2014. 09. 30.

21. Too good to be true

Drága Olvasóim!

Elnézést a kései update-ért, sajnos most ez így jött össze, akárhogy próbálkoztam, hamarabb sehogy sem tudtam megoldani. Azért remélem, még nincs túl későn.
Továbbra is várom a véleményeket, a Ti véleményeteket.:)
Szép estét, és jó olvasást!

xx Lu







Louis Tomlinson:

A bőröndjeim hangja, amint végigszántják az emeletet, olyanok, mint egy kiáltás az éjszaka közepén, mint mikor egy gyerek felsír. A lépcső legfelső foka előtt megállok egy pillanatra.
Valami hiányzik. Valami, amit magamnál kell tartanom, hogy ne érezzem magam olyan magányosnak az utazás alatt, sem akkor, amikor egyedül hajtom álomra a fejem. A bőröndöm ezúttal csak egy csattanást hallat, ahogy a kemény műanyag a járólapnak esik dühödten, én pedig gyors léptekkel tartok a fürdőszoba felé, hogy feltúrjam az oda ledobott ruhákat. Kétségbeesetten keresem, de nincs sehol, mindegy, hol keresem. Mielőtt feladnám, vagy még jobban felbosszantanám magam, átnyargalok az emeleti hálóba. Minden pang szinte az ürességtől: a polcok lepakolva, nincs itt semmi az ágyon és a többi bútoron kívül, hiszen jóformán elköltözöm. Épp ezért hiszem könnyű feladatnak, hogy egy ilyen, kicsinek nem mondható apróságot megtaláljak.
Emlékszem, hányszor kíséreltem meg visszaadni, de valahogy sosem volt rá alkalmam. Rengeteget hibáztattam azt a darab rongyot, különféle gondok s bajok alatt, amik az elmúlt hetekben foglalkoztattak engem, néha minket. Mert hogy már nem beszélhetünk rólam és Róla, csak rólunk, ahogy megismertem, és ő is engem, hogy a bizalmába fogadott. Ez valami más. Nem szerelem, ugyanis az Eleanor iránti érzelmeimhez egyáltalán nem foghatóak- ahhoz semmi. A barátom, a testvérem, a támaszom. Valaki, akiért semmi sem lenne már úgy igazán sok, az átlagosnál már jóval többet képes lennék megtenni az ő épségéért, biztonságáért. Pontosan ez az, ami miatt szükségem van arra a pulóverre, amit tőle kaptam, amit már rég vissza kellett volna adnom, vagy legalább pénzt adnom érte- nem az enyém, nem az övé, mégis én birtoklom általa. Olyan ez mint a boldogságunk.
A szekrényajtókat kivágva, a gondosan visszahajtogatott holmikat levágva a földre keresek tovább, meg kell lennie, hiszen a saját szememmel láttam. Mikor végre a kezemben tartom, kisimítom a keletkezett apró gyűrődéseket és ráncokat, majd magamra kapom. Ebben fogok mutatkozni a reptéren is, hogy lássa, igazán fontos lett a számomra, akár hiszi, akár nem. 
Fáj, ha arra gondolok, az ostobaságom miatt most valószínűleg a pokolba kíván, nem veszi fel a telefont, de leginkább félek, hogy elvesztem azt a bizalmat, amit eddig nyújtott, Amit olyan nehezen vívtam ki magamnak.
Hiába pakolok össze már rutinosan és hagyom magam mögött a lakásomat, most valahogy igazán nehezen megy. Lehuppanok a megpakolt táskák mellé és csak bámulok előre.
Ha Miát is elvesztem, abba már tényleg beleőrülök. Amikor megkért, engedjem őt el, ugyan azt láttam a szemében, mint mikor Eleanor vetett véget mindennek, ami köztünk volt. Szavakkal nem igazán lehetne elmondani, valahol a csalódottság, a fájdalom és a lemondás között van, vagy talán pont ezeknek a tökéletes elegye.
Az emlékek hatására előveszem a telefonom, ami még rengeteg olyan emléket őriz, amelyről csak mi tudhatunk, El és én. A képeinket visszanézve, ugyan nem azt a mardosó, égető fajtát, de érzek némi fájdalmat, hiszen tudom, hogy szeret. Aznap, amikor átjött néhány fontosabb dolgáért, elárulta magát. A viselkedésével, azzal, hogy milyen gyorsan kipirult. Egyszerűen az nem létezik, hogy nem szeret, és én is szeretem őt...azaz nem. Én őt is szeretem.
Hiszen, kár lenne tagadni, akárhogy is próbálom, Mia annyira - a lehető legjobb értelembe véve - alattomos módon férkőzött a gondolataimba, hogy már késő visszafordítani ezt a folyamatot. Amikor megcsókoltam, már egyáltalán nem éreztem magam részegnek, sőt, azt is ki merném jelenteni, hogy már az alkohol befolyásolni sem tudott, ösztönösen húztam közel magamhoz, féltem belenézni a szemeibe, aztán elmerültem. Mintha egyszerre megszűnt volna minden és mindenki, csak őt láttam magam előtt, még Eleanor arca sem tűnt fel, pedig sokszor előfordult ez, mikor Mia társaságában ütöttem el az időm. Végül minden bátorságom összeszedve megcsókoltam, éreztem, hogy megremeg a lába, és akárhányszor erre gondolok, meg sem fordul a fejemben, hogy bármit is másképp csináljak. Ha visszatekerhetném az időt, talán jobban vigyázok rá azon az éjjelen.
A telefonom rezegni kezd a kezemben, amitől kis híján el is dobom, végül épségben marad. Liam.
- Mondd- se egy köszönés, semmi. Minek? Ha ilyenkor hív valamelyikük, szinte biztos, hogy nem az esti híreket akarják megbeszélni velem, amit a BBC-n láttak, ez szinte biztos, ezért felesleges mindenféle formalitás.
- Hogy ment?- meséltem neki korábban is Miáról, ráadásul őt hívta fel akkor is, amikir rosszul lettem. Talán Zayn és ő azok, akik tudják, mennyure fontos nekem ez a lány. Harry továbbra sem kedveli, Niall pedig kijelentette párszor, hogy addig nem fog ebbe beleszólni, amíg úgy érzi, kézbn tartom a dolgokat.
- Azt hiszem, nagyon csúnyán elrontottam- ujjaimmal végigszántok egyre csak hosszabbodó tincseimen, majd megigazítom a pulóvert magamon. Megpróbálok pótcselekvéseket keresni, hogy addig se gyújtsak rá: olyan sokáig kibírtam, nem most adom fel.
- Mit csináltál?- egyáltalán nem hallok ki semmi olyasmit a hangjából, hogy neheztelne rám, de nevetni sem fog.
Belekezdek a mesélésbe, egészen onnan, hogy megvártam a kávézótól nem messze, és egészen odáig jutottam, hogy elküldött.
- Nem tudom, mit csináljak, mert ezt most baromira elrontottam- nem várom el azt, hogy Liam azt felelje, minden rendben vagy hogy nem is alakulnak rosszul a dolgok, mert még a hülye is látja, mennyire elcseszek mindent magam körül.
- Jót fog tenni egy kis távolság, hidd el - én pont attól tartok, hogy túlságosan is eltávolodunk majd egymástól, ám úgy döntök, hogy ezt magamban tartom. Most legalábbis még biztosan nem árulom el senkinek, mert félek, hogy igazzá válik.- Ha hazamész, próbáld meg felhívni, hogy legaláb szóban el tudjatok köszönni egymástól.
- Rendben- a cipőm orrával topogni kezdek a laminált járólapon.
- A reptéren találkozunk, remélem addig nem csinálsz ennél nagyobb ostobaságot - nem sértődök meg, teljes mértékben igaza van. 
Még hosszú másodpercekig bámulom a képernyőt, ahonnan Eleanor mosolya sugároz némi energiát felém. Halványan elmosolyodok én is és lassan összeszedem magam. Kabát, kézi pottyász, iratok, valami kényelmes nyaktámasz, kütyük és a koffereim. Ez minden, amit magammal viszek, és a remény, hogy mikor legközelebb álomra hajtom a fejem ebben a házban, már nem leszek egyedül. 
Halk susogást hallatnak a , próbálok egyensúlyozni a kijáratig. Az ajtóban kénytelen vagyok ismét megtorpanni, rendezkedek, majd nehézkes mozdulatokkal lenyomom a kilincset. Lábbal rásegítek az ajtóra, ami így lendületesen kivágódik. Amivel szemben találom magam, belémfojtja azt a kevés levegőt is, amit még nem sikerült kifújnom. 
Ártatlan őzike szemek néznek rám, megszeppenve és rémülten. Én is hasonlóan reagálok, még a kézi táskám is elejtem hirtelen, nem értem mi történik. 
- Szia- Eleanor csak áll, kezében szorongat valamit, amit nem nagyon látok a rengeteg börönd miatt, de azt rögvest észre veszem, hogy be van csomagolva, mert ilyen szépen csak ő tud papírba rejteni dolgokat.- Reméltem, hogy még itt talállak. Harry mondta, hogy haza utazol néhány napra a turné előtt.
- Szia, igen. Legalább is ezt terveztem- zavartan felnevetek. Miért szerencsétlenkedek megint? Itt ácsorgok, mint egy darab fa, ahelyett, hogy megölelném vagy normálisan köszönteném. ..hát gratulálok Louis, remek kommunikációs kísérlet..- Bejössz?
- Nem, nem akarlak zavarni, csak...fogalmam sincs, hogy miért vagyok itt Louis, de nem tudtalak elengedni bármiféle búcsú nélkül- szempillái másodpercenként legalább ezerszer megrezzennek, a hangja is akadozik. Nagyon édes ilyenkor, nagyo szívesen magamhoz ölelném hogy megnyugodjon, de sejtéseim szerint nem értékelné.
- Te sosem zavarsz- bátorítóan rámosolygok, lábbal félre húzom a táskáimat, berúgom őket a küszöbön- Gyere be.
- Miattam ne halogasd a hazautat- bátortalanul előrébb lép, de a küszöb túloldalán marad.
- Ha idejöttél, akkor annak biztosan nyomós oka van, amit jogom van tudni, nem?- őszinte boldogsággal nézek Rá, a Nőre.
- A beszélőkéddel még mindig nincs gond- elfojt egy angyali mosolyt, végül beljebb merészkedik- És igen, oka van a felbukkanásomnak.- Lesgítem a kabátját és magam elé engedve követem a nappaliba.
- És mi lenne az?- tiszteletben tartom őt és a jelenlétét, ezért megfelelő távolságra ülök tőle; köztünk van az üvegasztal, így nem kerülök kényelmetlenül közel hozzá.
- Tudod...- nehézkesen kezd bele, ezért megpróbálok minél többet segíteni, továbbra is bátorítom őt, tartom a szemkontaktust, anélkül hogy rémisztően bámulnám kiguvadt szemekkel.- Gondolkodtam. Rengeteget. Volt, hogy emiatt az egész januári dolog miatt nem voltam képes a lakásomból sem kimozdulni. Undorodtam magamtól, a döntésemtől, és hiába akartam neked jót, önzőnek kell lennem, és el kell mondanom neked, mennyire hiányzol, mert igen. Hiába próbáltam már milliószor bemesélni magamnak, hogy így lesz a legjobb, egyszerűen képtelen vagyok elviselni a hiányodat. Nem várom el tőled, hogy bocsáss meg mindent, nem akarom elfeledtetni az elmúlt heteket, valószínűleg nem is tudnám. Csak azt szeretném, ha várnál. Tudom, hogy idegőrlő, meg persze ez valami női ostobaság lehet, de arra viszont már képtelen vagyok, hogy egy az egybe folytassunk mindent.
A döbbenet hamar kiül az arcomra, nem hiszek a fülemnek. Érzem, hogy vér tódul az arcomba, közben mégis azt érzem, elhagy minden erőm. Mintha csak nyakon öntöttek volna egy vödör jeges vízzel, aztán felpofoztak volna.
- Most akkor ez azt jelenti, hogy...?- félek attól, hogy hogyan fejezi be El a mondatomat, hitetlenkedve nézek rá.
Roppant furcsa, hogy pont most közli mindezt velem, akkor, amikor már majdnem letettem arról, hogy egyáltalán felvegye nekem a telefont, vagy szóba álljon velem. Azzal nincs semmi baj, hogy most itt van és ezt mondja, de mindemellett motoszkál bennem valami. Valami, ami szerint ez így nem jó. Ennek nem így kellene történnie, ugyanis túl szép, hogy igaz legyen.
- Őszintén szólva, nem tudom, hogy mit jelent vagy mit jelenthet Neked, nekem csak egy ostoba meggondolás, hogy megint felrúgok mindent és nagyon sajnálom, hogy ilyen rosszkor zúdítom rád mindezt, a turné meg minden felhajtás előtt- megdörzsöli az arcát és csak most veszem észre, milyen viharvert. Pont, mint egy kismadár, aki szembe széllel akart repülni: a haja összekócolódott, valószínűleg túl sokszor túrt bele, a szemfesték, már ami maradt belőle, halvány foltokat hagyott az arcán. Sírt?
- Kincsem, tőlem aztán nem kell tartanod- teljesen ráhajolok az üveglapra, hogy elérjem az apró kézfejét, amiben most egy zsebkendőt szorongat, amit már milliószor összegyűrt ez alatt a pár perc alatt.- Nagyon örülök, hogy idejöttél. Nagyon.
- Köszönöm- szinte ki se mondja, suttog, ezt az apró szócskát is csak a szájáról tudom leolvasni.
Átszelem a kettőnk közt lévő távolságot, leguggolok elé, összegörnyedt felsőtestét óvatos mozdulatokkal húzom magamhoz. Annyira régen öleltem meg, olyan rég értem hozzá, hogy félek, ez mind köddé válik. Érzem, hogy remeg, és már-már kellemetlenül érzem magam attól, hogy közrefogom őt a karommal, amikor bátortalan mozdulatot tesz ő is, kihúzza kettőnk közül mindkét kezét és a derekamba kapaszkodva nyomul hozzám közelebb. Arcát elrejti a pulóverembe, szép lassan alább hagy a szipogása és a remegése.
Hosszú perceket töltünk egymás karjaiban, mozdulatlanul. Hallgatom a heves szívdobbanásait, egyenletes levegővételeit, és megpróbálom elraktározni az illatát, hogy bármikor eszembe juthasson, milyen is ő valójában. És hogy milyen is ő? Fejét felbillenti, de csak annyira, hogy a szemembe tudjon nézni. Barna íriszei csillognak még a könnyektől, szája sarkában azonban már ott bujkál egy apró mosoly, ami pillanatok alatt elvarázsol. Itt van. Velem. Miattam.
Fel sem fogom, mi történik, mire feleszmélek, egyik keze már a mellkasomon nyugszik, másikkal beletúr a hajamba, ajkaink pedig mohón falják egymást. Elég kényelmetlenné válik mindez, ezért lassan guggoló helyzetből leülök a szőnyegre, az új szőnyegre, amit Eleanorral tehetnék tönkre. Mihelyst stabilabbnak érzem magam, az ölembe húzom a lányt. Akárhányszor szétválnak ajkaink, hogy levegőhöz jussunk, édesen szuszog, annyira izgul, hogy ismét remegésbe kezd, a térdei, a keze, mindene. Halkan felkuncogok, mielőtt lecsapnék rá. Csak akkor vesztem el a fejem, amikor keze a hajamból lecsúszik a hátamra. Ujjaival végigmarja a pulóverem hátulját, mire jobban köré fonom a karom és felállok vele a földről. Elaraszolok a lépcsőig, majdnem orra bukok egy elhagyott kacatban, ami kicsal Elből egy csilingelő kacajt, ám egy pillanat alatt visszatalálunk a másikhoz, és miközben felfelé haladunk, úgy lesz egyre kevesebb begombolt blúz, feleslegesnek tűnő felső rajtunk. A félig kipakolt, ám sikeresen kuplerájosan hagyott hálóba lépve a megmaradt gátlásainkat is levetkőzzük, a ruháink halk puffanással érnek földet. Az ölemben tartott lány fájdalmas lassúsággal döntöm az ágyra, miközben megpróbálom minél inkább kifejezni a csókjaimmal, mennyire kívántam már őt és mennyire hiányzott.
Elképesztően régen láttam így Eleanort, és nem csak a testére gondolva. Felszabadult, mosolyog rám, süt róla a boldogság és ez engem is megnyugtat. Végre, amire hetek, sőt hónapok óta várok, egyszeriben megtörténik, Ő itt van, és ha nem is sokáig, de még mellettem marad. 
Minden problémámnak búcsút intek, nem rágódok tovább azon, milyen lesz magányosan útnak indulni, megfeledkezem arról a doboz cigiről, ami a mai napig a fiókban hever és igen csak megcsappant tartalma oda-odavonzza a figyelmem, arról a félig elfogyasztott rumról, ami egy korábbi kudarcba fulladt próbálkozásom eredménye, a pulóverről, ami most ugyan úgy a padlón végezte, mint akármelyik ruhadarab, attól függetlenül, hogy kitől van vagy mennyit ér. Mert ez már mind mind nem számít, csak az, hogy most mi történik.
Mia sem jut már eszembe, mert megőrjít ez a lány alattam.
A családomhoz sem jutok el ma már, legfeljebb holnap.
De nem egyedül megyek.
Már nem.





2014. 09. 25.

20. I do go out

Drága Olvasók!


Rettentően szégyellem, hogy csak most hoztam a folytatást, és amint látjátok, csak az első fele van kész.
Örömhír, átléptük az 5000-es látogatottságot! Elképesztő! Ezért is gondoltam arra, hogy meghálálom ezt azzal, hogy befejezem a részt.
Annyira izgulok, hiszen a következő héttől lesznek változások, eljön az a pont, ami egy jó darabig befolyásolni fogja a történéseket, így remélem nem haragszik meg rám senki, hogy annyira nem lett izgalmas :)

Legyetek rosszak,

xx Lu






Amelia Villain:

Hajnalban szinte magától kel életre a testem, anélkül, hogy megszólalna az ébresztésem. Oldalra pillantok, ahol élénk piros számok mutatják, három perc maradt negyed ötig. Onnantól kezdve, hogy kilépek az ágyból, a lábam visz előre. Gondolkodnom sem kell, csak kinyitok néhány ajtót, átlépek pár küszöböt, megcsap a frissen vasalt ruha illata, tisztaság, aztán már csak azt veszem észre, hogy alig pár perccel háromnegyed öt előtt már a termoszomat szorongatom, a kabátom már nem a szék háttámláján hever, én pedig teljesen útra kész vagyok.

- Jó reggelt, Mia- az előszoba falán lógó tükörben megnézem magam, mindenki más helyett üdvözlöm magam. Ez egyfajta szokásom, hiszen ilyenkor még az egész ház az igazak álmát alussza.
A tükörképemet meglátva viszont elborzadok. Arcom sápadt, még a smink sem képes eltüntetni a napsütés hiányát, valint az illetlen kis karikákat a szemem alatt. Szeretnék már egy kis meleget, madárcsicsergést, rügyező fákat. Gyűlölök fázni. Ilyenkor, amikor még álmos és fáradt is az ember, még inkább megérzi a hideget.
Halkan kilépek az ajtón, bezárom magam után és szép, lassú léptekkel indulok el dolgozni. Hozzászoktam már a magányos reggelekhez, és a lépcsőház minden egyes centijét ismerem, akár bekötött szemmel is kijutnék. Az ódon falak, az unalmas, szürke betonlépcsők, minden apró hiba és repedés az elmémbe égett. Egyetlen egy tényezőhöz nem sikerült még hozzászoknom.
- Jó reggelt!- egy vidám arc bukkan fel a lépcsőfordulóban. Noah olyan szélesen mosolyog, mintha nem épp most végzett volna a bárban, mintha nem lenne fent lassan 20 órája. Kipihent, látszólag eleven. Bezzeg én!
- Neked pedig jó éjszakát- megpróbálom viszonozni egy halvány mosollyal a kirobbanó jókedvét, kisebb-nagyobb sikerrel.
- Sietsz?- már épp nyitnám ki a lenti ajtót, hangjára összerezzenek. Nem számítok arra, hogy alig fél méterre áll mögöttem.
- Eléggé- nekem sincs ínyemre a lekezelő stílus, de jelenleg olyan kimerült vagyok, hogy legszívesebben átaludnám az egész napot, de amiért ezt nem tehetem meg, így viselkedek.
- Akkor elkísérlek egy darabon, hogy tudjunk beszélgetni- őszintén meglepődök rajta, de biccentek a fejemmel.
- Hogyhogy nem az alvás foglalkoztat ilyenkor?- minden lépéssel közelebb járok ahhoz, hogy végül megforduljak, hazamenjek, és elintézzem a mai napomat egy telefonhívással.
- Nem vagyok álmos, és nem akarom, hogy ilyenkor egyedül mászkálj- zsebéből egy csomag rágót vesz elő, és vagy három darabot magához is vesz.-Kérsz?
- Köszi, nem- még mindig csak egy visszafogott mosolyra telik tőlem, akármennyire próbálkozok.
- Nem tűnsz túl lelkesnek- szembe fordít magával, kezei a vállamra nehezednek. Megpróbál választ találni a fel nem tett kérdéseire a szememben.
Szegény fiú, ha tudná, milyen üres vagyok belül. Ha tudná, mennyire vágyom arra, hogy valaki más kutasson a fejemben, hogy valaki más kezei érintsenek meg, valaki más vigyázzon rám.
Leszegett fejjel szabadítom ki magam, és szótlanul haladok tovább a kereszteződés felé.
- Mia, baj van?- Noah ezúttal lenyugszik, megpróbál az én tempómhoz és lelkiállapotomhoz mérten viselkedni velem szemben,
- Nincs, csak egyszerűen nincs túl jó kedvem. Álmos vagyok, nem akarok menni dolgozni, hideg van, soroljam?- felhúzott szemöldökkel nézek rá. A hajnali fények lehetővé teszik, hogy lássam arcának néhány részletét: szemének vonalát és állának ívét tökéletesen ki lehet venni, s sziluettjének nagy részét.
Louis sokkal szebb. A szemei élénkebben csillognak, még akkor is, ha hulla fáradt. Bőre fakó, szeretem, hogy olyan érdes a tenyere, ennek ellenére, ha megölel, a világ legkényelmesebb karjai közt találom magam.
Nem szabadna erre gondolnom. Louis mégis csak Louis. Én pedig csak Mia vagyok, ideje leszállnom a földre, elfelejteni azt a csókot, és esélyt adni Noahnak.
- Ne haragudj- életem leghamisabb, mégis leghihetőbb vigyorát veszem fel, akár csak egy maszkot. Megengedem, hogy a derekamat átölelje, és így sétálunk tovább, bár az én kezeim továbbra is tehetetlenül lógnak a testem mellett.
- Mikor jössz le velem a bárba? Már nagyon szeretném megmutatni neked- gyermeki lelkesedéssel teszi fel a kérdést, ami valószínűleg órák óta foglalkoztatja, nem másképp a válaszom.
- Amint lesz rá lehetőségem, ígérem!- jobb kezem a mellkasom bal oldalára teszem, igyekszem hiteles lenni, az vagyok.- Holnap nem dolgozom, ma este lehet, hogy le tudok nézni.
Erre a válaszra igazán nem számíthatott, mert hirtelen a földbe gyökerezik a lába, még megszólalni is elfelejt. Hebeg-habog, én pedig figyelem, hiszen elképesztően aranyos.
- Figyelj, akkor..mit szólnál, ha..ahj- kezei végig szántják az arcát, mindhiába dörzsölgeti, nem képes a hozzá megszokott módon beszélni- Este, olyan 8 körül indulok.
- Akkor majd lent találkozunk, olyan háromnegyed körül - igyekszem utánozni az izgatottságát, persze úgy, hogy ne sértsem meg, szám az arcára nyomom, és egy csupán baráti gesztussal elköszönök. Ezzel finoman a tudtára adom, hogy az út további részét egyedül kívánom megtenni. Nem mintha képes lenne felfogni, mi történik körülötte, hiszen látszik rajta, mennyire ki van merülve, ami nem csoda.
A gondolat, mely szerint ma este (is) elmegyek otthonról, kissé feldobja a fáradt reggelt. Igazán érdekel, milyen az élet egy ilyen helyen, hiszen igen kevés alkalmam volt normális tizenévesként élni, a Noah bárjához hasonló helyeket pedig elvből kerülném normál esetben.
A mai napon semmi sem veheti el a kedvem, hiszen egyetlen egy dologra vágyom: jól érezni magam. Még sosem fordul elő, de nem pihenésre vágyom, nem arra, hogy elnyúljak az ágyamon, gondolkozzak, olvassak, vagy Louist próbáljam elviselni, mikor este felhív, és csak mondja és mondja. Leginkább azt érzem szükségesnek, hogy egy hosszú és fárasztó nap után leüljek, igyak valamit, és beszélgessek olyan emberekkel, akikkel még életemben nem találkoztam, és lássam, amint Noah a pult mögött áll, kiszolgálja az enyhén ittas vendégeket, telefonszámokat szerezzen, koktélt keverjen, csapoljon. Hirtelen vonzani kezd ez az érzés, hiszen ismeretlen. 
Izgulok, alig bírok egy helyben maradni. Amíg mindezek a fejemben cikáznak, teljesen nyugodtan állok a piros lámpánál. Fura, hogy minél inkább megőrülnek a gondolataim, vadabbnál vadabb képek villannak be, én annál komolyabb próbálok lenni a valóságban, nem vigyorogni, ha elmegy mellettem valaki. A kávézó ajtajának nyikorgása eszembe juttatja, milyen lehet, amikor mámorosan táncol az ember, a DJ pedig, egyfajta kínzásként, egy másodperc erejéig lelassítja a zenét, nyúzza, ettől a hideg futkos rajtam. Még szerencse, hogy a kinti hűvös levegőre foghatom a libabőrt, ami elég nyilvánvalóan látszik majd, ha leveszem a kabátom, és az egyen pólóm fog virítani rajtam. Amilyen gyorsan csak tudom, elpakolom a táskám és a többi holmim, és már megyek is vissza a vendégtérbe. Lepakolom a székeket- valahogy így nézhet ki Noah bárja hajlani 4 után-, áttörlöm az asztalokat, hiszen itt az éjszaka olyan csendes volt, hogy a por láthatatlanul szállingózhatott a bútorlapokra.
Mire mindennel kész leszek, már 7 óra. Jócskán múlik az idő, amikor az ember valahol teljesen máshol jár, miközben a dolgát végzi. A pultban lévő mini rádiót bekapcsolom, szinte alig hallhatóan szól a zene, miközben felkapcsolom az ablak melletti asztalok hangulatvilágítását, bekapcsolom a kávégépet, és sorra minden eszközt, amire csak szükség lehet a reggeli időszakában. Innentől kezdve felgyorsulnak számomra az események, egymásnak adogatják a kilincset a vendégek és az itt dolgozók, néhány órán belül megtelik a kávézó pincérekkel, asztalnál ücsörgőkkel, újságot olvasókkal, olyanokkal, akik véletlenszerűen beugrottak egy gyors és laktató reggelire, vannak azonban olyanok is, akik egyszerűen nem hiányozhatnak egyik reggelen sem, és már régi ismerősként köszönnek, ki kalapemelgetéssel, ki egy baráti integetéssel jelzi felénk, hogy megérkezett.
Ha fentről figyelné most valaki ezt a helyet, rengeteg apró hangyácskát látna, akik ide-oda sietnek, egy csomóban összetömörülnek, végül szétválnak, a szélrózsa minden irányába szaladnak tovább. 
Pontosan ilyen egy napom itt, úgy rohangálok végig egy műszakot, hogy csak a végén érzem meg, mennyire el tudok fáradni ebben, éppen ezért ér meglepetésként, hogy milyen hamar eljön a délután. Kapkodva elpakolok néhány dolgot a kávépultban, majd rohanok öltözni. Nem húzom az időt, pár perc alatt végzek és már nyikorog is a hátsó ajtó, ahol távozok. Kora tavasz lévén még jócskán elkel a sál és a dzsekim is jól összehúzom a szembe szél ellen. 
Nem szokásom zenét hallgatni a nyílt utcán, de úgy érzem erre van most szükségem. A dallam és a ritmus belekúszik a fülembe, türelmetlenül topogok annál a kereszteződésnél, ahol kora reggel még teljes nyugalomban várakoztam. Ütemre lépkedek, igyekszem minél hamarabb hazaérni, s egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy megszűnik a fülhallgatóból átszűrődő zaj, a telefonom minduntalan rezeg, és a telefonáló igen kitartó, hosszú másodpercekig tartó kicsengés után tudom csak megnézni, hogy ki keres.
A nevét megpillantva meglódul a szívem: miért most? Miért ő? Egyáltalán miért? Rossz hír? Jó hír? A felmerülő kérdések ellenére nem akar engedelmeskedni a kezem, csak nagyon nehezen veszem rá magam, hogy fel is vegyem, ne csak bámuljam a készüléket.
- Szia- alig van hangom, az a maradék is elcsuklik. Várom, hogy beleszóljanak, nem mintha nem dübörögne a fülem, alig hallom a hangokat, csak az ereimben buzgón zubogó vér visszhangzik bennem.
- Szia, Mia. Zavarlak? - erre mit mondhatnék? Hiszen zavarni éppen nem zavar. Azt pedig, hogy túl sok kedvem nincs a kínos beszélgetésünkhöz, valószínűleg nem érdekli: mikor volt olyan?
- Nem, mondjad- fáradságom ellenére megpróbálok úgy tenni, mintha nem épp munkából tartanék haza és nem az estén járna az agyam.
- Tudnánk találkozni ma este? El szeretnék búcsúzni, mielőtt elutazom - mielőtt elutazik. Nos igen, eljön egyszer az a pillanat, hogy elmegy innen, messzire, és csak nagyon sokára tér vissza, nekem még sem fáj. Hiányozni fog, de előbb vagy utóbb meg kell tanulnom nélküle élni a régi, megszokott életemet. Ugyan csábít egy vele töltött kora este, esetleg egy találkozó, az agyam mégis riadóztat, hogy nehogy lemondjam életem talán eddigi legizgalmasabb estjét.
- Nézd, Louis, jó lenne találkozni, de ma estére már van programom. Holnap délután ráérsz?- erre nagyon nem számíthatott. Mély levegőt vesz, szinte a bőrömön érzem a hűvös leheletét, ez csak a szél.
- Semmi esély nincs egy mai találkozásra?- annyira kétségbeesetten szól hozzám, hogy a szívem (már ha ez egyáltalán lehetséges) nagyobbat dobban. Egyszerűen megsajnálom, olyan elveszettnek tűnik így telefonon keresztül.
- Jó, végül is ráérek- mielőtt még befordulnék abba az utcába, ami szinte egyenesen haza visz, megállok és megfordulok a saját tengelyem körül- Hol találkozzunk?
- Itt állok az út másik oldalán, pattanj be a kocsiba- legszívesebben elküldeném a fenébe. Követ? Látja, hogy sietek. Mióta tudja, hogy meddig dolgozom? Mióta vár? Olyan kíváncsi vagyok mindezekre, de inkább nem kérdezősködök. Még nem. 
Kinyomom a telefont, válaszra sem méltatom, csak átszaladok a szemközti oldalra és, ahogy Louis kívánta az imént, az autó mellé állok.kitárom az ajtót, de ahelyett, hogy beülnék, csak bámulok a kormányon támaszkodó srácra. Tajtékzom a dühtől, és bár fogalmam sincs miért, mégis  teljesen tisztában vagyok azzal, hogy az utálatom Louis ellen irányul.
- Nem szállsz be?- anélkül, hogy a fejét megmozdítaná, felpillant a szeme sarkából. Csak akkor mozdul meg, amikor észreveszi, hogyan nézek rá.- Baj van?
- Baj? Az nincs. Hogy lenne? Végül is csak nyomozol utánam- magyarázatot várva felhúzom a szemöldököm.
- Nyomozni?- elneveti magát erre a kijelentésemre, és amilyen kedvesen csak tud, rám emeli a világ egyik legszebb tekintetét. Komolyan, mit csinálok?- Üldözési mánia? Ülj be, mert még megfagysz.
- Megint olyan vagy, mint amikor találkoztunk. Ilyenkor úgy nem szeretlek Louis- csapkodva ugyan, de beszállok az autójába, elnagyolt mozdulatokat teszek, mint akit igazán megsértettek és fel akarja rá hívni a figyelmet. Az ajtót most sem csapom be- akkor sem tettem.
- Te is olyan vagy- ingerülten kanyarodik ki a leállósávból, ami tulajdonképpen egy buszmegálló, de ebben a formában már rég nem használatos.- Mi  a franc bajod van, elárulnád?- kezei egyre jobban szorítják a kormányt, a gázt pedig folyamatosan adja, így a fák és a házak egyre gyorsabban suhannak el mellettünk. Félek.
Utoljára, amikor ilyen ideges sofőr mellett ültem, megütöttem a bokám, és ezt Louis nagyon jól tudja.
Szaporábban lélegzem, és is keresek valamit, amibe belevájhatom a körmeimet. Érzem, ahogy a hideg verejték folyik a hátamon, és hirtelen rám tör a remegés.
- Louis...- minden energiámat összeszedve pillantok felé. Arca elborult, azt gondolná az ember, nem is hallja meg őt, ha nem ismerné. Én viszont történetesen ismerem őt. Tudom nagyon jól, hogy tisztán hallja, hogy a nevén szólítom, ám ez kevés.- Louis, a francba is, állítsd le magad!- hisztérikusan csapkodom a karját, mire szép fokozatosan lelassít.- Ez mire volt jó? Őszintén!
- Mire volt jó az, hogy így viselkedtél velem? Mia, bántottalak én valaha, hogy ezt csinálod?- nem értem, miről beszél. Tekintetem össze-vissza cikázik az arcán, keresek egy jelet, ami elárulhatná őt, elhiszem a saját ostobaságom, miszerint csak viccel.
- Nem értem, mire célzol- gyenge hangszálaim segítségével ennyit préselek ki magamból. Félek.
Félek, hogy egyszer elveszítem ezt az embert, és nem csak azért, amit az utóbbi időben érzek iránta. Az a Louis is pontosan annyira fog hiányozni, aki akaratos, hisztérikus, önző, mint a gondoskodó, a felszabadult vagy az őrjöngő. Minden egyes porcikája hiányozni fog, de ezidáig még magamnak sem mertem bevallani, nem hogy még neki. Ami pedig a csókot illeti...nos, nem tudok másra gondolni, ha nem foglalom el magam. Amint megállok egy percre a munkában, bevillannak a képek, újra érzem karjait szorosan a derekam körül, kiráz a hideg, ajkaim bizseregni kezdenek. Minden vágyam, hogy egyszer józanul is így viselkedjen; öleljen magához, olyan szorosan, ahogy már szinte lehetetlen, ajkai kapaszkodjanak az enyémekbe, érezzem magamon a tekintetét, még akkor is, amikor nem tudja titkolni, karjai fonják körbe a testem. Csak erre vágyom, ám nem szabad. Ennek az egyszerű oka Eleanor.
Nem ismerem őt, de ennek ellenére nem óhajtok a boldogságuk útjába állni, hiszen mit áltatom magam? Eleanor szinte tökéletes, gyönyörű és okos, kedves, Louis teljesen bele van habarodva- az ilyen hamar meglátszik- ráadásul az ő történetük nem érhet végett. Itt nem.
- Válaszolj egyetlen egy kérdésemre, rendben?- csak bólintok, nincs kedvem megszólalni, mert könnyűszerrel elárulhatnám magam és a kusza gondolataim.- Megbántottalak téged azzal a csókkal?
Lefagyok. Hogyan kéne erre reagálnom.
- Nem..vagyis nem tudom- megrántom a vállam. Úgy érzem, rég elvesztem ebben az egészben.
- Csak egy egyszerű kérdés, az Istenért!- hirtelen rácsap a kormányra, beleremeg az egész műszerfal, én pedig még kisebbre húzom magam össze.
- Ne csináld ezt Louis, mert ijesztő- könnyektől csillogó szemmel utoljára ránézek, mielőtt kiszállnék mellőle- Remélem jól fogod érezni magad a turnén.
- Mia, ne menj el, kérlek- hallom a hátam mögül, hogy kikapcsolja a biztonsági övet, de nem érdekel. Becsapom az ajtót, és visszafele kezdek el sétálni. Magam mögött akarom hagyni ezt az egészet. Menjen csak el, pihenjük ki egymás társaságát, aztán ha visszajön, egy kis szerencsével még emlékezni fog a nevemre.
Elkapja a karom, de kirántom a szorításából. 
- Engedj el- nem követelőzök, egyszerűen csak megkérem rá, és megteszi. Csalódottan, de elenged.- Vigyázz magadra.
- Hiányozni fogsz, nagyon- sóhaj, hajigazítás, kérlelő tekintet. Nem dőlök be neki. Soha többé.
- Te is- jobban, mint gondolnád. Ezt már csak magamban teszem hozzá, és végre elindulok haza.
Teljes érdektelenséget mutatva haladok előre, az egyik sarkon balra, a következő kereszteződésnél jobbra, majd egyenesen, végig az úton, át egy parkosított területen, néhány teret elhagyva, de hazaérek.
Fáradtan dobom le magam az előszobába. Annyi energia sem maradt bennem, hogy elvonszoljam magam a legközelebbi székhez, egyszerűen leülök a bejárati ajtó tövébe, és halkan sírdogálok.
Louis olyan érzelmeket váltott ki belőlem az elmúlt fél órában, amit még soha nem éreztem. Még nem voltam ennyire mérges, nem szerettem ennyire, és nem voltam ilyen mértékben csalódott egyszerre.
Remélem hamar eljön a 19:45.
Újra eszembe jut az ígéretem, és elhatározom, hogy én akkor is jól fogom magam érezni, nem számít semmi. Viselkedhet akárhogy Louis, nem fog érdekelni. Miért kellene nekem függenem tőle? Ő nekem senkim, nem mondhatja meg, hogyan éljem az életem. Igen, szörnyű lesz nélküle, de túl fogom élni. 19 évet éltem nélküle, még ugyan ennyit ki fogok bírni, vagy többet.
- Kit akarok én átverni?- magamnak teszem fel a kérdést, a válasz pedig egyszerű: saját magamat.
Összeszedem magam, letörlöm a könnyeimet és elkezdek készülődni. Vacsora az ikreknek, Melinek és Samnek, Mitch leinformálása, gyors zuhanyzás és öltözés.
Pontban háromnegyed nyolckor pedig már indulásra készen indulok el a lépcsőházban, ami szinte kong az ürességtől, mint mindig. Lent az ajtó mögött már vár rám Noah. A korlátnak támaszkodva mélyeket szippant a cigijéből, míg másik keze lazán lóg a zsebébe. Amikor meglát, széles vigyor terül el az arcán, eldobja az idő közben jócskán leégett csikket és néhány lépést tesz felém, így a köztünk lévő távolságot minimálisra csökkenti.
- Szia- még mindig mosolyog, csak áll velem szemben, azt sem tudja mit kéne csinálnia. Megkönnyítem a dolgát és az arcának mindkét oldalára adok egy-egy, kissé szájfényes puszit.
- Szia, hogy vagy?- palástolni az érzelmeket, ebben egyre jobb vagyok. Kedvesen és mosolygósan faggatom a mai napról, miközben szép lassan elindulunk a parkolóba, ahol a motorja áll. Beszéltetem, ameddig csak tudom, abból baj nem lehet. Egyszer csak a kezembe nyom egy bukó sisakot, de miután látja értelmetlen arckifejezésem, óvatos mozdulatokkal a fejemre húzza, eltűrve néhány apró hajtincset, és természetesen az arcom megsimítása sem marad el. 
- Ugye nem fogsz félni?- félig hátrafordulva segít fel maga mögé, kezeimet a karjai alatt a mellkasára vezeti.
- Félnem kéne?- a feszültségemet leplezve kacarászom, pedig egyáltalán nincs ínyemre ez az egész. Ha száguldozni fog, biztosan gyalog jövök haza.
- Biztonságban leszel, ne aggódj- hát hogyne. Így kezdődik a játék, amibe vakon belemegyek, anélkül hogy használnám az agyam. Megbízok valakiben, aki még az sem biztos, hogy itt lakik, mert csak olyan helyen láttam, ahol bárki megfordulhat. Elmegyek az éjszakai életbe vele, önkánt és dalolva.


A motor felbőg, és elindul. Nem száguldozunk, ennek ellenére hamar odaérünk a helyszínre, ahol már javában villódznak a fények, dübörög a zene, a bejáratnál pedig kígyózó sorok állnak.

- Mindig ilyen sokan vannak?- próbálom túlkiabálni a zajt, szerencsémre Noah vagy hozzászokott már ehhez, vagy csak nagyon jól olvas szájról.
- Általában telt ház van- ő is fennhangon beszél, miközben maga után húz az egyik oldalsó bejárathoz.
Többen jó ismerősként üdvözlik, és nekem is odaköszönnek, bájos mosolyt küldenek felém, a lányok többsége megsimogatja a hajam és bátorítóan néznek rám, néhányan kacsintanak. Kellemetlenül érzem magam ettől, de viszonzok minden kedvességet egy-egy integetéssel vagy puszival. Hirtelen annyi nevet kellene megjegyeznem, hogy azt sem tudom, végül engem hogy hívnak.
- Ülj le ide, én addig hozok valamit inni- Noah elnavigál a pult melletti, félreeső részhez, ahol alacsony műbőrgarnitúra terül el, hozzá hasonló magasságú asztallal. Lepakolja az otthagyott poharakat, benyúl a bárpult mögé és előhalássza az asztalok letörlésére szolgáló hangedlit.- Mit szeretnél? Sör, koktél, vagy valami ütősebb?
- Attól tartok egy sörnél többre nem fogja futni ma este- zavartan nevetek rá, mire válaszként csak belepuszil a hajamba a homlokom feletti részen.
- Ne aggódj, ma a vendégem vagy, és már tudom is, hogy mit hozok- bohókásan kacsint egyet, és eltűnik a fa bútorlap mögött. Lekap a függő poharak közül egy öblös tulipánhoz hasonlót, zúzott jeget szór bele, majd sorra nyitogatja és pakolgatja  az üvegeket. Alig hiszek a szememnek, egyrészt azért, mert pillanatok alatt elkészít egy gyönyörű narancs színben pompázó koktélt, másrészt azért, mert legalább három vagy négyféle tömény szeszt kevert össze nekem.
- Megtudhatom, hogy mi ez?- kíváncsian pislogok felé, önelégült mosolyát látva viszont elkap a lelkesedés.
- Zombie- közli egyszerűen- szerintem az egyik legfinomabb koktél. Ha nem ízlik, csinálok másikat!
- Amilyen gyönyörű, biztosan sikerül majd meginnom, köszönöm szépen- akaratlanul is megfogom a kezét, amivel az előttünk lévő üveglapon dobol.
- Remélem, hogy ízlik majd- valamelyest megnyugodva kér elnézést, és beáll néhány percre a pultba. 
Miközben kiszolgál, kortyonként tüntetem el az italomat, és egyszer csak arra eszmélek fel, hogy az üres poharat forgatom az ujjaim között, Noah pedig felém tart, ezúttal egy áttetsző, de enyhén zöldes árnyalatú löttyel.
- Látom, mégis csak finom lett- kiveszi a kezemből a poharam és az újat adja oda helyette- Ez is a ház ajándéka, csak aztán nehogy a fejedbe szálljon- újabb kacsintás, majd néhány pillanat múlva már szorosan mellettem ül.
- Azt hiszem, ezzel elkéstünk- egy teljesen új világban érzem magam, a testek a látóteremben csak egyre inkább elmosódnak, a végtagjaim egyszerre ólomsúlyúak és pillekönnyűek. 
Úgy érzem, elkezdek végre élni.












2014. 09. 23.

#Sorry

Drága Olvasók!


Borzasztóan sajnálom, de csak szerdán este tudom feltölteni a folytatást. Nem kifogásként írom, de egész héten úgy dolgozom, hogy reggeltől késő estig nem igen vagyok itthon. Az ígért időpontra viszont be fogom tudni fejezni a következő részt.

xx Lu

2014. 09. 16.

19. And all these little things..

Drága Olvasóim!

Nos,nem igazán sikerül ez az egész "frissítek-nappal-mert-ráérek" dolog, ezért marad az éjszaka.
Nem is tudom, mikor írtam utoljára ilyen hosszúságú részt, de remélem, a tartalma jobban megfog benneteket. 
Kiváncsi vagyok a véleményetekre, tehát ha elolvassátok, írjátok le, szerintetek mi lesz ez után. Bármit. Egy megérzést, kósza gondolatot, bármit. :) Igazán érdekel, hogy Ti mit gondoltok!

Nem is szaporítom tovább a szót.
Legyetek rosszak!

Csók,

xx Lu


Louis Tomlinson
- Az egész napom kudarcba fulladt. A stúdióban meggyűlt a bajom az énekléssel, aztán Harry, később Mia viselkedése rontotta el a kedvem. Nem tudom, mit csináljak- az egyetlen ember ma, akit nem bántottam meg, és még hajlandó meghallgatni minden siralmas gondolatomat, az az édesanyám. 
Hallom, hogy mély levegőt vesz, próbál tanácsot adni, de tudom, nehéz lehet, hisz egyáltalán nem vagyok ártatlan.
- Pihenj, Louis. Ennél többet ma már nem tehetsz. Holnap kezdődik egy új nap, majd akkor helyrehozol mindent. Addig is, aludj egyet- olyan szelíd a hangja, mintha nem is ember lenne, hanem egy természetfeletti lény. Jól esne otthon lenni, együtt beszélgetni, teát inni, mintha egy normális, szerető család lennénk. Sorra osztani a jó éjt puszikat, elköszönni, álomba merülni, boldogan felkelni. 
- Nem tudok aludni. Haza akarok menni- a sírás kerülget, de megpróbálom tartani magam, már csak anya kedvéért is, hogy ne szakadjon meg a szíve.
- Hamarosan, kisfiam- tisztán hallom a fájdalmat a hangjában, pedig egyáltalán nem akartam, hogy ő is így érezzen.- Próbáld meg, reggel pedig szedd össze a gondolataid, hogy mit akarsz. Ha nem megy, ne felejtsd el, hogy engem bármikor felhívhatsz.
- Szeretlek anya- elfojtott ásítás szűrődik át a vonal másik végéről, így elköszönök. Jobbnak látom nem felbolygatni az emberek életét, és csak a legszükségesebb információ-morzsákat elszórni.- Szép álmokat.
- Neked is, BooBear- még másodpercekkel az után is, hogy megszakítom a hívást, a telefonomat a fülemhez szorítva ülök. A fejemben újra meg újra visszhangoznak az elmúlt órákban hallottak, és úgy érzem, mintha az agyam csak most ébredt volna rá arra, hogy el kéne raktározni ezeket, és valahogy szelektálni a gondolatokat, élményeket, emlékeket.
Végül sajgó fejjel, egy gyors zuhany után a kanapén kötök ki, ahol a párnának még leheletnyi női parfüm illata van. Ölemben sós mogyoró, csoki, és egyéb nyalánkságok, egy tálcán rengeteg tea és egy kupac DVD. A közvetlen környezetemben minden egyes négyzetcentit beborítanak ezek az általános dolgok. Ha most készülne egy kép, és engem levágnának róla, mindenki azt hihetné, hogy egy szakítást követő este, egy átlagos lány hétköznapja, egy magányos nő szombati programja.
De mi van, ha egy férfi kerül padlóra? Engem nem érdekelnek sem a prostik, sem az alkohol. Utóbbival próbálkoztam, de nem arra van szükségem. A dohányzásról is lemondtam egy időre, mert attól sem éreztem magam jobban. Teszek tehát egy próbát a cukorral, a hatásvadász filmekkel és a tavaszi virágokra emlékeztető párnával, amibe belefúrhatom a fejem, ha intenzívebben akarom érezni a belőle áradó, kellemes illatot. Az viszont kétségtelen, hogy ha ezen az estén jobban is érezném magam, csak átmeneti megoldás lenne. Pontosan tudom ugyanis, hogy mire van szükségem. Azaz, vannak sejtéseim, hogy kik azok, akik változtatni tudnának tartósan a mindennapjaimon.
A gondolatok villámként cikáznak végig az elmémen, már nem is figyelek a filmre, hiszen mindig ugyan az történik: a férfi leugrik a felhőkarcolóról, kockáztatja a biztonságot, a halhatatlanságot, de Meg Ryan cserben hagyja. Meghal. 
Lecsukódnak a szemeim. Halványan az emlékeimben él a film betétdala, hangról hangra énekelem magamban, de már teljesen másik világban vagyok, ott, ahol az ember csak úgy lebeg, mindenféle kötöttség nélkül.
- Louis- távolról ismerős hang üti meg a fülem, de képtelen vagyok megmozdulni, vagy egyáltalán reagálni. A végtagjaim zsibbadnak, mindeközben rettenetesen fázok és mintha valami szúrná a talpam.- Louis, kelj fel!
- Öt perc- ez minden, amit reggel képes vagyok kinyögni.
Fogalmam sincs, meddig maradhattam fent az éjjel, de biztos vagyok benne, hogy a szervezetem egyenesen hisztériázik még egy kis alvásért.
- Nincs semmiféle öt perc!- sikerül beazonosítanom Harry hangját, a matatása pedig egyre közelebbről hangzik. 
Puff. Valami puha esik az arcomra, majd ezzel szinte egy időben rántja le rólam Harry a takarót.
- Gyerünk Louis, irány a fürdő! El fogunk késni a stúdióból!- türelmetlenül noszogat, nem csak szavakkal, de ezúttal tettekkel is: a kezemnél fogva próbál ülő pózba helyezni, hozzám vág egy tiszta felsőt meg egy nadrágot, ellentmondást nem tűrő hanggal küld el újra a fürdőbe.
- Jól van, jól van. Úgy beszélsz, mintha négy éves lennék- nemtetszésemet azzal fejezem ki, hogy talpamat élesen a járólaphoz vágva, csattogó lépésekkel haladok előre, túlzó mozdulatokat teszek, a tolóajtókat csak rángatom, a kulcsot pedig erőteljesen fordítom el a zárban.
- Talán mert úgy viselkedsz, mintha csak négy éves lennél!- ez az utolsó mondat, amit meghallok zuhanyzás előtt.
A fürdőszobai órára pillantva megértem Harry minden aggodalmát, hiszen nagyjából fél óránk van odaérni, és az út bő negyed óra, így hát felgyorsított ütemben próbálom összekaparni magam: a lehető leggyorsabb öltözés, fogmosás, majd mintha kicseréltek volna, úgy robogok le a lépcsőn. A földről csak felkapom a cipőm, gondolom a kocsiban lesz időm felvenni.
- Telefon, iratok?- Harry lazán támaszkodik az előszobafalnál, és remekül szórakozik azon, hogy épp élet-halál kérdést csinálok abból, hogy végre egyszer ne késsek el.
- Ne már- szinte csak magnak morgok, göndör barátom még mindig mókádnak tartja ezt az egész felfordulást, csak tudnám miért?!
- Nyugi, va még egy óránk indulásig- nem bírja tovább és kacagva lóki el magát a faltól. Megfontolt léptekkel közelíti meg a kanapét, és hirtelen levágódik rá.- Csak beszélni szerettem volna veled, na meg a tegnapi késésed miatt ez járt neked.
- Örülök, hogy ilyen jól szórakozol- duzzogva ugyan, de én is helyet foglalok mellette, végül a saját hülyeségemen kezdek nevetni én is- Miről akarsz beszélni?
- Mi van Miával?- semmi beetetés vagy puhatolózás, a tényekre kíváncsi.
- Jól van, mostanában fáradt, de attól függetlenül minde rendben van vele- én mégsem értem egészen, hogy mire gondol.
- Nem, nem íhy gondoltam. Zaklatott voltál tegnap, nem igazán tudtam elképzelni, mi lehet veled. Amikor pedig sértődötten faképnél hagytál minket, akkor ráébredtem: neked nem alkoholproblémáid vannak, hiszen te Louis Tomlinson vagy- mintha folyton mondogatnám, úgy ízlelgetem az utolsó szavait.
Én vagyok Louis Tomlinson. Egy angol srác, széles mosollyal, bohókás hajjal. Úgy ismertek meg, mint a világ egyik legsikeresebb fiúbandájának a tagja, aki sok csíkos pólóinget hord, szereti a piros nadrágját és a sárgarépát. Van egy barátnője, aki minden fiatal nő és tinédzser példaképe: gyönyörű, okos, remek ízlése van a ruhák és a design terén- no meg ugye a férfiak terén is, hiszen Louis Tomlinson, a One Direction egyik énekesének a barátnője. Nyilvánvaló, hogy nincs semmi gondjuk, boldogan élnek, világít a hófehér fogsoruk, sosem izzadnak, nincs szükségük semmire, bármit megvehetnek. Ők nem főznek, az nem elég sztáros. Mindenük drága, modern.
Az emberek vajon tudják, hogy nincs igazuk?
- Figyelsz, Louis?- gőzöm sincs, hogyan kalandozhattak el így a gondolataim. Szégyenkezve pillantok mellettem ülő barátomra, és bocsánatkérő tekintettel sarkallom arra, hogy ismételje el az elhangzottakat.
- Ne haragudj- lehajtom a fejem, de csak addig, amíg helyre nem rázom magam. Figyelj már, Louis. Harry hozzád beszél. Legalább most ne legyél önző, hallgass meg másokat is.
- Történt valami közted és Mia között, ugye?- fájdalmas pillantásokat vet felém és hirtelen nem tudom eldönteni, hogy mi bántja őt ennyire.
- Nem tudom- hazugságnak tűnik, de ez egyáltalán nem az. Mi is történt pontosan? Csók. Miért is? Vágy? Fellángolás? Talán a fejünkbe szállt száraz francia pezsgő? A magányosságunk? Vagy őszinte érzelmek?
Mindketten menekülünk a saját valóságunk elől, de minden bizonnyal rossz döntés egymás karjaiba vetni magunkat, mert ez a barátság többet ér mondjuk egy szexnél, amibe kizárólag a düh, az elkeseredettség és a pezsgő hajszol minket.
- Hogy érted, hogy nem tudod? Csak észreveszed, ha közelebb kerülsz valakihez fizikailag és lelkileg, mint...-nem fejezi be, amit mond, várakozóan néz rám. Egy egész hangár nagyságú sóhaj hagyja el a számat, pontosan tudom, mire gondol.
- Mint mi? Mint 'kéne'?- felhúzott szemöldökkel bámulok rá vissza, egyenesen a szemébe. Várom, hogyan reagál- Erre gondoltál, nem? 
- Talán- megrántja a vállát, és megpróbál fesztelenül üldögélni tovább, mintha csak az időjárásról beszélnénk.
- Megcsókoltam- egyszerűen kibukik belőlem, tényleg nem így terveztem elmondani neki. Sőt. Senkinek sem így akartam elmondani, nem mintha beszélgetni szeretnék az elmúlt hónapokról és hogy milyen baklövéseket követtem el, hisz akármennyire is jól esett akkor és ott magamhoz húzni és ajkaimat az övére szorítani, hiba volt. Nem akarom bántani őt, és még csak azt sem tudom, hogy ő hogyan élte meg mindazt.
Harry szótlan marad. A levegő megreked a tüdejében, egy hang sem hagyja el a torkát. Ha egy pillanattal korábban szólal meg, akkor talán nem csúszik ki a számon ez az egész. Mondani akart valamit, de belé fojtottam a szót. 
- És tudod, abban a pillanatban szükségesnek éreztem. Volt valami a szemében, amikor rám nézett. Vágytam rá, és ha nem józanodik ki valamennyire a friss levegőn, akkor nem lett volna elég ereje megállítani engem- leszegem a fejem ismét, hiszen újra és újra tudatosul bennem, mekkora barom vagyok. Mi van, ha ezzel megbántottam? Igazán nem akartam, és ha egy nő fejével gondolkozunk- nem mintha Mia egy mindennapi lány lenne, de azért mégis csak nő- akkor simán azt hihetné rólam, hogy részegen mindenkire rámászok, vagy csak egy éjszakára kellett.
- Megállítani?- igaz, sikerül valahogy visszatérnie a döbbenetből, hangja még így is az egekbe szökik, és zavarodott, mint egy kisiskolás.- Louis, elmesélnéd, hogy tulajdonképpen te és Mia hogy is jutottatok el odáig, hogy nem egyszerűen együtt igyatok, de este egy és ugyan azon lakásba kössetek ki?
Nagy levegő. 
- Kitaláltuk, hogy segít megkeresni a tökéletes helyet, ahová Eleanorral megyek, ha egyszer végre igent mond a találkozónkra. Nem randi, legalábbis, ha El nem akarja annak nevezni, akkor tiszteletben tartom. Szóval Mia segít, hiszen egy lány csak jobban tudja, hogy mire van szüksége- ezzel belekezdek az életem eddigi leggyerekesebb, legmerészebb és leglegeslegebb részletének elmesélésébe.
Harry szinte tátott szájjal hallgatja végig a kis mesémet. Nem szól közbe, nem tesz fel hülye kérdéseket. Az arckifejezése sem változik túl sokat- néha jobban csodálkozik.
Eddig még senkinek sem mondtam el mindezt, nem is gondoltam bele, mit is művelek, de semmi sem tántorít el: hiszem, hogy hangozzék akármilyen őrülten, attól még működőképes a tervem.
- Menjünk, mert tényleg elkésünk- az épp, hogy csak felocsúdó Harryt karon ragadom, és kirontok a házból, egyenesen a kocsijáig. Meg sem várom, hogy utolérjen, bepattanok a jobb oldalra, türelmesen ücsörgök, míg be ne száll ő is, és be nem indítja a motort.
Egészen addig nem beszél hozzám, amíg be nem állunk a parkolóba, én pedig egész úton dúdolom az idegesítő dalokat, amik a rádióban mennek. Türelmes vagyok, szívesen várok akár fél órát is, hogy Harry végre reagáljon.
- Normális vagy?- ez minden, amit sikerül kinyögnie. Se több, se kevesebb.
- Nem tudom. Valószínűleg nem- kiszállok a kocsiból, továbbra is higgadtan várakozok. Harry, mielőtt még bármit is csinálna, beletúr a hajába, megrázza a fejét, és motyog valamit. Csak mindezek után kászálódik ki és indulunk el a bejárathoz.
A szokásos formalitások után hamar a lényegre konccentrálunk és belevágunk a próbába. Sorra vesszük a dalokat, amiket biztosan színpadra viszünk az idei turnén, és egyre inkább az az érzésem, hogy túl sok lassú, szerelmes, esetleg szomorú dalt adunk elő. Én szeretem az életet, és ha nem is vagyok megelégedve teljes mértékig a sajátommal, még így sem lennék képes eldobni azt, de a melankolikus dallamok újra elrepítenek egy sötétebb, szűkebb és kényelmetlenebb világba. Nem kifejezetten szuicid hangulatba kerülök, inkább csak elmerülök a gondolataimban.
A Little things sorai alatt végig azon rágódok, hogy vajon miért nem tudok elvonatkoztatni a barna hajzuhatagoktól, a csillogó szemektől és a hetykén ringatózó csípőktől.
Eleanor.
Eszembe jut csilingelő nevetése. Az első csókunk. Egy tengerparti séta. Romantikus esték. Az első olyan reggel, amikor mellette ébredtem, ő pedig zavartan fúrta az arcát a kispárnába. Gyönyörű volt, mint egy istennő.
Mia.
Eltökélt. Járása közben a szél ide-oda lengeti barna tincseit. Szemei úgy ragyognak, ahogy a legdrágább brilliánsok sem tudnak. Bőrén hordozza a múltját, amik sebet ejtettek a lelkén is. Mégis...a szépsége fanyar, mint ő maga. Abban a csókban is benne volt minden, ami ő: félelem, magány, keserűség. A visszautasítása is olyan óvatos volt. 
Eleanor pont ilyen finom mozdulatokkal bátorított, amilyenekkel Mia leállított.
Megőrülök tőlük.
Mindenhol ott vannak. A gondolataimban. A soraimban. A dalokban, amik elhangzanak a mai napon. Azokban a magazinokban, amik kint hevernek az üvegasztalokon.
- Tarthatnánk egy pár perc szünetet?- most érzem azt, mennyire össze tudnak zavarni. Hol Eleanor, hol Mia arca villan fel a fejemben. Mosolyognak. A kivillanó válluk felett néznek hátra. Leomlik a hajuk. Sminkelnek. Megcsillan szájukon az ajakír az utcai lámpák fényénél. Egyetlen hullámos tincs hullik az arcukba. Csukott szemmel nevetnek. Sírnak. Vonzóak. 
Hevesen dobogó szívvel lépek ki a teraszra. Magam mögött hagyom a hangszigetelt helyiséget, és mély levegőt veszek. Élvezem, ahogy a szmog és a köd körül vesz.
A kabátom zsebéből előhúzok egy szál cigarettát, amit remegő kézzel gyújtok meg.
Bőgni tudnék ettől az érzéstől. Olyan, mintha elevenen akarnának megnyúzni, de előtte még szétmarcangolnának. 
Hogy lehet ennyire szeretni? Szinte már fáj.
Mióta szeretek én egyszerre két nőt?
Nem, egyik sem az anyám.
Harry jelenik meg az ajtóban. Undorral figyeli, ahogy nikotint juttatok a szervezetembe. 7-8mg-ot szálanként. És pontosan úgy, ahogy néhány órával ez előtt, kiejtem az első dolgot, ami hirtelen, szinte villámcsapás-szerű gyorsasággal fogalmazódik meg bennem.
- Szeretem őt, Harry.










2014. 09. 09.

18. Bad decisions are made of overthinking

Drága Olvasóim!

Újabb hét, újabb kedd, és még mindig éjjel. Holnap csak este tudnám feltölteni ezt a fejezetet, ugyan is dolgozni fogok, ezért gondoltam egy merészet és késő este nekiálltam befejezni.
Bővült a szereplő gárdánk, Mia megint sokat gondolkodik, de remélem tetszeni fog Nektek a folytatás! :)

Legyetek rosszak,

xx Lu




Amelia Villain
- Gyakran zárod ki magad? Mert még nem láttalak itt- Noah teljes nyugalommal üldögél a panel előtt elterülő parányi zöldterület egyik padján. 
Ragaszkodott ahhoz, hogy fényes nappal, miután végzek a munkahelyemen, egy kávéval ünnepeljük meg a sikeres bejutásunkat. Hajnal óta alig aludtam, a koffein pedig jótékony hatással van a fáradt szervezetemre. Louis után már oly' mindegy, ki forgatja fel a világomat, Noah pedig elég rendes srácnak tűnik. Pontosabban nem egy dollármilliókat érő dalos pacsirta, tehát biztonságos vele lógni.
- Nem igazán. Sőt! A helyzet az, hogy még nem igazán estem haza hajnalban, és nem szokásom elhagyni a kulcsaimat- erősen gondolkodtam egész délelőtt azon, hogy felhívom Louist, de még nem megy. Majd később talán beugrok érte, addig használom Jens kulcsát.
- Akkor te amolyan jó kislány vagy?- kérdő tekintetemre magyarázni kezd- Tudod, nem iszik, nem bulizik hétvégente és több kilincset fogott, mint...
- Jó, értem. Ne fokozd- felnevetek, mert túl rég hallottam ezt a csodálatos hasonlatot, még talán valamikor a gimnázium első éveiben.- Valami olyasmi.
- De tegnap ittas voltál. Ezt hogy magyarázod? Balul elsült randi?- pofátlanul kíváncsi, nem kertel sokat, ha tudni akar valamit.- Nem kell így megilletődni, érezni lehetett rajtad a drága férfi pacsuli szagot. Legközelebb mondd meg a srácnak, hogy dobja ki azt a vacakot és használjon normális kölnit.
- Honnan veszed, hogy lesz legközelebb?
- Nem tűnsz annak a fajta lánynak, akinek bejönnek az egy éjszakás kalandok- a vér az arcomba tódul, szinte lángol. Ennyire kiismerhető vagyok? Noah miért látja ezt, mondhatni az első találkozásunkkor?- Zavarban vagy? 
- Nem!- a kelleténél határozottabban jelentem ki, már-már hisztérikusan.
- Le ne harapd a fejem- a jókedve lankadatlan, arcán a nevetőráncok hivalkodóan jelennek meg, mintha csak kizárólag azért lennének, hogy felvághasson velük, semmi másért.- Egyébként mindenki tudja, hogy a jó kislányok sem jók, csak még nem buktak le.
- Oh, igazán? És ezt a bölcsességet melyik éjszakai pillangótól tanultad?- magamat is meglepem a hirtelen jött bátorságommal, és amint látom, ő sem várta ezt.
Lustán elsétál a közeli szemeteshez a papírpoharakkal és kidobja őket. Nem reagál szavakkal, nem válaszol, csupán megvillant egy olyan ellenállhatatlan mosolyt, amilyet még nem láttam. Lassan mozog, fájdalmasan lassan. Tiszta, gyűrődéstől mentes felsőjét még utoljára megigazítja és beletúr a hajába, mielőtt visszaülne mellém. 
Határozottan közelebb van, mint kellene, a combunk összeér, ahogy a térdünk is egy-egy ponton. Karjait lazán végignyújtja a pad háttámláján, pontosan az én vállam felett.
- Jó arc vagy, Am- még mindig úgy vigyorog, ahogy néhány perce folyamatosan, amivel az őrületbe kerget.
- Nos, Noah, ennek örülök- megköszörülöm a torkom, egyszerűen kényelmetlenül érzem magam. Túl sok, túl rámenős, túl kedves. Egyszerűen minden sok ebből a srácból, de valamiért nem igazán elég. 
- Mennyire?- ha ez lehetséges, még egy kicsit közelebb hajol, a leheletét érzem a bőrömön, azonban nem ráz ki tőle a hideg, sőt, semmilyen érzést nem vált ki belőlem a már percek óta tartó kellemetlenségen kívül.
- Ne haragudj, de azt hiszem eljött az ideje annak, hogy visszaszerezzem a kulcsaimat- tehetetlenül állok előtte, miután felpattanok a padról. Csak nézek a szemébe, amiben nem veszek el, de valamiért mégsem közömbös. Furcsa érzésem van, hiszen ehhez foghatót még nem tapasztaltam, és most egyáltalán nincs szó szerelemről. Noah felkelti az ember figyelmét, de nem köti le hosszútávon, ha csak nem tesz érte folyamatosan, és ezzel valószínűleg teljesen tisztában van, hiszen minden egyes percre jut valami, egy apró mozdulat, egy gesztus, érintés, mosoly, kedves szavak, bármi.
- Ilyen hirtelen el akarsz szaladni?- a döbbenetet felváltja a mosoly, ami már inkább tenyérbemászó, mint csábító.
Megrántom a vállam, és elindulok az egyik, hirtelen kiválasztott irányba. Nem is igazán fogom fel, hová is tartok, a lábam magától vezet el arra az útra, amin csak egyszer jártam gyalog, még pedig ma hajnalban.
Lehajtott fejjel sietek, fogalmam sincs, miért érzem így magam, zavart lettem és hirtelen végtelen magányra és szabadságra vágyom.
Menekülni akarok. De honnan? Eltűnni innen. De mégis hova? Szaladni, messzire. De kihez? 
A választ hamar megtalálom, sarkon fordulok és amilyen feltűnésmentesen csak tudok, belépek a lépcsőházba. Rohanok fel a lépcsőn, és szinte beleerőszakolom a kulcsot a kulcslyukba.
- Na, ki akar lemenni sétálni?- elégedett vigyor jelenik meg az arcomon, amikor felbukkannak az apróságok, ki-ki a saját ágyából kipattanva.
A délutáni csendes pihenőt megszakítva indulok el négy kisgyerekkel a közeli játszótérre. Engedelmesen és teljes fegyelemben közlekednek mellettem a testvéreim, hiszen hozzászoktak ahhoz, hogy forgalmas utakon jönnek mellettem- vagy anya mellett. Ellenőrzöm, hogy tiszta-e a terep, de minden jel arra utal, Noah már rég nem üldögél azon a padon.
Elnézegetem a mászókán himbálózó húgaimat, amíg Samet lököm a hintán. Jól esik kicsit több időt tölteni velük, még úgy is, hogy mindez a munkaidőm rovására megy. Eljutottam oda, hogy egyszerűen nem érdekel. Az a pénz, amennyit így keresek, elegendő ahhoz, hogy ne haljunk éhen, pláne úgy, hogy Mitch valami műszakvezető lett, ráadásul az elmúlt napokban nem éreztem rajta az olcsó pia és dohány szagát.
- Szia- azonnal megismerem Louist, nem csak a hangjáról de a piszkosul hideg ujjairól is. Le kéne szoknia a dohányzásról, vagy rendesen fel kellene öltöznie. Ez egyszerűen nem egészséges.
- Szia- megfordulva, szinte reflexből puszilom meg az arca két oldalát, és rájövök, mennyire furcsa szokás ez. Mi van, ha én nem az arcát akarom megcsókolni? Mi van, ha a homlokát, ajkait, állát szeretném? Ha arra van szükségem, hogy elmúljon a gyomorgörcsöm? Erről azonban szó sem lehet, lenyelem a torkomban lakozó gombócot, elcsitítom a pillangóimat és megregulázom remegő lábaimat.
- Hová tűntél reggelre?- elveszek a karjai között, még úgy is, hogy ilyenkor még inkább arra összpontosítok, mennyire erős vagyok. Vagy legalábbis mennyire erősnek kéne lennem.
- Kényelmetlen volt a kanapéd- akárhogyan próbálkozom, erőltetetten hangzik, és egyáltalán nem vicces.- Meli, ne rángasd a testvéred! Ne haragudj, muszáj rendet tennem köztük.
Hálás vagyok, amiért ma a szokásosnál egy kicsit nyűgösebbek a lányok, így elszakadhatok Louis mellől pár pillanat erejéig. Ám nem élvezhetem sokáig, kulcszörgésre kapom fel a fejem, még az előtt, hogy a mászókához érnék.
- Gondoltam szükséged van erre- megjelenik előttem a megannyi kulcsot, apró díszt és milliónyi emléket őrző láncom.
- Jól gondoltad. Köszönöm- hálásan pillantok rá a vállam mögül, miközben megpróbálom Melit leszedni a fatákolmány legtetejéről. Nincs sok választásom, kénytelen leszek utána mászni. A táskámat ledobom magam mellé és elindulok.
- Nem gondolod, hogy ehhez túl idős vagy?- harsány nevetésére csak egy szúrós pillantással felelek. Megragadom Meli karját és finoman lenoszogatom.
- Elég lesz, pihenjetek kicsit, jó?- magam elé engedem és figyelem, ahogy lefelé lépdel. Louis félúton az ölébe kapja, majd az ikreket is. Várakozóan néz rám, én pedig csak ülök a vöröses barnára pácolt gerendán, és azon gondolkodom, hogyan kerülhetném el a kellemetlen szituációk tömkelegét.
- Nem jössz le?- felém nyújtja a karjait, én pedig lefagyok. Kapaszkodjak belé, engedjem, hogy megint úgy zárjon a karjaiba, mint tegnap este, azzal a hamis érzelemmel, miszerint szüksége van rám? Azaz, hogy Rám van szüksége? Nem.
- De- hazug mosoly, elutasító intés, majd a saját magam módján, segítség nélkül ereszkedek a talajra.
Néhány másodpercet elvesztegetek azzal, hogy visszaveszem a vállamra a táskám, és úgy teszek, mintha minden réteg ruhámat meg kéne igazítanom, vagy meg kéne keresnem a testvéreimet. Ez alatt az idő alatt inkább azon töprengek, vajon szóba fogja-e hozni a csókot? Vagy egyáltalán emlékszik rá? Én nem tudom megállapítani, hogy ő mennyire volt ittas, hiszen neki biztosan nagyobb tapasztalata van ebben, mint nekem, de nem volt ő sem szín józan, sőt...Ha jól emlékszem, ő nem akart megállni, és amint eszembe jut a tegnap este, kiráz a hideg. Pont úgy, mint amikor a sérülésemet próbálta bekötözni, amikor összeértek az ujjaink, amikor először aludtam a lakásában, amikor megölelt a kórház folyosóján.
- Baj van?- eltűr egy tincset az arcomból, közben akaratlanul is hozzáér az arcomhoz az ujja. Nem tehet róla, hogy ezt váltja ki belőlem, de én sem. Mentségemre legyen, hogy soha, de soha nem közeledtem felé, egyszerűen csak itt lyukadtunk ki. Ő sóvárog Eleanor után, én pedig minden egyes együtt töltött perc után rosszul érzem magam emiatt a váratlan remegés miatt.
- Dehogy, csak kicsit kimerültem- megerőltetem magam, és mosolyogni kezdek. Biztatóan, hitelesen, minden színészi tehetségemet beleadva.- Jobb, ha felkísérem Samet meg a lányokat. Kezd késő lenni.
Anélkül, hogy kérdőre vonná a távozásomat, természetesnek veszi, hogy ahogy eddig mindig, segítsen megfogni az apró kezeket, elkísérjen minket az ajtóig, és bent pedig mellettem maradjon egy pár percig, és megkönnyítse a dolgom, hogy míg én elpakolok, és elkészítem a kicsik vacsoráját, addig lekösse minden figyelmüket és energiájukat- csak ő képes erre.
Akárhányszor megteszi ezt, csak állok a nappali és a konyha közti átjárónál, és figyelem, hogyan épül be közéjük, milyen alázattal viselkedik velük, és Sam mennyire örül neki, még akkor is, amikor nyűgös, amikor nem alszik eleget, és amikor Louis nem is olyan vicces és szórakoztató.
~
A hűvös, késő esti levegőtől kiráz a hideg, de még nem akarok felmenni. Arról a padról bámulok fel a lakásunk egyik ablakára, ahol délután Noah társaságában ültem, és Louis viselkedésén gondolkozom. Tudhattam volna, hogy egyikünk sem fogja szóba hozni a tegnap estét, pedig bizony van mit megbeszélni. És most mégis, nem tudok haragudni, sem rá, sem a helyzetre. Talán nem akarok, és soha nem is akartam. Az első pillanattól fogva a célom utasítani őt, a teljes lényét, és kudarcot vallottam, mert beengedtem őt az életembe, hagytam, hogy kedves legyen, hogy gondoskodjon rólam, a barátom legyen, úgy igazán. Megérte? Nem. Mert most itt ülök a hideg padon és ahelyett, hogy ma engedtem volna egy sokkal hétköznapibb srácnak, hogy megpróbáljon egy lépéssel közelebb kerülni hozzám- ami jegyezzük meg, az elmúlt közel húsz évben egyszer történt meg-, vakon nemet mondtam rá, nem csak szóval, de tettekkel is, de amikor nemet kellene mondanom, a valaha volt leghatározottabb nemet, akkor viszont kudarcba fullad minden bátorságom és kitartásom. 
Igen. Louis az az ember, aki mindig is befolyásolni fogja az életem, aki fel fogja forgatni még évek múlva is, ha egyáltalán emlékezni fog rám az idei turné után, hiszen, miért áltatnám magam? Az ő foglalkozása egy fikarcnyit sem változott január óta, én pedig még mindig az a csóró fociedző vagyok, aki nem él meg a hobbijából, nincs pénze tovább tanulni, ezért heti öt vagy hat napot gürizik egy kávéházban.
- Nahát, elfutsz, aztán visszatérsz?- hirtelen úgy megijedek a mellém ülő alaktól, hogy reflex-szerűen orrba vágom. Csak ez után ismerem fel Noah fájdalomtól eltorzult arcát.
- Jézusom, ne haragudj! Nagyon fáj?- megpróbálom lefejteni ujjait a fájó pontról, miközben nem győzök bocsánatot kérni.
- Nyugi, túl fogom élni- kissé orrhangon próbál megnyugtatni, inkább kevesebb, mint több sikerrel.
- Noah, hidd el, nem direkt volt, csak annyira megijesztettél, és én..nem is tudom, csak megijedtem és..- hebegek össze-vissza, minden porcikám remeg. Ám ez csak a rémület miatt van, ráadásul bűntudatom van, amiért így elintéztem szegényt.
- Kaptam már durvábbat is. Mondjuk nem lánytól, de kaptam- kissé megrázza a fejét és megdörzsöli az arcát- De ha mindenáron el akarod nyerni a bocsánatomat, van rá mód.
Noah szokott gondolkodni, mielőtt megszólal, vagy tényleg képes mindig a saját malmára hajtani a vizet?
- És mégis, mi lenne az?- türelmetlenül várom a válaszát, miközben felé nyújtok egy zsebkendőt, amivel megtörölheti a könnyben úszó szemeit.
- Gyere el velem valamelyik este- ezt úgy jeleti ki, mintha tudnom kéne, mire gondol.
- Hova?- ha akarnám se tudnám elrejteni a döbbenetet, ami az arcomról olvasható.
- Van egy éjszakai bárom. Gyere el velem egyik este, és én cserébe elfelejtem, hogy majdnem eltörted az orrom.- Még a sötétben is látom, hogy villog a szeme, milyen izgatott. A válaszom egyértelmű.
- Legyen. De csak egyszer- felém nyújtja a jobb karját, én pedig elfogadom a kézfogást, ezzel megpecsételve az ígéretemet.
És íme, a következő ballépésem.





2014. 09. 02.

17. The day after

Drága Olvasóim!

Elérkezett az idő, amikor már nem éjjelente frissítek. Elmúltak azok a hetek, amik a hajnalba nyúló irogatásról szóltak, nincs több késő esti gépelés. De! Ez nem jelenti azt, hogy nem is lesz semmi. Ez az utolsó bejegyzés egy időre, ami ilyenkor kerül fel, mostantól fényes nappal érkeznek a részek, legalábbis kéthetente.
Ismét csak meg kell köszönnöm a kedves szavakat, szebbé tették a hetem egy részét!:)

Kitartást a sulihoz és legyetek rosszak,

xx Lu







Louis Tomlinson
Az éles fájdalom mindenhol, elviselhetetlenül és kitartóan támadja meg a fejem, a nyakam, a hátam, egyszerűen mindenem. Szédelegve nyitom ki a szemem, de azonnal vissza is csukom, mert a nappaliba beáramló napfény kis híján megvakít. Vakon tapogatózom magam mellett, Miát keresve, ám csak hűlt helyét találom.

- Miaaa- panaszosan felnyögök, és reménykedek abban, hogy valahonnan meghallom a hangját, a lépteit, ahogyan siet felém, vagy csak elcsitít, hogy fejezzem be a hangoskodást.
Csend.
Nem szól rám, nem terem mellettem. Egyszerűen nincs itt, ami elkeserít.
Megpróbálok felülni, két kézzel támaszkodok meg a térdeimen, fejem előre billen. Fáj mindenem, bár nem feltétlenül az alkoholtól, mindinkább a kényelmetlen kanapétól. Kétség kívül nem arra találták ki, hogy az ember beájuljon ide az éjszaka közepén, enyhén ittasan egy lánnyal. Egy lánnyal, akit megcsókoltam, és nem bántam meg. Nem tudom megbánni, és nem is akarom, most még nem. Nem is igazán értem, hogyan jutottunk el idáig, na nem mintha több is történt volna. Zavaros minden, minden, amire emlékszem, csupán annyi, hogy ott áll előttem, csillogó szemmel, kipirult arccal, fáradtan, részegen és gyönyörűen.
Mi a francot képzelek én?
A telefonom után nyúlok, megpróbálom felhívni őt, hiszen teljesen egyértelmű, hogy nincs itt. Nekem viszont szükségem van rá. Meg kell beszélnem vele ezt a csók dolgot, mert én még mindig Eleanort szeretem, és a terv nem az, hogy összetörjek egy szívet, hanem hogy az enyém helyre jöjjön. Önzőség vagy sem, ez így van.
Minden porcikámmal arra összpontosítok, hogy meghalljam a hangját, szinte beleég az agyamba a monoton búgás, mire rájövök, hogy nem jártam sikerrel. Többszöri próbálkozás után feladom, a telefont ledobom magam mellé és az ablakhoz sétálok.
A fiókom mélye igazi kincseket rejt; néhány jegyzetet, telefonszámokat, egy karkötőt, de most egyikre sincs szükségem. Addig keresgélek, míg rá nem bukkanok a cigarettámra. 
Elég régen nyúltam hozzá, csupán néhány darab hiányzik a dobozból. Egyszerűen nem kívántam, most mégis úgy érzem, szükségem van arra, hogy a nikotin és a kátrány szétáradjon a testemben. Sietősen, remegő ujjakkal veszek ki egy szálat, ajkaim közé szorítom és félig hunyorogva nézem végig, ahogy az öngyújtó lángcsóvát lövell ki, ezzel meggyújtva a vékony papírt. Hatalmas levegőt veszek, érzem ahogy a füst leszalad a légcsövemen, megtöltve mindenféle káros anyaggal a tüdőmet, majd fokozatosan engedem ki a benzolos levegőt a számon és az orromon.
Nyugalom. Ezt érzem legbelül. Tudom, hogy fel akar törni, el akarja hessegetni a rosszat, a fájdalmat, mégis, mintha időre lenne szüksége, minduntalan eltűnik, és engedi, hogy valami sötét kerüljön a felszínre.
Lepöccintek egy jókora adag hamut, megfigyelem, hogyan hullik le az ablakpárkányra, és onnan hogyan fújja le a szél. Szédelgek az oxigénhiánytól, ennek ellenére nem dobom el a cigit, csak még erősebben tartom, és utolsó lélegzetemig szívom. Mikor már a füstszűrő kezd átmelegedni, egyszerűen elnyomom és elhajítom valahova. Nem érdekel, ahogyan semmi más sem. Csak beszélni akarok Miával, helyre akarom hozni a dolgokat Eleanorral. Hát ekkora kérés ez? Hogy végre boldog legyek? Mit ér a milliós lakásom, a drága autóm, a szabadidőm, ha nincs kivel megosztanom? 
A zavaros gondolataimból a telefonom csörgése rángat ki. Szinte pillanatok alatt újra a készülékkel a kezemben állok, ám a hívó nem éppen az, akit vártam.
- Mondd, Zayn- magam is meglepődök, mennyire pocsék állapotban vagyok, ezért megköszörülöm a torkom.
- Azt hittem már valami baj van. Hol vagy?- sértődötten cseng a hangja, amitől hirtelen tör rám a félelem: mit felejtettem el?- Már itt várunk rád legalább fél órája.
- Kivel vársz rám, hol és miért?- tényleg fogalmam sincs, hol kéne lennem ebben a percben, ami valljuk be, kínos.
- A stúdióban? Louis, ne szórakozz velem, mikor érsz ide?- döbbenten dobom el újra a kezemben lévő telefont, felrohanok az emeletre, hogy átöltözzek, befújom magam parfümmel, majd robogok is le a kabátomért. Rekordsebességgel kapom össze magam, kettesével veszem a lépcsőfokokat a garázs irányába, ám amikor kinyitom az ajtót, igencsak meglepődök. A kocsi sehol. 
Persze, az étterem...
Anélkül, hogy pánikba esnék, hívok egy taxit, majd rögtön tárcsázom az étterem számát, hogy elhozassam az autómat. Pocsék egy reggel ez, vagyis inkább délelőtt, hiszen jócskán elmúlt 10 óra, mikor felkeltem. 
Amilyen hamar csak tudok, beülök a taxiba és diktálom a címet. Az út nagy része teljesen ismeretlen számomra, mert nem győzök bocsánatot kérni a többiektől, amiért kiment a fejemből ez az egész munka-dolog, az éttermet meg úgy kell kergetnem telefonon keresztül, hogy legalább valaki hajlandó legyen felvenni a rohadt telefont és elszállíttassa az autómat a lakásomhoz.
Fáradtan esek ki a stúdió előtt a hátsó ülésről. Sietősen kifizetem a fuvart, majd a lépcsőn felrohanok az üvegfalba épített bejárathoz. Belépve arcon csap a kellemesen meleg levegő, örömmel veszem észre hogy itt legalább nem olyan nedves a levegő, mint az utcán, ahol mindent köd borít, még nap közben is, és a legtöbb autón versenyt futnak az idővel a lecsapódott párából alakult vízcseppek. Ezzel ellentétben itt körülöleli az embert a nyugalmat árasztó modernség, a tág helyiségekben friss a levegő, tiszta, portól mentes. A nyers, fenyő színű pultok mögött elegáns blúzt és fekete szoknyát viselő nők ücsörögnek, a közlekedőkön hasonló eleganciával rendelkező férfiak lebzselnek, mintha nem mindig ugyan azokról a gusztustalan pletykákról lenne szó, vagy a hétvégi legénybulikról, én pedig rutinosan indulok el a megfelelő folyosó irányába, kínosan ügyelve arra, hogy köszönjek mindenkinek, mindeközben ne legyen feltűnő az állapotom. 
Elővigyázatosságból beveszek néhány mentolos cukorkát, mielőtt belépnék a hangszigetelt helyiségbe- nem hiányzik, hogy mindenkinek rögtön a legelején világossá váljon, másnapos vagyok. Nem vetne rám túl jó fényt, ráadásul az ábrázatom sokkalta rosszabb, mint ahogyan valójában érzem magam.
- Jó reggelt, Louis- nem, nem igazán van jó reggelem, de egy laza, amolyan "én megtehetem, mert úgyis mindig kések" mosollyal elintézem az ironikus köszöntéseket.
- Szebbet és jobbat mindenkinek- végigfuttatom a tekintetem a társaságon. Rajtam kívül a legtöbben kipihentek, az ismerős arcok hirtelen idegenné válnak, hiszen a szemek alatt nem húzódnak sötét karikák, a bőrük napsütötte, egészséges barna. Ha ezek után magamra nézek, nem ezt látom, hiszen az én valóságom nem olyan, mint az övék. Én nem töltöttem trópusi tengerparton a télre csúszott nyári pihenésem, nem volt mellettem senki, akit esténként mediterrán étterembe vihettem volna, az én bőröm fehér, mint a frissen hullott hó, a szemem alatt csak halványodott a lilás fekete folt, és a többiekkel ellentétben nem szedtem fel egy dekát sem, csak elhagytam néhány kósza kilót.
- Örülök, hogy megérkeztetek mind épségben- fáj a fejem, szédülök, a rengeteg férfiparfüm elegye marja a torkom. Megtámaszkodok az asztallapon, a lehető legkisebb feltűnést keltve. Már azt sem tudom, kinek a szájából hangoztak el az előbbi szavak. Ez nem egyszerű másnaposság, valami más. Oxigénhiány. Bűntudat. Magány. Minden.
- Louis, minden rendben?- Niall aggódó pillantásával találom magam szemben. Aprót bólintok és lenyelem az idő közben parányira zsugorodott cukorkákat.
- A lehető legnagyobb rendben- fájdalmas félmosolyt eresztek, magamat ellökve a bútortól indulok meg a székem irányába.
Zayn a jobb, Liam pedig a bal oldalamnál foglal helyet. Ez jó, mert ha ne adj Isten arra kerülne a sor, hogy elájulok megint, az ő csontjaikat nem hogy nem törném el, de szinte lepattannék róluk.
Felhangzik a Half a heart első akkordja, érzékelem, amint Liam megszorítja a szék ülőkéjének a szélét, Zayn pedig mély levegőt vesz. Balomon ülő bandatársam hangja felcsendül. Keserűen és kristály tisztán. Mindig is irigyeltem, amiért könnyebben átlényegül, hogy sokkal egyszerűbb neki átadni az érzelmeket a közönségnek, mint nekem. Mert mi az, ami a legtöbb ember számára megmarad? "Oh, Louis, az a srác, aki folyton viccelődik és boldogan vigyorog!" Nos, a dolgok úgy állnak, hogy jelenleg egy darab rongy vagyok, aki lassan elkopik.
- Louis!- Harry csalódottan csattan fel. Megint elfelejtettem belépni. Nem hogy időben nem sikerült, de egyáltalán nem vettem észre, hogy énekelnem kéne. Pedig nem ártott volna.
- Bocs srácok, kezdjük elölről. Menni fog- nem. Hazudok önmagamnak, mert nem megy. Eleanor nélkül egy senkinek éreztem magam, most pedig, hogy hagytam Miát lelépni a csók után, hogy nem keltem fel hozzá hajnalban, hogy jól van-e, hogy elengedtem a karjaim közül..még inkább senkinek érzem magam.
Sosem akartam fájdalmat okozni másoknak, pláne nem olyanoknak, akik fontosak számomra és sok mindent tettek értem. 
Újra meghallom az ismerős dallamot, ezúttal magamban énekelek Liammel, majd Zayn szólóját is követem. Harmadikként énekelem a szívhez szóló sorokat, beleadok minden tőlem telhetőt. A bemagyarázott hazugságokat, beteg gondolatokat kiénekelem magamból. Végig egy dolog lebeg a szemem előtt: most jobb lesz. Jobb leszek én is, küzdeni fogok, hisz nem akarom úgy végezni, mint a dal magányos fele, aki csak sír egy lány után, kesereg és elgyengül. Az a fiú akarok lenni, akinek nincsenek problémái, aki elég tökös ahhoz, hogy visszahódítsa élete szerelmét, ha kell, egy másik csodás lány segítségével.
A gondolataim olyan gyorsan röpítik az időt, hogy véget ér a sokadik dal is, s mind az öten kissé fáradtan dőlünk hátra. Jól esik újra itt lenni, együtt, ezeken a borzasztóan kényelmetlen székeken ülve, mikrofonnal a kezünkben. Hiszem, hogy a zene terápia. Nem is kell bizonygatnom: Niall távol a családjától tölti az év nagy részét, sokszor lehangolt emiatt. Liamnek, hozzám hasonlóan, labilis magánélete van, ami felemészti az embert. Harry kénytelen válogatott hülyeségeket olvasni önnön magáról és az állítólagos kedveseiről. Zayn pedig görcsösen ragaszkodik menyasszonyához, amit teljesen megértek. Nehéz nekik is egymás nélkül, pláne most, hogy lassan útnak indulunk. És én? Én szenvedek a magánytól, Eleanor és a családom hiányától. Viszont még mind az öten itt vagyunk, élünk, és képesek vagyunk mosolyogni, ez pedig csak is és kizárólag a zene érdeme és a daloké, amin együtt dolgozunk, nevetünk, és amik egyenként válnak a darabjainkká, amik ha hiányoznak, felismerhetetlen másai vagyunk magunknak.
- Louis, beszélhetnénk?- Harry feltűnésmentesen hív félre, kezembe nyomva egy üveg ásványvizet. Amint megpillantom a műanyag palackot, különös vágyat érzek, hogy legalább egy tartálynyi folyadékot juttassak a szervezetembe. Kapkodva veszem el tőle az üveget, és kilépve a folyosóra, húzóra leiszom a felét.
- Mire vagy kíváncsi?- megpróbálom félretenni minden rossz érzésemet ezzel a baráti csevejjel kapcsolatban, de nem megy. Harry vádlón néz rám, ölbe tett kézzel, a falnak támaszkodva.
- Szerinted?- szemöldöke az égbe szalad, én pedig, miután felfogom a célzását, csak megforgatom a szemem.- Louis, még mindig nem vagy jól, elhiszem. Viszont ezzel az önsajnálattal, a magadba fordulással és az ivással nem mész semmire.
- Szóval erről van szó- teljesen félreértjük egymást, ez nyilvánvaló.- Nyugi Harry, nem menekülök az alkoholba, csak tegnap elmentünk Miával vacsorázni és kicsit iszogattunk. Sokkal jobban vagyok, mint hinnéd.
- Mia? Jaj, Louis..- a fejét fogja, közben nemet int. Nem értem, miért reagál így.
- Azt hittem, megbékéltél a gondolattal- felbosszant a viselkedése és a hozzáállása. Emlékszem, hetekkel ez előtt pontosan ilyen fejet vágott, ha szóba került Mia, mint most.
- Szimpatikus lány, meg minden, de ha Eleanor fontos lenne számodra, nem lógnál hosszú lábú focistákkal.
Nem hazudok, ha azt mondom, mélységesen bántóak ezek a szavak, pont az ő szájából. Liam, Zayn, és Niall miért nem vonnak kérdőre? Ők miért nem akarnak beleavatkozni az életembe? Ők miért fogadják el, hogy van rajtuk kívül más is, akivel szívesen töltöm a szabadidőmet? 
- Ez nem volt fair- sarkon fordulok, egyenesen a kijárat felé haladok. Megsértve érzem magam. Még hogy nekem nem fontos Eleanor? Akkor szerinte miért vettem nyakamba a várost, miért akarom megtalálni a megfelelő helyet? Miért írtam neki levelet, miért próbáltam ezerszer bocsánatot kérni azért, amit még talán el se követtem? Miért üldöztem a szeretetemmel, miért féltettem mindentől? Miért?
Felvetődik viszont valami. Kétség kívül szeretem Eleanort, tisztelem azt, amit csinál és támogatnám minden jövőre vonatkozó tervét, még ha én nem is lennék benne- remélem nem így lesz-, de akkor miért éreztem szükségét éjjel annak a csóknak? Határozottan vágytam rá, ezt akartam: érezni a lüktető ereket a kezem közt, amint zubog benne a vér. Puha, rózsaszín ajkakra vágytam, eper ízű, finom csókra. És azzal is tisztában voltam, kivel szálltam ki a taxiból, kit akartam aznap este egy kicsit lenyűgözni, kin akadt meg a szemem az első pillanatban, kinek festett elragadó pírt az arcára a pezsgő, kit segítettem át a lakásom küszöbén, kinek segítettem le a kabátját, vontam a karjaim közé és csókoltam meg. Amelia Villain.
Még soha ilyen nehéz nem volt. Hívjam fel? Hagyjam? Barátok vagyunk, de átléptünk egy bizonyos határt. Én nem foghatom az alkoholra, ő nem fogja szóba hozni. Én folytattam volna, ő leállított. Én meggondolatlan voltam, ő elgyengült. Én belülről rohadok, ő makulátlan.