49. I'll be there for you

Drága Olvasóim!

Igaz, megint hosszabb kihagyás után, de végül elkészült a rész. Sajnálom, amiért ilyen döcögős, és unalmas, de még nem igazán sikerült elkapnom a fonalat, és habár teljesen tisztában vagyok azzal, mit szeretnék kihozni ebből, nem olyan egyszerű, mint gondoltam.

Megpróbálom összeszedni magam.

xx Lu

Amelia Villain:

Fáradtan nyitok be a lakásba, és mihelyst becsukom magam mögött az ajtót, leejtem a táskám a kezemből. Nagyot koppan, de nincs benne semmi törékeny, és nem is gurul ki belőle semmi, így nem is zavar túlságosan. Kedvetlennek érzem magam, pedig aggodalomra semmi okom, mégis, hiányzik valami. Valami pótcselekvés, ami leköt egy időre, aminek a segítségével gyorsabban telik az idő, vagy legalább azt a hatást kelti. Lerogyok a nappaliban, a lakást figyelem és várok. Fejemet hátradöntve bámulom a plafont, és türelmesen kivárom a pillanatot, hogy elmúljon bennem a fojtogató érzés, ami olyan, mintha belülről csiklandozná valami a mellkasom, és a talpam szurkálja, azt kiabálva "gyerünk, menj már". Nem vagyok hajlandó elgyengülni, megpróbálom lebeszélni magam arról, hogy megtegyem, de hiába minden, az érzés csak nem akar múlni. Tudom, hogy semmi szükségem rá, mégis képtelen vagyok megállítani magam, és már csak azt veszem észre, hogy a táskámban kutakodok a doboz után.

Felnőtt vagyok, legalábbis, nagykorú. Senki sem akadályozhat meg abban, hogy rágyújtsak, hiszen ez a saját döntésem, nem befolyásolhat senki sem, mégis azt érzem, valami rosszat teszek. Remeg a kezem, kapkodom a levegőt, stresszelek, pedig ennek a viselkedésnek nincs alapja. Louis is tisztában van azzal, hogy bizonyos káros szenvedélyekkel nem lehet mit kezdeni, ő is dohányzik, én is néha. Az meg már más kérdés, milyen szinten vagyok képes undorodni az egésztől, mikor megérzem bent a lakásban, hogy a pulóverem ujja bűzlik, a kezemnek keserű dohány szaga van, és kellemetlen szájízt érzek minden egyes slukk után. Mégis megteszem.

Felállok a földről, ellépek a leejtett táskától, és megcélozom az erkélyajtót. Senki sem láthat, nem is figyelnek, én mégis a lehető leghalkabban próbálom elhúzni a teraszajtót, és be is csukom, amint mindkét lábammal küszöbön kívül vagyok. Meglep, hogy ezúttal nem vág arcon az eső utáni nyirkos levegő, és örülök, hogy felfedezek néhány fénysávot a kövön. Hunyorogva nézek fel az égre, ahol a gyülekező felhők sietősen araszolnak tovább, egyre nagyobb teret adva a napsugaraknak.  Lassan és némán lépkedek el a terasz túlsó felén lévő hintaágyig, a hűs levegő fokozatosan ér el hozzám, de mikor leülök, pont eléri egy fénynyaláb az arcom, és egyáltalán nem érzem, hogy fáznék. A korlátnak támasztva kinyújtom a lábaimat, jól esik a sok rohanás és gyaloglás után megpihentetni a végtagjaimat, a kezem is csak lóg, ahogy a cigaretta is a számból.

Még nem gyújtom meg, nincs hozzá lelki erőm, mert tudom, hogy nem akartam többet ezt tenni, gyűlölöm, hogy időnként megcsap a fanyar dohány szag, ami a rajtam lévő ruhámból érződik. Bárhogy harcol az ember, ez ellen nem tehet semmit. A parfüm és a krémek egy időre elfedik a dohány maga után hagyott illatát, de a kellemes pézsma hamar elillan, és ugyan ott tartok, ahol fél óra, negyven perccel korábban. De, ezzel egy időben kell is. Szükségét érzem annak, hogy naponta néhányszor kikapcsoljak, és sokszor azt képzelem, hogy a füsttel együtt távozik belőlem egy részem, ami sötét, és amire már soha többé nincs szükségem. Megőrjít, hogy mindeközben, még most is, azoknak a nőknek hallom a hangját a fejemben, akik naponta beszéltek velem, mikor a tárgyalás után elvittek egy szanatóriumba. Nem akarom semmi másnak hívni azt a helyet, mert nincs semmi bajom, és akkor sem volt. Persze, kevesebbet is ihattam volna, és nem biztos, hogy szükségem volt a gyógyszerekre, de ha mást nem is tehetek, de bánom. Minden egyes nap, mert nem múlik el úgy egy óra sem, hogy eszembe ne jusson valami, és minél több emlékkép jelenik meg a fejemben, annál inkább arra törekszem, hogy rajtam kívül ne legyen senkinek se tudomása arról, hogy mi zajlik a fejemben a beszélgetések közben, vagy amikor sikerül elcsípnem egy menetrend szerinti buszjáratot.

Kihúzom a zsebemből az öngyújtót, és a lángba tartva nagyot szívok a cigarettából. Eddig tartott a lustaságom, és az, hogy nem kell több. Mégis, a legnagyobb baj nem a szag, amit magam után húzok minden egyes elszívott szál után, hanem a tény, hogy teljesen tisztában vagyok azzal, mikor gyújtottam rá először, és mik voltak azok a dolgok, amik ezt megelőzték. Kezdve anyámmal és a családommal, hogy úgy érzem, évekkel ez előtt elveszett valami, és mintha már nem szeretnénk egymást. És bár fogalmam sincs, a kezdetek kezdetén mit követtem el, tudom, hogy mostanra bőven lett annyi bűnöm, hogy jogosan ne kedveljenek.

- Persze, pont most...- az orrom alatt morgok, mikor meghallom a telefonom csörgését bentről. Felpattanok, a cigimet a hamutálban hagyom, és berohanok a nappaliba, és anélkül, hogy megnézném, ki keres, felkapom a telefont az asztalról, és már indulok is vissza, hogy ne égjen végig a papír, és fogadom a hívást.- Igen?

- Mia? - a gyomrom görcsbe rándul, és szidom magam, amiért ilyen figyelmetlen voltam. Megint. El is felejtek válaszolni, és amikor meghallom megint a hangját, megint összerezzenek. -  Itt vagy?

- Szia Liam, persze - visszasietek a hintaágyhoz, visszahuppanok, és miután lepöccintem a hamut a cigim végéről, újabb slukkot szívok. - Csak nem számítottam a hívásodra.

- Csak azért kerestelek, mert nemsokára hazaviszem Louist, és mondta, hogy elég sok elintézni valód volt, gondoltam megkérdezem, otthon vagy-e már, vagy elmenjünk érted valahova - a legőszintébben állíthatom, hogy minden egyes szó, ami a mai nap folyamán elhagyta volna a szám, most megrekedt valahol. Nem akarok hinni a fülemnek, pedig ez tényleg egy egyszerű, hétköznapi felajánlás, kérdés, kérés, érdeklődés, nevezzük bárminek. Mégis, az, hogy mindezt Liam kérdezi tőlem, hátborzongató.

- Itthon vagyok - a hangom olyan, mint egy megszeppent tizenegy évesé, vékonyka, halk és bizonytalan. Nem tudom, megköszönjem-e, vagy se, hogy várjam-e őt is, vagy csak Louist, egyáltalán mit tegyek!? Liam most az egyszer megbénított, és tehetetlennek érzem magam. - Köszönöm szépen, hogy hazahozod őt.

- Nem kell megköszönnöd - rajta is érezni a feszültséget, a beszélgetésünk egy nagy adag kínos részlet, ezért a lehető leggyorsabban lezárjuk a dolgot annyival, hogy én nem megyek sehova, ők pedig nagyjából egy óra múlva érkeznek meg. És miután véget ér a beszélgetésünk, még a kezemben szorongatom a telefonomat, bámulom a képernyőt, és elfelejtem elnyomni a cigarettát, a parázs magától kihullik belőle, le a járólapra, és hosszú percekig képes vagyok azt nézni, amellett, hogy a telefont sem teszem le.

Az eddigi gondjaim mellé befurakodott Liam is, és most már őt is felírhatom a képzeletbeli listámra, akinél nem értem az utálat miértjét. Jóformán nem is ismerjük egymást, és mikor legelőször találkoztunk, nem mutatta semmilyen jelén annak, hogy ne kedvelne, most mégis ő az egyetlen barátja Louisnak, aki képes kikergetni a világból a gyűlölködő pillantásaival és viselkedésével. Na jó, talán mégis érthető, hiszen nem hogy csak "elvettem" a barátját, de még valamilyen formában bele is rángattam az életem legrosszabb részébe, pedig tényleg nem akartam. És sokszor el is gondolkodom azon, vajon mi lenne, ha aznap nem esik az eső, nem vesznek össze Eleanorral, és ő nem dobja ki Louist. Ha azon a januári napon nem tudok elmenni egyéb elfoglaltság miatt edzést tartani. Még most is abban a piciny lakásban laknék, osztoznék a néhány négyzetméteres szobácskán Jennával, napi rendszerességgel sírdogálnék Sam miatt, vinném óvodába Minniet és Mollyt, Melinek segítenék megírni a házi feladatát, tanulnék vele. De lehet, hogy Sam sem került volna el egy távoli iskolába. Habár tudom, hogy szüksége van szakszerű felügyeletre, mégis azt érzem, csupán azért van most ott, mert én már nem járok haza, anya pedig nem képes egyedül ellátni minden házi munkát és emellett még a testvéreimre is elegendő figyelmet fordítson.

Ezek a gondolatok viszont a legrosszabbat hozzák ki belőlem, hisztérikusan söpröm le a teraszról a lehullott hamut, becsörtetek a nappaliba, és az ajtót sem felejtem el erőteljesen becsapni magam után. Feszül minden ideg bennem, és csak nagyon kevés választ el attól, hogy felrobbanjak, ami már szemmel láthatóan is kiütközik rajtam. Remeg a kezem, a táskám is alig tudom felemelni a földről, kicsúszik az ujjaim közül az öngyújtóm, legszívesebben levágnám magam a földre, és gyerekes ricsajjal bömbölnék. Hiába teszek úgy, mintha minden rendbe jött volna, tudom hogy nincs így. Egyáltalán nincs rendben semmi, hiába kapaszkodok bele a ténybe, hogy Louis mellett tudtam maradni, semmit sem ér a függetlenségem, a szerelmünk, az új életünk. A terápia sem segít, feleslegesen mondogatom magamban a tanult nyugtató mondatokat. Nem segítenek, hasztalanok és idegesítenek. Csapkodva pakolok el, és bár tisztában vagyok azzal, hogy kerülnöm kellene az addiktív módját a hangulatváltoztatásoknak, kávét főzök, és a hűtő teljes tartalmát átnézve állok neki valami gyors és egyszerű vacsorának. Jól esik kiadni magamból a feszültséget aprítás közben, még akkor is, ha a kés hangosabban koppan a vágódeszkán, mint a déli harangszó. Aztán előveszem a serpenyőt, lepirítom a zöldségeket és a csirkét,  lendületből dobom rá a vajat és nem törődve a rumlival, amit magam körül teremtettem, felöntöm tejszínnel. Mire mindennel végzek, fáradtan kapaszkodok fel a pult mögötti székre, a káoszt nézem, és boldog vagyok. Levezettem a feszültség egy részét, ráadásul kávé illat terjeng az egész konyhában. De nem pihenek sokáig, el kell pakolnom magam után, feltörlöm a munkalapról a kilöttyent tejszínt, a kukába szórom a szétdobált zöldségdarabokat. Percek alatt takarítok el magam után, s mire végzek, az ablakból látom, ahogy Liam és Louis kiszállnak az autóból a lakás előtt. Idegesen tördelem a kezeimet, izzadt tenyeremet a nadrágomba törlöm, de nem tudom megállni, hogy ne kezdjem el ropogtatni az ujjaimat. Egyre inkább kivehető a beszélgetésük, a cipőjük hangja, ahogy felfelé lépkednek a lépcsőn, én meg egy helyben állok, idiótán érzem magam, és fogalmam sincs, hogyan kéne viselkednem. Közeledni kezdek az ajtóhoz, de így is az egész nappali befurakodik közém, és a bejárat közé, de amikor kinyílik az ajtó, minden megváltozik bennem. Egy pillanat alatt elszáll minden kétség, és csak Louis mosolyát látom magam előtt, és azt, hogy jól van, levehette a nyakmerevítőt, és a saját lábán tért haza. Nem törődök azzal, hogy Liam miatt épp kínosan kéne éreznem magam. Nem törődök semmivel, csak hogy ne visongjak csitri módra futás közben.

- Sziasztok! - boldogan repülök feléjük, másodpercek múlva pedig már Louis mellkasának csapódok, ölelem ahol érem, és érzem, ahogy rázkódik a nevetéstől.

- Jaj, kincsem - belepuszil a hajamba, lecsúsztatja a táskát a válláról, ami így az enyém mellett landol.

- Helló – Liamet alig hallom, olyan, mintha telefonon keresztül, suttogva köszönne, ám most az sem érdekelne, ha meg se szólalna. Nem telt el sok idő, mióta nem láttam Louist, ez most mégis sokkal másabb. Itt van, jól van, épségben, és azt hiszem, ez az első igazán emlékezetes pillanat, amikor én várom őt haza, mert persze, elég rég óta lakok itt, de most már tudom, hogy ez az otthonom. Ugyan, hisz nincs is más hely, ahová mehetnék, de nélküle nem is lenne érdemes sehol sem lenni.

- Annyira jó, hogy itt vagy - megpróbálom elengedni őt, úgy viselkedni, mintha normális ember lennék, de nem tudom megfékezni az indulataimat, így miután kibontakozom az öleléséből, ragaszkodóan fogom a kezét, bújok hozzá, el sem engedem, míg le nem ül a nappaliban. – Kértek egy teát, vagy kávét? – mosolyogva fordulok Liam felé is, mert akár bosszantja őt, akár nem, én igenis kedves leszek hozzá.

- Nem, köszi, én már megyek is – komor arccal fordul ki az előszobába, zsebeiben kutat egy darabig a kocsi kulcs után – Hívj, ha valami gáz van, Louis.

- Biztos nem maradsz? – ahogyan én is, Louis is furcsán néz a barátja után, és ugyan én meglepettségemben meg sem szólalok, betudom a kellemetlen pillanatok elkerülésének.

- Nem, még meg kell keresnem valamit, meg ilyenek – zavaros a beszéde, hadonászik, mintha el akarná mutogatni, mennyi elintéznivalója van. – Később beszélünk, sziasztok!

- Szia – hangzik tőlünk kórusban, és hamarosan be is csukódik mögötte az ajtó, és Liam már el is tűnik.

- Miattam lépett le, ugye?- szomorkásan támaszkodok neki a kanapé oldalának. Rosszul érzem magam amiatt, hogy így állunk egymással, mert így hiábavalónak tartom az erőfeszítéseimet. Láthatóan felesleges minden próbálkozás.

- Dehogy! – kézen ragad, és lehúz az ölébe. Lehunyt szemmel támasztom meg a fejem a mellkasán, és újra magamhoz szorítom őt, persze csak óvatosan, nehogy valamelyik zúzódását túl erősen megnyomjam. – Csak most tényleg van egy kisebb fajta problémája. Már idefele is mondta, hogy siet vissza a lakására.

- Értem – kénytelen leszek beletörődni abba, hogy nem fogunk tudni egykönnyen megbékélni Liammel, így viszont előttünk a nap hátralevő része, ráadásul kettesben. – Nem vagy éhes? Csináltam vacsorát.

- Komolyan? – az államnál megérzem az ujjait, amivel felbiccenti a fejem, a szemei szinte ragyognak, és bár fogalmam sincs, hogy attól, hogy itthon van, vagy attól, hogy főztem neki.

- Persze, ha nem kérsz, nem baj, csak nem tudtam, hogy éhes leszel-e, vagy sem, és csak biztosra akartam menni. Az se biztos, hogy jó lett, sőt, valószínűnek tartom, ho … - mutatóujját a számra tapasztva mosolyog rám, nem értem, miért kezd el hangosan nevetni, de ráhagyom.

- Szívecske, vegyél levegőt is – kuncogva nyom egy puszit a nyakamra, majd a szám szélére, aztán csak néz, és én nem értem. Kérdőn pislogok rá, hátha megmagyarázza. – Még sosem főztél nekem semmit.

- Oh – ez minden, amit képes vagyok mondani, ugyan is ezt Louis úgy kezeli, mintha egy újabb mérföldkőhöz érkeztünk volna. – Nos, akkor ezt is kipipálhatjuk – mosolyogva állok fel mellőle, felé nyújtott kezemmel kérem, hogy kövessen.

- Ki bizony! – gondolkodás nélkül pattan fel és húz magához egy csók erejéig. –Nagyon szeretlek.

- Én is – remegő lábakkal bújok hozzá, aztán hagyom, hogy ezúttal ő húzzon maga után. A konyhapulthoz ül, nem engedem, hogy kiszolgálja magát, megterítek neki, majd vele szembe felkapaszkodok egy székre, és nézem, ahogy elpusztítja a tányérjának a teljes tartalmát.

Egészen a pult fölé hajol, két falat közt megpróbál mesélni valamit, de lehetetlen megérteni a beszédét, így csak megtámasztom a fejem és figyelem, néha bólogatok, amikor kérdőn néz rám.

- Nem értettél belőle semmit, gondolom – az utolsó falatot is behabzsolva egyenesedik ki, és felhúzza a pólóját a hasánál, hogy meg tudja törölni benne a száját.

- Nem – odanyújtok neki egy szalvétát, ami mindkettőnktől egy szűk karnyújtásnyira van. Szó nélkül elveszi, de ahelyett, hogy használná, csak ledobja a tányérja mellé, szépen elsimítva a felültén keletkezett apró gyűrődéseket. - De nem baj, úgy is el fogod mondani még néhányszor, nincs igazam?- mosolyogva ugrok le a székről, elveszem előle a tányérját, az evőeszközöket, amikkel majdhogynem beterített mindent maga körül. És eközben Louis csak ül, fegyelmezetten, mint egy jól nevelt kis gyerek, nem hadonászik maga előtt, nem fogja meg a kezem, csak figyel, és mikor a mosogatótól visszafelé egy pohár narancslevet teszek le elé, csak átöleli a derekam. Magasabb, pláne most, hogy egy bárszéken ül, ezért minden bizonnyal furán festhetünk, ahogy pipiskedek mellette, hogy a karjaival ne takarja el a szemem, és ne kócoljon össze úgy, hogy a hajam teljes egész összegabalyodott valójában a szememben kössön ki. Lehunyt szemekkel, összeszorított fogakkal kapaszkodok belé, és érzem, hogy most nem is akar semmit se mondani. Az ölelésében, és a mozdulataiban, abban, ahogy óvatosan felém fordul és az ölébe húz, hogy a hajam simogatja, a fejét a nyakamba fúrja és csak szorít magához, mintha az élete függne tőle, mindent elmond, én mégis kíváncsi vagyok arra, hogy vajon ezt a lázadozó fiút mi veszi rá ilyenekre. Mert csak mióta én is bebizonyítottam, mennyire borzalmas emberré lehet válni rövidke hetek alatt, azóta viselkedik így, azóta, hogy megígértette velem, nem maradok egyszerűen a barátja, amióta Eleanornak ígérete tett: boldoggá fog engem tenni, és nem hagy engem többé elveszni a világban.

És bár csak elég bátor lennék megkérdezni mindent, hogy mit miért tettünk, de én is csendben maradok, félek elrontani ezt a pillanatot,mert ha Louisnak erre van szüksége, talán nem is tudná megfogalmazni a gondolatait. Elhúzódok az arcától és elnyújtott csókot hagyok a homlokán, amibe legnagyobb meglepetésemre beleremeg és mintha szipogni kezdene.

- Louis, mi baj? – aggódó tekintettel fésülök el néhány tincset a szeméből, két kezemmel úgy fordítom a fejét, hogy egyenesen a szemembe nézzen.

- Annyira rossz – kezeit az enyémekre teszi, pislog néhányat, hogy végre legördüljenek az első könnycseppjei – Bele tudnék bolondulni, Mia.

- De mibe? – rémisztő a hangulatváltozása, és most már teljesen megértem őt, amiért minden mozdulatomra összerezzen, vagy fürkészve figyel mindig, ha nem beszélek vagy nevetgélek. Csak most látom igazán, mennyire megviselő, ha a másikat így látjuk.

- Meghalt. Valaki meghalt, és az a valaki nem én vagyok. De lehetnék – a mellkasom zúgni és szűkülni kezd, a szavai olyan erős csapásként érnek, hogy kis híján a padlóra ájulok. – Akartam vele beszélni, megköszönni a történteket, segíteni rajta, vagy csak meghallgatni. De már nem tudom. Már soha senki nem fogja.

- Az, akivel te – nem fejezem be a mondatomat, mert tisztán látom, hogy Louis erre egyáltalán nem képes, nem akarja hallani a történteket és nem is tudná elviselni, ha ismét szembesülnie kellene vele. Elég neki a gondolat, hogy megtörtént, és hogy az lett a végkifejlet, ami.

- Igen – mély levegőt vesz, sűrűn pislogva néz felfelé, megpróbálja visszatartani a könnyeit, eleget engedett már szabadjára.

- Sajnálom – suttogom és kikecmergek az öléből.

- Mia? – visszafordulok felé, összefonódó ujjainkat nézem, majd az arcát, ami megtört bár, de még mindig azé az emberé, aki talán leginkább megérdemelne már egy békés, nyugodt életet. – Ígérj meg valamit nekem, kérlek.

- Bármit – ezt a lehető legőszintébben mondom, és a tekintetemmel is megpróbálom ezt sugározni.

- Bármi legyen, bárhol legyek én, vagy te, akár így, ilyen közel, akár a világ két ellentétes pontján, ígérd meg, hogy nagyon fogsz vigyázni ránk, de főleg magadra.

A vállaim nem bírnak el ekkora terhet, legalábbis most úgy érzem. Tudom, miért mondja ezt, tudom, egyszerűen nem lehet elfelejteni, hogy bármikor arra ébredhetek a közeljövőben, hogy ő épp nincs mellettem, mert egy teljesen más időzónában, más földrészen, országban, egy idegen város rideg és személytelen pontján alszik, vagy megpróbálja begyűjteni mindenki szeretetét a színpadon állva. Mert Louis még mindig nem egy átlagember, aki kilenctől háromig az irodájában ül, üzleti leveleket küld és válaszol meg. Nem lesz itt mindig, fizikálisan legalábbis biztosan nem.

- Ne mondj ilyeneket, kérlek – utálom, ha sírni lát, de most, hogy ő is a könnyeivel küzd, és feleleveníti bennem a magánytól való félelmem, valószínűleg megint pityeregni fogok.

- Ígérd meg, Mia.

- Megígérem, persze, hogy megígérem – lemondóan sóhajtok, elengedem a kezét, és úgy érzem, muszáj megint a táskámhoz botorkálnom, mert szükségem van újabb öt percre magammal, a gondolataimmal és a reménnyel, hogy egyszer véget ér ez a rémálom.

Szó nélkül szelem át a nappalit, az előszobában megint csak a földre dobva hagyom a táskámat, így félig kilóg belőle a cigis dobozom.

- Várj – felpattan Louis is, a pulóverének zsebéből kihúz egy fémdobozt, és egy szálat kivéve belőle ered a nyomomba.

Némán csukja be maga mögött az ajtót, mindketten cigarettával a szánkban állunk meg a napsütésben, legalábbis, ami megmaradt belőle. Öngyújtó pattan, tisztán hallom, ahogy a szikra kiszökik, a sajátomból még az enyhe, elillanó gáz szagot is megérzem. Nagy levegőt veszünk az első slukk után, és míg én a kiáramló levegővel együtt, gyorsabban fújom ki a füstöt, Louis ráérősen eregeti, szájával nem formál ’o’ alakot, lassan engedi ki a fogai között, a végét pedig az orrán fújja ki.

- Emlékszel, hogy egyszer megígértük magunknak, az lesz az utolsó? Hogy többet nem gyújtunk rá? – kérdőn nézek rá, mert igen, minden másodpercre emlékszem, amit együtt töltünk, és kíváncsi vagyok, vajon ő mi mindenre emlékszik.

- Bárcsak ilyen egyszerű lenne – a hamutálba pöccint, majd újabb slukkot szív, ezúttal pedig rögtön letüdőzi és élesen kifújja a füstöt.

- Mióta tudod? – nem tudok nem visszakanyarodni a témához, és tudom, nehéz neki, de szeretném, ha beszélne róla. Jót tenne neki, ha kibeszélhetné magából.

- Ma mondta az orvos. Hajnalban halt meg – elfordítja a fejét, hogy még véletlenül se lássam az arcát, pedig igazán tudhatná, hogy előttem nem kell szégyenkeznie az érzelmei miatt.

- Louis – csak szólongatom, és megérintem a könyökét. - Nézz rám, légy szíves.

- Mi az? – még mindig az ellenkező irányba tartja a fejét.

- Nem a te hibád, érted? – kétségbeesetten küzdök a figyelméért, szeretném, ha tényleg elhinné, amit mondok. – Nem miattad halt meg. Semmi közöd nincs hozzá, tulajdonképpen.

- Nem azt mondom, hogy miattam volt, de mégis, annyira szörnyű. Én ezt képtelen vagyok csak úgy elviselni, és túllépni rajta. Nem megy, akárhogy próbálkozom, egyszerűen nem hagy nyugodni. – idegesen nyomja el az idő közben végig égett cigarettáját, ujjai egészen belefehérednek abba, ahogy erőteljesen préseli a csikket a porcelánba. – És rettegek a gondolattól, hogy már a te társaságod sem elég erős ahhoz, hogy folyamatosan elvonja a figyelmem, és nem hiába nem akarom, hogy rányomja ez a baleset a pecsétjét az életemre, Mia, basszus, nem tudok másra gondolni most.

- Elhiszem – meglepem ezzel a kijelentéssel, döbbenten kapja felém a fejét. – Ne csináljunk úgy, mintha nekem nem lennének démonok az életemben. Bátran ki merem jelenteni, hogy ismerem az érzést.

- Mia, én..

- Csak mondd meg, mit szeretnél. Tenni akarsz valamit azért a fiúért? Vagy magadért, hogy el tudd felejteni? Ne gondolkodj sokat, csak mondd ki, mire van szükséged, és én esküszöm, hogy az életem árán is, de segíteni fogok neked abban, hogy megvalósítsd. Nem akarom, hogy bármilyen formában önsanyargatásba kezdj, csak azért, mert nem ő élte túl, hanem te. Azt akarom, hogy neked jó legyen, hogy könnyíteni tudj a lelkeden.

- Én…- keresi a szavakat, én meg csendben várom, mit is mond majd. - Nem tudom.

- Hidd el, hogy tudod, csak még nem mered kimondani – tényleg tudom, mit érez, és bár én sosem gondoltam rá így, felnyitotta a szemem Louis. Mert valahol, mélyen, legbelül én is szántam azokat az embereket, akik miatt Noah mellett olyan voltam, amilyen. Sajnáltam őket, amiért nincs egy normális család mögöttük, nem szerető otthonba térnek haza egy fárasztó nap után, és jóformán egy tiszta pillanatuk sincs, mert valamilyen formában állandó mámor hatása alatt vannak: legyen az alkohol, kemikália, vagy más élvezeti cikk.

- Köszönöm - nem mosolyog, hisz abszolút érthető módon az ember ilyenkor nem képes ilyenre, de látom, hogy felcsillant előtte a remény, hogy talán tud tenni valamit, de tényleg. 

Büszke vagyok rá. És nem kifejezetten a sikerei miatt, vagy amiért képes minden pofon után felállni, hanem mert megint megláttam a szemében azt a csillogást, amit eddig minden alkalommal siker követett.

48. What if...?

Sziasztok!

El sem tudom mondani, mennyire rosszul érzem magam amiatt, hogy megint ilyen sokat kellett várni rám, hogy elkészüljek a résszel, és feltöltsem. Nem tudok, és nem is akarok érveket felsorakoztatni, miért csúszok meg minden egyes résszel mostanában, és miért jogos ez az egész. Persze, ráfoghatnám az iskolára, de jelenleg kisebb gondom is nagyobb a tanulásnál. A lényeg, hogy sajnálom, de most megérkezett, itt van, és függetlenül attól, hogy megint nem igazán kapok visszajelzéseket a részekkel kapcsolatban, örömmel tölt el, hogy most feltehetem, mert egy kicsit jól esik a lelkemnek, hogy kiadhatom a kezeim közül.
Olvassátok sok szeretettel, vagy ne, én mindenesetre szívesen fogadom a véleményeket.

xx Lu

Louis Tomlinson:

Álmatlanul forgolódok, képtelen vagyok nyugodtan feküdni és várni valamire, amiről azt sem tudom pontosan, mi is lehet. A fejem majd' széthasad, kényelmetlen az ágy, amiben fekszem, Újra meg újra lever a víz, a hideg verejték végigfut a testemen, szinte kirobbant a helyemről, ami néha olyan kellemes, hogy szinte fáj. Egy időre elfeledtették velem a korábbi gondolataimat, de amióta csak a saját társaságomra támaszkodhatok, az agyam ismét működésbe lépett. Képtelen és hátborzongató furcsaságok rohamozzák az elmém, bejutásért könyörög az aggodalom, a lelkiismeret furdalás térdre kényszerít az akaratom előtt, és én csak fekszem, mert nem tudok mit tenni ellene. Ide vagyok kötve, a szó legszorosabb értelmében, és habár nem tűnik bonyolult műveletnek, ahhoz bátortalan vagyok, hogy kiszedjem a kanült a karomból. Irtózom a gondolattól, hogy megtegyem, az agyam mégis akörül forog, hogy szedjem össze minden bátorságom és akaraterőm. 

Összeszorítom a fogam, ujjaimmal kitapogatom a kis gumicső végét, ahol hozzátapad a bőrömhöz, és bár csak egyetlen mozdulat lenne, nem merem megtenni. Szaporán veszem a levegőt, mondogatom magamban, hogy mennyire muszáj lenne megtennem, a kezem nem engedelmeskedik, és remegve ejtem le magam mellé. Gyávának érzem magam, de a cél érdekében hajlandó vagyok a saját egoizmusom előtt meghajolni, és megnyomom a gombot a fülem mellett. Úgy érzem, pofán vágom magam, hiszen sosem féltem semmitől, sosem aggódtam, mert tudtam, hogy a testem képes a regenerálódásra, és túl sok mindent úsztam már meg. Valószínűleg most sem lett volna különösebb bajom, legfeljebb pár percig szivárog a vér a sebből, amit okozok magamnak, de amióta tudom, hogy ki tudja hanyadszorra is megvédett engem valami, amit akár sorsnak, akár szerencsének is hívhatunk, eltűnt belőlem a bátorság java része. Mintha sosem élt volna bennem a vágy, hogy a határaimat feszegessem. Valahol, út közben elhagytam egy olyan Louist, aki vakmerő. Ez az év sok mindent megölt bennem, megváltoztam, mert meg kellett változnom. Eleanor mellett nem éreztem ilyesmit, és még csak most értem meg igazán, miért jutott arra a döntésre, amire. Vele sosem tanultam volna meg vigyázni magamra, az önuralmam még mindig valahol az utolsók közt kullogna az erényeim között, ezek nélkül pedig Mia sem lenne mellettem.

Nevetséges, hogy azon gondolkodom, milyen jót tett velem El, hogy elhagyott, kétszer is, miközben egy nővér siet be hozzám, de nem hajlandó lekötni a gépről. Előírás. Torkig vagyok ezekkel a dolgokkal, nem is folyok bele semmiféle vitába arról, hogy most akkor melyikünknek van igaza, neki, aki tényleg csak a munkáját végzi, vagy nekem, aki itt fekszik, és csak ki  akar menni.
- Legfeljebb negyven perc, és lecsöpög az infúzió, utána kimehet sétálni, kiülhet a folyosóra, csak meg kell várnia ezt a kis időt - makacsul nem felelek, noha tudom, hogy ez a viselkedés nem vezet sehová, csak gyerekessé teszem magam. De ez sem zavar. Az számít most legkevésbé, hogy engem hogy látnak mások, csak ki akarok szabadulni a gondolataimból, és végre, végre valahára eljutni a folyosó túlsó felére, hogy láthassam azt az embert, akinek könnyedén lehetnék a helyébe. Még mindig borsózik a hátam, ha a lehetőségekre gondolok, hogy akár már szervezhetné is a családom a temetésem, ha csak egy perccel előbb vagy később indulok el, hogy lehet, nem ez az egyetlen, vékony kis tű lenne a problémám, ami szinte észrevehetetlenül meghúzódik a vénámban naponta egyszer, bő egy órára. Ennek a kis balesetnek minden bizonnyal egy égi jelnek kell lennie, annak, hogy ideje egy kicsit átgondolnom az életemet.
Csepp. Csepp. Csepp.
Figyelni kezdem kínomban az infúziót, és bár teljesen tisztában vagyok azzal, hogy mire kell nekem ez az egész, érdeklődve nézem, ahogy fodrozódik az áttetsző folyadék, és egy idő után egyszerűen csak szabadjára engedem a gondolataimat, ezáltal fogalmazódnak meg bennem olyan dolgok, amiket még sokáig el akartam ásni magamban, vagy egyszerűen csak nem volt időm még elgondolkodni rajtuk. Az aggodalmam legfőbb oka persze Mia, hiszen szép lassan megint eljön az az időszak az életemben, amikor hónapokig nem tartózkodom majd Londonban, sőt, a kontinenstől is több óra repülőútra leszek, és fogalmam sincs, hogyan fogjuk ezt megoldani, mert én legszívesebben vinném magammal mindenhová, de egyértelmű, hogy ez nem megoldható, akármennyire is kézenfekvő dolog lenne, és abban is egészen biztos vagyok, hogy ő sem repesne az örömtől, ha kalitkába zárnám, és mindenhová magammal rángatnám. Egyedül hagyni mégis félek őt, és sajnos egyetlen megoldást tudok csak, aminek valószínűleg nem örülne, de amiről nem tud, az nem fáj. Sosem voltam az a túlzottan is ragaszkodó típus, aki a párjának minden beosztott másodpercéről tudni akart mindent, de Mia esetében ez más, mert ő nem olyan, mint a többi lány. Persze, ezt rá lehetne fogni arra, hogy azért, mert épp vele élek, őt szeretem, de nem. Róla valahogy mindenki tudja, hogy egy picit másabb, mint mi.
- Louis, alszol? - Liam hangjára felkapom a fejem, meglepetten nézek rá.
- Nem, de miért kérdezi ezt mindenki? Nem alszom, gyere! - feljebb tornázom magam, hogy kényelmesen a falnak vethessem a hátamat.- Mi szél hozott?
- Csak gondoltam, beugrok - megrántja a vállát, amolyan minden mindegy stílusban, de tisztán látszik rajta, hogy nem csak bejött meglátogatni.- Hogy vagy?
- Semmi bajom, ha lecsöpög az infúzió, valószínűleg kiengednek egy időre innen- a szemem forgatom, undort érzek, ha arra gondolok, mennyit kell még vajon itt lennem, közben megpróbálom leolvasni az arckifejezéséből, hogy társul-e valami más a fáradtságához, vagy egyszerűen csak palástolni próbálja az érzelmeit, hiszen élénken él még bennem az a falra mért ütése. A levegővételeinek sűrűsége és intenzitása arra enged következtetni, hogy most sem nyugodt túlságosan.
- Mennyi idő az még? - az órára néz, kitekeredve ül az ágy mellett, és erősen koncentrál.
- Nem tudom, talán fél óra, vagy kevesebb- nem érzem kötetlennek a beszélgetésünket, ahhoz képest, hogy magától jött be Liam, és nem kötelező program volt számára- Liam, minden rendben? Furcsa vagy nagyon, mintha feszülnél folyamatosan.
- Összevesztünk Sophiaval - visszafordul felém, és gondolkodás nélkül mondja ki, majd élesen kifújja a levegőt.
- De hát min? Történt valami?
- Nem tudom, csak, egyszerűen elege lett belőlem, a viselkedésemből, ráadásul jogosan, én mégis próbáltam mentegetőzni, ami, hozzáteszem, szintén jogos volt. Nem tudom Louis, talán ebben az egészben már nincs több.
Soha életemben nem láttam még ilyen tanácstalannak Liamet, pedig ismerem néhány éve, és talán nem túlzok, ha azt mondom, láttuk egymást a legszélsőségesebb érzelmi helyzetekben is. Ráadásul Liam az, akivel akkor is tudtam beszélni, ha már mindenki elaludt, mi ketten voltunk azok, akik képesek voltunk hajnalig a teraszon ücsörögni, és addig be nem állt a szánk, míg úgy nem éreztük, hogy már mindent kimondtunk, amit csak lehet.
- Hogy értve nincs több? - meglepetten emelem fel a fejem még jobban, az, amit mondani készül, talán életem egyik legmegdöbbentőbb felismerése lenne- Mit akarsz ezzel mondani?
- Szeretem, de ez így nem fog menni. Louis, érezted már azt, hogy legszívesebben meg se hallgatnád, mit mondanak neked, egyszerűen csak eltűnnél onnan? Néha már az is bosszantott, ahogy leült mellém, és hallottam a levegővételeit, pedig szeretem! - erősködik, még mutogat is mellé, én pedig rettenetesen érzem magam amiatt, hogy egyáltalán nem tudom, hogyan segíthetnék neki.
- Jó, de mi a baj? Liam, valaminek történnie kellett, mert nekünk nem kell bizonygatnod, hogy mennyire fontos neked Sophia, tisztában vagyunk vele. De hát valaminek csak meg kellett változnia, ha most ilyen szar az egész.
- Fogalmam sincs - lehajtja a fejét, furán érzem magam. Ez egy olyan beszélgetés, aminek nem itt kéne zajlania, sőt, talán egy olyan témát feszegetünk, amit sosem kéne szavakba öntenünk, mert veszélyes, bármi lehet belőle.- Mostanában, legfőképp, amióta legutoljára veszekedtünk, elég merész gondolataim vannak.
Rám néz, ettől a hideg futkos a hátamon. Kimért, arca komoly, és semmilyen érzelmet nem tükröző a tekintete. Meg akarom állítani, belé akarom fojtani a szót, hogy majd később, egy sokkal nyugodtabb, vagy ha nem is nyugodtabb, de privátabb helyen tudnánk erről beszélni, ahol csak mi ketten vagyunk, legfeljebb a többiek, de senki más.
- Louis, mi lett volna, ha én akkor nem megyek oda hozzá? Ha mi sosem találkozunk? Annyiszor eszembe jutott, hogy Danielle sosem bosszantott fel ennyire, nem volt féltékeny a barátaimra. Soha, senkinek sem volt olyan barátnője, mint Sophia, senkit sem kértek számon. Miért én? Elrontottam valamit? - kétségbeesetten keres valamit, ott van a szemében, a mozdulataiban, a testtartásában:valamit elvesztett. És nekem, mint a legjobb barátjának, még sosem volt ilyen nehéz megmaradnom vele egy légtérben. - Mi lenne, ha egyszerűen meg nem történtnek nyilvánítanánk a dolgot? Ha elköltöznék, jobban mondva, ő elköltözne tőlem, és csak hagynánk, hogy kiderüljön, hogy bírjuk egymás nélkül? Persze - cinikusan felnevet, egy pár másodpercre félbe is szakítja önmagát - sajnos tudom, hogy én remekül bírnám az állandó jellegű kutakodásai nélkül. Szerinted?
- Liam, én..nem is igazán tudom, hogy ez...ez normális egyáltalán? - értetlenül ülök mellette, hiszen annyira letaglózott ez az egész, hogy elfelejtettem, hova akartam menni, ha végre letelnek a hátramaradt percek.
- Mi van, ha nekem is lesz egyszer egy olyan ember az életemben, mint neked Mia? Akiért akár egyszer is érdemes lenne megerőltetni magam, gondolkodni, meglepni? Aki várna, nem bántana, mellettem állna, támogatna? Lehet, hogy már holnap, vagy akár ma összefutok vele. Legalábbis, nagyon remélem.
Egyre borzasztóbb az a hangulat, ami szép lassan szivárgott be a szobába. Észrevétlenebbül, mint ahogy a bukóra nyílt ablakon áramlik be a szmog, és nem is igazán értem, miért csinálja ezt Liam. Szinte okádja az őszinteséget, fáradtan és meggyötörve, mintha minden egyes mondatát ólom húzná, s megerőltető lenne megformálnia a szavakat.
- Mondj valamit, kérlek - a földet pásztázza, én pedig csak bámulok rá, a barátomra, aki teljesen kifordult önmagából, és mostanra zihál attól a stressztől, amit ez a vita kiváltott belőle.
- Nem tudom, Liam. Pihenned kéne - aggódom amiatt, amilyen állapotba van, és ahogy beszél erről az egészről. Nem is tudnám igazán problémának nevezni. - Talán tényleg csak időre van szükségetek, arra, hogy kitisztuljon a fejed neked is, és ő is lenyugodjon.
- Vagy csak befejezni. Nem akarom, hogy bántsuk egymást, és most úgy érzem, kölcsönösen támadjuk a másikat. Így pedig nincs értelme - már most tisztában vagyok azzal, hogy egyáltalán nem fog rám hallgatni, nem is kérte ki igazán a véleményem, csak azért mondta azt, amit, hogy ne legyen túlzottan nagy a felelősség a vállán, ne kísértse a rettenetes lelkiismeret furdalás, amiért egyedül hozott meg egy ekkora kaliberű döntést.
- Liam - a fejét rázza, és tudom, hogy nem figyel rám, saját magával próbál nem egyet érteni. - Nehéz, tudom, de próbáld meg. Ne járj úgy, mint én, és ne akard, hogy Sophia azon menjen keresztül, amin én vagy El ment keresztül az év elején.
Félbeszakít a kopogás nélkül berontó orvos, aki, ahogy eddig is, egymaga intézi a gyógyszereim adagolását, ő vizsgál meg minden nap kétszer, és ezúttal is ő szedi ki a tűt a kézfejemből.
- Jó napot - biccent Liam felé, aki a köpenyest meglátva feláll a székről.
- Majd visszajövök később - nem tudom, azért csinálja ezt, mert tényleg nem akar útban lenni, miközben leszedik az infúzióm, vagy mert képtelen reagálni a kérésemre. - Kint megvárjalak, vagy bejöjjek?
- Kimegyek én - némán helyesel, hogy megértette, és a keze máris a kilincsen van.
- Hogy érzi magát? - minden alkalommal ezt kérdezi tőlem, mindig ugyan ezzel a hangsúllyal érdeklődik, és én minduntalan azt felelem neki, hogy remekül.
- Pocsékul - szakítok a hagyományokkal, ezúttal tényleg soknak érzem az itt eltöltött időt. - Már nagyon szeretnék haza menni, otthon ébredni, lebeszélni a legjobb barátomat élete legostobább döntéséről és venni egy gyűrűt a barátnőmnek. - Miközben beszélek, nem csinál semmit. A kanül még a kezemben van, a mappáját szorongatja, eltűnődik az utolsó szavaim után és szigorúan figyel.
- Mondja, Louis, maga mikor pihent utoljára? - nevetnem kell, és vissza sem akarom már tartani.
- Ugye viccel? - felvont szemöldökkel állom a pillantását, és türelmetlenül fészkelődök - Nem venné ki ezt az izét a kezemből? Kérem.
- Szeretném, ha előbb válaszolna a kérdésemre - sokkal komolyabbnak tűnik, mint korábban bármikor, pedig szinte minden alkalommal, amikor találkozom vele, sikerül feltennem a megfelelő kérdéseket, és sokszor lyukadunk ki komoly témáknál, és akkor sosem viccel, csak komoran és hűvös tekintettel köszön el.
- Nem tudom, mielőtt bekerültem ide, egy vagy két napig nem csináltam semmit. Előtte sem dolgoztam túl sokat, otthon voltam, meglátogattam a családomat. Sokat pihentem szerintem. Magamhoz képest legalábbis nagyon sokat - gőzöm sincs, mire használja fel ezeket az információkat, de ha ez kell ahhoz, hogy kimehessek, akkor elmondom neki, minden további nélkül. - És rengeteg időt töltöttem a barátnőmmel, sétáltunk, autóztunk. Tudja, megpróbáltam normális emberként élni, mert elég nehéz időszakon vagyunk túl.
- Pihent. Rendben. És mennyire érzi magát kipihentnek? - csak nem tágít, továbbra sem mozdul, makacsul áll egy helyben.
- Mondja, mi értelme van ennek? Igen, minden rendben velem, és kipihentem magam. Nem sokára megint rengeteget fogok dolgozni, és már megtanultam, hogyan kell felkészítenem magam az állandó éjszakázásra, fennlétre, a minimális alvásra. Egyéb kérdés? - a szeme se rebben, úgy hallgat végig.
- Rendben - anélkül, hogy bármi mást mondana, odalép az infúziós állvány mellé, a kezemhez hajolva kiveszi a tűt, a kanült, és eltolja a könnyű vázat mellőlem. Betadint , gézlapot és vattát vesz elő, felitatja a néhány kibuggyanó vércseppemet, leköti a sebem, és a kezembe adja az eddig csak 'kék mappa'-ként ismert dossziét.
- Ebben benne van minden vizsgálati eredménye. A vérminta, a vérnyomás eredmények, attól a pillanattól kezdve, hogy ide bekerült, ezidáig minden adata és eredménye rögzítve lett. Orvos vagyok, értem minden egyes szavát ennek a papírnak, de azt is tudom, hogy vannak olyan dolgok, amiken nem fog segíteni a só oldat, a fájdalomcsillapító és a nyakmerevítő.
- Nem értem, mire próbál kilyukadni? - zavartan pislogok felé, fogalmam sincs, miért közli velem mindezt.
- Vesztett vért, nem is keveset, de szerencsére varrni sem kellett a sebet, csak tapasztani, ugyanis majdhogynem kiszáradt. A vére sűrű volt, a vérnyomása alacsony, ezért úszta meg ennyivel a balesetet. Elhiszem, hogy a maga munkája nem mindennapi, sok izgalommal, határidőkkel, adrenalinnal és gyors tempóval jár, de a maga helyében átgondolnám, vajon megéri-e feláldoznia az egészségét ilyen fiatalon csak azért, mert nem figyel oda egy egészen hangyányit magára. Louis, a szervezete mindig küldi a jeleket, csak észre kell vennie.
Amit jelenleg érzek, nem tudom szavakba önteni. Nem érzem még most sem, milyen súlyos a helyzet, elképzelhetetlennek tartom, hogy bármi komoly bajom eshet, attól függetlenül, hogy a mai nap folyamán már rendet tettem a fejemben, de még mindig bennem van egy parányi nemtörődömség, egy kis mértékű merészség. Sosem féltem élvezni az életem, pláne nem most, hogy végre megoldódni látszottak a magánéleti problémáim.
- Miért, mi van az egészségemmel? - kérdezem ártatlanul, s továbbra sem érzek semmiféle félelmet. - Tán van valami bajom? - azért ezt már kevésbé bátran kérdezem, de a magabiztosságom megmarad.
- Nézze, csak egy dolgot tudok magának mondani. Még semmi, de ez, higgye el, egyik pillanatról a másikra megváltozhat. Elég, ha egyszer elhagyja a szerencséje, elég egy apró figyelmetlenség, és akkor vége, nem tehet többet - ha nem épp egy kórházban lennék, és nem figyelném napok óta, hogy mik történnek körülöttem, talán nevetnék. Így viszont csak megvárom, míg egyedül maradok, és megpróbálom kibírni azt a kis időt, amit még kettesben töltök az orvossal.
- Nekem nem lehet bajom. Terveim vannak, méghozzá komolyak, nem érhet baj, még nem most, és nem így - rezzenéstelen arccal bólint, kiveszi a kezemből a papírt, majd néhány másodperc keresgélés után rábök egy számadatra, ami, ahogy korábban említette, nem mond nekem semmit.
- Itt, ez. Látja? - bólogatok, nem nehéz észrevenni, pontosan rámutat az ujjával. - Ha ez tovább emelkedik, tartós betegnek lesz adminisztrálva. Soha többet stressz, soha többet  feszültség, alkohol, felszabadult szórakozás, mert folyton ott fog lebegni a szeme előtt, hogy talán ezzel véget vet mindennek. Persze, ahhoz még sok minden kell, nem azt mondom, hogy már holnap kezdje el lezárni az ügyes-bajos dolgait, ez csak figyelmeztetés. - Cinikusan felhorkantok, ezzel teljesen elveszi a maradék életkedvem is. - Csak ennyit akartam, úgy éreztem, joga van tudni, hogy a szervezete csak valami nem e világi csoda folyamán nem adta fel a harcot, amit önmagával vív nap, mint nap.
- Jó, és ez után? Mit tehetnék? Hagyjam abba a zenélést? Adjam fel az álmaimat, telepedjek le egy unalmas, kertvárosi részen, vegyek kutyát és neveljek gyerekeket? Mit vár? - széttárt karokkal teszem fel a kérdéseket, és azt hiszem, a válaszra valójában semmi szükségem.
- Saját felelősségére távozhat, már nincs semmi, ami miatt itt tarthatnánk, az eredményei alapján nyitott könyv az egészségi állapota, amit itt, mi nem tudunk befolyásolni többet. Írhatok fel magának vitaminokat, gyógyszert, vagy étrend kiegészítőt, de ha maga félvállról veszi az egészet, akkor már én semmit se tehetek - a hóna alá csapja a dossziét, és hátrálni kezd. - Most már elhagyhatja a kórtermét, de egy másfél-két óra múlva, kérem, legyen itt. Aláírja a papírjait, tehet fel kérdéseket, szívesen megválaszolom, utána pedig haza mehet.
Az ajtóhoz lép, nagyot sóhajtva támaszkodik rá a kilincsre, de az utolsó pillanatban, mielőtt még újból eltűnne, visszafordul.
- Az intenzív osztály kiürült, ma hajnali negyed ötkor. Nehéz küzdelem volt, de vége - hevesen zakatolni kezd a szívem. Megkönnyebbülök, hogy elmúlt a baj és talán még beszélhetek azzal, aki úgy mentett meg, hogy majdnem megölt. - Vége.
Nem szól többet, csak kisétál, és a folyosón várakozó Liam felé biccent, csak úgy, mint mikor az imént találkoztak.

Kicsit sem megdöbbenve mászok ki az ágyból, és a táskámhoz sietve veszek ki egy nadrágot és felsőt. Persze, azért foglalkoztat, vajon tényleg egyszer úgy járok, ahogy az orvos mondta? Vagy ezt is meg fogom úszni, ahogy már olyan sok mindent az életben? Akaratomon kívül is arra gondolok, vajon lesz-e valaha lehetőségem felnevelni a gyermekeinket? Látom-e majd Miát fáradtan, izzadságtól gyöngyöző homlokkal, ahogy a karjaiban tart egy babát, és lehetek-e büszke apa, mikor először hallom a nevem egy apró teremtés szájából?

Nevetséges! Persze, hogy fogom. Temérdek időm van még, és nem lesz baj, csak nem szabad, hogy a fejemre nőjön az a valami, amit meg sem nevezett a doktor úr.

Magamra zárom a fürdőszoba ajtaját, leveszem a gyűrött, kellemetlen szagú kórházi ruhát, és percekig csak folyatom magamra a vizet, beszappanozom a bőröm, megpróbálom lemosni az elmúlt napok aggodalmát, fájdalmát és verejtékeit, hogy aztán tiszta ruhába bújhassak, és folytathassam a beszélgetést Liammel.
- Nem tűnt jókedvűnek, történt valami? - meg sem várja, hogy leüljek mellé, felpattan a műanyag székről és céltalanul sétálgatni kezdünk.
- Semmi, csak elbeszélünk egymás mellett - megrántom a vállam, és megpróbálom felidézni, merre lehet az intenzív osztály, hogy észrevétlenül elirányíthassam magunkat arra, és a saját szememmel láthassam, hogy tényleg kikerül onnan a másik sofőr. Utálom, hogy nem tudom sehogy se nevezni őt, mert minden, amit tudok róla, hogy annyi idős nagyjából, mint én, és amikor az arcát vér borította, akár még én is lehettem volna.
- Louis - szinte nyöszörög, mintha fájna neki valami, és már épp felkészítem magam arra, hogy életem legjobb tanácsát kell most adnom Liamnek, amikor valami olyat mond, amitől hirtelen megfájdul a fejem, szédülni kezdek, és a nyakmerevítőm ha lehet, még kényelmetlenebbé válik. - Tudod, hogy meghalt?
- Ne - beszorul a levegő a tüdőmbe, az igazságtalanság égeti a gyomrom, és a torkom kaparni kezd. - Ne! - ismétlem valamivel hangosabban, és rekedtebben.
- Louis, nyugi - ökölbe szorított kézzel állok, megpróbálom visszafogni magam, hogy ne omoljak össze teljesen, és ne kezdjek el üvöltözni.
Nekem ő nem volt senki, mégis sokat jelentett.Látni akartam őt, beszélni vele, megkérdezni, mi történt, hogy hogy érzi magát. Meg akartam köszönni neki, amit értem tett, hogy nem ölt meg, hogy helyettem is megsérült, hogy visszaadta a szerelmemet, és megerősítette a hitem. A hitem, amit a jövőmbe fektettem, az akaratom, amit arra fordítok, hogy mostantól sokkal jobb lehessek, jobb ember, jobb barát, jobb társ.
- Miért? - dühödt könnyekkel küszködve törölgetem az arcom, és megpróbálok visszavenni magamból. Semmi szükség arra, hogy továbbra is cirkuszi majmot csináljak magamból, így is túl sokat látják, amint épp kiborulok. - Annyi mindent akartam kérdezni tőle.
- Tőle? - Liam felvont szemöldökkel, meghökkenve néz rám.
Csodálatos látvány lehetünk. Két férfi, akik rettenetesen maguk alatt vannak, az egyik a kórház falait akarja lerombolni az öklével, a másik hisztérikusan üvöltözik, mint akik nem egészen normálisak.
Talán az orvosnak tényleg igaza van, és túlságosan is sokat vállaltunk, és elbuktunk. Ha más nem is, de Liam és én most egy kicsit összeroppantunk, ki így, ki úgy. Ő leginkább lelkileg, látom rajta, hogy kialvatlan, szemei alatt még mindig sötét karikák. Én pedig, nos, leginkább testileg és lelkileg.
- Menjünk haza - lehajtom a fejem, szégyellnem kéne magam a viselkedésem miatt, de jelenleg túlságosan is lefoglal a tény, hogy meghalt, és én élek, pedig mindkettőnknek itt kéne lennie.
Megveregetem Liam vállát, megpróbálom azért tartani magam, és pont ezt látom rajta is, hogy nem akar elgyengülni itt, nem akarja felhozni a problémáit úgy, hogy bármikor meghallhatja bárki. Ha nem azok lennénk, akik, talán nem okozna problémát, de sajnos már mindannyiunkba bele lett kódolva a félsz, hogy mindenből lehet baj és botrány. Ami jelenleg a legkevésbé sem hiányzik.
Azt a kis távolságot, amit eddig megtettünk, most még lassabban teljesítjük, és tudom, nem sok tart már vissza attól, hogy eltűnhessek innen, de arra is legalább egy órát kell várnom. Addig meg legfeljebb némán ülünk majd egymással szembe, összepakolok, megnézem, széthagytam-e valamit a szobában. Bár ez nevetséges, napok óta most hagytam el először az ágyat.
- Mit mondtál volna neki? - Liam az egyik széken ülve forgatja a kezében a telefonját, én pedig az ágy és az ablak közt járkálok, néha megállok, sóhajtozom, de mindketten továbbra is teljesen némán és csendben létezünk.
- Meg akartam köszönni neki - felelem egyszerűen.
- Megköszönni? Mit? - nem emeli fel a hangját, csak érdeklődve néz felém. Furcsán érzem magam, mintha egy titkot készülnék elmondani, vagy épp lebuktatni készülnék magam.
- Nem is tudom. Csak, tudod, amikor egyedül voltam, rengeteget gondolkodtam. A szerencsémen, azon, hogy még úgy is, hogy ez történt, én győztem, én jöttem ki nyertesként a dologból: visszakaptam Miát, végre, amióta hazajött, először érzem azt, hogy ez a bocsánatkérés mindkettőnk részéről sokkal komolyabb volt. Sikerült egy picit még kitolni a határaimat, de ez az egész dolog újra felkeltette bennem a bűntudatom, azt, hogy talán többet nem mentik meg az életem, és ideje lenne elkezdenem figyelnem magamra, gondolni a jövőmre. Liam, 24 éves vagyok, nem túl öreg, de nem is fiatal, é most egy olyan lehetőséggel van dolgom, amit nem igazán akarok elszalasztani.
- Mint például?
- Leginkább egyetlen dolog foglalkoztat - mint valami bizonyítékot, felmutatom a hüvelykujjam, és némi várakozás után, mikor megbizonyosodok arról, hogy Liam nem fog közbeszólni, és nincs kérdése, kimondom. - Akarok venni egy gyűrűt Miának.
- Mi? Feleségül akarod venni? - nem tudom, megrémiszt a reakciója, vagy fel kéne lélegeznem, mindenesetre, mióta itt van, először mosolyog, sőt, egyenesen vigyorog, de nem pattan fel, és nem nem gratulál.
- Nem tudom, nem feltétlenül eljegyzési gyűrűre gondoltam. Csak valamire, amivel bizonyíthatok neki. Szeretem, és soha többet nem akarom elveszíteni őt.- megrántom a vállam, a saját ötletemtől olyan izgatottá válok megint, hogy legszívesebben már most elindulnék, és elintézném, hogy minél hamarabb megkaphassa.
- Biztos jól meggondoltad?
- Ennél még nem voltam semmiben sem biztosabb.
- Akkor jó - bólint, és megint beáll a csend köztünk. Elképzelésem sincs, mennyire támogat, illetve, mennyire nem, nem tudom, hogyan vélekedik a dologról.
- Te mire jutottál? - nem akarom azt hallani, hogy nem ért semmit a szavam, hogy nem veszi figyelembe, milyen következményei lehetnek, ha meggondolatlanul felrúg mindent. Persze, én nem akarok bölcselkedni, csak azért, mert én megéltem, de akkor is úgy érzem, tennem kell valamit azért, hogy a legjobb barátom ne szúrja el az életét, hogy ha már magában nem bízik, akkor bennem megbízhasson, hogy ne kelljen egyedül végigcsinálnia, persze, anélkül, hogy helyette döntene bárki is.
- Sophia helyettem is döntött- felhorkant és rádobja a köztünk lévő ágyra a telefonját. Egy kérdő pillantást vetek rá, mire csak a telefon felé bök, így egyfajta engedélyt adva, hogy megnézzem az üzenetet. Óvatosan csúsztatom el a képernyőzárat, és rögtön szemben találom magam a döntéssel, miszerint Sophia ma, miután Liam elment, összepakolt, és elköltözött.
- Sajnálom, haver - eszembe jut, vajon ők mit éreztek aznap, amikor mind összegyűltek a lakásomba, és én szavak nélkül ugyan, de elmeséltem, hogy Eleanor és én már nem alkotunk semmiféle egységet, és vége. Ha azt, amit én most, akkor sajnálom, hogy ilyen helyzetbe kellett hoznom a barátaimat, mert ez borzalmas. Nem tudom eldönteni sem, hogy zavarban vagyok, tehetetlennek érzem magam, vagy mindkettő, és nem tudok mit mondani, egyszerűen csak visszaadom neki a telefont, amit szinte azonnal a zsebébe csúsztat, és továbbra is bámul maga elé, és nem szól semmit. Megértem, én sem akartam beszélni, felesleges dolognak tartottam, és most már csak abban bízom, hogy leszek olyan jó barát, mint amilyen Liam volt januárban, és visszaadhatom mindazt a jót, azt a rengeteg segítséget, amit hónapokkal ez előtt tőle kaptam.
- Ne, ne sajnáld - leejtett fejjel bámulja a padlót, kezével a homlokát támasztja. El sem hiszem, hogy az ember, aki látok, az Liam, az a Liam, aki sosem viselkedett volna így. A háta meggörnyedve, ujjaival időnként a hajába tép, és mikor felszakad egy-egy sóhaj a mellkasából, úgy érzem, a világot romba tudná dönteni, ha ahhoz lenne kedve.
- Akkor mondd meg, mit tegyek - kitárom a karjaimat, és bár tudom, hogy pontosan ezt csináltam én is, elviselhetetlen és letört voltam, most mégsem értem, miért viselkedik így. Ő Liam, aki kibír bármit, viccelődik és a felelősségének teljes tudatában próbál maradni.
- Válaszolj a kérdésemre - felpillant, arcán már most meglátszik a tenyere nyoma, ahogy túl erősen dörzsölte meg. - Mi lenne, ha egyszer mindenkinek megoldódna a problémája?
- Mi lenne, mi lenne...Unatkoznánk - felelem a lehető legegyszerűbben, és végre elérkezik az a pillanat, amit már nagyon vártunk. Sikerül kicsalnom egy őszinte félmosolyt Liamből, egyúttal megérkezik az orvos is, kezében egy tollal, és a kék dossziémmal.
Haza megyek.

47. Shout it out loud

Drága Olvasóim!

Ha a saját általam kitalált rendet követnénk, akkor nem ezen a blogon lenne előbb folytatás, de ennek a fejezetnek a megírásához mindössze néhány óra kellett, és nem akartam elvesztegetni a lehetőséget, hogy a rengeteg kihagyás után még a gépemen maradjon. Remélem tetszeni fog nektek, és ha nem is túl eseménydús, elég sok új szál fog kibontakozni megint, legalábbis megpróbálom megírni a hátramaradt fejezetek úgy, hogy azok izgalmasak, élvezhetőek legyenek, és követni tudjam a történet második felére kidolgozott terveim.

Jó olvasást, és legyetek rosszak,

xx Lu

Liam Payne:

Sajog az egész jobb kezem, végig, minden egyes pontján azt érzem, mintha egyszerre égetnék és mégis jeges borogatásban lenne. Ennél pedig csak az bosszant jobban, hogy nem ismerek magamra. Fogalmam sincs, mi ütött belém, de én nem vagyok ilyen. Sosem voltam és sosem akarok azzá a szörnyeteggé válni, aki bármelyik pillanatban letépheti magáról a világ által ismert arcát, majd eltorzulva, artikulálatlan üvöltések közepette kezd el törni, zúzni, gondolkodás nélkül. Amit ma tettem egész egyszerűen összeegyeztethetetlen velem, azzal a Liammel, aki eddig voltam, akivé az eddigi éveim alatt váltam. Az egyik pillanatban sajnáltam Miát, mert mégis csak Louis barátnője, és mindannyian nagyon jól tudjuk, mennyire szeretik egymást, de a következő pillanatban, mintha elvágtak volna valamit. Kész lettem volna felpofozni, mert idegesített. Dühített az arca, mert akkor, abban a pillanatban azt hittem, a viselkedése pusztán színészkedés, és meg sem érdemli, hogy itt lehessen velünk. De mikor észre vettem, már késő volt, mert kimondtam, amit soha sem szabadott volna. Abban a pillanatban, hogy felfogtam, mivel vádoltam meg Miát, sarkon fordultam, és eltűntem, hogy ne láthassam, ha sír emiatt. Mert megértettem volna, ha érzékenyen érinti a hangnem, amivel közöltem vele, hogy akár meg is halhatott volna Louis az ő hibájából. Pedig erről egyáltalán nincs szó. Ő lenne az utolsó, akit emiatt felelősségre lehetne vonni. Még az az ember, aki annak idején megtanította Louist vezetni, még ő is bűnösebb ebben a balesetben, mint Mia.

- Uram, minden rendben?- egy megszeppent orvossal találom magam szemben, aki szemtanúja lehetett a néhány másodperccel ezelőtti incidensnek, amikor ököllel ütöttem a falat, amiért ilyen végtelenül ostoba vagyok.

- Persze - csak morgok az orrom alatt, és már a távozásra is gondolok, de elkapja a kezem.

- Vörös és véraláfutásos a keze. Nem akarja megnézetni? - nem úgy beszél, mintha csak egy folyosón flangáló orvos lenne. Van valami a hangjában, amitől kiráz a hideg és ha nem lenne őrültség, a fülemre tapasztanám a kezem, hogy ne tudjon a gondolataim közt turkálni.

- Kutya bajom, hát nem érti? - feszültté válok, és tudom, ha most nem tűnök el innen nagyon gyorsan, akkor nagy bajba sodorhatom magam. Határozott léptekkel próbálok felszívódni a nyilvánosság elől, most még az sem zavar, hogy félre kell löknöm másokat. Csak be akarok ülni az autómba, hazamenni, és aludni.

- Nem szeretne mégis beszélni a problémáiról? - érthetetlen, miért követ, miért akar annyira szóra bírni.

- Egyáltalán nincsenek problémáim! - elrántom a kezem, mielőtt még hozzám érhetne, vagy feltarthatna. Átcsusszanok két beszélgető nő között sűrű bocsánatkérések közepette, kirontok a bejáraton, és elindulok a parkolóban ácsorgó autóm felé.

Feltépem az ajtót, szinte bezuhanok a volán mögé. Érzem, hogy ez az a pillanat, amikor meg kell állnom egy percre, hogy lenyugodhassak, és tiszta fejjel indulhassak el, mert semmi kedvem bekerülni Louis mellé valamelyik ágyra.

A homlokomat a kormánynak döntve szedem össze a gondolataim. Végiggondolok mindent, ami mostanában ránk zúdult, de a végeredmény mindig ugyan az. Louis egy rohadt nagy mázlista, amiért egy ilyen lány, vagy ha tényleg a valós mivoltjára gondolok, lény, valahogy a karjai közé hullott. Még rosszul is érezhetném magam, amiért féltékeny vagyok a kapcsolatukra, hisz nekem itt van Sophia, mégsem tudok eltekinteni ettől az érzéstől, ami órák óta marcangol.

Hátradőlök, bekötöm a biztonsági övem és lassú, megfontolt mozdulatokkal fordítom el a kulcsot, ami után a motor halk dorombolásba kezd. Sebességbe rakom a kocsit, lassan kigurulok a parkolóból és kiteszem az indexet jobbra. Az útra koncentrálok, mégis időről időre eszembe jut néhány apróság - többek között Mia egyik húga, aki határozott cserfességgel kérte meg a kezem a meccs előtt, mikor a kezem szorongatva csámpázott mellettem és szürcsölgette az üdítőjét. Hihetetlen aranyosnak találtam a dolgot akkor is, és most is, ezért le sem tudom vakarni a vigyort az arcomról. Még ha az este furcsa fordulatokat is vett, talán az idei év egyik legpihentetőbb napja volt. Felszabadultan, nem törődve azzal, hogy kik vagyunk, és mivel foglalkozunk az év nagy részében, és mit gondolhatnak rólunk, élveztünk egy apró, alig száz nézőközönséges meccset.

Azon a reggelen összevesztünk Sophiaval, mert ő jogosan vádolt meg azzal, hogy több időt töltök együtt a srácokkal, mint vele, és aznap sem hívtam el, sőt, még én ajánlottam fel neki, hogy találkozzon valamelyik barátnőjével, és inkább tartsanak csajos napot, mert nem hiszem, hogy élvezné a női futballt. Nem titok, akkor csak az volt bennem, hogy muszáj megtudnom, ki ez a lány, mire képes a gyepes pályán, mi az, ami annyira elvarázsolta Louist, és mit is mondhatnék, már az első pillanatban megértettem, miért kereste az első perctől fogva olyan betegesen a társaságát Louis.

Megint itt kötök ki. Mia. De nem tehetek róla, hisz tényleg van valami abban, ahogy néz, a mozdulataiban. Mintha tényleg egy kis tündér lenne, egy nem e világi lény. Mindenkit elvarázsol, és ha a közelben van, mindenki rá figyel. Talán az a mérhetetlen jóság, a bűntudat, és a bája az, ami blokkolja minden gondolatom. Nem érzek iránta semmit, amit nem szabadna, ezek egyszerű tények. Azt hiszem. Legalábbis ebben reménykedek, hogy nem vagyok egyedül ezzel a borzalommal a fejemben, amit  Mia okoz.

Dudaszóra ocsúdok fel, percek telhettek el, a lámpa rég zöldre váltott, én meg csak ülök, és nem engedem fel a féket. Bocsánatkérően kiintek a lehúzott ablakon, és olyan gyorsan a gázra lépek, ahogy csak tudok. Lehetetlennek tűnik, hogy elfelejtsem a találkozásokat, a riadalmat az arcán, mikor ma kiszállt a taxiból, és amikor felpillantott a liftben állva, és ez jól láthatóan kihat a vezetésemre is.

Vajon hány ilyen emberbe botlik bele egy földi halandó élete során? Talán kivételesnek kéne éreznünk magunkat, hogy ismerhetjük őt, de hát ez nevetséges, hisz nem isteníthetek senkit úgy, ahogy jelenleg teszem.

- Liam? - Sophia alakja számomra túl hirtelen tűnik fel, észre sem veszem, hogy hazaértem. - Mit művelsz itt?

- Csak elgondolkodtam - kiszállok az autóból, elhessegetek minden zavaró gondolatot, ami a fejemben kavarog és megcsókolom a barátnőmet. Csak rá akarok gondolni, arra, hogy milyen csodálatos, és hogy szeretem. Megpróbálom legyűrni a tomboló féltékenységet, a keserű utálatot, ami ezzel jár, de leginkább azt próbálom megakadályozni, hogy Sophie bármit is észrevegyen ebből a zavart állapotból.

- Mi történt a kezeddel? - ujjai közé fogja az öklöm és végig simít a mostanra ellilult foltokon. - Verekedtél?

- Nem - látom, hogy megnyugszik, pedig igazán nem vagyok az a fajta srác, aki csak úgy belemegy egy bunyóba. - Edzés közben lett ilyen - a legrémisztőbb, hogy szemrebbenés nélkül kezdek el hazudni. Persze, ez egy egészen apró dolog, talán nincs is jelentősége, de nem merem megemlíteni Mia nevét, mert nem akarok megint veszekedni.

- Értem - lehajtott fejjel indul el a bejárat felé, félúton hátrapillant, vajon követem-e, de szorosan a nyomában eredek, így nem kell aggódnia amiatt, hogy esetleg leragadok a feljárón. - És mesélj, hogy van Louis?

- Már sokkal jobban, néhány nap múlva ki is engedik. De még kimerült és zavarodott - kiráz a hideg. Én ugyanis láttam, milyen állapotban volt a vétkes sofőr és Louis, mindkettőjüket láttam eszméletlenül feküdni hordágyon, hallottam a rettenetes orvosi szavakat, azt, hogy alacsony a vérnyomásuk, gyenge a pulzusuk, mennyi vért vesztettek. Mindent.

- De mégis, mit mondtak, lett valami komolyabb baja? - nem tudom, hogy amiatt van, hogy még én magam is tudom, hogy csak a testem van jelen ebben a beszélgetésben, vagy valami más miatt, de Sophie kétségbeesetten küzd a figyelmemért. Erőszakosan próbál a szemembe nézni, amitől villámokat szór a tekintete.

- Megrándult a nyaka, most merevítő van rajta. Képzelheted, hogy viseli! Már most nem tud mit kezdeni magával, türelmetlen és mindent azonnal akar - elmosolyodok, felidézem a csimpaszkodó ujjait a nyakmerevítőn és a szenvedését, hogy unatkoznia kell még legalább harminchat órán keresztül. - Elképesztően szerencséje volt.

- Az biztos. Gondolom Mia váltott titeket - gúny és ellenszenv nélkül ejti ki a nevét, nekem mégis bűntudatom támad.

- Ő ment be elsőként, mert láttuk rajta, mennyire nem tud mit kezdeni magával. Ha egy perccel tovább kell várakoznia, biztosan tombolni kezdett volna. Zayn, Harry és Niall együtt mentek be, én csak utánuk. Egyszerre amúgy sem férünk be túl sokan, meg szerettem volna beszélni négyszemközt Louval - érthetetlen távolságot tart kettőnk között, lemondóan sóhajt és bemenekül a konyhába. - Sophie...? Most mi a baj?

- Hogy mi a baj? - a hangjával együtt a szemöldökét is megemeli és sértődötten összefonja a karjait. Most tényleg gőzöm sincs, mi rosszat mondhattam, vagy mit tettem, amiért ilyen lett egyik pillanatról a másikra. - Liam, még mindig nem fogod fel, igaz? Még mindig nem veszed észre, hogy lassan kizársz az életedből? Hogy lassan már ott tartunk, hogy mindegy mit csinálok, csak ne menjek veled? Louis az én barátom is, és még arra sem vetted a fáradtságot, hogy legalább felhívj, hogy mi történt! Én megértem, hogy értesíteni kell Miát, mert persze, mégis csak Louis barátnője, de nem veszed észre, hogy engem is érdekel Louis hogyléte? Hogy jól esett volna, ha legalább annyit mondasz, hogy üljek veled autóba, vagy valahogy a tudtomra adtad volna, hogy hol van? Az isten szerelmére, Liam, érdekelne téged egyáltalán, ha fognám magam, összepakolnám a holmimat és visszaköltöznék a lakásomba!?

Döbbenten állok, még levegőt is elfelejtek venni. A kezemmel a falat támasztom, és érzem, hogy legszívesebben most kitépnék egy darabot belőle, lemarnám a festéket, a vakolatot, nem is érdekelne, ha hézagos lenne a válaszfal. Pont nem érdekelne, de tudom, hogy most jól esne, de Sophiara gondolok, és arra, hogy ma már volt egy dühkitörésem, és akkor majdnem magával vonszolt egy agyturkász. Most legfeljebb Sophiat veszíthetném el, és ettől a gondolattól görcsbe rándul a gyomrom.

- Ne haragudj! - megpróbálom visszafogni magam, de így is tele van a hangom cinizmussal és hangos sértettséggel. - Bocsánat, hogy szinte szó nélkül elrohantam, amikor a legjobb barátomat tűzoltók vágták ki az autójából! Bocsánat, hogy fel mertem hívni Ameliat, bocsánat, hogy megint én vagyok az a rettenetes ember, aki megpróbálta átvészelni az elmúlt órákat egy kórházi folyosón! Tényleg, milyen szörnyű, szörnyű ember vagyok én!

- Tudod, hogy nem az a baj, hogy ott voltál! Liam, lassan minden Mia körül forog: amikor úton-útfélen lerobbant Louis miatta, számtalanszor mentél érte, az éjszaka közepén, valamikor hajnalban indultatok el megkeresni őt, és most is előbb hívod őt, mint engem! Szerinted milyen érzés? - mostanra már tajtékzik a dühtől, az ujjai teljesen elfehéredtek attól, hogy a pultba próbálja belevájni azokat.

- Szerinted nekem ez olyan jó!? Egyértelműen élvezem a dolgot, és szívesebben foglalkozok egy vadidegennel, mint veled! - megpróbálom cinikusan mondani mindezt és anélkül, hogy megvárnám a válaszát, felrongyolok az emeletre és jó hangosan becsapom magam mögött az ajtót.

Gondolatok nélkül fekszem le az ágyra, ki akarok zárni mindent, de egy valami nem hagy nyugodni, mert nem tudom egészen biztosan megfogalmazni, mit is akarok jelenleg.

Amelia Villain:

Zavaros, rózsaszín köddel a fejemben búcsúzom el Louistól, aki sokkal nehezebben enged el, mint amennyire nekem esik nehezemre elindulni tőle.

- Muszáj lenne megszerezned azt a jogosítványt - az ölében ülök, karjait szorosan körém fonja, és minden egyes kiejtett hangtól libabőrös leszek, mert az ajkai túl közel vannak a bőrömhöz.

- Persze, hogy aztán elkényelmesedjek, mint te, és a sarokig is autóval járjak - megforgatom a szemem, alig tudom megállni nevetés nélkül. - Semmi szükségem rá.

- Én sokkal nyugodtabb lennék, ha nem járkálnál folyton busszal meg gyalog. Féltelek - elhalkul és félretűr egy tincset, mielőtt óvatos csókot nyom a nyakamra.

- Előbb gyere haza, aztán majd megbeszéljük ezt - tudom, hogy ez az egyetlen esélyem, hogy ne vesztesként kerüljek ki ebből a vitából, már ha ezt nevezhetem annak. Még arra sem adok lehetőséget, hogy megpróbáljon meggyőzni. Ismerem őt, tudom, hogyan lehet elvonni a figyelmét másodpercek alatt.

- Ne is mondd, ha nincs bent mellettem valaki, akár te, akár a srácok, úgy érzem, megbolondulok - elképesztően látszik, mennyire igaz mindez. A legapróbb mozdulatára is rendkívüli figyelmet fordít, élvezi, hogy nincs egyedül és talán szentimentálisabb is most, mint mikor valahol máshol maradtunk kettesben.

- Már nem kell sokáig itt lenned - homlokon puszilom, majd óvatosan kikászálódok az ágyából. Kinyújtóztatom elgémberedett végtagjaimat, újra felcopfozom az időközben összekócolódott hajam, és a táskámért nyúlok. - Megyek, hamarosan úgy is kiraknak innen. Nem is szabadott volna itt aludnom, szerintem.

- Mia, én nem vagyok átlagember, hogy ne engedjenek meg ilyeneket - furcsa, ahogy rám néz. Utoljára akkor láttam így, mikor elküldtem őt a fenébe, hogy én biztosan nem fogok beülni egy vadidegen autójába. - Most mi van?

- Rád se ismerek - elnyílt ajkakkal nézek rá, mert ahelyett, hogy felháborítana ez a stílusa, inkább csak megdöbbent. Nem is kicsit. - Attól még rád is vonatkoznak a szabályok, ahogy rám is.

- Ugyan, kincsem. Ebből nem kell nagy ügyet csinálni - mosolyog, de ez most valahogy nem olyan, mint szokott lenni. Típusidegen ez a viselkedése, és komolyan aggaszt is. Ha lenne kedvem viccelni vele, azt mondanám neki, hogy valamibe nagyon beverhette a fejét, de akármennyire igaz, ízléstelen poén lenne, ezért inkább nem is mondok semmit.

- Nem csinálok nagy ügyet belőle, csak tudom, hogy ideje elindulnom. Dolgom is van - nem akarok semmi konkrétat mondani neki ezzel kapcsolatban, mert tudom, hogy a gondolatától is írtózik, hogy vissza szeretnék menni dolgozni egy olyan helyre, mint amilyen annak idején a kávézó volt, mert rettenetesen félt, amit még meg is értek valamilyen szinten, de neki is el kéne fogadnia, hogy nem vagyok hajlandó eltartatni magam, és egész nap otthon ülni. Engem nem erre találtak ki, képtelen vagyok tovább csinálni ezt. Unatkozom, kell egy más fajta rend az életembe, és ha ezt egy italpult mögött találom meg, és az érdekel, akkor a feje tetejére is állhat, én ezt a munkát választom.

- Haza mész? - a "haza" szót olyan érdekes szarkazmussal ejti ki, hogy azonnal egyértelművé válik, hogy nem az ő lakására gondol, hanem anyámékéra.

- Nem, isten ments! Csak el kell intéznem néhány dolgot. Később visszajövök- behajlítom a kisujjam, és visszalépek az ágya mellé, hogy összeakaszthassuk az ujjainkat.

- Kisujj eskü! - mosolyogva kiált fel, legalábbis az eddigi hangerőnkhöz képest.

- Az, kisujj eskü - kapunk egymástól egy utolsó ölelést és csókot, majd tényleg elindulok. A folyosóról még egyszer visszafordulok, integetek, míg nem érzem egészen kellemetlennek a dolgot.

Lelkesen és felvillanyozódva sietek le a főbejárathoz, út közben találkozom néhány ismerős itt dolgozóval, akiknek sikerült megjegyeznem az arcát tegnap óta, de anélkül, hogy feltartanának, egy gyors köszönés vagy bólintás után elviharzanak mellettem. Nem is baj, hiszen pontosan az a célom, hogy bejussak a belvárosba, ahol egészen biztosan ki van még ragasztva az a rengeteg álláshirdetés. Persze nincs akkora szerencsém, hogy elsőre átjussak a kórház melletti kétsávos úton, mert hiába zöld még egy rövid ideig a lámpa, a táskám mélyéről hangosan csörögni kezd a telefonom. Először fel sem akarom venni, de ahhoz, hogy ne idegesítsen tovább a csengőhangom, ahhoz az kell, hogy előkotorjam, de akkor már nem áll semmiből felvenni. Anya.

- Szia - fogalmam sincs, mit akarhat tőlem, mi lehet az a rendkívül fontos dolog, ami nem tűr halasztást.

- Mi az, hogy szó nélkül elmész? Mit gondolsz, ez csak így megy? - olyan ideges, hogy attól félek, átszakítja a telefon hangszóróját az a rikácsolás, amit ő beszédnek nevez mostanában.

- Ó, ne aggódj, velem minden rendben, és Louis is jobban érzi már magát - higgadt próbálok maradni, annak ellenére, hogy már most képes lennék üvöltve veszekedni vele, ha arról lenne szó, ráadásul mostanra pirosat kaptam, és ki tudja, meddig itt kell ácsorognom, a lábaim azonban mennének tovább.

- Amelia! Azonnal választ akarok a kérdésemre!

- Követelőző és erőszakos vagy anya, állj már le! Megmondtam, különben is, hogy nem vagyok hajlandó soha többet Thomassal egy lakásban élni! Nem, nem és nem. Ha azt akarod, hogy visszaköltözzek, akkor hozd vissza Samet, tüntesd el Thomast és vedd rá a férjed, hogy ne igyon többet! - attól függetlenül, hogy nem mondja Mitch naponta, nekem azért élénken él az emlékeimben az, amikor Louisék előtt kurvázott le, elküldött a fenébe, és munka után rendszeresen ittasan ért haza. - Elegem van ebből a családnak nevezett valamiből, és csak azt sajnálom, hogy a testvéreimet nincs lehetőségem elhozni onnan! De mondom még egyszer, és jól jegyezzétek meg mindannyian: engem ne akarjatok többé ott látni, úgy sem vagyok hajlandó visszaköltözni közétek! Undorodom attól a helytől! - az arcom túl forrónak érzem, a könnyek a szemem marják, ennek ellenére bátran lépek rá a zebrára, és anélkül, hogy körülnéznék, bízva az autósok figyelmében, átrohanok az úttesten. 

- Jól jegyezd meg, amit most mondtál: ha valaha rád fog unni az a kölyök, ide többet nem jössz vissza! Hálátlan és csökönyös vagy!

- Örülök, hogy nem vártok vissza! És most, ha nincs más mondanivalód, akkor tegyük le, mert dolgom van, és ne hívj, ha csak ezt tudod mondani nekem. Köszönöm - elkapom a fülemtől a telefont, nem is érdekel, hogy válaszol-e, és ha igen, mit. Ki is kapcsolom a mobilomat, hogy ne tudjon visszahívni, és visszadobom oda, ahol volt, a táskám legmélyére. Veszek egy mély levegőt, és tovább indulok, nincs vesztegetni való időm, mert rengeteg tervem van még a mai napra, többek között megkapni az az állást, amit még tegnap láttam futólag a taxiból.

- Amleia? - az égre emelem a tekintetem, komolyan nem akarom elhinni, hogy nem elég nagy ez a város kettőnknek, hogy ne fussunk össze, vagy ne tudjon megtalálni. - Édesanyád nagyon aggódik érted.

- Téged ez ne nagyon érdekeljen. Beszéltem vele - annyira felidegesített az imént lezajlott beszélgetésem vele, hogy az sem érdekel, hogy Thomas a nyílt utcán szólít le, hogy már megint a közelemben van, pedig egyáltalán nem kéne tudnia, hol és merre járok.

- És? Visszaköltözöl? Mert ha az kell hozzá, én lelépek egy másik lakásba - mentegetőzik, és ez annyira undorító. Maga elé emeli a kezeit, mintha ártatlan lenne, mintha nem tett volna semmit, nekem meg a gyomrom forog tőle.

- Igazán nem kell ilyen áldozatot tenned, nem kell ilyesfajta könyöradomány tőled. Elköltöztem, nem ez az első alkalom, szerintem menni fog egyedül is minden. Azt se tudom, miért álltam le veled beszélni - megigazítom a vállamon a táskám, és elindulok, de a kezem után kap. - Azonnal eressz el! - rá se nézek, összeszorított szemmel, háttal neki sziszegem, mert tudom nagyon jól, hogy hall engem, és el is enged abban a pillanatban, hogy ezt kiejtem a számon.- Köszönöm. És most búcsúzzunk el. További szép életet, Thomas.

- Nem fair, ahogy játszol, Am - kiráz a hideg, az idejére sem emlékszem már, mikor hívtak így, de nem mutatok semmiféle érdeklődést, hidegen, anélkül, hogy hátra néznék, elsétálok.

Nagyképűség, vagy nem, de úgy érzem, az, hogy sikerült viszonylag gyorsan tisztáznunk egymás közt Louissal a dolgot, hogy tudom, mekkora szerencséje volt, és annál nagyobb baja nincs, hogy az autója valószínűleg totálkáros, hogy sikerült szembe néznem a félelmeimmel: anyával, Thomassal, és úgy a családom felnőtt tagjaival, és azzal, hogy nem sokára egyenesbe jön az életem, megállíthatatlannak érzem magam. Legszívesebben mindenkivel tudatnám, hogy nem tud senki sem megtörni, még ezek után sem. Még úgy sem, hogy megpróbáltak már kihasználni, használni, pénzzé tenni, belerángattak rengeteg sötét és mocskos dologba, túl éltem. Gyorsabban juttattam a tettei által jogos helyre Noaht, mint hogy össze tudott volna pakolni egy bőröndnyi ruhát. Már tényleg csak annyi hiányzik, hogy elfogadtassam magam Liammel, mert igazán nem szeretnék vele rosszba lenni, és a világ tudtára adhassam, ki az, akit igazán szeretek ezen a végtelenségig elcseszett világon.

WARNING!!

Drága Olvasók!

Tudom, jó ideje nincs semmiféle mozgás. Rettenetesen sajnálom, a folytatás java része elkészült, és amint összepakolom az életem, és sikerül beköltöznöm az albérletbe, fel is teszem, vagy ha apránként sikerül éjszaka befejeznem, feltöltöm.
Nagyon köszönöm a türelmet ( mert én annak szeretném betudni, nem az érdeklődés teljes hiányának ).

xx L.

46. Ambitions

Drága Olvasóim!

Vegyes érzelmekkel írok ide. Az előző bejegyzés óta megint több idő telt el, mint szerettem volna, de a hozzászólások, és a kritika amit a blogról írtak, egyszerűen elfeledtetik velem, hogy ilyen nehezen tudom úgy beosztani az időm, hogy jusson a blogokra is kellő mennyiségű. 

És, hogy ne legyen egy cseppet sem egyszerű az élet, most utoljára teszem közzé a részt innen, a szobából, ez az utolsó éjszaka, amit itt töltök, az elkövetkezendő hónapokban albérletben leszek, és nem tudom megjósolni előre, mennyit tudok majd internet-közelben tölteni, de ha máshogy nem is, de elnyújtott szünetekkel fejezem be ezt a történetet. 

Kellemes olvasást, így sokadjára. Már nem sok van hátra, és alig várom, hogy előrukkolhassak a rengeteg újdonsággal, ami még vár Rátok. :)

Legyetek rosszak,

xx Lu

Amelia Villain:

Lelkiismeret furdalás nélkül, egyenesen előre nézve küzdöm el magam a legközelebbi helyre, ahol megáll valamelyik busz, vagy lehet találni egy üres taxit. Utólag könnyelmű gondolatnak tűnik, hogy egyetlen egy, hatalmas, bőröndszerű táskával induljak el otthonról, és bár tudom, nincs több minden, amit el kellene hoznom onnan, okosabb lett volna megvárnom legalább Jennát, hogy hazaérjen, és segítsen. Még úgysem volt Louisnál, és bár nem mondjuk neki sűrűn, nagyon szívesen látnánk őt ott. Szeretném, ha egyszer kiszakíthatnám őt abból a mókuskerékből, amiből nekem szinte teljesen egyedül kellett kikecmeregnem. Csak hogy soha többé ne érezhesse azt, hogy én nem, vagy csak kevésbé szeretem, mint ez előtt. Mert az agyamba beleégett minden egyes mondat, amit ezzel kapcsolatban a fejemhez vágott, és az is, mennyire jogosnak gondolta a feltételezéseit a viselkedésem alapján. De most legalább van esélyem bebizonyítani, hogy ez egyáltalán nincs így, soha nem is volt így, és nem is lesz.

Nehéz volt az elmúlt időszak, annak ellenére, hogy az elvonóm óta nyugodtnak mondható az életem. Már ha nevezheti így az életét Louis Tomlinson barátnője. Nem telik el nap, hogy ne gondolnék arra, vajon mi lehet Samivel, mikor láthatom őt újra, és miért, miért nem lehetett valahogy máshogy megoldani ezt az egészet, hiszen olyan jól ment minden. Nem merném feltenni arra az életem, hogy London a világ közepe, de még mindig felfoghatatlan számomra, hogy Jennát sem itt kezelték, és Sam is elképesztő távolságokra került tőlünk. Feleslegesnek érzem, amit anya tett, függetlenül attól, hogy egyedül találta ki, vagy Mitch is közrejátszott. Mostanra viszont remélem belátta, mi a baj azzal, ha ezt csinálja. Persze, ha neki nem hiányoznak a gyermekei, akkor mindent rendben csinál, nincs semmi baj a hozzáállásával.

Sikerül úgy felidegesítenem saját magam, hogy mikor leintem a taxit, érzem, hogy a torkomban dobog a szívem, és alig tudom megtartani a táskám, mert annyira remeg a kezem, hogy kis híján eldobom. A lelassító kocsi mellé vonszolom magam, és meg sem várva, hogy teljesen megálljon, kinyitom saját magamnak az ajtót, bedobom a holmim és beszállok én is. Eldarálom a címet, és kényelembe helyezve magam írok a biztonság kedvéért egy sms-t is Jennsnek, hogy ne keressen otthon feleslegesen. Alig, hogy elküldöm az üzenetet és visszateszem a zsebembe a telefont, a kirakatokat kezdem bámulni. Viszonylag lassan haladunk a forgalom miatt, amihez már egészen hozzászoktam. Sok helynek próbálom megjegyezni a nevét, és memorizálni, nagyjából merre lehetnek, hogy vissza tudjak jönni a meghirdetett állások végett.

-          Megérkeztünk – a belváros túlsó fele még sincs olyan közel, mint gondoltam, mert még fáradtnak érzem a lábaimat a cipekedés után, de azért mosolyogva köszönöm meg a fuvart és előre nyújtom a pénzt. Ismét nem kérek a segítségből, a lehető leghamarabb pattanok ki a kocsiból, átvetem a vállamon a táskám és a bejárat felé araszolva keresem az egyetlen zárba illő kulcsot a tenyérnyire duzzadt kulcscsomóban. Olyan apró, folyton szem elől veszítem, ráadásul arra van ráaggatva a kapukód-emlékeztetőm is. Nehezen jegyzem meg ezt a kombinációt, pedig nem bonyolult, csak jobban oda kellene figyelnem, de miután bejutok, már nem érzem fontosnak az egészet, és alig várom, hogy betehessem a lábam a lakásba.

Belépve megcsap a sűrű, használt levegő, és szomorúan veszem észre, hogy az utolsó dolog, ami a konyhában történt az az, hogy elmostam a bögrét, amiből ittam a kávém, mielőtt elindultunk volna Doncasterbe. Ezen kívül semmi sem változott, jól látszik, merre járt Louis a lakásban, mert nem vette le a cipőjét, nyomot hagyott a lépcső előtt és az első pár lépcsőfokon. Kiráz a hideg, teljesen olyan az egész, mintha egy kísértet lakta kúriában lennék, nem abban a házban, ahol már milliószor megfordultam, ahol éltem, aludtam, szerettem, amit többször elhagytam. Mindezt alig néhány nap leforgása alatt.

Nem veszem le a cipőm, mert ennél sokkal nagyobb koszt nem tudnék csinálni, csak felviszem a holmim, és ledobom a hálószobában az egyik fotelba. A legmeglepőbb, hogy itt sem változott semmi, az ágy tökéletesen meg van csinálva, egészen biztos, hogy Lou nem itt aludt, és az ablak is nyitva maradt. Még sincs rossz érzésem, hiszen rettentően kevés idő telt el, semmi sincs veszve. A lakás kitakarítható, az ablak becsukható, a szekrényt ismét meg lehet pakolni a ruhákkal, minden azon múlik, Louis ennek mennyire örül, már ha pozitív fogadtatása lesz a visszaköltözésemnek.

Az ablakhoz lépek, felbillentem az üveget és már szinte boldogan perdülök vissza az ajtó felé, hogy rendbe szedhessem a földszintet. Időm, mint a tenger, az esti látogatásig még van vagy három órám, ami alatt megpróbálom elfoglalni magam, talán még főzök is egy teát meg valami vacsorát, csak hogy tényleg valamilyen szinten otthonossá váljon a ház.

Bele is vágok, nem figyelve semmit, sem az időt, hogy milyen gyorsan telik, sem azt, hogy időközben látogató érkezik. Csak a kapucsengő kellemes búgására kapom fel a fejem, miközben megpróbálom eltüntetni a port a nappaliban lévő dohányzóasztalról. Nem tartózkodom itt jogtalanul, de azért mégis csak furcsa, hogy nekem kell beengednem valakit, ezért először óvatosan az ablakhoz lépek, hátha meglátom, ki akar ilyen vadul bejutni ide, de nem látok mást, csak egy újabb taxit, ami megfordul a kerítés vonalában és elhajt arra, amerről érkezett. Ágaskodok még egy kicsit, de alig látok valamit, arról sem ismerem fel a kapu előtt ácsorgó alakot. Nem tudom, mit kellene tennem, hiszen ez mégis csak Louis háza, nem tudom, mit szólna ahhoz, ha én dönteném el, ki jöhet ide, és ki nem. Az is lehet, hogy nem kívánatos személy, mert aki ide bejöhet, az bizonyára tisztában van azzal, hogy Louis nem tartózkodik itt, mégis benyomom a megfelelő gombot. Felemelem a kaputelefont, de nem szólok bele, amint lehetőségem van rá, visszateszem a helyére, és türelmesen várok, hogy kopogjanak az ajtón. Semmi ehhez hasonló nem történik, a látogatóm bátran tárja ki maga előtt, majd csukja be maga után a bejárati ajtót.

-          Szia – Eleanor jelenik meg, meg sem lepődik azon, hogy engem talál itt.

-          Szia – egyik lábamról a másikra helyezem a testsúlyomat, értetlenül állok a helyzet előtt.

-          Reméltem, hogy itt talállak – továbbra sem vagyok képes megérteni, miért örül nekem minden alkalommal, holott semmi oka arra, hogy kedveljen. Egy cseppet sem kellene foglalkoznia velem, mégis megteszi.

-          Tényleg? – felvont szemöldökkel kérdezem, és botladozva lépek oda a kanapéhoz, mert úgy érzem, muszáj leülnöm.

-          Nem baj? – az egyik fotelra mutat, és csak akkor ül le, miután bólintok. Idegenkedek a gondolattól, hogy ő kér tőlem engedélyt, holott jobban ismeri nálam ezt a helyet. Ez egészen biztos. – Már régebben is akartam beszélni veled.

-          Velem? Ugyan miről? – nagyon remélem, hogy nem gondolja azt, csak egy buta lány vagyok, mert eddig még nem sokszor volt alkalmunk beszélgetni, és ha jól emlékszem, egyik találkozásunk sem volt túl fényes végkimenetelű.

-          Sok mindent szerettem volna már megbeszélni veled, Amelia – rá sem ismerek először a saját tulajdon nevemre, úgy, hogy Eleanor ejti ki. Még sosem mondta ki, nekem legalábbis nem, és a legaggasztóbb, hogy semmilyen negatív érzelmet nem érzek a hangjában.

Rém kézenfekvő enne, ha utálna. Még azt is mondhatnám, hogy természetes az ellenszenve, hiszen én vagyok az, aki élete egyik nagy szerelme mellett kötött ki, és hiába vetett véget ő a kapcsolatuknak, legjobb tudomásom szerint kétszer is, egy nő sosem fogadja el, hogy a volt párja, valaki mással mutatkozik, valaki mással él és egy számára vadidegennel osztja meg az ágyát. Ám Eleanor minden bizonnyal más, mint a többi ember, sokoldalúbb, érettebb és elfogadóbb.

-          Ne ijedj meg, nincs semmi baj – látva az arcom, biztosan eszébe jutott, hogy én egy egyszerű estate-i lány vagyok, nem látok bele a fejébe. Nem is ismerem őt. – Szeretném, ha elölről kezdenénk az egészet. Elanor Calder vagyok – felém nyújtja a kezét, és mosolyog. Pontosan úgy,a hogy a képeken Louis mellett, amiket még télen láttam.

-          Amelia Villain – elfogadom a kézfogását, és megnyugszom, mikor nem ránt le a földre és nem kezd el a táskájával püfölni.

-          Annyi jót hallottam rólad, remélem mind igaz, sőt még annál is több! – nem hervad le a mosoly, amitől kezdek én is feloldódni.

-          Nem hiszem, hogy csupa jót tudsz rólam – szégyenlősen lehajtom a fejem, mert nem tudom tagadni, mennyire utálom magam néha.

-          Mia, hívhatlak így, ugye? – ismét bólintok, ő pedig folytatja ugyan olyan kedvesen, mint ahogy mindig is beszélt velem. – Az az igazság, hogy nem tudok semmit, csak azt, hogy milyen fantasztikus barátja voltál és vagy a mai napig Louisnak. Te elérted mindazt, amit senkinek sem sikerült, pusztán azzal, hogy tudtára adtad Louisnak, hogy nincs egyedül. Mert sosem volt magányos, mégis sokszor érezte ezt, és csak nagy nehézségek árán sikerül őt néha kirángatni ebből – most erre mit mondjak? Itt ül velem szembe valaki, aki évekig Louis mellett volt.

-          Szerintem semmi különöset nem tettem, egyszerűen csak megmondtam neki, hogy hagyjon békén, mert engem nem érdekelt a magánélete – sikerül egy fél mosolyt előcsalogatnia belőlem az emlékeknek. – Ő akarta mindenáron elmondani nekem, hogy mit gondol az életéről, nem én faggattam. Elküldtem őt, nem egyszer, nem kétszer, mert úgy gondoltam, a barátainak több joga van ezeket hallani.

-          Fogalmad sincs, mit tettél akkor – hátra veti a haját, ami zavarja, megáll egy rövid ideig, elgondolkodik, mielőtt folytatná – Louisnak soha senki nem mondott nemet. Könnyen elért dolgokat, mert mindenki tudja, ki ő, és nem egyszer sikerült neki pénzzel elintézni bizonyos dolgokat. De te erre nem voltál vevő.

-          Nem hiszem, hogy olyan nehéz nemet mondani egy vadidegennek – kitárom a karjaimat, felbátorodok, mert nem akarom, hogy ismeretlenül elkezdjen Eleanor ajnározni, mert egyáltalán nem úgy vannak a dolgok, mint ahogy azt sokan hiszik. Többek közt ő sem tudhatja, miért ódzkodtam egy férfi közelségétől, még akkor is, ha ez a férfi történetesen Louis, aki normális körülmények közt az első pillanattól fogva vonzott volna. De az én esetem végtelenül bonyolult és a legkevésbé sem normális.

-          Persze, hiszen te is megtetted, csak hogy mások hasznot láttak Louisban, te meg problémát. Hosszú idő után először kellett megküzdenie a figyelemért, a Te figyelmedért. Bosszantotta a viselkedésed, ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy élvezte is a dolgot, mert jó néhányszor megemlítette, mennyire megkedvelt már amiatt is, hogy milyen bájosan tudsz veszekedni vele.

Eleanor szavai erősen elgondolkodtattak. Honnan tud rólunk ennyi mindent? Mikor beszélt neki erről az egészről Louis? Ha az év elején, akkor rendkívüli memóriája van, de ha később, amit kétlek, akkor remélem, hogy nem akarja felhánytorgatni az egyéb eseményeket.

-          Miért mondod el ezt nekem? – nem tudom magamban tartani a kérdést, kikívánkozik belőlem, ugyanis pont az ellenkezőjét érzem most, mint mikor Liammel beszélgettem a kórház folyosóján és egyszer csak belém döfte a kést.

-          Mert hálás vagyok neked, amiért nem engedted el Louis kezét, és a lehető legjobbkor álltál mellé – lehajtja a fejét, és csak remélni tudom, hogy nem sír, vagy nem készül sírni, mert akkor félek, nem tudnék mit kezdeni vele.

-          Nem kellene hálálkodnod – erre a mondatomra felkapja a fejét, kérdőn néz rám, én pedig megnyugszom, hogy ha ki is akartak törni azok a könnyek, most biztosan nem fognak felbukkanni. – Sokkal több galibát okoztam annál, hogy megérdemeljem.

-          Nem hiszem – határozott mozdulatokkal int nemet a fejével –Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a távollétedben néha felhívott Louis, hogy csak elmesélhesse valakinek, mit érez, mi hiányzik neki, és mire vágyik épp abban a pillanatban. – Elkerekednek a szemeim, köpni-nyelni nem tudok, ám ennek semmi köze a féltékenységhez. Egyszerűen csak megdöbbentő, hogy milyen hirtelen változtak meg a szerepek és milyen kísérteties, hogy míg én Eleanor miatt vigasztaltam Louist, ő a távollétemben tartottam benne a lelket.

-          Elég sokáig voltunk elzárva egymástól – ez minden, amit erre mondani tudok, mert féltékeny tényleg nem vagyok. Nincs okom rá, hiszen miután kitettem a lábam, és újra szabad ember voltam, mindenhol Louis nyilatkozata köszönt vissza, és nekem innentől kezdve nem kellett semmi más, mert ő már korábban is bebizonyította, hogy szeret, de ezzel egy életre belém égette, hogy ez nem egy álom, hanem bizony a valóság, és a több milliárd nő közül engem választott.

-          Sosem láttam még ilyennek őt. Minden nap elmesélte, mennyire hiányzol neki, volt, hogy napokig ki sem mozdult a házból, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve elment a focipályára, oda, ahol összeestél. Elmesélte, milyen tehetséges vagy, és hogy mennyire szerettél régebben elmenekülni az emberek elől oda. Azt is elkotyogta, hogy egyszer beszöktetett oda, és azt hazudta neked, hogy kibérelte – Eleanor szavai felkavarják az emlékeim kavalkádját, és akárhányszor megemlít egy újat, legalább ezer jut eszembe róla. Apró mozzanatok, az eső, az, hogy mennyire fájt, mikor beültetett az autóba és véletlenül hozzányomódott a sebemhez a biztonsági öv. Rengeteg apróság, amit sosem elevenítettem fel, mert mindig izgalmasabb volt a jelen, mint ezek a pillanatok, ha Louis mellett voltam.

-          Még mindig nem tudom, miért mondod nekem mindezeket, de köszönöm – ezúttal nem sütöm le a szemeim, egyenesen az övébe nézek, és amikor találkozik a pillantásunk, elhiszem Eleanornak, hogy tényleg csak szeretne jóba lenni velem. Nem várom többet görcstől zsugorodó gyomorral, hogy mikor esik nekem, mert meglátom a tiszta, őszinte hálát és örömet a szemében.

-          Szeretném, ha egyszer kimondhatnánk, hogy ami köztetek van, sosem ér véget – feláll, és az ajtóhoz megy, de még utoljára visszafordul – Ha rajtam múlik, akkor biztosan ez lesz.

Szótlanul állok fel én is, mert végképp nem tudom, mit mondhatnék. Soha ilyen kedves nem volt velem senki, és azok után, hogy Liam elszólta magát előttem, duplán jól estek Eleanor szavai. Kevésbé érzem magam rosszul, és eldöntöm, hogy nem csak hogy a mai napon, de soha többet nem engedem, hogy kellemetlenül érezzem magam azért, mert nem volt zökkenőmentes a kapcsolatunk. Hiheti bárki azt, hogy csak bajt hozok rájuk, és lehet, hogy nem vagyok elég nagypolgári ahhoz, hogy vele legyek, de amíg Louis nem mondja azt, hogy tűnjek el az életéből, addig én mellette maradok. Legalábbis nagyon szeretnék.

Louis Tomlinson:

Megfoghatatlan körülöttem minden. Arcok, emberek váltják egymást, néha percekig egyedül vagyok és csak fekszem az ágyban, és van, hogy óráknak tűnő ideig ül mellettem valaki. Mia távozása után reménykedtem abban, hogy hamar eltelik a délután, és kettőt pislogok, máris elérkezik a kora esti látogatási idő.

-          Liam? - furcsállom, hogy ő külön, a többiektől függetlenül jön be hozzám, de nem zavar. Jobban bele sem gondolok a dolgokba, egészen addig, míg meg nem látom a szemében ugyan azt a bűntudatot, amit Mia tekintetében véltem felfedezni.

-          Hogy vagy? - egy fél mosollyal az arcán húzza egészen közel az ágyhoz a széket és feszengve helyet foglal.

-          Sokkal jobban, mint ébredéskor - felelem egyszerűen, hisz ez az igazság, mégis olyan üresnek és semmitmondónak érzem ezt az egész szituációt. - Baj van?

Először nem mond semmit, csak rám néz, azzal a komoly, mindent jéggé dermesztő nézésével.

-          Mi a franc történt? - azt hiszem, hogy tudom, mire gondol, és vadul próbálom összerakni a képeket a fejemben. Tudom, hova akartam menni, és azzal is tisztában vagyok, hogy a megengedettnél egy leheletnyit sem mentem többel, mégis engem pátyolgatnak most itt.

-          Csak azt tudom, hogy az egyik pillanatban még az utat figyelem, a következőben pedig már érzem a nyomást, és valószínűleg fejjel lefelé lógok - kiráz a hideg, amitől csak felelevenedik minden fájdalmam, belenyilall a gerincembe. – Nem tudod, mi lett az autóval? És a másik sofőr?

-          Javítható, már elszállították, de legalább három hét, mire újra vezetheted – az arcát dörzsöli, amivel csak az az egyetlen probléma, hogy sosem jelent túl jót.

-          És  a másik sofőr? – felteszem újra a kérdést, a szívem a torkomba kezd felkúszni. Függetlenül attól, hogy nem én voltam a hibás, nem akartam, hogy neki bármi baja essen. – Liam, az isten szerelmére!

-          Fogalmam sincs, jó? Csak azt tudom, hogy először őt szedték ki, egy barna, rövidebb hajú férfi, majdnem veled egy idős, és az életéért küzdöttek még, amikor behozták, te meg…- idegesen felpattan, ökölbe szorul a keze, és szinte látom magam előtt, ahogy meglendül és a falba csapódik.

-          Meghalt? – halkan kérdezem, nem merek belegondolni, mit éreztek, mikor megtudták mindezt, hogy talán nekem is komolyabb bajom eshetett, vagy rólam már le is mondtak.

-          Ha túl is éli, nem sok mindene marad. Az arca tele volt szilánkokkal, eltört néhány bordája, a lába, mert nem volt bekötve. Állítólag volt valami a vérében, de csak a találgatásokat hallottam az ápolóktól, amikor beszélgettek. Nem tudok semmit, csak azt, hogy te is lehetnél sokkal rosszabb helyzetbe, és azt hiszem, rossz embert vádoltam meg egy vadidegen felelőtlensége miatt – úgy záporoznak belőle a szavak, olyan fájdalmasan, hogy szinte érzem a keserűséget a saját lelkemben: bűntudata van. Összevont szemöldökkel járkál, nem bír megmaradni egy helyen.

-          Jól vagyok, Liam – ezek után már meg sem említem, hogy néhány órával ez előtt még nem éreztem semmit, és úgy egy órája mozdítottam meg először a lábamat úgy, hogy tudatosan figyeltem minden apró izomrándulásomra. Semmi értelme tovább idegesíteni őt ezzel, ahogy a többiek elől elhallgattam ezt, Liamnek sem mesélem el életem legborzalmasabb perceit.

-          Tudom – kifújja a levegőt – És ezt Mia is tudja, csak én nem vagyok képes felfogni, miért ilyen rohadt nyugodt mindenki.

-          Mia? Mi történt? – értelmet nyer Mia hangulata, a zaklatottsága, még azok után is, hogy látta, nincs bajom.

-          Kicsit összeszólalkoztunk – képes végre leülni a székre és egy helyben maradni. Őszintén szólva már egy kicsit meg is fájdult a fejem attól, hogy folyton követem a mozgását.

-          Kicsit? – remélem érzi a hangomon, hogy felesleges szépítenie a dolgokon, ha csak őt látnám, már akkor is tudnám, hogy ez minden volt, csak nem kis összeszólalkozás. – Liam, ugyan már. Ismerlek, mindkettőtöket, és ez nem volt olyan kicsi.

-          Tényleg nem volt komoly, meg is bántam, mert csak feleslegesen gerjesztjük a feszültséget, de nem bírtam magamban tartani egy-két dolgot, és ő sem. Ennyi, de majd megbeszéljük, ha kiengednek a kórházból és lesz néhány nyugodt percünk – örülök, hogy ezt mondja, és örülök, hogy annak ellenére, mennyire határozottak mindketten, és milyen erős személyiségek, ha arról van szó, hogy annak kell lenni, egyikük sem mondott semmi rosszat a másikról. Talán ez már a felnőtté válás egyik jele, hogy elhagyható a másikra való mutogatás egy-egy vita esetén.

-          Értem – megpróbálok óvatosan kényelmesebb pozícióba vergődni, ami nem egyszerű a nyakmerevítővel, mert zavar, hogy nem látok semmit, ami csupán fél méterre van tőlem – Nem tudod, mikor szedik le ezt rólam? – keserves sóhajtozások közepette kapaszkodok bele a műanyag pántba, és hiába támaszkodok rá, és már szinte csimpaszkodnak belé az ujjaim, meg sem mozdul, és ebből semmit érzek a nyakamnál, mert túl erős a merevítő.

-          Nem, talán pár nap, vagy egy hét – ismét nyugodtnak tűnik, rendkívül szórakoztatónak találja, hogy már most nem tudok nyugton maradni. – De ha mondjuk nem vergődnél, lehet, hogy nem zavarna annyira – röhögve tölt egy pohár vizet, és felém kínálja, de mivel a fejemmel megpróbálok nemet inteni, alig több, mint két korttyal eltünteti a pohár tartalmát.

-          Egy hét… - még mindig ezen szörnyülködök, és tekintetemmel az órát keresem – Mennyi az idő?

-          Lassan vége a látogatásnak – a telefonját előkapva rövid másodpercekig csak számolgat – Fél hat múlt, legkésőbb tíz perc múlva egyedül kell hogy hagyjalak, mert kezdődik a vizit, és szerintem kaját is kapsz lassan – úgy beszél, mintha az apám lenne. Nem is tudom, Liam egyszerűen csak ilyen. Percek alatt képes átugrani egyik szerepéből a másikba, és a hangulatát is pontosan ilyen könnyedén képes váltogatni. Lehet, hogy később ezzel lesznek problémái, de én irigylem azért, amiért képes hihetetlen gyorsasággal legyűrni mindenféle dühöt, és lenyugtatni saját magát a biztonsága érdekében. Persze, neki nem sok balhéja derül ki, pont a hidegvérűsége miatt. Egyszer én is szeretnék ennyire észnél lenni.

-          Remek – nem vagyok lelkes, mert nem érdekel semmiféle vacsora vagy orvosok. Szeretnék beszélgetni még Liammel, mert úgy érzem, valamit nem mond el, amiről jó, ha tudok. Meg egyébként is, túl rég volt időnk és lehetőségünk arra, hogy csak úgy leüljünk, és elbeszélgessünk az élet dolgairól. Régebben rendszeresen maradtunk fel tovább, mint a többiek, és a turnék alatt is rengetegszer tartottuk egymásban a lelket, amikor kicsit is úgy éreztük, nem megy tovább, és csak aludni akarunk, otthon lenni, és csendben eltűnni. Pont, mielőtt még elhagyott volna Eleanor, mielőtt megismertem Miát, mielőtt elindult volna a legújabb turné, mielőtt miattam kellett volna bármit is félbe szakítani. Mielőtt ide jutottunk volna.

-          Holnap benézek még – megveregeti a vállam és kisétál az ajtón. Nem mond semmi mást, én meg szóhoz sem jutok, mert túl gyorsan kiér a folyosóra. Egy pillanatra lehajtja a fejét, teljesen olyan, mintha megint a telefonját nézné, elgondolkodna, mégis, hirtelen felindulásból beleüt egyet a falba, és elviharzik. Fogalmam sincs, tudja-e, hogy láttam őt, hogy látok mindent, ami ezen az isten verte folyosón zajlik, még azt is, ha bosszúsan néznek egymásra emberek, azt is, ahogyan fecsegnek a nővérek és hangosan rágóznak. Ide minden behallatszik és mindent látni. Olyan, mintha a tévé előtt ülnék, és valami esti telenovellát kéne néznem, kényszeresen.

Nálam jobban talán senki sem várja, hogy elteljen az előttünk álló másfél óra itt a kórházban. Megpróbálok elaludni, hátha akkor nem jönnek, és nem teszik fel a kérdéseiket, de nem jön álom a szememre. Rendezgetem a párnákat a fejem alatt, forgolódok, már amennyire tudok, de az idő nem akar eltelni. Az orvos semmi konkrét dolgot nem képes mondani, nem tudja, mennyi ideig kell még megfigyelés alatt lennem, és csak a következő vizsgálat eredményei után derül ki, meddig kell hordanom a nyakmerevítőt, és az sem tudja még biztosan állítani, hogy három, vagy négy napot töltök itt, lehet, hogy ez az utolsó előtti éjszakám, de ha bármi történik, tovább kell maradnom.

-          Hihetetlen, mekkora szerencséje volt, Mr. Tomlinson – senki más nincs itt rajta kívül, ápolók nélkül csinálja végig a magánkórtermemben az esti rutinvizsgálatokat. – Ha csak egy kicsit is korábban vagy később csapódik önnek a másik autó, most nem biztos, hogy ilyen könnyen beszélgethetnénk.

-          Nos, tudja, ez nem pont az a dolog, amit az ember elalvás előtt hallani szeretne – feszülten felnevetek, mert most már tényleg világossá vált számomra, hogy tényleg pokoli nagy mázlista vagyok, hogy élek és egyben vagyok. – Mi történt a másik sofőrrel? Jól van? – némán felhúzza a felkaromra a vérnyomásmérőt, megnyom két apró gombot, majd a sípolás és a szorítás elfeledteti velem, milyen nehézkesen lélegzik az orvos mellettem.

-          Nos, neki nem volt ekkora szerencséje – meggyötörtnek látszik, talán megviseli a mindennapos stressz és az a sok vétlen halál és baleset. – Intenzíven van, talán túléli az éjszakát, és akkor folytatódhat a műtéte.

-          Értem. Sajnálom – valamiért jól esik ezt kimondani, elmondani, mennyire nem akartam ezt, és mennyire jó lenne, ha egyikünk sem került volna be ide.

-          Nem kell aggódnia, ha jól tudom, nem ön volt a vétkes – feláll, az asztalhoz lép, hogy rögzítse az eredményeket, majd leveszi a karomról a tépőzárat és a szemembe világít néhányszor a kis, sötétkék lámpával, amire megesküdtem volna, hogy csak egy sima, egyszerű golyóstoll. – Rendben, meg is volnánk.

-          Köszönöm – visszadőlök a majdnem fekvő helyzetembe, és az ágyba süppedve figyelem, ahogy az infúziót matatja.

-          Lecsökkentem a lidokain adagolását, mert úgy tűnik, nincs szüksége ekkora dózisra. Ha mégis kellemetlen lenne valami, fájna a háta, vagy a feje, nyomja meg azt a hívó gombot az ágy mellett és az éjszakás nővér hoz valami gyengébb gyógyszert.

-          Köszönöm szépen – saját magamat ismétlem, nem tudok erre mit mondani. Furdal a kíváncsiság még mindig, hogy ki volt az, aki nekem jött, aki most az életéért küzd egy másik kórteremben, nem sokkal arrébb.

Olyannyira foglalkoztat ez az egész, hogy fel sem tűnik, hogy már a folyosón sem látom az orvosom. Vajon tényleg hasonlít rám, ahogy azt Liam mondta? Rengeteg embernek van ilyen barna haja, a hossza sem különös. A magasságom, mondhatni átlagos. Ha szétzúzná az üveg az arcom, bárki lehetnék, ahogy ő is most mindenkinek valaki más. De én nem akarom ezt érezni iránta, akármilyen furcsa is ez az egész helyzet. Szeretném, ha reggelre minden jobb lenne, ha sikerülne felépülnie egyszer, hogy kaphasson egy újabb esélyt az életre, hogy ezen túl felelősségteljesebb legyen, ha másért nem, a saját élete érdekében. És szeretném megköszönni neki, hogy visszaadta a szerelmemet. Nélküle talán még mindig nem beszélnénk Miával, talán még hetekig duzzoghattunk volna a város két ellenkező pontján, de ez az idegen ember, aki most még arra sem képes, hogy egyedül lélegezzen, neki sikerült elérnie, hogy ide jöjjön Mia, hogy megfogja a kezem. A segítségével elmondhattam, mennyire nem akartam ezt az egész veszekedést, hogy mennyire hiányzik, és hogy milyen iszonyatosan szeretném, ha soha többé nem menne el tőlem sehová. Azt akarom, hogy a legközelebbi kérdésemre az legyen a válasz: vele minden rendben.

-          Louis, alszol? – óvatos léptekkel közelíti meg Mia az ágyam. A sejtelmes fények miatt nehezen kivehető, hogy épp csukva van-e a szemem, vagy sem, ezért meg sem mozdulok, míg egészen közel nem ér hozzám.

-          Nem – látom, hogy megijed, kezét a mellkasához kapja. – Megijedtél?

-          Az ég szerelmére, igen! – összegörnyedve nevet, és a délután folyamán ide-oda rángatott székre dobja a táskáját, hogy kényelmesen leülhessen mellém az ágy szélére. – Hogy érzed magad? – a homlokom simogatja, kisöpörve néhány hajszálat az arcomból.

-          Majd’ megőrültem unalmamban – lebiggyesztett ajkakkal mondom, rájátszva a helyzetemre. – Meg beszéltem Liammel.

-          Ó – ez minden, amit mond. Elszakítja tőlem a kezét, és szorosan maga mellé teszi, hogy azon támaszkodhasson. – És mesélt valamit?

-          Min vesztetek össze? – nem akarok sem követelőző lenni, és nem is akarom kérdőre vonni, de talán tényleg fontos, amit Liam elhallgat előlem.

-          Csak mindketten idegesek voltunk, nincs semmi jelentősége – erőltetett mosolyra húzza a száját, megpróbálja terelni a témát. – És mit mondtak az orvosok? Meddig leszel itt?

-          Nem tudnak még semmit, majd a reggeli vizsgálatok eredményei után közlik velem – nem néz a szemembe, aminél csak egy dolgot gyűlölök jobban, amikor látom rajta, hogy baj van, mégis el akarja hitetni velem az ellenkezőjét. – Mit mondott Liam?

-          Mit? Semmit, mondom, csak idegesek voltunk. Nagy volt a feszültség, ennyi .

-          Amelia – halk maradok, nem emelem fel a hangom, csak kiejtem a nevét, egészen egyszerűen és lágyan.

-          Louis? – belemegy a játékba, visszakérdez, de nem hajlandó továbbra sem megszólalni a témában. –Felőlem játszhatjuk ezt, de akkor sem történt semmi érdemleges.

-          Legyen. Remélem akkor nem zavarna, ha holnap ő is itt lenne, amikor te – hatalmas szemekkel néz rám, hosszú másodpercekig el sem mosolyodik, csak bámul hitetlenül és megdöbbenten.

-          Már miért zavarna? – zavartan nevetgél, mintha nem ismerném úgy, mint a tenyeremet. – Egyébként, nem olyan biztos, hogy itt leszek, mert pakolnom kellene egy kicsit.

-          Pakolni? – egészen váratlanul ér, hogy megint ezt a mondatot mondja. Nem tudom, mikor hallottam utoljára tőle azt, hogy összepakol, és nem azért, mert rendetlen ember lenne, csak az általános rendrakást sosem mondja ki. Megcsinálja, néha az orrom alá dörgölte, hogy utánam kell pakolnia, de a saját magára vonatkozó pakolást ritkán nevezi meg ilyen egyértelműen.

-          Igen. Nos, reméltem, hogy nem zavar majd, de néhány holmimat visszaviszek hozzád – lesütött szemmel, kipirult arccal néz rám, én meg hirtelen talán nem is lehetnék boldogabb.

-          Komolyan? – lelkesen ölelem őt magamhoz, szorosan átfonom a derekát, akár egy gyerek. – El sem hiszed, mennyire örülök ennek! Már miért zavarna?

-          Az jó – megkönnyebbült, bár nem tudom, mitől tartott, de még mindig nem az igazi, valami még bántja.

-          Otthon volt valami? – elhúzódik, hogy a szemembe nézhessen és ujjaival a tenyeremet simogatja.

-          Thomas otthon van. Visszaköltözött –kirázza a hideg, érzem, ahogy libabőrös lesz. – Én így képtelen vagyok ott maradni, nem hogy ott éljek, de még az előszobáig sem megyek, amíg ott van.

-          Nem csodálom – megfogom a kezét, és belecsókolok a tenyerébe. – Nem kell tartanod tőle, nálam mindig biztonságban leszel.

-          Tudom – rettentő jó mosolyogni látni őt, legszívesebben kikiabálnék az ablakon örömömben, hogy az én barátnőm végre boldog. – Meg sem érdemellek.

-          Ne mondd ezt – hagyom, hogy a vállamra fektesse a fejét, szorítok neki helyet magam mellett és csak fekszünk egymás mellett. Nem kell mondania semmit, tudom, mire gondol, tudom, mit érez. Csak arra kell gondolnom, én mit érzek, én mit mondanék neki.

-          Nagyon szeretlek Louis – halkan suttogja a fülembe, csak nekem.

-          Én is – felemeli a fejét, hogy adhassak egy puszit a homlokára, aztán visszahanyatlik mellém, és így maradunk. Megkeresem a kezét és összefonom az ujjainkat, ettől valahogy nyugodtabb leszek és miután megbizonyosodom arról, hogy tényleg itt van, és nem megy el egy jó darabig, megnyugszom. Az az apró valami, ami egész délután és kora este hiányzott belőlem, és nem hagyott megnyugodni, itt van.  Nem gondolok többet a másik sofőrre, csak arra, hogy ha hazamehetek végre, akkor lépni fogok, márpedig, ha elhatározok valamit, akkor nem ismerek lehetetlent és addig küzdök, míg nem érem el a célom.