1. A whole new world

Moi! :)

Annyira remek ez a nap, hiszen végre jó idő van, és félig érett vagyok. Hogy ez mit jelent? Ma végre túlestem az utolsó írásbeli vizsgámon is, és nagyon örülök neki!:)
Nos, itt is lenne az első rész. Mit gondoltok? Jól esne, ha az erre járók, akik esetleg elolvassák, hagynának maguk után nyomot komment vagy pipa formájában.
Legyetek jók.. vagy inkább ne. :D

xx Lu

Louis Tomlinson

Meredten bámulom a műszerfalra szálló porszemeket. Nem tudom, mióta ülhetek itt, talán néhány perce, talán órák óta. Még mindig az utolsó mondatok visszhangzanak a fejemben. A sok „nem megy tovább” és „értsd meg” majd' szétrobbant belülről, a végtagjaimban eddig ismeretlen fájdalmat érzek, de talán a mellkasomban lappangó űr a legrosszabb. Két év. Ennyit kaptam belőled csupán, és most már nincs tovább. Vége. Nem érzek semmit. Sem jót, sem rosszat. Üresen, kifacsarva, mint egy szerencsétlen citrom, így várom a teljes megsemmisülést. A hangszínemet kezdem elfelejteni, a sokkhatás még mindig tart. Lehet, hogy én rontottam el, talán én vagyok a hibás, de érzem, meg tudtuk volna oldani, csak nem szabadott volna soha, de soha feladnunk. Nem, mert ez a szerelem a miénk volt, örök volt, roppant erős. Erős, mert a vihar sem tépázta, erős, mert mi tettük azzá. Megvédtük bármi áron, mintha csak az életünk függött volna tőle, pátyolgattuk, nevelgettük a szerelmet, míg végül utolért minket a végzet. A sors? Furcsa játékszer. Nem gondoltam volna soha, hogy Te leszel az, ki feladja. Már most nagyon hiányzol. Elmondhatatlanul. Az érintéseid, a közelséged, az ölelések és csókok. Minden ami Te voltál, és minden ami én voltam Melletted.

Elszánom magam, és az autó beindítása után halkan elhajtok. Csak vezetek a semmibe, nem figyelem merre tartok. El innen, el messzire. Ez a cél. Felejteni a fájdalmat, emlékezni a jóra, elfogadni a jelent és szembenézni a jövővel. Egy hirtelen ötlettől fogva lehajtok a legközelebbi lehajtónál az autópályáról, ahová nem emlékszem, mikor kerültem fel. Néhány perc kocsikázás után lelassítok egy focipálya mellett. A placc üresnek tűnik, mintha egy lélek se járna erre, de ez most kapóra jön. Nincs kedvem senkihez, csak egy labdára van szükségem, néhány perc kikapcsolódásra a frissen vágott pázsiton. Az autóból kiszállva határozott léptekkel közelítem meg a bejáratot, ami nagy meglepetésemre tárva-nyitva áll. Teljesen elhagyatottnak tűnik. Senki sem kérdezősködik afelől, mit is keresek én itt valójában, így folytatom utamat a szertár felé. A vasajtóra festett sárga betűk megkoptak, a zárat feszítővassal törhették fel.

- Segíthetek?- hirtelen megfagy bennem a vér, és úgy érzem, mintha rajtakaptak volna valamin, pedig nem csináltam semmit, csak kerestem.

- Én csak..- mire megfordulok, elfelejtem, mit is kéne mondanom. Egy idősebb férfi áll velem szembe. Egyáltalán nem tűnik idegesnek, inkább kíváncsi. Barna szemei barátságosan csillognak, bátorítanak az őszinteségre.

- Nyugalom fiam, tudom, hogy nem sántikálsz te rosszban. Akkor már rég törnél-zúznál. Labdát keresel?- Tulajdonképpen igen, de nem is tudom, mit keresek itt..

- Gyere, majd én adok. Ott nem találsz semmit a múlton kívül. Talán egy kis mocskot- harsány nevetése elrángat a legsötétebb gondolataimtól. Bátortalan lépéseket teszek felé, nem igazán tudom, kövessem-e.

- Hát, ha ilyen határozatlan vagy, akkor valami baj lehet- olvas a gondolataimban.

- Csak felejteni jöttem. Néhány perc magány, gondoltam ez nem a legforgalmasabb pálya a környéken.

- Nem éppen- gondolatát megszakítva belép egy másik ajtón, ezt ugyan kulccsal kell kinyitni, de nincs a legjobb állapotban. A kis hangárba belépve néhány fiatalt látok edzeni. Alig múlhattak el 10-12 évesek. Előttük egy fura alak, fekete sapkában, kezén kesztyűk, biztosan kapus. Arcát sötét sál, testét hosszú ing és egy szürke nadrág takarja. Míg nem fordul meg, és nem szólal meg, teljesen abban a hitben vagyok, hogy fiú.

- Stan, próbáld meg újra. Menni fog- letérdel a kisfiú elé, a sálat lejjebb gyűri, hogy könnyebben megérthesse az előtte ácsorgó csöppség. Vékony száját széles mosolyra húzza- Nem kell aggódni, én sem egy nap alatt tanultam meg.

- Mia, minden rendben?- a férfi, aki időközben előjött a hátsó szertárból, egy labdával a kezében tart felém, és közben a kis csapat felé fordulva érdeklődik

- Persze..akadt némi nehézség, de együtt megoldjuk- tekintete visszavándorol az előtte álló kisemberre, és bohókásan összetúrja a haját- gyerünk bajnok, csináljuk meg!

- Mia a jobb kezem. Talán 4 éves lehetett, amikor először lejött ide. Teljesen egyedül. Majdnem 5 mérföldet tett meg.- észrevehette, hogy meredten bámulok a lányra, akit ezek szerint Miának hívnak.

- Mit csinál itt? Úgy értem, látom, hogy ért a labdához, de...-a figyelmemet teljesen leköti. Egy laza csípőmozdulattal a megfelelő irányba tereli a labdát, így az nem esik a földre még egy jó darabig. Nevetése még ilyen távolságból is hallható, majdnem elveszti az egyensúlyát, de sikerül megkapaszkodnia valamiben.

- Tanít. Olyan gyerekeknek segít, akik olyan, vagy rosszabb helyzetben vannak, mint ő. Nincs pénzük fizetni a profi edzésért, így ő ingyen megtanítja őket mindarra, amit tud- a férfi felém kapja a fejét, és komoly arccal és hanggal folytatja- Ez pedig jócskán meghaladja a tévében ugrabugráló ficsúrok hozzáértését.

- Mennyire rossz ez a „rosszabb”?- a szememet még mindig rajta tartom. A sapka alól ki-kikandikál néhány kósza hajszál, ugrás közben ezeket próbálja igazgatni. Egy, nagyjából a háta közepéig érő tincset kisöpör az arcából, ami az intenzív mozgástól enyhe pírban úszik.

- Ne kérdezz ilyet tőlem, úgysem árulok el semmit. Tessék, itt a labda. Ahol bejöttünk, arra kell menned, de ne jobbra menj, hanem fordulj balra. A kis pálya üres. Fél óra múlva kérem a labdát. És nagyon remélem, hogy nem lépsz le.

Határozottsága meglep, de jogos. Hátat fordítok a társaságnak, és elindulok az említett irányba. A földes pálya enyhén saras, a nemrég leesett eső teljesen átáztatta a talajt. A cipőm megfelelően alkalmatlan minden sporthoz, így bátran kijelenthetem, hogy abszolút felkészületlenül ugyan, de itt vagyok végre. Nem füves pálya, pocsolyával teli, kissé hepehupás, de a célnak megfelel. Teljesen megfeledkezek magamról, és csak a megfelelő mozgásra koncentrálok. A labda mindahányszor leesik, hatalmas loccsanással fest apró sárfoltokat a fekete nadrágomra. Nem érdekel, van mosógép. Minden egyes másodpercben Eleanor szavait játszom vissza, ahogy éles hangon, elszántan vet véget mindennek, ami eddig volt. Amik eddig mi voltunk. Még mindig nem hiszem el, hogy ez valóban megtörtént. Várom a csodát. A csodát, hogy felébredek, ő mellettem lesz, és végre elengedhetem ezt a szorító fájdalmat, ami felülkerekedett az ürességen.

Hideg érintést érzek a vállamon, a nyakamon, majd a fejemen. Remek, újra elkezd esni. Fejemre húzom a kapucnimat reflexből, de azt hiszem a vékony pamut nem ér semmit a heves angol eső ellen. Ő az erősebb, én csak legyőzött lehetek.

- Letelt a fél óra- egyáltalán nem kedves a hang, aki megszólít, de ismerős. Mia a pálya szélén áll, az ingujja feltűrve könyékig, így láthatóvá teszi az alkarsérüléseit.

- Bocs, épp elkezdett zuhogni, és nem volt időm megnézni a nem létező órámon az időt- nem vagyok jó kedvemben, tény, de ahogy kimondom, megbánom- Ne haragudj.

- Te mit keresel itt?- mikor felé fordulok, belehasít a felismerés. Pontosan ezt akartam elkerülni, hogy megismerjenek, és odajöjjenek hozzám aláírásért meg fotóért. Jogosan állíthatom, hogy ez nem a legmegfelelőbb nap.

- Tessék?- meglepetten nézek, a szemeim kikerekednek.

- Úgy értem, te nem...?

- Én nem, mi?- kíváncsi vagyok, mit akar mondani, de ahogy látom, meggondolta magát.

- Hagyjuk. Add a labdát, majd én visszaviszem- elfordítja a fejét, miután passzolok neki. Pontatlan lövésem ellenére remekül blokkol, felkapja az említett tárgyat, és elindul a hangár felé.

Az eső szakad, a ruháim elnehezedtek a nedvességtől. Lassan elindulok a kocsim felé, és az első gondolatom az, hogy tiszta kosz lesz. A második Eleanor. Hát megint itt tartok. A döntését nem tudom elfogadni, egyszerűen kell lennie valami megoldásnak. Nem lehet, hogy ennyi idő után így váljunk el egymástól, ahhoz túl jó volt minden. Megpróbálom elűzni azokat az ostoba gondolatokat, miszerint az én hibám,de nem megy. Biztos vagyok benne, hogy én rontottam el valamit, máskülönben nem adta volna fel. Én nem voltam elég figyelmes, talán többször kellett volna szavakba foglalnom a szerelmem, mind neki, mind a médiának. Fáj, hogy pont amiatt váltunk el, ami miatt találkoztunk, és az tette tönkre a kapcsolatunkat, ami által milliók szeretetét vagyok képes nap mint nap befogadni. Hogy lehet valami ennyire jó és ennyire rossz? Hogy lehet valakit ennyire szeretni? Már nem is tudom, mit gondoljak, a dolgok teljesen összekuszálódtak a fejemben. Meg kell találnom a megoldást, ha ez minden időmet elveszi, ha belebolondulok, akkor is. Szükségem van Rá, és remélem, hogy Neki is rám. A gondolataimat ismét magukra kell hagynom. Mielőtt ismét céltalan autózásba kezdenék, észreveszek egy ismerős női alakot, csurom vizesen, esernyő és bármiféle meleg ruha nélkül az út szélén sétálni. A kapuskesztyűt bal kezében szorongatja, emiatt nem fér keze a zsebébe. Lelassítok, amennyire csak tudok, és az ő tempójában megállok mellette. Biztos vagyok benne, hogy jól esne neki, ha valaki hazavinné.

- Elvigyelek?

- Mi? Ja, nem kell köszi. - miután megbizonyosodik arról, hogy nem egy pszichopata vagyok, és megismer, visszafordítja tekintetét a pocsolyákkal övezett útszélre.

- Komolyan, ilyen időben akarsz sétálni? Hazadoblak.

- Köszi, tényleg nincs rá szükség.

- Ne kéresd magad.- szúrósan rám néz, de folytatja a sétát.

- Anyukám mindig azt mondta, amikor kicsi voltam, hogy idegenekkel ne álljak szóba, és főleg ne üljek be az autójukba.

- Anyukád bizonyára nagyon féltett és igazán bölcs, de azt hiszem ez nem az az alkalom, amikor ez megfelelő kifogás- még ezek után sem adja meg magát, kitartóan gyalogol az esőben. Arca piros, a hideg szél a sapka alól előbukkanó tincseket előre-hátra rendezgeti.- Mia.

- Hogy mondtad?- őszinte meglepettség látszik az arcán, mikor rászólok.

- Tudom, hogy nem most lesz az, hogy hazaérsz.- a döbbenetet félelem váltja fel, lépteit felgyorsítja. Menekülő útvonalat keres.- Jézusom, ne haragudj. Nem úgy értettem.

- Szeretném, ha békén hagynál. Nincs szükségem arra, hogy hazavigyél, kérlek, menj a dolgodra és felejtsd el hogy valaha találkoztunk.- egy pillanatra megáll, és én is. Nem állítom le a motort, szükségem van a fűtésre, és ha valami csoda folytán ő is beadja a derekát, biztosan neki is jól esik majd a langyos levegő.- Louis.

- Szerinted milyen fontos dolgom lenne ilyen göncben? Na, szállj be, mielőtt még a fehérneműdből is vizet csavarnál.- ellentmondást nem tűrő hangom ellenére még mindig csak áll az autó mellett. Áthajolok a mellettem lévő ülés felett és belülről kinyitom az ajtót. Végül mérgesen felsóhajt, nagy lendülettel beül mellém, és legnagyobb meglepetésemre óvatosan becsukja az ajtót. Legalább egy visszhangzó csapódásra számítottam, de ezek szerint nem egy vadállat. Megnyugtató mosolyt küldök felé, de ő csak a szemét forgatja.

- Akaratos vagy. Nem szerezhetsz meg mindent akarattal és ezzel a céljaidat sem érheted el mindig.

- Látod, hogy most is bejött.- nem tudom, honnan veszi, hogy én egyáltalán megpróbálnék visszaélni bármilyen adottságommal, legyen az a pénzem, nevem vagy a viselkedésemben felfedezhető határozottság.

Nem tud mit válaszolni, inkább tovább pufog. Addig nincs is ezzel komolyabb problémám, amíg csak egy irányba vezet az út. Az első elágazás előtt visszaveszek az amúgy sem őrült tempóból, és felé fordulok, hátha hozzájuttat némi információhoz.

- Azért azt majd elárulhatod, merre vigyelek.- nem tudom miért, de élvezem a helyzetet. Idegesítem. Idegesíti minden, ami körülötte van, bosszantja, hogy segítek neki, és dühödten mered ki a szélvédőn. Mintha bántanám, pedig tényleg csak megsajnáltam, hogy az esőben sétál. Most már okot is adott a szórakozottságomra, most pedig lubickolok ebben az érzésben. Addig sem kell a megoldandó problémámmal küzdenem.

- Ne aggódj, majd szólok.

- Nem kell durcáznod, egyszerűen csak felajánlottam neked a lehetőséget, hogy hazaviszlek.

- Ne avasd magad szentté.- végre felém fordul és nem kifelé bámul. Bájosan próbálok mosolyogni, vissza akarom fogni a nevetést, több-kevesebb sikerrel.- És ne vigyorogj így. Ijesztő.

- Ne haragudj, legközelebb még le is fröcsköllek némi sárral, hogy jól érezd magad.- a lekezelő stílusa kicsit lehúz, de a jókedvem nem tűnik el teljesen. Reménykedek abban, hogy érzi az iróniát a hangomban.

- Kérlek!- csattan fel. Kinyújtja előre a jobb karját, és az egyik elágazás felé mutat- Ott balra.

Inkább nem is folytatom ezt a szópárbajt, mert még a végén megüt. Vagy ami még rosszabb, megrúg. Láttam, hogy bánik a labdával, és ha így zsonglőrködik, akkor komoly esély van rá, hogy elég erősen és pontosan rúg.

A környéket jobban szemügyre véve, rájövök, ez nem egy családi házas, kertvárosi környék. Néhány egyszintes, bungalló-szerű lakás elszórtan megtalálható az út első felén, mögötte omladozó négyemeletesek. Sehol se látni a rendezettségnek halvány jelét sem. Próbálok minden érzelem nélkül továbbhaladni, de Mia arcáról lesüt a szégyen. Lehajtja a fejét, és a haja mögül irányít.

- A 43-as az.- valahogy nem akarom elhinni, hogy az erős, akaratos lány ugyan az a személy, aki szeretetteljesen fordul a kis srácok felé a focipályán, biztatja és bátorítja őket, valamint ez a lány mellettem, aki olyan kicsire akarja összehúzni magát, hogy ne láthassa meg őt senki. Az arcát nem látom, a sapkát a kesztyűivel együtt az ölében fogja, összefogott haját szétbontotta útközben, és most függönyként használja.

- Itt is volnánk. - nem tudom, mit kéne mondanom. Mia helyettem is megoldja a kérdést.

- Kösz, hogy elhoztál.- féloldalas mosolyt küld felém, majd kiszáll a kocsiból, és pillanatok alatt eltűnik az apró házban. Mialatt megfordulok, hogy kijussak az utcából, megakad a szemem a pici lakás egyik ablakán. Mia egy kisgyereket tart a kezében, és forog vele a helyiség közepén. Felhőtlenül mosolyog, és igazán boldognak tűnik. Irigyem érte. Ha ma hazaérek, nem vár senki így. A lakásom üresen fog állni, mint mindig, de most még El hangja sem tölti be a nappalit, mától véget érnek a hajnalig tartó beszélgetések, a kihangosított telefonnal történő főzések és a videohívás előtt való elalvások.

Kizökkent egy ismerős dallam, a telefonom után nyúlok. Hezitálok, hogy felvegyem-e, mert túl sok értelmét nem látom. Harry is, csak úgy mint a többiek, köztük én is, a jól megérdemelt pihenését tölti. Már nem is tudom, hol van. Vagy otthon, vagy valahol LA-ben. Bizonyára boldog, és kezd feltöltődni. Néhány nap szünet csodákra képes. De én már nem vagyok olyan vidám, mint az utolsó találkozásunkkor. Akkor még minden a régi volt, széles vigyorral az arcomon tartottam haza, hogy néhány napot otthon töltsek, és gyanútlanul indultam el Eleanor lakásába a hívása után.

- Azt hittem már sosem veszed fel- igen, valóban elég jókedvű. Addig jó, amíg nem tud semmiről, de muszáj megtudnia. A legjobb barátom, mással, rajta kívül, kicsit nehézkes erről beszélnem.

- Bocs, teljesen eláztam, és nem akartam csurom vizes kézzel telefonálni- megpróbálok semlegesen beszélni.

- Baj van?- hát ez nem sikerült. Nem akarok hazudni neki. Különben is, hamarosan úgyis ország-világ ezen fog csámcsogni.

- El...- elcsuklik a hangom, nem tudom befejezni a mondatot. Ha nem gátolnának meg a könnyeim, akkor se menne, mert nem tudok mit mondani, azonban Harrynek ennyi is elég.

- Hé, haver.- hangja sokkal nyugodtabb, lágyabb. Ez már önmagában is jólesik.- De te jól vagy?

- Őszintén?

- Hazamegyek.

- Ne, Harry, megleszek.- nem akarom, hogy miattam hagyjon ott mindent. Ez az ő szabadsága is, nem vehetem el tőle. Majd beszélek a többiekkel. Ha jól tudom, Liam és Niall elég gyakran vannak Londonban,

- Kuss Louis- ajtócsapódás hallatszik a vonal másik végéből. Makacs, mint egy öszvér, és amióta egy kicsit benőtt a feje lágya, azóta sokkal határozottabb is. Már nem az a kölyök, akit annak idején megismertem. Már nem lehet annyit szívatni őt, mert már ő sem gyerek többé.

- Hazz, ne gyere emiatt Londonba, kérlek. Érezd jól magad, majd beszélünk.

- El is felejtheted Lou. Ezen a pár napon nem múlik már semmi. Egy héten belül úgyis haza mentem volna, legfeljebb 2-3 nappal előbb hazaérek, és előbb túl leszek a pakoláson és az időeltolódáson.

- Köszönöm.- nem tudok ennél frappánsabbat hozzáfűzni, de biztos vagyok abban, hogy Harry tudja, mennyit jelent ez nekem, annak ellenére, hogy tényleg nem akarom.

- Lou, barátok vagyunk. A többiekkel beszéltél már erről?

- Nem. Igazából alig néhány órája történt. Majd négyszemközt elmesélem.

- Majd üzenek, mikor érek vissza.- ezzel le is teszi a telefont. Hallottam, hogy ajtók nyitódtak, csukódnak, és halk puffanással a bőröndbe estek a ruhák. Ezt a hangot ezer közül megismerem, annyiszor kellett már összeraknom a ruháimat egy kupacba, hihetetlen mennyiségű bőröndöt tettem már tönkre. A csomagolás minden egyes kis mozzanata beleégett az elmémbe.

Teljesen megfeledkeztem arról, hol is vagyok. Az ablak mögül árgus szemekkel figyel Mia. Kissé összerezzenek a pillantásától. Bugyután intetek egyet, mire ő behúzza a függönyt. Nagy levegőt veszek, és elindulok haza. A rossz minőségű út, a rendezetlen környék és Mia arca elárulta, mit is jelent pontosan a „hasonló és rosszabb” kifejezés. Hát ezt. Tulajdonképpen ennél bármi jobb és ennél mindenki jobbat érdemelne, pláne, ha olyan, mint Mia. Megdöbbentő, miként tud adni a semmiből, miközben olyan pofátlanul fiatal még és elég csípős megjegyzései vannak. Valahol még éretlen kis kölyök, de szinte biztos vagyok benne, hogy ő is amolyan „túl korán lettem felnőtt” típusú lány. Azt hiszem, hálát adhatnék, hogy sosem voltam ilyen helyzetben, és még tehetek is az ellen, hogy mások erre a sorsra jussanak.

Miután elhagyom a külvárost, ismerőssé válnak az utcák, parkok és épületek. Megkönnyebbülve veszek tudomást arról, hogy lassacskán véget ér ez a nap. Természetesen mindez csak akkor válik valósággá, amint megszabadulok a forgalmi dugótól. London belvárosát a legrosszabb pillanatában sikerült elcsípnem, minden utca tömve van autókkal, ráadásul az eső miatt leereszkedő köd lassacskán mindent ellep. Lehetetlen így haladni, próbálom magam lenyugtatni, hiszen ha türelmetlen és feszült leszek, egyáltalán nem jutok előrébb, csak feleslegesen felidegesítem magam.

- Csao, visszaértél már?- Zayn hangját meghallva kicsit még jobban megnyugszom. Talán nem kéne ma egyedül lennem, mert annak rossz vége lenne.

- Most értem a belvárosba, de nem tudom mennyi idő alatt érek haza. Te?

- Ma még ki se tettem a lábam a házból. Hazatelefonáltam, meg most veled beszélek.- hallom hogy elmosolyodik, azonnal belém hasít a felismerés.

- Malik, te átaludtad az egész napot??

- Nem, tulajdonképpen csak kétszer ébredtem fel. A kettő nem ugyan az!- próbál mentegetőzni, de ismerem.

- Mindegy...- újabb sóhaj hagyja el a számat. Már vagy harmadjára vált pirosra a lámpa, de én még nem jutottam el a kereszteződés túloldalára, és már nem tudom, hogy emiatt, vagy az Eleonor körül lébecoló gondolataim miatt sóhajtok egyre nagyobbakat és nagyobbakat.

- Baj van Lou?

- Beszélhetnénk, ha hazaértem? Ez nem telefontéma.

- Jó, hívj, ha megérkeztél. Majd átugrok, hogy lásd, élek még.

- Jó jó, köszi.- megpróbálok fél kézzel vezetni, amíg a kihangosítóval bajlódok, végül sikeresen áthaladok jó néhány keresztutcán baleset nélkül. Már csak kb 10 perc és otthon vagyok. Remélem megvan még a lakáskulcsom, mert jelenleg azt sem tudom, a fejem merre áll.

A lakásom előtt parkoló autókból kiindulva, egy kósza percet sem kell egyedül töltenem. A kocsiból kiszállva gyors léptekkel haladtam a bejárat felé, majd egy rutinos mozdulattal benyitottam. Zaynnek, csak úgy, mint a többieknek, saját kulcsuk van ide, így biztosra vettem, hogy már bent várnak. Liam-et és Zaynt a nappaliban találom, meredten bámulják a tévét. A konyha felől érkező kósza neszekből ítélve Niall is itt van. Hamarosan ő is feltűnik egy doboz kólával a kezében.

- Sziasztok- megpróbálok ugyan az a jókedvű, életvidám srác lenni, de minden próbálkozásom ellenére egy gyenge próbálkozásnak sem mondható színjátékba kezdek.

- Na mi van? Mit nem lehetett telefonon megbeszélni?- Zayn hangjában érződik valamiféle nyugalom. Amúgy sem volt különösebben izgatott típus, de most mégis valami más volt. Sejt valamit, esetleg tudja is. Ha El beszélt erről már valakinek, akkor biztosan tisztában vannak, mi történt. Épp ezért csak jelentőségteljesen nézek rájuk. Liam és Niall szemében is különös felismerést vélek felfedezni. Mindössze annyit teszek, hogy leveszem egy régi karkötőmet a bal csuklómról, majd az ékszert berakom egy fiókba. Jó mélyre eldugom, hogy egyhamar ne találjak rá. Niall, mielőtt még leülne Liam mellé a kanapé üres részére, bátortalan lépésekkel elém áll és megölel.

- Sajnálom- ennél többet nem is kell mondania, tudom, hogy komolyan gondolja.

- Hát még én- érzem, hogy a torkomban lévő gombóc kezd elhatalmasodni odabent, de már képtelen vagyok sírni. Ma már annyi könnyet hullajtottam, hogy mostanra, mintha elfogytak volna. Ürességet érzek mindenhol, és csak az vigasztal, hogy a barátaim mellettem állnak. Harry is napokon belül visszautazik Londonba, ami elég nagy megnyugvást jelent számomra, hiszen attól függetlenül, hogy vele is meg kell majd beszélnem az egész szakítósdit, és jól esik, hogy emiatt korábban hazajön, azért mégiscsak 19 éves. Vannak elképzeléseim, milyen bulikba járhat, és noha én sem vagyok sokkalta idősebb nála, olyan nekem Hazz, mintha az öcsém lenne, és féltem. Meg hát ugye a családjával is kell lennie valamikor, a néhány hetes szabadságunk pedig kapóra jöhet. Nyugodtabb lennék, ha Gemma szívatná napközben, az amerikai, nevezzük úgy, érdekes ismerősei helyett.

Elmeséltem az egészet az elejétől a végéig. Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen megy majd. Eleanor szavai minduntalan a fejemben visszhangoznak, nem hagynak egy perc nyugtot sem. Folyton csak ezeket hallom, semmi másra nem tudok gondolni.

- Akkor ez most végleges?- Liam őszinte sajnálattal néz rám a nappali egy távolabbi pontjából.

- Igen, nagyon úgy néz ki.- a fejemet leejtem és a padlót kezdem bámulni.

- Próbáltál vele azóta beszélni? Lehetséges, hogy csak hirtelen felindulásból hozott ilyen drasztikus döntést- Zayn-en láttam, hogy ő is reménykedik még valamiben. Valamiben, ami már elillant, köddé vált. Hiába beszéltem ki magamból a délelőttöt, nem lett jobb. Nem akarom elveszíteni Eleanort, mert nagyon szeretem. Azt tervezgettem, hogyan fogom megkérni a kezét, bár még korainak tartottuk mindketten az esküvőt, hűséget akartam neki fogadni gyűrű formájában is. Ha nem is keltünk volna egybe azonnal, legalább büszkén hirdethettem volna szerte a világban, hogy az én szívem bizony már foglalt. Amióta Zayn Pezzel jegyben jár, sokkal kiegyensúlyozottabb, mindkettőjüknek jót tesz a másik. Valaha azt gondoltam, hogy El és én is ilyen pár leszünk záros határidőn belül. Mit ne mondjak, amikor eldöntöttem, hogy a kapcsolatunkat új irányba kéne terelni, nem éppen arra gondoltam, hogy váljanak el az útjaink, de azt hiszem, barátok azért maradhatnánk. Rengeteg mindent éltünk át együtt, támogattuk egymást. Vannak dolgok, amikről csak ő tud, és két évet nem lehet csak úgy eldobni, ahogy azt ő szeretné. Remélem átgondolja majd az én ajánlatomat is, és nem így ér véget a kapcsolatunk, ahogy.

- Nem veszi fel a telefont, de a próbálkozásaimat sem mondanám túl buzgónak. Kell egy kis idő, amíg mindketten lenyugszunk. Mielőtt eljöttem, felajánlottam neki a barátságomat, hiszen nem szeretnék haragban elválni tőle, de visszautasította...egyenlőre. Aztán, hogy mit hoz a jövő, még nem tudom. Eddig úgy állunk, hogy ő semmilyen értelemben sem szeretné, ha egymás életének részei lennénk, én pedig kapálózok, ahogy csak tudok.- megint kezdem rosszul érezni magam emiatt. Amikor a pályán voltam, sikerült néhány percre kiiktatni a fájdalmam, de most, hogy egyre többet és többet beszélek a délelőttömről, mind távolabb kerül tőlem a vágyálom: El és én valószínűleg soha többé nem leszünk olyan pár, mint ezelőtt. Sosem fogjuk meg nem történtnek tekinteni azt a beszélgetést, és ha talán sikerülne is újra kezdenünk, tiszta lappal, még akkor sem lenne minden a régi. A bizonytalanság és a félelemérzet örökre megmarad. Igen, félnék, hogy megismétlődik ez a dolog, mert azt már nem bírnám ilyen jól, nem lenne ekkora sokkhatás, minden bizonnyal összetörnék szinte rögtön.

- Adj neki egy kis időt, biztosan át fogja gondolni- Niall talán legjobb tulajdonsága ez a pozitív életfelfogás, és rajta még látok reményt. Magamon? Nem merek belegondolni. - Két év nem kevés. Néhány nap múlva megnyugszik, és akkor meg tudjátok beszélni.

- Bárcsak ilyen egyszerű lenne- figyelem, ahogy Zayn besétál a konyhámba és a hűtőből elővesz néhány üveg sört. Zavartan nézek körbe, nem emlékszem, hogy ilyen extrákkal lennék felszerelve.

- Gyertek, nézzünk meg valami meccset. Az eltereli a gondolatainkat, és egy időre kikapcsolunk- próbálja oldani a hangulatot, és nem is akkora hülyeség ez.

Annyira sikerül elkalandoznunk, hogy éjfél körül már csak arra eszmélek fel, hogy minden létező szobában és helyiségben aludni készül valaki. Őrülten hálás vagyok a fiúknak, amiért mellettem vannak és nem hagynak magamra. Fogalmam sincs, hogyan tudnám ezt valaha viszonozni nekik. Nem tudom, mennyire vannak tisztában azzal, mennyit segít a jelenlétük, de egyenlőre csak megpróbálom élvezni a társaságukat és a szeretetüket.

- Jó éjt, srácok- Liam és Niall a vendégszobákat foglalták el, Zayn pedig a meccs végére elterült a nappaliban. Kicsit ilyenkor úgy érzem magam, mint egy jobb kollégiumban: mindenhol alszik valaki, az éjszakák zajosak, reggel pedig elfogy minden, ami ehető.

- Jó éjt- Liam félálomban még meghallja, amit mondok, Niall már képtelen válaszolni, Zayn pedig már rég az igazak álmát alussza.

Sokáig forgolódok, talán hajnali kettő is elmúlik, mikor ráveszem magam, hogy kilopózzak a hűtőhöz. Kiveszek egy üveg vizet, és a lehető leghalkabban próbálok visszajutni a szobámba. A gondolataim folyton El körül forognak, még mindig. Nem tudom, mit ronthattam el, miért döntött így. Hihetetlennek hangzik, hogy pont a stressz és a nyomás miatt legyen ez. Eddig nem volt semmi baj, természetesen olvastunk olyan hajmeresztő dolgokat is, amin már csak nevetni tudtunk, kaptunk komolyabb fenyegetéseket is, de mindet sikerült megoldanunk, ráadásul Eleanor volt kettőnk közül mindig is az erősebb. Sokat beszéltünk erről, hogy szétszednek minket, bármit is csináljunk, rengetegszer meríthettem erőt a szavaiból. Bátorított és ő hajtogatta azt, hogy mi sosem fogjuk feladni. Nem tudom, mi történhetett, és bárhogyan is kerestem, nem találtam a választ a kérdésemre: mi történt. Hideg zuhanyként ért a kijelentése. Egészen odáig kiesett minden az emlékezetemből, hogy megláttam Miát. Már fogalmam sincs, hogy keveredtem ahhoz a pályához, miként indultam el Eleanor lakásától és hogyan kerültem ilyen messzire. Csak azt tudom, hogy az a lány kirángatott néhány másodperc alatt a mélyből, ahogyan tanított az esős, ködös külvárosban.

Négy óra után nem sokkal újra felébredek, majd' széthasad a fejem és szúró fájdalmat érzek a szemeim körül, olyan, mintha ha csak a helye maradt volna meg. Fáradt vagyok, de nem tudok visszaaludni, egyszerűen nem megy. Fél ötig járkálok a szobámban, megpróbálkozok a zenehallgatással is, teszek néhány kísérletet a rendrakással. Szánalmasnak érzem magam, semmire sem vagyok jó jelenleg, teljesen használhatatlanná váltam. A végtagjaimat csak húzom magam után és egymást követik a sóhajok és sajnálkozó pillantások a tükörben. Borzasztóan festek, mint akit elütöttek. Vörös és puffadt szemeim alatt sötét karikák húzódnak, a szám ki van száradva a testtartásom pedig olyan, mint egy nyolcvan évesé. Alig egy nap leforgása alatt történt ez az átalakulás. A tükör előtt állva hangokra leszek figyelmes, amik határozottan a lakásom elől jönnek. Kinézek az ablakon, és legnagyobb meglepetésemre egy taxi ácsorog lent a kapunál. Kinyílik az ajtó, és rögtön megismerem a barna, göndör hajáról és a szakadt farmernadrágjáról Harry-t. Szinte kiesik a kocsiból, úgy kell megkapaszkodnia. Mielőtt még felverné az összes itt alvót, lesietek a bejárathoz, és kikapcsolom a kapuzárat. Türelmesen várok az ajtó előtt, majd mikor már elég közelről hallom a lépéseit, kitárom az ajtót.

- Jó reggelt- halkan köszönök rá, válasza szinte csak egy intés és egy bólintás

- Csá- valami hasonlót nyöszörög és félkézzel megölel.- Zayn hogyhogy itt alszik?

- Mind itt vagyunk most már- suttogva beszélünk, bár teljesen felesleges, Liam és Niall nem hallhatják, amit beszélünk, Zaynie-t pedig nem lehet ezzel felkelteni.- Még valahol biztos találsz magadnak helyet, menj pihenni.

- Louis.

- Hm?

- Megvagy?

- Őszintén? Most néztem tükörbe.

Ezzel mindent elárultam, nem is tartom fel tovább Hazz-t, segítek elcipelni a cuccait az utolsó üres helyre, a dupla kanapé másik feléhez. Szinte azonnal lerogy az átmeneti ágyára, és azon nyomban elalszik. Most, hogy tényleg mind az öten itt vagyunk, megnyugszom. Mindenki biztonságban van, alszanak, és már csak én maradtam hátra, azonban ez nem ilyen egyszerű. Lehetetlennek tűnik továbbra is az alvás, ezért egy frissítő zuhany után elindulok valami reggeli alapanyagért. Lassan háromnegyed hat is elmúlik, biztosan nyitva van már néhány üzlet. Ha nincs, majd addig járkálok, amíg nem találok egy éjjel-nappalit. Nem fektetek nagy hangsúlyt az „álcára”, semmi szükség rá. Hideg van, még mindig esik az eső. A reggeli nap elkezdte felszárítani a vizet, így egész London újra ködben úszik. Lassan halad a forgalom, a látásviszonyok borzasztóak. Mire beérek a város szívébe, már javában zajlik az élet, így nincs gondom a vásárlással.

Hazaérve megpróbálok csendben bejutni a lakásba, és miután beviszek mindent a konyhába, magamra csukom az ajtót. Nem sűrűn töltök néhány percnél többet itt, de most valahogy kedvem támadt reggelit csinálni. Elég nagy melónak gondoltam még egy fél órája, amikor belegondoltam, hogy rajtam kívül még négy éhes szájat kell megetetnem, de most nem tűnik olyan bonyolultnak.