senki, akkor sem vezetnék sokkal gyorsabban, de így, hogy Mia is a kocsiban ül, a lehető legóvatosabban próbálok kormányozni és nem engedem, hogy felgyorsuljon az autóm.

Pontosan tudom, mennyi lóerőt tartok a kezemben, és csípőből elmondom minden tulajdonságát ennek az autónak, bármikor bejutnék a város szívébe csupán annyival, hogy a gázra taposok, és meg tudnám oldani, hogy a megközelítőleg húsz perces utat megtegyük ennek töredéke alatt, de nem teszem. Félek, mert nem vagyok egyedül, mert ha valami történik, akkor nem csak velem, hanem vele is. Felelősségteljesebbnek érzem magam, ha mellettem ül valaki, különösen ha ez El, vagy Mia. Szinte már alig merek rálépni a gázpedálra, idegesítően lassan indulunk el. Látom, hogy Mia is csak az utat képes nézni. Nem fél, teljesen nyugodt, ha pedig tudná, mi zajlik mindeközben az én fejemben, szinte biztosan őrültnek tartana. Talán igaza lenne, és az vagyok, amiért görcsösen kapaszkodok, hogy minden átmenet nélkül változik meg a hangulatom, szélsőségesen viselkedek, de próbálkozom. Minden tőlem telhetőt megteszek annak érdekében, hogy ne rémisszem meg, hogy ne érezze magát rosszul és főleg, hogy biztonságot tudjak nyújtani, mint ahogy most is.

- Most? Egyszerűbb volt, mint gondolnád- válasza kizökkent a zavaros gondolataimból és ahelyett, hogy minden szélfúvásról azt feltételezném, hogy a világvége jött el, lazábban tartom a kormányt, és a megengedett sebességhez viszonyítva átlagos tempóra gyorsítok.

- Örülök, hogy így gondolod- egy pillanatra felé nézek, de szinte azonnal visszavezetem tekintetem az útra, nem akarom, hogy bármi történjen. Elvégre, az út még mindig tiszta jég.

- Louis..- kezd bele egy ártalmatlannak tűnő mondatba.

- Igen?- lassítok a kereszteződésnél, és határozottan eltekerem a kormányt jobbra, így rákanyarodok a külvárosba vezető útra.

- Arra gondoltam..na jó, ne nevess ki, oké?- látom, hogy felém fordul teljes felső testével, igazgatja a biztonsági övet, és maga alá húzza az egyik lábát. Ugyan ezt csinálja Lottie. Ha ő ülne itt, biztosan rászólnék, de Mia esetében csak kíváncsivá tesz mindez, ezért letérek a leállósávba, és járatom a motort.

- Esküszöm.

- Jaj, ne esküdözz itt nekem -legyint egyet, közben majdnem arcon csapja saját magát. Hátrahőköl, majd folytatja- Szóval. Igazából, csak meg akartam kérdezni, hogy nem érsz-e rá,ühm. Nem is tudom, hogy kéne megkérdeznem..- zavart, folyton a szerteágazó tincseit babrálja, miközben a másik kezével idegesen dobol a behajlított lábán.

- Mia, egyszerűen csak kérdezd meg- nem tudom nem megmosolyogni a viselkedését, hihetetlen aranyos. Most már végképp a húgomra emlékeztet.

- Látod? Már most nevetsz rajtam, pedig még meg sem kérdeztem. Mindegy, most már úgy sem jövök ki ebből az egészből túl jól- mély levegőt vesz és belevág- Jövőhéten szombaton lesz az idei év első meccse. Sam nagyon szeretne eljönni, de nem tudom, kire tudnám rábízni. Arra gondoltam, de tényleg nem muszáj, hogy eljöhetnél. Sam nagyon megkedvelt, folyton emleget téged, mint a "vezetős fiút". Bár, mindezt csak a kis saját nyelvén tudja, de biztos vagyok abban, hogy rád gondol, mert úgy csinál, mintha vezetne, és közben a fejét ingatva vigyorog. Szóval..és láttam, hogy egész jól kijöttök, de ha nem érsz rá, komolyan az sem baj, és mondd meg, ha nem érdekel, csak....- nem bírom tovább, egyszerűen képtelen vagyok hagyni azt, hogy zavarában nagyobbnál nagyobb hülyeségeket mondjon.

- Nem baj, ha jönnének a srácok is? Tudod, Sam mellett ott lennék én, az ikreket Zayn és Liam nyakába aggatom. Állítólag ők a sármőrök, vagy mi a szösz. Harry kezébe adjuk Melit, és Niall...nos Niall imádja a focit, ahogy én is. Örülök, hogy rám gondoltál, megtisztelő.

Hirtelen szóhoz sem jut, csak levegő után kapkod. Másodpercek töredéke alatt meggondolja magát, inkább nem mond erre semmit, megtörli a szemeit, kikapcsolja a biztonsági övet és a nyakamba borul.

- Köszönöm.

- Ugyan- csitítom, bár ezek csupán örömkönnyek, mégis rossz érzés így látni.- Szívesen megnéznélek játék közben.

Amilyen gyorsan a karjaimba esett, olyan gyorsan ül vissza és köti be magát. Nem beszélünk sokat, inkább csak a rádiót hallgatjuk, ahonnan ismeretlen dallamok hangzanak fel sorban, és mindkettőnket idegesítenek a bugyuta dalok. Fejben már egészen máshol járok- megint. Szervezem a szombatot, megpróbálom észben tartani, hogy mihamarabb fel kell hívnom mindenkit.

- Megvárlak itt titeket, ha nem baj- bocsánatkérően nézek rá, miután leparkolok az óvoda előtt.

- Persze, sietek- a lehető leggyorsabban pattan ki az autóból és gyanakodva megy a bejáratig. Mielőtt benyitna, utoljára körbepillant, majd eltűnik a faajtó mögött.

Ilyenkor már javában zajlik az élet az utakon, lassan véget ér az ebédszünet, mindenki kocsiba ül és megpróbál időben visszaérni a munkahelyére. Eszembe jut, hogy volt, amikor bármit megtettem volna egy olyan állásért, most viszont itt ülök és úgy érzem, ennél jobban csak egy dologtól érezhetném magam.

Zöld sapkás apróságok ugrálnak le a lépcsőn, mögöttük Mia, aki megpróbálja visszatartani az ikreket, miközben Meli kezét szorosan fogja. Molly és Minnie hirtelen megállnak a járda közepén és megvárják, míg nővéreik utolérik őket. Széles mosollyal az arcomon szállok ki a kocsiból, és kinyitom nekik az ajtót.

- Hölgyeim- feléjük nyújtom a kezem, mire még jobban megszeppennek, meg se mernek mozdulni, csak bámulnak rám, majd Miára.

- Lányok, emlékeztek Louisra?- semmi válasz, csak bizonytalan bólogatások.

- Ő az, aki miatt nem jöttél haza korábban?- Meli szavai rosszul esnek a legidősebb lánynak, és mielőtt beállna a kínos csönd, megpróbálom menteni a menthetőt.

- Én vagyok az a Louis, aki kivisz titeket majd Mia meccsére szombaton!- erre egyikük sem számított, így a csend csak még nagyobb lesz.

- Szálljatok be gyorsan, mert ide fogunk fagyni- Mia beterelgeti a lányokat, egyik pattan be a hátsó ülésre a másik után. Két oldalról próbáljuk bekötni a biztonsági öveket, elrendezni a kis táskákat, plüssöket, sapkákat.

- Ez fárasztóbb, mint emlékszem- komoly figyelmet kíván három kislány, akik túl vannak pörögve a délutáni alvás előtt.

- Mikor csináltál te ilyet?- suttogja Mia, mikor beülünk végre mi is a kocsiba. Úgy látszik, eddig tartott az energia, mindhárman azonnal elaludtak, mihelyst kényelembe helyezték magukat.

- Van néhány testvérem- rántom meg a vállam, amolyan "nem nagy ügy" módon- Lottie, Fizzy, Daisy, Phoebe, Doris, Ernest.

- Az igen, akkor tudod mi fán terem a nagy család- úgy látom, megnyugtatja a tény, hogy van olyan, akinek több testvére van, mint neki.

- Kérlek!- nevetek felé, miközben lehalkítom a rádiót.- Aranyosak, miközben alszanak.

- Igen- ő is a visszapillantó tükörbe néz, hogy láthassa a testvéreit. Az ikrek egymás kezét fogva alszanak, a legszélén ülő Meli felé dőlnek, míg ő az ablaknak támasztott fejjel szuszog.- Kis angyalkák.

- Látszik, mennyire szereted őket. És ők is téged. Ha látnád, hogy csillognak a szemeik, amikor rád néznek..!- szinte kézzel fogható szeretet veszi őket körül, ami irigylésre méltó. Ezekben a pillanatokban hiányoznak a leginkább a húgaim, hiszen nekem nincs kit babusgatni, és nem tudok senkit sem játékból a falnak nyomni, nincs, akivel összevesszek nap, mint nap, és nem követnek apró talpak egész nap a lakásban. Leginkább egy eldobott papír zacskóra hasonlít az életem ebből a szempontból: üres, és unalmas.

- Ne félj, tudnak okozni meglepetéseket- befordulunk a Haygate Estate felé, ahonnan rémisztően ismerőssé válik minden. Az emberek megbámulják a kocsit, el sem tudják képzelni ki, és miért jár erre, Miát felismerve pedig ráncolt homlokkal haladnak tovább.

- Segítek- pattanok ki a kocsiból, miután leállítom a motort. A három grácia még alszik, ezért óvatosan az ölembe veszem az ikreket, Mia pedig Melit, és a lehető legkevesebb zajt csapva sétálunk el a lakás ajtajáig. A zár kattan, Mia a lábával löki be az ajtót és int szabad kezével, hogy kövessem. Egy pici lila szobába érünk, ahol három egyforma ágy sorakozik, mindegyik mellett egy-egy virágos éjjeli lámpa. A falon szinte nincs semmi, csak a szekrények vannak elé tolva. Lefektetjük az apróságokat, és az ajtónak támaszkodva figyelem, ahogy Mia behúzza a függönyöket, még utoljára megigazítja a takarókat, és puszit adva mindhármuk homlokára, magára hagyja őket aludni.

- Köszönöm a segítséged- hálálkodik kifelé menet.

- Mondtam már, hogy nem szeretném, ha megköszönnéd ezeket. Természetes, hogy elviszlek és hazahozlak. Tél van, és amúgy is ráérek- magam elé engedem, és sietősen összeszedjük a lányok holmiját, ami a kocsiban maradt.

- Én azért szeretném megköszönni- erősködik, és amint beérünk a lakásba leültet az egyik székre.- Válassz!- hirtelen nem fogom fel, mi történik, és csak néhány pislogással érem el, hogy meglássam mindazt, amit az orrom alá dug.

- Csokis, ez egyértelmű- rántom ki a kezéből a pudingos tasakot, és kisfiús vigyorral, megszeppenve ülök. - Segítek!

- Nem, Louis, te szépen ott maradsz- parancsol rám a Jó tündér. Még nem is említettem neki, de azt hiszem, eljött az ideje.

- Tudod, hogy emlegetnek téged?- felém se fordul, csak úgy a válla fölött kérdez vissza.

- Kik?

- Azok, akik láttak minket együtt, mielőtt..szóval mielőtt rosszul lettem volna..- ennek hallatára megáll egy pillanatra a mozgásban, és lassan megfordul.

- Micsoda?- arca egy pillanat alatt sápad le, szinte látom, ahogy kifut a vér az arcából.

- Nyugi, senki sem tudja, ki vagy pontosan, ha ettől félsz. Csak kaptál egy irtó elbűvölő becenevet- mosolyogva folytatom, mert még mindig aranyosnak tartom ezt a kis gesztust a rajongóktól.- Te vagy az én Jó tündérem.

Mia arca felragyog, és megpróbálja visszafogni kitörni kívánkozó, hangos nevetését.

- Jó tündér? Hát ez..érdekes. Nem nagyon hívtak még így- az utolsó lépések következnek, és már kész is a puding.

- Szerintem illik hozzád- elfogadom a felém nyújtott kanalat, és a kis tálat, benne a gőzölgő finomsággal.

- Szerintem ez abszurd- letelepszik ő is mellém, lábait felhúzza törökülésbe, és nekilátunk mindketten a desszertnek.

- Mindenesetre kedves- nézek á, mintha meg kéne győznöm valamiről. Nem viszonozza a tekintetem, csak bámul maga elé. Addig meg se mozdul, amíg halk lépéseket nem hall. Akkor aztán felpattan és kisiet a nappaliba, ahová éppen akkor érekezik meg Sam.

- Sam, gyere, tudod ki van itt?- hangja csilingel, és boldog. Maga előtt irányítja öccsét, akinek széles vigyor terül el a képén, amikor meglát.

- Hello Sam- megborzolom a haját, és az ölembe ültetem. Kacska karjait a nyakam köré fonja és kacagva ölel meg.- Hiányoztál, haver.

Belebokszol lágyan a karomba, úgy csinálok, mintha a világ legerősebb embere tette volna, ami felvidítja. Élvezi, ha eljátszom a szenvedőt. Forgolódik, majd kényelembe helyezi magát az ölembe, és végérvényesen legyőzöttként tekint rám.

- Lebirkózott egy 12 éves?- boldogság sugárzik Mia arcáról, még akkor is, amikor Sam egy hirtelen ötlettől vezérelve átmászik az ő ölébe, ezzel majdnem felborítva az összes poharat az asztalon.

- Nicsak, ki beszél- azonnal visszavágok, hiszen Sam úgy leteperte nővérét, hogy a lány egy helyben ül, és nem tud megmozdulni. Mindez pillanatok alatt történt meg, Samnek nem kell sokat bajlódnia azzal, hogy nála jóval idősebbeket kényszerítsen feladásra.

Megered a nyelvünk, és hamar szóba jön Sam betegsége. Mia szemrebbenés nélkül avat be a részletekbe, miszerint már a születése előtt néhány héttel gyanakodtak rá az orvosok, de ettől függetlenül mindenki várta, hogy megszülessen a kis hős, aki legyűrve a világot éli a mindennapjait. Sok mindent képes kifejezni Sam, látszik, mennyire kötődik a testvéreihez, és legnagyobb szerencsémre engem is megkedvelt, bár protokoll szerint taszítania kéne a társaságom.

- Rég találkozott olyan emberrel, aki nem a család tagja, és mégis közelebb engedi magához- Mia mindvégig az ölében ülő fiút tartja, nem engedi, hogy leesen, vagy elmászkáljon, ámbár Samnek esze ágában sincs megmozdulni, nagyon jól érzi magát nővére karjai között- Nagyon meglepődtem, amikor beszállt az autódba minden előzetes hiszti és könyörgés nélkül.

- Ha jól emlékszem, inkább te próbáltad meg bojkottálni a kocsikázást- halkan nevetve szakítom félbe mondandóját, hiszen élénken él bennem az ominózus nap.

- Persze, mert eddig mindig az volt, hogy bárki ismerős vagy idegen leszólított minket az utcán, Sam beindult, mint valami sziréna, és elrángatott onnan, Mindegy merre, csak minél messzebbre- minden figyelmét a testvérének szenteli, aki még mindig nyugodtan ül, és látszólag érdekli a beszélgetésünk.

- Akkor szerencsés vagyok, hogy a Milady személyi testőre engedélyt adott az ismerkedésre- próbálom elviccelni valahogy a beszélgetést, nincs kedvem leragadni egy ilyen szomorú témánál, mint Sam betegsége. Én nem látom őt betegnek, Mia sem, így senki másnak sincs joga így hívni. Ő különleges, más, de nem beteg.

- Sam az én hősöm- végre valahára a szemembe néz, és úgy folytatja- a legjobb barátom ő volt eddig, és a legfőbb támaszom is. Nem mindennapi srác. Ahogy te sem, Louis. Tudom, hogy megígértetted velem, hogy nem teszem, de tényleg meg szeretném köszönni valahogy mindazt, amit eddig értem tettél. Nem kellett volna, senki nem kényszerített rá, de te mégis megtetted. Ugye tudod, mekkora kincs az ilyen? Álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer például láthatnak a testvéreim focizni élesben. Még sosem volt lehetőségük kijönni egy meccsemre sem, pedig már elég rég óta játszom. Apróságok ezek, de amit az elmúlt időben értem tettél, az sokkal több, mint amit Mitch valaha tenni fog hátralévő életében. Szóval.. nagyon köszönöm

Legurulnak az első könnycseppek, a hangja megakad, mintha elvágták volna. Sam érzi a hangulatváltozást, ragaszkodóan Mia nyakába csimpaszkodik, nekem meg összeszorul a szívem. Milyen élete lehet ennek a lánynak, ha ilyen kis dolgokért ennyire hálás tud lenni? Nem akarok belegondolni, és egyetlen dologra tudok csak koncentrálni: felelősséget vállalok. Felelősséget négy gyerek felett a néha éretlennek tűnő barátaimmal egy olyan lányért, aki, ugyan nem ismerjük túl rég óta egymást, a valaha volt legjobb barátommá kezdi kinőni magát. És ettől egy cseppet sem érzem rosszul magam, nem nyomaszt és nem érzem feszélyezőnek. Tulajdonképpen még azt is mondhatnám, boldog vagyok, hogy tehetek valamit érte, mert Miának fogalma sincs arról, hogy ő mennyi mindent tett értem úgy, hogy eddig észre sem vette...

Jajj! :D

Sziasztok! :)

Most, hogy vége van minden előkészítőnek/vizsgának/munkának, teljesen elfelejtem a dolgokat. Szóval, a lényeg, hogy megint jelentkeztem egy versenyre, és teljesen megfeledkeztem arról az apróságról, hogy ehhez ki is kéne tenni a képet. Tehát itt található az a bizonyos blog, aminek a tulajdonosától szeretnék elnézést kérni, hogy ilyen későn kapcsolt az agyam. :)

Update vol.2: épp keddre esik az elutazásom napja, holnap pedig nem leszek itthon túl sokat, ezért még ma felkerül a folytatás. Addig is élvezzétek a napsütést, mert állítólag nem tart sokáig. :(

xx Lu

7. Awkward

Sziasztok! :)

Nem igazán tudok mit mondani erről a részről, talán egy kicsit unalmasnak és semmilyenek tűnik, semmi izgalmas nem történik benne, de lassan beindul a történet, ígérem, és sok meglepetést tartogatok még Nektek! :)

xx Lu

Amelia Villain:

- Louis? Mi baj?- elképzelni sem merem, mi történt. Valamitől zaklatott, de fogalmam sincs, miért. Hosszú másodpercekig nem mond semmit, és én sem szólalok meg. Megállok a járda közepén és megfordulok. Egy számomra ismeretlen dolog miatt késztetést érzek arra, hogy visszasétáljak legalább négy sarkot, hogy eljussak a kórházhoz- Louis, a frászt hozod rám, szólalj meg, kérlek.

- Én csak..nem tudom, miért hívtalak. Volt nálam El.

- Tudom, Zayn meglátogatott- egy pillanatnyi hatásszünetet tart, ez alatt van időm levegőt venni.

- És mondott valamit?

- Ezt nekem kéne kérdeznem- hümmög, de nem mond mást- Bírj ki negyed órát.

- Ezt hogy érted?- hangja a magasba szökik, de mire elmagyaráznám, megérti- Ja, oké.

Köszönés nélkül bontom a vonalat, és egyre gyorsabb tempóban haladok a csúszós, latyakos utcán felfelé. Sosem volt még ilyen érzésem, hogy el kell mennem valakihez. Louis hangja felébresztette bennem a vészmadarat, és tudom, hogy mellette a helyem, bár fogalmam sincs, miért. Hiszen biztosan bent vannak nála a többiek, amikor csak tudnak, és nem lehet annyira magányos, hogy engem hívjon fel, de akkor miért? Miért tette meg, és miért nem tudunk külön utakon járni, mint eddig, a megismerkedésünk előtt? Nem lehetünk barátok, az életünk különbözőbb már nem is lehetne, és ha vissza szeretné szerezni a barátnője bizalmát, annak nem egy lány barát magához láncolása a legjobb ötlet, valljuk be, egy exet sem győzi meg, ha a fiú, aki értük harcol, egy másik lány barátságában keresi a vigaszt. Sosem vezetnek jóra ezek az ötletek, én mégsem küldtem el Louist telefonon keresztül, inkább itt kutyagolok a hatalmas, üvegfalú épület felé.

Méterek választanak el a bejárattól, már szinte érzem, hogy a belső tér meleg levegője körbevesz. Elgémberedett ujjaimmal kapaszkodok a lépcső melletti korlátba, és megállíthatatlanul közeledek a második emelet felé. Háromnegyed öt van, a látogatási idő kellős közepe. A folyosó tömve van hozzátartozókkal, virágcsokrokkal, "Jobbulást" feliratú lufikkal és bonbonokkal. Szégyellem is magam, hogy nem hoztam semmit Louisnak, de ez fél perc után tovaszáll, amikor meglátom őt az ággyal szembeni ablakban ülni, még mindig ugyan abban a sötét nadrágban, póló nélkül.

- Normális vagy? Meg fogsz fázni- ráncigálom el addigi ülőhelyéről, becsukom az ablakot és hozzávágom a levetett pulóverét a földről. Amint a kezembe veszem a puha anyagot, megismerem.

Délelőtt valamiért nem fogtam fel a feliratot, talán túlságosan is lefoglalt az, amire rávett, de most határozottan biztos vagyok benne, hogy azt a szürke pulóvert tartom a kezembe, amit még én adtam neki. Ez volt az, amiért megkeresett, ezt akarta odaadni, mielőtt elmentünk volna kávézni, és mielőtt mentőt kellett volna hívnom hozzá. Most határozottan nem kedvelem ezt a felsőt.

- Nem lesz semmi bajom- mély orgánuma meglep, eddig még nem hallottam ilyen melankolikusnak, beszédtempója túl lassú hozzá képest. Nem az a Louis, akit délelőtt itt hagytam, egyáltalán nem hasonlít rá. Ő most az a Louis , aki a focipályán botladozott a rosszulléttől, akinek nem csillog a szeme, és aki üveges tekintettel néz egyetlen egy pontot órákig.

Csak mikor leülök mellé az ágyra, akkor mozdul meg. Átbújtatja a fejét a pulóver nyakán, segítek neki felvenni rendesen, mert időközben megcsavarodott kicsit. Erőtlenül ejti vissza karjait maga mellé, és szipog néhányat.

- Szeretnél beszélni, vagy csak maradjunk csendben?- rossz őt így látni, hiszen lehetne boldog is ennyi erővel. Nincs neki semmi baja, nem kórházra van szüksége, csak egy nagy adag endorfinra. A barátaira, a családjára, a zenére és a szerelmére.

- Nem tudom- kisgyermek módjára bújik az ölembe és halkan pityeregni kezd. Tehetetlennek érzem magam, és sután nyúlok a hajához. Simogatni kezdem a homlokát, és eltűröm kusza tincseit a szeméből.

Louis egy gyerek. Legalábbis úgy kell rá tekintenem, mint egy gyerekre, máskülönben nem tudnék mit kezdeni vele. Minden erőmet arra fordítom, hogy sikerüljön megnyugtatnom őt, ám ez hosszú ideig nem sikerül, végül félálomba sírja magát, és nagy nehezen megszólal.

- Szánalmas, mi?- be van rekedve, és ki van száradva a szája. Elveszem az éjjeli szekrényről a poharát, amibe reményeim szerint víz van, és a kezébe adom.

- Már miért lenne az?- még mindig az ölemben fekszik, hosszú karjai körbeölelik a derekam és a lábaimat egyszerre.

- 22 évesen picsogok, mint egy kölyök- keserű mosolyra húzza a száját, félig felül, hogy belekortyolhasson a vízbe, és csak néhány köhintés után teszi le valahova az ágy mellé a poharat. Megtörli a szemét a pulóver ujjába és visszadől mellém. Időközben bemásztam az ágyba, hogy ne essünk le mindketten a földre, miközben ő itatja az egereket.

- Nem, Louis, a kölykök nem picsognak ilyen hosszú ideig. A kisgyerekek maximum néhány percig sírnak, te sokkal rosszabb vagy- a hajborzolás mindig oldja a feszültséget, ez esetben viszont egy az egyben leomlottak köztünk a falak tőle. Csak azt veszem észre, hogy erősen magához von, és a hajamon keresztül megérzem langyos leheletét a nyakamon.

- Köszönöm. Mindent. Nagyon köszönöm.- először nem nagyon értem, mire gondol.

Zavarba ejtő, hogy egy ágyban fekszünk, ráadásul illetlenül közel van hozzám, félig rajtam fekszik, de érdekesmód nem fojtogató az ölelése, inkább úgy érzem, Louis egy elveszett gyerek, akinek meg kell fogni a kezét és haza kell kísérni.

- Nincs mit megköszönnöd- bököm ki, mikor rájövök, mire gondolhat most.

- Oh, de igen is van- az élet még mindig nem akarózik visszatérni belé, de jó úton halad afelé, hogy egyedül is el tudjon aludni.

Valahogy nagyon csendben maradunk, és csak bámulunk magunk elé. A folyosóról beszűrődnek apró zajok, de a folyosóra nyíló ajtó csukva van, ellenben az ablakkal, amin közvetlenül az utca zaja szűrődik be. Fékcsikorgások, gyermeteg nevetések váltakoznak, de mi nem beszélünk. Zavarban érzem magam, nem túl kellemes így várakozni. Néhányszor megköszörülöm a torkom, nagyokat sóhajtok, de nem jut semmi értelmes az eszembe, amit kimondhatnék.

- Én is ezt érzem- szólal meg jó pár perc némaságot megtörve Louis, és mindketten csak mosolyogni tudunk a szótlanságunkon.

- Akkor jó- fejem az ágy háttámlájának támasztom és akaratom ellenére elkezdem számolni a függöny ráncait. Egyik kunkort a másik után. Többször ellenőrzöm magam, de harminckettőnél se több, se kevesebb nincs.

- Neked is harminckettő jött ki?- fordul felém Louis, bágyadt vigyorral a képén.

- Bárhogy számolom, ez annyi- még egyszer utoljára sóhajtok, és eldöntöm, mára ez az utolsó.- Mondott valami olyat Eleanor, ami felzaklatott?

- Miből gondolod, hogy beszélgettem vele?

- Szótlan vagy, és az ablakban ültél. Sokszor csinálod ezt.Egy pontot bámulsz, és a szemed sem rebben. Elég ijesztő.

- Nem hiszi el, hogy rosszul érzem magam a hiánya miatt. Azt hiszi..

- Állj- muszáj félbe szakítanom- Megkérdezted tőle, hogy mit gondol?

- Hogy érted ezt?- azt hiszem egy kicsit felháborodott a felvetésemen, miszerint nem kérdezte meg a volt barátnőjétől, hogy is érzi magát tulajdonképpen.

- Úgy ahogy mondom. Megkérdezted tőle, hogy mit gondol a helyzetről? Louis, neki sem lehet könnyebb, vagy azt gondolod, őt nem viseli meg?- akaratlanul is az a lány jut eszembe, akinek nekiütköztem a mai nap folyamán. Valahogy úgy képzelem el Eleanort, mint azt a lányt. Zavart, nyugalomra vágyik, mégis zaklatják.

- Megkérdezte tőlem, hogy miért nem tudom felnőttek módjára kezelni a különválást- keserű mosolya miatt elég pocsékul kezdem érezni magam. Persze, hogy megkérdezte!- Valaki mással is vitázott az utcán- valamivel vidámabban felnevet, de ez csak pár pillanatig tartó jókedv.

És akkor beugrik. Louis elmondásai szerint Eleanor közepesen magas, barna hajú lány, és minden, amit a külsejéről tudok, egy az egyben megegyezik a velem összeütköző lány külső jegyeivel.

- Mondd Louis, véletlenül nem sötét kék kabát volt ma rajta?- nem akarom, hogy a válasza igen legyen, bár még magam sem tudom, miért.

- Imádom azt a kabátot. Mindenki megjegyezte, hogy borzasztóan áll hozzá a sapkája, de sosem foglalkozott vele. Kicsit őrült, mint én- szerintem is határozottan feltűnő, ha az ember találkozik egy indigó színű kabáttal, amihez mokka színű fejfedőt hordanak.- Mia, minden rendben? Teljesen lesápadtál!

- Azt hiszem majdnem fellöktem a volt barátnődet ma délelőtt- ilyet még talán nem éreztem. Elszáll minden erőm, a kezem nem tudom ökölbe szorítani, úgy érzem, menten elájulok. Nem akartam ennyire belekeveredni. Belenéztem annak a lánynak a szemébe, és megsajnáltam, mert láttam, hogy szenved. Minden egyes lépésében fájdalom volt, a válla megereszkedett, és a hangja szomorkásan csengett. Most már képtelenség kikecmeregni ebből a mizériából.

Louis nem igen jut szóhoz, sőt, még levegőt is elfelejt venni. Csak bámulunk egymásra, mintha embert öltünk volna, pedig erről szó sincs. Épp hogy megpróbálunk két szívet összeragasztani. Megígértem magamnak, hogy segítek Louisnak, és nem hagyhatom cserben pont most, hogy már láttam őt is és Eleanort is.

- És? Milyen volt?- nem értem mi ez a hangulatváltozás. Mindketten teljesen máshogy viselkedünk, pedig csak találkoztam Eleanorral. Végtére az a lány azt sem tudja, ki fia vagyok én, aki kis híján leverte a válláról a táskáját sietségében.

- Mármint a találkozás? Az gyors- próbálom oldani a feszültséget, de nem díjazza Louis. Egyáltalán nem- Jó, bocsi. Olyan..szomorú, és talán ideges. Meg egy picit feszült. Nem tudom, Louis, csak pár másodperc volt az egész, és nem látok bele az emberek fejébe. Mindenesetre nem volt jól. Nem volt felhőtlenül boldog, nem is igazán tudott koncentrálni, épp ezért ütköztünk össze. Én elbambultam, neki pedig valami elterelte a figyelmét. Tulajdonképpen miattad volt ez az egész baleset- nem dobja fel a tény, hogy ő okozott volna bármi hasonlót- Most ne vedd magadra. Csak vicceltem.

- Értem, csak..miattam volt szomorú. Ha a srácok nem..

- Ne ostorozd magad. Felesleges- állítom le még idejében, és megpróbálom ezúttal én elterelni az ő gondolatait- Mesélj nekem róla.

- Nem hiszem, hogy menne- újra maga elé mered, és ebből már tudom, hogy csak is rá gondol.

- Louis- halkan szólítom meg, és megszorítom a kezét- Dehogy nem! Mi az első dolog, ami eszedbe jut róla? Hogy ismerkedtetek meg? Mi volt az első benyomásod?

- Mi ez, valami francos interjú?- mindenféle harag nélkül a hangjában felnevet, és folytatja- Ha nem ismerném Harryt, nem ismerném őt sem...

A történetük nem nyúlik vissza hosszú évtizedekre, de abból, amit hallok, csak azt tudom leszűrni, hogy Louis igazán szereti ezt a lányt. Megéltek annyi szépet, amennyit más egy fél élet alatt sem, pedig alig beszélhetünk két-három évről. Louis egyre felszabadultabb, sokat mosolyog, és sosem nevezi Eleanort nyálas, ócska és giccses beceneveken. Tisztelettel beszél róla, és látom rajta, hogy szépen lassan megnyugszik.

Szerencsések azok az emberek, akik megtalálják a lelki társukat, ahogyan Louis megtalálta Eleanort. Álmodni sem merek arról, hogy én valaha fogok tudni majd így szeretni, hisz annak az esélye, hogy bárki elfogadja azt, aki vagyok, akinek lennem kell, valljuk be, nagyon kevés.

Hirtelen kivágódik az ajtó, és mi, mint akik valamiféle bűntényre készültek, rémülten rebbenünk szét. Amilyen gyorsan csak tudok, átülök az ágy melletti székek egyikére, bár már így is elég kellemetlen, hogy Louis mellől kell kipattannom az ágyból.

A többiekkel való találkozás pontosan annyira kínos, mint amennyire nem kéne annak lennie. Zayn csak bólint egyet köszönés gyanánt, és a társaihoz hasonlóan Louis irányába indul, és kellőképp üdvözli őt. Borzalmasan érzem magam, amiért, egyrészt nem igen figyelnek fel rám, hirtelen láthatatlanná válok, másrészt, amint ez megszűnik, Harry átható tekintetét érzem magamon. Lehet, hogy az inkognitó jobb volt.

A göndör hajú srác zavarba ejtően sokat néz rám, és nem túl barátságos, már amennyire én ezt meg tudom ítélni. Sajnálom, hiszen nekem nincs semmilyen rossz szándékom a barátjával, Louisnak csak megpróbálok segíteni, addig is megfeledkezik a felelőtlen kijelentéséről.

- Szóval Mia- kezd bele Liam, ha jól emlékszem, így hívják. Meleg barna szemei kedvesen csillognak, nincs benne semmilyen hátsó szándék, hasonlóképp a mellette ülő szőke sráccal együtt. Elég jó arcoknak tűnnek, talán még egy laza beszélgetést is tudnék folytatni velük- így hívnak, ugye?

- Amelia- javítja ki Louis, mire én szikrákat szóró szemmel sandítok felé.

- Csak Mia, Louis- nevét mondva nyomatékosítom a kívánságom, miszerint nem szükséges kimondania egyikőjüknek sem a teljes nevem.

- Még nem is volt alakalmunk beszélni veled, pedig a pályán már találkoztunk- Liam töretlenül próbálja fenntartani a jó hangulatot, akármennyire ellenzi ezt Harry, aki csak morog, és folyton azt az átkozott ablakot figyeli. Nagyon elbambulhatott, mert már percek óta mozdulatlan.

- Harry, ne legyél modortalan- böki oldalba Zayn, ami valahol jól esik, mégis azt kívánom, bár csak ne figyelne rám, miközben megpróbálok beszélgetésbe elegyedni egy csapat idegennel.

- A környéken laksz? Úgy értem, Londonban?- teszi fel első kérdését Liam, még mindig mosolyogva.

- Tulajdonképpen igen, de azt hiszem, azt a helyet nem nevezném a metropoliszok gyöngyének- zavartan felnevetek, erre Louistól kapok egy enyhe, ahogy ő mondaná "lepke pofont".

- Ne butáskodj, az is London- köt belém az ágyon heverő fiú.

- Miért gondolod ezt?- Zayn kérdő pillantásokat küld felénk.

- Attól tartok, a Haygate Estate nem ad helyet a nagyvárosiak álomotthonainak- a lakhelyem megnevezésére már Harry is árgus szemekkel néz. Nem értem, miért érdeklődik most ennyire. Sem szánalom, sem megvetés nem olvasható ki átható zöld szemeiből, csak is a színtiszta érdeklődés.

- Haygate Estate-et mondtál?- hangja lágy, nem olyan érces, mint mikor rám köszönt vagy fújt a jelenlétemre.

- Igen- talán nem volt a legjobb ötlet elárulni, de azt hiszem, ez a napom erről szól: megbánt kijelentések, furcsa beszélgetések, valamint forgolódás a hozzám szólók felé állandó jelleggel.- Miért?

- Csak meglepett- rántja meg a vállát- van azon a környéken pár jó hely, ahová el lehet ugrani, ha az embernek épp elbújni van kedve- legnagyobb meglepetésemre még mosolyog is, arcának mindkét oldalán gödröcskék villannak fel.

Erre nem tudok mit felelni, és nem is érzem, hogy valaha fogok. Ilyen körítés mellett is érzem, mennyire antipatikus vagyok számára, de legalább próbálkozik, barátai kérésére.

- És mondd, hol tanulsz? Mert, már meg ne haragudj, elég fiatalnak tűnsz- Niall beletúr néhányszor szőke hajába mondat közben és oda-odakap a bal téréhez, mintha fájna neki.

- Jelenleg nem tanulok. Az előző szemeszterben érettségiztem le, a továbbtanulás pedig várat magára, amíg dolgozom- Louis keze megszorítja az enyémet és valami megmagyarázhatatlan oknál fogva büszkén néz rám.

- És ha látnátok, hogy focizik! Te jó ég- nevet fel ' Tommo'. Igazán találó kis becenév, bolondos, mint amilyen Louis jobb pillanataiban- Még a híres Tomlinsont is kenterbe veri.

- Nem kell túlzásokba esni, de örülök, hogy végre belátod, jobb vagyok nálad. Hízelgő, mit ne mondjak.

- Ha Louis ezt mondja, akkor bizony látnunk kell a tudományod- kacsint felém Zayn, amitől menten zavarba jövök.

- Mindenképp- állok fel eddigi kényelmes helyemről- most viszont mennem kell. Már várnak haza.

Elköszönök mindenkitől, és annak ellenére, hogy Louis hosszú percekig töri magát, hogy maradjak, eljövök. A folyosóról még visszaintegetek a vadul kalimpáló Niallnek, de néhány pillanat után tovább állok.

Szinte vigyorogva indulok haza, most már végleg.

Díj No.2

Sziasztok Kedveskéim! :)


Hogy micsoda? Még egy díj! Köszönöm szépen OneWhovian-nak! :)

xx Lu

• írj 11 dolgot magadról
• válaszolj 11 kérdésre
• küldd tovább 11 embernek

11 dolog rólam:

- Teljesen Youtuber-függő lettem.

- Szerény véleményem szerint Tyler Oakley a világ egyik legcsodásabb embere.

- Nem voltam soha sem 'anya kislánya', nagyon sok probléma volt velem, mert rengeteget verekedtem.

- Előbb tanultam meg, mit jelent az 'olajcsere', mint azt, hogy 'szájfény', a családom legnagyobb örömére.

- 14 éves koromig nem volt sok lány barátom ( összesen 2 ), mindig inkább fiúkkal lógtam.

- Amikor csalódok az emberekben, megnézek egy Disney mesét.

- Gasztronómus szeretnék lenni.

- Mindig 4,3 fölött volt a tanulmányi átlagom, de a magatartásom 13 évig volt 3-as :D

- Még sosem tudtam végig nézni az Oroszlánkirályt.

- Képes vagyok a saját árnyékomtól is frászt kapni.

- Az egyik kedvenc könyvem a Galaxis útikalauz stopposoknak! 

Válasz a 11 kérdésre:

1.Mit fogsz csinálni nyáron?
- Dolgozni, dolgozni, blogolni, dolgozni. Még élvezem az utolsó szabad hetem, elmegyek az érettségimért, megpróbálok lazítani, és mielőtt leköltöznék két hónapra a munkahelyemre, még elmegyek bulizni az egyik barátnőmmel.
2. Van tévéd a szobádba? Ha van mit nézel rajta gyakran?( csatorna,sorozat,műsor)
- Nincs. Régebben volt, de amióta nem működik a PS-em, azóta nem használtam, úgy hogy valahova elkerült tavaly a távollétemben. De ha tévézek, akkor általában csak a BBC-t nézem, a Discovery-t meg az MTV-n az Awkward c. sorozatot.
3. Hiszel a nagyláb létezésében?És ha igen, még mikben hiszel? (szellem,UFO stb.)
- Nem, semmi ilyesmiben nem hiszek, szerintem minden ehhez hasonló megtévesztés csak tudomány. :)
4. Van testvéred? Ha van, hány?
- Van egy bátyám. 
5. Idegesít ha valaki előtted böfög?
- Mint már említettem, van egy bátyám.:D Nem idegesít, hozzászoktam, fiúk közt nőttem fel.
6. Szereted a macskákat? Ha igen miért?
- Szeretem őket, mert a kutyáktól félek, és elég nagy hatással volt rám a Macskarisztokraták c. mese anno, de sajnos allergiás vagyok a macskaszőrre, így sajátom nem lehet.
7. Járnál Louis Tomlinsonnal? Ha nem akkor kivel járnál az 1D-ből?
- Who wouldn't? Nem, amúgy nem tudom. Túl "öreg" vagyok ahhoz szerintem, hogy ilyeneken agyaljak, és bár sosem tagadtam, hogy Niall a kedvenc tagom, mind az öt fiút egyformán tisztelem.
8. Mennyire szereted/szereted-e egyáltalán a(z) One Direction-t?
- Nagyon szeretem őket. :)
9. Matt Smith vagy David Tennant? (Ha nem ismered nézd meg képen őket!)
- Erre sajnos rá kellett gugliznom, így csak korlátozottan tudok véleményt alkotni. Nagyon érdekes embereknek tűnnek, nem úgy néznek ki, mint az átlagos amerikai/"bármifélenagyvilági" színészek, de első látásra David Tennant a szimpatikusabb (egy hajszálnyit!)
10. Mi a kedvenc számod( Zene)?
- Gyilkos kérdés. Kb az összes rock és punk albumomat fel tudnám sorolni, de ha nagyon muszáj választani, akkor mindenféleképpen a Sum 41- Still waiting-re szavaznék, mert ahhoz fűződik a legtöbb emlékem. :)
11. Ki a kedvenced az SzJG-ből? Ha nem ismered akkor... na mindenki ismeri.
- Röstellem magam, de nem ismerem, és eddig azt sem tudtam, hogy mi ez. 1000 bocsánat:(

6. First snow

Huomenta! :D 

Na jó, elég erős "jó reggelt"-tel köszönni 11-kor, de higgyétek el, megvan az oka. :) Szóval, itt van a kedd, itt van az újabb rész. Az eredeti 14 oldal hosszú lett, ezért mostantól felezem a már kész fejezeteket, így talán nem lesznek olyan olvashatatlanul hosszúak. :) Még egyszer köszönöm a díjat, Nektek pedig köszönöm az 1100+-os látogatottságot, és a 3. feliratkozót! Fantasztikus érzés, hogy valahol érdekel titeket, amit csinálok! <3

Pipáljatok és írjatok bátran! (Btw az előző résznél feltett kérdésemre még senki sem adott választ, de még nem késő..) /Az elgépelésekért elnézést kérek, nem találom a szemüvegem/

Élvezzétek ki a nyár első napjait, és legyetek jó rosszak ;)

xx Lu

Amelia Villain

Hirtelen ötlettől vezérelve érkeztem, és most úgy érzem, beragyogta a napomat ez a bő egy óra. Louis egy igazán kedves srác, és attól függetlenül, hogy mennyire megpróbáltam eddig taszítani őt, rá kellett jönnöm a kórteremben történtek után, hogy engednem kell, hogy közelebb kerüljön hozzám. Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, egy darabot visszakaptam a régi időkből, mikor még szerettem azt az embert, akit elfogadtam a testvéremnek. Az ajánlata azonban még mindig aggaszt, ráadásul úgy érzem, elárultam saját magamat azzal, hogy elmeséltem neki, mi történik velem, mi az, aminek jelenleg a kellős közepében csücsülök, és amitől nem tudok szabadulni.

A fejemben visszhangzanak a saját mondataim, nem tudok szabadulni az azóta folyton feltörekvő emlékeimtől. Jens jár a fejemben, és az, hogy bár csak ne akarná Louis véghezvinni tervét, mi szerint elvisz Birminghambe. Miért tenné? Nem vagyunk barátok, de még csak nem is ismerjük egymást annyira, hogy önzetlenül felajánlja a segítségét nekem, ráadásul sem a munkám, sem a testvéreim nem hagyhatom itt, Greg-ről nem is beszélve. Muszáj megtartanom az edzéseket, a tanítványaim számítanak rám. Egyedül Mitch az, aki nem számít visszatartó erőnek ebben az egész galibában.

- Hey, vigyázz már!- hallom meg a hangot magam mellől, és mikor felnézek, egy nagyjából velem egykorú lányt látok magam előtt. Hosszabb barnás haja apró hullámokban repked a szél hatására, szemén napszemüveg, ami meglep, hisz hófelhők gyülekeznek London felett. Anélkül, hogy megvárná bocsánatkérésemet, folytatja tovább az útját, és menet közben rántja vissza a táskájának a pántját a bal válláról, ahonnan én sikeresen lelöktem, miközben elbambultam.- Reméltem, hogy felnőttek módjára kezeled ezt majd Louis..

A Louisokkal csak a baj van.

Határozottan veszekedett a lány, és a vita hevében kerültem el a figyelmét, ahogy a magamban vívott csata miatt nem láttam őt. Ez lenne a mi sorsunk? Folyton aggódni azért, mikor csap be a villám, legyen az egy félresiklott kapcsolat, egy ájuldozó ismerős, egy alkoholista nevelőapa, egy beteg testvér? Távol álljon tőlem a beletörődés, vagy a feladatom megtagadása, de nem érzem fairnek, hogy míg a velem hasonló helyzetben élők minden nap megküzdenek azért, hogy éjjel a lehetőségeikhez viszonyítva minél nyugodtabban hajthassák a fejüket álomra, addig mások tejben vajban fürödnek, és semmi gondjuk nincs ezen a világon, csak az, hogy ki mennyire kedveli őket, mit gondolnak az aktuális öltözékükről és mennyire népszerűek az ismerőseik köreiben.

Az ilyesfajta problémák messze elkerülik az életem. Nincsenek kétszínű barátaim, akik a hátam mögött arról csámcsognak, mennyire nem áll jól az új blúzom, hiszen nincsenek barátaim. Azt gondolhatnám, eggyel kevesebb baj, de ez egyáltalán nem így van. Az, hogy Louis megengedte, sőt, utasított arra, hogy kiöntsem a szívem, ráébresztett arra, mennyire hiányzik a 17 éves Thomas az életemből. Úgy érzem, soha többé nem lesz senkivel olyan meghitt és bizalmas kapcsolatom, mint vele, de a mai nap után talán tehetek ez ellen egy lépést előre. Nem ez fogja megváltani az életem, hiszen Jenna még mindig beteg, még mindig kórházban fekszik, és a napokban nem várható a hazaérkezése, de most már érti Louis, miért vagyok feszült, miért nem alszom nyugodtan, miért vagyok nyűgös és távolságtartó. Bár utóbbiról nem tud mindent, azt, ami Tom és köztem történt, aminek nem szabadott volna megtörténnie, az továbbra is titok, és ha rajtam múlik, jó ideig még az is marad. Sem anya, sem Mitch nem tud róla, az általam hivatalosnak elfogadott indok Tom elköltözésére az összeférhetetlenség, ami akkor derült ki, mikor szakított vele a barátnője. Az engem védelmező bírói kérvényről a család mit sem sejt, Greg írta alá, hogy érvénybe léphessen.

A zsebemben rezegni kezd a telefonom és csodálkozva veszek észre egyszerre kismillió dolgot. Egyrészt, már majdnem kilenc óra van, tehát van húsz percem beérni a munkahelyemre. Másrészt, hívott anya, legalább háromszor, továbbá van egy olvasatlan üzenetem egy ismeretlen számról.

Mi a franc?

Ekkora népszerűségnek még soha sem örvendtem, még a születésemre sem voltak ennyien kíváncsiak.

"Jó volt látni. Ne haragudj, hogy ilyen sunyin szereztem meg a számod. L"

Akarva, akaratlanul is vigyorogni kezdek az sms elolvasása után, mert jelenleg ez a legkedvesebb dolog, ami történhet velem, így amilyen gyorsan csak tudok, válaszolok, majd felhívom anyukámat.

- Mia..? Miért nem vetted fel? Baj van?

- Nem, minden rendben. Hogy vagytok? Mi van Jenna-val? Mikor jöhet haza?- sürgetem a válasszal, ezért felgyorsul a beszédem az utolsó kérdésem végére.

- Nincs sok változás, a húgod még nagyon fáradt, kimerítik őt a napi rendszerességű vizsgálatok, de jól van- jó hallani a hangját, de az még jobb lenne, ha láthatnám is őket, és tudnám, most már nem lesz semmi baja Jensnek.

- Mikor engedik haza?- futólag körbepillantok a kétsávos úton, és átrohanok a kocsisor megérkezése előtt a túloldalra, ahol a kávézó még zárva van.

- Még legalább két hét- szíven üt az újonnan szerzett információ. Két hét. Rengeteg idő, de azzal próbálom nyugtatni magam, hogy ennél sokkal többet kibírtunk eddig, mert már a hatodikat tapossuk egymás nélkül.

- Értem- lehangolva felelek. Legnagyobb sajnálatomra hamarosan le kell tennem, mert lassan kezdődik a munkaidőm, és én még az öltöző közelében sem járok, csak ácsorgok a járdán, telefonálok és figyelem, ahogy az év első hópelyhei szállingózni kezdenek.- Anya..?

- Igen kincsem?

- Miután letettük, megmondod Jennának, hogy itt esik a hó?- elérzékenyül ő is, és már én is nehezen bírom visszafogni a kitörni kívánkozó könnyeimet.

- Természetesen- szipog néhányat és sóhajtozik. Jobbnak látom letenni, mielőtt még zokogásban törnénk ki mindketten.

Kinyitom a teljesen felújítottnak kinéző helyiség ajtaját, ami valljuk be, nem több egy félig belvárosi, épp hogy nem lepukkant kávézónál, ahol éhbérért dolgoznak főiskolások, így adva adókedvezményt a mi egyedülálló főnöknőnknek, Miss Hemsworth-nek. Az előtérbe belépve nyugalommal tölt el, hogy rajtam kívül nincs itt senki, csak a Miss, ahogy én hívom, mert enyhe beszédhibám miatt nem tudom illendő pontossággal ejteni becses nevét. Köszönök, de nem állok meg, egyenesen a lépcsőhöz sietek, ami levezet a parányi öltözőbe. Nem vacakolok soha ezzel az átöltözés dologgal, hiszen minden, ami egy munkanaphoz kell, az egy egyen póló, egy fekete farmer, és egy fekete kötény.

Mindvégig az jár az eszembe, mit el nem árultam Louis-nak. Nem kellett volna, határozottan rossz döntés volt, de már nem tehetek ellene semmit, tudja, és kész, ráadásul töri magát egy olyan dologért, ami nem is lenne kötelezettsége, és csak én kerülök kellemetlen helyzetbe emiatt. Viszont, egyáltalán nem éreztem kínosan magam, miközben azt ecsetelgettem neki, hogyan is került az én egyetlen vér szerinti testvérem kórházba, hogy azért ijesztett meg annyira az ő ájulása, mert Jenna szívelégtelensége is hasonló tüneteket mutatott. Rémisztő volt újra végignézni mindazt, amit fél éve. Üveges tekintet, félbehagyott mondat, reakcióra való képtelenség, földre zuhanás. Nem kellett több egy szempillantásnál, hogy nyomban felismerjem ezt a folyamatot, és talán ez volt az oka annak, hogy elsírtam magam, mikor Louis rákérdezett a hogylétemre.

- Mia- a megszólítás hangereje és a gondolataimban való elmerülés hatására összerezzenek, és megfordulok. Ez ma egy körbe keringős napnak látszik.- Azt hiszem, téged keresnek- a Miss fejével a pulttól legtávolabbi asztal felé bök, ahol egy sötét ruhás alak ül. Nem igazán értek egyet a ténnyel, hogy pont rám lenne kíváncsi, de azért odasétálok. Lassan, és megfontoltan. Sosem bíztam a kapucnis alakokban, akik zárt térben is sötétítőt húznak maguk elé, nehogy véletlenül felismerjék őket.

- Segíthetek?- nem kedveskedek, de azért a lekezelő stílus is távol áll tőlem. Türelmesen várok a válaszra, és amikor leejti fejéről a fekete kapucnit, megrökönyödök. Ismerős, borzasztóan, de nem tudnám megmondani, honnan. Nap barnította bőrén játszik a kintről besütő gyér fény, ezzel megvilágítva sötét barna szemeit, amik játékosan csillognak. Túl barátságos, túl mosolygós.

- Mia, igaz?- feláll és felém nyújtja jobbját- Zayn Malik, a focipályán nem volt alkalmunk bemutatkozni, és a kórházból is elég gyorsan távoztál.

- Hello- elfogadom és kezet rázunk. Int, hogy üljek le. Mielőtt megtenném, félig hátra fordított fejjel igyekszem meggyőződni arról, hogy a Miss nem lát, és van rajtam kívül olyan, aki megérkezett.- Igazán..meglep, hogy itt vagy.

- Elég könnyű téged megtalálni, mondták már?- az itallap szélét gyűrögeti, ami a legidegesítőbb dolog, amit vendég csinálhat, ugyanis, én vagyok az, aki heti szinten lamináltatja újra ezeket a kartonokat, mert tönkreteszik őket.

- Louis is könnyűszerrel fellel, tehát, gondolom tényleg nem nehéz- célzok a rengeteg, véletlennek nem igazán mondható találkozásunkra. Elég sok, ha azt vesszük, a város teljesen különböző végében lakunk és semmi közünk nincs egymáshoz, legalábbis, nem vagyunk sem barátok, se régi ismerősök, tehát, tényleg túlnyomó részt direkt találkozások voltak ezek.

- Pont miatta jöttem- komolynak tűnik, de közben kedvesen mosolyog.

- Ettől féltem- keserűen felnevetek, és az ölemben pihenő ujjaimat kezdem fixírozni. Alig egy órája hagytam magára, máris befurakodik csendes magányomban, bár most csak közvetve.

- Jó hatással vagy rá- egyszerűen kijelenti, mintha tudnom kéne, mire utal ezzel. Kérdőn pillantok rá, mire folytatni kezdi- Éjszaka lázálma volt, pocsékul nézett ki. A volt barátnőjét hívogatta, ezért jobbnak láttuk, ha felhívjuk a lányt, és beküldjük hozzá. Azonban te megelőzted őt, és miután eljöttél, felhívta Eleanor-t, aki Louis tudta nélkül már a kórház felé igyekezett. Valljuk be, azért őt is megrémisztette Lou állapota, így szinte rohant be hozzá elképzeléseim szerint, de tagadja. Nos, ez nem lényeg. Csak az, hogy Eleanor elmondása szerint Louis majd' kicsattant a jókedvtől, és most azt hiszi, csak azért mondtuk neki, hogy Lou nincs jól, hogy lelkiismeret furdalást okozzunk. Ami nem igaz, hiszen rég óta jól ismerjük őt, és bár nem fogadjuk el mi sem száz százalékosan a döntését, de megpróbáljuk megérteni, és....- úgy érzem, sikerült teljesen elvesznem a történetben. Azt sem tudtam eddig, ki kicsoda, és csak nagyon lassan sikerül összeraknom a képet a fejemben.- Túl gyors volt ez neked, ugye?

- Azt hiszem..Zayn, ugye?- hümmögve helyesel, miszerint sikerült megjegyeznem a nevét- Szóval, Zayn. Én nem tudom, ki is pontosan Eleanor, de az alapján, amit Louis mondott, biztosan kedves lány és odaadó barátnő lehetett, de meg kell értenetek egy nagyon fontos dolgot. Nem ismerem az ő verzióját, csak Louis-ét, aki könnyekkel küszködve mesélte el szakításuk történetét, ami valóban elég durva, és én el sem tudom képzelni azt a fajta fájdalmat, de gondolj bele, kérlek. Eleanor biztosan nagyon szereti Louis-t, és ha nem érezte volna a legtökéletesebb megoldásnak a különválást, nem tette volna meg, de biztosan neki is nehéz. Ne ostorozzátok őt, ne hívogassátok. Adjatok neki időt, hogy elrendezhesse magában ezt a dolgot, biztosan nem volt könnyű neki sem kimondania azt, hogy vége. Ezért kérlek, tényleg hagyjátok őt egy ideig békén. Lenyugszik, és ha valóban jól ismeritek őt, akkor tudjátok, előbb-utóbb jelentkezik magától, de ha zaklatjátok, akkor ez az időpont csak tolódik tovább és tovább-lezártnak tekintem az ügyet és elnézést kérő arckifejezéssel állok fel az asztaltól.

- Tényleg így gondolod?- megvárja, míg megteszek legalább három lépést, és csak akkor szólal meg. Visszamegyek és az itallap mellé támaszkodok.

- Nőből vagyok, bármilyen hihetetlen. Mi így működünk. És most ne haragudj, de mennem kell. Ha csak nem kérsz valamit- elgondolkozik, és a zsebébe nyúl.

- Csak egy szénsavmentes ásványvizet kérek, jég nélkül- barátságosan mosolyog zord viselkedésem ellenére és a szállingózó hó felé int fejével. Egy biccentéssel jelzem, hogy megértettem, és elindulok a pult felé.

Kinyitom az alig három decis frissítőt, pohárba töltöm, és miután tálcára rakom, ellavírozok az idő közben megérkezett vendégek között.

- Parancsolj, egészségedre- ezzel hagynám ott, ha engedné. Megfogja a csuklóm, mélyen a szemembe néz. Nem szeretem ezt, túl személyeskedő.

- Elfelejtettem megköszönni, amit Louisért tettél, szóval. Köszönöm- tehetetlen vagyok. Nem tudok mit felelni, ezért elmotyogok egy 'nem-tesz-semmit' félét, és magára hagyom. A többi vendéggel is foglalkoznom kell, és mivel közeleg a lustálkodni vágyó britek reggeli ideje, segítek minél több rendelést kiszórni. Észre se veszem, Zayn mikor távozik, mindenesetre leszedem az asztalt utána, és visszatolom a széket a helyére.

Az alatt a csepp szabadidő alatt, amíg elfogyasztom az ebédem, valamikor fél négy magasságában, felhívom Mitch-et az otthoni telefonon, hogy ne felejtse el, hogy ma neki kell intéznie a vacsorát. Mindig ideges vagyok, ha rá kell bíznom a kicsiket, mert hiába az apjuk, attól még nem túl gyakorlott a négy éves ikerpárok nevelésében.

- Mitch?- megpróbálok elég érthetően magyarázni- Csak ne rendelj kínait, rendben?

- Mia...

- Jó, jó. Megpróbálok sietni haza. Beszéltél anyával?- nem szokott túl érdekfeszítő lenni egy telefonálásunk sem, és ez sem fényesebb a többinél.

- Ja, mondta, hogy minden oké. Pizza jó?

- Ne legyen pepperonis. Ja, és Minnie csak egy szeletet ehet, mert fáj a hasa a sok sajttól- oktatom tovább Mitch-et, akit érezhetően hidegen hagy, milyen tapasztalataim vannak a gyermekeivel kapcsolatban, csak kapja meg a legfontosabb infókat: mikor, mit, hogy és kinek.

- Mia, értem. Akkor este.

- Akkor este- ennyi szokott lenni minden beszélgetésünk, de nem bánom. Elvégre kényszerből élünk egymás mellett. Semmi esetre sem együtt, kizárólag addig tart ez az állapot, míg anya egyenesbe nem jön, mert akkor én valószínűleg elköltözöm. Nincs ebben semmi különös, maholnap 20 éves leszek, nem várhatom el a családomtól, hogy egy ilyen kis lakásban kerülgessenek.

- Mia- amint meghallom a Miss hangját, összekapom magam és kisietek a vendégtérbe. Az órára pillantva megállapítom, hogy legalább tizenöt percnyi lett az ebédszünetem, amiből öt perc csak telefonálás volt. Viszont vendég sehol, és a többi itt dolgozó fiatal is pótcselekvésnek tűnő pakolgatásba fogott. A kávézó szinte pang, munka nincs, de még van legalább négy és fél óra zárásig.- Menj haza, pihenj. Túl sokan vagyunk ide.

Nem ellenkezem, noha tudom, ez most pont annyival kevesebb fizetést jelent, mint amennyivel korábban el kell jönnöm. Szívesen törölgetném a port ezért a húz fontért, de ha elküldenek, akkor menni kell.

- Rendben, viszlát- köszönök el, és mielőtt újra visszamennék az öltözőbe, odaintek néhány minket figyelő munkatársnak is.

Amilyen gyorsan csak lehet átöltözök, magamra kapom a kabátom és a sálam. Napközben nagyon lehűlt a levegő, és minden lépésemet követi a hó halk ropogása. Érzem, hogy az ujjaim jégcsappá válnak, és az arcmimikám is eltűnni látszik a csípős széltől.

Természetesen a buszom már rég elment, és nem vagyok hajlandó húsz percet várni a következőre, mert akkor megnő az esélye annak, hogy megfagyva érjek haza, így inkább sétálok. Félúton járok már, amikor őrült módjára rezegni kezd a telefonom. Ismeretlen szám hív, ezért elgondolkozok azon, felvegyem-e, végül amellett döntök, hogy elhúzom jobbra a zöld ikont.

- Igen?- a háttérben alig hallható zaj van, alapjában véve csendes környezetben ül a telefonálóm.

- Mia..- azonnal megismerem a hangját, és megrémiszt a kétségbeesése.