2. Changing lookout

Sziasztok!

Meg is hoztam a második részt! Bizonyára észreveszitek majd, hogy nem egyforma színű részeket töltök fel. Nos, a magyarázat pofon egyszerű: a zöld mindig Louis, míg a piros Mia szemszög. Persze, ki is írhatnám, de nekem tetszik így! :) Az időben néha átfedések lesznek, de előfordulhat, hogy maradnak "fekete foltok", remélem ettől még érthető lesz. Ha nem, kérdezzetek, illetve szóljatok és akkor korrigálok természetesen. :)

Köszönöm szépen a prológushoz érkezett kommenteket, nagyon, de nagyon jól estek, és a két feliratkozó! Csodás meglepetés volt! Amikor megláttam, leesett az állam, továbbá átléptük a 400-as látogatottságot is! Persze, ez lehet, hogy másnak nem jelent sokat, de ezt nem gondoltam volna! Köszönöm!:)

Továbbra is várom a véleményeteket, akár hozzászólás formájában, akár twitteren/askon (mondjuk, még nem rohamozott meg senki, de hátha!)

Szép délutánt és jó olvasást Nektek! :)

xx Lu

Amelia Villain

Reggel borzasztó lábfájással kelek. Néha elgondolkozom azon, miért nincs törvénybe iktatva az, hogy egy ember átlagosan hány órát tölthet talpon huszonnégy órából. Soknak érzem a tizenhét órát minden egyes nap, de tudom, ez elől nincs menekvés.

Sami nyöszörgésére azonnal kipattan a szemem, és átszaladok az egyetlen kisöcsém szobájába.

- Cssst, nincs semmi baj- homlokának simogatásával próbálom lenyugtatni, és szép lassan újra visszaterelem az álmok világába. Amikor alszik, teljesen normálisnak tűnik, de tudom, hogy ő különleges kisfiú.

Miután sikerül megnyugtatnom, lábujjhegyen szaladok ki a konyhába. Elhúzom az ablak előtt lógó apró függönyt, de ugyan azt látom, mint amit minden reggel, már több napja: esik. Belefáradtam ebbe az időjárásba, hideg van, és utálom, ha esik. A rossz időre való tekintettel eldöntöm, hogy ma ki sem dugom majd az orrom a házból, hiszen végre szabadnapos vagyok.

- Mia..?- a hátam mögött hallom az egyik kishúgom hangját, kissé nyűgös, és mikor megfordulok, látom, hogy sírt.- Rosszat álmodtam.

- Gyere- intek, hogy üljön fel az ölembe- nincsen semmi baj. Csak egy álom volt.

- Borzasztó volt- kisírt szemekkel nézi a lábát, amit az ölemben tartok. Óvatosan ringatózni kezdek vele, mert ez mindig megnyugtatja.

- Mit álmodtál? Elmondod? Hátha utána könnyebb visszaaludnod.

- Nem akarok visszaaludni- megmakacsolja magát és a száját felhúzva emeli rám a tekintetét.- Megvárom apát.

- Meli, nagyon korán van, neked még aludnod kell. Mikor felkelsz, itthon lesz már apa- a szívem szakad meg, amikor látom újra sírni. Nem tudom, mi zajlik le ilyenkor benne, de remélem nem tudja egészen biztosan, mi is történik körülötte, alig múlt el hat éves.- Ne sírj, mi a baj?

- Nem vagyok buta. Apa mindig nagyon későn jár haza és alig marad velünk, anya és Jenna meg már nagyon rég volt itthon. Nem szeretnek már minket, igaz?- nem tudok nem mosolyogni ezen.

- Persze, hogy nem vagy buta, de ez nem igaz. Tudod, anya most Jennával van, messze. Őt most gyógyítja egy doktornéni, apa pedig csak dolgozik. Nemsokára mind itthon lesznek- minél hamarabb el akarom altatni Melit, nem akarom, hogy lássa a könnyeimet.

- Ez biztos?

- Egészen biztos- terelem a témát, mielőtt még elkezdenék sírni előtte- Na, mit álmodtál?

- Nem tudom, csak azt, hogy rossz volt- egy egyszerű vállrándítással elintézi a dolgot, és kipattan az ölemből. Elindul vissza a szobájába, de hirtelen megfordul- ihatok kakaót?

- Csinálok neked, menj, viszem utánad- érzem, hogy nem tudok mit tenni, a könnyeim hullani kezdenek. Gyorsan elfordulok és elkezdem készíteni Meli kedvencét. Olyan kicsi még, meg akarom védeni őt a családunkat ért borzalmaktól.

Halkan nyílik a bejárati ajtó, és az előszoba felől keserű alkohol és dohány szag lengedezik be.

- Meli, menj a szobádba, majd viszem a kakaód!- kicsit erélyesebben szólok rá, nem láthatja ilyen állapotban az apját. Tudom, hogy nehéz neki, de nekem is legalább ennyire nehéz, mégsem iszok munka után órákig egy kocsmában, ráadásul elvileg nem is lenne miből.

Mel megszeppenve áll a folyosón, majd hirtelen eltűnik. A mikró halk pittyegéssel lejár, én pedig elindulok a húgom után a szobába.

- Örülök, hogy hazaértél- közömbösen beszélek Mich-el, amióta ezt csinálja. Minden alkalommal, minden erőmmel megpróbálom visszafogni az indulataimat, és úgy teszek, mintha nem vennék észre semmit. Így biztosan nem lesz baj- Milyen volt a meló?

- Csak a szokásos. Néhány munkaügyes piti problémái, egész éjszaka iratokat rendezgetünk, hisz alig van mit csinálni. Te? Ma nem dolgozol?

- A-a – nemet intek a fejemmel és behajtom a húgaim szobájának ajtaját- Csak délután el kell mennem a belvárosba. Később beszélhetnénk?

- Persze, megyek, felfrissítem magam, aztán beszélhetünk- ma kifejezetten "józan", ami annyiból áll, hogy képes értelmes mondatokat összerakni és figyel arra, amit mondok neki.

- Rendben- ezzel lezártnak tekintem az eddigi beszélgetést, és halkan belépek az apró helyiségbe. Három édesen szuszogó kis tündér fekszik egymás mellett. Karjaik és lábaik itt-ott kilógnak a takaró alól. A kakaó illata belengi a szobát, amire minden szempár rám szegeződik. Az ikrek, Molly és Minnie széles mosollyal az arcukon figyelik, ahogy a forró itallal közeledek.

- Mindjárt hozok nektek is, de utána még alvás van, rendben?- elég későn sikerült elaludniuk, mindig megvárják, míg elmegy itthonról Mich.

Már elég régóta együtt élünk, de sosem tudtam kimondani, apa. Nem érdekeltek minket ezek a dolgok, eddig jól eléldegéltünk egymás mellett, sosem avatkozott bele a dolgaimba, én sem az övéibe, de amióta sorra érnek minket a szerencsétlenségek, jobban össze kéne tartanunk, csakhogy ez nem megy olyan könnyen.

- Újra elvonulok a konyhába, hogy elkészítsek további két kakaót, amit sietősen viszek be a lányoknak. Néha irigylem őket, Meli 6, Minnie és Molly csak 4 évesek, Sam pedig ugyan már 9, de még ő sem tud semmiről sem igazán. Nem tudom magam sajnálni, de örülnék néha, ha olyan életem lehetne, mint az átlagos 19 éveseknek: tanulás, szerelmi ügyek, bulik, barátok. Ehelyett egy vadidegennel élek együtt, a legnagyobb húgom orvosi kezelésre szorul, ezért egy távoli város kórházában fekszik, anya vele, én pedig nevelem a négy kis tesómat. Heti hat napot dolgozok, ebből kedden két helyen a szabad délutánjaimon pedig a pályán vagyok, ha Mich tud vigyázni a kicsikre, különben vagy ők is jönnek velem, vagy mind itthon vagyunk.

- Miről akartál beszélni?- nem számítok Mich-re, a szerencsén múlik, hogy nem dobom el a dobozt, amit a kezemben tartok.

- Meliről. Azt hiszi, hogy anya és Jenna azért nincsenek itt, mert már nem szeretnek minket, és már te is menekülsz itthonról. Beszélned kéne vele.

- Ugyan már, Mia, még csak 6 éves, és különben is, te több időt töltesz vele, elég nagy vagy már, el tudod neki magyarázni.

- Mich, ő a te lányod, te vagy az, akire felnéz, példát kell mutatnod neki. És nem csak neki, de Saminek és az ikreknek is. A testvéreim, szeretem őket, de egyedül nem megy. A szemükben még én is gyerek vagyok, rád van szükségük.- nem hiszem, hogy meg tudnám hatni ezzel az érzelgős dumával, de egy próbát megér. Élesen beszívja a levegőt, és csak nagyon lassan engedi ki. Jót tett neki a zuhany, már teljesen magánál van.

- Akkor..akkor csak legyél ott, amikor beszélek vele- még sosem láttam félni őt. Még akkor sem, amikor Jennánál diagnosztizálták a szívelégtelenséget.

- Segítek, de ezt neked kell elmondanod. A te nevedet viselik- nem kívánok többet beszélni erről. Szeretem a testvéreimet, jobban, mint a saját életemet, de ami az apjuk feladata, azt nem vagyok hajlandó megtenni.

- A frissen elkészült kakaókat beviszem a lányok szobájába, és addig várok, amíg mind el nem fogy, és a tesóim vissza nem alszanak. Ezek után benyitok Sami szobájába, úgy látom nincs baj. Leülök az ágya szélére, és elkezdem simogatni a haját. El kell ma vinnem orvoshoz, szerintem lázas. Nem merek nála kockáztatni, hiszen nem tudja megmondani, ha rosszul van, vagy ha valamije nagyon fáj. Lassan nyitogatja a szemeit és laposakat pislogva néz rám.

- Jó reggelt Sami. Eljössz velem ma sétálni?- mosolyogva ül fel és a nyakamba borul. Az emberek többsége azt hiszi, ha egy gyerek autista, akkor fogyatékos. Én azt mondom, sokszor az öcsémbe több emberség és intelligencia szorul, mint másokba. Ugyan úgy viccelődik, mint más gyerekek, és a korához képest nagyon is okos. Világ életében értett mindenhez, ami csak a keze ügyébe került. Hevesen bólogat, miközben a szekrénye felé mutogat. Kipattan az ágyból, és a maga sietős módján előkapja a legfontosabb ruhadarabokat, a kedvenc szuperhősös pólóját és egy farmert.

- Gyere, segítek- kinyújtom felé a kezem és már érzem is a puha anyagot az ujjaim között. Átbújtatom a fejét a pólón és eligazgatom rajta, majd ráadom a többi ruhát is. Sam nagyon okos kisfiú, miután ráadtam a sapkáját is, megvárja, míg elkészülök, és csak akkor indul el az ajtó felé, amikor már fogom a kezét.

Szép lassan haladunk, hiszen meg kell csodálnunk minden kiscicát, különleges formájú köveket talál, és a saras részein az útnak óvatosabban kell lépkednünk. Sami nagyon fél az esőtől és a vihartól, ebből következik, hogy a víztől és a sártól is, valamint a hótól és mindenféle álló- és folyóvíztől. A lakóteleptől nagyjából húsz percnyi sétára van az orvosi rendelő, mi ezt az utat közel két óra alatt tesszük meg minden alkalommal. Sam imád sétálni, de sajnos csak ilyenkor jut rá időm, amikor orvoshoz kell jönni, de ő ezt nem bánja. Ide is szeret jönni, számára az egész környéknek van egy különös varázsa, és kicsit olyan, mintha a rendelőben biztonságban érezné magát, távol mindentől. Van egy olyan érzésem, hogy teljesen tisztában van azzal, hogy valami nincs rendben otthon, és érzi Mich-en a változást, hiányzik neki Jenna és anya is. Sokat sírt, mikor elutaztak néhány hete, és még a mai napig problémái vannak az alvással, ezért napközben sem olyan aktív, nem tudunk annyi mindent csinálni, mint azelőtt.

Louis-val való találkozásom óta érzem először azt, hogy irigykedek mások jókedvére, kényelmére. Sosem érdekeltek az anyagi dolgok, és amikor a belvárosi lakásból kiköltöztünk a mostani házba, vagyis inkább abba a háznak csúfolt épületbe, akkor sem éreztem azt, hogy tőlem elvett volna valamit a sors. A néhány nappal ez előtti találkozás óta viszont megfogalmazódott bennem a tény, hogy lehet, hogy tőlem nem vettek el semmit, de mások sokkal többet kaptak, mint én valaha is fogok ebben a nyomorult életben. Ott van például Louis. Mindene megvan, lakás, kocsi, zenél, énekel, a rivalda fényben él, nincsenek anyagi gondjai, vannak barátai, szerelmes. Boldog és semmi akadálya annak, hogy ez így is maradjon. És itt vagyok én. Van egy fél tucat testvérem, amint befejeztem a középiskolát, munkába álltam, nem járhatok egyetemre, a testvéreim közül ketten súlyos betegek, a nevelőapám alkoholista, a mostohabátyám ellen pedig távolságtartási végzésem van, mert molesztált. Remek, mit ne mondjak. Éljen a világmegváltó londoni élet, éljen a királynő, vesszen a süti a délutáni teázáskor.

Sosem akartam feladni semmit, mindenért megküzdök, egészen erőm fogytáig, de olykor-olykor felteszem magamnak a kérdést: mi lesz, ha egyszer Jennát vagy Samet el kell engednem? Nem tudnék élni nélkülük, de azt is tudom, hogy a jelenlegi helyzetünk nem teszi lehetővé azt, hogy száz százalékosan megkapjanak mindent, amire csak szükségük van. Jenna szívműtétjével nem lesz vége a megpróbáltatásoknak, steril környezetet, megfelelő orvosi ellátást és gyógyszereket kell biztosítani neki, ami rengeteg pénz, idő és energia. Samnek szüksége lenne egy speciális iskolára, ahol csak ilyen gyerekekkel foglalkoznak, de az mérföldekre innen található, és nem engedhetjük meg magunknak, hogy bentlakásos iskolába küldjük. Én nem is tudnék élni nélküle, egyszerűen szükségem van arra, hogy mindig magam mellett tudhassam. Sosem fogok megbízni úgy egy ápoló vagy nevelő szaktudásában, mint a saját felügyeletemben, és ez így is marad, amíg az öcsém ilyen kiváló barát lesz, amíg fel tudok kelni reggelente, és amíg mi itt leszünk egymásnak.

Gondolataimból visszaránt újabb nyöszörgése, majd megérzem, hogy a kezemnél fogva rángat a doktornő rendelője felé. Dr. Crowe igazán kedves nő, mindig vidám, és imádja Samet, csak úgy, mint az öcsém őt. Hálás vagyok a türelméért és a kitartásáért, ugyanis nem egyszerű egy ilyen vizsgálat a mi esetünkben, minden nagyon hideg és fehér, Saminek ez az egy dolog nagyon nem tetszik a kórházakban, viszont mindig megnevettet mindenkit a fintoraival, amikor megérzi a fertőtlenítő "szagát"- ugyanis számomra például egyáltalán nem észrevehető.

- Jó reggelt Samuel, hogy vagy?- Dr. Crowe Sam felé nyújtja a kezét, egészen addig hajol, amíg a szemük egy vonalba nem kerül, így üdvözli őt minden alkalommal.

- Azt hiszem éjszaka megint láza volt. Teljesen ki volt pirulva az arca és zihált- borzasztó így látni őt, arra riadni, hogy alig kap levegőt, rohanni, hogy minél előbb megnyugodjon, és megbizonyosodni arról, hogy a lányok nem ébrednek fel a zajokra.

- Valóban, még most is mintha hőemelkedése lenne- mosolyogva megsimítja Sami arcát, és felsegíti a magasított székre, hogy jobban megvizsgálhassa.- Jöjjön, fogja meg a kezét, hideg lesz neki most minden.

- Rendben- megszorítom Sami kezét, ő pedig kétségbeesve néz rám. Tudja, hogy mi jön most, de meg kell győznöm arról, hogy igazán nincs mitől félnie- Nem lesz baj, Sami, ez csak egy lázmérő. Tudod hogy működik?

- A-aaa- ez minden, amit úgy mond, akár egy normális gyerek.

- Képzeld el, hogy ez egy darab üveg, ami nem vág. Nem olyan, mint az a szúrós, hanem gömbölyű. Ebben pedig van egy higany nevű anyag, ami hő hatására kitágul. Innen tudja Dr. Crowe, hogy van-e lázad, vagy sem. Izgi, mi?- csillogó tekintete minden fájdalmamat kárpótolja, és a mai napon többet már nem is kívánok a Louis-val való egyenlőtlenségünkre gondolni.

- Készen is vagyunk- a doktornő feljegyez valamit és átnyújtja a recepteket- Semmi komoly, elég néhány nap pihenés és sok folyadék. Vigyázzanak hazafelé.

- Rendben, köszönjük- sietősen összeszedem az öcsém kabátját és sapkáját, és egy gyors köszönés után ott hagyjuk a vizsgálót. A váróban ez idő alatt megsokszorozódott a betegek száma, szinte alig marad helyünk felöltözni.- Sam! G gyere ide! Ne mászkálj el, mert így sosem végzünk, hallod!?

Teljesen reménytelen, Sami talált valami sokkal érdekesebbet nálam, méghozzá egy tőle jóval idősebb fiút, akin körülbelül annyi ruha van, mintha Szibériába készülne. Sami csak néz rá nagy szemekkel, nem érti mi történik. Kérdő tekintete köztem és az említett egyén közt cikázik.

- Sami, nem érünk rá- lemondóan megyek utána, és már épp megfognám a kezét, hogy rá tudjam adni a kabátot, amikor megszólal a különös idegen, és az ereimben megfagy a vér.

- Mia?- elég értetlen fejjel fordulok felé, azt hiszem, ha nem villogna a kék szeme, sose ismerném fel.

- Lou...- csendre int, majd rájövök, talán igaza van, nem kéne hangosan kiabálnom a nevét- Hát te?

- Nem lehetek beteg?- valóban elég ramatyul néz ki, a szemei alatt sötét karikák húzódnak, arca beesett, és mintha sápadt is lenne. Egy pillanatra megszeppenek a válaszán, nem olyan barátságos, mint amikor beinvitált az autójába. Kicsit olyan, mintha felcserélődtek volna a szerepek.

- Ja, de- durvábban válaszolok, azt hiszem, nem sértődik meg rajta. Egy hirtelen ötlettől fogva az öcsém leveti magát a földre, és hisztizni kezd. Nagyon rég csinált már ilyet, elég kínos is az egész, pláne Louis előtt. Nem tudom, miért foglalkozok ezzel, de amióta látta, hol lakom, olyan érzésem van, mintha sebezhető lennék.- Samuel!

- Mi baja a kis srácnak? Nyúzottnak tűnik. Lázas?- nem tudom, hogy udvariasságból nem kérdez rá, vagy jelen helyzetben tényleg ennyire jól titkolható a nyilvánvaló dolog.

- Is-is, Sami, ne csináld ezt, kérlek- leguggolok mellé, és lekezdem simogatni az arcát. Soha nem szégyelltem azt, hogy beteg a testvérem, de ez most igazán nem kellemes szituáció. Sami érzi, hogy a figyelmemet elterelte valaki, és ezért neheztel rám, mert nem viseli túl jól, ha nem figyelek rá, mert nála ebből áll az, hogy vigyázok rá.- Sami, hallod? Nem akarsz inkább megnyugodni és hazamenni? Otthon vannak a lányok is, na mit szólsz? És apa is!

- Mia, nem szeretnék indiszkrét lenni- Louis hangjára felkapom a fejem.

- Akkor ne is legyél- minden harag vagy düh nélkül mondom neki. Nem figyelem az arcát, de sejtem, mit érez. Nagy nehezen felkaparom a földről az öcsémet, és kézen fogva elindulunk kifelé.

Nagyjából másfél sarkot sikerül lesétálnunk, amikor megáll mellettem a fekete autó. Szememet forgatva fordítom arra a fejem, és nem lepődök meg, amikor Louis felteszi a kérdések kérdését.

- Hazadobjalak titeket?

- Nem, köszi. Sami, tudod...nem szereti az autókat- hazudok, ám az említett fél azonnal elámul a méregdrága autó láttán.

- Azt rögtön gondoltam- utánozni kezdi az undok képem, és rendet rak maga mellett- Sam, akarsz elöl ülni?

- Nem, Louis, azt nem engedem- ellentmondást nem tűrő hangon tiltakozom, hiába.

- Mia, nem lesz baja- fura mód megnyugszom attól, ahogy kiejti ezeket a szavakat a száján.

- Sami, kösd be magad, rendben?- csak bólogat, és bepattan Louis mellé, aki diadalittasan száll ki a kocsiból, és kinyitja nekem a hátsó ajtót. Meglepődök, mekkora hely van hátul, ez kívülről egyáltalán nem látszik, és elöl ülve sem annyira. Louis mintha semmi furcsát nem venne észre, beszél Samihez, aki láthatóan élvezi a dolgot. Az egyik pirosnál még vissza is számolnak a nem létező kilövésig, majd határozottan kijelentik, hogy Superman ismét megmentett egy egész várost. Engem a testvéreim öröme tesz boldoggá, és pozitívan csalódok Louisban, amikor látom, hogy Sam percekig a hasát fogja a nevetéstől, még csuklani is elkezd. Riadtan kapok a vállához, de Louis szinte azonnal rám szól.

- Nem kell aggódni, csak jó kedve van- a visszapillantóban találkozik a tekintetünk. Szemei határozottságot sugallnak, valamint azt, hogy ne legyek már ennyire anyáskodó. Kezeim lefejtem az apró vállakról, és visszadőlök az ülésre, immáron egy fokkal nyugodtabban. Az út további részében megpróbálom elfogadni, hogy nem én vagyok az egyetlen olyan, akivel jól érzi magát Sam, Louis azonban pofátlanul gyorsan elérte nála a szimpátia legfelső fokát. Féltékenység? Talán az, de úgy gondolom, egészséges, hiszen eddig még soha senkit nem zárt a szívébe a családon kívül.

Miután megérkezünk, zavartan szállok ki a kocsiból, mire az egyik lábam elérné a talajt, Louis már az ajtót tartja, és nyújtja felém a kezét, hogy ki tudjak szállni az alacsony sportkocsiból. Félreteszem minden dacom és büszkeségem, elfogadom a segítségét. Idióta vigyorral ránt egyet a karomon, és egy pillanat alatt kirepülök a kocsiból, egyenesen a mellkasának ütközve.

- Kövérnek tartasz, hogy ekkora lendülettel kellett kiesnem?- gyűlölöm, ha valaki így néz, a hideg futkos a hátamon. Sami nevet, és a majdnem esésemet utánozza mellettünk, ez láthatóan Louisnak is nagyon tetszik, hiszen még mindig vigyorog a képembe.

- Bocs, már teljesen beleéltem magam Superman szerepébe.

- Bár ne tetted volna- megkeresem a kulcsomat a zsebemben, karon ragadom Samit és elindulunk a bejárathoz- Sami, köszönj szépen Louisnak.

- Hello, kis haver- Louis leguggol a hozzá képest törpe emberhez, játékosan átborzolja a haját, és magához öleli. Az öcsém alig akarja őt elengedni, és hevesen mutogat, hogy jöjjön be.

- Nem lehet, biztosan sok dolga van- én is lehajolok közéjük, így próbálom megértetni Sammel, hogy Louis nem jöhet be. Egyrészt nem is bízok benne annyira, másrészt, még is csak egy vadidegen, akinek hiába ültem már kétszer az autójába, akkor sem ismerem, és előző tetteimet sem tudom megmagyarázni. Hol az eső, hol a hulla fáradtság egy beteg gyerekkel.

- Legközelebb, Sam. Tudod mit ígértem!?- ezt most nagyon nem értem, kérdőn pillantok hol az egyik fiúra, hol a másikra, de egyikük sem reagál rá, csak cinkosan összemosolyognak és kezet fognak.

- Miaa- Minnie olyan erővel vágja ki az ajtót, hogy az majd' leszakad, nyomában ott van Molly és Meli is. Hirtelen tele lesz a járda gyerekkel, alig tudok lépni, a három lány a lábamba kapaszkodik, bár Meli már a derekam is feléri. Sami is ölelget, imádja a húgait. Louis megszeppent arcával találom szembe magam, miközben én határtalan boldogságot érzek.

- Ők a testvéreim, Meli, Molly és Minnie- egyesével rámutatok egy-egy lányra, majd körbenézek- Lányok, ő itt Louis. Köszönjetek szépen.- hatalmas szemekkel bámulnak az idegen fiú felé, és szégyellősen rebesgetik a pillájukat.

- Sziasztok- Louis kinyújtja feléjük jobbját, de mivel nem mozdul meg egyikük sem, megsimogatja a hajukat és miután felegyenesedik, felém fordul- Ők itt mind a tesóid? Azta'!

- Fél testvérek, rajtuk kívül akad még- a hirtelen jött őszinteségi és bizalmas pillanatomat semmi sem töri meg, pedig számítok Mich-re.

- Samin kívül mind lány?- nem értem, mi ez az arckifejezés, ezért felháborodva válaszolok.

- Nem, van még egy húgom és egy mostoha bátyám.

- Értem. Nos, azt hiszem, jobb, ha megyek. Remélem még találkozunk, Mia- örülök, hogy úgy érzi, ideje lelépni. Kínos, hogy hirtelen előjött az összes Hismith-gyerkőc, mintegy elárasztva ezzel Louis-t, biztosan azt hiszi, nem csak a külvárosi telep tartozik hozzám, de egyenesen egy gyermekotthonban élek. Bár nem értem, miért zavar ez engem, de zavar. Nagyon is, talán jobban, mint kéne.

Végignézem, ahogy Louis megfordul és visszasétál az autóhoz. Miután beül, int egyet és csak utána hajt el. A körém gyűlt tesóimat beterelem a házba és leültetem őket ebédelni, hiszen lassan fél egy is elmúlik. Mich természetesen a reggeli után elvonult aludni, így a szabadnapomat megint csak babysitterkedéssel töltöm. Szeretek velük lenni, nem is ezzel van a baj. Megpróbáltam kitalálni valamit, hiszen az érettségi óta nem jártam sehova máshova, csak orvoshoz, dolgozni meg vásárolni. Nem járok el túl sűrűn kikapcsolódni, pénz- és időhiány miatt. Ma viszont kedvem lett volna sétálni egyet, de ennyi gyerekkel nem merek elindulni, ki tudja milyen idő lesz, vagy mennyire lesznek elevenek hozzám képest.

Pakolás közben megakad a szemem a házunk előtt valami furcsa dologra. Elhúzom jobban a konyhaablakban lógó függönyt, de a sűrű esőtől nem sokat látok, csak annyit, hogy egy autó. Jó néhány másodpercnek el kell telnie, mire ráeszmélek: Louis nem ment sehova. A kocsiban ülve telefonál, később őrjöng, és a fejét a kormányra ejti. Dühösnek látszik. Kipattan, maga után elég erőteljesen becsapja az ajtót, és elindul a lakás felé. Remegni kezdenek a lábaim, nem értem, hova jön? Rajtam kívül aligha ismer itt valakit, viszont hozzám miért jönne? Egyáltalán nincs kedvem szegény gazdag kölyök lelkét ápolni. Szerencsémre félúton meggondolja magát, visszaül az autójába, és néhány percen belül tényleg eltűnik a környékről.

- Mia, ki volt aki hazahozott?- Minnie a többiektől elszakadva, gondosan egy széket maga után rángatva mellém könyököl a pultra.

- Egy ismerősöm- nem tekintem különösebben fontosnak a kérdést, Minnie igen sokat szokott kérdezni, hamarosan ez is tovaszáll a többi gondolatával együtt.

- Honnan ismered? A barátod?- egy pillanatra megálltam a pakolásban és mosolyogva felé fordulok.

- Minnie, tudod te, hogy milyen az, amikor valakinek barátja van?- felhúzott szemöldökkel nézem, mert a 'barát' szót olyan különös hangsúllyal mondta.

- Hát..-habozik, és furcsa köröket ír le a konyhapulton az ujjával- Olyan, mint anya meg apa, nem? Régen fogták egymás kezét az utcán, meg puszilgatták egymást..szóval?- előbbi reakciómat utánozva néz rám, válaszokat várva.

- Nem, akkor Louis nem a barátom. A focipályán találkoztam vele a héten, akkor láttam először. És volt olyan kedves, hogy felajánlotta, hazahoz minket, mert esőre állt az idő- nem gondoltam volna, hogy a mindössze 4 éves húgom képes ilyen dolgokat kombinálni pillanatok alatt.

- Akkor jó- olyan gyorsan eltűnik, amilyen gyorsan megjelent. Értetlenül elidőzök a többiek közt elvegyülő kislányon, majd végül meglepettségemet kordában tartva befejezem, amit elkezdtem.

A nap hátralevő részében egyebet sem teszek, csak megpróbálok kordában tartani négy igen eleven gyereket, több-kevesebb sikerrel, bár mire Mich felébred, és elindul dolgozni, leginkább úgy érzem magam, mint egy hetven feletti kisnyugdíjas. Szerencsémre este mindannyian elalszanak egy mesén, így viszonylag korán ágyban tudhatom őket. Én viszont nem tudok aludni még, sajnos már hozzászoktam a 4-5 órás alváshoz, így az édes pihenés még messze jár 7-kor. Minduntalan eszembe jut Louis kirohanása a kocsijában. Fel nem foghatom, miért nem ment el rögtön, minek maradt itt? A zaklatottságán felül még több száz kérdés kavarog a fejemben. Mit mondott volna, ha idejön? Mert bizonyára ide készült, legalábbis nem feltételezem róla, hogy bárki mást ismerne erről a helyről, sőt. Biztos csak velünk találkozott innen. Miért jött volna? Baráti vigasz? Segítség? Nem, egyszerűen fogalmam sincs, de tudom, hogy látott, tudom, hogy még fel fog keresni. Úgy köszönt el, hogy abban benne volt minden, a jövőre vonatkozóan. Biztosan el fog látogatni a pályára, ide nem hinném, hogy idemerészkedik.

Alig múlt 8 óra, és nem igazán találom a helyem a lakásban. Sami láza szerencsére lement, a korábban kiváltott gyógyszereit eltettem, holnap nehogy véletlenül rábukkanjon valaki.

A konyha ablakon beszűrődő éles fény váratlanul ér, hunyorogva nézek ki. Ezt komolyan nem hiszem el, Louis autója áll a lakás előtt, megint.

- Mi a franc..?- szinte csak az ablaknak suttogom, és várok. Nem száll ki, csak néz előre, meredten. Ijesztő egy látvány sötétben, meg kell hagyni. Behúzom a függönyt, felveszem a kabátom és a cipőm. Kimegyek, mielőtt úgy döntene, hogy felveri a fél házat.

- Mia- mikor meglát, azonnal a kocsiajtón kívül terem, arca sápadt, ramatyul néz ki.

- Louis, mit keresel itt?- összébb húzom magamon a kabátot, elég hideg van ahhoz képest, napközben milyen idő volt.

- Én..nem tudtam hova kéne mennem-zavartan nézi a cipőjét és a köztünk elterülő tócsát.

- Ezt hogy érted? Miért nem mész haza?- fáradt félmosoly jelenik meg az arcán.

- Haza..Doncaster messze van. A londoni lakásomtól meg herótom van- cinikusan felhorkantok.- Beszélni akartam valakivel.

- És biztos vagy abban, hogy én vagyok a megfelelő ember?

- Azt hiszem..- meg sem mozdulunk, elnézünk valamerre. Sose kerültem még hasonló helyzetbe, nem volt még olyan barát, akire azt tudtam volna mondani, igen, ő a legjobb barátom, bármikor felkereshet, ha baj van, mert segítek. Nála ez bizonyára másképp van.

- A többiekkel mi van?- félve kérdezek rá, hiszen meglehetősen érzékeny téma lehet ez az ő esetében.

- Elegük van belőlem..gondolom én.

- Louis, tényleg nem..öhm, baj, hogy itt vagy, de ne gondold, hogy a barátaidnak teher vagy, ha problémáid vannak. Szívesen meghallgatlak, és boldog lennék, ha segíthetnék, de tudnod kell, rájuk számíthatsz igazán- szavaimra egy kicsivel őszintébb mosollyal reagált.

- Ráérsz?- felém nyújtja kezét. Habozok, szemem közte és a lakás közt cikázik. Látva, hogy szinte nem is reagálok, csak lefagyva állok vele szembe, a kocsi felé biccent- Akkor, beszélhetnénk? Nem hiszem, hogy a tesóid örülnének, ha egy vadidegen hangjára kellene ébredniük, esetleg a szüleid.

- Oh, amiatt, hát..amiatt nem kell aggódni. Természetesen, beszélhetünk, várj egy percet, bezárom a lakást- megpróbálok normális tempóban visszamenni a lakáskulcsomért, és a lehető leghalkabban bezárni az ajtót. Még mindig nem értem, mi történik. Miért bukkan fel Louis újra meg újra?

Teljes csendben ülök be az autójába, miután kinyitja nekem az ajtót. Borzasztóan alacsony ez az autó, szinte eltűnik benne az ember. Bár ez az ő esetében teljesen logikus, és érthető. Az ablaktörlő szüntelenül dolgozik, az eső pedig megállíthatatlan. Eszembe jut Sami, nem kellett volna ott hagynom őket. Borzasztóan rosszul érzem magam, mert most még lehet, hogy nincs vihar, de mi lesz később? Eltervezem, hogy amint meglátok egy kósza villámot, megkérem Louis-t, hogy vigyen vissza, de legkésőbb egy félóra-óra múlva. Hogy lehetek ilyen felelőtlen? Egyedül hagyni négy kisgyereket, este, egy ilyen környéken?

- De ugye tényleg nem baj, hogy eljöttél? Szóltál a szüleidnek?- Louis a ramaty állapota ellenére igenis figyelmes, de még egyenlőre nem jöttem rá, mit akarhat tőlem.

- Emiatt nem kell aggódni. A nevelőapám dolgozik, anya sincs otthon, a tesóim meg már alszanak, szóval..Louis miről szeretnél beszélni? Azóta ezen gondolkozom, mióta visszamentem bezárni a lakást- megpróbálok a legkevésbé szemrehányó vagy elutasító lenni, mert valóban érdekel, és akármennyire hihetetlen számomra, Louis társasága egyáltalán nem idegesít annyira, mint mikor a pályáról hozott haza. Látom, hogy van valami baj, amit biztosan nem fog elmondani, de ha csak beszélget vele valaki, úgy, mint Louis-val, és nem úgy, mint egy milliomos énekessel, valószínűleg jobban fogja érezni magát.

- Tudod, nem is igazán tudom- lassít, majd leállítja a motort. Azonnal megismerem a helyet, a focipálya bejáratánál állunk. Kérdő tekintetemre halkan felnevet, és válaszol- Ne aggódj, fizettem bérleti díjat.

- Azt akarod mondani, hogy fogalmad sincs, mi mondanivalód lenne nekem, de kibérelted ezt a helyet, hogy este elhozz ide autóval, és beszéljünk arról a dologról, ami nem is biztos, hogy van? Louis, átgondoltad te ezt?- már én sem bírom sokáig, mosolyognom kell az egész szituáción.

- Valóban nem hangzik olyan jól, mint ahogy elképzeltem. Láttam, hogy bántál a labdával és hogy tanítottál. Nagyon tehetséges vagy, ugye tudod?- felsőtestével felém fordul, és akaratomon kívül jobban elhúzódok az ajtó felé.

Emlékképek ezrei támadják meg az elmém. Három évvel ezelőtt, pontosan ugyan itt, este a mostohabátyám, Thomas is beszélni akart velem. Emlékszem, akkor sokkal nyugodtabb voltam, hiszen akkor szakított az akkori barátnőjével, és csak én nyújtottam neki támaszt- elmondásai szerint. Egészen addig az estéig nagyon jó volt a viszonyunk, annak ellenére, hogy 9 éves voltam, amikor összeköltöztek a szüleink, és nagyjából hét éve éltünk egy háztartásban. A beszélgetésünk napján még csak 16 voltam, Thomas pedig majdnem 19. Érthető volt, hogy kibukott, az a lány volt a mindene, és elhagyta. Legalábbis ezzel az indokkal hozott ide, hogy erről beszéljünk. Már előtte is sokszor volt olyan, hogy egy ágyban aludtunk, de főként azért, mert sokáig rémálmaim voltak, Tom viszont mindig meg tudott nyugtatni, és sokat vigasztalt. Egészen addig az estéig. Akkor viszont kimutatta a foga fehérjét, és letámadott. Ajkával az enyémnek esett, ujjait a combomba mélyesztette. Sikítani akartam, lökdöstem őt, de nem használt semmi. Sokkal erősebb volt már akkor is nálam, a felsőmet eltépte, a nadrágomat pedig le akarta ráncigálni rólam. Kezei fel-le járkáltak a testemen, fogdosott, nyakam és vállam harapdálta, ahol csak érte, és én semmit se tudtam csinálni. Mikor már a hajamat tépte ellenkezésem miatt, már feladtam. Csak csendben ültem az ülésen, és hagytam, hogy levegye a ruháim. A könnyeim megállíthatatlanul peregtek le az arcomon, minden izmom elernyedt. Fáradt voltam, kába és gyenge, Thomas pedig részeg. Azt hiszem, el is ájultam a sokktól, mert csak egy iszonyatos fájdalomra riadtam fel. Tom fölém magasodott, és egyetlen dolog volt, amit láttam: ördögi vigyora izzadt arcán. Azonnal tudtam, mi történt. A szégyent, ami ért, le se tudtam vakarni magamról. Egyszerűen kidobott a kocsiból az elhagyatott focipálya bejáratánál, és elhajtott. Semmi erőm nem volt felállni, a hideg, nyirkos betonon fekve vettem vissza a ruháimat, már ami épségben megmaradt belőle.

- L-Louis...-hangom egyáltalán nem stabil, rettegek a következményektől. Az a három évvel ezelőtti este mindent megváltoztatott. Nem akarom, hogy ez is így érjen véget, imádkozom, hogy Louis egy rendes, elfogadott emberi normákat valló huszonéves legyen.

- Tudod, alig egy hete elhagyott a szerelmem- sóhajával egy időben szökött ki a vér a végtagjaimból. Ezt nem hiszem el.- Mia, jól vagy?

- Pe..persze. Minden a legnagyobb re..rendben- légzésemet a normál szintre próbálom erőltetni. Nem vehet ebből észre semmit. Ha nem is ezek a szándékai, akkor sincs arra szükség, hogy észrevegye, valami nem oké velem. Ha meg mégis..abba nem akarok belegondolni.- Louis, én nem ismerlek. Sem téged, sem azt a lányt. Talán mondta, hogy mi ennek az oka, nem?

- Két év..ennyit hagyott maga mögött annyival, hogy besokallt a médiától- üveges szemmel bámul rám. Már rég nem engem lát, hanem azt a lányt, gondolom. Két mondat közt elidőzik, és csak szaggatottan böki ki a szavakat, mintha egy robot lenne, vagy már vagy ezredszerre mesélné el ugyan azt a történetet.- Pedig ő volt az erősebb kettőnk közül. Sosem zavarta. Nem hitte el a pletykákat. Az összeesküvés elméleteken olyan jókat nevetett. Feleségül akartam venni- ennél a pontnál visszatérni látszik a jelenbe.

- Nagyon sajnálom- az arcára kiülő fájdalom elfelejteti velem a hamis képeket a lehetséges folytatásról, és a kezeim maguktól indulnak meg az övéi felé. Megszorítom a sebváltón lévő kézfejét és megpróbálok bátorító pillantásokat küldeni felé.- Na, akkor bemegyünk, vagy csak úgy kidobálod az ablakon a pénzt?- az eső még mindig szakad, de láthatóan neki sincs ellenére egy kis játék. Tapasztalatból tudom, mennyire jó feszültséglevezető.

- Azt hittem el fogsz küldeni, és legalább úgy fogsz viselkedni, mint amikor először találkoztunk- már a bejáratnál csurom vizesek vagyunk, de ha jól emlékszem van bent néhány egyesületi pulcsi, ha nagyon fáznánk. Majd kimosom és visszahozom, nem nagy dolog. Louist sem zavarja az eső, ahogy engem se, nem vagyunk cukorból, bár rajta kicsit csodálkozom.

- Magam sem értem, miért jöttem el veled ide. Akár el is rabolhattál volna- ironizálok, miközben belépünk a fedett pályára.

- Túl jóba vagyok az öcséddel- ő is felveszi a kesztyűt, és labdával a kezében néz a túloldalra.- Szeretem ezt a helyet.

- Nos, már másodjára vagy itt- felfogom a hajam, és a copfomból kicsavarom a vizet.

- Attól még nagyon szerethető- Louis már melegít is, én pedig csak ledermedve állok, lábaim a földbe gyökereztek. Mire felnézek, Louis már nem visel pólót, egy szál fekete farmerben játszik, haja kócosan mered a szélrózsa minden irányába.

- Nem mondtam, hogy nem szeretem- gondolkozok azon, hogy megemlítsem-e neki hiányos öltözetét, végül úgy döntök, ráhagyom. Ha elindulunk vissza, majd hozzávágok egy felsőt. Legfeljebb meglátja nála néhány ember: ingyen reklám.

- Szóval, mióta focizol?- a fedett pálya ellenére kicsit vacogok, de a bemelegítés lassan, de biztosan eléri a kellő hatást. Louis arca sem vette még fel a pirosas árnyalatot, ezek szerint egész jó kondiban van.

- Nem emlékszem arra, hogy ne járnék ide- egy vállrándítással elintézem az egészet, és a lábfejemre érkező labdába erősebbet rúgok, így az felrepül magasra. A homlokomon pattan, onnan a vállamra. Szeretem figyelni a labda mozgását, ahogy hol tompábban, hol erőteljesebben rugaszkodik el a bőrömtől.- Talán 4 lehettem, amikor először idetévedtem.

- Egyedül elengedtek?- csodálkozó arca azonnal előtűnik, figyelme elkerüli a labdát, ami így puhán a műfűre esik.

- Louis, az élet nem habos torta- a zuhanó gömb a tenyerembe esik, és partnerem felé fordulok- Gondolhatod, milyen szintű felügyelet alatt álltam, ha annyi idősen elténfereghettem ide. Nemhogy nem vigyáztak rám, de még következménye sem lett. Legalábbis, a szüleim felől nem, csak éppen a szenvedélyemmé vált a játék.

Arcvonásai a másodperc töredékei alatt változnak meg, láthatóan még nem igazán tudja összerakni a történetet. Nem is baj, talán jobb, ha ezek nem derülnek ki. Sem az ő számára, sem senki máséra.

- Louis, igazán élveztem ezt a kis bemutatót, de ha jól hallottam dörgött az ég. Vissza kell mennem a tesóimhoz. Nagyon félnek a vihartól.

- Persze, természetes- lassan száraznak mondható hajába beletúrva indul el a szertár felé, útközben tőlem is elveszi a labdát. Távolléte alatt az egyesületi irodába szaladok, és találomra két száraz pulóvert veszek ki a szekrényből. Hagyok egy kis üzenetet az asztalon, miszerint nálam vannak, és záros határidőn belül visszakerülnek becses helyükre, majd aláfirkantom.

- Mehetünk?- újra a csurom vizes pólót viseli, karja tiszta libabőr. Nem tudom, mire számított, ez nem valami egzotikus sziget, itt ilyenkor rohadtul sok eső esik, mégis nekivág egy késő esti kocsikázásnak és beszélgetésnek egy szál rövid ujjúba.

- Persze- nem akarom anyáskodva felé nyújtani a száraz ruhát, ezért tisztes távolból a kezébe dobom- Vedd fel, megfázol. Ráér visszahozni.

- Oh, köszi- megint megválik a feleslegesnek hitt ruhadarabtól, fejét átbújtatja a kapucnis felső nyakán. Tökéletesen áll rajta.