29. Nothing stayed the same

Drága Olvasóim! ( Már ha beszélhetünk még ilyenekről.)

Tudom, megint iszonyatosan későn teszem fel a részt, és éppen ezért szeretném kérni a türelmeteket, ugyanis áttérek a "hetente egyszer" határidőre.

Erről többször nem írok, mert nem akarok senkit sem untatni, de mivel dolgozom, meg suliba járok, sajnos nem túl kiszámítható az életem, de 1-2 szabadnapom minden héten van, és akkor rendbe tudom tenni a megírt részeket, és talán az elgépeléseket is ki tudom küszöbölni.

Szeretném megköszönni a kattintásokat és a pipákat, rettentő jól esett, hogy az előző részt ennyien 'olvastátok'. :)

Kellemes olvasást, és további szép hetet. :)

xx Lu

Louis Tomlinson:

Vezetés közben arra leszek figyelmes, milyen hamar a város szélére érek. Soha, de soha nem volt még ilyen közel ez a lakótelep, és már nagyon rég éreztem azt, amit most. Hamarosan újra csak egy ajtó választ el Miától, és akármennyire is tudtam, hiányzik, most valahogy hatványozódik az érzés, és alig várom, hogy megint megölelhessem. 

Az autóban még mindig találok arra utaló jeleket, hogy jó párszor ült mellettem: mindig elhagyott egy hullámcsatot, vagy egyszerűen csak bedobta a rágó papírját a csikktartómba. Ezeket az apróságait sosem dobtam ki, és nem is fogom, mert eszembe juttatják a beszélgetéseinket, segítségükkel felidézhetem a nevetését, a hangját. Babonából a zsebembe dugom az egyik hajgumiját, hátha szerencsét hoz, és az autóból kiszállva elindulok a lépcsőház felé.

Emlékszem, mikor először jártam itt. Zuhogott, és már akkor tudtam, hogy Mia nem véletlen csöppent az életembe, ahogyan ez a hely is fog még sok szépet látni. Talán a mi csodánkat, vagy valaki másét, de egyenlőre az én szerencsémben bízok.

Minden bátorságom összeszedem, és remegő kezekkel kopogtatok. A lélegzetem is visszafojtom, hogy meghalljam valakinek a közeledését, és közben megpróbálom kitalálni, mit is fogok mondani, ha meglátom, hiszen egy 'szia' nem lesz elég.

- Louis?- Jenna tágra nyílt, és feltűnően karikás szemekkel néz rám. Jó néhány hete annak, hogy találkoztunk, és alig változott valamit, leszámítva a ruháit. A kórházi, sápasztó lepelnek annyi, és egy teljesen hétköznapi tizenévesnek tűnik.

- Szia- bátorító mosolyra húzom a szám, és ahelyett, hogy megszólalnék, vagy megölelném, csak állok ott, és nem teszek semmit.

- Gondolom Miát keresed- komolynak tűnik, és valamiért távolságtartónak érzem. Persze, nem várom azt, hogy elaléljon a felbukkanásomtól, mégis furcsa ez az egész.

- Igen, itthon van?- zavaromban, amit egy tizenhat éves lány okozott a puszta tekintetével, beletúrok a hajamba, szabad kezemmel pedig megtalálom azt a cérnaszálat, amit legutoljára Dél-Amerika utcáin haladva tépegettem.

- Szerintem gyere be, lehet, szükséged lesz némi időre- enyhe kifejezés, hogy megrémiszt, egyenesen a szívemig hatol a kijelentése. Időre? Mihez? 

- Ezt hogy érted?- azonnal kibukik belőlem, képtelenség nyugton maradni azon a pár méteren, ami az ajtó és a nappali közt van.

- Ülj le, hozok valamit inni, és elmesélem- gépként teszi azt, amit mond, hallom, hogy két üvegpohár talpa koppan a pulton, majd szisszenés, egy kupak elgurul, ám végül közeledő csoszogások jelzik, hogy a művelet sikeres.

- Szóval?- vonom fel az egyik szemöldököm, próbálom megsürgetni őt, de nem hajlandó túl gyorsan belevágni.

- Tudnod kell, hogy sok minden megváltozott az elmúlt hetekben- belekortyol a narancslevébe, majd a poharat szorongatva néz rám némán.

- Ne nézz így, ijesztő- fejét leszegi egy pillanatra, rendezi vonásait, és megragadva az alkalmat, hogy végre nem akarok beleszólni a mondandójába, megered a nyelve.

- Tudod, már Mia sem lakik itthon- monoton hangon mondja, először fel sem fogom.

- Miért? Hol lakik most? És mi az, hogy ő sem?- nem értem, miért akkora nagy baj ez.

- Pontosan nem tudom hol, csak azt tudom, hogy kivel- szemei villámokat szórnak, és olyan utálattal ejti ki a nevét, mintha csak én mondtam volna- Noah Davenport.

Megfeszülnek az izmaim, nagyon kicsi választ el attól, hogy törni és zúzni kezdjek, hiszen ez a lakás nem az enyém, itt nem tehetek büntetlenül tönkre semmit.- Louis, én nem tudom, mi történik, de segítened kell- hideg ujjaival lefogja a kezem, amivel hisztérikusan készülök beletépni a hajamba.

- És mire értetted azt, hogy ő sem lakik már itt?- nem merek ara gondolni, hogy talán Mitch tett valamit Mia édesanyjával, de akaratlanul is csak ez jár az eszembe.

- Sam...most bentlakásos iskolában van- idézőjeleket rajzol a levegőbe- Anyáék berakták őt valami iskolába, hogy nekik könnyebb legyen- megkockáztatom, hogy az előbbinél is mélyebb undor ül ki az arcára.

- Ne, ilyet ne mondj,kérlek. Biztos nekik sem egyszerű- elszorul a torkom, amikor sírni látom, és érdekes mód, nem érzem furcsának, amikor megölel. Szorosan magához húz, az egész világ elől elbújik a két karom között.

Ilyenkor egészen olyan, mintha az én testvérem lenne, semmi különbséget nem érzek e között az ölelés között, és az között, amit Lottie vagy Fizzy ad. 
Az előtérből beszűrődő kulcszörgés hangjára eltávolodunk egymástól, és én úgy érzem, mintha hibát követnék el. Nem kellett volna ide jönnöm, vagy csak nem most. Korábban, sokkal korábban kellett volna megtennem ezt.
- Louis! Micsoda meglepetés- félelmetes, mennyire hasonlít Mia és Jenna az anyukájukra, éppen ezért nehézkesen nyögök ki valami köszönést.
- Jó napot Mrs...
- Nora, tegezz, kérlek- kedvesen mosolyog, és leül a dohányzó asztal túloldalán lévő kanapéra.- Hogyhogy meglátogattál minket?- őszinte érdeklődéssel fordul felém, de mielőtt megszólalhatnék, Jenna felmorog mellettem.
- Miát kereste- dacos éllel a hangjában áll fel és maga után becsapva az ajtót eltűnik az egyik szobába, amelynek faliról a néhány évvel fiatalabb önmag is felbukkan.
- Majd megnyugszik- Nora felsóhajt, majd tekintetét elszakítva a szoba bejáratáról, újra rám néz- Hozok egy kis teát, szeretnék beszélni veled, ha nem nagy gond és ráérsz.
- Persze, semmi akadálya- örülök, hiszen én is úgy gondolom, hogy rengeteg megbeszélnivalónk van egymással.
Követem a konyhába, segíteni próbálok, ám minduntalan elhesseget nevetve, hogy én vagyok a vendég, és nem nagy fáradtság ez neki. Az ábrázata viszont nem erről árulkodik. Karikás szemekkel, fáradt arccal forrázza le a teafüvet, minden mozdulatában benne van a kimerültség.
- Szabad tudnom, miről szeretne...szeretnél beszélni?- félve teszem fel a kérdést, habár igazán egyértelmű; Mia lehet csak a téma, azonban igen csak nem mindegy, pontosan miről fog folyni ez a beszélgetés. Kellemetlen lenne, ha számon kérne Bella, hogy mi történt köztem és a lánya között. Nagyon jól emlékszem, Birminghamben megígértem Jennának, hogy vigyázni fogok a nővérére, és Miának is számtalanszor megmondtam, amíg én élek, addig nem engedem, hogy bármi baja essen.
- Tudod, Louis, már semmi sem olyan, mint ez előtt. Aggódom Mia miatt, és azon kívül, hogy Jenna imád téged, Sam is sokat áradozott rólad. Mia viszont...aggasztóan szűkszavú volt, ha rólad volt szó, ezért szeretném megkérdezni, hogy nem tudsz-e valamit róla. Bármit, amit eltitkolhat, vagy tudnom kéne róla- ebben a pillanatban azt kívánom, bár csak segíthetnék, vagy csak tudnám, mit tett Mia, hogy a családja ennyire bizalmatlan vele szemben.
- Nem tudom, talán ő a legfelelősségtudatosabb lány, akit ismerek, de ha igaz, amit Jenna mondott, és azzal a görény Noahval lakik, akkor nem ígérhetek sok jót- eszembe jut, amit Harry mesélt Noah viselkedéséről, hogy milyen lenéző volt még akkor is, amikor Mia rosszul volt.
- Jenna..nos, igen. Egyik nap azzal fogadott itthon, hogy összepakolta a ruháit, már aznap este beköltözik a bár feletti lakórészbe az új barátjához- új barát...ez a két szó cseng a fülemben, és bombaként robban ki belőlem a düh.
- Az az ember hagyta volna, hogy a saját vérében vergődjön órákon át, nem volt képes vigyázni rá, hagyta, hogy valaki begyógyszerezze, és ha nincs ott Harry, még ki tudja, mi történhetett volna az én sz..- majdnem kimondom, de eszembe jut, hol vagyok és kivel beszélek, szerencsére még időben- legjobb barátommal.
Mindketten csendben maradunk, még neki is fel kell dolgoznia mindazt, ami a lányával történt az elmúlt közel fél évben, és ha jól tudom, a Thomas-féle dologról nem is tud.
- Nora, mesélnél nekem az igazi Amelia Villainről?- hiába érzem azt, hogy idegességemben lassan porrá zúzódok belül, muszáj feltennem ezt a kérdést, mert én már nem igazán tudok kiigazodni. Annyi arcát ismerem már, egyszerűen meg akarom tudni, milyen is ő valójában.
- Az igazi? Oh, drágám- a csészéket és az ízesítőket tálcára helyezi, majd a fejével int, hogy kövessem.- Biztosan tudni szeretnél mindent róla?
- Természetesen- felvont szemöldökkel ülök le, pontosan oda, ahol korábban Jenna társaságában.
- Nem tudom, mit mesélt neked Mia az életéről, és nincs jogom ahhoz, hogy minden pillanatát kinyomozzam a lányomnak, de régebben közel sem volt olyan becsületes, mint most- mély levegőt vesz, szégyenkezve lepillant a padlóra.
- Ugyan, nem hiszem, hogy olyan borzasztó lány lett volna- kínosan vigyorgok, mert tényleg képtelenség azt állítani az én Jótündéremről, hogy egy álnok teremtmény.
- Mindenek előtt tudnod kell, hogy Mia nem egyedül született. Három hónaposak voltak az ikrek, amikor Jason tüdőelégtelenségben meghalt, és Mia egy időben sokat kérdezett róla. Akárhányszor összevesztünk, odavágta dühösen, hogy bár csak ő halt volna meg, és nem a bátyja, és sokszor megpróbált úgy ülni az asztalnál végig egy vacsorát, hogy egy falatot sem evett, a levegőt pedig bent tartotta. Később pedig, mikor Thomas az élete része lett, ismét felbátorodott, hiszen tisztában volt azzal, hogy őt mindig meg fogják védeni, és nem lesznek a tetteinek következményei. Louis, Mia kétszer került rendőrségre 13 és 16 éves kora között, egyszer garázdaságért, egyszer pedig bolti lopásért. Csak ezek után tört meg benne valami, valamikor 16-17 éves kora körül, azóta ilyen visszahúzódó, minden harsánysága eltűnt- összeszorul a gyomrom, és érzem, hogy lever a víz. Ezek szerint se Nora, se Mitch nem tud tényleg semmit arról, hogy mi történt aznap este.
- És Thomas..szóval, jó testvérek voltak?- megpróbálom leplezni minden idegességem, és megpróbálom nem elmondani az általam ismerteket.
- Érdekes, de igen. Rengeteg időt töltöttek együtt, ráadásul évekig egy szobában aludtak, amit egyáltalán nem bántak. Tudod, Louis, amikor Mia és Thomas "összeférhetetlensége" hivatkozva kijelentették, hogy Thomas elköltözik, igazán meglepődtem. Neked nem mondott erről valamit Mia?- ezúttal ő sóvárog egy biztató válasz után, és nekem nincs szívem eltitkolni a nyilvánvalót egy olyan édesanya elől, mint Nora, aki hónapokig képes volt egy kórházi pihenőben aludni, hogy a lánya mellett maradhasson.
- Hidd el, nagyon sajnálom, és biztos vagyok abban, hogy ha hiszel is nekem, gyűlölni fogsz valakit azért, amiért tőlem kell megtudnod. Talán engem, talán Miát, talán mindenkit- mély levegőt veszek- Mia mesélt nekem egy elég..érdekes dolgot Thomasszal kapcsolatban. Amikor szakított az egyik barátnőjével, elmentek Miával a focipályához, és...tudod, nem mindenki oylan jó, mint amilyennek mutatja magát.- Nora lesápad, egy pillanatra megijedek, hogy összeesik, ezért megfogom a kezét- Minden rendben?
- Szóval igaz...- ajkait elharapva, remegő kézzel ül, s utat törnek maguknak az első könnycseppek.
Némán beszélgetünk tovább, és az egyetlen dolog, amire gondolni tudok, hogy most azonnal megkeresem őt. 
- Ne haragudj, hogy így felzaklattalak- bocsánatkérően állok azzal a nővel szemben, aki világra hozta az egyik legcsodálatosabb embert a világon. Nem érintett érzékenyen Mia előélete, mert nagyon jól tudom, hogy fiatal volt még, és azt hiszem, ezek csak olyan dolgok, amikre később az ember mosolyogva gondol vissza.
- Ugyan már, örülök, hogy törődsz a lányommal annyira, hogy meghallgattál engem és ezek szerint őt is- mélyen a szemembe néz, szinte megbabonáz, és mintha csak átkot szórna rám, lassan formálva a betűket folytatja- Remélem, megteszed, amire az elmúlt percekben gondoltál.
Értetlenkedve nézek vissza rá, végül elköszönök, és a kocsiig azon gondolkodom, mit olvashatott le az arcomról.
Fáradtan esek be a vezető ülésbe, és a telefonomat előkapva keresgélni kezdek a közeli szórakozóhelyek között, amit Harry ismerhet. Rendre végigolvasom mindegyik leírását, és megtalálom azt az egyet, ami nem lehet másé, csak azé a féregé. A motor felzúg, és gázt adok. Olyan gyorsan kanyarodok ki a lakótelep parkolójából, hogy a kerekek nyomot hagynak maguk után.
Az ND's felirat még csak megbújik a kora délutáni gyér napsütésben, nem kígyózik a sor, sőt, egy árva lélek sincs erre. Bátornak és idiótának érzem magam, hiszen mit fogok mondani? Már ha egyáltalán itt van, és nem rossz címre jöttem. Mert ha azzal állítok ide, hogy 'Szia, beszéltem anyukáddal, haza kell költöznöd', akkor valószínűleg válaszra sem méltatva csapja rám az ajtót, és percek alatt elfelejti ezt az egész beszélgetést, ám jobb egyenlőre nem jut eszembe.
Megköszörülöm a torkom, és kopogtatok.
- Jövök- hallom meg az ismerős hangot, és áldom az eget, hogy nem Noah nyit ajtót.- Lou..?- az arcáról lehervad a mosoly, már ha ez egyáltalán még az ő arca.
- Szia, Amelia- komolyan beszélek hozzá, mert a látvány, ami engem fogad, kis híján elborzaszt. Nem tudom, mikor láttam utoljára, de határozottan meglátszik rajta az éjszakázás, meg még valami más is. A csontjai szinte kiszúrják a bőrét, olyan vékony. A haja is rövidebb lett. A szemei alatt sötét liláskék karikák húzódnak, az arca beesett. Amióta ismerem, tökéletes alakja volt, most szinte már sovány, alig akarom elhinni, hogy ő valóban Mia.
- Mit keresel itt?- maga mögött behajtva az ajtót kényszerít hátrálásra.
- Őszintén? Téged- jelentem ki a lehető legegyszerűbben, ám nemvárt reakciót váltok ki belőle.
- Takarodj innen- sziszegi, és összevont szemöldökkel lök egyet rajtam. Már attól dühöngeni kezd, hogy nem vagyok hajlandó egy lépést sem távolodni.
- Mi a jó fene van veled?- állítom le, és rákényszerítem arra, hogy a szemebe nézzen, és én sajnálom a legjobban, hogy ehhez az kell, hogy az állánál fogva fordítsam magam felé a fejét.- Normális vagy?
- Igen, képzeld. És most engedj el!
- Még csak az kéne- elengedem, és bízom abban, hogy ki tudja forgatni a szavaimat oly formán, hogy megértsen.- Mit csináltál?
- Semmit- a körmét piszkálja, és észreveszek egy dobozt a zsebében.
- Mióta dohányzol?- kérdezek rá rögtön, és elveszem tőle.
- Semmi közöd hozzá, és add vissza. Louis komolyan ezért jöttél, vagy volt valami célja is annak, hogy tönkre tedd a napomat?- rettentően rosszul esnek a szavai, de legalább megértem, miért beszélt Jenna olyan furcsán róla.
- Tényleg megváltoztál- suttogom.
- Louis, már semmi sem a régi- anélkül, hogy akár csak egy vonása is megrendülne, eltűnik az ajtó mögött, én pedig csak állok azon az aprócska lépcsőfokon, és pontosan ugyan azt az ürességet érzem, mint mikor Eleanor küldött el.
Lappangó sötétséggel a fejemben ülök vissza a kocsiba. Ennyire rosszul nem gondoltam, hogy elsülhet a találkozásunk, és bár csak tudnám, miért viselkedik velem így. Megbántottam volna? De hát mivel? Ez abszurd.
- Mi a franc..?- lassan beleőrülök ebbe az egészbe. A ma esti vacsorához sincs már túl sok kedvem, és azt hiszem, ha nem Eleanorról lenne szó, már rég lemondtam volna, azonban bizonyítanom kell, magamnak, és mindenki másnak is. Az időközben felbukkanó könnycseppjeimet letörölve szállok ki újra a kocsiból, és azt a néhány métert futva teszem meg.
- Mia, Mia nyisd ki! MIA!- dörömbölök, és már az sem érdekelne, ha széttörném az ajtót, de nem kapok választ. Hiába próbálkozom, kérlelem őt hosszú percekig, csak nem nyit ajtót, és kénytelen vagyok feladni. Nem azért mert én akarom, hanem mert ő akarja így, és az ő döntéseit sosem tudnám felülbírálni. Soha.

Amelia Villain:

Az ajtót magam mögött becsukva elmormolok egy imát, hogy Noah nincs itthon. Képzelem, micsoda perpatvar lenne itt, ha ő nyitott volna ajtót.
- Mia, kérlek. Csak egyetlen perc az egész- a fal mentén lecsúszva hallgatom őt, a hangját, ami már rettenetesen hiányzott, és most, hogy itt van, és idejött hozzám, el akarom küldeni. Nem kell a nyakába egy hozzám hasonló lány, mert tudom nagyon jól, hogy mindent elrontottam már rég. A zsebemből előhalászom a fájdalom csillapítóm, és beveszek egy szemet. Hiszek abban, hogy majd ezek a mindenféle kemikáliák fogják enyhíteni a lelkemben tomboló fájdalmat, hogy én újra és újra odaadom magam egy olyan embernek, akit még tisztelni sem tudnék, nem hogy szeretni, miközben Louis az, akire folyton gondolok. 
- Menj már el..- suttogom, mert én esküszöm, ha még egy mondatot mond, belehalok. Annyira egyszerű lenne, ha nem éreznék semmit iránta, még barátságot sem, de így, hogy a szívem folyton zakatol, ha eszembe jut egy közös emlékünk, így eléggé megnehezíti a dolgomat.
Csend.
Lépteket nem hallani, és tudom, hogy ott van még a túloldalon, mert érzem a közelségét, de azt hiszem, feladta. Nem csodálom, én már rég feladtam volna, ha magamért kellett volna küzdenem, s csodálom, hogy ő ennyire kitartó.
- Szeretlek, ezt sose felejtsd el- motyogom magamnak, de tudom, akármennyire is szégyenletes, ezt a lehető legkomolyabban gondolom, de Louisnak Eleanor mellett a helye, nekem pedig majd alakul az életem valahogy. Nem lehet mindenki sikeres és boldog, talán nekem sem az lett megírva a csillagaimban, hogy azzá válhassak.
Az ajtó opálos üvegén keresztül figyelem, ahogy ismét a kocsijához megy, ám ezúttal elhajt, nem jön vissza. Én meg csak állok, és nem tudom, mit kéne tennem, mert már réges rég elrontottunk mindent, és a 'helyes' cselekedet már csak a kisebbik rosszat takarja.
Kótyagosan elindulok a hálóba, és a gardróbot kitárva keresgélni kezdek a még érintetlen ruháim között. Már alig emlékszem, mikor voltam utoljára a pályán. Az edzéseket már hivatalosan is lemondtam, és egy ideje már edzeni sem járok le, így egy hirtelen ötletből fakadóan magamhoz veszem az erőnléti és gyakorlati edző ruhám, majd a lakást magam mögött hagyva indulok el gyalog. 
Muszáj kiszellőztetnem a fejem, és útközben azt tervezem, hogy elpusztítok még egy szálat a cigarettás dobozomból, ezzel is megrövidebbítve szánalmas kis életem.

28. I just wanna kill the pain (+18)

Amelia Villain:

Alig néhány percnek tűnik az út a ND's-ig, és mikor Noah segítségével én is leszállok a motorról, régi ismerősként üdvözöl mindenki. Igaz, még nem tudom egyik embernek sem a nevét, de határozottan felismerem őket arcról, egy-egy mozdulatról vagy a hangjukról, mert az előző munkanap- vagy inkább munkaéj- mély benyomással volt rám.

- Penny nem jön ma?- csodálkozva nézek körbe, és akárhogy keresem, nem találom a magas, szőke lányt.

- Lehet, hogy csak késik- Noah egészen közel van hozzám, az egyre csak növekvő tömegben kénytelenek vagyunk egymáshoz préselődve haladni, ha nem akarunk elszakadni a másiktól, így akarva-akaratlanul is, de megfogom a kezét. Nyújt egyfajta biztonságot a jelenléte, míg nélküle, vagy Penny nélkül veszélyeztetve érzem magam ezen a helyen. Igazán jó lenne a jövőben elkerülni minden tudatmódosító szeres balesetet.

- Mindegy, addig megyek iszom valamit, mert teljesen ki van száradva a szám- kezem kiszakítom az övéből és egyenesen a pulthoz megyek, ahol amilyen gyorsan csak tudok egy poharat megtöltök csapvízzel. Ebből csak nem lehet bajom, hisz ez csak víz, semmi más.

A tömegnek köszönhetően a pult előtt is kígyózó sor keletkezik, amint beteszem a lábam, és hamar megfeledkezek az idő múlásáról. Valamikor éjfél körül esik be Penny, kócos hajjal, elkenődött sminkkel.

- Szia, minden rendben?- aggódom, mert nem úgy fest, mint aki teljesen jól van.

- Persze, csak volt egy kis dolgom, futás közben meg lefolyt a szemfestékem- a pult mögötti falon lévő tükörben megigazítja a haját és egy kicsit helyrepofozza magát, majd nekilát elkészíteni a kívánt italokat.

- Hogyhogy késő este intézed az ügyeid?- sokat gondolkodok azon, milyen dolga lehet. Hirtelen felém fordítja a fejét, arcáról döbbenet sugárzik. - Nem akarok FBI ügynök lenni, csak olyan furcsán mondta, mintha valami hivatalos dolgot intéztél volna, és ez..furcsa, na.

- Semmiség az egész- megnyugtatóan rám mosolyog, próbálja éreztetni, hogy minden rendben van. Elfogadom, nem akar róla beszélni. Nincs is ezzel baj, bizonyára nem rám tartozik.- Na de mesélj valamit! Azt csiripelik a madarak, hogy Noah és te nagyon jóba lettetek.

- Micsoda?- a felét tényleg nem értem a zaj miatt, a másik felét pedig nem akarom meghallani inkább- Ezt honnan veszed?

- Jim mesélte, hogy itt maradtatok késő hajnalig reggelizni, meg beszélgetni, és ma is együtt jöttetek- cserfesen megrántja a vállát, ráadásul mindeközben színes csodákat csinál, azokhoz hasonlót, amit én ittam.

- Penny, ugyan, egy házban lakunk, csak ő egy emelettel felettünk bérel lakást. Nincs abban semmi, hogy együtt érkeztünk- sejtelmes vigyort eresztek, szerintem nem csak ennyit tud, de nem vagyok hajlandó többet mesélni, mert túl sokan vagyunk. Ha csak ketten lennénk, vagy garantáltan kettőnk közt maradna a beszélgetésünk minden egyes másodperce, természetesen elmesélném neki, mi történt Noah és én köztem, de így hagyom őrlődni a kíváncsiságában.
- Persze- mosolyog rám, és ezzel le is zárul. Ő nem kérdez többet, én pedig nem kezdek bele a magyarázkodásba, hogy Jim mit láthatott, hallhatott, vagy következtethetett-e egyáltalán valamire a múltkori este történtekből. 
- Penny, te mennyire ismered Jimmyt?- furcsán érzem magam, hogy ezt a kérdést felteszem, mert sokkal egyszerűbb lenne, ha odamennék hozzá, és megkérdezném, hogy van, vagy bármilyen más módon beszélgetni kezdenék vele.
- Jim? A szakács?- kedvesen mosolyog, és úgy néz rám, mintha valami naiv kislány lennék, aki ártatlan és bugyuta dolgokat csinál- Oh, drágám!
- Most úgy érzem magam, mintha hülye lennék. Komolyan, engem érdekel, hogy ki ő. Még sosem beszéltem vele, és azt hiszem, egyszer vagy kétszer láttam csak- akarok találni valami arra utaló jelet, hogy Penny pozitív véleménnyel lesz róla, hogy majd elmesél egy történetet, amiből kivehető a jelleme, és megnyugtat arról, hogy ha bármi bajom van, forduljak hozzá bizalommal, mert segíteni fog, ám nem, egyáltalán nem hasonlít a válasz arra, amit én vártam.
- Jim meleg. Ezzel még nincs is baj, viszont a konyha..nos, az ő kéj-konyhája- a mondat végén körbenéz, megbizonyosodik arról, hogy senki sem figyel ránk, és közelebb hajolva, egészen halkan folytatja- Kétes alakok társaságába jár, ha jót szeretnél magadnak, messziről elkerülöd őt is, és a haverjait is. Ne hívjanak meg semmire, és inkább menj haza egyedül, oké?
Megrémít a tekintete, árad belőle a gyűlölet és az a mélyről jövő undor.
- Oké, de miért? Mármint, mitől olyan "kétesek"?- összezavar, hiszen mikor láttam, egyáltalán nem néztem ki belőle, hogy bármilyen alvilági összeköttetése lenne. De mint tudjuk, tévedni emberi dolog.
- Mia, ne akard tudni. A teljes igazság mindenki előtt titok, csak ő tudja, mi zajlik körülötte, és jobb, ha te sem szeretnél tudomást szerezni róla- bele kell törődnöm abba, hogy Penny nem fog többet elárulni.
Visszafogom magam meg a kíváncsi énem és a pult felé fordulva folytatom a munkát. A hangos zenétől alig hallok, de mindent megteszek annak érdekében, hogy felfogjam a rendeléseket. Egymást követik az emberek, mindenki csak mondja és mondja, egy perc nyugtunk sincs. A karjaimat alig érzem néhány óra elteltével, a lábam sajog, a fejem pedig majd' szétszakad. A halántékomhoz kapok, a tarkómba nyilalló zsibbadás elhomályosítja a látásom. Kénytelen vagyok megállni, a mosogatónak támaszkodva, fejem az egyik hűtő oldalának döntve állok. 
- Mia? Jól vagy?- Penny arcának körvonalai közeledni kezdenek felém, mire csak nagyokat pislogok, valamint megpróbálok bólogatni, de a fájdalom szinte ketté hasítja a koponyámat.
- Kicsit fáj a fejem- tompítok az igazságon, de csak mert nem szeretnék kellemetlenséget okozni- Nem tudod, van itt valahol fájdalomcsillapító?
- Szólj Noahnak, nála mindig van valami- lemondóan sóhajtok, és kilépek a pult mögül, hogy megkereshessem az említettet a tömegben. Tű a szénakazalban.
Azt hiszem, hiába kérek bocsánatot mindenkitől, akinek nekiütközök a tömeg kavarodása végett, senki sem veszi észre, ahogy nekicsapódok, felszabadultan táncolnak tovább. A már ismerős utat bejárva jutok el egy félreeső részhez, ahol már voltam, és a megérzéseim nem csalnak, Noah ott ül, szokásához híven farmerban, és egy ingben, amit az emeleten kapott magára érkezés után.
- Ne haragudj, zavarhatlak egy kicsit?- válaszra sem méltat, maga mellé ültet. Túlságosan is közvetlen, de lenyelem minden dacomat, elvégre ez csak egy kedves gesztus, én pedig csupán fájdalomcsillapítót kérek, egyszerű, mint az egyszeregy. 
- Sosem zavarsz- enyhe konyakszagot árasztva magából suttog a fülembe, a kivillanó nyakam cirógatja, és láthatóan azt hiszi, most aztán baromira felizgatott.
- Nincs véletlenül nálad gyógyszer? Szétesik a fejem- kissé elhúzódok tőle, mielőtt rám mászik a tömeg kellős közepén, mindenki szeme láttára. 
Már egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy jó ötlet volt hozzá fordulni segítségért, egyszerűbb lett volna lehúznom egy tequilát vagy valami hasonlót, és reménykedni abban, hogy elmúlik a fájdalom.
- Gyere, az emeleten adok- mire végig mondja ezt az egyetlen rövidke mondatot, végig simít a lábaimon, ekkor végképp rájövök, mennyire ostoba dolog volt ide jönnöm, de nincs mit tenni, a fájdalom nem akar alább hagyni, és ha már egyszer segít, most már kénytelen leszek követni őt.
Kettesével veszi a lépcsőfokokat, míg én csiga lassúsággal, a korlátba kapaszkodva követem. Noah sziluettje hirtelen eltűnik, és csak jó néhány fokkal feljebb látom meg az ajtót, ami félig nyitva maradt, mögötte pedig egy szoba bujkál a kíváncsi szemek elől. A földön mindenféle papírok hevernek, közvetlenül az ablakpárkány alatt, végig a padlón egy hatalmas ágyig. A berendezés igen csak pórias, mindössze egy komód és egy mosógép van, azok is úgy festenek, mintha csak véletlenszerűen csak lerakták volna őket valahová. A világítás gyenge, épp hogy látni lehet valamit, a villanykörte alatt egy kötél húzódik végig, az ablak felett az egyik vége, a szemközti falon a másik, elvétve néhány inggel. Szóval ez Noah második otthona, egy szoba tele a semmivel, holott az irodája és az egész alsó szint egy lakásberendezéssel és designnal foglalkozó magazin címlapjára hajaz.
Az egyik sarokban megakad a szemem rajta, ahogy egy táskában kutat, meg sem kérdezve engem, szeretnék-e leülni.
Mia, vésd az eszedbe, ő még mindig nem Louis, aki előzékeny és jól nevelt- mint egy mantrát, mondogatom magamnak folyamatosan ezt az egészet. Akaratlanul is eszembe jut a sérülésem, amikor Louis az akaratomat felülírva rohant velem a lakására, legjobb tudása szerint ellátta a sebem, orvost hívott, reggelit készített, gyógyszert adott. Noah pedig felhív magával az emeletre, ahol hideg van és üresség, egy szót sem szól, csak a kezembe nyom egy levél pirulát, majd egy 'vigyázz, mert erős lehet' kijelentéssel már le is robog, persze előtte még magához húz egy gyors csókra. Fogalmam sincs, honnan szerzett ekkora bátorságot, de tulajdoníthatjuk ezt az alkoholnak is.
Learaszolok a lépcsőn, s szinte visszaesve a pultba, a poharam után nyúlok. Emlékeztem arra, amint épp narancslevet öntök, de nem gondoltam volna, hogy alapról bekevert italok lapulnak a hűtőbe, ezért a gyógyszert bevéve egy jókora korty vodka-narancsot sikerül lenyelnem. Hiábavaló minden szitkozódás meg pislogás, bizony már visszafordíthatatlan ez a dolog. Türelmesen megvárom a hatást, legfeljebb erős fájdalmakra hivatkozva ismét a mosdóba zárkózok, és nem kell attól tartanom, hogy bárki is kitámogasson.
Penny és köztem néma beszélgetés zajlik le, aminek keretében biztosítom arról, hogy velem minden rendben, és nincs oka aggódni, ő pedig elhiszi, és mindketten dolgozunk tovább, s ezek után már szinte meg sem szakad a munkafolyamatunk. Hajnaltájt megcsappan a fiatalok száma, és már csak az igazán kemény mag marad bulizni, a zene már nem tűnik olyan hangosnak, és nem csak a fejfájásom múlik el, de zárásra minden gátlásomtól megszabadulva maradok kettesben Noahval. Egyértelműnek tűnik, hogy egyikünk sem akar most hazamenni, és a zárás ráér néhány órával később is. Penny távozása után nem sokkal már a leheletét érzem a nyakamon, kezei körbefonódnak a csípőmön, néhány pillanattal később pedig már a pulton ülve, lábaimmal minél közelebb húzva csókolom meg. Fogalmam sincs, mi történik velem, de minden félsz és bátortalanság eltűnik belőlem. Karjaim az inge alá bújtatom, érzem, amint megfeszülnek a hátizmai, és abban a pillanatban emelkedek fel addigi helyemről. Az ölében tartva, óvatosnak vagy gyengédnek egyáltalán nem mondható mozdulatokat téve cipel fel az emeletre, ahol néhány lépést megtéve egy immáron fűtött szobában árválkodó ágyra esünk. Nem tudom, talán így tervezte, vagy nem sikerült bemérnie a távolságot a küszöbtől egészen idáig, de nem érdekel. Ujjaimmal újra meg újra végigszántom felhevült bőrét, miközben ő már rég a blúzom kigombolásával bajlódik. Minden egyes sikeres mozdulat után perzselő csókot hagy a nyakamtól kezdve, a dekoltázsomon át a hasam aljáig. Még mindig azt hiszi, ez az, amitől beindulok, és nem egy hirtelen jött ötlet, vagy a vágy, hogy valahogyan sikerüljön elfelejtenem minden szarságot, ami velem történt. 
Louis felbukkanásával több régi sebet kellett felszakítanom, mint amennyit valaha is akartam, és egyenlőre ez az egyetlen dolog, amivel le tudom foglalni a gondolataimat, amik végre nem a múltam körül forognak, nem kell álmatlan éjszakákon Thomasra gondolva forgolódnom, hogy mennyire fáj, amit tett, és nem kell szembenéznem azzal a kudarcommal, hogy Louis végül nem nekem vallott szerelmet, mint ahogy a tündérmesékben szokás, hanem elnyerte szíve hölgye kezét. Na jó, ez így elég erős kifejezés, de így igaz. Napról napra egyre több, és több kép bukkan fel az újságok címlapján, és én egyre biztosabb leszek abban, hogy csak én magam vagyok olyan vak, hogy nem látom, ez a helyes. Nem az, amiről én álmodoztam hetekkel ez előtt, nem az az érzés, ami néha fojtogat, és létezni sem tudok tőle, hanem hogy Louis és Eleanor egy pár újra, a rajongók boldogok, a menedzserek boldogok, mindenki, de a legfontosabb, hogy talán Louis is végre megtalálja a lelki békéjét, és nem kell az éjszaka közepén egy vadidegen lány lakása előtt állnia az autójával, csak azért, hogy lemehessen focizni valahova.
Megunva Noah lassuló tempóját, érzékivé váló érintéseit, magam alá gyűröm, hogy végre ő is elfelejtse az inget meg az elegáns gönceit.
- Gyönyörű vagy amikor beindulsz- egy hullámos tincsemet eltűrve húz közel magához, de nem csókol meg. A szemembe néz, mintha meg akarna babonázni, meggyőzni valamiről. Kár, hogy nekem kell hitegetnem őt, hogy megmaradjon a munkám és a teste. Mert nekem már nem kell más, csak hogy fizessen nekem egy valamivel tisztességesebb munkáért, és mindeközben rendelkezésemre álljon minden egyes négyzetmillimétere.
- Fogd be, nem érünk rá erre- ajkaim erőszakosan az övéihez nyomom, körmeimmel végigkarmolom a mellkasát, minek hatására egy mélyről jövő nyögés hagyja el a száját. Az övcsatjához közeledve ujjaim elkalandoznak, és addig hagyom szenvedni, míg el nem érem a kellő hatást, amikor is újra maga alá gyűr, és megfeledkezve törékeny női mivoltomról rángatja le a fehérneműm, hogy aztán kezdetét vehesse a néhány órás eszméletvesztés, Nem finomkodik, és pontosan ez az, amire most szükségem van. Egy idő után a hajamat rángatva vonaglik rajtam, de már ez sem érdekel. Mintha egyszerűen csak kikapcsolt volna minden fájdalmat érzékelő belső kapcsolóm, sőt, egyenesen élvezni kezdem, és belemegyek a játékba, minek végeredménye, hogy véresre kaparjuk a másikat. Mikor már túl közel hajol a felsőtestével is, és nem találok kapaszkodót magamnak, fogaimmal a vállába marok. Hirtelen mozdulatlanná válik, de ahelyett, hogy kérdőre vonna, arcom durván a sajátjához húzva ledugja a nyelvét a torkomon, majd addigra már szétrepedezett alsó ajkaimat tovább harapdálja. Megérzem a vérem vasas ízét, és ettől újabb fokozatra emelkedik a hangulatom, érzem, hogy megfeszül a hasfalam belülről, és megint csak jobban érezni akarom Noaht magamon, és magamban egyaránt.
- Várj- kezeimet összekulcsolva feltámasztja az ágytámlához, sajátjaival pedig lefog engem és a végtagjaimat is, hogy így érjünk el mindketten a csúcsra. 
Sikítani tudnék, mert olyan érzésekkel fekszem továbbra is Noah alatt, mintha minden egyes pocikám le akarna válni, fáj a térdem, a csípőm, a vállaim, mindenem. Noah kiserkent vérét szétmaszatoltam a tenyeremmel, így az keveredik a sajátommal.
- Sosem gondoltam volna, hogy ilyen vadmacska vagy- nevet rám Noah, szája széléről lenyalva valamelyikünk vérét. Ennek már semmi jelentősége, az ágyon belül mindenünk keveredett, már nincs 'enyém' meg 'övé', csak amit mi alkottunk, a mi DNS-einkből keveredtek össze.
- Én sem- miután magamra rántom az ingét, hozzá hasonlóan egy szál cigihez nyúlok. Most úgy érzem, szükségem van rá, mert az adrenalin száguldozik bennem, az őrületbe kergetve ezzel.
Hajam a jobb vállamra húzva nyúlok újra az éjjeli szekrény felé, hogy a piros öngyújtóval meg is gyújthassam a cigim. Ehhez azonban át kell nyúlnom Noah előtt, aki kapva az alkalmon belemarkol a fenekembe, és a fülemhez készül hajolni, gondolom a mocskos vágyait ecsetleni, de nem vagyok rá kíváncsi. Amíg én nem akarok valamit, addig úgy sem kapja meg, mert örül, hogy néha aláfekszem, és ez maradjon is így még nagyon sokáig.
Amint szétárad a testemben a nikotin, élvezni kezdem a helyzetem.
- Költözz hozzám- búgja a fülembe, miközben a belső combom simogatja. Ujjai alatt vörös csíkok húzódnak, de nem bánom, hisz ő is tele lett sebekkel.
- Minek?- nézek rá félvállról. Ha meg tudja válaszolni ezt úgy, hogy nem remeg meg a hangja, és sikerül mellőznie az 'izé' szót, bele is egyezek.
- Azt akarom, hogy mindig mellettem maradj, baby- kábult vallomását megpecsételi egy csókkal, ami ezúttal nem durva, ajkaink becézgetik egymást, és az időközben elégett cigarettánkat elnyomva mozdulunk egymás felé. Tenyere felcsúszik a hátamon, ezúttal szigorúan az ing felett, én pedig torzonborz hajába túrva kérek bocsánatot minden általam okozott fájdalomért.- Na? Mit szólsz?
- Benne vagyok, de csak ha nem zavarlak- előveszem a régi, visszahúzódó Ameliát az agyam legeldugottabb zugából.
- Ne őrjíts meg- nevet rám, és arcom minden szegletére apró puszit nyom.

Az elkövetkezendő napjaink tehát úgy telnek, hogy amíg világos van, a holmijainkat az ND's emeletére pakoljuk fel, éjszaka dolgozunk, és már-már hagyománnyá válik a zárás utáni szex. Mindketten tudjuk, hogy szükségünk van rá, mert túl sok energia gyülemlik fel bennünk az este folyamán. Egy idő után már az sem aggaszt, hogy folyton fáj a fejem, hiszen a fájdalomcsillapítót minden este beveszem egy kis konyakkal, vagy valami ütősebbel, mert szinte azonnal elmúlik minden bajom, és ha nekem is ahhoz támad kedvem, a frissen berendezett hálószobánkat szétkaphatjuk Noahval egy vad menet alatt, mert még akkor sem fáj semmi, szinte repülök.
A bajok csak akkor kezdődnek, amikor hirtelen azon kapom magam, hogy elfogyott egy egész levél gyógyszer, és nem találok másikat sehol.
Munka közben felrohanok az emeletre, remegő kezekkel kutakodok a fiókokban, mindet kihúzom, és mikor nem találok semmit, üvöltve csapkodok mindent.
- Édesem, mi a baj?- Noah rémülten közelít felém, lefogja a kezeimet és nyugtató hatású csókokat hint a számra.
- Elfogyott! Érted? Nincs több- kirántom magam a karjai közül, és a fejbőröm fájdalmának javára tépi kezdem a hajam. Hirtelen kitör belőlem a bőgés, a fel mellett csúszok le a földre, ahol összegömbölyödök, akár egy kismacska- Szét fog robbanni a fejem. Noah, csinálj valamit, kérlek.
- Miért nem szólsz nekem ilyenkor?- közelebb lép, és könnyáztatta arcomra újabb puszikat ad. Zsebéből kivesz egy gyógyszeres dobozt, és a poharamért indulva távolodik el tőlem.- Még szerencse, hogy én is migrénes vagyok, nálam mindig van, ha elfogy, szólj. Rendben?- a kezembe adja a két fehér pirulát, majd miután beveszem, odanyújt egy korty whiskeyt is.
- Köszönöm- bólogatok, reagálva előbbi kérdésére.
- Mit szólnál, ha ma már nem mennél vissza? Pihenned kellene- kezével megtámasztja az állam, felbiccenti, és a gyógyszer hatására érzem, hogy elfeketedik a szemem. Később szoktam bevenni a pirulát, és csak egyet, ezért furcsállom, hogy máris felpezsdül bennem a vágy, de nem tudok ellenállni neki.
- Maradj fent velem- magara rántom, és megcsókolom. Nem durván, most nincs ahhoz energiám, egészen finoman.
- Nem viselkedhetünk így minden este- mormolja, de én akaratosabb vagyok nála. Felrángatom a földről, és az ágyra lököm.
- Ki tiltotta meg?- nézek fel rá a csípőjének vonalából, zsebéből egy csomag óvszert halászok elő, majd ismét kezdetét veszi a játék, amiben én vagyok az ő királynője, és soha, semmikor nem mondhat nekem nemet.

Louis Tomlinson:

A repülő ablakán kinézve csak a szárnyakat látni, és a vöröslő ég alját. Hajnalodik, és azóta nem sikerült aludnom egy szemhunyásnyit sem, amióta elindultunk. Most visszatérünk Londonba, el sem hiszem, hogy láthatom Miát, és a családját is. Kötelességemnek érzem, hogy megismerhessem őket, s a jövőben is jó kapcsolatot ápolhassak velük.

Eleanor édesen szuszogva dől a vállamnak, és amint körbepillantok, a többiek is jórészt alszanak, csak Harry mered ugyan úgy kifelé, mint ahogy én is.

- Pszt, Hazz- úgy viselkedünk, mintha még mindig az iskolában lennénk, és tilos lenne beszélgetnünk egymással.

- Nem alszol?- suttogja vissza felém csodálkozva.

Megrázom a fejem, és a barátnőm fejét átbillentve egy párnára, átülök Harry mellé. Feszülten sóhajtok, nem merem kimondani, amit gondolok.

- Ki vele- fordul felém, és fejbe kólint- Különben agyvérzést kapsz.

- Nem tudom- hazudom, és megrántom a vállamat- Aggódom Mia miatt, de közben idiótának érzem magam, amiért ennyire bele akarok szólni az életébe, holott felnőtt nő, és..

-..szereted, ez természetes- mondja lazán, mire megakad a levegő a torkomon.

- Mi? Harry, te..áh- készülnék visszaülni El mellé, hogy bebizonyíthassam magamnak is, hogy őt szeretem, de Harry megakadályoz.

- Én, mi, Louis? Talán azt akartad mondani, hogy képzelődöm?- bosszúsan pillant rám- Ha nem hiszel nekem, akkor legalább saját magadnak ne hazudj. Mikor El megérkezett utánad a turnéra, tökéletesen végig aludtad az éjszakát, ugye?- bólintok, eddig igaza van- Látod. Most pedig, csak beteszed a lábad Londonba, és már nem is tudsz kezdeni magaddal semmit. Azért én a helyedben elgondolkodnék ezen.

- Tudsz valamit, amit én nem?- vonom kérdőre, mert ilyenkor mindig az van, hogy egyedüli tudatlanként élem az életem, miközben mindenki jobban tudja, mi történik a szeretteimmel, vagy bárkivel, aki az életem része, mint én.

- Ember, én rángattam ki annak a féregnek a szórakozóhelyéről, és végig téged keresett- elfordítja a fejét az ellenkező irányba, és tudom, megint én leszek a hülye.

Nem törődve ezzel ülök vissza, hamarosan megkezdjük a leszállást, és én amint lepakolok a lakásomba, megtalálom a módját, hogy leléphessek egyedül H.Estate-be. Muszáj látnom őt.

- Louis, minden rendben?- pislog fel rám Eleanor, édesen, álmosan.

- Minden rendben- gyors puszit nyomok a szájára- Hamarosan leszállunk.

Bólint egyet, s felegyenesedik az ülésen, és én csak nézem őt. Itt ül mellettem, csupán néhány centiméter távolságra. Ez volt, amire vágytam, nem? Ezt akartam. Mégsem tudok most örülni, és bármennyire vonzó, hogy egy ilyen gyönyörű lányt tudhatok magam mellett, egyszerűen meg kell küzdenem minden másodpercben azzal, hogy tudjam őt szeretni úgy, ahogy régen. Hiszen szó sincs arról, hogy ne szeretném, mert de, és lassan bele is őrülök ebbe, de már nem úgy. Valami megtört, valami hiányzik, és bár csak tudnám, hogy mi az. Ösztönösen fogom meg a kezét, ami a kapaszkodóba mélyed, de már rá sem kell néznem, hogy tudjam, fél a landolástól. Az ablakot bámulom megint, hüvelykujjammal néhányszor végig simítok a kézfejét, mert ez valamennyire megnyugtatja. Ismerem őt, mint a tenyeremet, nincsenek titkai előttem, mert a szemeiből, akár egy könyvből, olvasni tudnék, és a gesztusai is mindig folyton elárulják.

- Rá gondolsz megint, ugye?- csalódottan szólít meg, egy leheletnyi fájdalommal a hangjában.

- Nem- mosolygok rá- Csak elbambultam.

- Oh- lepődik meg. Nem hisz nekem, de sosem fogja a szememre vetni, hogy mondjak igazat, mert..könyörgök, ő Eleanor! Még akkor is ő kért bocsánatot tőlem, amikor szakított velem, és ő volt az, aki eljött a lakásomhoz békülni, ő készíttetett nekem békülős karkötőt a régi, levetett cérnaszálak helyett.

- Nem kell aggódnod szerelmem- mosolygok rá, és magamhoz ölelem. Válla felett rápillantok Harryre, aki a fejét rázva fordul előre. A szemeivel meg tudna ölni, és Zayn is felfigyel a köztünk lezajló párbeszéd-félére.

A hangulat nem javul, még akkor sem, amikor a terminálhoz érkezünk, és kezdetét veszi a búcsú.

- Ne felejtsd l, amit mondtam- veregeti meg a vállam Harry, és kifordul ő is a saját taxija felé, ami mellett már ott áll Anne és Gemma is, akik tárt karokkal várják, és szorosan magukhoz ölelik a fiút, aki pillanatok alatt válik ugyan azzá a kisfiúvá, akinek a kezét évekkel ez előtt elengedte az anyukája. 

Én Eleanor oldalán hagyom el a repteret, taxiba ülünk, és meg sem állunk a lakásomig, ahol feltűnően gyorsan dobálok szét néhány cuccot. Az egyik bőröndömből tiszta ruhát halászok elő, és magamra zárom a fürdőszobát, egy szót sem szólva Elhez, aki valószínűleg még mindig megszeppenve áll a nappaliban, ahol kikerülve, sőt, egyenesen arrébb téve őt, elviharzottam mellette.

Amíg a forró víz zubog rám, tisztázom a gondolataim és a jelenlegi helyzetem. Az a legtisztább, ha elmegyek hozzájuk, és megkeresem. Talán látni sem akar engem, de nem érdekelne az sem, ha kitenné a szűröm, csak láthassam, hogy jól van.

- Louis, azt hiszem én haza megyek pár napra a lakásomba- ezzel fogad El, majd mikor kiül a döbbenet az arcomra, folytatja- Csak össze kell szednem néhány holmit, meg el kell kezdenem folytatni a dolgomat, ami félbe maradt.

Megkönnyebbülök, és nem csak azért, mert ezeket mondta, hanem mert magába kerített egy pillanatra a féltés, a szívem zakatolni kezdett, és az üresség apró szikrája is vissza akart térni egyszerre. Ezek után már nem aggódhatok amiatt, hogy nem Eleanor mellett a helyem, hiszen, ha most újra azt mondta volna, hogy vége, ugyan azt éreztem volna, mint akkor, amikor megtette ezt, tehát aggodalomra semmi okom, szeretem én őt eléggé.

- Rendben, menj csak- magamhoz húzom és finom puszikat hagyok a homlokán- Este nem lenne kedved elmenni vacsorázni?- egy tincset tűrök a füle mögé, és megmosolyogtat, ahogy zavartan vigyorogni kezd.

- Van más választásom?- nevet rám csillogó szemekkel, mire csak megrázom a fejem és megcsókolom.- Akkor ebben az esetben, igen.

- Hatra érted megyek- ölelem meg szorosan, és útjára engedem.

Amint kilép az ajtón, villámgyorsan felöltözök, rendbe szedem magam és elindulok London szélére, ám nem számítok arra, ami akkor és ott engem vár.

It's my fault

Drága Ovasóim!

Sajnálom...a héten csak csütörtökön kerül fel az új rész. Remélem nem haragszik meg senki ez miatt!
De ahogy ígértem, csütörtökön pótolom az elmaradásomat!


Legyetek addig is rosszak,

xx Lu

27. Changes

Sziasztok! :)

Olyan gyorsan telnek a hetek mostanában, hogy félő, egyszer csak nem fogom tudni utolérni magam. Nos, mindegy is, most még nem fenyeget ez a dolog.
A címet előbb adtam, mint ahogy kiszivárgott volna néhány dal a FOUR c. albumról, és amikor meghallottam a 'Night changes' és  'Spaces' dalokat, döbbenten ért a felismerés: ha máskor nem is, most igazán illenek bizonyos dalok az aktuális részhez.

Legyetek rosszak,
xx Lu

u.i.: Sajnálom, amiért ilyen későn töltöm fel és rövidre sikeredett a rész, a jövő héten megpróbálom korrigálni.

Louis Tomlinson:

Unottan dobálom a kezem ügyébe kerülő első labdát. Bele sem gondolok, hogy egy több ezer mérföldes útra ki hozott magával teniszlabdát, most viszont áldom érte.

Kopp, kopp, kopp.

Saját magamat is idegesítem ezzel a zajjal, még sem tudok leállni. Minden egyes ütődésnél pislogok, lelki szemeim előtt Mia jelenik meg és az, hogy kinyomott. Nem vette fel a telefont. Nekem. Nyomós oka lehet, nem egy egyszerű munkaidő vagy pihenés.

Harry szavain gondolkodok, ki sem megy a fejemből, ráadásként még mindig foglalkoztat az, hogy tényleg szeretem őt, vagy csak bemagyaráztam magamnak. Valamit muszáj éreznem iránta, máskülönben nem foglalkoztatna ennyire a hogyléte, és nem zavarna, hogy nem méltat arra sem, hogy felvegye a telefont. Kivel van? Mit csinál? Vajon jól van? Fáj valamije? Szenved? Boldogan ébred?

Nincs válasz, hiába nézem olyan áthatóan a kis, zöld, bolyhos felületű labdát. Utoljára nekidobom a falnak, de ezúttal nem kapom el. Hagyom leesni a földre, ahol még pattan néhányat, egyre alacsonyabbra repül vissza, míg végül kacskaringósan elgurul néhány centivel távolabb. Unottan átfordulok a bal oldalamra, így kilátok a még mindig behúzott függöny mögé a kis résen. Harry még mindig ott ül, vele szemben Niall, és láthatóan nagyon elmélyülten beszélgetnek, miközben a Nap egyre magasabbra tör az égen.

Órák teltek el, lassan megérkezünk a hotelhez, ahol megpróbáljuk kipihenni magunkat az interjúk, próbák előtt, és mire belevetjük magunkat az őrületbe és elkezdődik a koncert, remélhetőleg megszokjuk ezt a hőséget.

Megerőltetem magam, akár egy tékozló fiú, kisétálok a többiek közé. Lesütött szemmel, zsebre vágott kézzel lépdelek előre. A zsebem alján egy cérnát szorongatok, a koncert végére már lyukas lesz a nadrágom, de túl ideges vagyok ahhoz, hogy abba hagyjam.

- Helyzet?- Niall kissé befelé fordul, tulajdonképpen elterül a kétszemélyes ülésrészen.

- Megvagyok. Veletek?- megrántom a vállam, szőke barátomat arrébb lökve ülök le, szembe Harryvel. Megvárom, míg hajlandó rám nézni, és nem csak pofákat vágni.

- Meleg van- böki ki végül Harry úgy öt-tíz másodperces szünetet hagyva.

Mély levegőt veszek, úgy tűnik, még mindig nem tudunk beszélgetni, és nem értem, ezek után mi baja lehet.

- Visszafekszem aludni- suttogom, és ha bárki megkérdezné, azzal védekeznék, hogy látom, Zayn és Liam órák óta szuszogva alszanak, és nem akarom felébreszteni őket. Valójában erőm nincs hangosabban beszélni, hisz tőlük akármi történhet, nem az én hangomra ébrednek fel, ha végre kinyitják a szemüket.

Most igazán le vagyok törve. Nem is tudom, mikor éreztem utoljára így, hiszen ez egészen más, mint amikor egyedül éreztem magam, vagy amikor Eleanor szakított velem. Az érzéseim most inkább, mint régi jó ismerősök a gyerekkoromból, egyszerűen bennem vannak. Valószínűleg sosem tűntek el belőlem, csak sikerült elnyomnom őket.

- Bassza meg- beleütök a párnámba, minek következménye, hogy a telefonom néhányat pördülve leesik a földre. A kijelzőn még mindig Mia neve áll, nem léptem ki a névjegyzékemből. Hosszú másodpercekig hezitálok, végül visszatekerek a lista elejére, és felhívom Eleanort.

- Louis?- mindenféle köszönés nélkül szól bele, első hallásra talán zavarba ejtő, mennyire megrémül attól, hogy felhívom.

- Szia- továbbra is halkan beszélek, mosolygok, de nem ösztönösen.- Zavarlak?

- Te? Soha, csak meglepődtem- vallja be végül és hallom, neki is jobb kedve támad.

- Hiányzol- sóhajtom, miközben még mindig ugyan azt a cérnaszálat tépegetem, egy bő félcentis lyukat képezve ezzel a zsebem alján.

- Te is, de hamarosan utánad utazom- kislányos nevetése megmelengeti a szívem, de nem, még mindig nem tűnik el az űr, amit Mia hiánya okoz, ráadásul egyre csak növekszik.

- Ha tudnád, mennyire várom már, hogy megölelhesselek a reptéren- minden egyes szó, amit hazugságként kiejtek, fizikai fájdalmat okoz. Nem akarom áltatni őt, és noha hiányzik, nagyon jól tudom, hogy nem úgy, ahogy kellene, mert ez már rég nem az, amit elképzeltem.

- Baj van Lou?- szinte látom magam előtt az arcát, hogy enyhén jobbra billentett fejjel, összehúzott szemöldökkel néz.

- Kicsit összekaptunk Harryvel, semmi komoly. Duzzog- kínosan felnevetek, megpróbálom felfogni, amit mondd El a vonal túlsó végén, de nem igazán sikerül.

- Louis, menj pihenni, azt sem tudod, mi történik körülötted- neheztelésnek nyoma sincs, inkább gondoskodást közvetít minden hanggal.

- Ne haragudj, én csak..hallani akartam a hangodat- miközben ezeket mondom, összeszorítom a szemeimet, olyan erővel, hogy mikor újból kinyitom, egy-egy könnycsepp fut végig az arcomon, foltosan látok, és valamennyire homályosan is.

Elköszön, én is leköszönök. Semmilyen rossz érzésem nincsen, változás sincs. A plafont bámulva, az egyenletes zúgásra alszom el végre, s reménykedek egy későbbi pihenésben is.

Amelia Villain:

A fejemben tomboló képek arra kényszerítenek, hogy felébredjek. Nem mozdulok, mert nem akarom felkelteni Noaht, egyszerűen csak kipattannak a szemeim. 

Hogy megbántam-e a délután történteket? Mélységesen. Visszacsinálnám-e? Nem biztos. Nem érzem bűnösnek magam, csak lelkiismeret furdalásom van, s a gondolataim a rémképek mellett Noah körül forognak. Természetesen egy nagyszerű ember, aki annak ellenére , hogy alig ismerjük egymást, önzetlenül segített rajtam, ez a délután pedig egyértelműen a kettőnk balhéja. Nincs hibás fél, mindketten akartuk. A kérdés már csak az, hogy vajon ő megelégszik-e ennyivel vagy sem. Ha a válasza nemleges lenne, sajnos akkor sem tudnék többet nyújtani ennél, mert valószínűleg nem tudnám soha teljes szívemből, szerelemmel szeretni. Ő csak Noah, akinek jó volt a karjaiba menekülni, aki segít felejteni, túllépni, továbblépni.
Az órára pillantok, hat órája jöttem el otthonról. Ideje lenne hazamenni, lezuhanyozni, és összekészülni estére, de nincs sok kedvem hozzá. Mindenem fáj, a bőröm feszül, mintha lázas lennék. 
Oh, hát persze....
Amilyen óvatosan csak tudok, kikászálódok az ágyból. Sikeresen kibújtatom magam Noah jobb karja alól, s kapkodva rángatom magamra a ruháimat.

A bejárati ajtó előtt állva még visszanézek a kanapéra, ahol mindössze egy kupac takaró látszik, itt-ott néhány kilógó végtag, hajtincsek. Megigazítom a hajam, hogy ne legyek túl feltűnően csapzott, és átlépem a küszöböt. Miután becsukom az ajtót nekidőlök, képtelenség levakarni a vigyort az arcomról. A cipőm orrát nézem, de egészen mást látok magam előtt, és a szám alját harapdálom, ahogy visszagondolok az elmúlt jó néhány órára. Jobban belegondolva, nem is kéne megbánnom semmit. Ki mondta, hogy csak fiúk lehetnek szívtiprók? Egy magamfajta lány nem játszhat el mások érzelmeivel? Persze csak átmenetileg, és nem a porba tiporva szegény bártulajdonost.
Valamelyest megfeledkezve a problémáimról rontok be a lakásunk bejáratán, végigcsörtetek a rövid folyosón, és jelzésképpen, hogy még mindig nem vagyok megbékélve anyáék döntésével, becsapom magam mögött a szobaajtót. Körbe se nézek, a szemem sarkából látom, hogy Jenns valami füzet felett görnyed és erősen koncentrálva jegyzetel egy másik lapra, körülötte papírgalacsinok, törött tollak, könyvek, egy szóval: káosz. Szótlanul lekapom a kabátom és az ágyra dobom, majd a törölközőmet magamhoz véve magamra zárom a fürdőszobát is. A tükörképemet bámulom, a tekintetem fátyolossá válik, mert eszembe jut miden. Az este, amikor egy kicsit szabadabb akartam lenni, amikor valami olyat akartam tenni, mint még soha, és áldozat lettem. Talán mert vannak bizonyos dolgok, amiket nem nekem találtak ki, amikhez nekem soha nem lehet közöm, ám nem hagyom, hogy a boldogság és a szabadság is erre a listára kerüljön. Nem fog. 
Önálló vagyok. Határozott, és erős. Kitartok, mert ki tudok. Ha úgy tartja kedvem tombolok, ha viszont ahhoz van kedvem, akkor visszahúzódok.
Miért nem lehet ez ilyen egyszerű? Miért nem tehetem meg mindezt a való életben, és miért csak magamnak merem bevallani, ki is vagyok valójában? De legfőképp: miért remeg a lábam, és miért folyik a hátamon hideg verejték?
Fázom, az ereim érezhetően hűlnek le, miközben a görcs a földre ránt.
- Louis..most miért nem vagy itt?- csak a padló hallja, amit nyöszörgök. El akarom felejteni az elmúlt hónapokat, mert még ahhoz sincs jogom, hogy kijelentsem: sosem lesz az enyém. Hogy is rendelkezhetnék vele, amikor egy senki vagyok? Noah csak azért lehet a marionett bábum - már ha úgy döntök -, mert hozzám hasonlóan egy senki. Egy H. Estate-i senki, aki pontosan olyan nyomorult, mint én, ám Louis, ő más. Ő nem akárki, és nagyon szeretném azt hinni, hogy egy napon visszajön, felkeres, szorosan megölel, a fülembe suttogja, hogy hiányoztam neki és megment.
- Olyan gyerekes vagy Amelia...- saját ostobaságom miatt forrongok, ökölbe szorítom a kezem, és beleütök egyet a kőpadlóba. Fáj.
Csupán pár percre van szükségem, hogy összeszedjem magam, lezuhanyzom, és mintha nem történt volna semmi, visszamegyek a szobába. Miközben a szekrényemen lógó piros pólóingem és a fekete nadrágom próbálom magamra erőszakolni, Jennát figyelem, aki már alszik is, elterülve a tanulnivalói között. Kisit elpakolok körülötte, betakarom, és akármennyire is nagylány már, jó éjt csókot hagyok a homlokán. Órákig tudnám nézni, ahogy a testvéreim alszanak, mert valószínűleg túlságosain is szeretem őket, de vár a munka, és nem szívesen futnék össze anyával vagy Mitch-csel. Ismét megteszem a szoba és a lépcsőház közti távolságot, ám teszek egy kitérőt a konyha felé. A hűtőből kikapok egy szendvicset, amit valószínűleg Sam nem evett meg, mert csak neki ad anya autó formájú melegszendvicset. 
- Hol voltál?- anya fáradtan, kisírt szemekkel tűnik fel előttem, mikor épp befejezem a bőségesnek egyáltalán nem mondható vacsorámat.
- Egy barátomnál- törlöm meg a szám, és már állok is fel, hogy elindulhassak.
- És most hova mész?- rég nem láttam ilyennek, talán utoljára akkor beszélt velem ilyen hűvös hangon, amikor engem okolt a fél város azért, mert Thomas mégsem ment egyetemre- pedig milyen okos gyerek, sokra vihette volna; mindenki ezt skandálta.
- Dolgozni?- nem tudom eldönteni, kérdezem-e vagy kijelentem, mert furcsán felviszem a hangom a végére, és vele együtt szalad a homlokom közepére a szemöldököm.- El fogok késni. Reggel találkozunk.
Meg akarom ölelni, de kifordul a konyhából és visszamasírozik a hálószobájukba, ahol Mitch az ágyon elnyúlva sörözik, és bámulja a tévét. A sértettségem legapróbb jelét sem mutatva csukom be magam mögött az ajtót, ami előtt Noah már teljes felszerelésben várakozik.
- Szia- széles mosolya engem is arra késztet, hogy űzzem el a rosszkedvemet.
- Szia- közelebb lépek, eltűrök egy tincset a homlokából, és a szája sarkába nyomok egy puszit. Kézen fog és úgy húz maga után. Jó érzés, ha csak látszatra is és csupán átmenetileg, de tartozni valakihez.
- Remélem sikerült kipihenned magad- fordul velem szembe, és a derekamnál fogva közelebb húz magához, hogy belecsókolhasson a nyakamba.
- Noah, a nyílt utcán vagyunk!- belebokszolok a mellkasába, de ezzel csak azt érem el, hogy még feltűnőbbé válik, és hangosan nevetve kap fel az ölébe, hogy aztán elcipeljen a motorjához.
- Lehetünk akárhol, engem nem érdekel- még mindig tőle visszhangzik a környék, s miután felsegít maga mögé a motorra, felém nyújt egy bukósisakot.- Ezt vedd fel, és szólj, ha megvagy.
- Rendben, főnök- kacagom a fülébe, és egy kilógó hajszálat meghúzok a tarkójánál. Válaszul csak hátranyúl és belecsíp egyet a combomba és térden pöcköl.- Aú!
- Te kezdted, ne mondd, hogy nem- nevet ő is, a visszapillantó tükörben figyeli minden mozdulatomat.
- Komolyan megpöckölted a térdemet?- hitetlenkedek továbbra is, végül sikerül felvennem azt az átkozott bukósisakot, ami mindig belegabalyodik a hajamba.
- Csinálhattam volna mást is, de a nyílt utcán...- mielőtt még felháborodhatnék a pofátlanságán, gázt ad és elindulunk.
Ekkor még nem is sejtem, hogy már megint mibe keveredek. Azonban most már magamtól sétálok bele a csapdába.

26. Don't tell me to calm down

Drága Olvasóim!

A mostani rész- mert végül csak elkészült- rendhagyó, mind tartalmát, mind osztottságát tekintve. Mit gondoltok? Nektek hogy tetszik?

Abszolút kíváncsi vagyok a véleményekre, legyen az bármilyen!

Legyetek rosszak,

xx Lu

Harry Styles:

Kolumbia gyönyörű, az embernek kedve támad a tájat meglátva futni, el a végtelenbe, megmászni minden hegyet, átevezni minden folyót. Életkedv és vibrálás száll meg minket az utcáról, még a levegőben is ezt érezni,. Ehhez képest unott arccal ülünk a párás buszban. Van, akit elnyom, engem épp, hogy ébren tart a döglesztő meleg, az agyam egyszerűen képtelen leállni.

Napok teltek el, és még mindig nem beszéltem Mia emlékezetes éjszakájáról Louisnak. Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogyan kezdhetnék neki, mert egyenlőre nem találom a szavaimat. Bezzeg amikor a levelet írtam, majd' letörtek az ujjaim, akkor nem szűkölködtem gondolatokban, de most képtelen vagyok belevágni.

- Egész úton csendes vagy, mi van veled?- olyan sokszor elterveztem, hogyan tálalom majd a dolgokat; finoman, lassan, hogy ne rémüljön meg, vagy ne legyen ideges, erre mit csinálok?

- Louis, Miának drogot adtak az elutazásunk előtti napon- egyszerűen csak kicsúszik a számon, valószínűleg azért, mert már túl rég óta agyalok ezen. Nem magyarázkodok, csak figyelem a reakcióját, miként sápad le teljesen, pislog néhányat és rázza meg a fejét.

- Miket beszélsz?- mivel nem válaszolok, csak próbálom kinyögni a szavakat, a vállamnál fogva rángat- Mi a szar történt? Tudni akarok mindent!

- Nyugodj meg, nincs semmi baja. Én csak..-a tenyerembe temetem az arcom, nagyon rosszul csináltam. Még az is jobb lett volna ennél, ha cselesen rákérdeztem volna, hogy mit tenne, ha...ám ez egészen máshogy alakul- Szóval gondoltam elmegyek néhány londoni ismerősömmel egy eldugott kis helyre, és jól is alakult az este, amíg meg nem láttam Miát a pult mellett. Beesett mellé valami részeges fickó, gondoltam elég, ha segítek neki lepattintani, meg ugye akkor már megkérdezem, mit kere...

- Nem erre vagyok kíváncsi- Louis szemei villámokat szórnak, ilyennek még sosem láttam. Félelmetes.

- Jó, nyugi- állítom le, mielőtt jelenetet rendezne- A lényeg annyi, hogy már akkor láttam rajta, hogy valami nincs rendben, de azt hittem, csupán ivott néhány ütősebb koktélt, vagy valami ehhez hasonló, de ami ez után történt, az elég para. Teljesen magán kívül volt, üvöltözött, és szétvert egy tükröt a puszta kezével. Mindene véres volt, a nyaka, a tenyere, az alkarja, egyszerűen mindene. Nem tudta, ki ő és hol van. Hívtam mentőt, meg minden, és egy levelet is hagytam neki, névtelenül, de Noah...-megpróbálja követni a hadarásomat, de a nevének kiejtésekor Louis tekintete üvegessé válik, s számára nem létezik már a jelen. Bosszúsan néz a távolba, remeg keze-lába, szinte forr a bőre.

- Nem hiszem el- előre bukott fejjel kapaszkodik még mindig az ingembe.

- Sajnálom. De most már tényleg jól van, csak bizonyára időre van szüksége, hogy feldolgozza- próbálom vigasztalni a barátomat, aki egyik pillanatról a másikra ugyan az a szomorkás arcú fiú lett, aki még tél végén.

Elcsesztem. Tudnom kellett volna, hogy a padlóra küldi, hogy nem volt mellette, hogy nem segített neki, vagy hogy egyáltalán engedte, hogy ilyesmi történjen. 
- Nem tudok megnyugodni, és nem is akarok. Harry, ha ez egy ízetlen poén, akkor nagyon gyorsan fejezd be- a levegő szikrázik körülöttünk. Ha Zayn most elővenné az öngyújtóját és szikrát adna, felrobbanna ez az egész busz.
Mindkettőnk arca megsínylette az eddigi utazásokat. Szemeink alatt karikák, bőrünk kipirult a hőségtől. Minden pórusunkból izzadság gyöngyözik, s mindenki szeme láttára feszülünk egymásnak.
- Gondolod, hogy képes lennék ilyennel viccelni?- vágok vissza szinte azonnal, hiszen semmi oka nincs így nekem esni.
- Miért nem mondtad el azonnal? Miért nem hívtál fel? Miért? Miért kellett napokat várni vele?- többször beletúr a hajába, nem tud mit kezdeni a kezeivel, de még mindig nem mozdul. Alig egy méterre vagyunk egymástól, és tudom, ha most nem üt meg, akkor soha nem is fog.
- Azt hiszed, olyan könnyű volt? Láttalak újra boldogan, amikor Eleanorral beszéltél, vagy amikor róla, és arról, hogyan alakult a ti tündérmesétek. Szerinted nem ezen pörögtem napokig? De. Fogalmam sem volt, hogyan mondatnám el, és igen, elgondolkodtam azon is, hogy meg sem említem. Sajnálom, oké?- kitárt karokkal állok vele szemben. Rezzenéstelen arcára csak legyintek- Ne aggódj, megtettem mindent annak érdekében, hogy jól legyen.
Faképnél hagy, nem válaszol, nem reagál, egyszerűen eltűnik a szemem elől és behúzza maga mögött a függönyt.
- Érett viselkedés, tényleg- magamban morgok, sértődötten fordulok az ablak felé, és tovább bámészkodom.
- Majd megbékél- Liam egy üveg vízzel a kezében vetődik le mellém. Addig fészkelődik, míg ki nem lát a fejem mellett, s így már ketten nézzük a hajnali nyüzsgést ezen a csodás helyen.
- Tényleg nem tudom, hogyan lett volna a legjobb- idegesen piszkálom a körmömet, miközben még mindig a színtiszta égre emelem a tekintetem. Minden olyan energikus, fel sem fogom, miért ilyen mindenki, hisz aludni nem igazán tudunk az időeltolódás miatt.
- Valószínűleg nincs jó megoldás, bár tény, hogy lett volna jobb módszer- egyetértően bólintok, hisz igaza van. Elsiettem a dolgokat, túlságosan is hirtelen böktem ki.- Kár ezen rágódnod, visszaszívni nem tudod, egyszerűbb, ha megvárod, míg megnyugszik.
- Egyszer kénytelen lesz kijönni a zugából- egy pillanatra a függönye felé pillantok, és a parányi kis résen át látom, hogy világít a telefonjának képernyője. A kékes fény kivetítődik az arcára, látszik, hogy nagyon koncentrál.
- Délután már semmi baja sem lesz- Liam laposakat pislogva áll fel, lustán visszaslattyog a saját hálókörletébe- Próbálj meg te is pihenni.
Könnyű ezt mondani, ha az ember gondolatai nem ugyan az körül forognak a nap huszonnégy órájában. Nekem viszont a fejemben újra meg újra felvillannak a képek, ahogy Mia teljesen eltorzult világba kerül, és hogy vajon mit gondolt, mikor először elolvasta a levelem, már ha olvasta. Zavar, hogy nem tudok róla semmit, de nem hiszem, hogy szívesen fogadná a hívásom.
Hülyeség, ez az egész hülyeség. A fejemre akar nőni, de én nem fogom hagyni. Hisz megmentettem, nem? Vagyis, hívtam mentőt, kivittem onnan, nem engedtem, hogy Noah egy ujjal is hozzányúljon, ennél többet nem tehettem, és Louisnak ezt el kell hinnie, mert próbálkoztam, s egyedül a személyazonosságom eltitkolását kértem, semmi mást.
Hirtelen szakítom el a tekintetem az üveglaptól, búcsút intve a buja dél-amerikai tájnak csörtetek el a behúzott függönyhöz, majd egy határozott mozdulattal fellibbentem, hogy a túloldalára jussak.
- Idefigyelj, hiába neheztelsz rám, nem tettem semmi rosszat. Éppen ellenkezőleg! Ott is hagyhattam volna, vagy engedhettem volna a kísértésnek, és ihattam volna tovább a többiekkel, de voltam olyan felelőtlen és ostoba, hogy kirángattam arról a lepratelepről Miát, szóval leszel szíves elmondani, miért duzzogsz?- teljesen normális hangerővel beszélek, nem kiabálok, nem emelgetem a hangom, tényeket közlök és egyszerű kérdéseket tesztek fel. Louis hűvös pillantása belefúródik az enyémbe, megpróbál felülni, azok után, hogy már félig elterült. Kiveszi a füléből a fülhallgató pöckeit, nyúzott arccal néz rám, mintha nem negyed óra, hanem legalább egy fél éjszaka telt volna el, és legédesebb álmából rángattam volna ki.
- Azt hiszed, így akartam megtudni? Egyszerűen kiköpted, mint valami olcsó rágót. Az esett rosszul, ahogy mondtad, mintha az én hibám lenne, és tudod mit? Az enyém volt. Tudom, és képtelen vagyok visszacsinálni, oké? Elbasztam, és most ő is el fogja, mert az a Noah gyerek biztosan nem tágít mellőle- dühös, és mikor kiejti a Noah nevet, szinte látom magam előtt, hogy elpattannak az erek az agyában, s mindent elönt az az undorító gyűlölet, ami benne lakozik.
- Mit basztál el? Louis, ő a barátod, és ha ő is így gondolja, hallgatni fog rád- össze vagyok zavarodva, Lou úgy beszél, mintha egy életre szóló hibát követett volna el, pedig nem volt  ott, nem ronthatott el semmit.
- Mindegy, bonyolult- már bezárkózna megint a magányos kis világába, amikor kikapom a kezéből az iPod-ját, a fülesét pedig elhajítom a sarokba.
- Egyáltalán nem az. Beavatnál?- kérdezés nélkül lököm kicsit arrébb, hogy mellé tudjak ülni.
Mély levegőt vesz, és úgy fújja ki, mintha a világ összes problémája a vállát nyomná. Rezzenéstelen arccal kezd bele a történetbe, ami eddig számomra ismeretlen volt, s ha ezt tudtam volna, akkor még inkább igyekszem azon lenni, hogy Mia a lehető legnagyobb biztonságba legyen, de sajnos vannak dolgok, amiket túl későn tud meg az ember, de már nem tud változtatni a tettein.

Louis Tomlinson:

Harry sem tudott eddig semmit a tervemről, a Miával együtt töltött órákról és napokról, s most ő az egyetlen, akit beavatok az elmúlt hét történéseibe. Tulajdonképpen nem is értem, miért nem tudnak róla a többiek, hisz Zayn és Liam is gyakran kérdezték, mi van az én Jótündéremmel, és Niall is sokszor kíváncsiskodott.
Belekezdek, és eleinte csak a földet bámulva mesélek, hogy minden akkor történt, amikor egyik éjszaka kimentünk a pályára.
- Annyira le akart koptatni, el akart üldözni, hogy beszéljek veletek, hogy egész egyszerűen maga mellé láncolt. Eleinte azt hittem, ő a remény, hogy van élet a félholt állapot után, mindig is úgy gondoltam, hogy ő egy jel. A szakítás napján láttam először és akkor láttam utoljára, amikor kora este eljött hozzám El.
Hirtelen eszembe jutnak a kínos pillanatok, amikor azt hittem, képtelen leszek uralkodni magamon, amikor a sérülései miatt felgyűrtem a felsőjét, a lángoló bőréhez érhettem. Amikor elmesélte a történetét, és én voltam olyan ostoba, hogy nem láttam azt, ami nyilvánvaló. Remegett minden egyes alkalommal, amikor megöleltem, a lábai majdhogynem cserben hagyták, mikor hozzáértem, s mikor mámoros csókban forrtunk össze, az ő szíve is úgy kalapált, hogy minden dobbanáskor beleütközött az enyémbe.
- Harry, lehetséges egyszerre két embert szeretni?- várakozóan nézek rá, mert most már tisztán látok.
- Úgy érted, szerelemmel?- hőköl hátra meglepettségében.
- Úgy.
- Haver, jó nagy bajban vagy- együtt érzően megveregeti a vállam-Ha tényleg így van, nem irigyellek.
- Rohadtul nem tudom, hogy van- újból morogni kezdek, mintha ettől megoldódna minden, nem lenne ilyen kuszaság a fejemben- De inkább megpróbálok másra koncentrálni. Elvégre is turnén vagyunk, vagy mi.
Semmitmondóan néz rám Harry, de bárcsak elmondaná mit gondol. Így leginkább úgy érzem magam, mintha megint én lennék a hibás az életem összevisszasága miatt, ami lehet, hogy igaz, de az ember nem ezt várja el a legjobb barátjától.
- Ahogy gondolod, én azért felhívnám- rántja meg a vállát, és egy pillanatra megfordul a függöny előtt- Azért azt szeretném, ha tudnád, megírtam neki a levélben azt, mennyire fontos, és nem szabadna ilyen helyzetbe kerülnie egy Jótündérnek. 
Ez az utolsó mondat még sokáig a fejemben fog visszhangzani, mert tipikusan egy olyan helyzetben hangzott el, amikor igenis nagyon nagy hatással van rám a pszichológia, pláne ha ilyen hangnemben mondják ezeket.
Befordulok a fal felé, és a párnám alól előveszem a telefonomat. Gőzöm sincs, mihez kéne kezdenem, kit kéne felkeresnem, de valamit muszáj lesz tennem. Az álom rég kipattant a szememből, és akárhogy számolom, most a legmegfelelőbb az idő ahhoz, hogy Angliába telefonáljak, ám nekem most nincs elég bátorságom ehhez.
A telefont szorongatva igazítom meg a függönyt, ami elválasztja a kis zugomat a többi helyiségtől, és mintha bármit is javítana a hangszigetelésen, összébb húzom. A névjegyzékben vadul pörgetni kezdem a telefonszámokat, az ábécé már rég tűnt ilyen hosszúnak. Villain, Amelia
- Huhh- kifújom a levegőt, ami még a tüdőmben van, és hívást kezdeményezek. Kicsöng egyszer, kétszer, háromszor- Mi lesz már?- nyögöm panaszosan, mert már inkább izgat a hogyléte, mint hogy elküld-e a fenébe, vagy sem. Tudni akarom, hogy jól van, hogy csak én fújom fel ennyire a dolgokat.
A monoton zúgás, ami a sípszó után azonnal betölti a vonalat sokként ér. Kinyomta. Nem veszi fel.
Kár azon elmélkednem, hogy vajon miért van ez, talán dolgozik, vagy nem ér rá. Nem akarok arra gondolni, hogy direkt teszi ezt, mert ha lenne egy cseppnyi ideje is, felvenné. Beszélne velem, én tudom.

Amelia Villain: 

Hajnalban még az foglalkoztat, mennyire szánalmasan viselkedek. Egy olyan ember után vágyódok, aki soha, de soha nem volt az enyém. A bárszékeken ülve eszembe jutott egy dal, mikor már teljes csend volt az egész épületben, és kellemetlen dolog vagy sem, igen is megeredtek a könnyeim. Ha Noah nincs ott, valószínűleg toporzékoltam volna, mert Louis még mindig nincs itt, pedig nekem szükségem lenne rá.

Most tíz óra van. A konyhaasztal körül ül a teljes család, ki a reggelijét fogyasztja, ki a kávéját, én speciel Mollyval az ölemben nézek anyuékra, akiknek valami nagy bejelenteni valójuk van. A karjaim közt ücsörgő kislány unottan nyammogja a kukoricapelyhét, nemrég ébredt fel, a közelében sem jár annak, hogy érdekelje, történjen bármi.

- Szóval, mi az a nagy hír?- Jenns is furcsán néz, pólóját ide-oda igazgatja, az arca nyúzott, valószínűleg többet tanult az elmúlt napokban, mint kellett volna, vagy amennyi egészséges. Egyedül anya az, aki nem a fáradtságtól olyan, amilyen. Inkább szomorúnak mondanám, a szemei még mindig nem csillognak, sőt, amióta hazaengedtek a kórházból, azóta nem változott semmit a hangulata. Sem pozitív, sem negatív irányba.

- Összeházasodtok végre?- nevetek fel gúnyosan, hiszen az, hogy gyűrűt viselnek, még nem jelenti, hogy Isten színe előtt is összekötötték az életüket. Sajnos voltak problémák ezzel, így tehát húzódott az egész ceremónia, végül lemondtak róla.

- Amelia!- pirít rám Mitch, gondolom a modorom miatt. Semmi kedvem húzni az időt, rettentően fáradt vagyok,

- Bocsánat- emelem magam elé a kezeim, majd megtörlöm Molly arcát, mert a füléig felér a reggeli az arcán.- Tehát?

- Szeretném, ha nyugodtan megbeszélhetnénk, mintha egy család lennénk- anya kijelentésére Jenna az, aki kacarászni kezd, persze csak diszkréten. Mi már elég rég nem vagyunk normális család.- Lányok, ne viselkedjetek így! Most igazán számítok az érett gondolkodásotokra.

- Miért? Mi az a hatalmas dolog, ami miatt idecsődítettél minket?- kérdezősködök, ám nem érzem azt, hogy ez felgyorsítaná eléggé a folyamatot.- Kiböknétek végre?

- Nézzétek- Mitch diplomatikusan kezd bele, megköszörüli a torkát, majd folytatja- Édesanyátokkal arra döntésre jutottunk, hogy bizonyos változásokat kell hozni az életünkbe. Nem mondom, hogy könnyű lesz, mert nem, egyikünknek sem lesz az, de muszáj ezeket a lépéseket megtennünk.

A vér szinte megfagy az ereimben. Legutóbb, amikor valami hasonlóval álltak elő, elköltöztünk Hove-ból ide, mármint Londonba, később pedig erre a helyre. A fejem zúg, ha ezt a helyet is itt kell hagynunk, akkor az azt jelenti, hogy...nem! Nem engedem, hogy elvigyenek innen, nekem muszáj még látnom Louist, az nem lehet, hogy egyszerűen fogjuk magunkat és tovább állunk. 

- Elárulnátok végre mi ez az egész?- egyre feszültebbé válok, az idegeim pattanásig feszülnek, és ha az egyik húgom nem éppen a térdeimen ülne, valószínűleg már rég felpattantam volna a székről, talán fel is borítottam volna.

- Amelia, nyugodj meg!- emeli fel a hangját Mitch is, anya pedig megpróbálja visszafogni őt is én engem is.

- Mia, Jenna, Sam a jövő hónaptól beköltözik egy kollégiumba, ahol speciális oktatásban fog részesülni.

Csend. Ez az egyetlen, ami betölti a teret a kis lakásban, még a lélegzetvételeink sem hallatszanak- hiszen belénk fojtották a levegőt ezzel.

Jenna Minnie kezét szorongatva tűnik el, Molly utánuk szalad, Sam értetlenül pislog anya ölében, én pedig felkapom a kabátom a szék háttámlájáról, és kiviharzok az ajtón. Ezúttal azonban nem lefelé veszem az irányt, hanem felfelé, a legfelső emeleten tartózkodik ugyanis az egyetlen ember, akivel most tudok beszélni.

- Azonnal gyere vissza!_ hallom Mitch üvöltését, de a lépcsőfordulóban még arra sem veszem a fáradtságot, hogy ránézzek. Visszakiabálok egy határozott 'nem'-et, és folytatom utam felfelé.
- Noah! NOAH!!- teljes erőmből ütöm az ajtaját, a hangom el-elcsuklik, és évmillióknak tűnik, mire megjelenik előttem a szőke, kissé kócos barátom az ajtóban. Nyűgös, fáradt, azt pedig végképp nem érti, hogy mit keresek ott nála.
- Mia, baj van?- dörzsöli meg a szemét, nyújtózkodás közben kivillan hófehér bőre és feszes hasfala. Nyelek egyet, megpróbálok nem rá gondolni.
- Beszélhetnénk?- szinte már kérlelem, az előbbi erőszakos énemnek nyoma veszett. Furcsa ez a hangulatingadozás, de most egyáltalán nem kívánok az egészségi állapotommal foglalkozni, csak az számít, hogy valaki olyannal lehessek, akit még érdekel, mi van velem és hogy érzek.
- Gyere- lágyan végig simít a hátamon, és betessékel a lakásába. Lesegíti a kabátomat, megvárja, míg leveszem a cipőm, de nem kérdez semmit. Csupán azzal, ahogy rám néz, tudom, érdekli minden, ami miatt így kiborultam.
- Samet elköltöztetik otthonról. Érted? A megkérdezésünk nélkül, egyszerűen közölték, hogy ez lesz, és kész, én..- remeg az egész testem, vágyom arra, hogy valaki szorosan megöleljen és ne engedjen szétesni. Fizikai fájdalmat okoz minden gondolat.
- Hé, nincs semmi baj- közelebb lép és lassan fonja körém a karjait. Megnyugtat a közelsége, és habár közel sem érzem azt, mint amikor Lous csinálja ezt, megmagyarázhatatlan érzés kerít hatalmába. Egy pillanatra a szemébe nézek, tudom, hogy ő is erre gondol. Hogy milyen jó így.
A nappaliban van megágyazva a hatalmas kanapén. Minden bizonnyal nem is olyan rég még ott feküdt, talán fel is ébresztettem a hisztérikus kirohanásommal, mégsem látom rajta, hogy neheztelne rám. Ruhástul fekszünk oda, a takarót körénk tekeri, és csak fekszünk. Nem csinálunk semmi mást, én a mellkasán pihentetem a fejem, és úgy beszélgetünk. A lábaink összegabalyodnak, a keze még mindig a derekamnál van, nem enged el, ami biztonságot nyújt.
- Hova költözik az öcséd?- suttog, nem akarunk hangosan beszélni. Túl meghitt, túl intim. Soha ilyen élményben még nem volt részem, s noha aludtam már fiúval, Thomason kívül még senki nem ért hozzám úgy, még Louisnak sem engedtem, mert tudtam, hogy túl sokat ittunk aznap este.
- Nem tudom pontosan, valahova messzire, mérföldekre innen- kezem alatt érzem, hogyan dobog a szíve, s ha közelebb húzódok, hogy lódul meg, száguldozik.
- Bizonyára a szüleitek jót akarnak neki- az egyik tincsemmel játszik, mutató ujja köré csavarja a loknit, majd leengedi.
- Jót? Lehet, de eddig is remekül megvoltunk vele, tanítottuk, és tudom, nem vagyok orvos, de nem gondolom azt, hogy rosszat tettünk vele. Sam okos fiú, csak éppen nem beszél, és..-Noah keze a derekamról felcsúszik a hátamra. Felé fordulva fekszem a bal oldalamon, ujjai végig szántják a bőröm.
Mély lélegzet szakad fel mindkettőnk torkából, azon nyomban elfelejtem, mit akarok mondani.Ajkai vészesen közelednek az enyémhez, másodpercekkel később pedig puha csók nyomát hagyja az enyémen. Nem húzódik el, megvárja, mit lépek erre, én pedig ösztönösen felvezetem a kezem a hajába, közelebb nyomulok hozzá, ajkaim elnyílnak, végül megszűnik a világ köztünk.
Tenyere szinte beteríti a lapockámat, ujjaim pedig végigfutnak szőke hajszálai között. Kínzó lassúsággal maga alá húz, már lassan nem is tudom, melyik végtag kihez tartozik. Jobb lábam a vádlija köré fonom, hallom, hogy belemosolyog a csókba, s engem is maga alá gyűr ez az érzés. Mindkét karommal kapaszkodok belé, a tarkójánál találkoznak az alkarjaim, az övéi pedig a derekamnál kapcsolódnak össze. Nyelvünk továbbra is táncot jár, a vér zubogni kezd az ereimben, eltompítják a negatív gondolataim, Louis arca is elhomályosodik előttem. Csak azt látom, ami tényleg itt van a szeme előtt, az igéző szemek, amik nem szűnnek meg kutatni az enyémben.
Érzem, amint a felsőm egészen a nyakamig csúszik, s én a kezemet felemelve engedem, hogy levegye rólam Noah, majd én is megszabadítom őt a kinyúlt, szürke felsőjétől. Amíg nem érnek össze újra az ajkaink, nem beszélünk, csak élesen szívjuk be a levegőt mindketten, és abban a pillanatban, hogy már csak a nadrágom akadályozza meg az eszméletvesztéstől, felgyorsulnak a dolgok. Én kerülök felülre, lábam szorosan a dereka mellé nyomom, félig ülve hajolok vissza az arcához, és tudom, holnapra bizony nyomot hagynak majd az ujjbegyei a hátamon.
- Jézusom- nyöszörög, s érzem, mi a baja. Míg csókolom, ujjaim babrálni kezdenek az övcsatjával, de leállít, szavak nélkül. Felül, az ölében tart, és kigombolja a farmeromat. Egy ideig nem is lép tovább, és a lehető legközelebb húz magához. 
El sem hiszem, mit csinálok, Noah ölében ülök, a lábaim a dereka körül, az ő kezei körbeérnek engem, és azt hiszem, ennyire még nem akartam semmit.
Melegem van, az arcom kezd kipirulni, és már nem bírok magammal, sem a kezemmel. Ezt Noah is érzékeli, újra felém kerekedik. Mindketten levetjük a nadrágokat, amik egyszerre érnek földet valahol a laminált padlón. Hangtalanul, súlytalanul, nem úgy, mint mi. A levegő köztünk túl sűrűvé válik, már nem elég a mély lélegzet, megjelennek az első izzadságcseppek a homlokán, én pedig érzem, hogy milyen nyirkos a tenyerem, de nem érdekel. Őt akarom, még pedig most. Felejteni akarok, túllépni, átlényegülni, megszűnni, változni.
A telefonom rezegni kezd az éjjeli szekrényen, vakon nyúlok oda, meg se nézem, ki próbál felhívni, kikapcsolom. Most nem érdekel senki más, csak Noah, ez a pillanat, és a folytatás.
Túlságosan is akarjuk, már nem elégszünk meg a másikkal, többet és többet kívánunk, ajkai elszakadnak az enyémektől, áttérnek a nyakamra, én pedig a szám alsó felét harapdálva szorítom a kezét, ami már szinte egybeolvadt az enyémmel. A csípőm megemelkedik, a fehérneműk követik a többi ruhadarabot, s ha nem lenne rajtunk takaró, minden bizonnyal szégyellném magam, ám most nem. Nem megy.
Akkor látom legközelebb az arcát, mikor már közelebb nem is lehetnénk egymáshoz. A vállainál fogva rántom magamhoz egy újabb őrült csókra. Az agyam kikapcsol, s remélem, az övé is.
Az idő múlását abszolút nem érzékelem, csak arra eszmélek fel, hogy Noah már félig meddig alszik, szorosan mellettem. A levegőt még én is szaggatottan veszem. Fáradt vagyok, és boldog. Megmosolyogtat a látvány, ahogy a párnába fúrja félig a fejét, közben el sem enged, bújik, mint egy kisgyerek. Tenyerem a szíve felé teszem, érezni akarom megint azt az őrült dobogást, amit ez előtt. Az egyenletes szuszogása, ragaszkodó ölelése, és eszeveszett dübörgése, ami a mellkasa túloldalán lyukat kíván égetni a csontjai közt, hamar elaltat. Akár egy régi mese, amire kisgyerekként álmodoztam.