Drága olvasóim!
Hetekkel az után, hogy feltöltöttem az előző részt, most itt ülök, és már csak azért hálát adok, hogy sikerült valahogy feltöltenem ezt. Kivételesen nem időhiánnyal szenvedtem, ötlet is van, a probléma egészen más: nem tudom, érdemes-e tovább energiát fektetni ebbe az egészbe. Rég nem ott jár a történet, ahol szépen le lehetett volna zárni, a szálak összegabalyodtak, és a végkifejlet menet közben átalakult, de bízom abban, hogy az a néhány rész, ami hátra maradt, érdekelni fog Titeket, vagy bárkit. Rég nem sikerült már ilyen hosszú részt írnom, ami részben kárpótol engem azért, amiért nem tetszik az, ahol tartunk, részben pedig már nem is érzem fontosnak, hogy ilyen részletekbe bocsátkozzam, ha a Rescue me-ről van szó.
Szeretném, ha még olvassa valaki a blogot, hagyna maga után nyomot, mert ma már sokadszorra jutottam el oda, hogy befejezem. Egyszerűen félbehagyom, és nem írok ide egy sort se többet, mert olyan érzésem van, mintha az egész blog elfordult volna tőlem.
xx Lu
Amelia Villain:
Szeretnék elbújni, kicsire összehúzni magam, és láthatatlanná válni a lakásban lévők számára. Nem értem, mit keresek itt, amikor láthatóan neheztelnek rám, és különben sem én vagyok a szenzáció. Thomas elnyerte mindenki figyelmét, engem meg lehet kerülgetni, mint a járda közepére hajított papírzacskót. Undorodom a gondolattól, hogy valaha hozzám ért, és hogy egyáltalán, akár egy pillanatig is elhitette velem, hogy közel engedhetem magamhoz.
Az agyam egy pillanatra sem áll meg. Nem tudom, mit kéne tennem, akárhogy próbálom összeszedni magam, nem érzem azt, hogy haladnék valamerre. A legrosszabb ilyenkor, hogy hátráltatni sem tudja magát az ember, egyszerűen csak állok egy helyben, és felesleges dolgokat művelek. Liam hívása egy cseppet sem könnyítette meg a helyzetem, végül sikerül eljutnom arra a szintre, hogy képes vagyok felvenni a cipőm, zsebre vágom a telefonom, és köszönés nélkül kirohanok a lépcsőházba.
- Mia- anya mit sem sejtve les ki utánam az ajtón. Arcára kiül a zavartság. Meg sem kell kérdeznie, mondom magamtól, hiszen már annyira mindegy. Minden mindegy, csak az nem, hogy mi lesz vele, velünk.
- Megsérült- ennyit sikerül kinyögnöm nagy elhatározásomban. - Mennem kell.
- Eldönthetnéd végre, mit szeretnél - olyan nyugodtan beszél, mint régen, sok-sok hónappal ez előtt.
- Őt- megrántom a vállam, és hátat fordítok neki. Lépcsőfokról lépcsőfokra haladva erősítem meg magamban a döntést, mi szerint soha többé nem fogok nyafogni neki, meghallgatom, elfogadom őt úgy, ahogy van. Ha kell, elviselem az ő hisztiét, de túl nagy árat fizetnék az elvesztésével. Állítólag semmi komoly, csak zúzódások és enyhe agyrázkódás, de még így is úgy zokogok egész úton a kórház felé, mintha csak frissen megözvegyült feleségként kéne a temetését szerveznem.
Bosszantóan viselkedem megint, alig két napja, hogy faképnél hagytam őt és kisétáltam a házából, mindössze egyetlen éjszakát töltöttem tőle távol, máris olyan szívszaggatóan nyálas vallomások jutnak eszembe, mintha több éves hibákat akarnék helyrehozni. Zihálva intek le egy taxit, mert a lábam nem visz tovább, levegőért kapkodva próbálom kibökni a címet, végül csak a kórház nevéig jutok. Kicsit összezavarodom, nem válaszolok a sofőr kérdésére, inkább azon kezdek gondolkodni, vajon van-e nálam elég pénz. Már ha egyáltalán hoztam magammal. A zsebeimben kutakodom, mindenhol találok valamennyi aprót, aztán a táskám kezdem feltúrni. Nagyjából minden megtakarított pénzem feléltem, és hirtelen megbánom, hogy megvettem azt a szendvicset valamelyik reggel, az ásványvizet a sarki kisboltban, ahelyett, hogy kibírtam volna hazáig. Vagy legalább fizettem volna kártyával valahol, ugyanis a taxit ezzel nem rendezhetem le. De hát teljesen mindegy, legfeljebb kipattanok a hátsó ülésről és addig futok, míg fel nem hagy a keresésemmel a sofőr, lényegtelen, csak Louist had láthassam végre. Aggódom érte, hiányzik és Liam hívása felzaklatott annyira, hogy most már tulajdonképpen minden mindegy.
- Megérkeztünk, kisasszony- a férfi udvariasan mosolyog rám a visszapillantóból, s ezzel egy időben nyílik ki mellettem az ajtó. Liam arcát pillantom meg a könnyeim mögül, felém nyújtja a kezét.
Gondolkodás nélkül fogadom el a segítségét, ő pedig nem csak hogy kihúz a kocsiból, de ki is fizeti a taxim.
- Visszaadom- a kijelentésemre csak vet rám egy gyors, határozott pillantást.
- Most nem ez a legfontosabb- rohannék, de megálljt parancsol. Megigazítja az ingem, így az már teljesen eltakarja a topom. - Mosolyogj. Nincs semmi baja, csak szerencsétlen. Jól lesz.
- Biztosan neheztel rám. Miért vagyok itt?- a lépcső alján állunk, alig néhány méterre a bejárattól.
- Akarsz beszélni, ha bementünk?- bólogatok, mert eszembe jut, hogy nem túl biztonságos vele mutatkoznom. Feltűnik, hogy néhány nagyobb darab, fekete felsős férfi áll körülöttünk. Hát persze. Louis szeret ujjat húzni a világgal, sokszor érkezett meg hozzám csak úgy, a stúdióból, testőrök nélkül. Ha csak egy pár percre is, de ott volt. Liam nem ilyen, valahogy a természetéből adódóan elővigyázatosabb. Nem mutogat, nincsenek hirtelen mozdulatai. Nyugodt, Louis ellentéte, legalábbis a mostani viselkedése alapján. Talán csak nem akar még jobban megijeszteni, vagy más miatt próbál ilyen higgadt maradni. – Gyere.
És én megyek. Hüppögve, szipogva, de megyek.
- Ne aggódj, tényleg nincs nagy baja- Harry telefonon győzköd valakit. Nem nehéz kitalálni, ki a téma, mert amikor meglát, csak annyit mond „már meg is érkezett”. Rosszul érzem magam.
Amikor először találkoztam velük, ugyan itt voltunk. Ugyan akkor én hívtam Liamet, most meg ő engem, de szinte ugyan az a probléma: Louis valamelyik betegágyban fekszik, és én nem tudom, mi van vele, csak feszengek itt a barátai közt, és meglepően idegennek érzem magam.
- Szia!- Niall lép hozzám, letörli néhány félig megszáradt könnycseppem, majd szorosan megölel. Olyan barátságosan teszi mindezt, hogy valamelyest sikerül is megnyugodnom. - Ez az idióta meg sem érdemli, hogy így aggódj miatta.
Mind nevetnek, ettől nekem is halvány mosolyra húzódik a szám, de nem olyan jó ízű, mint az övék.
- Szegény azt se tudja, mi történt, még jó, hogy aggódik- Zayn kissé lekezelőnek tűnik a többiekkel szemben, és habár mind nyitni próbálnak felém az első pillanattól fogva, valahogy egyikükkel sem sikerült határozottan jó, vagy szoros kapcsolatot kialakítanom, ezért is lep meg a fogadtatásom.
Zavarban érzem magam, hüvelykujjam a nadrágom övtartójába akasztom, a tenyerem pedig a zsebeimbe süllyesztem. Nem tudnék mit kezdeni a karjaimmal, így is egyik lábamról a másikra helyezem a testsúlyom, ugyanis semmi kedvem feszengve közéjük ülni. Így is elég pocsékul érzem magam, ráadásul még mindig nem mondtak semmit Louisról.
- Hozok egy kávét- Liam ellenállhatatlan fél mosollyal az arcán végigsimít a hátamon- Gyere, addig elmesélem, mi történt ezzel a hülyével.
- Rendben- én is nyugalmat erőltetek magamra, és félénken követni kezdem.
Perceken, métereken, és folyosókon keresztül azonban teljes a csend köztünk. Liam hiába ígérte meg, hogy beavat, nem teszi. Csak megy előre, komolyan és érzelemmentesen. Én pedig továbbra is szörnyen érzem magam. Bámulom a plakátokat, amik kegyetlen betegségekre hívják fel a figyelmet, érzem a kórtermekből és az információs pultok mögül ránk nehezedő, fullasztó rosszérzést.
- Emlékszel, mit ígértél?- mesterkélt határozottságom megállásra kényszeríti, de nem fordul felém. Továbbra is megmarad köztünk az egészséges fél méter a javára.
- Hozzád indult- nem törik meg a kedvessége, csak valahogy annyira más lesz. Lassan hátra fordul, egyenesen a szemembe néz, amitől a lehető leggyorsabban el kell menekülnöm. – De nem ő volt a hibás, abban biztos vagyok. Még akkor sem felelőtlen, amikor a saját életét is a pokolba kívánja, mert másokra akkor is tekintettel van Louis.
- Szóval, nem is olyan kicsi a baj- állapítom meg egy sóhaj kíséretében, és saját magamat átölelve próbálom visszafojtani a keserves zokogást. Pedig nagyon fel akar törni, és legszívesebben mindent apró darabokra szaggatnék magam körül, de mégis csak egy kórházban vagyunk, muszáj viselkednem. Nem hiányzik orvosi felügyelet, egy életre meguntam őket.
- Rosszabb is lehetne - ismét megindul, egyenesen a lift felé halad. Mielőtt megnyomná a hívó gombot, megvárja, míg én is odaérek. Nem tudom, miért úgy kezdte, ahogy, de sikerült bűntudatot ébresztenie bennem, és a lehető legkínosabban érzem magam.
- Mind engem hibáztattok- egyáltalán nem kérdésnek szánom, inkább csak kimondom a szavakat, mintha ettől könnyebb lenne.
- Nem- ez minden válasza, a következő hang a lift ajtaja feletti hangszóróból recsegő csengés, ami után közvetlenül kinyílik az ajtó. Ódzkodok mindentől és mindenkitől, még mindig apró akarok lenni, vagy csak eltűnni, mint egy kidurrant lufi.
- Mikor lehet bemenni hozzá?- a félénkségem és az aggodalmam Liam viselkedésének hatására egyre inkább átfordul türelmetlen hisztériába, s ugyan pont ez az a viselkedés, amit el akarok dobni magamtól, kitörölni az életemből, de most úgy érzem, nincs más választásom. Velük szemben nincs. Emlékeztetnem kell magam arra, hogy sem Liam, sem a többiek, számomra senkik. Nem a családom tagjai, nem a barátaim, nem is ismernek jóformán. Alig néhányszor találkoztunk, és igen, hálás vagyok, amiért egy korábbi nehéz helyzetben vigyáztak a testvéreimre, de akkor is én éreztem magam gyengének, amiért képtelen vagyok megoldani a saját problémáimat.
Louis nélkül minden bizonnyal erősebb lennék a magánéletemben, de ahogy feldúlta a mindennapjaim, úgy az érzelmeim is. Instabilabb lett, mégis gazdagabb. És pontosan ez az, ami miatt kénytelen vagyok kiállni magamért a rettegésem ellenére.
- Mi a baj, Mia? Miért nem működik ez köztetek úgy, ahogy kellene?- feszülten nyomogatja a gombokat az automatán, aminek csupán annyi a bűne, hogy szép sorban adagolja a kávékat: feketét, tejeset, hosszút, vagy esetleg eszpresszót.
- Nem értem, mire gondolsz - próbálom megtartani a haragom, de a szemem ismét szúrni kezdik a könnyek, és kénytelen vagyok megtörölni a szemeim.
- Amikor megismerkedtetek, és barátok voltatok, tényleg sokat segített Louisnak, hogy ott vagy neki- folyton előkerül ez a dolog, pedig, ha jól emlékszem, nem sok mindent tettem. Eleinte próbáltam kizárni őt az életemből, aztán, csak megtörténtek a dolgok. Érthetetlen számomra, miért hajtogatja mindenki azt, hogy én vagyok a jó, a megmentő, amikor ez nem igaz, hisz, ha jól emlékszem, nem olyan rég még egy éjszakai bár emeletén vedeltem a whiskeyt és nyeltem a bogyókat, amikor csak el akartam szakadni a lent folyó undortól.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy most hátráltatom?- belegondolok Liam szavaiba, és bánt. Bánt, hogy nem veszik észre, nekem mennyit jelent, hogy van, aki boldoggá tesz. – Szeretem Louist, és ő is engem. Nem gondolom, hogy a barátságunk elmúlt volna, és köztünk sincs probléma.
- Hát persze…- a kávégép oldalába kapaszkodik, és lehajtott fejjel vár az utolsó kávéra.
- Ne légy cinikus, kérlek. Louis épp, azt sem tudom mit csinál, erre te megpróbálod a kapcsolatunkat elemezgetni, amihez mellesleg semmi közöd?
- Ez egyáltalán nem cinizmus! Csak mondjuk utálom nézni, hogy az egyik legjobb barátom hol a fellegekben jár, hol a pokol legmélyére süllyed egy láthatóan problémás nőszemély miatt!- elmarja a kiköpött löttyöt, és a gép tetejére helyezett poharakkal együtt összefogva visszaindul, engem kikerülve, de ezúttal nem vár meg. Egy ápolót megkér, hogy hívja le neki újból a liftet, majd anélkül beszáll, hogy rám vetne egy pillantást.
A negyedik emeletig minimum háromszor megállhat a lift. Felettünk a sürgősségi betegellátás van, aminek külön mentős liftje van az épület túlsó feléről.
Aprót dobok a gépbe, kiválasztom a megfelelő italt, és várok.
A másodikon a gyerekosztály van, aligha állíthatná meg egy apróság a liftet, az orvosok és a többi dolgozó pedig aligha tud elszabadulni ilyenkor, ebédidőben a kicsik mellől. A harmadik emeleten fogalmam sincs, mi lehet, de a legnagyobb jóindulattal sincs másfél percnél több időm, hogy előbb felérjek, mint Liam. Nem kell a többieknek megtudniuk, miről volt szó köztünk, és hogy a barátságunk nem hogy szorosabb nem lett, de talán ki sem alakult soha.
Kikapom a gép alján lévő tálcáról a poharat, és eszeveszetten elkezdek futni felfelé a lépcsőn. Kis híján elesek, de sikerül megtartanom az egyensúlyomat, így már csak arra kell ügyelnem, hogy a lépcsőfordulóban ne forrázzak le senkit. Minden emeletem megnyomom a hívó gombot, zihálásomtól mindenki azt gondolja, eszeveszettül sietek, és idegességemben képtelen vagyok várni. Mire felérek a baleseti-intenzívre, már alig állok a lábamon. A falnak támaszkodva próbálom a légzésem helyreállítani, a tüdőm ki akar szakadni. Ha vége ennek a rémálomnak, vissza kell járnom edzésre, hogy bírjam. Rendbe szedem magam, megigazítom a gönceimet, és visszasétálok a fiúk alkotta körbe. Már méterekről kiszúrnak, és zavaromban lehajtom a fejem, megint. Egyszerűen tényleg nem tudok mit csinálni
- Liam?- Harry kíváncsian pislog felém, de csak a vállam tudom húzogatni.
- Elkeveredtünk a földszinten. Rémes, ami itt zajlik - de ami még ennél is rémesebb, az a viselkedésem. – Mikor mehetünk be hozzá?
- Még mindig bent van nála az orvos – Zayn a telefonját bújja, de szinte már alszik. Keze remeg, a szeme alatt sötét karikák húzódnak. Ha én ilyen állapotban lennék, biztosan nem lennék képes így tartani magam, de beléjük lehet kódolva valami különleges képesség, hogy még ilyenkor se hagyják el a külső önmagukat.
- Értem- amint sikerül egy kicsit is feloldódnom köztük, megérkezik Liam, aki egyáltalán nem boldog, de már a kezdeti nyugodtságot sem érzem, ami eddig körülvette.
- Rohadt liftek- mit sem törődve a kis társaságunkkal leül az egyik üres székre, és némán szétosztja a kávékat.
Nem néz rám, és hamarosan én is leveszem róla a szemem, amint kitárul az ajtó. Mind az öten az orvos felé fordulunk, némán várjuk, mit mond.
- Önök a hozzátartozók?- felpillant a betegkartonból, a felső lapot szórakozottan hajtogatja csigaformában.
- Igen- Liam és Zayn azonnal rávágják, Niallel mi csak rettenetesen ezt akarjuk sugallni azzal, hogy bólogatunk, Harry pedig reflex-szerűen feláll a helyéről.
- Legközelebbi?- úgy néz ránk, mint az ostoba kölykökre, mi pedig, nos nem tudjuk, mit kéne tennünk.
- Nincs különbség- Niall az első, aki képes erre válaszolni, és hiába néz Liam rám közben úgy, mint ahogy a földszinten tette, nem érzem kívülállónak magam. Amióta itt vagyok, először.
- Rendben. Egyenként bemehetnek, de ne fárasszák le nagyon. Nagy baj nincs, apróbb zúzódások és agyrázkódás, ez minden. Az adrenalin szint hirtelen megnövekedése miatt lehet, hogy a finom érzékeléssel problémái lesznek, de egy-két napon belül még a szédülés is elmúlik majd- becsukja a mappát, és egy biccentés után távozik.
Senki sem mozdul, én arra várok, hogy valaki elinduljon a résnyire nyitva hagyott ajtó felé. Nincs bátorságom előre rohanni, hogy én lehessek az első, aki leborul Louis ágya mellé, de már nem sokáig bírom ezt a tétlenkedést.
- Menj csak- Zayn bátorítóan meghúzza az egyik tincsem, Niall és Harry felől is támogató bólogatásokat kapok, csak Liam az, aki nem mond semmit. Kérdőn ránézek, de ő csak összefonja a karjait a mellkasán, és a folyosó vége felé fordul.
Jobbnak látom bemenekülni, hátha bent végre tényleg megnyugszom, akármekkora paradoxon lenne.
- Louis, ébren vagy?- nem áll szándékomban sem megijeszteni, sem felriasztani, ezért óvatosan az ágya mellé lépek.
Ha Zaynékre hittem, hogy fáradtak, akkor Louisra egy egészen új jelzőt kéne kitalálni. Rémisztően sápadt, utoljára talán januárban láttam így. És hogy mi a legijesztőbb? Akkor hetekig sanyargatta magát, most csupán másfél, vagy két nap telt el. Elszomorít, hogy megint ezt teszi magával, de közben én is beláttam, mekkora hibát követtünk el, mennyire ostoba, naiv és meggondolatlan fruska voltam.
- Louis, édesem- megérintem a kezét. Ujjai hidegek, a kézfejéből kiáll a kanül, és hiába émelygek a gondolattól, fáj így látnom őt, akkor is, ha tényleg iszonyú szerencsésen megúszta. Ráhajtom a fejem a karjára, úgy, hogy ne okozzak fájdalmat neki, és hallgatom a szuszogását, hogy álmában beszél, és talán az ébredezését is, mert köhécsel. – Soha többé ne csinálj ilyet.
- Sajnálom- épp hogy csak suttogva préseli ki magából ezt az egy szót, de már az is megnyugtat, hogy hallja, amit mondok neki.
- Én is- megpuszilom az alkarján a tetoválást, majd kiegyenesedem, hogy a szemébe nézhessek.
- Örülök, hogy itt vagy, Tündérem- bágyadtan elmosolyodik, gyengén megszorongatja az ujjaimat.
- Jobban örülnék, ha máshol láthatnálak - kisöprök néhány tincset a szeméből, és gondosan el is rendezgetem őket.
- Ilyen borzalmasan festek?- olyan csend van mindenhol, hogy a nevetése visszhangzik a hangszigetelt szobában.
- Te!? Sosem- fölé hajolok, és a homlokához érintem a szám. Nem tudom, adtam-e valaha neki puszit a homlokára, de ez most ezerszer jobban esik, mint egy csók, vagy kézfogás. A fél évvel ezelőtti kórházlátogatásunk és a mostani merőben más, most már tudom. Valahogy jobban érzem magam, pedig akkor sem volt sokkal nagyobb a baj. Láza bármikor lehet az embernek, a karambol egy kicsit ritkább baleset, szerencsére. Lou most mégsem olyan elveszett, mint akkor, ébredés után szinte azonnal mosolyt csalt az én arcomra is jókedvével. - Itt vannak a többiek is, megyek, ők is had jöjjenek be.
- Hiányoztál, Mia.
- Szeretlek - visszahajolok egy gyors búcsúcsók erejéig, és örömmel veszem észre, hogy még mindig csiklandós elektromosság fut végig a gerincem ettől- Hozzak be valamit? Mire van szükséged?
- Rád – ráemelem a tekintetem, próbálom nem kizökkenteni őt ebből az édes állapotából.
- Komolyan, Louis – megigazítom a takaróját és végigsimítok a kezén. Rettentő jól esik megint hozzáérni, és csak most fogom fel igazán, mennyire hiányzott ez. Nem az idő volt sok, amit egymástól távol töltöttünk, csak éppen értelmetlenül szenvedtem át az elmúlt harminchat órát.
- Komolyan mondom - erősködik, én pedig elhiszem, hogy tényleg én vagyok minden, amire vágyik. Egyszer már elhittem, és akkor nem hazudott. Hát nagyon remélem, hogy végre ő sem csalódik bennem, és megmutathatom a világnak, hogy én valóban nagyon szeretem Louist, annak ellenére, hogy nehezen mutatom ki. Azt tudom, hogy ő tisztában van vele, de ennél többet érdemel. Nem százszor, nem ezerszer, hanem legalább egymilliárdszor jobbat, többet és nyugalmasabbat.
- Később még jövök- mosolyogva, boldogan köszönök el, mert végre megbizonyosodhattam afelől, hogy tényleg nincs komoly baja.
A folyosóra kilépve azonnal helyet foglalok a srácok között. A légkör mit sem változott, Zayn, Harry és Niall elnézést kérve, azonnal bemennek. Egymás után, kis sort alkotva araszolnak beljebb, és hamarosan az ismerős jókedv is megüti a fülem. Szüksége van rájuk, félelmetes, mennyire.
- Te kint maradsz?- Liam még mindig ugyan olyan komoly, mint mikor leértünk a földszintre. Nem nagyon tudom hová tenni a hangulatváltozásait, bizonyára bántja őt valami, de ki vagyok én, hogy rákérdezzek!? Ha nem közölte volna ilyen nyíltan, akkor is tudnám, hogy semmi közöm hozzájuk.
- Látod- jóformán köpködi a szavakat felém, amiből elég. Felállok, és köszönés nélkül elindulok lefelé. A liftből még felpillantok, és csak azt látom, hogy Liam magába zuhanva ül, a fejét fogja, de mire elindulnék vissza hozzá, elkezd becsukódni az ajtó. Az utolsó pillanatban felnéz, egyenesen a szemembe, ésa bűntudat mardosni kezdi a torkom.
Talán vissza kellene mennem, meg kéne kérdeznem, mi a baj, de nem merem. Szeretném bebizonyítani nekik, hogy nem vagyok rossz ember, de hogy tehetném, ha még az esélyt sem adják meg? Alig látnak engem, az elmúlt időkben az általam okozott kellemetlenségekkel kapcsolatban zaklatták őket, ebben biztos vagyok, ezek után pedig nem sok létjogosultságom van ápolgatni bármelyikük lelkét, Louisén kívül.
Ezen rágódom a kijáratig, sőt még az után is, de nem megyek vissza, mert már túl sok idő telt el ahhoz, hogy csak úgy odasétáljak. Kénytelen leszek mással lefoglalni magam, míg vissza nem jöhetek, vagy haza nem kerül Louis.
Gyalog indulok el anyámék lakásához. Megint eltűnt az idill, amitől otthonnak hívtam, java részt Thomas jelenléte miatt. Különben sem maradnék ott, de a felbukkanása csak még inkább megsürgeti az újbóli elköltözésem. Lépésről lépésre tervezem meg a nap hátralevő részét, és mire Heygate Estatebe érek, már kész tervekkel megyek fel a lépcsőn. A lakás előtt megállok egy szusszanásnyi időre, a lábaim majd’ leszakadnak, és meg kell keresnem a lakáskulcsom.
- Merre jártál?- gondtalan fütyülés, modortalanság, kíváncsi hanglejtés. Thomasnak meg se kottyan felszaladni a másodikra, kezében szatyrokkal meg dobozokkal.
- Louisnál- elfordítom a kulcsom a zárban és belököm az ajtót. Le se veszem a cipőm, becsörtetek a konyhába, és a hűtőből kiveszek egy üveg vizet, amit már vissza se teszek.
- Nincs itthon- ledobja magát a kanapéra, mielőtt még elsétálnék mellette. Természetesen még pont látom.
- Nem is keresek senkit- vetem vissza és a táskám felkapva bepakolom a szekrényem nagy részét. Alig maradt néhány ruhám itt, valószínűleg mind Louis lakásában van, vagy a szennyesben.
- Csak mondtam- felpakolja a lábait a dohányzó asztalra, és határozottan bámulni kezd, mikor elvonulok mellette. Nem foglalkozom vele, felkötöm a hajam egy copfba, ledobom a holmi az előszobába és indulás előtt keresek valami ehetőt. Kinyitom a hűtőt, de semmin nem akad meg a szemem, ezért visszacsukom az ajtót.
- Segítsek valamit?- annyira unott próbál lenni, de lefogadom, hogy alig várja, hogy megosszak vele valamit a magánéletemből, amin majd csámcsoghat az apjával, vagy később felhasználhat ellenem.
- Inkább ne- céltalanul bámulom a hűtőt, újra kinyitom, de a helyzet mit sem változott odabent.
- Udvariatlan vagy, Amelia- látom, ahogy megtörli a szája szélét, amitől frászt kapok.
- Már ne haragudj, de undorító, amit csinálsz. Kérlek, hagyj békén- elveszek egy almát az asztalról, elcsörtetek a táskámhoz, amibe bedobom a vizem, majd behúzom a cipzárt. Eszembe jut, hogy még van valamennyi pénzem a szobába, ami minden bizonnyal elég taxira vagy buszra, hogy eljuthassak Louishoz, a kulcscsomómon pedig még mindig ott van a pótkulcsa, így a bejutás sem lesz nehéz. Csak tartanék már ott, hogy nem ebben a lakásban pazarlom a drága időmet.
- Nem tudom, mire gondolsz- feszt követ, egy pillanatra sem veszít szem elől.
- Ne kövess már- becsapom az orra előtt az ajtót, kirángatom a fiókom és összekaparom belőle a papírpénzt. Utoljára végignézem a polcokat és szekrényeket, de semmi más nincs, amit érdemes lenne magammal vinnem.
Írok néhány sort Jennának, hogy tudjon róla, hova megyek. Nem mintha bárkinek is hiányoznék, de neki tudnia kell róla. Az egyetlen ember, aki megérdemli négyük közül, hogy bármit is megosszak vele.
Kirontok, Thomas szerencsére sehol. Begyűröm a zsebembe a pénzt, az előszobában felkapom a táskám, és kilépek az ajtón.
Két nap. Ennyi kellett, hogy megint eljöjjek innen, de minden bizonnyal ennek így kell lennie. Louisnál jobb lesz, mert ő legalább szeret engem, és elfogadja, hogy nem vagyok egyszerű eset. Nem hánytorgatja fel a múltam, nem akar folyton a fejembe látni, nem zaklat, csak szeret, és ott van nekem, ahogy én is neki.
