56. It's like I'm gonna lose you

Amelia Villain:

Hanyatt fekve ébredek, mellettem vöröses árnyalatú folt éktelenedik a padlón. A fejem hasogatva fáj, a ruháim, amit még tegnap fényes nappal aggattam magamra, most gyűrötten tapadnak rám, és össze-vissza tekeregnek a testem minden pontján. Hunyorogva próbálok körbe nézni, és megtalálni a kirakós hiányzó darabkáit: mit csináltam, miután bejöttem a teraszról. A dohányzó asztalon megpillantom a harmadolva hajtogatott papírlapot, és bevillan néhány mondat, gondolatfoszlányok, de semmi konkrét. Az egyetem lehetősége viszont éles körvonalakban ugrándozik lelki szemeim előtt, amitől a hideg is kiráz. Azt ugyan nem mondanám, hogy azért, mert rossz lenne, de egyértelműen azt sem tudnám kijelenteni, hogy ez így jó. Ez a levél, Louis eddig elejtett gondolatai, a magány, az idő, a rengeteg, végtelennek tűnő idő, amit azzal töltöttem, hogy átgondoljam a dolgokat, az új környezet, a régi ismerősök és az új szomszédok, mind, egytől egyig olyannak tűnnek most, mint egy terv részei, amik precízen, tűéles pontossággal lettek elhelyezve az életemben, hogy akkor találkozzunk, amikor kell, és ha egy pillanatra letérnék a kijelölt útról, legyen valami, vagy valaki, aki visszaterel.

Csakhogy ez az életem, és nem egy amerikai tündérmese, sem film. Bár, bevallom, tragikomédiának nem lenne utolsó, ha valaki vászonra vinné az elmúlt évem.

Fájdalmasan felnyögök, és sajgó végtagjaim ráveszem a mozgásra. A fejem majd széthasad, kicsit dülöngélek is, de sikerül eljutnom a fürdőig. A görcs összehúz, a gyomrom gyűszűnyire zsugorodik. Jó ötletnek tűnik az arcom megmosni egy maréknyi hideg vízzel, és minden rendben is van, mindaddig, míg nem kortyolok bele a kezeim közt fennmaradó csapvízbe. Néhány deci után kikerekedett szemmel hajolok hátra, forog velem a világ, de a fájdalomtól újra összegörnyedek, ezúttal a vécé felett, és az öklendezésből pillanatok alatt rájövök, hogy határozottan nem kellett volna egy egész üveg bort meginnom a fájdalomcsillapítók után. A sav marja a torkom, de mindvégig arra koncentrálok, hogy ne essek el, és ha vége, biztosan jobb lesz, csak ki kell tisztulnia a szervezetemnek.

De az is eszembe jut, mennyire utálok hányni.

- Amelia! - tompán jut el a tudatomig Helen hangja. Csak ő lehet, más nem tudja, hogy itt lakom, nem hogy a nevem skandálhatná. - Amelia!!

- Egy perc - nyöszörgök, és megpróbálok talpra állni. Óráknak tűnik, de sikerül, lehúzom a vécét, s szinte azonnal a mosdóhoz botorkálok arcot és fogat mosni. Szigorúan csak kiöblítem a számat, és kínosan ügyelek arra, hogy ne igyak egy cseppet se.

- Szia, ne haragudj, nem rég keltem - nyúzott mosollyal nyitok ajtót, testemmel igyekszem eltakarni a mögöttem elterülő teret, a hanyag rumlit, a kiömlött bort és a szedett-vedett nappalit.

- Ugye nincs baj? Tán beteg vagy? - homlok ráncolva hajol közelebb, kezeivel az arcom tapogatja, mintha abból bármit is megtudhatna.

- Nem, ugyan, dehogy! Minden rendben, csak sokáig fent voltam, telefonáltam - fejem az ajtófélfának döntöm, elvonatkoztatok a ténytől, hogy a csípőcsontom sajog, ahogy teljes testsúlyommal a fakeretnek nyomom.

- Nagyon megijedtem, hogy nem reagáltál, de örülök, hogy nincs gond. Akkor, este jössz? A lányok már nagyon izgatottak, és alig várják, hogy megismerhessenek! - csak most veszem észre, hogy szinte ragyog a boldogságtól.

- Persze, ott leszek, bár azt nem ígérem, hogy pontban hétkor, de igyekszem - remélem hallja a hangomon a fáradtságot, és magamban imádkozom, hogy minél hamarabb hagyjon egy kicsit magamra. Kedves, és csak egy leheletnyit tolakodó, ezzel nincs is probléma, de nekem égető szükségem lenne még néhány percnyi vagy órányi magányra.

- Természetes, ha dolgod van, intézd csak, de az sem baj, ha korábban érkezel, igazából nincs megszabva, van, hogy Jade csak nyolc után esik be, mert nem tud elszakadni előbb a családjától, tudod, a gyerekek, a különóra, így megy ez nálunk, anyáknál - a mosolya levakarhatatlan, nekem pedig türtőztetnem kell magam, hogy ne ordítsak vele, amiért felhánytorgatja nekem, mi egy anya dolga. Tudom jól, sőt, annak ellenére, hogy nincs saját gyermekem, igenis neveltem már hol hármat, hol négyet, szóval nekem senki se jöjjön azzal, mit kell tennie egy édesanyának. Ráadásul az enyém csúfosan elbukott, mert engem sosem részesített megfelelő figyelemben, de persze erről Helen mit sem tud. Csak ezért sikerül ráharapnom a nyelvemre.

- Igen, ez érthető - türelmetlenül dobolok ujjaimmal az ajtófélfán, alig várom, hogy menjen a dolgára ő is, és én is össze tudjam szedni magam egy kicsit.

- Jól van, nem tartalak fel, gondolom neked is van millió dolgod, csak gondoltam beugrok megnézem, hogy vagy, mert tegnap nem láttalak visszajönni, és aggódtam, hogy talán valami bajod esett. Veszélyes a te korodban teljesen egyedül járkálni a nyílt utcán, ráadásul egyedül is laksz most, biztos nem egyszerű! De rám bármikor számíthatsz, ha szükséged van valamire, csak szólj, bevásárlás, segítség a konyhában, bármikor, rendben?

- Igazán kedves, nagyon szépen köszönöm - már fáj az arcom az erőltetett mimikáktól, és csak akkor enged fel minden izmom, mikor már csak a hátát látom egy lelkes ölelés után, és végre valahára magamra zárhatom az ajtót.

A hideg fának dőlök, és percekig csak hűtöm magam. Nem sok kedvem van a tegnapi után megint kilépni a nyílt utcára, és ahhoz sincs, hogy Greg határozatlan célzásait hallgassam, de tudom, hogy megígértem neki, és ott kell lennem ma az edzésen. Így is túl sokat hagytam ki, ráadásul nem ártana legalább az izomzatom helyre rázni, ha már van rá lehetőségem.

Lassan képes vagyok ellökni magam a bejárattól, még az étvágyam is kezd visszatérni. A konyhába csoszogok, már csak nevetni tudnék magamon, mert szánalmasan festek, a hűtőt pedig hiába nyitogatom, talán be sem lett üzemelve. Louis turné előtt már nem ivott hideg ásványvizet, kizárólag hűtetlen üdítőt volt hajlandó magához venni, és minden nap rendeltünk ebédet meg vacsorát. Nélküle pedig tegnap tettem meg a legnagyobb távot a lakástól. 

- Nem hiszem el - becsukom az ajtaját, ezúttal végleg, hiszen sikerült felfognom, hogy éheztetem magam, nem járok sehova, nem voltam vásárolni, anélkül pedig nehéz bármilyen szinten is fenntartani egy lakás ételtartalékát. - A kurva életebe.

Gyengén lökök egyet az előttem tornyosuló gépen, töltök egy pohár csapvizet. Lassan iszom, de a végére már nem érdekel. Az üres poharat lecsapom a pultra, gondolkodás nélkül hátat fordítok, a folyosóra sietek, ahol már elkezdem levenni a ruháimat, amiket gondosan összegyűrök, és mire a fürdőbe érek, már csak annyi a dolgom, hogy rádobjam a jócskán magasra nőtt kupacra.

- Remek - csak magammal tudok beszélni, ami már meg sem lep, hiszen lassan már én fogok válaszolni a saját kérdéseimre is.

Megrázom a fejem, mert tudom, ennél nem sok rosszabb van.
Eltervezem fejben, mit fogok ma csinálni: telefonálok Gregnek, hogy ma mégsem tudok menni, veszek valami ehető, normális ételt, de mindenek előtt lezuhanyzom, hogy tiszta lappal kezdhessem a mai napot. Ndm szabad elfelejtenem, hogy este át kell mennem Helenhez. Semmi szükség arra, hogy újra felkeressen, és a lakásomon keresztül próbálja megfejteni a magánéletem. Inkább egyek önszántamból, hátha úgy kevésbé lesz kínos a dolog- már ha egyáltalán hagyom annyira elfajulni a dolgokat.
Fürdés után teszek még egy próbát, és találok még egy adagnyi instant kávét az egyik szekrényben. Több, mint a semmi, forró vízért pedig egy lépést sem kell mennem. Egyáltalán nem kívánom, ráadásul alig van benne koffein, de továbbra is reménykedem abban, hogy elmulasztja a fejfájásom, vagy legalább tompítja az érzést.
Ebben a percben nem tudom eldönteni, hogy akarom-e itt látni Louist, vagy inkább örüljek, hogy nem lát ilyen ramaty állapotban, de mivelhogy továbbra sincs senki másom rajta, és Gregen kívül, úgy döntök, ideje ismét önsajnálatba burkolóznom, és bekapcsolom az ipodját, amit a nagy sietségében itthon hagyott. Fülemben a peckekkel, kezemben a kávénak csúfolt löttyel zuhanok vissza a kanapéra, a pokrócot az ölembe húzva ülök, a basszus bántja a hallásom, ennek ellenére a 'már csak azért sem' elv alapján hallgatom tovább, anélkül, hogy lehalkítanám.
Minden egyes sorban ott van Louis, a rekedtes éneklése visszhangzik a fejemben, és csukott szemmel lepörgetem az eseményeket, amik szinte mindennapossá váltak az utóbbi időben: szó nélkül sétálgat a lakásban, firkál valamit, fütyülni kezd, később pedig bezárkózik a fürdőszobába, hogy ott aztán, mintha nem hallanám, üvöltethesse ezeket a dalokat órákig és majdhogynem berekedve jöjjön ki.
Ezek a dolgok miatt kötődtem úgy a másik lakáshoz, és pontosan ez az oka annak, hogy ez a hely, az idegen falak taszítanak- de elhagyni sem akarom. Tulajdonképpen már semmit sem akarok, csak elsüllyedni, megszűnni, mert bár nincs kimondva, magamban már elkönyveltem, hogy bizony újabb boldogtalan és üres hónapok elé kell néznem. Na, nem mintha eddig más lett volna a helyzet, de a pillanatok, az érintések és a tudat, hogy mellettem igenis van valaki, egészen más fényben tűntette fel a dolgokat.
Vége a dalnak. Nincs kedvem megvárni, míg a soron következő szám elindul, kikapcsolom az ipodot, legurítom a kávémat, és erőt veszek magamon, hogy elinduljak vásárolni. Sok kedvem nincs, de ideje beletörődni, hogy semmihez sincs. És bár rettegek ismét kitenni magam annak, mint tegnap, nem hagyok magamnak választási lehetőséget, összekaparom magam és elindulok. A lépcsőház teljesen kihalt, ilyenkor biztosan dolgozik mindenki, a gyerekek iskolában vannak, megmenekítve engem az esetleges találkozásoktól. Mihelyst kilépek az utcára, felveszem a napszemüvegem, noha nem ettől kerülök inkognitóba, csupán jobban érzem magam, ha nem kell mások szemébe néznem, s ők sem látják az enyémeket; ezeket a karikás, vérben úszó gombokat. A sötét lencsék mögül ráadásul könnyebb is megfigyelni másokat, így folytatom ott, ahol tegnap abba hagytam, tovább sanyarhatom magam azzal, hogy nézem mások boldogságát, a buszra várva csüngök a mellettem álló házaspár szavain. A negyvenes éveik elején járhatnak, a beszélgetésükből kiderül, hogy a gyerekeik már majdhogynem felnőttek, ennek ellenére csupán egyet tartanak közülük érettnek, felelősségtudatosnak. Szép dolog, mondhatom. Sosem értem, egy szülő mi alapján ítélkezik a sajátjai felett, hiszen a neveltetésükről- illetve annak hiányáról ők tehetnek. Ők azok, akik nem ültek le melléjük, amijor tanulni kellett volna, és ők volrak azok is, akik eléjük állították a példát, hogyan viszonyulnak másokhoz, azok munkájához.
- Ne haragudj, nem ismerjük egymást valahonnan? - egy tizenéves forma lány elképedt arca tűnik fel előttem, amint feltolom a homlokomra a szemüvegem. - Nagyon ismerős vagy.
- Nem tudom, lehet - válaszolom kurtán, igazából fogalmam sincs ki ő, és mit akarhat, de eleinte csak elkönyvelem annyinak, hogy rengeteg velem egykorú hord hasonló frizurát, és a barna haj nem túl ritka, sőt.
- Ne haragudj, ez őrültség, hirtelen azt hittem, te vagy a... Áh, tudod mit, hagyjuk is, ne haragidj, tényleg. Összekevertelek valakivel! - kínosan elneveti magát, de mikor én is elmosolyodok, befejezi. Hirtelen, a semmiből. - Úram ég, nem, te tényleg Amelia vagy! Te vagy Louis barátnője, igaz? Szent ég, csinálhatunk egy képet? Kérlek, nagy rajongó vagyok, nézd - visszajőkölök, amikor felhúzza a haspólóját, de az még bizarabb, hogy a csípőjén ott virít egy tetoválás, hatalmas 'O' és 'D' kezdőbetűk közé préselt idézetek. Elképedve teszek egy lépést, de képtelen vagyok levenni a szemem róla. Szép, kidolgozott minta, ehhez nem fér kétség, de ettől függetlenül ijesztő.
- Nem, biztos összekevertél vele, én nem...- látom rajta, hogy felesleges szabadkoznom, de nem adom fel.
- Most már egész biztos vagyok benne! - remeg, kezei elengedik a puha anyagot, és azonnal a szemeit kezdi törölgetni. - Tuti te vagy az! Láttalak a kéoeken Louis mellett, rókad beszélt abban az interjúban is, te vagy a Jótündére! Istenem, ez életem legjobb napja!
Nem zavartatja magát, a nyakamba ugrik, és rögtön előveszi a telefonját, beállítja a kamerát, és elénk tartja.
- Ne haragudj - finoman eltolom magamtól, a felsőtestem körbefonva állok. Remegnek a lábaim, megpróbálok lapítani, mint egy rémült vad.
A lány pedig csak könnyezve pislog hol rám, hok a közös képünkre pillantva. Megsajnálom, hiszen vérig sérthettem a kirohanásommal. Kiveszek a zsebemből a papírzsebkendőt, és felé nyújtom.
- Töröld meg a szemed - közelebb lépek, oda, ahol azelőtt álltam, hogy felbukkant volna. - Csináljunk másikat.
Szétterül a mosolya, a szája felszalad a füléig. Kapkodva rendbe szedi magát, és ismét elénk tartja a telefont. Megmosolyogtat a lelkesedése, és egyáltalán nem érzem kényszernek, hogy idétlen arcot vágjak egy számomra idegen lány mellett, kizárólag az ő kedvéért.
- Nagyon szépen köszönöm - meghatódva borul a nyakamba.
- Ugyan, szép napot - megveregetem a vállát, és az előbbinél még óvatosabban húzódom el tőle. Intek neki, mielőtt felszállok az időközben megérkezett buszra. Csodálkozom magamon, és bármilyen furcsa, jó érzés valamilyen formában kapcsolatba kerülni emberekkel, és álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha képet akarnak majd készíteni mások. Most azonban megláttam valami olyat ennek a lánynak a szemében, ami belőlem elveszett,  sőt, rajtam kívül még rengeteg embernek.
Minden bizonnyal koraeste már minden közösségi oldal ezzel lesz tele, a képemmel, a tartózkodási helyemmel, talán meg akarnak keresni mások is, de benne van a pakliban az is, hogy egy árva lélek sem érdeklődik majd irántam. Igazából ez lenne a legjobb, kivéve persze Louist. Mostanra elérkezettnek látom az időt, hogy végre sikerüljön beszélgetnünk, akár telefonon, skypeon, esetleg személyesen, vagy bárhogy. Az se zavarna, ha postagalambbal küldetne kézzel írt levelet, nem érdekel, csak jó lenne tudni róla valamit, mit csinál, hogy érzi magát, nem fáradt-e. Viszont ez lehetetlen. Egyrészt, mert fogalmam sincs, épp hol jár, és ott mennyi az idő, másrészt mert buszon vagyok, alig hallanám amit mond, ráadásul én elvileg épp haragszom rá. Tehetetlenül és sután forgatom a telefont a kezemben, fontolgatom a lehetőségeket, különböző gondolatokat fogalmazok meg, amiket végül sorra elvetek, mert bugyuták, vagy túlságosan is féltékenynek mutatnának. Pedig csak egyedül vagyok, és unom az életemet.
"Túlságosan is hiányzol. Nincs aki felbosszantson. Remélem tudod, hogy még mindig őrülten szeretlek, és alig várom, hogy újra lássalak. x Mia "
Összeszedem minden bátorságom, elküldöm az üzenetet, hogy aztán őrülten zakatoló szívvel várhassam meg a választ.

Louis Tomlinson:

Sípol a fülem, a verejték patakokban csorog rólam mindenhonnan, az arcomról, a kezemről, lábaimról, minden pórusomból árad. De boldog vagyok, mert velem szemben emberek tízezrei skandálják a nevünket, néha érthetetlen katyvaszt alkotva, de időnként kristály tisztán kihallom a saját nevem. "Louis" - kiáltják, az arcomról pedig levakarhatatlan a vigyor. Talán ez nekik a legjobb napjuk az életben, hogy eljutottak ide, láthattak és hallhattak minket, pedig számomra egyértelmű, hogy nálunk nem boldogabbak, hiszen nekünk nem öt srác jelenti a boldogságot, hanem rajongók százezrei, akik a világ minden pontján napról napra bebizonyítják, hogy csodálatosak, támogatnak minket mindenben, mellettünk állnak a nehéz percekben is, és nem fordulnak el tőlünk akkor sem, ha hülyeséget csinálunk.
- Jó éjszakát, Chicago! - Liam hangja élesen szól a stadionban, akaratlanul is felnevetünk mind, amikor a tömeg még nagyobb örjöngésbe kezd és a sikoltozás már olyan hangossá válik, hogy szinte fáj. De ez a fájdalom a világ egyik legjobb érzése.
Úgy hagyom el a színpadot, mintha egy életen át küzdöttem volna, remegő végtagokal, sajgó fejjel, de vigyorogva.
- Hé, Lou, engedd meg, hogy bemutassak neked valakit - hirtelen fogalmam sincs, ki szólít meg, csak odakapom a fejem, ahonnan a nevem hallom. Két szőke hajzuhatag tárul elém, és a jobb oldali arcon olyan széles mosoly terül el, ami talán az enyémnél is nagyobb. Lou, a fodrászkellékektől csillogva, és illatozva ugrik mellém, a csendes lányt maga után rángatva.- Louis, ő itt Briana!
- Szia- szégyellősen ácsorog, nem nyújt kezet, nem ölel meg, semmit nem tesz. Bátortalanul int, és ez aranyos.
- Briana, hello - én viszont igenis magamhoz szorítom, pusztán amiatt, mert az adrenalin továbbra is tombol bennem. - Louis Tomlinson - utólag nyújtok neki kezet.
- Igen, tudom ki vagy - mindketten nevetünk, mert elég furcsa ez a helyzet.
- Egy kicsit zajos itt, nem megyünk ki? - gondolkodás nélkül felajánlom neki a társaságom, nem gondolva a következményekre. És ő igent mond, engedi, hogy kettesben lássanak minket, késő este, éjfélhez közeledve, Chicago jelenleg legforgalmasabb helyén.
Magam elé engedem az ajtónál, az utolsó pillanatban felkapva két kis üveges vizet. A telefonom félre dobom, nem érzem szükségét, pedig ideje lenne felkeresnem Miát, mert délelőtt még hiányzott.
- Haver, szerintem keresett valaki - Niall kezében a mobilommal tesz felénk pár lépést, de mikor meglátja, hogy társaságom van, legyint, és visszateszi oda, ahonnan elvette. Rosszallóan megrázza a fejét, de egyáltalán nem szigorú az arca, legalábbis én ezt látom- mert ezt akarom látni.

55. Prodigal son effect

Drága Olvasóim!

Sajnálom, hogy ilyen késő estig kihúztam az új részt. Sajnos ma bezsebeltem néhány kéretlen túlórát, de igyekeztem hamar befejezni és átolvasni.
Remélem tetszik!

Legyetek rosszak,
xx Lu

Amelia Villain:

Úgy esek neki a szörnyen lepukkant kapunak, mint ahogy már nagyon régen. A szívem még mindig zakatol, és hiába veszek mély levegőt, sikertelenül próbálom lenyugtatni magam. Menekülök minden elől amit látok és hallok, már egyáltalán nem tetszik, hogy emberek közt lehetek. Sikítani lenne kedvem, és üvölteni, hogy álljon meg a világ, le akarok szállni erről az őrült körhintáról.

Thomas utolsó, nekem szegezett mondatai visszhangzanak a fejemben, akárhogyan is, de leállíthatatlanul, mintha egy lemez beakadt volna.

Hát nem veszed észre, hogy ő is magadra hagyott? 

- Nem! - hisztérikusan menekülök a biztonságot nyújtó kerítés mögé.

De én visszajöttem, látod!?

- Elég! - hangosan zokogok, becsapom magam mögött a rozsdás vaslemezt, és amilyen hamar csak tudok, elindulok a telep közepére. Kis híján felbukok egy fűcsomóban, ami a betonos pálya szélén húzza meg magát, ám egy kisebb ijedelemtől eltekintve nem esik bajom.

- Késtél - egy mély, ismerős hang csendül fel mellőlem. Azonnal megállok, leszegett fejjel fordulok jobbra, de nem merek a szemébe nézni. Csak bámulom a cipőt, azokat a fáradt lábakat, amik nehézkesen tartják az öregedő test súlyát. Szégyent és mélységes bűnbánást érzek. - Nem baj, siess.

- Greg - minden erőmet összeszedve nézek a szemébe, amik semmi mást nem sugároznak felém, csak szigorú kedvességet. Semmi düh vagy harag.

- Öltözz át - int a fejével, nem is értem igazán, de megteszem. Elindulok a régi szekrényem felé, ahol a váltóruhám még mindig ugyan azon a fogason lóg, a cipőm a polc alsó részén gyönyörű rendben áll- ezt egész biztosan nem én hagytam így- az akasztók felett a pulóver, ami mindig itt van, szükség esetén.

Sután lerúgom a cipőm, a nehezen kiválasztott ruháimat összehajtom, helyettük felhúzom a fekete aláöltözőm, a sortom, a rikító zöld felsőt, ami elüt a fehéres lábbelimtől és a bordó pulóvertől, amit magamhoz véve kirontok a pici helyiségből.

- Mennyire vagy formában? - tudom, hogy vannak kérdései, és csoda, hogy egyáltalán itt találom, ennek ellenére olyan érzést kelt bennem, mintha nem teltek volna el a hosszú hetek, hónapok. Mintha az után a januári nap után, és a meccset követő pihenő után jönnék vissza.

- Beszélni szeretnék veled - még mindig nem rám figyel, a pálya felé int. - Nem tudom.

- Futással kezdünk - remegő ajkai közé veszi a sípot, én pedig elindulok. Szó nélkül.

Az első kör után sem fújja meg, de én már érzem, hogy nem fogom sokáig bírni. A tenyerem izzad, menet közben lekötöm a derekamról a pulóvert , eldobom a kispad felé, de még ekkor sincs megállás. A második kör végére a tarkóm csupa víz, könyörgő pillantásokat vetek felé, de Greg csak rosszallóan ingatja a fejét, kezében forgatja a sípját.

Nem számolom a lépéseim, sem azt, hogy hányszor haladok el a kapu mögött, csak megyek előre, hol gyorsabban, hol lassabban, váltakozó tempóban. Minden technika, trükk az eszembe jut, egyenletesen változtatok sebességet, fokozatosan terhelve a szívem.

És boldog vagyok. Izzadt, ziháló, de boldog, amikor a szuszogásomtól visszhangzó csendbe belehasít a hang, amitől akaratlanul is megállnak a lábaim, és a futást gyors gyaloglásra váltom.

- Beszélgessünk - szól ismét, mikor mellé érek. A kezembe dobja a felsőt, megvárja, míg a légzésem normalizálódik, és képes vagyok az ő tempójára lassulni.

- Sajnálom - lihegek továbbra is, de legalább már érthetően beszélek.

- Ezt nem szeretem hallani tőled - megfontoltan megy tovább a pihenő felé, továbbra is kerülve a tekintetem.

- Attól még így van - erősködök, persze csak a magam fáradt, ziháló módján. 

- Tudom - belevág, mielőtt még megszólalhatnék. Egészen biztos látja a szeme sarkából, hogy egy levegővétellel akartam a bocsánatáért esedezni. - Feleslegesen futod le ezeket a köröket, Mia. Tudtam, hogy visszajössz, pont akkor, amikor szükséged lesz rá. Nem várhatom el tőled, hogy életed végéig nap, mint nap itt legyél, bár, bevallom, hiányoztál - ez az a pillanat, amikor először a szemembe néz, úgy igazán, hogy lát is engem. Ettől úgy érzem, bármikor térdre borulnék, és ahogy vagyok, összezuhannék.

- Annyira fáj - halkan pityeregni kezdek, és a karjaiba vetem magam. 

Kicsit mindig olyan volt, mintha Greg az apám, vagy a nagyapám lett volna, leginkább azért, mert egyikből sem kaptam igazit eddigi életem során. Ismeri minden fájdalmam, a ballépéseim, a családom széthullásának majdhogynem szemtanúja volt. Hinni akarok abban, hogy ezért, mert ismer, és mert szeret, csak ezért bocsát meg, mert az egészen biztos, hogy nem érdemlem meg.

- Gyere, most már ellazultak az izmaid - leültet a padra, majd ő maga is helyet foglal velem szemben.

- Miért nem hagysz te is magamra? - szipogom, és nevetségesen érzem magam. Ide jöttem, futottam hosszú percekig, majd leroskadva egy ütött-kopott padra, elsírom a bánatom.

- Már miért tenném? - kikerekedett szemekkel néz rám Greg, aztán egyszercsak megjelenik az arcán a minden sebet begyógyító, apai mosolya - Nekem nem az a dolgom. És tudod nagyon jól, hogy itt mindig otthon vagy.

- Már kezdtem ebben kételkedni - megtörlöm a szemem, csak most tudatosul bennem, hogy mikor elindultam a lakástól, még világuralomra akartam törni, kisminkeltem magam, és olyan ruhát vettem, amiben Louis Tomlinson barátnőjének illik megjelennie az emberek között. És most minden hiába, az arcom csupa maszat és sötét folt, izzadt, szedett-vedett holmikban ülök a külvárosban. Igénytelenül, de legalább nem magányosan.

- Jobban vagy? - ujjaival felém bök, és nevetve cikázik végig az elkenődött festékemen a tekintete. - Majd ne felejtsd el leszedni magadról azt a vackot!

- Azt hiszem - azon gondolkodom, miközben kurtán odavetem a válaszom, hogy vajon megemlítsem-e neki Thomas látogatását, sőt mi több, hazaköltözését!? - Nem mondasz semmit?
- Miért nem meséled el, mi történt? - szinte azonnal visszakérdez, időt sem hagyva, hogy kérdőn ránézzek.
- Biztos tudni szeretnél mindent?
- Azért jöttél, nem?
- Már ebben sem vagyok biztos. Azért jöttem, mert nem tudok hova menni már - ezzel saját magamnak adom be a mérget, a szavak savként sebzik fel a torkom, a mellkasom, egészen a lelkemig.
- Olyan nincs, hogy valaki nem tudna hova hazamenni, Mia.
- De. Nekem már nincs, csak ez a hely, Greg. Elrontottam mindent, akit szerettem valaha is, most hátat fordított nekem, magamra hagyott,és nem boldogulok. Egyáltalán nem.
- Én nem, és ez mindig az otthonod marad.
- Ettől függetlenül egy teljesen üres lakásba megyek vissza, ott alszom el, egyedül - köhécselni kezdek, a tüdőm zörögve közli nemtetszését, és legszívesebben rágyújtanék. Pedig az sem nyugtat meg, csak még rosszabb irányba terel.

- Tönkre teszed magad - csak csóválja a fejét. Nem mond többet, feláll, a székét eligazítja.

- Tudom - motyogom másodpercekkel később, gondolataim még mindig ugyan az körül forognak, és csak akkor eszmélek fel, mikor Greg a lábamhoz gurítja a labdát.

- Annak a fiúnak segített - furcsállom, hogy tőmondatokban beszélünk. Mit beszélünk! Ahelyett, hogy a fejemben akarna turkálni, folyton a megoldást keresi a problémámra anélkül, hogy a történetet ismerné.

- Ő most nincs itt. De más valaki visszajött - felnézek a sötét szemekbe, és megpróbálok a szarkalábakra koncentrálni a rosszalló tekintet helyett. - Thomas itt van, Londonban.

- Tudom. Láttam valamelyik nap, beszéltünk is pár szót. Egészen más lett, azt gondolom. Felnőtt, és nem csak a korára gondolok, hanem itt is minden rendben van már - a mondata végén a fejéhez ütögeti a mutatóujját, gondolom arra akar kilyukadni, hogy végülis teljesen normális, hogy az az ember, aki évekkel ez előtt képes volt megerőszakolni a mostohatestvérét, néhány röpke év után, amit egy idegen városban töltött, egyszer csak visszatér a semmiből, és a közelembe kíván férkőzni.

- Mindig is értett ahhoz, hogy beivódjon a másik bőre alá - cinikusan puffogok, de veszekedés és kiborulás helyett megragadom a labdát és elindulok.

- Mindenkinek hiányzol, de senki sem érti, miért akarsz egyedül maradni - fáradtan sóhajt, mintha épp most tört volna meg benne valami. - Mia, én elhiszem, hogy nehéz, de muszáj beszélned róla.

- Megtettem. Ezért nem vetettem még véget ennek a rémálomnak, amiben élnem kell - háttal állok neki. Elég, ha én szenvedek ettől, felesleges belerángatnom őt is.

- Rémálom? Mi történt? 

- Azt hittem hallottál a rossz híremről - keserűen felnevetek, mert már érzem a hibbantság szelét. Ha most nem bolondulok meg, akkor talán sosem fogok.

- Nem alapozok olyan információra, aminek nincs hivatalos forrása - megpróbál kimért maradni, hamár ilyen kínos neki is feltenni azokat a bizonyos kérdéseket.

- Mire vagy kiváncsi? - lepattintom a labdát a földre, és mikor újra a levegőbe ér, a lábfejemmel próbálom irányítani. Egész sokáig képes vagyok koordinálni, közben meg csak ömlenek belőlem a szavak. - Arra, hogy mi van Louis és köztem? Együtt élünk, legalábbis, amikor épp nem a világ túlfelén van, és én sem vagyok bezárva valami intézetbe, ahol a függőségem kezelik, vagy ha nem akarok dühömben mindent újrakezdeni anyámékkal, persze sikertelenül, mert a szemükben még mindig ugyan az az olcsó lotyó vagyok, akit Mitch csak az alkoholmámorból ismer, és akihez nekem semmi közöm. Végtére is, egész jól alakulnak a dolgaim, csak egyszer álltam bíróság előtt, megöltem valakit, akivel sosem kellett volna találkoznom, és minden egyes másodpercben hiányzik valami az életemből, ami megfoghatatlan, és valószínűleg soha nem is létezett. Emellett dolgozom, és azt hiszem, ha Louis hazaköltözik, lesz néhány kínos beszélgetésünk, ugyanis semelyik barátjával sem vagyok kifejezetten jóba, de egyikük olyannyira kitűnik, hogy meg tudnánk fojtani a másikat egy kanál vízben.

A labda, mint egy végszóra, földet ér, én pedig szuszogva fordulok ismét szembe azzal az emberrel, aki eddig csak azt hitte, hogy mindent tud rólam. Most már ugyan valóban teljes a történet, de aligha lenne normális, ha az arcán bármiféle nyugalom vagy békesség terülne el.
- És jobban vagy? - köpni-nyelni nem tudok, elképedve emelem a kezeim a levegőbe, mert felfogni sem tudom, miért viselkedik így. Bosszant, idegesít, és nem akarom, hogy később, ha már mindent kiszedett belőlem, egyszerűen a nyakamba boruljon a haragja.
- Greg, hallottad egyáltalán, amit mondtam? Nem, nem vagyok jól. Szörnyen érzem magam, de még ahhoz is gyáva vagyok, hogy elgondolkodjak a lehetőségeken - a mellkasom feszül, szét akar robbanni a fejem, és szédülök. Szükségem lenne valami gyógyszerre, vagy csak mentális pihenésre. Ki kellene ürítenem a fejem, elengednem az aggodalmam, de mivel úton-útfélen az elmúlt hónapokat emlegetik, képtelen vagyok elengedni a múltam.
- Hallottam, persze - bólogat, majd csak úgy, a semmiből megölel - Örülök, hogy elmondtad. Hidd el, Mia, sokkal többen szeretnének segíteni neked, mint gondolnád.
Hosszas gondolkodás és jelzések után, minek során fejével a lakásunk irányába biccent, rájövök, hogy anyámékra céloz, ami nevetséges, hisz ha segíteni akarnának, akkor nem üldözik el az öcsém, nem engedik vissza Thomast az életünkbe, és elfogadnák a tényt, hogy én igenis Louisban akarom megtalálni az otthonom, a jövőm, mégsem mutatják ki, hogy akarnának segíteni akár nekem, akár rajtam.
- Mennem kell - elsétálok, és Greg nem szól utánam, nem is követ. Tudomásul veszi, egészen addig meg sem szólal, míg vissza nem öltözöm, és ki nem sétálok az öltözőből.
- Még mindig el van kenődve a festék a szemed alatt - felém nyújtott zsebkendőjét elfogadom, a legközelebbi csap alatt benedvesítem, és addig dörgölöm az arcom, míg el nem tűnik teljesen a fekete maszat.
- Köszönöm - bólint, én pedig kidobom a papírgalacsint a legközelebbi kukába
- Ha holnap jössz, úgy készülj, hogy edzés lesz délután. Junior - a lehető legtermészetesebben ejti ki a szavakat a száján, és én tudom, hogy itt leszek. Mert hova máshova mehetnék?
- Este hivatalos vagyok egy vacsorára - csak azután indulok el, hogy helyeselve rábólint.
- Nem tart sokáig, koraestére visszaérsz a belvárosba - egyáltalán nem a belvárosi részen található a lakás, de inkább nem szólok, csak kalkulálok magamban, legfeljebb Helent megvárakoztatom egy kicsit, hogy frissen, lefürödve és átöltözve állítsak be hozzá.
- Akkor, holnap - köszönök el, hogy aztán végleg búcsút inthessek mára.
Sokkal szerényebben nyitom ki a kaput, mint ahogy befelé jöttem. A lábaim jólesően bizseregnek a megerőltetés után, a végtagjaim lazák, egy tízéves energiáit érzem magamban, mégis, legszívesebben leheverednék a nappaliban lévő kanapéra, és lapozgatnám a könyvem, újra és újra elolvasnám a kiemelt mondatokat. Addig sem kell egyedül lennem az emberek között, magyarázkodnom, elbújni a kíváncsi tekintetek elől, és érintkezni másokkal a buszon, amiről alig egy fél saroknyira a háztól szállok le.

Összébb húzom a felsőt magamon, a táskám az oldalamhoz szorítom, de még így sem vagyok eléggé gyors vagy láthatatlan, többen megfordulnak utánam, összesúgnak a hátam mögött. Ebben nem is az a legzavaróbb, hogy felismernek, hanem hogy fogalmam sincs mit gondolnak. Rólam, rólunk, az egész kapcsolatunkról, meg egyébként a külvilággal való - puritán mód unalmas és leginkább semmilyen - érintkezésemről. Mindezek tetejébe még a fejem is megfájdult, megint, a lábaim pedig már képtelenek gyorsabb tempóra váltani, legalábbis azt hiszem, egészen addig, míg fel nem szaladok a parkoló elejéből a magasföldszintig és gyakorlatilag megállás nélkül el nem jutok a bejárati ajtóig.

Remegő kezekkel, sípoló tüdővel támaszkodom meg az előszobafalnál, lassan lecsúszva a padlóra, a táskám magam mellé ejtve. A nyitott zippzáron kicsúszik a fehér boríték, amit még délelőtt, vagy kora délután, valamikor az indulásom ideje alatt dobtam be a ritikülömbe.

A vaskos papírtömeg meglepően nehéz, ezért egészen boztos vagyok abban, hogy nem egy sima levél, számla vagy értesítés. Nagy gonddal kezdem kibontani, de minden mozdulattal csak egyre távolabb érzem magam a céltól. Rosszul is érzem magam, fáradt is vagyok, ezért feladom, percekig csak pihegek, s mihelyst gyűjtök elegendő erőt ahhoz, hogy felálljak a földről, a konyha irányába megyek, kezemben továbbra is a borítékot szorongatva.

Előveszek egy vajkést, a fejembe nyilaló fájdalom pedig emlékeztet arra, mi volt a másik fontos dolog, amit itt kell megkeresnem.

Algopirint és némi bort veszek elő, Louis féltve őrzött fiókjából, amit ebbe a lakásba is kialakított magának, kihalászok egy tábla keserű csokoládét.Kedvem lenne elpusztítani a tároló teljes tartalmát, de tudom, hol a határ, megelégszem ennyivel. Az ölembe dogva a kis csomagot beülök a nappaliba, a dohányzóashtalra kipakolom az édességem, az italom, a kést, a gyógyszert, majd az elkeserítő halom tetejére dobom a levelet, hátha használ valamit, és nem fáj annyira a magányom, ha nem látom mindezeket magam előtt. A szó legszorosabb értelmében szenvedek, nem tudnám megmondani, mim fáj, vagy mit érzek. Egyszerűen minden rossz, a zsigereimben érzem, hogy ha felbontom végre a borítékot, nem leszek kifejezetten boldog, így felkészülök a legrosszabbra. De előtte még visszamegyek a konyhába pohárért, és az előszoba padlóján heverő táskámból kikeresem a cigarettám és az öngyújtóm.

Egy elég sajátos módja a kikapcsolódásnak, de valamiért meg sem lep, hogy én, Amelia Villain, egy üveg cabernet sauvignont kortyolgatok, szigorúan csak miután beveszek másfél szem fejfájás csillapítót, mindeközben pedig egy végtelenül életlen késsel esek neki egy fénymásolópapír erejével bíró levélnek. Hosszú percek keserves munkájával végül sikerül végigvágnom a ragasztó mentén a borítékot, és mielőtt nagyon belemerülnék az olvasásba, leteszem a poharat a kezemből, és az üveg után nyúlok, felfrissítem a megcsappant borom. Nagyot kortyolok belőle, majd ismét félreteszem, hogy két kézzel tarthassam a papírt, amin ugrálnak már a betűk.

Annyit viszont pontosan megértek, és felfogok belőle, hogy gratulálnak.

Felvételt nyert.
Ujjaimmal kitapogatom a körvonalakat, sokadjára is megrázom a fejem.
- Ez nem lehet igaz ... - csak suttogok magam elé, elképedve, teljesen megsemmisülve. Azt se tudom, most mihez fogok kezdeni, vagy mit fogok csinálni? Csak abban vagyok biztos, hogy akarom, de azért mégsem.
Szeretném, ha Louis most itt lenne, megölelne, megnyugtatna, elmondaná ezredjére is, hogy nem lesz semmi baj, megcsókolna, és engedné, hogy elaludjak a karjaiban. De ő nincs itt, nem fog megölelni, ezáltal megnyugodni sem fogok, és tudom, pontosan tudom, hogy egyáltalán nincs rendben velem kapcsolatban semmi.
Húzóra elfogyasztom a maradék bort, kissé kótyagosan zsebre vágom a cigis dobozt öngyújtóstul, és elvonulok a belső kertre néző teraszra.
Ordítani tudnék tehetetlenségemben, de nincs kivel, ezért inkább csak magamnak magyarázok, fejben.
Hülyeség lenne belevágni is, de elutasítani is, és hagyni elúszni ezt a lehetőséget. Talán még az idő is gyorsabban telne, amit Louis nélkül töltök, de már abban sem vagyok biztos, hogy ha visszatér, mi újra egy párt tudunk alkotni.
- A picsába ezzel az egésszel - ezt már nem csak magamnak motyogom, haragosan elpöccintem a szűrőig szívott szálat, ami narancssárga szikrákat szórva pattan néhányat a földszinti terasz betonozott alapján.
Körülbelül én is ennyinek érzem magam, egy végigégett cigarettának, ami zuhant egy ideig, majd padlót fogott.