Epilógus - Family

Louis Tomlinson:

- St. Martin's 31, Trafalgar felé - ez minden, ami elhangzik a telefonban, a szívem pedig felszökik a torkomba, őrülten dobog. Túl közel van, szinte már érzem az illatát.

Amelia Villain:

A teámat kevergetve ülök, figyelem az embereket. Furcsa, hogy most már nem rohanok sehova, hogy nincsen semmi dolgom, de ez a változással jár. Azzal, hogy már nem úgy élek, mint hónapokkal ezelőtt. A mindennapjaim száznyolcvan fokos fordulatot vettek, a fontossági sorrend teljesen megváltozott.

- Mia? Tényleg te vagy az? - felkapom a fejem, és igazi, őszinte boldogságot érzek. Néhány nappal ez előtt teljesen véletlenül botlott belém Liam, állítása szerint csak úgy arra lézengett, vagy valami hasonló. Persze, attól még, hogy átlátszó hazugságnak, nem is, inkább csak füllentésnek hangzik, még lehet igaz.

- Szia - felpattanok, már amennyire a diszkréten domborodó pocakom engedi.

Még szerencsére nem túlságosan feltűnő, de mégiscsak valami, ami látványos, pláne, hogy Liam aztán tényleg látta, hogy festek alig negyven kilósan, és most, itt állok előtte a várandóságom ötödik, eddigi legszebb hónapjában. - Furcsa, de jó látni, Liam.

- Téged is - látom, hogy minden idegszálával küzd, de a szemében megcsillan a kíváncsiság. - Anyukád nem mondta, hogy ne nyeld le a dinnyemagot?

Akaratlanul is elnevetem magam, hiszen elég hülye helyzet állt elő.

- Hm, nem. De megfogadom ezt a tanácsot - félve ölel át, fél kézzel, sután.

- Jól vagy? - megdörzsöli a karomat, és csak akkor ül le, mikor én is helyet foglalok.

- Soha jobban - helytelennek kellene éreznem a válaszomat, és magát a szituációt is, végtére is az Ő legjobb barátjával találkozom, amiről vagy tud, vagy nem.

- Ennek örülök - mosolyog, a tekintete levándorol a pólómra, ami feszül rajtam mindenhol.

- Ne aggój, idebent is minden a legnagyobb rendben - tenyeremet a hasamra tapasztom, mint egyfajta bizonyítékot, hogy nem hazudok.

- Akkor jó - csend. Beáll az a kínos csend, amitől tartottam, de nem tart sokáig, néhány pillanat csupán.

- Hallom épp pihentek, nincsenek elvonási tüneteitek? - direkt kérdezem így, többes számban, róluk. Mert nem tudok elvonatkoztatni a ténytől, hogy nem egy, de egyenesen öt emberrel szakítottam.

- Harrynek, néha. Ránk fért egy kis kikapcsolódás, Niall sokat van otthon a szüleivel, és végre golfozhat naphosszat, Zayn állandóan kitalál valamit, amit még sosem próbált, kicsit olyan, mintha belekezdett volna a bakancslistáján szereplő vágyainak kipipálásába. Én is utazgatok ide-oda, leginkább az országon belül. Irogatok zenét másokkal, de már dolgozunk a sajátjainkon is. Tudod, ezt nem igazán lehet száz százalékosan félre tenni - feltűnően kerüli a dolgot, ki sem ejti a nevét, pedig némi hátsó szándékkal érdeklődöm, hátha biztos forrásból tudom meg, hogy jól van-e, egyáltalán él-e még. Attól még, hogy nem élünk együtt, fontos nekem, az életem része, nem tudom, de nem is akarom kitörölni őt az emlékezetemből. Mindketten a másiknak egy kis darabkáját magunkkal hordozzuk, ami nem is baj. Teljesen természetes.

- És ő hogy van? - tartok a reakciójától, de tovább faggatom. - Mit csinál most, hogy nem koncerteztek?

- Nos, igen. Remekül van, leszámítva, hogy nem találja néha a helyét..- megáll, mintha illegális lenne a hogylétéről beszélnie. - De ez mindannyiunkkal így van, túlságosan is elfoglaltak voltunk eddig, és a fejünkre nő lassan a szabadság. Legtöbbször otthon van Doncasterben, vagy utazgat Lottieval, szórakozgat, persze ésszel, mert még mindig azon parázik, hogy valaki esetleg a húgára hajt - a végét elneveti, és nekem is megrándul a szám. Louis sokkal jobban szereti a családját, mint bárki ezen a világon, és abszolút logikus lépés lenne tőle, ha a lányok körül legyeskedő minden fiút meg akarna verni.

- Akkor jobban van - Liam picit lesápad, gondolom nem erre számított tőlem.- Őszintén örülök a boldogságának. Kijárt már neki.

- Igen,. Előtte ramaty állapotban volt, már ne haragudj, nem célzásként, de miattad. Féltünk, hogy megint padlóra kerül, de végül sikerült összeszednie magát.

- Az jó, tényleg jó - idegességemben, és talán zavaromban is a gyűrűmet piszkálom.

- Nocsak! De te mit titkolsz!? - cinkosan rámkacsint, mintha léteznének köztünk tabu szavak. Valójában csak nem merünk nyíltan beszélni, én legalábbis, hiszen nem volt mindig fényes a kapcsolatunk.

- Nem titkolom, egyáltalán - elkalandoznak a gondolataim, a gyűrűre pillantgatva Louis jut eszembe, na nem mintha nem állnadóan rá gondolnék. A férfi, aki valóban megmentett, kiszabadított a saját börtönömből, és abból az ördögi körböl, amibe egyre jobban belebonyolódtam.

- Mondd, hogy civil, kérlek!- egyáltalán nem bántóan mondja, sőt, még vicces is, hiszen magamat mindig is annak vallottam, és szerencsére hamar beláttam, vagy legalábbis még pont időben, hogy az ő világuk nem nekem való.

- Ez az a gyűrű. Amit még akkor vett, mikor volt az a balesete - óvatosan a csésze felé nyúlok, és mikor érzem, hogy eléggé lehűlt, beleiszom a teámba.

- Hű - beletúr a hajába, ujjaival végig szánt minden egyes tincset. Abszolút rájuk vall, vagy az arcukat piszkálják, vagy a gondosan beállított hajukat. 

- Bizony, hű. De ne mondd el neki kérlek, hogy hordom. Tudod, így talán tovább élhet bennem a remény, hogy nem veszítem el őt soha - amit érzek, sokkal több, mint a kellemetlen kínos érzés, a szégyen, vagy a félelem. Louisszal kapcsolatban folyton előtérbe helyeződnek a nagyobb lélegzetvételű gondolataim, a sok probléma, amit a boldogságunk ellenére kreáltunk magunknak.
- Azt hittem a baba apukájától van - izzadó tenyerét a nadrágjába törli, másodpercenként ismételgetve a mozdulatsort.
- Nem fog feleségül venni - keserű félmosoly húzódik az arcomon. Fogalmam sincs, hogyan közöljem vele a dolgokat. - Nem az a fajta.
- Tehát mégiscsak van valaki - szikla nagyságú feszengéstől szabadul meg egy sójhajjal, mintha most érezné csak igazán biztonságban mindenki életét.
- Nézd, Liam, ez ennél sokkal bonyolultabb - megdörzsölöm az arcom, hátha felfrissülök, vagy csak eszembe jut néhány használható érv, hogy amit teszek, az helyes. - A gyermekem édesapja sokkal elfoglaltabb, mint gondolnád, és valószínűleg tudomása sincs a dolgokról.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy az a csöppség...szóval a babád, a babátok? - gőzöm sincs, mit akar pontosan mondani, de a lényeget azt hiszem hamar leszűröm.
- Igen, Louis az apja, de nem akarom, hogy tudomást szerezzen róla. Túl sok lenne neki, és utálnám magam, ha aggódna, feleslegesen, hiszen remekül vagyok, és van, aki gondom viselje akkor is, amikor legszívesebben megölném magam, úgy fáj mindenem.
- Értem - zavarban van, próbál keresni valamit, ahová elnézhet, de itt, ezen a heylen lehetetlenség találni bármit, ami feltűnőbb Liam Payne-nél.
- Nem akarom, hogy rosszul érezd magad. Az én döntésem, Liam, semmi köze ennek ahhoz, hogy mi volt vagy mi lehetetett volna.
- Meg akarta kérni a kezed. Nem veheted el attól a csöppségtől az apját, pláne nem úgy, hogy az esélyt sem adod meg rá, hogy viszont szeressen egy darabot belőletek.
- És mégis hogy képzeled ezt? Álljak elé, és közöljem vele, hogy az első gyermeke úton van erre a világra? Nem vagyok őrült - érzem, hogy kezd hevesebben verni a szívem. Tudnom kellett volna, hogy rossz ötlet találkozni vele.
- Ne haragudj, nem akartalak letámadni, csak félek, hogy rossz vége lehet.
- Felesleges aggódnod. Meg fogom tudni oldani a dolgot - magamnak is bizonygatom az igazam, holott tudom, hogy csak azért nem lesz baj, mert valami Isteni csodával határos módon van valaki, aki elfogadott, gyerekkel, vagy anélkül, és ez nem más, mint Penny, akivel ha lehet ezzel a kifejezéssel élni, akkor találkoztam, amikor nyakig ültem a szarban.
- És ő feleségül fog venni?
- Ki? A legjobb barátnőm? Nem hiszem - kiiszom az utolsó cseppet is a csészémből, és közben arra koncentrálok, hogy ne fulladjak meg nevetés közben. - Nincs senkim, olyan értelemben legalábbis, mint amilyen Louis volt, nincs
- Értem, nos, akkor valamit félreérthettem - zavartan, összeszűkült tekintettel vizsgálja beszéd közben az italkínálatot. Megállapodik a kávéknál, és hirtelen nagyon akarom, hogy maradjon. Jelenleg ugyanis Liam az egyetlen, akitől megtudhatok valamit, és tisztában vagyok azzal, hogy amint véget ér ez a beszélgetés, úgy végeszakad mindennek, ami által közöm lehet Louishoz.- Huhh.
- Mi baj? - aggódó pillantásokkal bombáz engem, és nem értem, miért, hisz jeleneg nekem kellene az ő egészségi állapota miatt izgulnom, nem fordítva.
- Nem nehéz ez így? Mia, anyuka leszel.
- De, de én választottam, ragaszkodom a gyerekemhez, az életemhez. Muszáj, Liam, nem maradt másom, csak a kisfiam - megpróbálom bíztatni, mosolyogva beszélek.
- Mindenképp beszélned kell vele - halvány jókedvvel közli. Mintha ez olyan egyszerű lenne, és akarnám.
- Nem, Liam. Lezártam - úgy tekintek a beszélgetésünk ezen szakaszára, hogy lezáródott. Végleg.
- Rendben, akkor csak egy valamit árulj el - a félmosolya még ott van a szája sarkában, de a komolyság sokkal intenzívebb.
- Mire vagy kíváncsi?
- Hogy fogják hívni?
A hasfalam feszülni kezd, a kisfiam pedig ijedtében belém rúg. Tudja, érzi, hogy a mamája nagy bajban van.
-  Még nem tudom, szeretnék valami olyan nevet adni neki, amiért nem utál meg, de nem is túl felkapott.
- Mint például a Louis? - a régi Mia, akinek a lelke darabokra esett minden nap, még akkor is, amikor már szinte nem volt hova, most felkapná a csészét, és a tartalmát Liam képébe loccsantaná. A mostani énem inkább kétségbeesett fejrázással válaszol.
- Nem, semmiképp. Akkor sose tudnám sírás nélkül szólongatni. Így is nehéz lesz elfogadnom a hasonlóságot.
- Figyelj, Mia. Most vagy rendelek magamnak egy kávét, és elcsevegünk még apró hazugságokkal, vagy felállok, és elviszlek hozzá. Itthon van, és valószínűleg otthon ül egyedül, egy üveg sörrel és meccset néz. Rajtad áll.
Szóhoz sem jutok. Tudom, hogy ezen a válaszomon áll vagy bukik minden, és bármennyire is szeretném még egyszer látni, hallani a hangját, beszívni az illatát, meghátrálok. Félek a reakciójától, attól, ahogy fogadná a hírt.
- Nem lenne jó ötlet, és ezzel te is tisztában vagy, Liam. Fogadd el a döntésem szépen kérlek.
- Sajnálom - leteszi a papírt az asztalra, hezitál, hogy meghívjon-e a teámra, de legyintek. Már rendeztem a számlám. - Remélem még látlak.
Se szó se beszéd, kisétál, visszaszáll a kocsijába, és sietve elhajt.
Penny azon nyomban az asztalom mellé ugrik, szinte a semmiből tűnik elő.
- Még nem késő visszahívni őt - lazán nekitámaszkodik a széknek, ahol nemrég még ott ült Liam.
- Minek? Nem akarok több bajt - megiszom a maradék teám, és megperóbálok felállni a helyemről.
- Joga van tudni a fiatokról, akár akarod, akár nem.
- Ez nem akarás kérdése Penny. Jobb így mindkettőnknek.
- És a baba? Mit mondasz majd, amikor az apjáról fog kérdezősködni?
- Fogalmam sincs, és ne idegesíts ezzel. Van még pár évem addig, majd kitalálok valamit - nem akarom hallani mások károgását, csak szeretnék nyugodtan várakozni, békében élni, anélkül, hogy bárki olyan beleszólna az életünkbe, akinek nincs ehhez joga. - Megyek, kezdek fáradni.
- Pihenj, szivem, és hívj, ha bármi van - mintha csak a nővérem lenne, vagy az anyám, gondoskodó. éppen ezért meg sem lepődök azon, hogy magához ölel és homlokon puszil, mielőtt kitenném a  lábam a kávézóból.
- Rendben - reflexből visszaölelem, gondolatban viszont még mindig a kényelmes széken ücsörgök, szemben Liammel, és Louison jár az agyam.
Öt hónap telt el. 153 nap. És ez alatt az idő alatt sikeresen elkerültem Louis Tomlinsont, majdhogynem kiiktattam az életemből. Fájt, sőt, még mindig borzasztóan fáj, de kénytelen vagyok megszabadítani őt magamtól, magamat pedig tőle.
Az ajtón kilépve azonnal megérzem a fagyos levegőt, ami az arcomba csapódik. Fázom, a sálam már az orromig húztam, de még így is átjár a hideg pillanatok alatt. A földet bámulom, és ez a legnagyobb szerencsém, különben felbuktam volna a hóban térdepelő testben.
- Uram, jól van? - pánikba esek, mert január van, borzasztó hideg, ő pedig majdhogynem fetreng.
- Mia - a szemek, a hangja, nem, ez túl sok. Megszédülök, muszáj lenne megkapaszkodnom valamiben, de semmi sem áll rendelkezésemre.
- Mi a francot művelsz itt!? Ráadásul a hóban! - előtörnek belőlem az ösztönök, megragadom a könyökénél fogva, és megpróbálom felrángatni.
- Ne! - ellöki a kezeimet, mintha csak odaragasztotta volna magát a járdához. - Megtennéd hogy újra válaszolsz egy kérdésemre?
- Louis, szerintem ez nem - a szavamba vág, gondolkodás nélkül beszélni kezd. Ez talán az egyetlen rossz tulajdonsága, amitől el sem akartam szokni soha, de soha.
- Szerintem meg igen! Szeretlek, ha akarod, ha nem, és felőlem elmenekülhetsz az Antarktiszra is, utánad mennék. Keresztül a rohadt sivatagokon meg esőerdőkön, tűzön, vizen át. Szeretlek, Amelia, és bár rohadt nagy pofont adtál azzal, hogy leléptél, nem tudok haragudni tovább. Belefáradtam, hogy a makacsságom miatt nem vagy mellettem. Azaz vagytok - elhalkul, a végén már szinte ki sem ad semmiféle hangot.
- Mit mondtál? - összébb húzom a már amúgy is gondosan begombolt, betekert és körém csavart kabátot.
- Ő, aki ott bent van - kezét a hasamra próbálja tenni, de hátrébb lépek, hogy ne érhesse el - Az én gyereken is. A mi babánk. Ne mondd, hogy nem.
Egy vonallá préselem az ajkaimat, és a kezem automatikusan a pocakomra teszem.
- Amelia Villain, megtisztelnél azzal, hogy a feleségem leszel? - a tekintete olyan tiszta, akár a frissen hullott hó. Megremegnek a lábaim, tekintetem az égnek emelem, hogy ne lássa a könnyeimet.
- Ma van egy éve, hogy először találkoztunk - suttogom, de tudom, hogy hallja.
- Igen.
- Louis?
- Mia?
- Megtennéd, hogy felállsz a hóból, mielőtt megfázol?
Szó nélkül engedelmeskedik, lassan felegyenesedik, térdéről és az alkarjáról lesöpri a havat. Vizes haját eltűröm az arcából.
- Nos, mit mondasz?
 Beharapon a szám, le akarom nyugtatni magam, hogy ne bőgve válaszoljak. Mert a választ már réges régen tudom, és nincs semmi, ami eltántoríthatna. Már akkor eldöntöttem, amikor legelőször feltette nekem a kérdést. Hogy akkor jól cselekedtem-e, sosem tudom meg, most viszont egészen biztos vagyok a dolgomban.
- Igen - bár amikor kimondom nem, de utána megállíthatatlanul hullajtom a könnyeimet, mint egy ócska romantikus film végén.
- Ho-hogy mi? - Louis szemei is elvörösödnek, nem hisz a fülének, és a haját tépve kezd el ordibálni- Emberek! Hozzám jön! Igent mondott! - azzal a lendülettel, hogy visszafordul felém, felkap és megpörget a levegőben. Ajkai el sem eresztik az enyémeket, a sós cseppek összefolynak az arcomon, és soha, de soha ekkora boldogság még nem robbant fel bennem, mint ebben a pillanatban.

~*~

Ha bárki megérti az elmúlt egy évet, vagy bolondnak kell lennie, de úgy igazán, klinikai esetnek, vagy az kellett hozzá, hogy minden egyes pillanatát végigkövesse annak, amin keresztül mentünk. Emlékszem Louisra, fáradt volt, szürke, és abban az elvont ködben, amibe védekezésképp elbújt, beleszerettem. Nem is igazán őt láttam, hanem egy, a sajátomhoz hasonlóan magányos lelket, valakit, aki idejekorán vált felnőtté, és akármennyire is ő választotta a rivaldafényt, félt. Szinte rettegett az emberektől, ragaszkodó volt, akár egy gyerek. Görcsösen kapaszkodott valamibe, én pedig vakon és naívan nyújtottam felé a kezem. Segíteni akartam neki, ő pedig önző lett, bezárt, mégis megtanított kiállni magamért, harcolni az igazamért, küzdeni, bármi áron. Ezért is tudtam faképnél hagyni azokat, akik fele annyit se adtak nekem vissza, mint amennyit én adtam nekik, ezért küzdöttem azért, hogy megtarthassam a kisfiam. Penny sokat segített, de Louis nélkül még mindig egy helyben állnék, félnék, meghunyászkodnék.
- Sam! Sam!! - alig látok a könnyeimtől, amikor a már nem is olyan apró ember felém szalad, én Louis kezét szorongatom, miközben a karjaimban tartott csodacsomagot megpróbálom átadni neki. Nem akarok elájulni, sem sírni, de az utóbbi elkerülhetetlen.
Kezeivel megcsapkodja a felkaromat. Beszélni nem tud, nem is várható el ez a csoda, de tudom, hogy még mindig ő az én különleges testvérem.
- Szia kishaver - Louis leguggol elé. - Hiányoztál.
Tehetetlenségében vigyorog, ökleivel a szemét törölgeti. Átfogja a derekam, örömében sír.
- Nekem is hiányoztál - magamhoz ölelem, beszívom az illatát, kiélvezem minen pillanatát az újbóli találkozásunknak.
Februárban kezdődött minden. Louis éjszakákon át ezen dolgozott, millió telefonszámot felhívott, több-kevesebb sikerrel. Nem aludt, csak kutatott, vezetett, és természetesen csak félinformációkat ejtett el előttem. Üvölteni akartam, ehelyett makacsul tettem az egészre, már ami a látszatot illeti. Alig két hete lett végleges: a Heygate Estate-i lakás és környezet kevésbé megfelelő Sam számára, mint a Louisszal közös ház, és valami isteni csoda, vagy a férjem rámenős stílusa miatt megkaphattuk a gyámságot, így az öcsém hazajöhet velem.
Fogalmam sincs, mivel érdemeltem ki mindezt a jót és rosszat, de a szenvedések, a pazarul pocsék döntések, gyomorforgató helyzetek után megérdemeltnek érezzük mindketten a másikat. És akárhányszor a tengerkék szemekbe nézek, az jut eszembe, hogy biztonságban vagyok. És a legjobb? Naná, hogy a fiúnknak is ilyen tekintete lett. Keith már most levesz mindenkit a lábáról, Sam is azonnal a bűvkörébe kerül, szájtátva simogatja meg a pihés hajától kócos fejét.
- Baba - szeretetteljesen tapogatja meg a kis kezeket, szemeiből kövér könnycseppek hullnak.
- Igen, Sam. Baba. Az én babám, és Mia babája - Louis hangja, ahogyan kiejti a szót, baba, elérzékenyülök ma már vagy ezredjére.
Látom, hogy Sam szenved, össze akarja szedni minden gondolatát, küzd, végül nem sikerül többet mondania.
Nem is kell. A szemében ott van minden, amire valaha is kíváncsi leszek, az őszinte, tiszta szeretete, a támogatása, és nem utolsó sorban a humorérzéke. Tudom, hogy nem veszett ki belőle az a kis kölyök, aki egy kis kocsikázás reményében teljesen hülyének próbált nézni.
- Mrs Tomlinson, Mr Tomlinson - egy világos kék köpenyes férfi jelenik meg, kezében a papírok, amiket csak alá kell írni.
- Üdv - Louis megpróbál kezet nyújtani, de Keith mocorogni és nyüszögni kezd, így a valódi üdvözlés kis híján elmarad.
- Jó napot - helyette is megteszem az udvariassági köröket.
- Már csak a hölgy aláírására van szükség - félmosollyal az arcán tolja elém a kartont, én pedig gondolkodás nélkül firkantom az oldalak aljára a szignóm.- Gratulálok, ettől a perctől fogva kétszeresen is szülők.
Rettenetes ez a szentimentalitás, de én újra elgyengülök, a szemem törölgetve köszönöm meg, hogy minél hamarabb megkezdődjön az életünk, mint teljes értékű család.
Eddig olyan hihetetlen és irreális volt, hogy a két szoba, amit festettünk, rendezgettünk, most megtelik majd könnyekkel, kacajjal, hangos gyerekzajjal. Nem vagyunk rá felkészülve, ebben biztos vagyok, de Louis itt van mellettem, és én is itt vagyok neki, ha más nem, legfeljebb beletanulunk ebbe az egész szülő-dologba.

60. Love you, Goodbye

Louis Tomlinson:

Megkövülve várom, hogy kibukjon belőle valami, ha más nem, hát a nevetés. A tekintetét olyan ügyesen üríti ki a kíváncsisskodásom elől, hogy már én magam sem tudom, hogy mit fog reagálni, csak várok, remegő kézzel, pillangókkal a gyomromban. Tudom, érzem, hogy ha el is szúrtunk sokmindent, nekem mindenféleképpen mellette van a helyem, mert akkor tudom, hogy mindketten biztonságban leszünk, sőt, esetleg egyszer mindhárman.

Sosem gondoltam volna, hogy én leszek az első,aki ötünk közül ennyire határozottan ki fog állni a családalapítás mellett, mindig is azt vártuk, Zayn mikor húz fekete öltönyt, és veszi feleségül Perriet, vagy Liam, mert bennük megvan a kellő komolyság ehhez, bennem azonban mindig is azt hittem, egy örök gyerek lakozik, aki hiába esik-kel a szerelem nagy világában, megállapodni sosem fog tudni. Ám mostanra minden megváltozott, és Briana távozását követően egy másodpercet sem haboztam, összepakoltam, és haza jöttem.

- Louis... - mély levegőt vesz, és innen tökéletesen látom, mennyire zavarodott is valójában.

Nem merek megszólalni, mert félek, hogy megint elrontok mindent, és azt már nem engedhetem meg magamnak.

- Mondd, Louis, szeretsz engem? - a kérdésétől hátrahőkölve állok fel újra, már magát a feltételezést sem értem. Vagyis de, pont hogy értem, de nem akarok most erről beszélni. - Igen, vagy nem?

- Igen - gondolkodás nélkül, a szemébe nézve közlöm, mintha soha nem mondhatnék nagyobb igazságot.

- Miért hazudsz?

- Nem hazudok.

- Megcsaltál, Louis - keserű szájízzel vallom be saját magamnak is, hogy igaza van.

- Elcsesztem, tudom, de már abban a pillanatban megbántam, higGY nekem. Kérlek - hiábavaló minden, mégis tovább próbálkozom.

A kezéért nyúlok, de elrántja, hátrébb lép.

- Nem, Louis, nem fogok csak úgy túllépni ezen. Sok szarság történt most, nem megyek hozzád, ne haragudj, én, én csak..nem - a könnyei záporozni kezdenek, és én nem tudok csinálni semmit sem. Elutasít mindenféle segítséget, komótosan hátrál vissza a lakás bejáratáig.

- Halgass meg, kérlek - felpattanok a földről, egyáltalán nem izgat, vajon koszos lett-e a nadrágom, vagy felcsúszott-e a pólóm. Egyedül Miát látom magam előtt, a kétségbeesett pillantását, és azt, ahogy védekezően maga elé tartja a két karját. - Szeretlek. Az életemnél is jobban, és hidd el, ha csak egyszer, egyetlen egyszer visszamehetnék az időben, mindent máshogy csinálnék!

- Ó, vajon ez akkor is eszedbe jutott, amikor azzal a másik lánnyal enyelegtél? Louis, ugyan már! Egy okot mondj, amiért továbbra is meg kellene benned bíznom, vagy el kellene hinnem amit mondasz! Nem tartottam pisztolyt a fejedhez, senki sem kényszerített rá, mégis megtetted. Felnőtt ember vagy, egyedül hozol döntéseket! Bár az bizonyára megkönnyítette a dolgod, hogy engem iderángattál, magamra hagytál, mint egy kutyát, akit a nyaralás ideje alatt a házba bezárnak! De fogadjunk, az meg sem fordult a fejedben, hogy inkább elengedj! - a nyakamat tenném rá, hogy már  a sírástól nem látni semmit. Nem törődve a szomszédokkal, vagy avval, hogy bárki meghallhatná a vitánkat, egyre csak hangosabban és hangosabban kiabál, míg végül már elcsuklik a hangja.
- Az, hogy össze akarom kötni az életem veled, nem elég indok? Mit tegyek még annak érdekében, hogy végre felfogd, mennyire szeretlek, és azt akarom, hogy életünk végéig együtt legyünk? Igen, veszekedni akarok veled, hajnalig borozni a teraszon, újra meg újra arra eszmélni, hogy megint ugyan azt a könyvet olvasod, hallgatni, mikor beszélsz, ölelni, ha fázol, és minden nap megmenteni magadtól! Ha ez nem elég, akkor mondd meg, mi kell még? Mi kell ahhoz, hogy elhidd? - elfojtottt lélegzettel várom, hogy mondjon valamit, a mellkasom feszül a félelemtől, kényelmetlen és fáj minden. A haléntékomon verejték csordogál, ujjaimmal többször végigszántok a hajamon. Mia pedig csak sír, vígasztalhatatlanul, a lábai megremegnek, folyamatosan halad hátrafelé. A küszöbbe beleakad a cipője sarka, kis híján elesik, de szerencsére időben utána nyúlok. Törékeny kis teste a karjaimba zuhan, és én minden porcikámmal azon vagyok, hogy ne is essen ki onnan.
Ében szemeit daccosan összeszorítja, de vállai rázkódni kezdenek a sírástól, és akarva-akaratlanul is karjait körém fonja, pont úgy, ahogy én is teszem.
- Nem fogsz tudni megbocsátani, ugye? - magam is a könnyeimmel küzködve motyogok, fejem a nyakába temetve. Szipog, kapkodva veszi a levegőt, de csak percekkel később nyugszik meg annyira, hogy válaszolni tudjon.
- Fogalmam sincs, Louis - nem húzódik el, nem akar elmenekülni, de annak sem mutatja jelét, hogy valóban lehiggadt, és hajlandó lenne végighallgatni, netalán elfogadni az iménti ajánlatom.
- Bízom benne, hogy egyszer sikerülni fog - eltűröm az egyik tincsét az arcából, érzem, hogy az érintésem nyomán libabőrössé válik, ujjait ökölbe szorítja, de továbbra is ott pihenteti a hátamon.
Szótlanul ölel magához, mint mindig, amikor fél, vagy egyedül érzi magát. De én most is azt érzem, mint minden egyes alkalommal, azt kívánom, bárcsak ne lenne erre képes, kivetíteni az érzelmeit ebben a szorításban. Úgy szeretném látni, ahogy csak nagyon ritkán volt alkalmam, felhőtlen boldogságban úszva, megfeledkezni a problémákról, mosolyogva.
- Nem emlékszem, mikor láttalak sírni utoljára - kezét felcsúsztatja a tarkómhoz, a hajammal játszik.
- Örülök, hogy nem láttad sűrűn - arcomat továbbra is rejtegetve vallom be, amit csak ritkán teszek meg.
Legtöbbször amiatt erednek meg a könnyeim, mert képtelen vagyok ép ésszel felfogni azt a sok szeretetet, amit kapok, vagy a testem már majd' felrobban az energiáktól, amit még akkor is érzek, amikor órákkal a koncert után egyedül maradok. Soha nem sírtam, amíg be nem toppant az életembe a felelősség, de ez megjelent, abban a pillanatban, hogy felnőttként kellett kezelnem az eválást, Eleanort, Miát, azt, hogy sorra elszúrok mindent, és tönkreteszem azt, ami igazán életben tart.
Eltol magától, de már nem haragtól túlfűtve, szemében ott van a sajnálat és a kétségbeesés. Letörli a szemem sarkában összegyűlt könnycseppet, a helyén pedig ott hagy egy apró csókot.
- Hiányoztál.
- Te is nekem - vissza akarom húzni magamhoz, de az egyik karját magunk közé emeli. Egy pillanatra megáll a szívem, felkészülök minden lehetséges rosszra, a gondolatok gyorsvonatként száguldoznak a fejemben, már látom magam előtt, ahogy lemondóan, miként a beszélgetésünk is kezdődött, ellép mellettem, soha többet nem látom viszont, és csak az emléke marad itt nekem. Legnagyobb meglepetésemre azonban semmihez sem fogható fordulatot vesz a történetünk. Mint amikor a vihar hirtelen elcsendesedik, és semmi mást nem hallani, csak a zúgást, ami az ember fülében visszamarad a heves szél után. A szívem bár még legalább olyan gyorsan ver, mintha egész álló nap futottam volna, de képes vagyok meghallani a hangját, tiszábban, mint valaha.
- Ígérj meg valamit - egy pillanatra lehunyja a szemét, de nekem ennyi is elég, hogy szájtátva nézzem, milyen gyönyörű még akkor is, ha láthatóan nem szereti magát, nem képes gondoskodni magáról és nem is igazán foglalkoztatja, vajon evett-e már aznap.
- Bármit.
- Ne, ezt ne - rám néz, alig észrevehető nemet int a fejével. -Ígérd meg, hogy amint úgy érzed, vége, hagysz elsétálni.
- Sosem fogom ezt tenni - a feszültség lassan a mellkasomon fog kirobbanni, ha nem történik valami.
- De ígérd meg, kérlek - közelebb hajol, ajkai súrolják az enyémeket beszéd közben. Talán direkt csinálja, talán nem, én mindenesetre lefagyok, mozdulni sem merek, egészen addig, míg hozzám nem préselődik teljesen. Átfogom vékony derekát, érzem, hogy újra kirázza őt a hideg. Felfoghatatlan, hogyan képes szeretni egy olyan embert, mint én, de valamiért így érez, és most azt kívánom, bárcsak soha, de soha nem történtek volna meg azok a dolgok, aniket nélküle kellett átélnem. Csak őt szeretném, mellette ébredni, és egy nap Mrs. Tomlinsonként bemutatni. Ilyet talán legutoljára akkor mondtam, amikor Eleanort megismertem, csakhogy azt rettenetesen elrontottam. Ezt ne szeretném.
- Megígérem - lezártnak tekintem a beszélgetésünk ezen részét, és az ölembe kapva őt araszolok be a lakásba. A vitánk középpontjában álló dobozt hanyagul elrúgom az utunkból, csak arra akarok koncentrálni, hogy Mia végre itt van a akarjaimban, nem sír, nem veszekszik velem, nem akar elszaladni és nem üvöltözünk.
- Köszönöm - kettőnk közé suttog, félkézzel kinyitja a lakás bejáratát. Akármennyire is elcsavarta a fejem, nem tudom nem észrevenni, hogy kiürült minden polc és fiók, a ruhák hanyagul táskákba pakolva hevernek. Büszke vagyok magamra, hogy végre sikerült megakadályoznom valamit, amit nem lennék képes feldolgozni, Tudom, hogy most már minden rendben lesz, és soha többet nem kell szenvednünk egymás, és főleg az én makacs viselkedésem miatt.

Amelia Villain:

Újra és újra megpróbálom elnyomni magamban azt az érzést, ami maradásra próbál bírni, egyre kevesebb sikerrel. Akárhogyan is, de mindazok ellenére, amit tett, vagy vélhetően megpróbált megtenni, továbbra is teljes szívemből szeretem Louist. És pontosan ezért engedem, hogy még egyszer, utoljára ezt bebizonyítsa. Nem ellenkezem, amikor remegő kezekkel az ölébe kap, és akkor sem, amikor a pólóm alá nyúlva kezd megszabadítani a ruháimtól. Akarom, hogy itt legyünk, hogy soha ne érjen véget ez az egész, amibe belecsöppentünk, de azt is tudom, hogy ez az utolsó alkalom. Nem tudhatja meg, hogy elvágyódom máshova, egy olyan helyre, ahol nincs semmi és senki, aki érzelmileg képes befolyásolni, ezért inkább lehunyom a szeme, és teszem, amit a kikapcsolt elmém diktál. 

A bátortalan kezdés után hamar összekaparja a darabokra hullott önbizalmát Louis, érintések követik egymást. Érzem, hogy ez most teljesen és egészen más, mint bármikor, mintha tudat alatt ő is sejtené, hogy ennek tényleg eljött a vége, és hiábavaló mindenféle kapálózás a túlélésért. Nem volt más dolgunk, minthogy megmentsük a másikat, és eljött a pillanat, amikor tovább kell lépnünk, mert inen már csak hátrafelé tudunk araszolni.

- Szeretlek - suttogja a fülembe, engem pedig ezredjére is kiráz a hideg. Forró, izzadtságtól nedves hátába kapaszkodom,hogy ne essek szét, legszívesebben én is ezt mondanám neki, de képtelen vagyok rá. Lehetetlen bármit is hozzáfűznöm, fáradtan szuszogok a nyakába, és hagyom lecsukódni a szemeimet. 

Képek peregnek le előttem róla, rólunk, arról, amik voltunk és lehettünk volna. Az első találkozásunk, amikor a legnagyobb problémám az eső volt, és hogy hiányzik a testvérem meg az anyám. A nap, amikor Louis kétségbeesve, reménytvesztetten esett be a kapun. Az esőben focizott, egyedül, nem törődve azzal, hogy teljesen bőrig ázott, dühöngött, idegből rúgta a labdát folyton folyvást a kapuba, mígnem meg nem elégeltem. FÉltettem, abban a pillanatban aggódni kezdtem érte, hogy megláttam a sártól csöpögő haját, a könnyeit, a vörös szemét, és azt az extázist, ami félelmetes torzságával valami olyat váltott ki belőle, amiről még szerintem ő maga sem tudott. Rémisztő volt, és meg akartam nyugtatni. Kirángatni onnan, ahová zuhant. Arra nem számítottam, hogy azzal a lendülettel ránt le a mélybe, hogy észrevenném, de a szerelme, a szeretetéhes ragaszkodása lefogta minden végtagom, és csak azt vettem észre, hogy minden erőt kiszívva belőlem építi magát újra. Kellett neki, hogy valaki felsegítse, ugyanakkor neki is meg kellen látnia, hogy milyen rombolást végez maga körül, akárhányszor elesik, és nem képes felállni egyedül.

Az emlékeim nem engednek el, mindenhol őt látom, kiszállni a kocsiból, nevetni, Sammel játszani, az esőben ázni, amikor belógtunk éjszaka a focipályára. A pulóvert, aminek nyomán eltűntek a vízcseppek a felsőtestéről. A zakókat és ingeket, amit nagynehezen választott ki nap, mint nap. Az estét, amikor étterembe vitt, oda, ahová Eleanort is elcsábította. A kocsiját, amibe olykor túl hirtelen szálltam be, esetleg feldúltan vágtam ki az ajtaját, és viharzottam el a keskeny, egyirányú utcákba. Mindenünk volt a vita, a veszekedés, de tudom, hogy tényleg szeret. Különben nem indult volna el értem soha az éjszaka közepén. Nem ráncigált volna ki az otthoni környezetemből, soha nem vitt volna el Birminghambe, ha nem érezne valamit, bármit irántam. Nem várt volna rám, amíg megpróbáltak orvosok és pszichológusok közé zárva kijavítani bennem mindent, ami elromlott. Sosem bámult volna percekig reggelente, és nem szorított volna soha olyan szorosan magához, ahogyan eddig, a hosszú hónapok során. Még azt is megkockáztatnám, hogy komolyan gondolja a házassági ajánlatot, de tisztában vagyok a képességeimmel. Nem tudnám elviselni a gondolatot, hogy minden elvem ellenére mellette maradtam, és valamiért jobban ismerem a kapcsolatunkat, mint az eégszséges lenne. Látom magam előtt, ahogy megáfradt anyaként, a férjem után keseregve ülnék naphosszat a nappaliban, várva arra, hogy végre felhagyjon a zenével. De ezt nem várhatom el tőle, elég, ha az egyikünk önző annyira, hogy a másik álmain keresztülhajtson.

Csak akkor térek magamhoz, amikor már Louis is elég mélyen alszik ahhoz, hogy az ég világon semmire se ébredjen fel.

Magamra kapom a ruháimat, csendben és észrevétlenül osonok a szoba minden szegletéhez. De mielőtt elmennék, még visszanézek az ártatlan arcra, a tetoválásokkal túldíszített karra, ami helyettem egy párnát szorongat, és a lábakat, amik ragaszkodnak a takaróhoz.

- Annyira szeretlek - szinte ki sem mondom, csak a szám mozog, és megérzem a nyelvemen az első könnycseppek ízét.

Hátat fordítok, és csak megyek előre. Oda, ahol nincs Louis, nincs senki, csak én, ahol minden de mindent előröl kezdhetek, anélkül, hogy bárki is ismerhetné a történetem. Nem leszek más, csak Mia, egy új lány, egy másik szomszéd, valaki, akiről enki sme tudja, honnan jött és hová megy, csak azt hiszik, hogy látnak. Nem én leszek, csak valaki más, aki mindig is akartam lenni.

A táskáimat magamhoz veszem, az utolsó utáni pillanatban a telefont is, persze kizárólag emlékül. Kell valami, ami emlékeztet arra, hova nem akarok visszajönni, é smi az, amit soha, de soha többé nem akarok átélni. 

***

Drága Olvasóim!

Ezúttal - megint - a rész végéhez írnék pár sort.

Köszönöm. Köszönöm, ha elolvastad, Te, aki épp otthon ülsz, a telefonod szorongatva, vagy az esős idő elől menekülve gubbasztasz a szobádban. Köszönöm Neked, hogy kitartottál idáig, mert bár mostanra semmi jelét nem tudtam mutatni annak, hogy érdekelne a dolog, igenis foglalkoztatott, de örülök, hogy végre vége. Imádtam írni a Rescue me-t, hiszen ez az első blogom, rengeteget köszönhetek annak, hogy belevágtam, de eljött az a pont, amikor már nem tudok mást tenni, mint lezárni.

Szval köszönöm Neked, drága olvasóm, akkor is, ha egyedül vagy, és akkor is, ha ezt sokkal többen olvassátok, mint gondolnám.

Utálok ígérgetni, ezért dátum, vagy időpont nélkül szeretném jelezni, hogy már csak egy Epilógussal készülök, hogy véglegesen lezártnak tekinthessem Amelia és Louis történetét, ami abszurd, és túlzottan szerencsétlen fordulatokat vett.

Legyetek rosszak,

xx Lu