53. Hard to tell whether it's love or not

Louis Tomlinson

Zúg a fejem, és a gondolataimtól koncentrálni sem tudok a vezetésre, így inkább félreállok. Járó motorral időzök a leállósávban valahol a külváros határán, kormányra hajtott fejjel.

- Picsába! - kiabálok és teljes erőből ráütök a kormányra. Sajog az öklöm, sziszegve húzom vissza a kezem, és szinte azonnal piros foltok jelennek meg az ujjperceimen. A bőrömet a számhoz nyomom, hátha elmúlik a kellemetlen lüktetés.

Fel kéne hívnom valakit a stúdióból, hogy késni fogok, de tudom, hogy az "összevesztem a barátnőmmel hatszor másfél nap alatt" nem a legjobb kifogás, ezért inkább Liamet keresem meg a hülyeségeimmel.

- Na mi van? Késni fogsz, vagy el sem indultál? - jobban ismer, mint saját magát.

- Nincs kedvem összetörni még egy autót - mosolygok, fejben pedig imádkozom, hogy minél jobban jöjjek ki ebből a szituációból. Szeretném, ha elviccelnénk az egészet és nem kéne magyarázkodnom.

- Akkor ne tedd - érezhető a hangjában valami szarkasztikus, de tudom, hogy érti, mit akarok mondani.

- Nos, ezt próbálom elkerülni. Mármint, hogy összetörjem - egyre kínosabb és értelmetlenebb a beszélgetésünk. - Értem tudnál jönni? Már elindultam.

- Legyen. Hol vagy? - körülnézek, hátha látok egy táblát, utcanevet, vagy valamit, és nagyjából behatárolom magam. - Szólok Harrynek is, valamelyikünk elhozza a kocsidat.

- Kösz, Liam - hálás vagyok neki, amiért most nem kell beautóznom a város sűrűjébe, mert tudom, nem menne. Dekoncentrált és feszült vagyok, aminek sosem volt jó vége, és tényleg jó lenne, ha épségben maradna a kocsim, legalább addig, amíg a másikról kiderül, tényleg menthetetlen, vagy van remény, és egy napon újra a garázsban találom.

- Ugyan - elképzelem, ahogy legyint, nyomatékosítva ezzel, hogy neki ez nem probléma. - Húsz perc, addig próbálj meg elkerülni minden őrültet, jó?

- Igyekszem - megmosolyogtat a burkolt bíztatása, és mélyen legbelül tzdom, hogy egyenlőre én vagyok őrült, és saját magamtól kéne óvakodnom.

Ledobom a telefont a jobb első ülésre, és leállítom a kocsit. Csak a gyújtást hagyom rajta, hogy hallgathassam a zenét, amit feljebb is hangosítok. Jár a lábam, dobolok a kormányon, és türelmesen várok. Húsz perc, annyit féllábon is kibírok, pláne itt, ahol annyifele bámészkodhat az ember, ahány irányba csak forgatni tudja a fejét. Kitűzöm célpontnak a közeli kereszteződés átellenes oldalán lévő fodrászatot. Fiatal, tizenéves lányok adják át sorra egymásnak a kilincset, van, aki gyönyörű hullámos hajjal távozik, néhányan a szögegyenesre esküsznek, sokuk vibráló lilás és lángoló vörös hajzuhatagot hord, mások visszafogotabbak, és a barna átnyalatai mellett teszik le a voksukat, de felbukkan jónéhány szőke lány is, cserfes, vagány, vagy komoly frizurákkal. Ám egy közös mindegyikükben van, és ez csak több percnyi megfigyelés után tűnik fel: barátnőikkel karöltve lejtenek végig a járdán, akár befelé igyekeznek, akár nevetgélve lépnek ki az ajtón. Boldogok, fiatalok, vidámak. Tekintve, hogy még van pár hét a nyári szünetből, gondtalanul sétálgatnak, élvezik a napsütést, kávét vagy smoothiet kortyolnak, fotókat készítenek, amin minden bizonnyal szélesen vigyorognak. Lottiera emlékeztetnek, aki sosem tudott néhány napnál tovább otthon ülni, mindig ment valahová, moziba, teázni, vagy csak két-három sarokkal arrébb pizsama partira egy barátnőjéhez. Minden szombaton tipikus lányos programokon vett részt, eleinte csak fonogatták egymás haját, kétsőbb körmöt lakkoztak, sminkeltek, kísérleteztek egymás ruhatárának kombinációival, vásárolgattak, később pedig már a péntek esti bulira készülődtek lázasan. Persze mindezt, mint, sokáig egyetlen fiútestvérnek, végig kellett asszisztálnom, és kőkemény kritikát vártak tőlem, vajon Jeremynek, az akkor tizenhét éves St Martinsi végzősnek megakadna-e a szeme rajtuk. Tudtam, hogy igen, mert a húgom elbűvölő jelenség, a barátnői pedig hozzá hasonlóan csinos és értelmes tinédzserek voltak, és a mai napig is azok. Tudtam, hogy egy srávnak ez imponál, hogy mind külsőre, mind belsőre szinte kifogástalan fruskák legyeskednek körülötte, és a leendő egyetemi életéről próbálják faggatni.

Minden alkalommal azt mondtam nekik, hogy igen, de ha megtudom, kinyírom a tagot, akkor is, ha nem a lányok tetszenek neki, mert se Lottiet, se semelyik barátbőjét ne képzelje el egy jöttment gimis a négy fal között, puncstól kipirultan, hiányos öltözékben, hiszen én még pelenkában totyogva is ismertem őket, minden nyáron labdáztunk a tengerparton, akkor is, mikor még nem hordtak bikinifelsőt. Nekem tehát szépek voltak, okosak, de ennyi, sem lánynak, legfőképp nőnek nem láttam őket.

De vajon Mia is ilyen volt? Kivel töltötte az iskolai éveit? Kivel élvezte a gondtalan vakációt? Barátkozott valakivel? Ki tudja, talán igen, talán nem. Sosem mesélt róla, csak Thomasról, és a fociról. Azt sem tudom, milyik film vagy zene a kedvence, hogy mik érdeklik, mit szeretne csinálni, mi a hobbija, semmit. Csak a könyveit tudnám felsorolni, amik kimerülbek a nagy klasszikusokban: Háború és béke, Büszkeség és balítélet, Shakespeare, Hemingway, Mark Twain, és verses kötetek sorakoznak mindig a polcokon. Először és utoljára is Pennyvel frizurászkodtak, vágtak, festettek, a sminkje is amolyan láthatatlan, ami persze nem baj, nem akarnék egy alapozótól tocsogó sminkecsettel csókolózni, de úgy érzem, nem csak hogy kimaradtak ezek a pozitív élmények az életéből, de talán még hiányzik is neki egy barátnő, akinek panaszkodhatna rólam, Liamről, a családjáról, vagy hogy töredezik a haja, és nem használ semmilyen pakolás vagy sampon.
Őrültség, de egy pillanata elhiszem, Penny felkeresése jó ötlet, Mia számára pedig hasznos lenne. Mert, ha más nem, ő igazán megpróbált a barátja lenni, csak kár, hogy neki is köze van, vagy volt Noahoz, és így halálra ítélt gondolat.
- Vegyél levegőt - bepattan mellém Harry, mögötte pedig Liam arca tűnik fel.
- Az Isten szerelmére! Legalább kopogjatok vagy valami! - ijedtemben megugrok, a hangom felszökik, kezem-lábam remegni kezd.
- Megtettük - röhög Liam a háttérből, tenyerével a térdén támaszkodva.
- Épp a kislányokat stírölted - Harry is viccesnek találja a dolgot. - Na, és láttál már valaki jót? Vagy visszafogod magad Mia miatt? - a szemöldökét ráncolva néz ki a szélvédőn, elismerően bólogatva. - Hm, nem is rossz.
- Miát hagyjuk - kikötöm a biztonsági övem, majd fészkelődve lerángatom magamról. - Egy kezemen már meg sem tudom számolni, hányszor vesztünk össze, mióta hazaengedtek a kórházból.

- Komolyan, min tudtok ennyit vitázni? - Liam értetlenkedése abszolút jogos, mégsem vagyok hajlnadó megválaszolni ezt a kérédését. Addig biztosan nem, amíg nem kerülök elég jó helyzetbe ahhoz, hogy ne kelljen a szemükbe néznem, ezért gyorsan kipattanok a kocsiból, és bevágódom a hátsó ülésre.
- Mit tudjam én, biztos hisztis - mindent beleadok, talán túl jól is játsszom a sértődöttet, ahelyett, hogy bevallanám, én legalább akkora részben vagyok bnös, mint Mia, sőt, még lehet, hogy leginkább az én hibáz ez.
Harry arcára kiül a döbbenet, sajnálom őt, mert érzi, hogy kimaradt valamiből, Liam pedig ahelyett, hogy beülne, rácsapja az ajtót Harryre, és visszasétál az ormótanul ngy, fekete autóhoz, ami prsze nem az övé, de gondolom pont annyira érdekli őt, mint a barátnőm lelki világa: semennyire.
- Nos, akkor azt hiszem, én viszlek el, Liam lenyúlta a kocsim - kínosan felröhög az előttem lévő ülésen Harry és kisebb szenvedések árán átmászk a vezető ülésbe. - Útközben elmeséled, mi ez az egész? Vagy mi inkább maradjunk ki ebből?
- Fogalmam sincs, én csak... - én csak mi? Mit akarok mondani? Nem jut eszembe semmi, csak ostobaságok. - Lehet, hogy ez ennyi volt.

- Ó - semmi sajnálom, se egy bíztató szó, semmi. Ennyi, 'Ó'.

- Ó? - megdörzsölöm a szemem, bár ettől nem fogok jobban hallani.

- De miből gondolod ezt? - elszakítja a figyelmét rólam, és a visszapillantótól, hogy kikanyarodhasson a leállósávból a külső sávba, de amint besorolunk, ismét megpróbálja felvenni a szemkontaktust.

- Nem akarok nyűg lenni a nyakán, érted? Elcsesztem, mert túl sok mindent akartam adni neki, de csak mert szeretem. Szükségem van rá.

- Szereted, és azért van rá szükséged, vagy szükséged van rá, és ezért kell szeretned? Mert ez rohadtul nem mindegy - annyira szeretnék jó választ adni erre a kérdésére, tényleg, de képtelen vagyok rá, mert már én sem tudom. 

Annyi mást érzek emellett, hogy fogalmam sincs, mit mondhatnék. Mia ott volt mindvégig mellettem, akkor is, amikor a barátaim nem tudtak már elviselni, és jegeltük ezt a találkozás dolgot. Akkor is, amikor nem lett volna kötelessége, és azt hiszem, az adta meg nekem az utolsó bátorító löketet, amikor Harry felhívott, hogy megtalálta Miát, és engem keres. Engem akart. Nem mást, nem az anyjához akart futni, nem akart elmenekülni, engem akart. Amikor pedig meglátott, megkönnyebbültem omlott a karjaim közé, szorított magához, mintha nélkülem szétesne. Akkor, abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy nekem ő kell, és neki én. Soha azelőtt nem láttam még olyan tisztán a dolgokat, mint ott, az út közepén a szakadó esőben.

- Louis? - Harry hangja kirángat a gondolataim közül, a fejemet rázva nézek fel újra.

- Szeretem, és ezért fogom elengedni, ha menni akar. Tudom, hogy sok vagyok neki, és úgy érzi, bezárom. Ha azt mondja, vége, elengedem, de szeretem. Persze, hogy szeretem Harry, meg akartam kérni a kezét, ami Eleanor mellett meg sem fordult a fejemben még évekkel a megismerkedésünk után sem, de Mia..ó, édes istenem, azt hiszem, még a saját lábamat is képes lennék levágni érte. Bármit - a tenyerembe ejtem az arcom, nem akarom láttatni a dühöm, a könnyeim és a kétségbeesettségem.
- Remélem ezt ő is tudja - ismét az útra koncentrál, és a belvárosba érve lassít a tempón. - Baromság lenne hagyni ezt az egészet.
- Baromság lenne ráerőltetnem bármit is - kijavítom őt, mert Harry nem láthatta Mia arcát, amikor megtudta, költözik. Gyűlöltem volna magam, ha itt hagyom Londonban, csak úgy, hogy semmiféle felügyeletet nem vagyok képes mellé rendelni, így viszont ő utál engem, amiért belekényszerítettem ebbe a helyzetbe.
- De azért megtetted - a tükörben csak azt látom, hogy kíváncsian felhúzza a szemöldökét. Tudja, mert ismer.
- Kénytelen voltam.
- Csak a lakás van, ugye?
- Nos.. - tördelni kezdem a kezeimet, magamban kéne tartanom, de ha így teszi fel a kérdést, és így néz, olyan, mintha vallatnának a teljes igazság ismeretében. Még az is lehet, hogy tudnak róla.
- Louis, az Isten szerelmére, miért csinálod ezt vele? A barátnőd, nem pedig a foglyod! - a kormányra csapva nyomatékosítja, mennyire felhúztam őt.
- Ez csak egy lehetőség lenne!
- Miért!? Mi a fenét tervezel?
- Áh, hagyjuk. Ti ezt nem értitek - hátrahanyatlok az ülésben, és eldöntöm magamban, hogy egy kérdésére sem fogok választ adni.
- "Mi" ? Louis, el sem mondod, mi az. Soha nem mesélsz rólatok. Eleanort mind jól ismertük, mondjuk én nem számítok, lényegtelen. De folyamatosan áradoztál a közös programok után, az utazásokról, ebédekről, ha meglepted valamivel, minket avattál be legelőször! Eleanor a húgaid legjobb barátja lett, Johannah imádja, Lou is jól ismeri, minden hétvégén, közös iszogatások és filmezések alkalmával ott volt, velünk. Mia meg jó, ha tízszer összefutott velünk. És a hangsúly itt azon van, hogy összefutott velünk, de ennyi.
- Most mit csináljak? Nem mondhatom neki azt, hogy 'bocs, szívem, de akkor is jól fogod érezni magad a barátaimmal, ha a frászt hozza rád ennyi vadidegen ember'. Ezt te sem gondoltad komolyan, Harry.
- Miért nem adtál sosem esélyt arra, hogy megismerjük? Mert én csak akkor láttam, amikor valami nagyon nem volt rendben, de azért gondolom volt az a lány boldog is melletted. Vagy nincs igazam?
- Attól tartok, csak nélkülem volt boldog, és csak nélkülem lehet az - fáj a mellkasom az igazságtól, ugyanis csak most nyitotta fel a szemem Harry, akaratán kívül is.
- Mielőtt találkoztunk volna, Mia egyedül nevelte a testvéreit, mert a legidősebb húga, Jenna kórházban volt Birminghamben, az édesanyjuk vele. Mitch, a nevelőapja ivott, és folyton veszekedett, kiabált Miával, az öccse, Sam pedig különös figyelmet érdemelt. Erre jöttem én, felforgattam az életét, a húga neheztel rá, amiért elhagyta őket, a testvére bekerült egy speciális iskolába, az anyja úgy viselkedik vele, mintha embert ölt volna, ami...- igaz is, folytatnám, de nem vagyok hajlandó. - Áh, mindegy, felforgattam az életét, ez a lényeg, és már jó ideje edzéseket sem tart. Feladott értem mindent, én pedig nem tudom boldoggá tenni, mert folyton rázúdítok valamit, ami szerintem normális, de ő egyáltalán nincs ehhez hozzászokva. Ráadásként pedig, tudod ki jött vissza? Mitch fia, akitől Mia még az Északi sarkra sem lenne rest elmenekülni.
Harry nem szól egy szót sem, végighallgat, ám mire befejezem a mondandómat, észreveszem, hogy a stúdió mélygarázsában áll az autó, leállított motorral. A kormányra támaszkodva figyel, nem néz hátra, csak a visszapillantó tükörből néz vissza rám.
- Akkor tedd boldoggá. A turné után költözzetek be egy házba, és, tudom, ez meredek, de...gondoltál már arra, hogy Sam esetleg... - habozik a folytatással, ám én tökéletesen értem őt.
- Igen, de élnek a vérszerinti szülei.
- És Mia? Vele mi lesz?
- Hamarosan elkezdi az egyetemet.
- Hoppá.
- Hoppá, bizony. Mire betölti a húszat, már túllesz az első félévén - a szívem majd' ketté hasad, mert tudom, hogy nem lehetek ott mellette, nem fújhatja el a tortán lévő gyertyákat mellettem állva, és nem fogom tudni megölelni, megcsókolni azon a napon, mert akkor épp valahol keleten leszek.
Az életem szívás, de ez nem jelenti, hogy az övét is el kell csesznem.

Amelia Villain

Összerezzenek a becsapódó ajtó hangjától. Immáron négy napja nem alszom rendesen, ennek köszönhetően pedig félő, hogy már hangokat is hallok. Kinézek az ablakon, de sajnos nem Louis az, csak az új szomszédaim szállnak ki az autóból, és hihetetlen, de tisztán felhallatszik a második emeleti lakásba minden apró nesz, a beszélgetéseik, sőt, még az is jól kivehető a lenti történésekből, ha valaki rágyújt. Én legalábbis meghallom az utolsó utáni szikrának is a pattanását.

Utálom ezt a helyet, de csak mert egyedül hagytak. Ha most egy önálló gondolatom eredménye lenne a hátam mögött elterülő nappali, minden bizonnyal büszkén pásztáznám az utakat, de így leginkább egy börtönhöz tudnám hasonlítani. Egy luxusbörtönhöz.

Befejezem mások bámulását, így is egészen biztosan tudják, hogy beköltöztem, de még senkivel sem találkoztam. Fogalmam sincs, mit is kéne tennem, ha ez megtörténne: süssek vajas kekszet és házaljak ajtóról ajtóra, hogy hé, én vagyok az új szomszéd! Kizárt. Inkább nézem a lehulló leveleket, és várom az esőt.

Az elmúlt pár napban, mióta Louis gépe felszállt, nincs sebki, akivel beszélhetnék, nem mintha olyan jó társaság lettem volna számára, mert mindketten az önérzetes sértődöttségünkbe burkolózva, némán mentünk el egymás mellett, mégis, volt valaki, akivel ha csak egy másodpercre is, de összeakadt a tekintetem, és valljuk be, ha Louis Tomlinsonnal oszt meg valaki egy lakást, az élet sokminden, csak nem csendes. Hiányzik a hangja, ahogy szitkozódik éjjelente a hideg miatt. Hiányzik, hogy órákat töltsön a fürdőszobában, miközben üvölteti a zenét. Ezzel pedig beigazolódott minden félelmem, anit még költözés előtt felsoroltam magamban.

Nincs senkim, és napok óta azon gondolkodom, vajon mi lehet most Pennyvel? Rettenetesen hiányzik, de tudom, hogy neki is köze van Noahoz, így a megkeresése felérne egy öngyilkossági merénylettel, ennek ellenére azon kapom magam, hogy bármi használható forrást felkutatok, egy telefonszámért, elérhetőségért, még Noah régi pubjára is rákeresek, de semmi használhatót nem találok.

- Itt fogok megrohadni, egyedül - magamhoz beszélek, ez több, mint abszurd. Tudom jól, hogy ki kéne mozdulnom, de ötletem sincs, merre induljak. Szabadnapos vagyok, és a munkahelyem az utolsó volt mindig is, ahol ezeket a kósza, magányos órákat el akartam tölteni, de úgy tűnik, nincs más választásom.

A szekrényből előhalászok egy rendes göncöt, s lévén, hogy hamarosan tényleg beköszönt az az undorító ősz, a hosszú farmerhez keresek egy kötött pulóvert is. A fésűt épp csak megmutatom a hajamnak, nem vacakolok vele sokat, pedig nagyon idegesít, hogy nem áll sehogy a kócom. A sminkelést sem viszem túlzásba, hisz kinek feleljek meg? Magamnak már sosem fogok, az emberek pedig egyáltalán nem érdekelnek, annak ellenére sem, hogy lassan fiatalok ezrei követelik tőlem nap, mint nap a közösségi oldalaok, hogy mutassam már meg a világnak, hogy élek még. Nos, ma eleget teszek mindenki kívánságának, és már csak daccból is elölről kezdem az egész készülődést. Időm rengeteg van, és bár kedvem nem sok van, ma méhis meg akarom mutatni, hogy engem nem írhat le senki. Legfeljebb én tehetem meg ezt, ám erről egyedül én tudok. A pulóvert és a nadrágot visszahajtom a szekrénybe, a fiókból kikeresek egy harisnyát, és egy nem túl lenge ruhát, ami valamennyire véd a hűvös levegővel szemben, mégis sejtet valamennyit. Nem kihívó, nem is az a cél, és felvéve jövök rá, mennyire jó érzés csinosnak lenni. Legalábbis, a ruha az, én pedig megpróbálom viselni. A tükör előtt ülve regenerálom az éop csak megszáradt sminkem. Erősítek a kontúrjaimon, a tusvonalon és a szempilláimon, végül egy erősebb rúzst kenek az ajkaimra.

Ha most nem lennék mérges Louisra, küldenék neki egy képet, az ujjaim égnek, és viszket a tenyerem, de sikerül megállbom, és nem teszem meg. Különben is, mit kezdene vele? Valójában nem lát, és ki tudja mostanra mekkorára nőtt köztünk a távolság, szóval ezt annyiban hagyom, hogy a tükörképemre biccentek, mmegpróbálok magamra mosolyogni, többkevesebb sikerrel.

Csörögve keresem meg a bejárati ajtóhoz illő kulcsot, a táskám feltűnően könnyű, ezért folyton lecsúszik a pántja a vállamról, s néhány percig szenvedek a zárral a zavaró tényezők miatt, végül sikerül bezárnom. A cipőm sarka ütemesen kopog a folyosón, lift helyett a lépcsőzést választom, ettől a hangok nem hogy nem szűnnek meg, de a visszhangzó lépcsőházban még fel is erősödnek. Mosolygok, mert végre, sok idő után mrgint erősnek érzem magam, felszabadultnak.

A postaládám még meg se néztem, mióta ideköltöztem, nem is lenne nagyon miért, de a résen kikandikáló papírlap felkelti az érdeklődésem. Bátran lépek oda, ám a kulcsokkal megint bajlódnom kell, mert több van belőle, mint amennyi hajszálam van: kapu, garázs, postaláda, hátsó ajtó, bejárati ajtó, kukatároló, külön egy a biciklitárolóhoz, őrület. Egy pici, lekerekített fejű darabbal sikerül kinyitnom a fémládát, és legnagyobb meglepetésemre hemzsegnek benne a levelek. Nagy része hírdetés, éttermek és szoláriumok szórólapjai, de a kupac tetején van két boríték, egy vastagabb, és egy nagyalakú, ketté hajtva. Utóbbi kettőt a táskámba rejtem, a maradékot pedig gondolkodás nélkül a kukába hajítom.

- Jó napot! - majdhogynem anyámmal egy korú nő köszön rám, lángvörös haja tökéletes hullámokban omlik a vállára. Már láttam őt, egy kislánnyal és a férjével lakik együtt a földszinti lakásban. Minden délután pontban fél négykor kanyarodik le a garázshoz.

- Jó napot - illedelmesen visszaköszönök, és már mennék is tovább, de a vigyorából arra következtetek, ő még nem szándékozik felsétálni az előtéri lépcsőfokokon.

- Nem rég költöztetek ide a pároddal, nem? - olyan széoen beszél rókunk, mintha egy átlagos, szerelmes gerlepár lennénk. Száz százalék, hogy nem kell bemutatnom neki Louist, mint ahogy ebben az országban senkinek. - Helen vagyok. - elfogadom a felém nyújtott kezét, és feltolom a napszemüvegem a fejem búbjára.

- Üdv, Amelia - bátorítóan szorongatja meg az ujjaimat.

- Nahát! Gyönyörű neved van! Örülök, hogy megismerhetlek, Amelia!

- Részemről a szerencse - a jókedve átragad rám is, és érzem, hogy zavarba jövök a bókjától.

- Ne haragudj, rohannom kell. Széo napot!

- Önnek is - csak habogok, nem is emlékszem, mikor beszéltem így valakivel utoljára.

- Hívj csak Helennek - nevetve megérinti a vállam.

- Rendben, Helen - visszamosolygok, és úgy érzem magam, mint egy kisiskolás.

- Ha gondolod, ugorj be hozzánk egy teára, biztos jó lenne neked is megismerkedned néhány szomszéddal. Péntek esténként át szoktak jönni a barátbőim a házból, és szívesen látnálak téged is!

- Ez igazán kedves, én nem is tudom - kéretem magam, mert nem igen van ínyemre fejest ugrani a társasági életbe.

- Ugyan, nagyon jól szoktuk magunkat érezni! De nem erőltetem, természetesen csak akkor gyere, ha van kedved. Öt óra tájt jöbnek a többiek - úhy kacsint rám, mint aki tudja, hogy ott leszek.

- Köszönöm, akkor pénteken találkozunk - igyekszem oldani a saját feszültségemet, ugyanis Helen velem ellentétben teljesen természetesen viselkedik, és én vagyok az, aki úgy érzi magát, mint egy dobozba zárt macska.

- Akkor pénteken - integetve elfordul, és felszalad a magasföldszintre.

Még néhány pillanatig ott állok, és hirtelen levakarhatatlan mosoly húzódik a számra. Kedves nőnek tűnik, és igaza lehet, szükségem van társaságra.

A kódzáras ajtónak feszülve lépek ki a nyílt utcára, a tekintetem rögtön arra a pontra szegezem, ahol Louis megállt a kocsijával, de a helyén most egy családi autó parkol, és Louisnak hűlt helye. Megrebegnek ugyan a pilláim, de nem sírok. Elment, mert ez a munkája, nem tehetek ez ellen semmit, és valójában nem is akarok. Csak azt akarom, hogy rendbe jöjjenek a dolgaim, utálom azt a káoszt, amit teremtettem magam köré. Boldog akarok lenni, de nem tudom, hogy kell. Louis nélkül elvesznék, vele viszont kín szenvedés minden egyes másodperc, amit megnehezít az akaratos viselkedésével.
Miért nem születhettem én normális családba? Messze innen, egy parányi ország cseppnyi városába, ahol nem bukkannnak fel csak úgy szupersztárok, és nem forgatják fel az életem úgy, ahogy van!?

52. I wish I had never met you

Drága Olvasók!

Remélem mindenkinek jól alakultak a félévi eredményei- én tegnap kaptam kézhez, és nem panaszkodhatok, habár volt vele munkám rendesen. :) 

Sajnálom, hogy megint picit elcsúsztam, nem akarom ráfogni semmire, de délelőtt nem mentett el egy fontos bekezdést ez a fránya blogger, órák alatt meg nem tudtam újraírni, mert vagy dolgozatot írtam, vagy feleltem. De így, hogy sikerült kiszabadulnom és átírnom, most érzem azt, hogy olyan lett a rész, ahogyan elterveztem.

Időközben elérhető lett a legújabb, immáron 3. blogom, és felkerült oda egy kis "kedvcsináló" is. :)

Jó olvasáat, és legyetek rosszak,

xx Lu

Amelia Villain

Elakad a lélegzetem, a legalsó lépcsőfokon állva kapkodom a levegőt. Nem sírok, meghatónak sem találom a helyzetünket, sokkal inkább rettenetesnek mondanám, mert fogalmam sincs, hogy kellene viselkednem. A dobozt és a csokrot letéve jön közelebb, szinte lopakodik. Bátortalan, mint egy kisfiú, még akkor is, amikor ösztönösen a kezéért nyúlok. De nem azért, hogy megfogjam, hanem hogy ellökjem magamtól.

- Erre nincs semmi szükség, Louis - kikerülöm őt és leülök a nappaliban.

- Mia, ugyan már! - furamód nem húzza fel magát, dühöngeni sem kezd, csak szép csendben odalép hozzám.

Elkapom a fejem, nem akarok ránézni se.

- Azt várod, hogy boruljak a nyakadba? - ölbe tett kézzel várom a válaszát, reménykedek valamiben, ami teljességgel lehetetlen, de akkor sem adom fel.

- Azt várom, hogy megbeszéljük - fogalmam sincs, mikor lett ekkora szakadék köztünk. Olyan, mintha egyik napról a másikra elvágták volna a kialakult kötődést, és a helyén most ott tátong egy óceánnyi távolság.

Louis túl fontos ember, nem csak az én számomra, de a világnak is. Felnőtt, céltudatos, s ugyan makacs, de talán meg is tudnám érteni, ha nem csináltam volna vele végig mindazt, amit Eleanorért tett.

- Remek - sóhajtok, de amint megérzem az államnál Louis érintését, bennreked a mellkassomban a levegő. Tág pupillákkal figyelem minden mozdulatát, ahogy picit jobban felém fordul, s engem is maga felé irányít. Eltűri az előreeső tincsem, ujjbegyei végigsimítanak a fülem mögötti érzékeny részen. Bájolgó arca mögött meghúzódik a felsőbbrendűsés és a büszkeség, hogy sikerült szóra bírnia és elérnie hogy meghallgassam.

- Azt hittem, örülni fogsz - kezd bele, közel sem akkora jókedvvel, mint ahogy leült mellém. - Mi történt? Mi a baj?

- Szeretsz, Louis? - eszembe jutnak a sérelmeim és gondolataim, amit Louis hazaérkezésekor túl hirtelen söpörtem félre az utamból.

- Milyen kérdés ez? - döbbenten háborodik fel, hátrahőköl, de nem kiabál.

- Azt kérdeztem, szeretsz-e? - mélyen a szemébe nézek, ahol csak kétségbeesést és félelmet látok, semmi mást. 

- Persze, hogy szeretlek, de még mindig nem értem, miért kérdezed meg - nevet, lehajtott fejjel, miközben a térdén támaszkodik, pedig szerintem egyáltalán nem olyan vicces a helyzet, és ezt ő is hamar észreveszi, mert lehervad a vigyor az arcáról, újra közelebb fúrja magát, és ezúttal sokkal komolyabban beszél hozzám. - Szeretlek, te kis bolond!

Még mindig az jár a fejemben, hogy 'de miért?', és akármennyire el akarom hinni minden szavát, nem megy igazán. Hogy csak most van így, vagy egyébként is késő már, fogalmam sincs, mindenesetre próbálkozom, mert én biztos vagyok abban, amit én érzek iránta. Akkor is, ha tudom, egyáltalán nem normális, ami velünk történik.

- És Eleanort is szereted?

- Tessék? - felvont szemöldökkel bámul rám, és hirtelen beáll köztünk a súlyos, mély csend. - Mia, téged szeretlek, nem mást. Eleanor? Hogy jön ő ide? Annak már rég vége, hisz tudhatnád. Szerettem, azt hiszem, de elmúlt, pontosan azért, mert rá kellett jönnünk mindkettőnknek arra, hogy nem egymásra van szükségünk. Eleanor éli a saját életét, fogalmam sincs, mit csinál, és kis túlzással azt is mondhatnám, hogy nem érdekel, de persze, ha találkoznánk, biztosan megkérdezném, jól van-e, de nem találkozun csak úgy.
- De jobban küzdöttél érte, mint értem valaha - ostoba, gyerekes veszekedésnek tűnhet, de én minden szót komolyan veszek.
Eleinte egy hang se hagyja el a száját, csak tátog, aztán felocsúdik, újra képes uralni az indulatait, illetve az én ostobaságom.
- Te hallod, amit mondasz? - a hitetlenkedő tekintete lyukat éget az arcomon, tudom, hogy megpróbál a szemembe nézni, megtesz mindent, hogy összeakadjon a pillantásunk, ám nem jár sikerrel.
- Én csak azt tudom, hogy hetekig erősködtél, hogy találkozzatok, minden perced azzal telt, hogy rá gondoltál, róla beszéltél, róla álmodtál, mindent megtettél érte. És mi? Velünk mi lett? - lehetetlennek tűnik megállítanom a könnyeim, mégis láthatatlan marad a keserves sírásom, ugyanis egy könnycseppet sem hullajtok, elfojtom magamban, csupán a hangom remeg meg egy kicsit.
- Ám hetekig veled találkoztam, és bár róla meséltem, te jártál a fejemben, és ez nem változott. Te voltál, és te vagy az első és utolsó gondolatom, ébredéskor és lefekvéskor egyaránt. Nem értem, miért vagy féltékeny egy előző kapcsolatomra, aminek hónapokkal ez előtt vége szakadt. Nem véletlenül vagyok veled, Mia, hanem mert szeretlek, mindennél jobban. Sajnálom, ha ezt nem veszed észre - csalódottan fogja meg a kezem, s ezúttal maga felé fordítja az arcom.

- Értem - felállok mellőle, nekem ennyi elég. Közel sem nyugtatott meg, mégis úgy érzem, itt kell befejeznem ezt az ostoba vitát.

- Most hova mész?- kitekeredett felsőtesttel néz utánam, ahogy elindulok visszafelé a lépcsőn.
- Összepakolok - halványan elmosolyodok, és azt kívánom, bárcsak el tudnám neki mondani, mit érzek. Ezt az egész őrületet, ami a fejemben van, a kellemetlen nyomást, akárhányszor arra gondolok, értem mit tett, és érte mit tett. A sok színt, ami eszembe jut rólunk, a vitákat, a nevetést, az együtt töltött időt, mindent. De képtelen vagyok rá, mert még én magam sem fogom fel, amit iránta érzek, s talán soha nem is fogom tudni.
Nőből vagyok, jogom van ehhez. Mások titokzatosak, csábítóak, bájosak vagy elbűvölőek. Tökéletesek kívül és belül egyaránt, én viszont zavart vagyok, komplikált, mégis túlontúl egyszerű hozzá. Ő hófehér, én fekete, ennyi az egész. De hogy mi van a sötétben, vagy mit takar el a fény, azt nem értem, pedig megéltem. Fél éve minden nap, amit magam mögött hagyok, azt Louis irányítja, még ha nem is tud róla. Mégsem tudja mi zajlik most bennem, és most egy darabig nem is fogja tudni.

Hagyom abban a hitben, hogy elfogadom a döntését, ugyanis tényleg nincs más választásom. Anyámékhoz nem mehetek haza, de nem is akarok. Amíg Thomas ott él, és Sam nincs otthon, amíg Jenns nem veszi fel nekem a telefont daccból, vagy bármi más okból, addig nekem ott semmi keresnivalóm nincs.

- Mia - még azelőtt utolér, hogy felérnék a szobába, nem tart vissza, nem rángat, csupán fél tenyérrel érinti meg a vállam. 

- Semmi baj, túl leszünk rajta - megfogom a kezét, végigsimítok a kézfején, de csak amíg le nem csúsztatom magamról.

- Azt mondod? - figyelembe se veszi azt, hogy én esetleg nem akarom, hogy hozzám érjen, a hajam kezdi piszkálni.

- Én igen. Te? - engedek neki, hagyom, hogy játszon a tincseimmel, amik mostanra már megint a vállam alá érnek.

- Nincs min túl lennem, legfeljebb a távolságon - mintha mi sem történt volna, ha épp nem veszekednénk, homlokon csókol, és elsétál mellettem. Fütyülve, boldogan.
A szekrényajtót kitárva nézegeti a holmijainkat, és egy hirtelen mozdulattal leráncigál néhány sporttáskát a felső polcról, hogy aztán abba gyűrjön bele egy halom pólót meg nadrágot.
- Mennyi időnk van kiköltözni? - a számat rágcsálom, nem érzem jól magam így.
- Arra gondoltam, túleshetnénk rajta minél hamarabb, hogy ne a pánik kellős közepén kelljen elutaznom - csak pakol és pakol, míg én tehetetlenül állok, nézem őt, és azon gondolkodom, vajon ő él másik bolygón, vagy én csöppentem bele egy tragikomédiába.
- Értem - sóhajtok nagyot, ráveszem magam, hogy megmozduljak végre és behajtogassam a ruháimat a táskámba.
Nincs sok cuccom, csupán az, amit hirtelen felindulásból összekapkodtam otthonról, illetve elvétve egy-két póló és fehérnemű.
Teljes csendben csináljuk a dolgunkat, Louis néha dúdolgat, a lábával dobol, ujjaival üti a ritmust, amikor épp azon morfondírozik, mi legyen a következő, amit elcsomagol.
-Most komolyan így fogunk viselkedni? - hirtelen fordul felém, épp amikor a széttört telefonom darabjait próbálom összeépíteni.
- Hogy? - rá se nézek, tovább próbálkozom, de nagyon úgy fest, ha egy darabbá is gyúrom, aligha leszek képes működésre bírni.
- Így! - széttárt kezekkel áll, nagyjából két méter távolságra tőlem.
- Ezek szerint - feladom, lendületből a táskámba dobom a mobilom, és elterülök az ágyon. Sírni lenne kedvem, felhívni anyát, most még arra is rá tudnám venni magam, hogy bocsánatot kérjek. Nyüszítek, mert nem tudok tenni semmit ez ellen az idióta helyzet ellen, és ha akarom, ha nem, napokon belül elköltözök ebből a házból, ami ugyan nem az enyém, semmi közöm sincs hozzá, ennek ellenére nagyon a szívemhez nőtt.
- Ahj, Kincsem - besüpped mellettem a matrac, és kisvártatva megérzem, hogy amennyire csak lehetséges, magához ölel.
- Hagyj, Louis, légyszíves - szipogok, és azzal a lendülettel, hogy sikeresen távolabb kúszok tőle, kimászok az ágyból, meg sem állok a konyháig. Kell a távolság tőle, és az, hogy ne érjen hozzám, ne is lássam.
Ugyan szomjas nem vagyok, de a poharam a csap alá tartom, csordultig töltöm hideg vízzel, amit az utolsó cseppig mind megiszok. Megnyugtatni nem nyugtat meg, de sokkal jobban esik, mit egy kiadós hiszti vagy sírás.
Eszembe jut a doboz, és elfog a kíváncsiság. Louis ugyan nem adta nekem, legalábbis, konkrétan nem nyomta a kezembe, hogy az enyém, mégis felkelti az érdeklődésem, vajon mi lehet. Mondhatják, hogy őrült vagyok, de végtére is, ha tényleg igaz, amit mond, akkor nem vehette magának: pezsgő színű masni és egy kártya van ráerősítve a csomagolásra. "Távolság ellen,  x Louis"
- Bontsd csak ki - kis híján eldobom a dobozt, de még időben elkapom, hogy visszatehessem a polcra. - Tudom, hogy ezért is én leszek a hibás, és persze, semmi szükséged erre, de én szeretném, ha elérhető lennél, mert akár hiszed, akár nem, rettenetesen fogsz hiányozni, és ha tehetném, mindenhová magammal vinnélek. De mivel te ezt nem akarod, és a főnökeim sem repdesnének az örömtől, legalább ezzel valahogy átvészelhetném, hogy nem melletted ébredek, amikor több tízezer láb magasan leszek egy ülésbe rögzítve.
- Mi ez, Louis? - komolyan fogalmam sincs, miért kell ilyen drámaian fogalmaznia, elég szörnyen érzem magam a magánytól így is.
- Valami,  ami rendkívül hasznos,  ha az ember mérföldek ezreire van a szerelmétől - ahogy rám néz, beszél hozzám, olyan, mint egy valóra vált álom.
- Miért vagy ennyire gyökér, amikor én csak szeretni akarlak, ahogy vagy, a pénzed és az önérzeted nélkül? - az, hogy most mi játszódik le benne, arról fogalmam se lehet, ezért inkább a csomagot ismét az ujjaim közé szorítva kuporodok fel a kanapéra, és óvatosan bontogatni kezdem.
- Ez nem erről szól, csak biztonságban akarlak tudni, mert nem lehetek itt melletted, hogy ne lopjanak el tőlem. Aggódom, Mia, és nem azért, mert butaságot csinálnál, hanem mert tudom, mekkora kincs vagy, és félek, mások ki akarják majd használni az egyedülléted - mosolyogva figyeli a mozdulataim, miközben egyre inkább tudatosul bennem, hogy egy méregdrága telefont ölelnek körül az ujjaim.
- Louis, ezt nem fogadhatom el - a nyelvemre kell harapnom, hogy ne sírjak, és akkor is ezt kell mondanom, ha tisztában vagyok vele, ez az egyetlen lehetőségem, ha a hangjára akarok elaludni.
- Miattam tört össze a másik, a legkevesebb, hogy megengeded nekem, hogy vegyek helyette egy újat.
- Mindenből nem vehetsz újat, ami eltörik - mélyen a szemébe nézek, és látom, hogy érti a mondanivalómat.
- De ezt igen, úgyhogy nagyon szépen kérlek, fogadd el, és használd, hogy felhívhassalak akkor is, ha épp valahol Keleten vagyok, vagy a tengerentúlon.
Leül mellém, türelmesen magyarázza, mit hol találok, hogyan működik. Ráhagyom, többet nem tehetek, és meghallgatom őt. Töltőre teszi, elkapja a kezem, hogy ne dobolhassak olyan idegesítően a lábaimon és a szájához emelve cuppanós puszit nyom a tenyerembe.
- Nekem ez nem megy, ne haragudj - elkapom a kezem, visszaejtem az ölembe, és az arcát kezdem fürkészni. Annyira meg akarom érinteni a haját, a száját, a nevetőráncait, és mindent, ami ő, de mindezek mellett továbbra is ott van az a halk, ám annál határozottabb hang a fejembe: ne!
- Micsoda? Mi nem megy? - el akarom kerülni a tekintetét, a kezét, mindenét. Akarom őt, de valahogy mégsem, mert tudom, pontosan tudom, hogy ennek nem lehet jó vége.
- Ez az egész, Louis! Úgy érzem, kevés vagyok! Neked, a világnak, mindenkinek - el akarok bújni, láthatatlanná válni, hogy soha többé ne vehessenek észre. - Érted? Egy porszem vagyok, te meg ... - elcsuklik a hangom, de nem sírok. Ugyan megszólalni sem tudok, félbe marad a mondatom, de legalább nem sírok.
- Nem vagy porszem - újabb kisérletet tesz a megölelésemre, de a reakcióm még mindig ugyan olyan ellenséges és rideg.
- Ne áltassuk magunkat - mély levegőt veszek, hogy a keserűséget leerőszakoljam a torkomon, vissza oda, ahonnan jött. Még egy utolsó kérdést intézek Louis felé, aki szó nélkül ejti a fejét az ölébe. - Ma még azért itt éjszakázunk?
Válaszra sem méltat, arca elől elhúzott ujjaival a hajába túr, sóhajtozik. Talán most jött el az a pillanat, amikor felfogta, mennyire rosszul jött ki a lépés. Remélem arra is rájött, mekkora felesleges baromságot művelt.
- Nos, akkor én megyek, pakolok még egy kicsit - útközben kiveszek egy müzli szeletet az édességes fiókjából, és a ragacsos gabonagyöngyöket majszolva elindulok felfelé a lépcsőn.
Azért szerettem meg olyan hamar ezt a házat, mert itt minden Louisra emlékeztet, minden az övé, a bútorok, a gyorséttermek szórólapjára firkantott dalszövegrészletek, a teleírkált befizetett csekkek, a nap huszonnégy órájában üvöltő zene a hátsó szobából, a már lassan öntermelő rendetlenség, a szemetes mellett sorakozó műanyag palackok, a szelektívbe dobált papírok és kartonok. A falak közt az ő illata terjeng, az ujjlenyomatai ott vannak a konyhapulton, a poharán, amit rendszeresen a hálószobai szekrény valamelyik polcán felejt. A hébe-hóba ledobált ruhái kesernyés dohány és  parfüm illatának keverékét ontja magából. A falakon képek, a testvéreiről, egy közös kép róla és Lottieról, egy fotó Ernest és Doris születése után, díjak, elismerések, egy rajz, amit Zayntől kapott még néhány hónapja. Minden itt van, ami számomra csak és kizárólag Louist jelenti. Nem akarok egy olyan helyen átvészelni sok sok hetet és hónapot, ahol ha beszippant a hiánya és sírva ébredek, ne legyenek körülöttem az apróságai, a fali táblára tűzött emlékeink, a belépői, a gardróbszekrénye, amit akárhányszor kinyitok, rám borulnak a ruhái, beterítenek az illatával, és felfedik a titkát- ott tartja a cigarettáját és a dugicsokikat, amik különleges krémekkel és brandykkel vannak töltve, és nem akarja, hogy bárki is megkínáltassa velük magát, legfőképp a srácok ne, mert akárhányszor el akarom pakolni máshova, tiltakozik, és féltve őrzött mozdulatokkal csúsztatja vissza a polc leghátsó részébe.
Nem pakolok semmit, hisz szinte minden el lett már csomagolva, amit tudunk nélkülözni az elkövetkezendő egy hétben, és nem kell hozzá segítség, így csak leülök az említett gardrób elé, ölembe veszem a könyvem, és megkeresem a belerejtett könyvjelzőmet, hogy elmerülhessek Elizabeth Bennet és Mr. Darcy kusza kis történetében. Emberfeletti erőnek, végtelen kitartásnak vélem, amit a Bennet lányok kibírnak, Elizabeth és Jane számomra A Nők, nagy betűvel, mert tudom, én sosem lennék képes ehhez hasonló lelki töréseket megélni, ennyit küzdeni. Ugyan! A vak is láthatja, hogy a jelenlegi kapcsolatom miatt is romokban heverek, nem beszélek a családommal, mert nem vagyok hajlandó náluk kuncsorogni pár jó szóért és bíztatásért, és az egyetlen barátom, Greg, mostanra egész biztosan torkig lehet azzal, hogy nem keresem sem őt, sem a kis srácokat, már rég nem tartom meg az edzéseket, és az életem végleg kisiklott. Helyrehozhatatlannak látom, mert valóban az is. Egy rossz döntés, és az eddigi semmilyen életem is elrontom.
Hallgatnom kellett volna az idős edzőre, aki már télen megmondta, vigyázzak, mit teszek és mit mondok, mert Louis a "nyakamba fog szakadni". Nos, hogy most így történt, avagy fordítva, és én akaszkodtam rá, már lényegtelen. A végeredmény ugyan az, mindketten sínylődünk a másik miatt, és ez minden, csak nem egészséges.
- Mia, most hívtak, be kell mennem a - amint meglát, és megpillantja az ujjaimat, ahogy görcsösen kapaszkodnak a könyv lapjaiba, és a néma sírdogálásom immár egyáltalán nem titkos, elakad a szava - A stúdióba. Te sírsz?
- Nem - megtörlöm a szemem - csak a könyv, tudod.. - előhalászok egy papírzsebkendőt, hogy felitassam a könnyeim, de tudom, hogy nem fogja elhinni nekem, amit mondok. - Meghatott.
Mellém lép, és hozzám hasonlóan lecsúszik a padlóra, hogy a fejem az ölébe ejthessem, és zokoghassak. Amint megérzem az ujjait a kézfejemen, és elkezdi cirógatni a bőröm, csuklani és hangosan sírni kezdek.
- Semmi baj, Tündérkém, semmi baj - ám most hiába csitítgat.
- De van, Louis, hát nem érted? - leginkább a pólójának mondom mindezt. - Nekem ez tényleg nem megy.
- Akkor gyere velem. Nem érdekel semmi és senki, ha kell, hát akkor a hátamon cipellek végig a világ szeme láttára!
- Erre semmi szükség - elfúló hangon próbálok érthetően beszélni, inkább kevesebb, mint több sikerrel.
- Akkor mondd meg, mit szeretnél. Megteszek bármit, de már nem bírom nézni, hogy magadban örlődsz, és ezt olvasod - hiába nem látom, tudom, hogy a regényre mutogat. - Rossz így látni az én erős és bátor barátnőmet.
- Bármit? - az ostobánál is ostobább ötletek bátorodnak fel bennem, és gondolkodás nélkül hagyom, hogy elhagyják a számat. - Hagyjuk egymást boldogulni, és ne állítsunk akadályokat egymás elé. Te elutazol, ki tudja mikor jössz vissza Angliába. Menj, élvezd a turnét, gondolkodj, én is azt fogom tenni. Kötöttségek és kötelezettségek nélkül. Utazz a barátaiddal, robbanj fel a színpadon, és add meg a rajongóidnak azt, amit várnak tőled: szeresd őket most egy kicsit, és ne foglalkozzunk egymással. Fejezzük be, kérlek.
Az utolsó mondatnál mélyen a szemébe nézek, azt akarom, hogy ugyan azt érezze, amit én. Szakadjanak el végre a láncai, vegye le rólam a kezét, és legyen végtelenül boldog, szabad. Legyen Louis Tomlinson, az az energiabomba, amilyennek lennie kellene, de nélkülem.
- Ezt nem értem. Te szakítani akarsz? - a nyugalom szétárad bennem, és rajta is tisztán látszik a változás. A testtartása, a lélegzeteinek száma megváltozik, laposabban pislog rám.
- Azt szeretném, ha boldog lennél, és nem jelentenék neked problémát. Nem leszek olyan barátnő, aki rövid pórázon tart, akinek el kell számolnod minden nap, nem akarom, hogy velem foglalkozz, amikor minden egyes másodperced be van osztva és az életed határidők végtelen sora.
- Úristen - élesen kifújja a levegőt, felpattan mellőlem, és a lépcső tetején hagyott táskáját felkapva elviharzik.
Nem szól vissza, elköszönni is elfelejt - bár egyértelműen direkt csinálja. De nem fáj. Már nem fáj elengednem őt.
Kilép az ajtón, és mélyen, legbelül tudom, hogy ez pontot tesz a dolgok végére.