2016. 10. 09.

ÚJ BLOG

Sziasztok!

Nos, nem vagyok biztos abban, hogy látogatja még valaki ezt az oldalt, de teszek egy próbát. Kicsit ugyan későn szólok, de már teljesen aktív a   L E G Ú J A B B  blogom. Mostanra már jó néhány fejezet is felkerült, de aki gondolja, még bőven becsatlakozhat a történek alakulásába.
Mielőtt bákinek is túl sok meglepetést okoznék: egy Niall Horan afterlife FF-ről van szó.


Remélem tetszeni fog mindazoknak, akik beleolvasnak!

Legyetek rosszak,
xx Lu

2016. 07. 28.

Epilógus - Family

Louis Tomlinson:

- St. Martin's 31, Trafalgar felé - ez minden, ami elhangzik a telefonban, a szívem pedig felszökik a torkomba, őrülten dobog. Túl közel van, szinte már érzem az illatát.


Amelia Villain:

A teámat kevergetve ülök, figyelem az embereket. Furcsa, hogy most már nem rohanok sehova, hogy nincsen semmi dolgom, de ez a változással jár. Azzal, hogy már nem úgy élek, mint hónapokkal ezelőtt. A mindennapjaim száznyolcvan fokos fordulatot vettek, a fontossági sorrend teljesen megváltozott.
- Mia? Tényleg te vagy az? - felkapom a fejem, és igazi, őszinte boldogságot érzek. Néhány nappal ez előtt teljesen véletlenül botlott belém Liam, állítása szerint csak úgy arra lézengett, vagy valami hasonló. Persze, attól még, hogy átlátszó hazugságnak, nem is, inkább csak füllentésnek hangzik, még lehet igaz.
- Szia - felpattanok, már amennyire a diszkréten domborodó pocakom engedi.
Még szerencsére nem túlságosan feltűnő, de mégiscsak valami, ami látványos, pláne, hogy Liam aztán tényleg látta, hogy festek alig negyven kilósan, és most, itt állok előtte a várandóságom ötödik, eddigi legszebb hónapjában. - Furcsa, de jó látni, Liam.
- Téged is - látom, hogy minden idegszálával küzd, de a szemében megcsillan a kíváncsiság. - Anyukád nem mondta, hogy ne nyeld le a dinnyemagot?
Akaratlanul is elnevetem magam, hiszen elég hülye helyzet állt elő.
- Hm, nem. De megfogadom ezt a tanácsot - félve ölel át, fél kézzel, sután.
- Jól vagy? - megdörzsöli a karomat, és csak akkor ül le, mikor én is helyet foglalok.
- Soha jobban - helytelennek kellene éreznem a válaszomat, és magát a szituációt is, végtére is az Ő legjobb barátjával találkozom, amiről vagy tud, vagy nem.
- Ennek örülök - mosolyog, a tekintete levándorol a pólómra, ami feszül rajtam mindenhol.
- Ne aggój, idebent is minden a legnagyobb rendben - tenyeremet a hasamra tapasztom, mint egyfajta bizonyítékot, hogy nem hazudok.
- Akkor jó - csend. Beáll az a kínos csend, amitől tartottam, de nem tart sokáig, néhány pillanat csupán.
- Hallom épp pihentek, nincsenek elvonási tüneteitek? - direkt kérdezem így, többes számban, róluk. Mert nem tudok elvonatkoztatni a ténytől, hogy nem egy, de egyenesen öt emberrel szakítottam.
- Harrynek, néha. Ránk fért egy kis kikapcsolódás, Niall sokat van otthon a szüleivel, és végre golfozhat naphosszat, Zayn állandóan kitalál valamit, amit még sosem próbált, kicsit olyan, mintha belekezdett volna a bakancslistáján szereplő vágyainak kipipálásába. Én is utazgatok ide-oda, leginkább az országon belül. Irogatok zenét másokkal, de már dolgozunk a sajátjainkon is. Tudod, ezt nem igazán lehet száz százalékosan félre tenni - feltűnően kerüli a dolgot, ki sem ejti a nevét, pedig némi hátsó szándékkal érdeklődöm, hátha biztos forrásból tudom meg, hogy jól van-e, egyáltalán él-e még. Attól még, hogy nem élünk együtt, fontos nekem, az életem része, nem tudom, de nem is akarom kitörölni őt az emlékezetemből. Mindketten a másiknak egy kis darabkáját magunkkal hordozzuk, ami nem is baj. Teljesen természetes.
- És ő hogy van? - tartok a reakciójától, de tovább faggatom. - Mit csinál most, hogy nem koncerteztek?
- Nos, igen. Remekül van, leszámítva, hogy nem találja néha a helyét..- megáll, mintha illegális lenne a hogylétéről beszélnie. - De ez mindannyiunkkal így van, túlságosan is elfoglaltak voltunk eddig, és a fejünkre nő lassan a szabadság. Legtöbbször otthon van Doncasterben, vagy utazgat Lottieval, szórakozgat, persze ésszel, mert még mindig azon parázik, hogy valaki esetleg a húgára hajt - a végét elneveti, és nekem is megrándul a szám. Louis sokkal jobban szereti a családját, mint bárki ezen a világon, és abszolút logikus lépés lenne tőle, ha a lányok körül legyeskedő minden fiút meg akarna verni.
- Akkor jobban van - Liam picit lesápad, gondolom nem erre számított tőlem.- Őszintén örülök a boldogságának. Kijárt már neki.
- Igen,. Előtte ramaty állapotban volt, már ne haragudj, nem célzásként, de miattad. Féltünk, hogy megint padlóra kerül, de végül sikerült összeszednie magát.
- Az jó, tényleg jó - idegességemben, és talán zavaromban is a gyűrűmet piszkálom.
- Nocsak! De te mit titkolsz!? - cinkosan rámkacsint, mintha léteznének köztünk tabu szavak. Valójában csak nem merünk nyíltan beszélni, én legalábbis, hiszen nem volt mindig fényes a kapcsolatunk.
- Nem titkolom, egyáltalán - elkalandoznak a gondolataim, a gyűrűre pillantgatva Louis jut eszembe, na nem mintha nem állnadóan rá gondolnék. A férfi, aki valóban megmentett, kiszabadított a saját börtönömből, és abból az ördögi körböl, amibe egyre jobban belebonyolódtam.
- Mondd, hogy civil, kérlek!- egyáltalán nem bántóan mondja, sőt, még vicces is, hiszen magamat mindig is annak vallottam, és szerencsére hamar beláttam, vagy legalábbis még pont időben, hogy az ő világuk nem nekem való.
- Ez az a gyűrű. Amit még akkor vett, mikor volt az a balesete - óvatosan a csésze felé nyúlok, és mikor érzem, hogy eléggé lehűlt, beleiszom a teámba.
- Hű - beletúr a hajába, ujjaival végig szánt minden egyes tincset. Abszolút rájuk vall, vagy az arcukat piszkálják, vagy a gondosan beállított hajukat. 
- Bizony, hű. De ne mondd el neki kérlek, hogy hordom. Tudod, így talán tovább élhet bennem a remény, hogy nem veszítem el őt soha - amit érzek, sokkal több, mint a kellemetlen kínos érzés, a szégyen, vagy a félelem. Louisszal kapcsolatban folyton előtérbe helyeződnek a nagyobb lélegzetvételű gondolataim, a sok probléma, amit a boldogságunk ellenére kreáltunk magunknak.
- Azt hittem a baba apukájától van - izzadó tenyerét a nadrágjába törli, másodpercenként ismételgetve a mozdulatsort.
- Nem fog feleségül venni - keserű félmosoly húzódik az arcomon. Fogalmam sincs, hogyan közöljem vele a dolgokat. - Nem az a fajta.
- Tehát mégiscsak van valaki - szikla nagyságú feszengéstől szabadul meg egy sójhajjal, mintha most érezné csak igazán biztonságban mindenki életét.
- Nézd, Liam, ez ennél sokkal bonyolultabb - megdörzsölöm az arcom, hátha felfrissülök, vagy csak eszembe jut néhány használható érv, hogy amit teszek, az helyes. - A gyermekem édesapja sokkal elfoglaltabb, mint gondolnád, és valószínűleg tudomása sincs a dolgokról.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy az a csöppség...szóval a babád, a babátok? - gőzöm sincs, mit akar pontosan mondani, de a lényeget azt hiszem hamar leszűröm.
- Igen, Louis az apja, de nem akarom, hogy tudomást szerezzen róla. Túl sok lenne neki, és utálnám magam, ha aggódna, feleslegesen, hiszen remekül vagyok, és van, aki gondom viselje akkor is, amikor legszívesebben megölném magam, úgy fáj mindenem.
- Értem - zavarban van, próbál keresni valamit, ahová elnézhet, de itt, ezen a heylen lehetetlenség találni bármit, ami feltűnőbb Liam Payne-nél.
- Nem akarom, hogy rosszul érezd magad. Az én döntésem, Liam, semmi köze ennek ahhoz, hogy mi volt vagy mi lehetetett volna.
- Meg akarta kérni a kezed. Nem veheted el attól a csöppségtől az apját, pláne nem úgy, hogy az esélyt sem adod meg rá, hogy viszont szeressen egy darabot belőletek.
- És mégis hogy képzeled ezt? Álljak elé, és közöljem vele, hogy az első gyermeke úton van erre a világra? Nem vagyok őrült - érzem, hogy kezd hevesebben verni a szívem. Tudnom kellett volna, hogy rossz ötlet találkozni vele.
- Ne haragudj, nem akartalak letámadni, csak félek, hogy rossz vége lehet.
- Felesleges aggódnod. Meg fogom tudni oldani a dolgot - magamnak is bizonygatom az igazam, holott tudom, hogy csak azért nem lesz baj, mert valami Isteni csodával határos módon van valaki, aki elfogadott, gyerekkel, vagy anélkül, és ez nem más, mint Penny, akivel ha lehet ezzel a kifejezéssel élni, akkor találkoztam, amikor nyakig ültem a szarban.
- És ő feleségül fog venni?
- Ki? A legjobb barátnőm? Nem hiszem - kiiszom az utolsó cseppet is a csészémből, és közben arra koncentrálok, hogy ne fulladjak meg nevetés közben. - Nincs senkim, olyan értelemben legalábbis, mint amilyen Louis volt, nincs
- Értem, nos, akkor valamit félreérthettem - zavartan, összeszűkült tekintettel vizsgálja beszéd közben az italkínálatot. Megállapodik a kávéknál, és hirtelen nagyon akarom, hogy maradjon. Jelenleg ugyanis Liam az egyetlen, akitől megtudhatok valamit, és tisztában vagyok azzal, hogy amint véget ér ez a beszélgetés, úgy végeszakad mindennek, ami által közöm lehet Louishoz.- Huhh.
- Mi baj? - aggódó pillantásokkal bombáz engem, és nem értem, miért, hisz jeleneg nekem kellene az ő egészségi állapota miatt izgulnom, nem fordítva.
- Nem nehéz ez így? Mia, anyuka leszel.
- De, de én választottam, ragaszkodom a gyerekemhez, az életemhez. Muszáj, Liam, nem maradt másom, csak a kisfiam - megpróbálom bíztatni, mosolyogva beszélek.
- Mindenképp beszélned kell vele - halvány jókedvvel közli. Mintha ez olyan egyszerű lenne, és akarnám.
- Nem, Liam. Lezártam - úgy tekintek a beszélgetésünk ezen szakaszára, hogy lezáródott. Végleg.
- Rendben, akkor csak egy valamit árulj el - a félmosolya még ott van a szája sarkában, de a komolyság sokkal intenzívebb.
- Mire vagy kíváncsi?
- Hogy fogják hívni?
A hasfalam feszülni kezd, a kisfiam pedig ijedtében belém rúg. Tudja, érzi, hogy a mamája nagy bajban van.
-  Még nem tudom, szeretnék valami olyan nevet adni neki, amiért nem utál meg, de nem is túl felkapott.
- Mint például a Louis? - a régi Mia, akinek a lelke darabokra esett minden nap, még akkor is, amikor már szinte nem volt hova, most felkapná a csészét, és a tartalmát Liam képébe loccsantaná. A mostani énem inkább kétségbeesett fejrázással válaszol.
- Nem, semmiképp. Akkor sose tudnám sírás nélkül szólongatni. Így is nehéz lesz elfogadnom a hasonlóságot.
- Figyelj, Mia. Most vagy rendelek magamnak egy kávét, és elcsevegünk még apró hazugságokkal, vagy felállok, és elviszlek hozzá. Itthon van, és valószínűleg otthon ül egyedül, egy üveg sörrel és meccset néz. Rajtad áll.
Szóhoz sem jutok. Tudom, hogy ezen a válaszomon áll vagy bukik minden, és bármennyire is szeretném még egyszer látni, hallani a hangját, beszívni az illatát, meghátrálok. Félek a reakciójától, attól, ahogy fogadná a hírt.
- Nem lenne jó ötlet, és ezzel te is tisztában vagy, Liam. Fogadd el a döntésem szépen kérlek.
- Sajnálom - leteszi a papírt az asztalra, hezitál, hogy meghívjon-e a teámra, de legyintek. Már rendeztem a számlám. - Remélem még látlak.
Se szó se beszéd, kisétál, visszaszáll a kocsijába, és sietve elhajt.
Penny azon nyomban az asztalom mellé ugrik, szinte a semmiből tűnik elő.
- Még nem késő visszahívni őt - lazán nekitámaszkodik a széknek, ahol nemrég még ott ült Liam.
- Minek? Nem akarok több bajt - megiszom a maradék teám, és megperóbálok felállni a helyemről.
- Joga van tudni a fiatokról, akár akarod, akár nem.
- Ez nem akarás kérdése Penny. Jobb így mindkettőnknek.
- És a baba? Mit mondasz majd, amikor az apjáról fog kérdezősködni?
- Fogalmam sincs, és ne idegesíts ezzel. Van még pár évem addig, majd kitalálok valamit - nem akarom hallani mások károgását, csak szeretnék nyugodtan várakozni, békében élni, anélkül, hogy bárki olyan beleszólna az életünkbe, akinek nincs ehhez joga. - Megyek, kezdek fáradni.
- Pihenj, szivem, és hívj, ha bármi van - mintha csak a nővérem lenne, vagy az anyám, gondoskodó. éppen ezért meg sem lepődök azon, hogy magához ölel és homlokon puszil, mielőtt kitenném a  lábam a kávézóból.
- Rendben - reflexből visszaölelem, gondolatban viszont még mindig a kényelmes széken ücsörgök, szemben Liammel, és Louison jár az agyam.
Öt hónap telt el. 153 nap. És ez alatt az idő alatt sikeresen elkerültem Louis Tomlinsont, majdhogynem kiiktattam az életemből. Fájt, sőt, még mindig borzasztóan fáj, de kénytelen vagyok megszabadítani őt magamtól, magamat pedig tőle.
Az ajtón kilépve azonnal megérzem a fagyos levegőt, ami az arcomba csapódik. Fázom, a sálam már az orromig húztam, de még így is átjár a hideg pillanatok alatt. A földet bámulom, és ez a legnagyobb szerencsém, különben felbuktam volna a hóban térdepelő testben.
- Uram, jól van? - pánikba esek, mert január van, borzasztó hideg, ő pedig majdhogynem fetreng.
- Mia - a szemek, a hangja, nem, ez túl sok. Megszédülök, muszáj lenne megkapaszkodnom valamiben, de semmi sem áll rendelkezésemre.
- Mi a francot művelsz itt!? Ráadásul a hóban! - előtörnek belőlem az ösztönök, megragadom a könyökénél fogva, és megpróbálom felrángatni.
- Ne! - ellöki a kezeimet, mintha csak odaragasztotta volna magát a járdához. - Megtennéd hogy újra válaszolsz egy kérdésemre?
- Louis, szerintem ez nem - a szavamba vág, gondolkodás nélkül beszélni kezd. Ez talán az egyetlen rossz tulajdonsága, amitől el sem akartam szokni soha, de soha.
- Szerintem meg igen! Szeretlek, ha akarod, ha nem, és felőlem elmenekülhetsz az Antarktiszra is, utánad mennék. Keresztül a rohadt sivatagokon meg esőerdőkön, tűzön, vizen át. Szeretlek, Amelia, és bár rohadt nagy pofont adtál azzal, hogy leléptél, nem tudok haragudni tovább. Belefáradtam, hogy a makacsságom miatt nem vagy mellettem. Azaz vagytok - elhalkul, a végén már szinte ki sem ad semmiféle hangot.
- Mit mondtál? - összébb húzom a már amúgy is gondosan begombolt, betekert és körém csavart kabátot.
- Ő, aki ott bent van - kezét a hasamra próbálja tenni, de hátrébb lépek, hogy ne érhesse el - Az én gyereken is. A mi babánk. Ne mondd, hogy nem.
Egy vonallá préselem az ajkaimat, és a kezem automatikusan a pocakomra teszem.
- Amelia Villain, megtisztelnél azzal, hogy a feleségem leszel? - a tekintete olyan tiszta, akár a frissen hullott hó. Megremegnek a lábaim, tekintetem az égnek emelem, hogy ne lássa a könnyeimet.
- Ma van egy éve, hogy először találkoztunk - suttogom, de tudom, hogy hallja.
- Igen.
- Louis?
- Mia?
- Megtennéd, hogy felállsz a hóból, mielőtt megfázol?
Szó nélkül engedelmeskedik, lassan felegyenesedik, térdéről és az alkarjáról lesöpri a havat. Vizes haját eltűröm az arcából.
- Nos, mit mondasz?
 Beharapon a szám, le akarom nyugtatni magam, hogy ne bőgve válaszoljak. Mert a választ már réges régen tudom, és nincs semmi, ami eltántoríthatna. Már akkor eldöntöttem, amikor legelőször feltette nekem a kérdést. Hogy akkor jól cselekedtem-e, sosem tudom meg, most viszont egészen biztos vagyok a dolgomban.
- Igen - bár amikor kimondom nem, de utána megállíthatatlanul hullajtom a könnyeimet, mint egy ócska romantikus film végén.
- Ho-hogy mi? - Louis szemei is elvörösödnek, nem hisz a fülének, és a haját tépve kezd el ordibálni- Emberek! Hozzám jön! Igent mondott! - azzal a lendülettel, hogy visszafordul felém, felkap és megpörget a levegőben. Ajkai el sem eresztik az enyémeket, a sós cseppek összefolynak az arcomon, és soha, de soha ekkora boldogság még nem robbant fel bennem, mint ebben a pillanatban.


~*~

Ha bárki megérti az elmúlt egy évet, vagy bolondnak kell lennie, de úgy igazán, klinikai esetnek, vagy az kellett hozzá, hogy minden egyes pillanatát végigkövesse annak, amin keresztül mentünk. Emlékszem Louisra, fáradt volt, szürke, és abban az elvont ködben, amibe védekezésképp elbújt, beleszerettem. Nem is igazán őt láttam, hanem egy, a sajátomhoz hasonlóan magányos lelket, valakit, aki idejekorán vált felnőtté, és akármennyire is ő választotta a rivaldafényt, félt. Szinte rettegett az emberektől, ragaszkodó volt, akár egy gyerek. Görcsösen kapaszkodott valamibe, én pedig vakon és naívan nyújtottam felé a kezem. Segíteni akartam neki, ő pedig önző lett, bezárt, mégis megtanított kiállni magamért, harcolni az igazamért, küzdeni, bármi áron. Ezért is tudtam faképnél hagyni azokat, akik fele annyit se adtak nekem vissza, mint amennyit én adtam nekik, ezért küzdöttem azért, hogy megtarthassam a kisfiam. Penny sokat segített, de Louis nélkül még mindig egy helyben állnék, félnék, meghunyászkodnék.
- Sam! Sam!! - alig látok a könnyeimtől, amikor a már nem is olyan apró ember felém szalad, én Louis kezét szorongatom, miközben a karjaimban tartott csodacsomagot megpróbálom átadni neki. Nem akarok elájulni, sem sírni, de az utóbbi elkerülhetetlen.
Kezeivel megcsapkodja a felkaromat. Beszélni nem tud, nem is várható el ez a csoda, de tudom, hogy még mindig ő az én különleges testvérem.
- Szia kishaver - Louis leguggol elé. - Hiányoztál.
Tehetetlenségében vigyorog, ökleivel a szemét törölgeti. Átfogja a derekam, örömében sír.
- Nekem is hiányoztál - magamhoz ölelem, beszívom az illatát, kiélvezem minen pillanatát az újbóli találkozásunknak.
Februárban kezdődött minden. Louis éjszakákon át ezen dolgozott, millió telefonszámot felhívott, több-kevesebb sikerrel. Nem aludt, csak kutatott, vezetett, és természetesen csak félinformációkat ejtett el előttem. Üvölteni akartam, ehelyett makacsul tettem az egészre, már ami a látszatot illeti. Alig két hete lett végleges: a Heygate Estate-i lakás és környezet kevésbé megfelelő Sam számára, mint a Louisszal közös ház, és valami isteni csoda, vagy a férjem rámenős stílusa miatt megkaphattuk a gyámságot, így az öcsém hazajöhet velem.
Fogalmam sincs, mivel érdemeltem ki mindezt a jót és rosszat, de a szenvedések, a pazarul pocsék döntések, gyomorforgató helyzetek után megérdemeltnek érezzük mindketten a másikat. És akárhányszor a tengerkék szemekbe nézek, az jut eszembe, hogy biztonságban vagyok. És a legjobb? Naná, hogy a fiúnknak is ilyen tekintete lett. Keith már most levesz mindenkit a lábáról, Sam is azonnal a bűvkörébe kerül, szájtátva simogatja meg a pihés hajától kócos fejét.
- Baba - szeretetteljesen tapogatja meg a kis kezeket, szemeiből kövér könnycseppek hullnak.
- Igen, Sam. Baba. Az én babám, és Mia babája - Louis hangja, ahogyan kiejti a szót, baba, elérzékenyülök ma már vagy ezredjére.
Látom, hogy Sam szenved, össze akarja szedni minden gondolatát, küzd, végül nem sikerül többet mondania.
Nem is kell. A szemében ott van minden, amire valaha is kíváncsi leszek, az őszinte, tiszta szeretete, a támogatása, és nem utolsó sorban a humorérzéke. Tudom, hogy nem veszett ki belőle az a kis kölyök, aki egy kis kocsikázás reményében teljesen hülyének próbált nézni.
- Mrs Tomlinson, Mr Tomlinson - egy világos kék köpenyes férfi jelenik meg, kezében a papírok, amiket csak alá kell írni.
- Üdv - Louis megpróbál kezet nyújtani, de Keith mocorogni és nyüszögni kezd, így a valódi üdvözlés kis híján elmarad.
- Jó napot - helyette is megteszem az udvariassági köröket.
- Már csak a hölgy aláírására van szükség - félmosollyal az arcán tolja elém a kartont, én pedig gondolkodás nélkül firkantom az oldalak aljára a szignóm.- Gratulálok, ettől a perctől fogva kétszeresen is szülők.
Rettenetes ez a szentimentalitás, de én újra elgyengülök, a szemem törölgetve köszönöm meg, hogy minél hamarabb megkezdődjön az életünk, mint teljes értékű család.
Eddig olyan hihetetlen és irreális volt, hogy a két szoba, amit festettünk, rendezgettünk, most megtelik majd könnyekkel, kacajjal, hangos gyerekzajjal. Nem vagyunk rá felkészülve, ebben biztos vagyok, de Louis itt van mellettem, és én is itt vagyok neki, ha más nem, legfeljebb beletanulunk ebbe az egész szülő-dologba.

2016. 07. 17.

60. Love you, Goodbye



Louis Tomlinson:

Megkövülve várom, hogy kibukjon belőle valami, ha más nem, hát a nevetés. A tekintetét olyan ügyesen üríti ki a kíváncsisskodásom elől, hogy már én magam sem tudom, hogy mit fog reagálni, csak várok, remegő kézzel, pillangókkal a gyomromban. Tudom, érzem, hogy ha el is szúrtunk sokmindent, nekem mindenféleképpen mellette van a helyem, mert akkor tudom, hogy mindketten biztonságban leszünk, sőt, esetleg egyszer mindhárman.
Sosem gondoltam volna, hogy én leszek az első,aki ötünk közül ennyire határozottan ki fog állni a családalapítás mellett, mindig is azt vártuk, Zayn mikor húz fekete öltönyt, és veszi feleségül Perriet, vagy Liam, mert bennük megvan a kellő komolyság ehhez, bennem azonban mindig is azt hittem, egy örök gyerek lakozik, aki hiába esik-kel a szerelem nagy világában, megállapodni sosem fog tudni. Ám mostanra minden megváltozott, és Briana távozását követően egy másodpercet sem haboztam, összepakoltam, és haza jöttem.
- Louis... - mély levegőt vesz, és innen tökéletesen látom, mennyire zavarodott is valójában.
Nem merek megszólalni, mert félek, hogy megint elrontok mindent, és azt már nem engedhetem meg magamnak.
- Mondd, Louis, szeretsz engem? - a kérdésétől hátrahőkölve állok fel újra, már magát a feltételezést sem értem. Vagyis de, pont hogy értem, de nem akarok most erről beszélni. - Igen, vagy nem?
- Igen - gondolkodás nélkül, a szemébe nézve közlöm, mintha soha nem mondhatnék nagyobb igazságot.
- Miért hazudsz?
- Nem hazudok.
- Megcsaltál, Louis - keserű szájízzel vallom be saját magamnak is, hogy igaza van.
- Elcsesztem, tudom, de már abban a pillanatban megbántam, higGY nekem. Kérlek - hiábavaló minden, mégis tovább próbálkozom.
A kezéért nyúlok, de elrántja, hátrébb lép.
- Nem, Louis, nem fogok csak úgy túllépni ezen. Sok szarság történt most, nem megyek hozzád, ne haragudj, én, én csak..nem - a könnyei záporozni kezdenek, és én nem tudok csinálni semmit sem. Elutasít mindenféle segítséget, komótosan hátrál vissza a lakás bejáratáig.
- Halgass meg, kérlek - felpattanok a földről, egyáltalán nem izgat, vajon koszos lett-e a nadrágom, vagy felcsúszott-e a pólóm. Egyedül Miát látom magam előtt, a kétségbeesett pillantását, és azt, ahogy védekezően maga elé tartja a két karját. - Szeretlek. Az életemnél is jobban, és hidd el, ha csak egyszer, egyetlen egyszer visszamehetnék az időben, mindent máshogy csinálnék!
- Ó, vajon ez akkor is eszedbe jutott, amikor azzal a másik lánnyal enyelegtél? Louis, ugyan már! Egy okot mondj, amiért továbbra is meg kellene benned bíznom, vagy el kellene hinnem amit mondasz! Nem tartottam pisztolyt a fejedhez, senki sem kényszerített rá, mégis megtetted. Felnőtt ember vagy, egyedül hozol döntéseket! Bár az bizonyára megkönnyítette a dolgod, hogy engem iderángattál, magamra hagytál, mint egy kutyát, akit a nyaralás ideje alatt a házba bezárnak! De fogadjunk, az meg sem fordult a fejedben, hogy inkább elengedj! - a nyakamat tenném rá, hogy már  a sírástól nem látni semmit. Nem törődve a szomszédokkal, vagy avval, hogy bárki meghallhatná a vitánkat, egyre csak hangosabban és hangosabban kiabál, míg végül már elcsuklik a hangja.
- Az, hogy össze akarom kötni az életem veled, nem elég indok? Mit tegyek még annak érdekében, hogy végre felfogd, mennyire szeretlek, és azt akarom, hogy életünk végéig együtt legyünk? Igen, veszekedni akarok veled, hajnalig borozni a teraszon, újra meg újra arra eszmélni, hogy megint ugyan azt a könyvet olvasod, hallgatni, mikor beszélsz, ölelni, ha fázol, és minden nap megmenteni magadtól! Ha ez nem elég, akkor mondd meg, mi kell még? Mi kell ahhoz, hogy elhidd? - elfojtottt lélegzettel várom, hogy mondjon valamit, a mellkasom feszül a félelemtől, kényelmetlen és fáj minden. A haléntékomon verejték csordogál, ujjaimmal többször végigszántok a hajamon. Mia pedig csak sír, vígasztalhatatlanul, a lábai megremegnek, folyamatosan halad hátrafelé. A küszöbbe beleakad a cipője sarka, kis híján elesik, de szerencsére időben utána nyúlok. Törékeny kis teste a karjaimba zuhan, és én minden porcikámmal azon vagyok, hogy ne is essen ki onnan.
Ében szemeit daccosan összeszorítja, de vállai rázkódni kezdenek a sírástól, és akarva-akaratlanul is karjait körém fonja, pont úgy, ahogy én is teszem.
- Nem fogsz tudni megbocsátani, ugye? - magam is a könnyeimmel küzködve motyogok, fejem a nyakába temetve. Szipog, kapkodva veszi a levegőt, de csak percekkel később nyugszik meg annyira, hogy válaszolni tudjon.
- Fogalmam sincs, Louis - nem húzódik el, nem akar elmenekülni, de annak sem mutatja jelét, hogy valóban lehiggadt, és hajlandó lenne végighallgatni, netalán elfogadni az iménti ajánlatom.
- Bízom benne, hogy egyszer sikerülni fog - eltűröm az egyik tincsét az arcából, érzem, hogy az érintésem nyomán libabőrössé válik, ujjait ökölbe szorítja, de továbbra is ott pihenteti a hátamon.
Szótlanul ölel magához, mint mindig, amikor fél, vagy egyedül érzi magát. De én most is azt érzem, mint minden egyes alkalommal, azt kívánom, bárcsak ne lenne erre képes, kivetíteni az érzelmeit ebben a szorításban. Úgy szeretném látni, ahogy csak nagyon ritkán volt alkalmam, felhőtlen boldogságban úszva, megfeledkezni a problémákról, mosolyogva.
- Nem emlékszem, mikor láttalak sírni utoljára - kezét felcsúsztatja a tarkómhoz, a hajammal játszik.
- Örülök, hogy nem láttad sűrűn - arcomat továbbra is rejtegetve vallom be, amit csak ritkán teszek meg.
Legtöbbször amiatt erednek meg a könnyeim, mert képtelen vagyok ép ésszel felfogni azt a sok szeretetet, amit kapok, vagy a testem már majd' felrobban az energiáktól, amit még akkor is érzek, amikor órákkal a koncert után egyedül maradok. Soha nem sírtam, amíg be nem toppant az életembe a felelősség, de ez megjelent, abban a pillanatban, hogy felnőttként kellett kezelnem az eválást, Eleanort, Miát, azt, hogy sorra elszúrok mindent, és tönkreteszem azt, ami igazán életben tart.
Eltol magától, de már nem haragtól túlfűtve, szemében ott van a sajnálat és a kétségbeesés. Letörli a szemem sarkában összegyűlt könnycseppet, a helyén pedig ott hagy egy apró csókot.
- Hiányoztál.
- Te is nekem - vissza akarom húzni magamhoz, de az egyik karját magunk közé emeli. Egy pillanatra megáll a szívem, felkészülök minden lehetséges rosszra, a gondolatok gyorsvonatként száguldoznak a fejemben, már látom magam előtt, ahogy lemondóan, miként a beszélgetésünk is kezdődött, ellép mellettem, soha többet nem látom viszont, és csak az emléke marad itt nekem. Legnagyobb meglepetésemre azonban semmihez sem fogható fordulatot vesz a történetünk. Mint amikor a vihar hirtelen elcsendesedik, és semmi mást nem hallani, csak a zúgást, ami az ember fülében visszamarad a heves szél után. A szívem bár még legalább olyan gyorsan ver, mintha egész álló nap futottam volna, de képes vagyok meghallani a hangját, tiszábban, mint valaha.
- Ígérj meg valamit - egy pillanatra lehunyja a szemét, de nekem ennyi is elég, hogy szájtátva nézzem, milyen gyönyörű még akkor is, ha láthatóan nem szereti magát, nem képes gondoskodni magáról és nem is igazán foglalkoztatja, vajon evett-e már aznap.
- Bármit.
- Ne, ezt ne - rám néz, alig észrevehető nemet int a fejével. -Ígérd meg, hogy amint úgy érzed, vége, hagysz elsétálni.
- Sosem fogom ezt tenni - a feszültség lassan a mellkasomon fog kirobbanni, ha nem történik valami.
- De ígérd meg, kérlek - közelebb hajol, ajkai súrolják az enyémeket beszéd közben. Talán direkt csinálja, talán nem, én mindenesetre lefagyok, mozdulni sem merek, egészen addig, míg hozzám nem préselődik teljesen. Átfogom vékony derekát, érzem, hogy újra kirázza őt a hideg. Felfoghatatlan, hogyan képes szeretni egy olyan embert, mint én, de valamiért így érez, és most azt kívánom, bárcsak soha, de soha nem történtek volna meg azok a dolgok, aniket nélküle kellett átélnem. Csak őt szeretném, mellette ébredni, és egy nap Mrs. Tomlinsonként bemutatni. Ilyet talán legutoljára akkor mondtam, amikor Eleanort megismertem, csakhogy azt rettenetesen elrontottam. Ezt ne szeretném.
- Megígérem - lezártnak tekintem a beszélgetésünk ezen részét, és az ölembe kapva őt araszolok be a lakásba. A vitánk középpontjában álló dobozt hanyagul elrúgom az utunkból, csak arra akarok koncentrálni, hogy Mia végre itt van a akarjaimban, nem sír, nem veszekszik velem, nem akar elszaladni és nem üvöltözünk.
- Köszönöm - kettőnk közé suttog, félkézzel kinyitja a lakás bejáratát. Akármennyire is elcsavarta a fejem, nem tudom nem észrevenni, hogy kiürült minden polc és fiók, a ruhák hanyagul táskákba pakolva hevernek. Büszke vagyok magamra, hogy végre sikerült megakadályoznom valamit, amit nem lennék képes feldolgozni, Tudom, hogy most már minden rendben lesz, és soha többet nem kell szenvednünk egymás, és főleg az én makacs viselkedésem miatt.


Amelia Villain:

Újra és újra megpróbálom elnyomni magamban azt az érzést, ami maradásra próbál bírni, egyre kevesebb sikerrel. Akárhogyan is, de mindazok ellenére, amit tett, vagy vélhetően megpróbált megtenni, továbbra is teljes szívemből szeretem Louist. És pontosan ezért engedem, hogy még egyszer, utoljára ezt bebizonyítsa. Nem ellenkezem, amikor remegő kezekkel az ölébe kap, és akkor sem, amikor a pólóm alá nyúlva kezd megszabadítani a ruháimtól. Akarom, hogy itt legyünk, hogy soha ne érjen véget ez az egész, amibe belecsöppentünk, de azt is tudom, hogy ez az utolsó alkalom. Nem tudhatja meg, hogy elvágyódom máshova, egy olyan helyre, ahol nincs semmi és senki, aki érzelmileg képes befolyásolni, ezért inkább lehunyom a szeme, és teszem, amit a kikapcsolt elmém diktál. 
A bátortalan kezdés után hamar összekaparja a darabokra hullott önbizalmát Louis, érintések követik egymást. Érzem, hogy ez most teljesen és egészen más, mint bármikor, mintha tudat alatt ő is sejtené, hogy ennek tényleg eljött a vége, és hiábavaló mindenféle kapálózás a túlélésért. Nem volt más dolgunk, minthogy megmentsük a másikat, és eljött a pillanat, amikor tovább kell lépnünk, mert inen már csak hátrafelé tudunk araszolni.
- Szeretlek - suttogja a fülembe, engem pedig ezredjére is kiráz a hideg. Forró, izzadtságtól nedves hátába kapaszkodom,hogy ne essek szét, legszívesebben én is ezt mondanám neki, de képtelen vagyok rá. Lehetetlen bármit is hozzáfűznöm, fáradtan szuszogok a nyakába, és hagyom lecsukódni a szemeimet. 
Képek peregnek le előttem róla, rólunk, arról, amik voltunk és lehettünk volna. Az első találkozásunk, amikor a legnagyobb problémám az eső volt, és hogy hiányzik a testvérem meg az anyám. A nap, amikor Louis kétségbeesve, reménytvesztetten esett be a kapun. Az esőben focizott, egyedül, nem törődve azzal, hogy teljesen bőrig ázott, dühöngött, idegből rúgta a labdát folyton folyvást a kapuba, mígnem meg nem elégeltem. FÉltettem, abban a pillanatban aggódni kezdtem érte, hogy megláttam a sártól csöpögő haját, a könnyeit, a vörös szemét, és azt az extázist, ami félelmetes torzságával valami olyat váltott ki belőle, amiről még szerintem ő maga sem tudott. Rémisztő volt, és meg akartam nyugtatni. Kirángatni onnan, ahová zuhant. Arra nem számítottam, hogy azzal a lendülettel ránt le a mélybe, hogy észrevenném, de a szerelme, a szeretetéhes ragaszkodása lefogta minden végtagom, és csak azt vettem észre, hogy minden erőt kiszívva belőlem építi magát újra. Kellett neki, hogy valaki felsegítse, ugyanakkor neki is meg kellen látnia, hogy milyen rombolást végez maga körül, akárhányszor elesik, és nem képes felállni egyedül.
Az emlékeim nem engednek el, mindenhol őt látom, kiszállni a kocsiból, nevetni, Sammel játszani, az esőben ázni, amikor belógtunk éjszaka a focipályára. A pulóvert, aminek nyomán eltűntek a vízcseppek a felsőtestéről. A zakókat és ingeket, amit nagynehezen választott ki nap, mint nap. Az estét, amikor étterembe vitt, oda, ahová Eleanort is elcsábította. A kocsiját, amibe olykor túl hirtelen szálltam be, esetleg feldúltan vágtam ki az ajtaját, és viharzottam el a keskeny, egyirányú utcákba. Mindenünk volt a vita, a veszekedés, de tudom, hogy tényleg szeret. Különben nem indult volna el értem soha az éjszaka közepén. Nem ráncigált volna ki az otthoni környezetemből, soha nem vitt volna el Birminghambe, ha nem érezne valamit, bármit irántam. Nem várt volna rám, amíg megpróbáltak orvosok és pszichológusok közé zárva kijavítani bennem mindent, ami elromlott. Sosem bámult volna percekig reggelente, és nem szorított volna soha olyan szorosan magához, ahogyan eddig, a hosszú hónapok során. Még azt is megkockáztatnám, hogy komolyan gondolja a házassági ajánlatot, de tisztában vagyok a képességeimmel. Nem tudnám elviselni a gondolatot, hogy minden elvem ellenére mellette maradtam, és valamiért jobban ismerem a kapcsolatunkat, mint az eégszséges lenne. Látom magam előtt, ahogy megáfradt anyaként, a férjem után keseregve ülnék naphosszat a nappaliban, várva arra, hogy végre felhagyjon a zenével. De ezt nem várhatom el tőle, elég, ha az egyikünk önző annyira, hogy a másik álmain keresztülhajtson.
Csak akkor térek magamhoz, amikor már Louis is elég mélyen alszik ahhoz, hogy az ég világon semmire se ébredjen fel.
Magamra kapom a ruháimat, csendben és észrevétlenül osonok a szoba minden szegletéhez. De mielőtt elmennék, még visszanézek az ártatlan arcra, a tetoválásokkal túldíszített karra, ami helyettem egy párnát szorongat, és a lábakat, amik ragaszkodnak a takaróhoz.
- Annyira szeretlek - szinte ki sem mondom, csak a szám mozog, és megérzem a nyelvemen az első könnycseppek ízét.
Hátat fordítok, és csak megyek előre. Oda, ahol nincs Louis, nincs senki, csak én, ahol minden de mindent előröl kezdhetek, anélkül, hogy bárki is ismerhetné a történetem. Nem leszek más, csak Mia, egy új lány, egy másik szomszéd, valaki, akiről enki sme tudja, honnan jött és hová megy, csak azt hiszik, hogy látnak. Nem én leszek, csak valaki más, aki mindig is akartam lenni.
A táskáimat magamhoz veszem, az utolsó utáni pillanatban a telefont is, persze kizárólag emlékül. Kell valami, ami emlékeztet arra, hova nem akarok visszajönni, é smi az, amit soha, de soha többé nem akarok átélni. 

***


Drága Olvasóim!

Ezúttal - megint - a rész végéhez írnék pár sort.
Köszönöm. Köszönöm, ha elolvastad, Te, aki épp otthon ülsz, a telefonod szorongatva, vagy az esős idő elől menekülve gubbasztasz a szobádban. Köszönöm Neked, hogy kitartottál idáig, mert bár mostanra semmi jelét nem tudtam mutatni annak, hogy érdekelne a dolog, igenis foglalkoztatott, de örülök, hogy végre vége. Imádtam írni a Rescue me-t, hiszen ez az első blogom, rengeteget köszönhetek annak, hogy belevágtam, de eljött az a pont, amikor már nem tudok mást tenni, mint lezárni.
Szval köszönöm Neked, drága olvasóm, akkor is, ha egyedül vagy, és akkor is, ha ezt sokkal többen olvassátok, mint gondolnám.

Utálok ígérgetni, ezért dátum, vagy időpont nélkül szeretném jelezni, hogy már csak egy Epilógussal készülök, hogy véglegesen lezártnak tekinthessem Amelia és Louis történetét, ami abszurd, és túlzottan szerencsétlen fordulatokat vett.

Legyetek rosszak,
xx Lu

2016. 06. 26.

59. Say something

Amelia Villain:

A párnám szorosan magamhoz ölelve zokogok. A sírásom visszhangzik a szobában, fülsértő hangokat adok ki, de már hosszú percek óta képtelen vagyok kordában tartani a légzésem, és csak kapkodom a levegőt, amikor csak tudom.
A mellkasom sajog, és úgy fáj mindenem, mint még soha. Görnyedten, a falnak dőlve kuporgok, keresem az okokat, miért ne fogjam magam és lépjek le örökre. Nem kötelességem itt lenni, és különben is, ki állítana meg? Senki. Nem érdekel hova, csak ki akarok szakadni innen, oda, ahol végre minden egyenesbe jöhet, ahol senki sem próbál bántani, hátba támadni, valahova, ahol legalább egy ember tényleg értékel, elfogad, nem akar sem megváltoztatni, sem megsemmisíteni.
Alig tudom nyitva tartani a szemem, hajnali fél négy van, kimerültem, java részt abban, hogy szép lassan tönkre megyek attól az élettől, amit élek, de ha lehunyom a szemem, nem látok mást, csak a képeket, Louist, a csinos, szőkés hajú lányt, és szinte rögtön a képek után vizionálni kezdek. Sokkal mutatósabb, mint én valaha lehetek, nem csoda, hogy Louis esélytelennek bizonyult vele szemben. De ha nem szeret eléggé ahhoz, hogy megállja, akkor felesleges volt kalitkába zárni a hazaérkezéséig, és egyengetni az utam, amit ő válaszott nekem, értelmetlenné válik minden tette, a fogadalmai, minden egyes szó, amit hazugságba mártva dobott felém, hogy most arcon csapjon. 
Gyűlölöm, de nem őt, hanem az érzést, azt, hogy ennyire vak és ostoba vagyok, amiért folyton belekerülök egy spirálba, ahonnan kievickélek, majd elbucskázok, és pofára esek, vagy a mélybe zuhanok. Elgem van magamból, a tehetetlenségemből, mindenből és mindenkiből.
A falhoz vágom a párnám, felpattanok a földről, és megint a táskámhoz vonszolom magam, amiben ott lapul az altatóm, a cigarettám, az ágy mellől pedig felkapom a fél üveg bort, amit este hagytam meg. Már nem fáradozom azon, hogy kimeneküljek a szobám adta biztonságból, nyitott ablaknál, a szőnyegen ülve gyújtok rá, mert ezt sem akadályozhatja meg senki, és semmi. 
Félelmetes egyedül tengetni az időt egy lakásban, amihez semmi közöm, de ebben a sötétségben, a komor valóságban azért van némi izgalom, hiszen hány velem egykorú mondhatja el magáról, hogy azt tesz és csinál, amit akar? Mert valahol nekem megadatott ez, ha már annyi mindent elvett tőlem a sors, vagy hívjuk, ahogy szeretnénk, az öcsémet, az anyámat, habár őt fizikálisan nem, és ezek szerint a szerelmem is, Louist. És a legnehezebb talán az elsőt és az utolsót feldolgoznom, mert két férfi van az életemben, akit valóban szeretek, szerettem, ők pedig Sam és Louis.
- Ez nevetséges - kifújom a füstöt az orromon keresztül, lassan, hogy érezzem a nikotin minden egyes részecskéjét, amint végig marja a torkomat, hogy aztán egy jóleső sóhaj keretében távozzon végleg a szervezetemből. A szárazságtól megrészegülve iszom néhány kortyot, és az alvásom biztosítása érdekében lenyelek másfél pirulát. Csak a biztonság kedvéért. És ahhoz, hogy hasson, elég csupán néhány perc, amint eltámolygok az ablakpárkányhoz. A csikket kipöccintem a házhoz tartozó parkoló irányába, nézem ahogy a narancs színű, izzó pernyék eltűnnek a hajnali sötétben. Alaposan körbenézek, hátha megint itt lézeng Thomas, és amikor nem látom, nem tudom, csalódott legyek, vagy boldog. 
Becsukom az ablakot, szédelegve támaszkodom, de mielőtt még visszazuhannék az ágyba, meghúzom mé egyszer az üveget, Louis iPodját felveszema földről, és fülhallgatóval a fülemben fekszem le. De az álom csak nem jön, szédeülök, érzem, ahogy a vér pulzál az ereimben, mozdulni mégsem tudok. Csak fekszem, nyitott szemmel, zsibbadó végtagokkal, mintha bármi is megváltozna.
Ez az egy dolog zavar, a hangulatingadozásaim, hogy egyik pillanatban még büntetlenül ízlelgetem a szabadság ízét, és csupán néhány pillanat szükséges ahhoz, hogy mindez elvesszen, üveges tekintettel bámuljam a plafont, és megpróbáljam megakadályozni magam, hogy véget vessek mindennek. Kísérletezem az elalvással, várom, hogy sikerrel járjak, de megint csak a képeket látom, ezúttal viszont már csak némán könnyezem, és várom, hogy elnyeljen a föld.
Hét óra körül nem bírom tovább, magam mögött hagyom a hálót, a legfontosabb holmikkal, mint Louis pólója, a cigis dobozom, és egy pléd, ami mögé elrejtőzhetek, ha kell, hát magam elől.
Megkímélem magam az emlékeimtől, ezúttal egy pillantást sem vetek az iPodra, helyette bekapcsolom a tévét, és keresek egy sportcsatornát, ahol garantáltan bulvárhírtől mentes az adás. Elég volt Thomast hallgatni, és tudom, hogy bármennyire fáj bevallanom magamnak, hogy teljesen értelmetlen, és ostoba dolog, amit teszek, a legrosszabbat elhallgatta előlem. Nem, az elhallgatás nem jó szó. Thomas a nyelvére harapott aznap reggel, amikor lementem elé, mert jogosan vághatta volna hozzám, hogy felelőtlen, hisztériás, problémás és teljesen hülye vagyok. Ugyanis ezekre magamtól is rájöttem, bár talán későn. De a lényeg, hogy tudom, és ezzel a gondolattal kell élnem a mindennapjaimat, mindaddig, míg ki nem találok valamit, amivel változtatni tudnék az életemen, ezen a reménytelen maszlagon, amit óráról órára csak jobban megutálok.
Órákon át tartó semmittevésemnek véget vetve kikászálódok az ágyból, ami még mindig nem az enyém, és elsétálok a fürdőszobáig, ami szintén nem az enyém. óra van, ma még nem hagytam el a lakást, ami nem az enyém. Minden egyes négyzetmilliméter arra emlékeztet, hogy Louis ezzel akart magához láncolni, hogy legyen, akinek sírhat a vállán, kifizette azt a rohadt tandíjat, csak hogy ne lehessen más választásom. Utálom. Utálom, hogy hivatalból nem mehetek haza, hogy más pénzéből kell élnem, mint egy kitartott kurva. A különbség csupán annyi, hogy egyedül alszom el esténként- illetve néha egész nap- és nem kefél az eltartóm, de ezen kívül minden ugyan olyan. Fizet azért, hogy a barátnője legyek, hogy majd tanuljak, hogy éljek, egyszerűen mindent. Mindeközben ő járja a világot, boldog, éli az életét, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb.
Kiviharzok a fürdőből, és becsapom magam mögött az ajtót. Meg is fordulok, hogy sikerült-e kiszaggatnom a keretet a helyéről- sajnos nem. 
- Jól van Louis Tomlinson, most szépen eltakarodsz az életemből. Kerüljön bármibe- elég magabiztosnak érzem magam, és bátran mondom hangosan ezeket a szavakat, hiszen elég nagy ez a kóceráj ahhoz, hogy ne halljon senki.
Mindent, amit csak találok, és rá emlékeztet, elkezdem a szoba közepén felhalmozni: ruhák, CD-k, könyvek, egy telefon, néhány polaroid, a tankönyveim, a hülye bögréje, amit „házavató” ajándékként kaptam- most komolyan, ki az, aki vesz valakinek egy házat egy nagyváros szívében, és még meg is jutalmazza, amiért sikeresen be tudja pakolni mind a tíz kartondobozát? Természetesen Louis, ki más!? Hagyom is a francba a gondolataimat, csak dobálok össze-vissza, nem törődve semmivel. Még azzal sem, hogy hosszú percek óta ugyan az a dallam zengi be a helyiséget, üvölt a telefonom, de nem akarom felvenni. Nem érdekel, bárki hív. Akinek felvenném, annak külön csengőhang van beállítva, és különben sem szándékozom azt használni, ami tőle van. Nagyon jó nekem a sajátom, a régi, törött, amiért én dolgoztam meg, és nem az ölembe hullott bűnbánásból, egy veszekedés után.
- Hiába próbálkozol, akkor sem veszem fel- meg vagyok őrülve, egy rohadt telefonhoz beszélek.
Idiótának érzem magam, és legszívesebben kifeküdnék a szőnyegre hisztériázni, de nem tehetem. Egyrészt azért, mert nincs hely, másrészt be kell fejeznem, amit elkezdtem: a nagybetűs takarítást. Mindent el fogok tűntetni innen, még a kiköltözés is eszembe jutott, de most mégsem hívhatom fel anyát, hogy „Ja, bocs, mégis szeretnék veletek egy fedél alatt élni, még akkor is, ha lemondtatok a testvéremről, rólam, nem beszéltünk már hónapok óta, és az sem baj, ha nem tudjátok elviselni a barátomat, mert képzeljétek: már nem is olyan biztos, hogy barátom, ő már csak a múlt.” Nem, Amelia Villain ilyet nem tesz. Soha, még akkor sem, ha az életébe kerül. Túl büszke lettem az elmúlt hónapokban, azt hiszem. Csak egy nagyon kicsi választ el attól, hogy ezt a gőgömet is rákenjem Louisra, hogy az ő mellékhatása, de annyira azért még képes vagyok tisztán gondolkozni, hogy nem teszem.
Előveszek egy hatalmas kartondobozt, és szépen belezsúfolom mindazt, amit a szoba közepére hordtam össze. Nagy nehezen, de sikerül húsz perccel később leragasztanom, és a kulcsommal a zsebemben elindulok vele a kuka felé. A lépcsőházban még nem is lenne gond, egy lélek sincs itt, se egy szomszéd, senki, de muszáj vagyok letenni a földszinten, hogy kidobhassam a holmikat az utcára. Épp leguggolok, hogy letegyem a méretes dobozt a kezemből, amikor kivágódik az ajtó, én pedig hátraesek a hideg előtérben, és kis híján elterülök a koszos földön.
- Jézusom, ne haragudj, nem láttalak- morcosan nézek fel az ismerősen csillogó kék szemekbe.
- Mit keresel itt Louis?- a segítségéből nem kérve feltornázom magam álló helyzetbe.
- Haza jöttem- megrántja a vállát, majd a köztünk árválkodó kartonra bök- Hát ez meg mi? Költözöl?
- Szerinted? - durván vágok vissza.
Bosszant, hogy csak úgy ki-be járkál az életemben. Ennyi? Ez mind, amire képes azok után, hogy a világ minden pontján látták a képeket, ahol látványosan feltűnik a szőke lánnyal az oldalán, aki egyértelműen nem én vagyok.
- Hát jó- felkapja a dobozt, és kidobja az utcára- Kész? Vagy van még?
Döbbenten állok a helyzet előtt. Nevet. Ez az ember szabályosan őrült.
- Baj van? Még sem kellett volna eldobni? Mia, te mondtad, hogy költözünk - magához veszi újra a dobozt, és felém nyújtja. - De ha te szeretnéd eldobni, akkor tessék. Én nem akarlak megakadályozni ebben. Dobjad csak!
Meg sem mozdulok. Egyszerűen nem bírom felfogni, hogy képes ezt csinálni. Legszívesebben a földhöz vágnám ezt a sok csetreszt, és üvöltenék, de nem teszem. Félre teszem a haragomat, mert megfutamodok. Nem akarom, hogy emiatt tényleg elveszítsem Louist. Mérges vagyok rá, de nem tudom meggyűlölni.
- Mia, én..- közeledni próbál, de nem engedem, hogy csökkenjen a köztünk lévő távolság.
- Louis, ez ijesztő, amit csinálsz - köpni-nyelni nem tudok. 
- Nem, Mia, az az ijesztő, hogy ennyire eltávolodtunk egymástól, és még csak meg sem próbáltad megkísérelni a megölésemet- kínosan felnevet és a hajába túr.
- Ez nem vicces, Louis - levágom a földre a dobozt, aminek mostanra legalább két sarka behorpadt, és furcsán billeg egy helyben ettől.
- Nem vicceltem, Mia- elrúgja az útból a karton és szorosan magához ölel. - Sosem viccelnék veled, tudod.
- Nem, most már nem igazán tudom - ellököm magamtól, de csak annyira, hogy ne érjen hozzám.
- Tudom, hogy most haragszol rám, de néhány dolgot rendbe tettem a fejemben és az életemben- pofátlanul belehazudik a képembe. Tudom, hol volt, mit csinált, egyszerűen mindent tudok. 
- Louis, ha jól emlékszem, egyszer már túlestünk ezen. Zárjuk le a dolgot, jó? Megbeszéltük, azt hittem, sikerül majd téged helyrepofozni és éled tovább az életedet. Te választottad azt a lehetőséget, hogy maradjak melletted. Sok mindent köszönhetek neked, de azt hiszem, a legjobb lenne, ha mindent visszaadnék, ha kell visszafizetek mindent, csak hagyj békén.
- Mia, ne butáskodj. Nem azért választottalak Téged, mert egy volt a sok lehetőség közül. Azért akartam veled lenni, mert te voltál az egyetlen megoldás, és még mindig az vagy.
- Azt hittem, mostanra felforgattad egy sokadik ember életét- még saját magamnak is rosszul esik, ahogy beszélek, de nem adom meg azt a szívességet Louisnak, hogy jól érezze magát.
- Gyerekes vagy. Ez nem vall rád- látom rajta, mennyire szomorú. Azzal, ahogy itt áll és néz rám, azzal, hogy eljött, hogy megpróbálja kimagyarázni magát, és nem engedi, hogy eldurranjon az agyam, egyszerűen elvesztem a magabiztosságom. Fogalmam sincs, mit mondhatnék neki. Nem akarom bántani, és ha őszinte akarok lenni magamhoz, hiányzott már nagyon.
- Te csak ne próbálj meg lelkiismeret furdalást okozni nekem- dacosan vágok vissza egy utolsót.
Félre rúgja a köztünk heverő dobozt és felemel a derekamnál fogva. Kapálózok, ütögetem a hátát, de nem tántorítom el, csak megy a saját feje után.
- Louis, tegyél le. Nem pakolhatsz csak úgy arrébb engem!- ujjaimmal a pólójába kapaszkodok, és érzem, hogy megbillenek.
- Nyugi, foglak, nem fogsz leesni. És különben is, ha ezt nem tenném meg, meg sem hallgatnál – minden bizonnyal jól szórakozik, de azért tényleg vigyáz rám.
- Szédülök - nyöszörgök, mint egy kölyök, mire megáll és óvatosan a mellkasához von. Amint függőlegesbe kerülök, köré fonom a lábaim, hogy ne üssem be sehova, és ne húzzam le Louist a súlyommal
- Kis majom- belenevet a nyakamba, amitől kiráz a hideg és elmosolyodok. Nagyon rég nevezett így. Pontosabban, még akkor, amikor még tényleg a barátnője voltam, azóta pedig elmúlt jó néhány hét.
- Tegyél le, majd megyek a saját lábamon- fejem a vállának döntöm, és megpróbálom eltolni magam tőle, teljesen sikertelenül.
- Ne mocorogj. Ha felértünk, leteszlek, és akkor beszélgetünk egyet- hát ez az. Most már egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy én beszélgetni szeretnék vele. - Megnőtt a hajad - fogalmam sincs, hogy jön ez ide, de igaza van. A hossza majdnem akkora, mint a megismerkedésünkkor, és csak most veszem észre, mennyire élvezem reggelente a rakoncátlan hullámaimat fésülgetni és rendezgetni.
- Reméltem, hogy nem a hajamról fogunk beszélgetni – leengedem a lábaimat az oldalán, a kezemmel sem kapaszkodom már belé, ebből érti, hogy le kell tennie.
Ellépek a közeléből, kínosan érzem magam, persze mindemellett szükségem volt a csókjára, hogy emlékeztessem magam arra, mennyire őrülten szeretem még mindig, annak ellenére, hogy mekkora ostobaságot volt képes művelni.
- Mire készültél? – elképedve néz körbe most, hogy elé tárul az egész nappali. Tátott szájjal bámulja az üres polcokat, a rendezetlen kanapét, ami tele van hányva ruhákkal, amiket tőle nyúltam le, egy halom könyv, amit még tőle kaptam, a kupac tetején pedig a telefon, amit szintén tőle kaptam.
- Begurultam – szégyellősen megvonom a vállam. Nincs okom hazudni neki – a dobozban is…
- Sajnálom – elfordítja a fejét a rumliról, az én tekintetem kutatja, én viszont lehajtott fejjel állok, magamat ölelve, hátha ettől láthatatlanná válok, vagy csak kevésbé sebezhetőnek. Némán várok, hátha mond még valamit, és már szólásra nyitom a szám, amikor folytatja. – Mia, tudom, hogy seggfej voltam. Sőt, az is vagyok, de el kell hinned, hogy te vagy az egyetlen, akit szeretek. Szeretlek. Csupa nagy betűvel, és ha tehetném, inkább el sem utanék, csak itthon maradnék veled, hogy ne maradj egyedül. Megtnnék bármit, hogy boldog legyél, de elszúrtam. Mindent. – a szavak kirobbannak belőle, Thomas utolsó hozzám intézett szavai jutnak eszembe, amikor végleg elhagyta ezt az ocsmány várost. Ha lehet, még kisebbre akarom összehúzni magam, de nem megy. Lát, és most rettenetesen mérges rám. – Miért nem bízol bennem?
- Fogalmam sincs, Louis, érted? – felpillantok a hajam mögül, néhány tincset hátra is dobok. – Már nem érzem magam abban a helyzetben, hogy hozzád forduljak, mert csak veszekedés lesz belőle. Pont te voltál, akit el akartam tűntetni az életemből, hogy megkönnyebbüljek, de nem megy. Képtelen vagyok magam mögött hagyni mindezt – a sírás fojtogat, ezért be is fejezem ezt az egészet.
- Mindig nekem kellene lennem az elsőnek, akitől segítséget kérsz. Mia, én soha nem fogok hátat fordítani neked, és eddig abban a hitben éltem, hogy tisztában vagy ezzel. – Képtelen vagyok elhinni, amit mond, mert nagyon nem érzem igaznak, de azt sem akarom, hogy ezen összevesszünk, ezért ráhagyom, és megpróbálom megtalálni a beszélgetésünk arany középútját.
- Ezen kár vitáznunk, Louis, neked a világ másik felén kellene lenned – vállvonogatva vonszolom el magam a kanapéig, és egy adag ruhát és emléket a földre tiporva kuporodok fel a szélére. – Most komolyan, ha épp Japánban lennél, és felhívnálak azzal, hogy nekem ez így nem megy, eljönnél? – Hitetlenkedve kérdezem meg, úgyis tudom, mi a válasz: nem.
- Igen – megfeledkezem arról, hogy épp levegőt akartam venni, és a bennem tátongó űrben ez az egyetlen szó kering körös-körül.
- Mi? – a saját hangom alig hallva kérdezek vissza, mert nem akarok hinni a fülemnek.
- Jól hallottad, igen – közelebb lép, a távolság rohamosan kezd csökkenni köztünk, én pedig szaporábban kezdek lélegezni. 
Fogalmam sincs, miért viselkedik így, hiszen úgy váltunk el egymástól, hogy azt se tudtam, látom-e még, erre megjelenik a semmiből, szokásához híven a legváratlanabb pillanatban, amikor épp meg akarok szabadulni mindentől, ami hozzá köt, és közli velem, hogy hajlandó miattam egy egész napot repülni.
- Én ezt nem értem – még mindig értetlenül pislogok fel rá, de mostanra csupán centiméterekre áll tőlem. Ha kinyújtanám a karom, biztosan elérném őt, de nem akarom, helyette az ölemben összefonom a karjaimat, hogy még véletlenül se tudja megfogni a kezem, és egyáltalán, ne tudjon hozzám érni. Tudom, hogy abban a pillanatban elgyengülnék, és vajként olvadnék el az ölelésében
- Mit nem lehet ezen érteni? – olyan őszintén háborodik fel, mégis mosolyog. Nem tud mit kezdeni a páncélommal, kénytelen lesz elmondani, miért van itt, holott tisztában vagyok vele, hogy nem akarja. Természetesnek akarja beállítani ezt a dolgot, pedig mindketten tudjuk, hogy valamit akar. De ha nem befejezni ezt az olcsó, kirakatkapcsolatot, akkor mégis mi vezérelte őt, amikor felszállt a magángépére, hogy találkozzunk? Mit akar, és miért nem mondja meg, mit kéne tennem?
- Semmit, Louis – beharapom az alsó ajkam, utálnám, ha sírni látna, mert jelenleg én sem vagyok képes megmagyarázni, miért itatom az egereket, miért szorul össze gyomrom, és miért remegek azért, hogy mégis, akaratom ellenére, legalább még egyszer hozzám érjen. Csak egy kicsit, hogy ne fájjon, elég egy ölelés, vagy hogy végig simítson a felkaromon. Elég, ha a kisujját nyújtja felém, már jobb lenne, de ő persze csak szavakkal akar ragaszkodni, amiből untig elegem van.
- Annyira hiányoztál már te idióta- ellentmondva magamnak, annak, hogy véget vetek mindennek, eleresztem őt, és nem engedem, hogy a saját útját járhassa, megcsókolom. Abban a pillanatban, hogy megérzem az ajakait az enyémen, eszembe jut, miért volt olyan üres és magányos az eddig itt töltött idő. Ez kellett nekem, hogy végre újra a karjai közé zárjon, érezzem az illatát, és azt, amikor csók közben megfeszül a mellkasa. Sokszor megrémiszt a tudat, hogy miattam megreked a levegő valahol a tüdejében, hogy képes vagyok megállítani őt hosszú másodpercek erejéig. De a legmegdöbbentőbb, hogy eltol magától, és nem csókol vissza. Orrával megböki az enyémet, csalfa fél mosollyal tűri el a hajam, ami az arcomba hullik.
Tesz egy lépést hátra, a farzsebéből kihúz egy dobozkát, és térdre ereszkedik, bennem pedig egy hang őrült kiabálásba kezd: NEM!
Nem okozhatok több fájdalmat magamnak, nem engedhetem meg, hogy újra belesétáljak valamelyik csapdájába.
- Szeretném neked adni a csládnevem, Tündérem.
Gyerünk Amelia, legább szólalj meg.