33. Got rescued

Drága Olvasóim!

Nem igazán tudom, mit írhatnék ide, szerintem mind a cím, mind a lentebb olvasottak elég egyértelművé teszik, hogy szép lassan el kell köszönnöm, azaz köszönnünk ettől a történettől, de azért még tartogatok kisebb-nagyobb meglepetéseket. :)

Remélem, mindenkinek úgy telt a karácsonya, ahogy azt elképzelte, és...na, szóval boldog új évet így előre is! Ez az év utolsó bejegyzése, legközelebb 2015-ben "találkozunk". :)))

Jó olvasást, és legyetek rosszak,

xx Lu

Amelia Villain:

Falakba kapaszkodom, nem találom a helyem. Sem itt, a földön, sem máshol. Hallom Harry hangját, felismertem, rögtön az első pillanatban, mégsem vagyok képes reagálni.

Tőle már nem félek. A szavai megnyugtatnak, miszerint már nem lesz baj, mert nem lehet bajom, ami csak azt jelentheti, hogy hamarosan Louis karjaiban lehetek.

Legalábbis remélem.

Vágyom rá. Arra, hogy átöleljen, s erősítse meg bennem azt, amit Harry próbált percekig a fejembe verni: nem lesz baj. Ám ez teljességgel lehetetlen, minden,a mit képzeltem, olyan álom felé ringat, ami kétségtelenül hamis, kecsegtető, és jóformán hazugság. Mert sosem mondta ki azt, amit már oly sokszor átéltem gondolatban, amikor egyre több és több gyógyszert vettem be, és a felfokozódott érzéseim közepette, mikor egy pohár brandyvel hűsítettem a torkomat, csak akkor vallotta be, amit tulajdonképpen én vallottam be neki- tudat alatt.

- Mia! Mia kérlek, nyugodj meg- szólni akarok, hogy halkabban, a hangok a fejemben mégsem hagyják érvényesülni az agyamat, és megpróbálom kiszűrni a realitást ebből a neonszínű világból. Elképzelésem szerint elnézést kérek a kiabálásért, és megnyugszom. Erősen koncentrálok, olyannyira, hogy ujjaimmal a hátsó ülés kárpitozott felületébe kapaszkodok, arcomat szorosan a hideg műbőrhöz nyomom, ezzel is csillapítva a forróságot. Ellököm magam a hirtelen ott termett falaktól, kényszerítem az elmém arra, hogy ne akarjon maradni, vissza akarok térni a valóságba. Túlságosan is fáj az, hogy itt minden az enyém lehet, mert tudom, hogy nem igaz, és amikor magamhoz térek, csak fájni fog, hogy minden szemen szedett hazugság.

Megerőltetem magam, összeszedem minden elraktározott erőmet, és felülkerekedve a rosszulléten, kinyitom a szemem. Döbbenten veszem észre, hogy valóban sikerült, a biztonsági övem még mindig be van kapcsolva, Harry nem szólongat, hogy maradjak végre veszteg, és a tenyeremen még nincsenek vérző sebek, amiket a fogammal vagy a körmeimmel okozok.

- Harry?- meglepődök, hogy tényleg ő ül a kormány mögött, idegesen dobolva a kormányon.

- Jól vagy?- aggódó tekintete végig szalad rajtam a visszapillantón keresztól, amint hátul elnyúlva, lábaimat magam alá húzva fekszem úgy, ahogy felderengő emlékeim szerint besegített a kocsijába. Egy megnyugtató mosoly keretein belül biztosítom. Nincs szüksége arra, hogy beavassam az elmúlt néhány percbe, amit átéltem az önmagammal való vívódás alatt.

- Mi történik? Hova megyünk?- megpróbálok felülni, ehhez azonban az egyik övet ki kell kapcsolnom, hogy felszabaduljon a lábam. Kicsit sajog a térdem, megdörzsölöm, de közben már kifelé bámulok az ablakon.

- Kórházba- nyugodt próbál maradni, de amint lehetősége akad rá, félreáll és leállítja a motort.

- Nem mehetek oda- érzem, hogy forrni kezd bennem a düh. Hogy orvosok vizsgálgassanak, és megint szellemi sérültnek nézzenek? Azt már nem- Nem fogok oda menni- hisztérikusan rántok egyet az ajtón, de zárva van. Okos, Harry nagyon is gondolt a következményekre, így a gyerekzár módot aktiválta.- Engedj ki!

- Nem, Mia, nem!- kiövezi magát, és hátrafordul annyira, hogy éppen egymással szembe legyünk.- Nem fogom hagyni, hogy bajod legyen, vagy hogy megszökj- lehajtott fejjel sóhajtozik, majd a hajába túr és újra rám néz- Biztonságban vagy.

Leköpöm. Egészen egyszerűen azért, mert nem az történik, amit én elképzeltem. Nincs itt Louis, nem is fog odavinni hozzá, tudom, és ettől kezdek megőrülni.

- Kapd be a biztonságodat. Haza akarok menni- a szemeim szúrni kezdik a feltörekvő könnyek. Ugyan nincs okom ezt tenni, mármint bőgni, de úgy érzem, itt a vége mindennek, és tehetetlen vagyok. Újra és újra eszembe jutnak a tetteim, az, hogy miket éltem át az elmúlt órákban, hogy ma már egyszer pofára estem a képzelgéseim miatt, és hogy ennek egy újabb rémálomnak kell lennie, hogy Harry egész egyszerűen bezárt egy kocsiba, és nem enged el.

- Mia, kérlek, ne nehezítsd meg- kezével meg akarja érinteni a térdemet, de felhúzom a lábaimat egészen a mellkasomig.- Rendben, akkor...mit szeretnél, hova menjünk?

- Hol van Louis?- bukik ki belőlem, és kezemet azonnal a szám elé tapasztom.

- Ide hívjam?- lelkesebben néz rám, szemében megcsillan a remény, és ennek hatására visszaeresztem a lábaimat. Úgy érzem, megint beszippant a kényelem, a sírás továbbra is fojtogat, ezért halványan bólintok.- Rendben, akkor ide hívjuk.

Amíg arra vár, hogy Louis felvegye a telefont, előrébb hajolok, kezeimmel és az arcommal az ő üléséhez furakodok. Hallani akarom a hangját, még akkor is, ha torz, és távol van.

- Harry?- a szívem kihagy egy ütemet, vagy legalábbis úgy érzem, majd óriásit dobban. Hát tényleg ő az. A vonal túlsó felén van, Harry nem hazudott, őt hívta és nem a mentőket vagy bárki mást.

- LOUIS!- kiabálok, de a hangomban még mindig ott motoszkál a félelem. Nem merem elhinni, hirtelen mindent akarok. de minden, amire képes vagyok, az a rettegés: hamarosan a következményeket is vállalnom kell.

- Úristen..hol vagytok?- Harry elkapja a fejét, távolabb húzódik, hogy ne tudjam kikapni a mobilját a kezéből.- Odamegyek! MIA!Mia, jól vagy?

- Jól van, nem kell aggódnod- orrnyergét masszírozva próbálja összeszedni magát, miközben az én szívem olyan hangosan és sebesen kezd dübörögni a bordáim közt, hogy megszédülök. Visszaesek az ülésre, alig tudom nyitva tartani a szemem.

Azt hiszem, ez túl sok nekem. Úgy értem, ez a nap. Reggel még abban a képtelen hitben ébredtem, hogy mint ahogyan máskor is, túl leszek rajta, és egy lépéssel közelebb kerülhetek ahhoz, hogy bátorságom összeszedve kapkodjam össze a holmimat, és mint a tékozló gyermek, bekopogtassak anyámékhoz, és leüljek beszélni velük. Magyarázatot érdemelnek, ő, Mitch és a húgom is arra, hogy miért léptem le, de valamiért Louis felbukkanása nem könnyítette meg a dolgom, sőt...egyenesen úgy éreztem, és érzem jelenleg is, hogy én már biztosan a pokol legmélyebb bugyrában fogok elégni halálom után. Ha nem is most, de hamarosan, ezt bizton állíthatom.

A csontjaim sajogni kezdenek, fáj minden porcikám, és lebénultan, félre döntött fejjel bámulok kifelé, keresve a fényt, az ismerős grafit szürke autót, a mosolyt, érzékeimmel az illatot kutatom a párás utastérben, át a zuhogó esőn, csak várom Louist. Nem értem már Harry szavait, azt sem tudom, hozzám intézi-e azokat, vagy még mindig telefonál. Kezdi elhagyni a testem a mámor, helyét átveszi a kínszenvedés. Gyógyszerre van szükségem, Noah furcsa szerére, amitől mindig jobban érzem magam, s minden alkalommal más és más vágyakat ébreszt bennem. Most arra vágyom, hogy ne fázzak, és elaludhassak egy biztonságos helyen, és sikerüljön végre megfeledkeznem erről a rettenetes napról.

Erről a borzalmas időszakról az életemben.

Vagy talán az egész eddigi életemről. Lemondanék a legszebb pillanatokról is, ha kitörölhetnék mindent, ami eddig történt, és újra kezdhetném. Mindent másképp csinálnék, jobban megbecsülném azt, amim van, és ha mindezt Louis és a családom társaságában tehetném...na az lenne az igazi valóra vált álom. Ám egyenlőre be kell érnem azzal, hogy elképzelem a boldogságot, a kényelmet és azt is, hogy épp fájdalomcsillapítót nyelek.

Rengeteg idő telik el, legalább hatszor elszámolok váltakozó tempóban százig, mikor feltűnik az első autó a közelünkben. Az eső menthetetlenül szakad, lehűtve a levegőt,bár még így sincs túl hideg. Számomra legalábbis kellemes az idő, a galériában túlságosan is kimelegedtem.

A nyakamról elkezdem ledörzsölni a mocskot, és a lüktető combomra szorítom a kezem. Eszembe jut, hogy megsérültem, hogy a lábam tele van vágásokkal, horzsolásokkal és karmolásokkal, grimaszolni kezdek, hogy hogyan is feledkezhettem meg róla, ám az aggodalommal teli kék szemek, amik feltűnnek a ablaküvegen keresztül, újra elfeledtetik velem a borzalmakat.

Kivágódik az ajtó, és Louis olyan gyorsan hullik a karjaimba, mint még soha sem.

- Annyira aggódtam, Mia- arcát a nyakamba fúrja, érzem, hogy rázkódik. Talán sír?

- Louis...édes, Louis- nyöszörgöm, erőtlen kezeimet a nyaka köré fonom. Nem tudom, hogy melyikünknek van nagyobb szüksége a másikra, de nekem bizton állíthatom, hogy csak ő kell most és hogy maradjon is mellettem.

- Jól vagy?- fejét felkapja, néhány kósza könnycseppen lemorzsolok a hüvelykujjammal az arcáról, és bágyadt félmosollyal biccentek. Legszívesebben lecsapnék az ajkaira, de túl kevés erőm maradt, így csak támaszkodok a vállán, miközben a tenyerem megpihen enyhén borostás arcán.

- Most már minden rendben lesz- jelentem ki halkan, de tétován folytatom-..ugye?

- Hát persze- homlokát az enyémnek dönti, érzem a felforrósodott bőrömön a hajáról lecsurgó hideg cseppeket. Szükségem van a hidegre, egy kis levegőre, de Louist sem vagyok hajlandó elengedni.

Remegő kézzel kapcsolom ki a biztonsági övet, és óvatos mozdulatokkal közelebb fúrom magam Louishoz. Gyakorlatilag már nem is lehetnék közelebb hozzá, amikor megérzem a karjait a térdhajlatomnál. Erősebben kapaszkodom belé, szinte csüngök rajta.

- Hazaviszel?- kérdezem erőtlenül, miközben vetek egy óvatlan pillantást Harry felé. A göndör csak kedvesen mosolyog, mintha a barátja épp nem egy drogos prostit akarna hazacipelni, hanem egy csodálatos embert, aki minden tettével mások boldogságát szolgálta.
Louis nem válaszol, finomat a saját lábamra állít. Először furcsa, hisz gyakorlatilag nincs olyan pont a testemen, ami ne sajogna, de a derekamat körülölelő karjai stabilan megtartanak.
- Hajlandó vagy velem jönni?- egy csatakos tincset eltűr a fülem mögé, mindeközben én csak annyira vagyok képes, hogy mámoros tekintettel aprót bólintsak.
Önkéntelenül indul meg a kezem az arca felé, ujjam végig húzom a szemöldökének vonalán, a szemeim le sem tudom venni az ajkairól. Annyira hihetetlen, hogy itt áll előttem, ráadásul ez a valóság. Nem egy tévképzet, nem is álom.
- Tényleg te vagy az , vagy ez csak átverés?- kitágult pupilláim visszatükröződnek a szemeiben, ám még így is tisztán látom rajta az aggodalmat.
Válasz helyett csak megemel a talajról, épp csak annyira, hogy az arcunk tökéletesen egy vonalba kerüljön. Orrával játékosan megböki az enyémet, kicsalva belőlem egy félmosolyt. Egyre csak közeledik és közeledik, és én rettegek attól, hogy most mégis köddé válik. Csak akkor hiszem el, hogy ez tényleg igaz, amikor puha ajkai az enyémhez érnek, karjai szorosabban fonódnak körém és a már ismerős elektromosság végig fut a gerincemen.
Annyira óvatosan csókol, hogy szinte hozzám sem ér, de nem érem be ennyivel. Közelebb húzom magamhoz, saját erőmből a dereka köré fonom a lábaimat: nem akarom elengedni őt.
- Jézus, erre annyi időtök lesz még- Harry kínosan felnevet, látszik rajta, hogy zavarban van. Louis megpróbál elengedni, de én továbbra sem vagyok hajlandó elszakadni tőle.
- Kicsi pókmajom- teljes biztossággal állíthatom, hogy sokkal jobb érzés az ölelésében elveszni, mint képzeltem és mint amire emlékeztem. Válaszul csak a nyaka és válla közti részbe temetem az arcom, elfordulva a szemerkélő eső elől.
Érzem, hogy Louis elindul velem, egyenesen a kocsijához tart, ami hívogató melegséggel vár ránk. Hirtelen olyan, mintha már vagy ezer éve nem ültem volna mellette, és ez valahol igaz is, de nem érzem kellemetlennek a helyzetet, mert valahol mélyen, legbelül mindig is erre vágytam. Talán már akkor is, amikor egy hasonló esős időben, a pocsolyákkal övezett út szélén próbáltam sietni haza, és ő megállt mellettem, én viszont dacosan próbáltam elküldeni őt.
Bár ez már mit sem számít. Lehet, hogy nem így képzeli más az egész életének a jóra fordulását, de én még így, vizesen, koszosan, izzadtan és véresen is boldogabb vagyok Louis mellett, mint makulátlan külsővel valaki mással.
Mielőtt elindulnánk, Lou int Harrynek, aki egy gyors bólintás és egy mosoly kíséretében elhajt, majd felém fordítja a fejét. Nem szól semmit, ahogy én sem, csak néz rám, azokkal a gyönyörű kék szemeivel, a szája fülig ér, a bal keze pedig megkeresi a jobbomat.
- Tudod, most még az sem aggaszt, hogy hogy festesz, vagy mire fogsz emlékezni holnap- egészen halkan beszél, de így is értem minden egyes szavát.
- Valóban?- meghatottan piszkálom az ujjait, miközben le sem tudom venni róla a szemem.
- Igen- várom, hogy hozzá tegye "te kis butus", aztán rájövök, hogy ő nem ilyen. Ő nem fog soha giccses beceneveket kitalálni, nem fog tutujgatni, egyszerűen csak el kell fogadnom, hogy én szeretem őt és ő is engem.
- És az sem, hogy valószínűleg nem csak a saját vérem tapad a ruhámra és egy sor illegális dolgot tettem?- szégyenkezve sütöm le a szemem, de nem hagyja, hogy sokáig a térdem bámuljam.
- Ha kell, az egész világ elől megvédelek- mutató ujjával felbiccenti a fejem, és hosszú, szeretetteljes csókot hagy a homlokomon.
Másra már nincs is szükségem jelen pillanatban, legfeljebb egy forró fürdőre, hogy kiszálljon belőlem minden idegen anyag és lemoshassam magamról azt a szégyent, amit érzek.
Fel sem tudnám idézni az utat Lou lakásáig, leginkább azzal voltam elfoglalva, hogy a látókörömbe befurakodó apró lényeket és képzeletbeli furcsaságokat elűzzem. Teljesen magamnál akartam lenni, hogy ne ijesszek rá Louisra. Nem tudhatja meg, hogy pontosan mit tettem, mert csalódott lenne. Mit csalódott? Egyenesen undorodna tőlem.
- Mire gondolsz?- megrántom a vállam, kerülni próbálom a tekintetét.
- Sok mindenre- füllentem, és tudom jól, hogy észreveszi. Mindent meglát.
- Nézd, Mia- nagy levegőt vesz, látszik rajta, hogy nagyon pontosan akar fogalmazni- Nem foglak faggatni arról, hogy mi történt, de szeretném, ha megbíznál bennem, mert másképp nem tudok segíteni.
- Nem tudom, képes leszek-e egyhamar beszélni erről- egy pillanatra eltorzul az arca, ám gyorsan folytatom- De minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy ne nehezítsem meg mások dolgát.
Értetlen arckifejezése nyílvánvalóvá teszi, hogy zavaros a beszédem, így hát magyarázkodni kezdek.
- Louis, azt hiszem, a jövőben fognak látni engem különböző orvosok, a hatóság, talán még a szabadságom is elvesztem, de boldog leszek, mert tudom, hogy mellettem voltál. Hogy ha rád gondoltam, minden sokkal egyszerűbbnek tűnt. Miattad képes voltam a végletekig elmenni, még embert is öltem...- belém akad a szó.
Louis élesen tapos a fékbe: elfelejt lekanyarodni a kijelentésemtől.
- Igen, megtettem, de puszta önvédelem volt, és én...annyira ki vagyok még mindig ütve, hogy képtelen vagyok felfogni a szavaim és tetteim súlyát- sírós, elfojtott hangon beszélek.
- Mint már mondtam, megoldjuk- megfeszített állkapcsán megtörik a közvilágítás fénye. Ezúttal nem a lámpaoszlopra tekeredett kígyó vonja el a figyelmem, hanem a felismerés, hogy Louis tényleg képes erre.
- Nem kötelességed. Ha neked kínos vagyok, vagy ártok az eddig felépített imidzsednek, akkor mindenféle sértődés nélkül állok félre- komolyan gondolom, és hiába akarnak a démonjaim lerántani a mélybe, az ő jelenléte megerősít annyira, hogy ellenálljak.
- Ha kell, ország-világ előtt kijelentem, hogy hozzám tartozol- legördülnek az első könnycseppek, elgyengülök, és annak ellenére, hogy Lou még mindig vezet, hozzábújok. Épp csak annyira hajtom a fejem a vállára, hogy ne akadályozzam a kormányozásban, de szükségét érzem annak, hogy valamilyen formában hozzáérjek, ezzel is kifejezve azt a mérhetetlen hálát, amiért ezt mondta. Nem azért, mert kettesben vagyunk, és nem is azért, hogy megnyugodjak, mert nagyon jól tudja, reggelre valószínűleg elfejetem az est nagy részét. Azért mondta ezt, mert komolyan gondolja, és ennél több nem is kell.
Az utat figyelem, ahogyan ő is, számolom a magunk mögött hagyott csíkokat, amik a kétsávos út közepére vannak festve. Hófehérek, mint a kokain, csillognak, mint a gyémánt, és ettől felfordul a gyomrom. Lehunyom a szemem, és belélegzem Louis frissen mosott pulóverének az illatát, mert ez az, ami mindig megnyugtat. Csak akkor pattannak szét a pilláim, amikor megáll az autó és óvatos simogatást érzek az arcomon.
- Csupa vér vagyok- elkeseredetten mondom, mintha eddig ez nem tűnt volna fel senkinek. Louis erre csak felnevet, halkan és iszonyatosan aranyosnak találom ebben a pillanatban, magamat pedig szürreálisan szerencsésnek.
- Tudod, az a szerencsés helyzet állt elő, hogy folyik meleg víz a csapból és véletlenül van tiszta ruha is a szekrényemben- a szám sarkában van egy folt, ahol tiszta maradtam, ahol nem tapad rám semmilyen mocsok. Pontosan oda kapok egy csókot, ami olyan könnyű, mintha csak egy pihe lenne. Mosolygok, és kiszállok a kocsiból.
Piszkosul fáj a lábam, ezért szükségem van Louis támogatására, hogy feljussak a lépcsőn a teraszra. Arra a teraszra, ahol sok-sok héttel ez előtt megcsúsztunk a jégen és az ölében kötöttem ki, amikor méh zuhogott a hó és épp megfogadtam, hogy Louist engedem, hogy beleavatkozzon az életembe.
- Várj- megállít a legfelső fok után, egyik kezében babrálni kezd a zárral, s miután kinyitja az ajtót a karjaiba kapva visz be az előszobába.
Képtelen vagyok szólásra nyitni a szám, az arca kínzóan közel van az enyémhez, és érzem, ahogy ismét kipirul az arcom- ezúttal nem a futástól, sem a széltől.
- Baj van?- tekintete belefúródik az enyémbe, látom benne az ijedtség apró szikráját.
- Itt vagy- suttogom elhaló hangon, képtelen vagyok felfogni, és azt is elfelejtem, mi történt húsz perccel ez előtt. Az emlékképek fokozatosan hagyják el az agyam, egyre nagyobb sötét foltokat ejtve az elmémben. 
- Igen, itt- ő is suttog, és ugyan egy pillanatra megáll, de miután megbizonyosodik arról, hogy nincs semmi baj, a fürdőszobába visz, és leültet a kád szélére. Hatalmas őzike szemekkel nézek fel rá, míg leveszi a pulóverét, és eldobja a folyosó felé.
Remegni kezdenek a térdeim, mihelyst megpróbálja kicsatolni a cipőm pántját, mert tudom, hogy innen csak felfele vezethet az út, és még mindig az a rongyosra szaggatott fekete miniruha van rajtam, amit Noah a képembe vágott.
- Nyugi, csak ebben segítek- bátorító mosolya most mit sem segít, hiszen egyre inkább megalázva érzem magam, amint épp körbeleng az erőszakosság szaga, ő pedig bájos kislányként tekintve rám épp megpróbál kihámozni a piszokból.
Bólintok, megfogom a kezét és megszorítom. Ismét csak homlokon csókol, végül magamra hagy, de az ajtóból még visszafordul.
- Hozok mindjárt valami tiszta ruhát- kacsint egyet, ezzel megint csak mosolyognom kell. 
- Louis..- nem hagyom csak úgy elmenni, és tudom, rengeteg időnk lesz még, de kötelességemnek érzem legalább még ezerszer megmondani neki:- Köszönöm.

Louis Tomlinson:

Percekig fel sem fogom, mi történik körülöttünk. A nappaliban várom, hogy Mia kijöjjön a fürdőből, és készen állok a legrosszabbra is. Tudom, hogy nincs rendben, látom, hogy mennyire nem önmaga, hiszen a szemei homályosak, percenként köszön rám, és folyamatosan megállapítja, hogy kettesben vagyunk. Vállalok mindent, ami vele együtt jár, de ahogy Jenns elmondása és az én tapasztalataim alapján viselkedett, azon sem lepődnék meg, ha kiszökne az ablakon át és felkeresné Noaht egy adag gyógyszerért.

Kattan a zár, kinyílik a bükkfa ajtó, és kilép rajta egy vizes hajú, melegítő nadrágos angyal.

- Jobban vagy? Csináltam teát- azonnal előtte termek. Láthatóan javult a helyzet, kevésbé fátyolos a tekintete és most, hogy nem néz ki olyan szörnyen, egy kicsit nyugodtabb is vagyok.

- Louis, hívd fel a rendőrséget- riadtan, mégis határozottan jelenti ki. 

- De..

- Nem, semmi de. Feladom magam- kitárt karokkal áll, mintha nem lenne más választása.

- Átgondoltad?- tudom, hogy lehetetlen meggyőzni, ezért bólintására sóhajtok egyet és elindulok az előszobában lévő lakástelefonhoz, de félúton megfordulok, képtelen vagyok ezt megtenni. Tudom, hogy helyesen cselekednék, de nem teheti ezt.- Ne haragudj- nem érti, miért kérek bocsánatot, és csak áll egy helyben- Mia, én..képtelen vagyok erre. Még csak most kaptalak vissza, erre te..

- Emiatt nem kell aggódnod- halványan elmosolyodik és egy nedves tincset kifésül az arcából.

- De igenis aggódom- felbőszít, hogy tudom, még mindig nem igazán tiszta- Nem foglak ilyen állapotban átadni sem a rendőröknek, sem senkinek. És mielőtt még felemelnéd a hangod, csak..kérlek, ne tedd meg!

- Louis, én..nem tudom, milyen állapotról beszélsz. Hetek óta így élek, és ha nem most vetek mindezeknek a dolgoknak véget, akkor félek, sosem leszek elég bátor- a bal alkarját átfogja a másik kezével, alsó ajkát rágcsálva helyezi a súlyt az egyik lábáról a másikra. Elveszettnek tűnik, a szívem vadul kezd verni, megszédítve engem a hirtelen vérbőséggel.

- Elhinnéd nekem, ha azt mondanám, te vagy a legbátrabb ember, akit valaha ismertem?- minden egyes szó kiejtését egy lépés követett felé.

- Nem- gombóc van a torkomban, nem tudom, érti-e, mire is akarok kilyukadni.

- És ha azt mondanám, hogy fontosabb vagy annál, minthogy már ezt az éjszakát távol töltsd tőlem, elhinnéd?- már csak milliméterek választanak el minket egymástól, idegességében szaggatottan veszi a levegőt, és ezt tökéletesen megérzem a kulcscsontom vonalán, ahol meglebegteti a pólóm szélét a lehelete.

- Elhinnéd, ha azt mondanám, sosem akartam mást hallani?- egészen halkan beszél, mégis értem minden egyes szavát.

- Elhiszed, ha azt mondom, szeretlek?

- És te elhiszed, ha én is ezt mondanám?

- El.

- Akkor én is.

- Szeretlek, Mia.

Erre már nem válaszol semmit, csak letörli az idő közben kibuggyant könnyeit. Hozzám sem ér, én viszont az engedélyét sem várom meg, a folyosó falának támaszkodom, vállai mellé téve két tenyeremet és gondolkodás nélkül megcsókolom.

Most nem mondhatja senki, hogy részeg vagyok. Magamnál vagyok, jobban, mint valaha, csak a szívem, az nem akar megálljt parancsolni, és csak a gondolataim cikáznak összevissza, mintha sosem lettek volna élénkebbek.

De ezt már megszoktam, hiszen akárhányszor elképzeltem ezt a pillanatot, az elektromosság a fejem búbjától egész a talpamig szaladt, és a hideg rázott.

Most csak a boldogság, a megnyugvás és a hirtelen jött forróság az, ami uralkodni próbál az elmém felett. És én hagyom.

Pontosan ez az, amire ott, és akkor a próbán gondoltam. Érintése nyomán eszembe jut minden sor, minden lejegyzett dal a kottában, amit már akkor róla írtam, amikor még nem is tudtam a létezéséről, vagy amiket rá gondolva vetettem papírra. Karjaimmal már rég nem a falat tapintom meg, hanem körbefonom a derekát, és olyan közel húzom magamhoz, amilyen közel csak tudom. Ki tudja, mikor lesz erre legközelebb lehetőségem? Talán holnap, talán hónapok múlva, egy biztos: ez a pillanat a miénk, ahogy az előttünk álló egymilliárd is, mégsem akarok többet elhalasztani.

Díj No.4

Drágaságok!

Először is, szeretnék ismételten boldog ünnepeket kívánni, és nagyon remélem, hogy mindenkinek egy csodálatos karácsonyi estében volt része, és pihentető napoknak néz elébe!

A mai bejegyzésem- mint ahogy a címéből is kiderült már- egy újabb díj, szám szerint a 4. miatt jött létre, amit nagyon , de még annál is jobban köszönök Shannonnak! :)

Mindenek előtt azonban pár dolog.

Kedden 250 megtekintése volt a blognak, és én majdnem elájultam! Nagyon szépen köszönöm.<3

Oldalt kitettem egy képet, és azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, ha megosztom veletek: a következő blogom a Vindictive címet kapta, de ennél többet még nem szeretnék elárulni!;)

És mint tudjátok, Louis most már bizony 23 éves. :)

Isten éltessen sokáig, BooBear. <3

10 tény rólam:

•  Mostanában csak könyvvel a kezemben / táskámban mentem mindenhova.
•  A legpontosabb magasságom: 149.7 cm
•  Ebben a félévben kereken 4,5 lesz az átlagom (legrosszabb esetben).
•  6. éve járok a jelenlegi iskolámba.
•  Zöld szemem van és gödröcskéim, mégsem vagyok Harry Styles.
•  A lapot / füzetet elforgatva, fentről lefele, szinte függőlegesen írok.
•  Imádok korizni, de az elmúlt években nem jutottam el egy jégpályára sem. ( Az iskolámtól 10 percre van egy, de még oda sem.)
•  A névnapomon van a telefonom "születésnapja".
•  Mindig azt mondom mindenkinek, aki kérdezi, miért nem megyek férjhez, hogy nekem csak a hasam akar férjhez menni, mert nem tudok főzni.
•  Még sosem voltam szerelmes, és csak egyszer csókolóztam, részegen, külföldön, egy pocsék buliban, és azóta sem emlékszem rá, csak a srácra, mert bejelölt Facebookon. (??)

Az én válaszaim:

1. Írj öt dolgot, amit szeretsz a karácsonyban!

- Utálom a Karácsonyt. Sajnálom, de tényleg így van, viszont régen nagyon szerettem, hogy a népes családunk a nagyszüleim vidéki házában összegyűlt, a vacsora és az ajándékozás után pedig az összes unokatestvéremmel és a bátyámmal egy szobában aludtunk, jóformán egymás hegyén-hátán.

2. Írj öt dolgot, amit kevésbé szeretsz a karácsonyban!

- A fennforgást, a türelmetlenkedést, a tömeget (azt máskor is gyűlölöm), az anyagiasságot, és a giccses / ízléstelen díszítéseket.

3. Van kedvenc karácsonyi zenéd? Ha, igen, akkor mi az?

- ×

4. Mit csináltál eddig a szünetbe és, mit tervezel még?

- Az egyik legjobb barátnőmmel találkoztam, segítettem anyukámnak sütni / főzni, becsomagoltam az ajándékokat. A későbbiekben pihenni fogok, írni, olvasni, rengeteget tanulni, dolgozni, találkozni másik két barátnőmmel, Szilveszterkor virrasztani, és még többet tanulni. :)

5. Miről szólt az a blog, amit legelőször olvastál? Visszaolvasva milyennek tartod?

- Ha jól emlékszem, egy lányról, aki a munkája által megismerkedett Harryvel, összejöttek, majd később volt egy kis nézetletérésük, mert a főszereplő lány nem merte bevallani, hogy nem a gazdag negyedben lakik. Harry természetesen nem foglalkozott ezzel, és büszkén mutatta be a lányt a családjának, majd Sophiet elrabolták az elutazásuk másnapján.

Sajnos a történet írója nem hajlandó folytatni a blogot. (Igen, Tamara kedves, ez célzásnak számít. :D)

A legőszintébben állíthatom, pihent annyit a történet, hogy jó érzéssel "le lehessen porolni", ugyan egy kicsit át kell nézni az eddig feltöltött részeket, szabadon lehetne élni a szövegszerkesztő funkcióval, de akármennyire is szeretném, hogy folytatódjon, nem rajtam múlik. Szerettem azt a történetet, mindig is emlékezni fogok rá, de ha az írója nem szeretné folytatni, vagy esetleg nem tudja, hogyan, akkor én nagyon kevés vagyok. :)

6. Van olyan blog, ami az elejétől fogva nagyon megfogott? Ha, igen melyik az?

- Nessa Angel c. blogja.

7. Hordasz rendszeresen valami ékszert?

- Egy ezüst nyakláncot, amit még apukám kapott a nagynénjétől születésekor ( 4 nap különbség van az ő születésnapja és az enyém között, ugyan az a csillagjegyünk, és az van a medálon.), és a fülbevalóimat, amiket a testvéremtől kaptam. :)

8. Félsz valamitől?

- Pókok.

- Sötétség.

- Mélység.

- Magasság.

- Egyedüllét.

- Tömeg.

- Hosszútávon való buszozás.(?)

- Bohócok.

- Részeg emberek.

- Túl kedves férfiak.

- Túl agresszív férfiak.

- A szembe szomszédunk.

- Az alsó tagozatos osztályfőnököm.

- Horror filmek.

- Tű.

- Vér.

- Hányás.

- Különböző trópusi betegségek, amiknek esélye sincs megtámadnia a szervezetem.

- Számomra ismeretlen növények.

- Kutyák.

- Kígyók.

- Krokodil. (Attól ki nem fél!?)

- Az egyik jelenlegi tanárom, aki évek óta egy el sem követett bűnömért sújt le rám minden alkalommal.

- Ételmérgezés.

- Ételfertőzés.

- Attól, hogy olyan élelmiszert juttatok a szervezetembe véletlenül, ami még nem mutatja a romlás jeleit, de bizony már nagyon nem kéne megenni / meginni.

- A nyers sertés és szárnyas húsoktól.

- A madaraktól- kiváltképp az urbanizáció során felbátorodott pesti galamboktól.

- Kisgyerekektől. ( ~ 10-12 év alattiak)

9. Mi volt életed legjobb napja?

- A kérdés az, hogy melyik lesz: 2015.06.10.

10. Egyszerre körülbelül mennyi szót szoktál írni?

- Sosem számoltam még, és mivel nem Windows Office programokat használok, esélyem sincs megszámolni. :D

Az én kérdéseim:

1. Egy körforgalom közepén állsz, akármerre nézel, kijáratok: biztonság, kaland, pénz és a 'könnyebbik út', azaz bármit megtehetsz anélkül, hogy bármilyen következménye lenne. Melyiket választod?

2. Észak vagy dél? Melyik kultúra / klíma / embertípus / gasztronómia áll hozzád a legközelebb?

3. Mit vársz a következő félévtől? 'Januártól túlélek' vagy 'júniusig tanulni fogok' típus vagy?

4. Szakközépiskola vagy gimnázium? Miért épp azt választottad, és miért nem a másikat?

5. Ha csupán színekkel fejezhetnéd ki az elmúlt egy évedet, melyike(ke)t használnád?

6. Jogot formálhatsz egyetlen dologra, amit csak szeretnél: melyik lenne az?

7. Asztrológia: egzakt tudomány, vagy valódi érték, mely megalapozhatja a mindennapjainkat, ill. befolyással bírhat az életünkre?

8. Mi volt a legemlékezetesebb film, amit kár volt megnézned?

9. Ha el kéne képzelned, hogyan látnál engem?

10. Titkolózni valakivel, akit szeretsz, vagy felvállalni egy olyan embert, akivel bátran mutatkozhatsz, de nem vagy képes igazán szeretni őt?

És akiknek a legnagyobb örömmel és szeretettel küldöm:

Tamara

Nessa

Azy

Lizzie

Lucy Jameson

32. Catching Lolíta

Drága Egyetleneim!

Először is, szeretnék bocsánatot kérni a több napos csúszásért, az összevisszaságért, azért, amiért nem sikerült betartanom a nektek, és magamnak tett ígéretemet, miszerint minél előbb befejezem a 32. részt. Sajnálom, és tudom, hogy ezzel a szóval már tele van a padlás, de remélem megérti mindenki.

Eszméletlenül sokat jelentettek az előző részhez érkezett hozzászólások, és a 10 000(!!!) feletti oldalmegjelenítés, és az éjszaka folyamán még egy taggal bővültünk. Elképesztő, komolyan. <3

Köszönöm szépen a kedves szavakat, és minden olvasómnak szeretnék itt és most kellemes karácsonyi ünnepeket kívánni, remélem, hogy mindenkinek remekül fog telni ezt a pár napja.

Legyetek jók, most kivételesen, és vigyázzatok magatokra a sok hókifli közt! :)

xx Lu

Louis Tomlinson:

- Louis, szeretném, ha meghallgatnál- az előbbi kijelentésére kis híján az asztalt fellökve pattantam fel a helyemről, és ennek legalább öt perce, de az a düh, ami felgyülemlett bennem, nem akar alább hagyni.

- Azt hiszem, ezen nincs tovább mit magyarázni- meg sem fordulok, a pult mögött értetlenkedő pincérnek leteszem az addigi fogyasztásunk sokszorosát, és meg sem állva lököm ki az ajtót. Eleanor alig bírja a tempót, ennek ellenére kitartóan szalad utánam. Én viszont már nem hallgatok, nem törődöm semmivel, csak megyek előre.

- Kérlek, pár perc az egész- kérlel, s időközben sikerül utolérnie annyira, hogy megfoghassa a kezem. A karomnál fogva rángat finoman vissza, és őszinte őzike szemeivel megpróbál hatni az elmémre.

- A francba is, El, tudod mit tettél? Tudod mit okoztál most nekem? Mert szerintem fogalmad sincs- szipogok, de nem bőgök. Ez még csak az a fázis, amikor az embernek el-elcsuklik a hangja, nehezen vesz levegőt és azt is akadozva. Valami csukláshoz hasonló érzésem támad, mindemellett továbbra is cseng a fülemben Mia holléte.

- Ha meghallgatnál..ha csak egy kicsit is érdekelne az, amit mondok, talán rájönnél- megszorítja az ujjaimat, immáron teljes testemmel felé fordulva állok, a köztünk lévő távolság legalább fél méter.

- Elvitted hozzá. Odaadtad neki, mindazok után, hogy láttad, mit művel vele. El, nem tudom, hogy gondolkodtál-e abban a pillanatban- szomorkásan néz rám, és már nem hiszem, hogy hatna rám. Azok után, amit mondott, amit mesélt, már nem.

- Azt hittem, hogy..- elharapja a száját, habozik a válaszadással. Egy intéssel ismét hátat fordítok és elindulok az egyik irányba. Zsebre dugott kézzel keresem a tekintetemmel az autómat, amikor rájövök, hogy Eleanort csak nem kéne egyedül hagynom itt. Annyi jóindulat szorult belém, vagyis inkább maradt bennem, hogy legalább haza viszem. A vállam felett hátra nézek, s néhány méterrel mögöttem ugyan úgy áll, ahogy az előbb. Alig láthatóan biccentek egyet, minek hatására valamelyest megkönnyebbülni látszik és utánam ered.

- De azért elmondhatom?- mielőtt elindulhatnánk, felé fordítom a fejem.

- Ne haragudj, mára elég volt ennyi- úgy szorítom a kormányt, hogy az ujjaim majd' elfehérednek.

- Remélem sikerül végre beszélnetek Miával, mert..

- Elég, Eleanor, elég. Kidobtál, már megint, és ezen nincs mit megmagyarázni- feltűnő a háborgásom, nem gondoltam volna, hogy ennyire rosszul esik majd, ha még egyszer végig kell hallgatnom a magyarázkodását, hogy ez nekünk nem mehet tovább.

- Nem kidobtalak- sértődötten fordul felém felső testével- Megpróbálnám észérvekkel elmagyarázni neked, hogy miért lenne mindkettőnknek jó így, de egyáltalán nem hagyod!

- Szerinted olyan jó érzés félévente azt hallgatni tőled, hogy szakítsunk? Azt hiszed, nekem ebbe nincs beleszólásom? Hogy te tudsz mindent az érzésekről, amik ilyenkor teljesen romba döntik az életem?- felemelt hanggal beszélek, s csak egy hajszálnyi választ el attól, hogy úgy istenigazából kiabáljak.

Nem szól semmit, csak megszeppenve pislog felém, a fejét alig hogy csak felém fordítva.

- Na látod- kissé megnyugszom attól, hogy a megengedettnél jóval gyorsabban tudok hajtani a gyenge forgalomnak köszönhetően.

- De ugye megkeresed öt?- váratlanul ér a kérdése, hirtelen nem is tudom, hogy mit reagáljak. Persze, hogy megkeresem, hisz aggódom érte, jobban, mint valaha korábban.

- Megpróbálom- lelassítok Eleanor lakásához érve, és azzal, hogy nem állítom le a motort jelzem neki, hogy innentől meg kell oldani magának a kiszállást és a bejutást a lakásba.

- Sok szerencsét, Lou- zavartságából kifolyólag nem igen tudja, mit tegyen. Hezitál pár pillanatot, majd miután egy gyenge arcra puszit ad, becsukja maga mögött az ajtót.

Ez lenne a mi történetünk vége? Egy autókázás Londonban, egy kínos búcsú és félénk jókívánságok? Talán.

És mi lehetne annál szebb, mint egy újabb tündérmesét írni?

Semmi.

Amelia Villain:

Egyre követelőzőbb és mohóbb minden mozdulata, és én kezdek teljes mértékben a szer hatása alá kerülni. Ami eddig semleges volt, mostanra az érzelmeim előterébe került, minden jobban fáj és semmi remény. Az alattam megingó márványból készült állvány adja meg az ötletet, az egyetlen módját a szabadulásomnak.

- Gyerünk, mozdulj már, nem ezért fizettelek meg- a szavai összefolynak, azt sem tudja, mi történik. Az övcsatját kikapcsolja, s kezeimet az ágyékához húzza. Eszem ágában sincs őt boldoggá tenni, ezért a hasa alján a vékony és érzékeny bőrbe erősen belecsípek, s az ujjam közé szorult bőrdarabot addig csipdesem, míg véraláfutásos nem lesz.

Túl bátor vagyok és túl keveset törődök a következményekkel, ugyanis ebben a pillanatban lekever egy pofont, amitől teljesen elvesztem azt a kevéske egyensúlyomat is. Az eredetileg egy kisebb szobor tartójának odaállított márvány szélébe kapaszkodom kézzel-lábbal, de mindhiába; amilyen gyorsan felképel a drágalátos ügyfél, olyan hamar találom magam a földön elszakadt harisnyában, félig leráncigált ruhában, vérző combokkal.

- Büdös kurva!- ordít rám és a nadrágjából bőr övvel nagyot suhint a vállaimra. Egyből kiserken a vérem, s még időm sincs felocsúdni. A derekamnál fogva rángat álló helyzetbe, a maradék ruhát is letépi rólam, majd a következő emlékem már az, hogy erőszakosan a magáévá próbál tenni.

Sírok.

Hiszen mit is tehetnék? A kokain égeti a zsigereimet, ilyet még talán sosem éreztem-és nem is akarok. Kapálózok, ütöm, ahol csak érem, csupán azért, hogy időt nyerjek, na meg egy kis teret. Addig furakodik közelebb, míg meg nem érzem a zsebében lapuló, súlyos és kemény tárgyat. Pillanatok műve, hogy a zsebkés kivillanjon a felgyűrődött nadrág zsebéből, és szinte rögtön cselekszem. Nemtörődöm módon elmarom tőle és csukott szemmel szúrom meg.

Először csak egyszer és csak a vállán, később kirántom a véres sebből a kést és a combjába döföm. Az ütőerét nem sikerül eltalálnom, de azért így is ömlik a vére, szétkenődik a padlón és a felsőtestemen, a lábaimon keveredik az enyémmel.

Nem hallom, mit mond, az adrenalintól zúg a fejem, és egy újabb szúrással megsebzem a bal felkarját, majd a gyomrát.

Alig mozog, csak vonszolja a testét. Én menekülni próbálok, ő túlélni. Visszanézek, zavar a szag, amit áraszt magából. Azt hiszem, vérzékeny, vagy egy merő sebbé változtattam.

- Kérlek...- nyögdécsel, vért köp a padlóra.

- Előbb kellett volna megbánni mindezt- visszasétálva egy utolsót rúgok a gyomrába, minek következtében újabb adag vért hány ki a padlóra. Nem mozdul többet.

Csak bámulom az előttem heverő élettelen testet, és egy pillanat alatt magával ragad a félelem: megöltem valakit. Gyilkos lettem, semmivel sem jobb, mint ezek az emberek. 

Riadtan pillantok körbe, hátha a falakon lógó festmények, a gipszstukkók vagy bármi más kiállított tárgy segítségül szolgálhatna nekem. Egyedül az óarany-barna sötétítő függönyt érzem társamnak a bajban, ami a hatalmas ablakok előtt lóg. Odasétálva összeszedem minden erőm és bátorságom, megragadom a dupla varrásos, nehéz anyagot és megrántom, a karnis leszakad, a függöny pedig tompán puffan a padlón. Gondolkodás nélkül fogom meg az egyik végét, majd húzni kezdem magam után. Ráterítem a továbbra is merev testre, és nem kevés undorral görgetni kezdem, így bebugyolálva a sötétítőbe. Muszáj egy percre leülnöm, szédülök és a hányinger kerülget. A tömény vér és izzadtságszag felkavarja a gyomrom, a bőröm ragacsos a rátapadt vértől, és hamarosan a holttest mellett térdelve hányom össze a padlót. Szívem szerint segítségért kiabálnék, de nem merek, és nagyon jól tudom, hogy mennyire ostoba ötlet lenne- ki az, aki magára hívná a figyelmet úgy, hogy illegális szer futkos az ereiben, prostitúcióra kényszerítették és embert ölt? Senki. Még én sem.

A rövid pihenő után megragadom vélhetően a lábánál a függönybe tekert testet és húzni kezdem egy 'technikus' feliratú ajtó felé. Szemmértékre legalább tíz-tizenkét méterre van, de időm van bőven, már csak a nyugalmam kéne visszaszerezni. Erőm fogytán az ajtónak esem, hangosan zihálok és nehézkesen veszem a levegőt. Kezemből kiejtem a lábát, a cipő hangosan koppan a padlón. Az ajtót kinyitom, majd a nyitott átjárón betolom a hullát. Nem vagyok képes másképp megnevezni, hiszen a nevét sem tudom már, sőt, valószínűleg sosem tudtam, de ez lényegtelen. A látásom kezd elhomályosulni, újra hatalmába kerít az érzés, hogy mit tettem, és az undor a torkomban tolong már, ezért egy határozott mozdulattal bevágom az ajtót és vissza próbálok sietni az ablakhoz. 

Kinézek, szédülök a magasságtól, pedig csak a földszinten vagyok. Az ablakpárkány és a járda közti távolság másodpercről másodpercre változik, a fények összekuszálódnak, a kezem mégis megindul a kilincs felé, szinte magától, és azon kapom magam, hogy a késő esti hűvös szél az arcomba vágódik. Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy nem vagyok beszámítható, és ez furcsa: tudni, hogy elvileg nem kéne tudnom.

Mély levegőt veszek, s egyik lábamat átlendítem a nyílászáró keretén, közben valami kapaszkodót keresve egyensúlyozok a szilárd talaj és a levegő közt. Kitapogatom az ablakon kívül eső részeket, néhány domborulat, egy-két rés, ahová pont beférnek az ujjaim és már mászom is lefelé. Lassan haladok, mégis hamar megérzem a lábam alatt a talajt. Örömömben legszívesebben megcsókolnám a földet, de félek leereszkedni négykézlábra, mert tudom, hogy nem lennék képes felállni onnan.

Nyakamon elmaszatolom a félig megszáradt vért és oszloptól oszlopig esve-kelve elindulok arccal előre. Nem tudom, merre megyek, az utcatáblák homályosan derengenek fel előttem, a betűk kárörvendő táncot járnak és gúnyt űznek belőlem, az esetlenségemből és támolygó járásomból.
A képembe üvöltik, hogy alávaló gyilkos vagyok, egy vérengző kurva.
- Elég! Hagyjátok már abba!!- a hajamat tépve üvöltözök, azt sem veszem észre, hogy az út közepén állok. A szemből közeledő fények ellen az alkarommal védekezem, szemem elé tartott kezekkel várom a csapódást, a megváltást jelentő ütést, ami véget vethet mindennek.
Dudaszó, ködlámpa, fékcsikorgás.

Harry Styles:

Korán lefekszem aludni, és a kellemesen hűsítő levegő ellenére úgy érzem, lassan felgyulladok. A fűtést lekapcsoltam, és a takarót hanyagul a testem mellé gyűrve fekszem az ágyon keresztbe.
Akaratlanul is Louis körül forognak a gondolataim, hogy mennyire aggódom érte, Eleanorért és Miáért is.
Mert akárhogyan is nézzük, pontosan olyan szerencsétlen ez a helyzet számomra, mint Liam, Zayn és Niall szemszögéből, az egész mizéria főszereplőiről nem is beszélve.
Csukott szemmel képzelem magam elé a plafonon lévő álmennyezet mintáit, amikor távolról meghallok egy furcsán ismerős dallamot, majd reflex-szerűen a telefonom után nyúlok.
- Nem érek rá- meg se nézem, ki keres, hiszen nem lehet túl távoli ismerős, ha ilyenkor hív.
- Harry, baj van- meg sem lepődöm azon, hogy Louis az, a hangneme azonban rávesz arra, hogy kinyissam a szemem és felüljek.
- Milyen baj?- összevont szemöldökkel fixírozom az ágykeret fa mintázatát, egyre erősebben koncentrálva a vonal túlsó felére, ahonnan kétes zajok ütik meg a fülem.
- Nem érem el Miát telefonon, nincs otthon, se Noah lakásánál- zavart és kapkod, lelki szemeim lőtt látom, ahogy idegesen a hajába túr, és lefogadom, mindkét kézfeje elvörösödött már a falra, bútorokra mért ütésektől.
- Felveszek valami vállalhatóbb ruhát és megyek- ezzel elintézettnek tekintem a dolgot, hiszem, hogy nincs különösebb baj, csupán annyi történt, hogy nem akkor és ott volt a leányzó, amikor és ahol azt Louis akarta.
A kulcsaimat felkapom az éjjeli szekrényről, valamint megragadom a dzsekimet is. Nincs sok kedvem autóba ülni és belevetni magam a londoni éjszakába, de számomra túl fontos ez a három ember, és annyira szeretném, ha végre nyugalom lenne, és ezt az egy-két hetes pihenőt végre tényleg pihenéssel tölthetnénk.
Még ki se teszem a lábam a lakásból, de már újra csörögni kezd a mobilom. Eleanor az. Legalább két mélyebb levegőt kell vennem ahhoz, hogy képes legyek felvenni, végül megteszem.
- Szia Eleanor, mondd, hogy csak nem tudsz aludni- becsukom magam mögött a garázslejáró ajtaját, közben már nyomogatom a nyitó gombot a kocsikulcsomon. Halk sípolás és egy kattanás jelzi a művelet sikerességét, ám ezt elnyomja a remegő hang, ami valóban felnyitja a szemem: lehet, hogy tényleg nagyobb a baj, mint elsőre gondoltam.
- Harry, Mia eltűnt- szipog, ami elég furcsa, tudván, hogy ő a volt és a jelenlegi barátnő egyszerre, és számomra teljesen egyértelmű, hogy a jövőben is Lou mellett szándékozik maradni.
- Ezt ma már másodjára hallom- a vártnál nagyobb pánik kerít hatalmába, remegő kézzel nyitom ki a kocsi ajtaját és a térdeim majd' összekoccannak, mikor beülök, közben végig a telefont a fülemhez nyomom.
- Harry, kérlek, Muszáj tenni valamit, mert amit ma láttam, az rémisztő, és..segítened kell- kezd egy kicsit sok lenni a drámából, kifújom az összes levegőt, ami a mellkasomba szorult, hátha most segít rendezni a gondolataimat.
- Ez így elég zavaros, odamegyek hozzátok- egy beleegyező hümmögés a válasz, mielőtt mindketten letennénk magunk mellé, a zsebünkbe, vagy csak egyszerűen jó messzire a telefonunkat.
Lassan hajtok ki, nem csupán elővigyázatosságból, pusztán azért is, mert kezd felülkerekedni a fáradtságom, a szemeim alig tudom nyitva tartani.
Eleanor lakása nagyjából tíz percnyi kocsikázásra van, ez pedig életem egyik legnyomasztóbb negyed órája. Fogalmam sincs, miről beszélhetett El, miért viselkedett így Louis. Zavar, hogy nem tudok semmit, éppen csak annyit osztanak meg velem, amivel előrébb nem kerülök, de pont elég ahhoz, hogy türelmetlen és feszült legyek. Hogy eleget tudhassak, még sem valóban eleget.
Már az utca végén látom Louis autóját a kocsifeljárón, ezért én már csak a szembe szomszéd kerítése előtt tudok megállni- remélem nem zavarja nagyon, közeledve a hajnali háromhoz. Arcomat dörzsölgetve szállok ki és igyekszem a lehető legcsendesebben magam mögött hagyni az autóm és eljutni a bejárati ajtóig.
Már a második halk kopogás után kinyílik az ajtó, mögötte pedig a megszeppent Eleanor áll, a háttérben pedig a fejét a tenyerébe ejtő Louis tűnik fel.
Nem köszönök, csak felhúzott szemöldökkel kitárom a karom, és hagyom, hogy a lány szorosan hozzám bújjon. 
El sem tudnám képzelni a mindennapokat nélküle, azaz nélkülük, egészen beleivódtak az életembe, ahogy mindketten kissé bohókásak és gyerekesek. Pontosan ezért szeretem őket annyira, és rossz így látni őket.
- Mi történt?- a haját simogatva próbálom megnyugtatni Eleanort, aki csak sír és sír.
- Gyere be, a nappaliban elmesélek mindent- zavar ez a mérhetetlen nagy csend körülöttünk, ezért a torkomat megköszörülve ülök le Louis mellé.
- Elvitte hozzá, érted?- suttogja mellőlem, én pedig még mindig értetlenül bámulok magam elé.
- Ezt hogy érted?- csak ketten vagyunk, Eleanor nekem is tölt ki némi kávét, hogy ébren tudjak maradni. Láthatóan nekik már egyáltalán nincs ilyesmire szükségük, mert éberen vesződnek, marcangolják önmagukat, és sejtésem sincs, mi történhetett korábban, de biztos vagyok abban, hogy magukat okolják a történtek miatt.
- Délután elment hozzá El, és elmondta neki azt is, amit nekem. Aztán látta, hogy Noah megüti, ezért tulajdonképpen kiragadta a kezei közül Miát, de ahelyett, hogy gondolkodott volna, visszavitte annak a patkánynak a lakásához úgy, hogy teljesen ki volt ütve. Gyógyszert szed, valószínűleg drogozik is rendszeresen, érted?! És nem találom őt sehol- a sírás szélén áll, és minden, amit tenni tudok, hogy támogatom. Borzasztó ez a tehetetlenség, és már szégyellem magam, amiért félvállról vettem a késői telefonhívásukat, és örülök, hogy egyáltalán felvettem a telefont.
- Honnan veszed, hogy...- félbeszakítja a mondatom, szúrós tekintettel néz rám.
- Hogy drogozik? Szerinted mitől olyan sovány, miért vannak érzelmi kitörései? Nem bízom abban a féregben- halkan mormog, nem emeli fel a hangját, csupán annyira, hogy én halljam, mit mond. Eleanor a nappali és a konyha közti boltív alatt áll, kezében egy tálca, ami meg van pakolva bögrékkel, cukorral és egy kis kiöntőben langyos tej illatozik. Egészen megkívánom, habár eddig gondolni sem gondoltam rá.
- Akkor ideje elindulni, megkeresni őt- próbálom bátorítani Louist.
- Jó, de merre induljunk? Olyan hatalmas ez a város, Mia könnyűszerrel eltűnik benne- fejét visszaejti, és a körmét kezdi piszkálni.
Mindhárman csendben ülünk a tágas nappaliban, a megoldás után kutatunk, de jó pár perc telik így, mindenféle zaj vagy beszéd nélkül. Végül amellett döntünk, hogy jobb lesz, ha mindhárman elindulunk, különböző városrészek felé. Eleanor Chessington felé, Louis Croydon felé indul, mert neki útba esik a Heygate street, én pedig északnak, Holloway felé indulok el. Egymás után gurulnak ki az utcából az autóink, és az első kereszteződésnél már el is válnak útjaink, ki balra, ki jobbra, én speciel egyenesen hajtok tovább.
Lényegesen jobb az idő itt, mint bent a lakásban, elhúzott tetőablakkal kanyarodok ki az egyik főbb útra, egyenesen a belváros felé, ahol sorra követik a csodálatos, ám túlértékelt műemlékek, parkok és látványosságok. Amint tudok, letérek a forgalmasabb útról, logikusnak tűnik őt egy egysávos, szűk utcában keresni, mert túl egyszerű lenne őt a kivilágított Temze partján megtalálni, vagy az esti fényárban úszó Regents' Parkban.
Lekanyarodok tehát egy mellékutcába, és lehalkítom a zenét. A figyelmem eltereli az egyik kiállítás abszurd plakátja, és mikor visszanézek az eddig üresen tátongó úttestre, egy magán kívül őrjöngő alakot látok meg. 
Lassítok, egészen közel állok a lányhoz. Nem túlzok, ha azt mondom, borzalmasan fest: a ruhája és a bőre tiszta vér, a szemei fel-felakadnak, csutakos alkarjával próbálja eltakarni az arcát.
Úgy érzem magam, mint egy olcsó horrorfilm kellős közepén, egészen addig, amíg meg nem látok egy apró részt az arcából, amit nem fed mocsok, és azt hiszem, egy pillanatra egészen őszinte megbánással a szemében mered rám.
- Úristen- elhaló hangon suttogom magam elé, majd gondolkodás nélkül kipattanok a kocsiból és a félelemtől reszkető lányhoz sietek.
- Szédülök a veszekedő hangoktól- amint mellé érek, összébb húzza magát, a földre csúszik és a füléhez szorítja a kezeit.
- Mia, mi történt veled? Fáj valamid?- mellé heveredek, de nem merem átkarolni, annyira fél minden külső hatástól.
- Én csak nem engedtem, hogy bánthasson, nem akartam, tényleg, csak fájt, én pedig képtelen voltam elviselni, nem volt szándékos, és nem is fájt neki annyira- lehunyt szemmel, égbe emelt arccal beszél, és ha nem tévedek, azt sem tudja, hogy hozzám, vagy csak képzelődik.
- Most már nem bánthat senki- némi hezitálás után óvatosan megölelem, és miután lenyugszik, a karomban tartva fektetem a hátsó ülésre.
A homlokát és a haját simogatva nyugtatom meg, de a többszöri sírógörcs ellenére hamar elalszik, legalábbis hamarabb, mint gondoltam. Bekapcsolom a biztonsági övét, és a vezető üléshez mászva már a telefonomat nyomkodva értesítem Louist.
- Van valami?- lemondóan kérdezi bármiféle köszönés nélkül.
- Forduljatok vissza, fél óra múlva találkozunk a kórházban- még mielőtt megszólalhatna, bontom a vonalat, és sietős tempóban elindulok a fejemben villódzó cím felé.

31. Not what you've dreamt about (+16)

Drága Olvasóim!

Lassan két és fél órája lecsúsztam arról, hogy egy héten belül érkezzen a rész, és megint csak azt tudom mondani; sajnálom.

Akárhogy húzom- halasztom a dolgot, bizony lassacskán elérünk a történet végére, ám a végkifejletet pontosan még nem terveztem meg.

Nos, remélem kárpótol titeket valamennyire ez a rész, és alig várom, hogy innen folytathassam, mert nagyon izgalmas fejezetek következnek- mármint, ahogy elképzeltem.

Legyetek rosszak,

xx Lu

Louis Tomlinson:

A nyakkendő szatén fénye csak úgy ragyog a tükörben, én pedig próbálgatom a leghitelesebb mosolyomat. Erőltetett jókedvem valóban megnevettet, mert érzem, mennyire szánalmasan viselkedem.

Nagyjából húsz percem maradt indulásig, és addig még fel kéne öltöznöm, út közben illene vennem egy csokor virágot, de hiába. Minden, amire gondolni tudok, hogy nekem most nem ezt kéne tennem, nem Eleanorral kéne vacsorázni mennem, nem neki kellene virágot vennem. Hiszen újra meg újra felvillan előtte Mia arca, és ilyenkor a gyomromat valami rángatni kezdi belülről, a mellkasomban tátongó úr vad lüktetésbe kezd- vagy ez a szívem? Már nem is tudom. Csak annyi bizonyos, hogy hiányzik. Őt akarom, senki mást, ám a délután történtek merőben megváltoztatták a dolgok állását.

Mikor megláttam, elhagyott minden erőm, a vér hirtelen szállt ki a fejemből. Feldereng előttem a testtartása, a tiltakozása, és újra érzem a belőle áradó negatív energiát. Szinte eldobott magától, holott nem tettem semmit ellene, és ha tettem is volna, biztosan megbánnám még most, vagy bármikor, amikor csak szeretné.

- Hülyeség az egész...- durván rángatom le magamról a nyakkendőt és eldobom a szoba másik felébe, ahogyan az ingemet is. A tükörképemet legszívesebben leköpném, ehelyett csak vizsgálgatom az előttem álló alakot, s közben egyre nagyobb undort érzek.

Megunva a saját látványomat a szekrényből kiveszek egy új inget-ezúttal feketét az unalmas hófehér helyett- és válogatás nélkül elveszek a felső polcról egy pulóvert.

Indulás előtt megpróbálom felhívni Eleanort, csak a  biztonság kedvéért, hogy elindulok hozzá, így tudni fogja, hogy nagyjából mikorra várható az érkezésem.

Kicseng, de nem veszi fel, ami először fel sem tűnik, mert ismerem őt: hosszan tartó, forró fürdő hangos zenével, esetleg a hajszárító zúgása az, ami elnyomja a telefonját, és az sem kizárt, hogy maga a a készülék le van némítva. Miután bontom a vonalat, csak bámulom a hátterem és úgy szorítom a telefont, hogy az ujjperceim teljesen elfehérednek.

El kéne engednem őt, de nem akarom. Még nem megy.

Kabátot és cipőt veszek, elmarom az konyhaasztalról a forgalmit, a kocsi- és lakáskulcsokat, majd magam mögött gondosan bezárva minden ajtót és kaput indulok el autóval.

Mindvégig próbálok egyszerű, hétköznapi dolgokra gondolni, hogy ne húzzam fel magam a viselkedésén, és megpróbálok ráhangolódni a nap további részére, amikor is eltölthetek néhány órát egy csodálatos emberrel, aki egy személyben a barátnőm, a valaha volt leghűségesebb rajongóm, barátom, támaszom, és nem utolsó sorban egy intelligens lány, sőt, inkább nő.

Rutinosan térek egyik sávból a másikba, miközben akarva-akaratlanul is Miát akarom felismerni minden gyalogosban: gyerekben, lányban, nőben, de még férfiakban is. Megőrjítenek az arcok, a felém bámulók és a tőlem elfordulók egyaránt, és megint azt érzem, mint Eleanor elvesztésekor: nem vagyok ép állapotban. Csak tekergek a szűk mellékutcákban, anélkül, hogy felfedezném magamban a problémát. Ennek az agybajnak az vet véget, hogy jól látható közelségbe kerül Eleanor lakása.

Lassítok, az utolsó tíz-tizenöt métert csiga tempóban teszem meg, majd a motort leállítom és percekig bámulok magam elé. Ugyan abba az irányba néz az autóm, mint akkor. Ugyan úgy össze van szűkülve a gyomrom, s tátongó ürességet érzek magamban.

- Ez nem normális- motyogom magamnak, végül erőt veszek magamon, kiszállok a kocsiból és a bejárathoz kocogok.

Három határozott kopogást mérek a teli üveg ajtóra és várok, a lehető legnagyobb türelemmel. Kis híján újra ütni kezdeném az ajtót, amikor kitárul előttem és El jelenik meg előttem. Csinos kis kék ruha feszül tökéletes alakjára, szájfénytől csillogó ajkai széles mosolyra húzódnak.

- Szia- csengettyű szerű hangja engem is mosolyra késztet, és hirtelen sokkal jobban kezdem érezni magam- Nahát, milyen elegáns vagy!

- Sosem tudnálak túlöltözni- próbálok bókolni. Sikertelenségemben fulladozva karolom át vékony derekát és egy puha, málna ízű csókot lopok tőle. Kislányos kuncogás hagyja el a száját, kissé szálló haját hátraveti, majd a kabátját felkapva csukja be maga után az ajtót.

Látom, hogy bajlódik a zárral, és abban sem vagyok biztos, hogy bezárja, egyszerűen ide-oda forgatja a kulcsot.

- Nem zárod be?- utalok a bejáratra, mire hitetlenkedve megrázza a fejét.

- Bezártam!- elég rossz színész, ám ami lebuktatja, az az, hogy a teraszon lévő virágföldbe nyomja a kulcsot. Úgy döntök, inkább nem szólok, hagyom abban a hitben, hogy nem veszek észre semmit. Sietősen ülünk autóba, hogy minél hamarabb odaérjünk az étterembe.

Amelia Villain:

A bőröm lángol, és én a saját verejtékemben vergődve ébredek. Az ismeretlen környezet szinte azonnal feltűnik, de minden, amire képes vagyok, az egy bágyadt nyöszörgés. Laposakat pislogva tanulmányozom a lila, virágmintás tapétát, ami ketté szeli a szoba falait, felette egészen halvány, alatta viszont aránylag harsány lila szín uralkodik. Nem elég, hogy mindehhez levendulás ágyneműhuzat tartozik, de még a levegő is lila illatú. Egyszerre érzem magam kényelmetlenül és biztonságban és foglalkoztatni kezd, hogy vajon hol vagyok és kinél.
Ennire durva emlékezet-kiesést nem okozott még a gyóyszer, habár előfordult már, hogy egy-egy beszélgetés feledésbe merült az elmúlt éjszakából, de eddig valóban az érzelmeim mindenfajta elfojtását segítette elő. Ám most nem így van. Az utolsó emlékem, hogy kis híján sírva üvöltöm Eleanor képébe, hogy de, nagyon is szeretem Louist, csak hogy ez egyáltalán nem ilyen egyszerű és végképp nem helyes.
Eleanor.
Ő az utolsó, akit fel tudok idézni a délutánból, és egy különös megérzés kapcsán elindulok a szobából az előtérbe vezető folyosón. 
A falak itt már bézs és cappuchino színekben pompáznak, a falakon különböző absztrakt festmények lógnak. Se egy családi fotó, semmi. Egyszerű, pár tíz fontos bóvlik, amik határozottan modernné teszik a lakást.
A boltíves átjáró túlsó felén a vanília sárga nappali fogad, ami már sokkal inkább bővelkedik személyes tárgyakban és emlékekben. Most már szinte holt biztos, hogy a Calder-lány szerény kis lakjában vagyok, és legnagyobb meglepetésemre egy levêl is vár rám.
Kezd elrgem lenni a levelekből, csak fejfájást okoznak, hiszen a kórháziról még most sem tudom, ki írta, az pedig, hogy Eleanor Calder lakásában ébredek, a saját ruháimban, és nem sokkal később egy nekem címzett üzenetet tartok a kezemben, egész egyszerűen abszurd.
A sorokon többször át kell rágnom magam, de nem akarom elhinni. Egyrészt, hogy megbízik bennem ennyire, nem azonnal kórházba rohant velem- hiszen ezzel rengeteg nyűgtől óvott meg, nem is beszélve a visszaeső gyógyszerfüggő titulustól.
Ami felett azonban nem voltam képes szemet húnyni, az a legutolsó bekezdése.
' Remélem, mikor legközelebb találkozunk, már nem egem visz vacsorázni Louis.'
Ezek szerint elvitte őt az étterembe. Kiszáll belőlem minden erő és tehetetlenül a kanapéra zuhanok. Arcom a tenyerembe temetem, érzem, hogy a hajam előre bomlik, a könyököm pedig élesen a combomba nyomódik. Képtelen vagyok bármit is kezdeni magammal, hamarosan újabb pozíciót veszek fel. Ezúttal felhúzott lábakkal próbálom eldönteni, mi legyen.
Menjek?
Hisz mi keresnivalóm van itt? Semmi. 
Maradjak?
Hisz hova mennék? Haza biztos nem, Noah lakásától pedig felfordul a gyomrom, ahogy magától az embertől is.
Vissza?
De hova?
Nincs egy olyan hely, ahol szívesen látnának, csak nyűg vagyok a családomnak, és emlékképek támadják meg az elmém, miszerint Noah elhord mindenféle olcsó rongynak, majd felképel.
Elég meggyőzően kinyilvánította a véleményét rólam, így nem igazán számítok a segítségére.
Kulcszörgés.
A vér megfagy az ereimben, miközben a szívem a mandulám helyére ugrik. Felhúzott térdeim összekoccannak remegés közben, a levegő pedig a tüdőmben reked.
Itt áll előttem. Teljes életnagyságban. Nem egy ajtó túloldalán, nem a világ legtávolabbi pontján, csupán két-három méter távolságra tőlem.
Tengerkék szemei szinte kapaszkodnak az én tekintetembe. Vár valamit, talán hogy megszólaljak, reagáljak valamit, én viszont csak mozdulatlanul ülök, minduntalan potyogtatom a könnyeimet. Legszívesebben felpattannék és odaszaladnék hozzá, a karjaiba férkőznék, vagy kiszaladnék a járdára, egyszerűen csak elfutnék, hogy a szégyen, ami engem ért, soha többé ne befolyásolhassa a viselkedésem.
- Amelia- az ő szájából egészen máshogy hangzik a nevem. Tiszta és ártatlan, amilyen már nagyon régen nem vagyok.
- Louis- komoly arccal szólítom meg én is, és idővel megjelenik Eleanor is a háttérben.
- Mit keresel itt?- Louis úgy szegezi nekem a kérdést, mintha tudnom kellene. Mintha lehetne bármiféle információm.
- Ideje elbeszélgetnetek- Eleanor finoman noszogatja a megszeppent fiút, hogy nyugodtan tegyen felém néhány lépést. A tekintetéből könnyen kiolvasható az a fajta bátorítás, ami végtelenül őszinte és önzetlen.
Egyikünk sem mozdul, és csak akkor törjük meg a csendet, mikor Eleanor elvonul egy távolabbi szobába, azt hiszem abba, ahol felébredtem.
- Minden rendben?- ostoba dolog tőlem ilyet kérdezni, hiszen láthatóan jól van, de nem jut más sz eszembe.
Megrántja a vállát, fejét leszegi, tanulmányozni kezdi a padlószőnyeget. 
- A kérdés az, hogy veled minden rendben van-e - igaza van, s mikor rágcsálni kezdem az alsó ajkam, egészen megváltozik a szájízem: vas ízű, sós vér szivárog a fogaim közé. Kézfejemmel a szám sarkához kapok, hogy letörölhessem azt.
- Minden a legnagyobb rendben- válaszolok halkan, de mindketten tudjuk, hogy ez nincs így.
- Noah?- tekintetét az enyémbe fúrja, ezzel belém fojtva a szót.
- Jól megvagyunk.
- Az istenért Mia, legalább most ne hazudj! Legalább nekem ne!- dühödten pattan fel és pillanatok alatt előttem terem. 
Elcsendesül, mint mikor egy csapásra megszűnik a sodrás. Ujjaimmal a kanapé szélét kezdem kapargatni, nem merek a szemébe nézni. Csak akkor döbbenek rá, valójában mennyire hiányzott, amikor tenyere rásimul a térdemre. A fejbőrömtől a talpamig, minden egyes porcikám beleborzong. 
Ültünk már így. Én akkor sem voltam jól, és el tudom képzelni, hogy nem tudja, de akkor is és most is ezzel az apró gesztussal arra ösztönzött, hogy szedjem össze magam.
- Miért?- kérdezem halkan- Miért nem teszel le rólam? Csak annyit kéne tenned, hogy nem döglesz bele a keresésembe, nem hívsz fel és nem kockáztatod a testi épséged azzal, hogy Noah lakásához mész!
- Mert nem akarok- közelebb hajol, nyakamon érzem a leheletét. Nyugtalanul mocorogni kezdek, a torkom megköszörülöm, fogalmam sincs, mi tévő legyek.- Csak annyit kéne tenned, hogy nem állsz ellen, nem építed tovább a falakat magad körül.
Nem válaszolok, sőt, egyáltalán nem mondok semmit. Legszívesebben kihúznám a zsebemből a gyógyszeres dobozomat, de akárhogy keresem, nem találom. A nadrágom minden lehetséges zsebét átkutatom, a pulóveremben is keresem, ott sincs. 
Feszülten kaparászom a tenyerem, miközben szabályosan rá kell harapnom a nyelvemre, mielőtt még olyat mondanék, amit később megbánok.
- Haza kell mennem- teljes elhatározással állok fel a kanapéról, ezzel szinte fellökve Louist. Gondolkodás nélkül magamra kapkodom a kabátom, a cipőm és csak azokat a holmijaimat teszem el, amiket hirtelen meglátok.
- Mia!- Louis utánam ered, és hiába próbálok nem tudomást venni arról, hogy meg sem köszöntem Eleanornak, hogy bármi is történt, valószínűleg segített rajtam, na meg persze Louisról sem tudok megfeledkezni.- Most mi bajod van?
Karok ragadnak meg, nincs elég erőm kiszabadulni. Bőgök, mint egy kölyök, kapálózok, hadakozok. Már nem is nagyon tudom, hogy mi ellen küzdök, csak harcolok, azt hiszem még a saját démonjaimmal is. Nem ereszt el, egyre inkább csak szorít magához.
- Engedj el, kérlek- sírom neki, miközben megragadom a pulóverét. Nem lennék képes megállni a saját lábamon, a hányinger kerülget, de tudom jól, hogy nem ettem ma semmit. Könnyes szemekkel, kipirosodott arccal temetkezek az ölelésébe, közben megpróbálom ellökni magamtól, ez  a kettősség pedig megőrjít.
- Azt már nem- hisztis kölyökként lógok rajta, ezért nem csodálom, hogy hamarosan a földön kötünk ki, engem a karjai közt tart és el nem engedne senki kedvéért.
Szipogok még párat, de már arra sincs erőm, hogy nyitva tartsam a szemem, és elkezdek zuhanni valami kényelmes melegséget árasztó sötétség felé. Még hallom, hogy szólongatnak, még érzem, hogy fogja a kezem, még mondanék valamit, de már nem megy.

Csak arra koncentrálok, hogy megőrizhessem a hangját, erőtlenül kapaszkodom az ujjaimmal továbbra is belé, a felsőjén keresztül érzem a hevesen dobogó szívét, és minél inkább ennek szentelem a figyelmem, annál inkább válik köddé mindez. Képzeletben már egészen máshol vagyok, bezárt ajtókat próbálok újra kitárni, de mindig valami megakadályoz. Dörömbölök, sikítok, de semmi. Az üveglapokat puszta tenyérrel töröm be, a szilánkok körbe vesznek, de nem hullanak le a földre. Körülöttem lebegnek, s egyesével meg is tudom érinteni őket, mégsem mozdulnak. A földhöz próbálok vágni egy nagyobb darabot, mire az belemélyed a tenyerembe.
Csak nézem, ahogy felhasítja a bőröm, kiserken a vérem, miközben nem érzek semmit. Ujjaimat megmozgatom, ökölbe szorított kézzel porrá morzsolom az üveget.
- Mia- egy távolabbi ajtó suttogni kezd hozzám, és mintha láncon húznának, nem tudtam megakadályozni, hogy ne vonzza oda a hang a testem, s ne simuljak egészen rá. Szófoszlányok, elkapott mondatok ütik meg a fülem, egyre hangosabban és fájdalmasabban.
Érezni kezdek, a tenyeremről eltűnik a szilánk okozta seb, ennek ellenére zsibbadni kezd az egész alkarom, a tenyerem pedig lüktet és kibírhatatlanul fájni kezd, ahogy a fejem is.
Régi jó ismerősökként köszöntöm ébredéskor a fényérzékenységet és a hideg végtagokat. 
Fázom. Határozottan hideg van itt, és ez egyáltalán nem az a hely, ahol szívesen ébredek, ennek a helynek semmi köze Louishoz, sem Eleanorhoz, de még nekem sincs. A fehér falak, a sötét bútorok, és az arc, amitől az utóbbi időben még a gyógyszer hatása alatt is undort váltott ki belőlem.
- Végre felébredtél- hozzám vág egy veszélyesen kicsi anyagdarabot, egyenesen a képemen landol- Vedd fel, mennünk kell.
- Hova?- kómásan sziszegem, kezem a szám széléhez kapom, vérzett.
- Lényegtelen, de fontos dolgot kell elintéznem, úgyhogy siess- válaszra sem várva hagy egyedül Noah a hálóban. Döbbenten ülök, a hozzám dobott fekete ruhát percekig tanulmányozom, és közben megpróbálom kideríteni, mi a valóság és mi nem.
Arra biztosan emlékszem, hogy Eleanor a pályán járt, és arra is, milyen durván elküldtem őt. Aztán átöltöztem, mert nem volt kedvem folytatni azt az egészet, és mikor kiértem a kapun, Noah már ott várt. 
-Hol jártál?
- Sehol.
-Nem vetted fel a telefonod.
- Nem hallottam.
- Biztos másnak is eladtad magad némi finomságért.
- Csak edzeni jöttem.
- Büdös kurva!
A bőröm ég, érzem a tenyerét csattanni az arcomon. Aztán egy hang. Fékezés, égett gumi szag, majd a hang, ami felemel, s ami egyre intenzívebbé válik. Túl kedves, túl gondoskodó. Megérdemelné Louis, hogy őt féltse így s óvja.
Eleanor tehát elvitt onnan, de hova? Van időm elgondolkodni mindezen, amíg tiszta ruhát veszek elő a szekrényemből és egy tiszta törölközőt is. Noah szerint sietnünk kell, de szükségem van egy forró zuhanyra, hátha segít visszaemlékezni mindarra, ami sötét foltként dereng előttem.
A hajam már alig éri a vállamat, a végét már azt sem tudom, mikor festette színesre Penny, csak az rémlik, hogy egyszer hajnalban gondoltunk egyet, és zárás után fodrászkodtunk. Természetesen akkor is a vodka és a gyógyszer hatása alatt álltam, és még aznap hajnalban megkapta Noah a környék legnagyobb ribancát az ágyában- legalábbis nagyon jól eljátszottam a szerepemet akkor is.
- Siess babe- kopog az ajtón, én pedig gyorsan megnyitom a vizet, hogy elhitessem vele a készülődésemet. 
Undorodom magamtól tisztán, így újabb adag valamit veszek be. Azért nem kell különösebben zseninek lenni ahhoz, hogy az ember rájöjjön, amit Noah ad nekem, nem fájdalomcsillapító, de én szeretem így hívni, Tompítja a lelki fájdalmam, és egészen szabadnak érzem magam tőle, tehát én nevezhetem így.
Kénytelen vagyok egyszer végezni, hiszen elég valószínű, hogy nekem sem ártana, ha Noah nagy találkozója jól sikerülne, így egy- a tervezettnél valamivel rövidebb- zuhanyzás után magamra kapom a tőle kapott ruhát. Felvéve még rosszabb, de mellette nem nézhetek ki akárhogy. Sikerének érdekében el kell hitetnem mindenkivel, hogy egy mindenre kész rongy kezét fogja, őt viszi haza, és vele érzi jól magát. Ennek csupán marketing értéke van, és ezt elfogadom, mert amíg ő ad nekem gyógyszert, és kihasználhatom valamilyen szinten a rajongását, addig azt veszek fel, amit csak ő akar.
A mi kapcsolatunk pontosan ugyan úgy működik, ahogy az ő üzletei: mindennek ára van, és mi meg tudunk egyezni, anélkül, hogy ezt mind kimondanánk.
A párás helyiséget magam mögött hagyva, felöltve a fekete ruhát indulok el a cipőim felé, ahol hamarosan megtalálom azt, amit még szerencsére nem vágott hozzám Noah.
- Ezzel?- emelem fel az új lábbelit, ami legalább olyan veszélyesnek tűnik, mint egy sípálya.
- Kénytelenek leszünk megmutatni a lábaid, ha azt akarom, hogy összejöjjön az üzlet- elém lép, kezével átfogja a derekam, hogy magához húzhasson egy elhúzott csókra. Érzem, ahogy az ujjai belekapadzkodnak a fehérneműm korcába, túl messzire megy. A falhoz présel finoman, a csípőmnél fogva megemel, de tiszta fejjem nem vagyok képes ránézni sem.
- Azt mondtad, sietni kell- búgom a fülébe, enyhe éllel a hangomban. Ezzel próbálom jelezni neki, hogy ez nem a legalkalmasabb pillanat arra, hogy rám másszon.
- Igazad van, de egyszerűen megőrülök érted- ez az a pont, amikor mindig elgondolkodom, vajon csak az én fejemben tűnik ilyen borzalmasnak az életünk, és Noah valóban vonzódik hozzám is, vagy remekül megjátssza az odaadó barátot, akinek nem csak a testemre van szüksége.
- Menjünk- karjait lefejtem magamról és hangos kopogással indulok ki az előszobából.
A bártól nem messze, csupán néhány méterre egy, számomra vadidegen autó parkol. Noah lazán kicsúsztat a zsebéből egy slusszkulcsot, és az egyik gomb megnyomása után halk pittyenéssel kinyílik a centrálzár.
- Új autó?- felvont szemöldökkel fordulok felé, miközbej a keze ismét a fenekemnél pihen.
- Béreltem. Csak mára- vállat von, majd betessékel a jobb oldalra. Noah ilyenkor olyan, mint egy olcsó kurva: eladja magát, felszínes körítéssel, puccos autó, miniruhás nő, drága ruhák és parfüm. Semmi sem igaz abból, amit mutat, mégis kelendő.
A motor felbúg, bal keze a combomra simul, én pedig tűrök, mindaddig, amíg meg nem érkezünk. Kénytelen vagyok érzelemmentes arccal végig vonulni vele az egyik belvárosi galéria folyosóján, aminek a túloldalánál már egy nálam nem sokkal idősebb férfi várakozik, oldalán egy gyönyörű, platina szőke lány. Egyforma arckifejezésünk, hasonló stílusú ruhánk van, de még az is közös bennünk, hogy patkányok balján kell mutatkoznunk.
- Noah, rég láttalak- érces, rum marta hang üti meg a fülem, amitől kiráz a hideg. Vagy a folyamatosan taperoló kezek, vagy ő. Valamelyik kiváltja ezt belőlem, mindenesetre rossz. Nagyon rossz.
A beszélgetést már az üdvözlés után megunom, nem is figyelek igazán, csak arra kapom fel a fejem, hogy becsukódnak az ajtók, az eddig biztonsági őrnek nézett férfi kifordul a külsőbb helyiségek felé, a lámpák sejtelmes fényt árasztanak a tiszta világosság helyett, s négyen maradunk.
- Nézd, Noah- kezd bele valamivel csendesebben az ügyfél a mondandójába- Mindennek van ára.
- Igen, csak nem mindegy, mennyi- Noah egy szál cigit vesz elő a zsebéből. A számhoz emeli, s én azonnal bekapom a végét. Mélyen előre hajolva nyújtózkodom a láng irányába, hogy a velem szemben ülő kitűnő rálátással rendelkezzen a ruhám alatt lévő dolgokra.
- Mint mondjuk az a lány melletted. Cicus, neked mennyi a menetdíjad?- cinikusan nevet rám. Valami megtörik. Elvesztem eddigi bátorságomat és megpróbálok kifejezéstelen tekintettel Noahra pillantani. Látszólag őt nem lepi meg a kérdés, higgadtan előre dől, átfogja a derekam. Tudom, hogy sok mindenre képes, de ez azért sok.
- 2000 font/óra- az állam szinte a földet súrolja: képes lenne eladni?
- Rendben- még a nevét sem tudom, de már látom rajta, hogy elképzelt egyfajta állapotban.
- Plusz a szintetikus!- teszi hozzá a kellő hangsúllyal Noah.
- Természetesen- az asztalra kiszór néhány gramm port, s egy törött bankkártyával csinos kis csíkokat formáz. Elsőként a szőkeség hajol előre, csípőjét gondosan a talpig becsületes úriember ágyékához nyomva, amitől egy mélyről jövő, ám halk nyögés hagyja el a száját.
- Mia, gyerünk. Kell majd az energia- a derekam cirógatva nógat Noah. Sírni támad kedvem, de megteszem. A cigarettát elnyomom a gránit asztallapon és pillanatok alatt felszívom az én adagomat.
- Cindy, most magadra kell, hogy hagyjalak- az ismeretlen férfi hamarosan már csak egy folt , egy eltorzult hang, egy semmi. Kezemnél fogva felsegít a kényelmes bőrfotelből, elvezet az egyik csukott ajtó felé, s ami mögötte vár, az egy tágas szoba, a falakon festmények, a terem közepén egy-egy kisebb szobor. Időm sincsen felmérni s terepet, karok ragadnak meg, s fordítanak meg.
Tiltakozni akarok, de pontosan olyan reakciót vált ki belőlem ez a helyzet, mint mikor Thomas akaratoskodott.
A ruhám pántja lecsúszik a könyökömig, mohó ajkak tapadnak a nyakamra, onnan levándorol a jobb vállamra, majd a dekoltázsom veszi célba.
- Remélem megéri majd az a rengeteg pénz érted- némán könnyezni kezdek, miközben megemel a földről és felültet az egyik márványlapra és a szétfeszített lábaim közé férkőzik.
Még a nevét sem tudom. Nem akarom őt, de minél inkább tiltakozom, annál durvábban bánik velem. Szótlanul próbálom eltolni magamtól, ám ujjai annál erőteljesebben fúródnak a csípőmbe. Azt akarom, hogy ebből az álomból is felébredjek. Azt akarom, hogy Louis ölelése váljon igazzá, s ne adjon el Noah, mint egy olcsó árucikket.