2014. 10. 28.

25. I want

Sziasztok!

Sajnálom, hogy ennyire össze-vissza jönnek a részek, de minden hetem máshogy alakul, talán megértitek. Nem tudok túl sokat írni erről a részről, számomra kissé unalmas, és bár nem így terveztem, az eredeti verzió kitörlődött. Azért remélem, a végével sikerül kárpótolnom valamennyire titeket. :)
Előre bocsájtanám, hogy még nem tudom, lesz-e rész jövő héten, ugyanis költözöm. Minden tőlem telhetőt megteszek, remélem sikerülni fog.

Jó pihenést a szünetben, és legyetek rosszak,

xx Lu







Amelia Villain:

Jenns tátott szájjal bámul, mikor mesélem neki a történteket. Még pár napig itthon lesz, mielőtt visszaülne az iskolapadba, ez alatt pedig végig a könyveit bújja. A délelőtt történteket azonban végig hallgatja, félreteszi minden tanulnivalóját.
- Szóval most nincs munkád, de este már lesz...?- próbálja összefoglalni a tényeket. Bólintok, hiszen ez olyan egyszerű.- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.
- A múltkori miatt? Én is azt hiszem, de kénytelen vagyok adni egy esélyt annak a helynek- úgy néz rám, mintha valami zagyvaságot mondtam volna, és nem egy egyszerű tényt, miszerint megpróbálom.- Mi az?
- Te teljesen hülye vagy- felpakolja a konyhaasztalról a könyveit, majd engem gondosan kikerülve eltűnik a nappaliban.
Igen, igaza van, de van más választásom? Lehetne, de nem akarom. Ha tegnap rossz döntést hoztam- de még mennyire- ám legyen. Semmi sem hozza vissza Louist, és bármit csinálok, ő továbbra is ott lesz, ahol, nem fog rám gondolni. Éppen ezért kiürítem a fejem, elegem van a fölösleges bajokból.
Pozitív gondolatokkal töltöm meg az elmém, iszom egy zöld teát, és megpróbálok kezdeni magammal valamit. Képtelen vagyok az alvásra, de már nem akarok azon rágódni, hogy miért gondolja Jenna azt, hogy el fogom szúrni ezzel az életem. Mert bár nem mondta ki, szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy erre gondolt.
- Lemegyek egy kicsit sétálni- bekiabálok a nappaliba, és Sam szobája felé veszem az irányt.
Az öcsém már javában dolgozik valamin a szobájában, színes ceruzák hevernek körülötte mindenhol, ő pedig lelkesen rajzol.- Sam, nincs kedved lemenni a játszótérre? Nagyon szép idő van.
Mindent eldob, ami a kezében van, már szalad is öltözni.
- Ha azt hiszed, hogy a gondolkodással megoldódik minden, akkor sajnos el kell keserítselek- Jenna a jegyzetei fölül szól utánam. Rosszul esik, persze, de a testvérem, és tudom, hogy csak félt, ráadásul még ráér megérteni a dolgokat. 
- Nem sokára visszajövünk, Sam velem van- nem reagálok az előbbi mondatára, csak közlöm a tényeket.

Napsütésben ülök a játszótér alacsony kerítésén, amíg Sam elkészíti a remekművét a vizes homokban. Ilyen alkalmakkor nem törődik a ruháival, bátran piszkolja össze magát, máskor ugyanis különös figyelmet fordít a külsejére. Ha nem lenne autista, akkor is különleges lenne: a legkifinomultabban öltöző kis srác lenne a környéken. Kizárólag akkor nem hord inget, amikor beteg, vagy ha lejövünk hintázni, egyéb alkalmakkor nem hajlandó lemondani különös eleganciájáról.
Felém kap rövid kis karjával, jelezve ezzel, hogy menjek oda.
- Mondd drága- leguggolok mellé, és majdnem hátra esek attól, amit látok: egy hatalmas, szív alakú vizesárokkal körülvett homokvárat mutat, melynek falai apró kavicsokkal van díszítve. Első ránézésre azt hinné az ember, egyszerű fehér minta, ám ha jobban megnézzük, sokkal több minden van benne.
- Lu....iii, Mii....a- elképedve támasztom meg magam a kezemmel. Sam kirakta fehér zúzott kőből a nevünket, s mikor látja, hogy tudom mire utal, örömittasan tapsolni kezd.
- Ez meseszép- simogatom meg a haját, nem akarom éreztetni vele, hogy épp most szorongatta meg a szívem, kipréselve belőle ezzel az utolsó csepp kitartást is.- Nagyon ügyes vagy.
Továbbra is boldogan üldögél a mestermű mellett, igazán büszke rá, és valljuk be, a sokkoló felirattól eltekintve tényleg ügyes munka.
- Gyere, lassan el kell mennünk a lányokért- rákacsintok, majd kézen fogva elindulunk a lakáshoz.
Út közben még mutogat, hogy kocsival megyünk-e. Régen láttam ilyen izgatottnak, hogy talán megint beleülhet abba a gyönyörű autóba, és várja Louist, mint valami Messiást.
- Nem, Sam, Louis most nagyon messze van, sétálni fogunk- összébb húzom a kabátját, hátha megvédi az apró kis testét a feltámadó széltől.
Nem érti, hitetlenkedve néz rám a hatalmas barna szemeivel. Szája már-már sírásra áll, a lábai a földbe gyökereznek. Megteszek pár lépést, mire rájövök, hogy már nincs mellettem. Megfordulva látom az elveszettséget a tekintetében, a járda kellős közepén ácsorog egy pocsolyában, ami félig felszáradt már, de annyira még elég, hogy mikor dobbant egyet a lábával összefröcskölje a nadrágját.
- Samuel!- még a határozott fellépésem sem tántorítja el a hisztitől és mintha nem is ugyan az a kisfiú lenne, aki bő húsz perccel ez előtt, elvágja magát, és jelenetet rendez a nyílt utcán. Nem törődve semmivel fetreng a földön, öklével a betont üti, és üvölteni kezd Louis után. Csak őt akarja, elkeserítő, amiért velem már nem éri be.
- Ha így viselkedsz, attól még nem tudom neked idehívni. Elutazott, de remélem hamarosan találkozhatunk vele- felnyalábolom őt a földről, az sem érdekel, hogy ezzel én is tiszta sár leszek, csak azt szeretném, hogy végre sikerüljön megnyugtatnom őt. Erőlködik, a nyakán kidagadnak az erek, a bőre szinte lángol mindenhol, ahol hozzám ér, mintha lázas lenne, pedig csak hisztériázik.
Üvölt, kapálózik, de én nem engedem el, mindinkább szorosan magamhoz húzom, megpróbálom lefogni őt egy szerető ölelésben, hátha ezzel elérem nála a megnyugvást. Éreztetni akarom vele, hogy nekem is hiányzik, ezért nem rejtegetem a könnyeimet.
- Látod? Sírok- húzom végig a mutató ujját az arcomon- Tudod miért?- nemet int fejével- Mert nagyon hiányzik.
Sam egy pillanatra kikerekedett szemmel néz rám, még mindig nem érti, nekem mi okom lenne sírni, amikor az ő Louis barátja nem jön érte, és nem ülteti be maga mellé a kocsiba.
- Tudod, Sam, valahol itt, legbelül dobog egy szív- a saját mellkasomra bökök, majd az övére- ahogyan neked is, és mindenki másnak. Nekem most fáj, tudod?- tenyerét a vállamra tapasztja, immáron nem fészkelődik az ölemben, csak elviseli, hogy ott tartom őt, és lassan haladunk a lépcsőház felé- És azért fáj olyan nagyon, mert szeretem Louist. Nem úgy, mint anyát, vagy Jennát, egészen máshogy. Úgy, ahogy anya szereti apukádat.
Hátra hőköl, kettőnkre mutogat, és látom rajta, mennyire meg akar fogalmazni egy kérdést. Soha ilyen nehéz még nem volt beszélgetnünk, nos, nem mintha eddig szavakkal beszélt volna hozzám. Eddig nem volt rá szükség, hogy megszólaljon, most pedig még az is kevés lenne, ha regényeket írnánk egymásnak. Túl sok mindent akar mondani, és én túl keveset tudok elmagyarázni neki.
- Nem, Sam, mi nem vagyunk édes testvérek- pityeregni kezd, némán, csupán a szipogását hallatva- De ne sírj, én ettől még ugyan úgy szeretlek, mint eddig. Téged szeretlek a legjobban ezen a világon, ezt jól jegyezd meg. 
Hozzám préseli magát, karjaival szorosan húz közelebb, és én is megpróbálom úgy ölelni, ahogy még soha. Most még inkább rám nehezedik annak a gondolatnak a súlya, hogy talán egy napon el kell válnunk egymástól. Egyikünk sem akarja, és megteszünk mindent, hogy ez az időpont egyre távolabb kerüljön, de érzem a vesztünket. Nem a testvériségünk vesztét, hanem annak, hogy együtt vészelhetjük át az ő felcseperedését.
Ilyen lassan még talán sosem értünk fel arra az emeletre, ahol mi lakunk, de nem akartam túl korán véget vetni annak az érzésnek, ahogy Sam csimpaszkodik belém, sírástól és dühöngéstől fáradtan piheg az ölemben.
Akár egy csecsemőt, úgy tartom kezemben a tizenkét éves öcsém amikor belépek a házba. Nehezen mozgok, nem akarom, hogy beüsse a fejét, de nem is szólok Jennának, hogy segítsen, mert a hangomra felriadna Sam, ezért nehézkesen ugyan, de elbotorkálok a szobájáig, és leteszem az ágyára.
Egyedül indulok el a húgaimért, ezért amilyen gyorsan csak tudok, átöltözök és már indulok is. Jenna még mindig a nappaliban gubbaszt a könyvei felett. Amiért olyan csúnyán beszélt velem az éjszakába nyúló beszélgetésünk után, nem is próbálok meg segíteni neki, mert ha ilyen gyorsan megváltozik mindkettőnk hangulata és hozzáállása, akkor felesleges próbálkoznunk, valószínűleg csak még jobban összevesznénk.
Ma már rendkívül sokadjára teszem meg az utat a bejárat és az utca között, semmi kedvem többet lépcsőzni.

Az este csendes és hűvös. Anyáéktól elköszönök, amilyen gyorsan tudok, és már otthon sem vagyok. A konyhapultról elmarom a termoszomat, amit teletöltöttem még korábban feketekávéval. Fura, hisz egy bárba megyek dolgozni, ahol nyilván van kávéfőző, vagy valami koffeintartalmú ital, de a múltkori dolog még nem ment ki a fejemből, így inkább a sajátomat kortyolgatom. Ha esetleg sétálnánk Noahval, akkor pedig útközben fogyasztom el.
- Szia, látom nem nagyon sikerült pihenned- köszönt Noah már a lépcsőfordulóban, és két cuppanós puszit kapok tőle az arcomra.
- Szia, dehogy nem. Pihentem én- füllentem, és észre sem veszem, milyen természetes, hogy az alkarom fogva lép mellém, és kettesben elindulunk.
- Láttalak- mosolyog rám, szinte ragyog. Jól esik egy ilyen jó kedvű ember társaságában lenni, és nem tagadom, az is kedvemre van, ahogy próbál közel maradni hozzám. Nem vándorol a keze, nem akar rögtön kézen fogni, de azért érezteti velem, mennyire nem barátkozni akar. Tetszik, mert ilyen piszkosul aranyosan még sosem akartak levenni a lábamról- sőt, még egyáltalán nem akartak lenyűgözni. Noah egészen más, mint Louis, nem kertel, soha nem is tette. A testbeszéde elárulja, mi a következő lépése, és olyan egyszerűnek lát mindent ebben a világban, panasznak még csak hangját se hallottam tőle, ráadásul amikor megtudta, hogy mi történt velem délelőtt, gondolkodás nélkül segített.
- Szóval lebuktam?- rágcsálni kezdem a szám, mintha elszégyellném magam, de a riadt tekintetére kénytelen vagyok elmosolyodni- Roppant kellemetlen, hogy a főnököm rájött a titkomra, már az első munkanapomon: nem alszom.
- Borzalmas vagy, tényleg- az arca olyan közel van az enyémhez sétálás közben, hogy amikor nevet, érzem a fedetlen nyakamon a leheletét, ebbe pedig beleborzongok. Még nem döntöttem el, hogy csak az esik jól, hogy végre nem a kora tavaszi hideg szelet érzem a bőrömön, vagy Noah a kiváltó oka, mindenesetre remekül érzem magam.
- Ne haragudj- a kabátom nyakába kuncogok, ám ekkor belém fojtja az út szélén árválkodó újságos. Az üzlet ajtaján vastag fémrácsok, rajta pedig egy 'ZÁRVA' felirat virít az éjszakába, ám a lényeget még így is látom. Egy heti újság az, ami csupán 2 font, ha jól emlékszem, ám ezért igazi csemege az ínyenc pletykálkodóknak: a legkülönösebb sztárparádék, mindenféle vacak, fotósorozatok. Ezen a héten a címlap hideg zuhanyként ér. Úgy érzem, a szívem ketté hasad és menten elájulok. Anélkül, hogy feltűnést keltenék, megpróbálom minimálisra csökkenteni a lépéstempómat, figyelemelterelésképp megigazítom a cipőfűzőm és a nadrágom szárát. Noah nem tudhatja meg, miért állok meg, mert nem akarom, hogy kérdezősködjön.
Louis és Eleanor kézen fogva búcsúzkodnak a reptéren. Együtt vannak. Ezek szerint sikerült Louis terve.
- Gratulálok- morgom magamban, megfeledkezve arról a tényről, hogy nem vagyok egyedül.
- Mondtál valamit?- Noah belehajol az arcomba, megpróbál nevettetni, hátha kibillenek az egyensúlyomból.
- Semmi különös, csak szerencsétlenkedek. Azonnal megoldódik a probléma- tovább színészkedek az amúgy tökéletesen kényelmes lábbelimmel, és megpróbálom nem visszhangoztatni a fejemben, hogy elveszítettem őt. Talán örökre. Ettől a gondolattól ideges leszek, furcsa mód nem Eleanorra, én rá nem vagyok féltékeny. Sokkal inkább zavar, hogy ennek ellenére még mindig érzem ezt a valamit Louis iránt, s legnagyobb bánatomra Noah nem tudja feledtetni velem.
Az incidensem után már nem hátráltatom magunkat, Noah hangját hallgatva veszem tudomásul, hogy megérkeztünk, s immáron csak két méter választ el attól a helytől, ahol néhány napja öntudatlanul vergődtem.
Undorodom magamtól, vér tódul az arcomba az ismerősök láttán, el sem hiszem, hogy képes vagyok ide újból betenni a lábam. Aztán minden megy magától, már csak arra eszmélek fel, hogy egy kedvesen mosolygó, szőke lány felém nyújtja a kezét, és Noahtól ellépve követem őt, és legfőképpen megpróbálom megérteni minden szavát, habár a zene eléggé megnehezíti a dolgomat.





Noah Davenport:

Hajnalodik, a magasan lévő ablakokon már beszűrődik némi természetes fény. Lustán lépkedek az emeletre, ahol a padló még nyögi a lentről felhallatszó basszust. Szokásomhoz híven az ablakhoz lépek, a párkányról lesöprök néhány lejárt szerződést, elévült telefonszámokat, helyet hagyva magamnak. A kitárt üveg elé ülök, ölemben egy, még meg sem gyújtott cigaretta, a lábamnál egy üveg bourbon. Már-már szertartásos módon sorakoztatom fel a legszükségesebb dolgokat a kora reggeli búcsúmhoz. Egy töredezett bakkártya, a légmentesen záródó zacskó, és a néhány gramm szintetikus álom, mind az ölemben, ám most még várok egy keveset. A járólap egy része üveg, direkt azért, hogy le tudjak nézni ilyenkor is a pultra, a tekintetem jobban vonzza, mint valaha ez előtt. Mia kedvesen mosolyog és beszél valakihez. Felteszem, a mahagóni pult túloldalán álló személy az, akinek az arca nem egészen tiszta számomra, nem is érdekel. Csak őt nézem, hogy mennyire szép.
Amíg ő lent poharakat törölget, addig csupán a whiskey-m iszogatva bámulok rá meredten.
Félelmetes, mennyi közös van bennünk. Mindketten magányosan vagyunk, és hiába reménykedik Mia, idővel rá fog jönni, hogy Louis nem jön vissza, nem hozzá. Szeretném, ha rám nézne egyszer úgy, ahogy arra a féregre, nem számít mit kell ehhez tennem. Ha megérintem, piruljon el, töltse velem a szabadidejét, keressen fel engem, ha szüksége van valakire. Én akarok lenni számára az új Louis, végül az egyetlen. Támaszra van szüksége, nem arra, hogy kihasználják, nekem pedig pontosan rá van, semmire és senki másra, csakis rá.
Egy parányi  adagot kiszórok az ablakpárkányra a zacskózott anyagból, a kártyával pedig szépen megformázom. Még egy pillantást vetek a pultra, ahol Mia és Penny beszélgetnek, immáron vendégnek nyoma sincs. Másodpercekig elidőzök rajtuk, majd visszafordulok a szentélyemhez, térdepelve szippantom fel az összes kokaint, s a szervezetemnek időt sem hagyva jó nagyot kortyolok a whiskeyből. Marja mindenemet az az átkozott por, a nyelőcsövem lángol, és egy-két csepp vért is hullajtok az élmény emlékére. Befogott orral kutatok a zsebemben egy öngyújtó után, majd egy zsebkendővel az orromon gyújtok rá. Mélyen beszívom a levegőt és elhaló hangon, csupán magamnak magyarázok, mondom a magamét, mint valami mantrát, és csak én tudom, kinek szól mindez.
- Meg foglak menteni, s te is engem, baby.
Tíz perc ücsörgés után döntök úgy, ideje bezárni ezt a kócerájt. Amilyen lassan feljöttem, pontosan olyan tempóban indulok el lefele is.
- Látom jó kedvetek van- karom átlendítem Mia válla felett és anélkül, hogy tolakodóan viselkednék, közelebb húzom magamhoz, akár egy jó barátot, semmi több.- Viszont itt a záróra, ideje menni.
- Hát akkor további jó mulatást, illetve pihenést, nekem muszáj elérnem az első buszt- Penny munkáját hihetetlen nagyra értékelem, Tudja, mikor kell elmennie, és mikor mi a dolga. Egy igazi kincs.- Sziasztok!
Sután intünk utána, a szőkeség pillanatok alatt eltűnik az ajtó mögött.
- Nem vagy éhes?- nem akarok még haza indulni, kedvem lenne egész nap itt lenni Miával.
- Nem, köszi, lassan indulni kéne. A mai napot még kibírtam, de lassan alvásra is szükségem lesz- kislányosan mosolyog, miközben ujjaival a pult szélén dobol. Kényelmetlenül érzi magát, folyton a földet nézi, véletlenül sem pillant rám.
- Ne már, szólok Jimnek, gyorsan összedob valamit nekünk a konyhán, eszünk, és utána elkísérlek- várom a reakcióját, és közben érzem, hogy zubog a vér az ereimben. Örülök, hogy képes vagyok visszafogni magam, mert legszívesebben itt és most letámadnám őt.- Mindjárt jövök, addig ülj le.
Meg sem várom, hogy ellenkezzen, csak elindulok a lengőajtóhoz, és határozottan belépek a mögötte lévő helyiségbe.
- JIM!- szokásához híven a hátsó ajtóban ülve dohányzik, mellette egy "aktuális vad", ahogy ő mondja, és undorítóan romantikus dogokat suttognak egymás fülébe, csak hogy Jimnek legyen egy jó éjszakája- Jim, baszki, gyere már!
- Mizujs?- hetykén tipeg a konyhába, kezdek hozzá szokni ahhoz, hogy így beszél velem, hiszen valószínűleg nemhogy a legjobb, de az egyetlen barátom.
- Össze tudnál dobni valami reggelit két főre? Aztán mehetsz vissza a lotyódhoz- az utóbbi mondatot valamivel halkabban teszem hozzá.
- James nem lotyó- imádom, amikor felszínre kerül az önérzetes meleg szakács belőle- Két főre? Jajj, csillagom, ki van itt? Penny?
- Nem, dehogy. Mia. Siess, mert éhen halunk- kacsintok rá és kiviharzok a kéj-konyhából.
Mia az ablakok felé fordulva ül, lábát lazán lógatja a magas bárszékről. Egy darabig csak állok mögötte néhány méterrel, és megpróbálom kitalálni, mire gondol, mert valami biztosan foglalkoztatja. Merengve figyeli a felkelő napot az üvegezett felületen keresztül, és alig hallhatóan, szinte meg-megszakítva a némasággal, dúdol valamit. Nem jövök rá, hogy mi az, valószínűleg a zene stílusa távol áll az itt elhangzottaktól, de van egy olyan érzésem, hogy Tomlinsonnak köze van hozzá, pláne, amikor meghallom Miát szipogni.
- Nincs semmi baj- ölelem át hátulról, mire könnyes szemmel fordul felém.- Elmondod?
- Talán később- megtörli a szemeit- Köszönöm.
- Ugyan mit? A reggelit? Azt nem kell- elviccelem, de tudom, hogy nem erre céloz.
- Noah, tudod te azt nagyon jól. Igazán rendes barát vagy, tényleg- a barát szóra kissé elfintorodom, de szerencsére nem látja. 
Oh, ha tudnád, micsoda barát szeretnék lenni.
És ekkor megszólal az idegesítően magas hangú csengő a konyhából, és el kell őt engednem, hogy kihozhassam a reggelinket.


.



2014. 10. 21.

24. Ups and downs

Sziasztok!

Tudom, hogy megint később hoztam a részt, sajnálom is, de dolgoztam. Persze, ez nem kifogás, de megpróbálom megígérni, hogy jövőhéten valamivel jobb és izgalmasabb folytatást töltök fel.
Köszönöm az oldalmegjelenítéseket (az utóbbi napokban én is hozzájárultam, mert kísérleteztem néhány kóddal- sikertelenül), a pipákat és a hozzászólásokat. Régen írtam erről, de rettenetesen jól esik minden szó, amit írtok, vagy csak ha látom, hogy olvasta valaki. :)
Szóval, köszönöm, és remélem nem találjátok túl borzalmasnak ezt a részt.

Legyetek rosszak,

xx Lu



Amelia Villain:

Három teljes nap után végre elhagyom a kórházat. Hogy miért kellett eddig maradnom? Nem tudom, talán a kirohanásom miatt, vagy mert mégsem voltam elég stabil. Nem is érdekel, hisz bármit is mondtam, vagy mondok, az orvosok már nem hallgatnak meg, senki sem figyel, de ami a legjobban bánt, az az, hogy nem is hisznek nekem. Ugyan, ki az, aki elhinné egy bedrogozott lánynak, hogy az éjszaka közepén Harry Styles-szal beszélgetett? Hát, ők sem.
 Az itt töltött hosszú órák szinte ugyan azzal teltek, vizsgálatok, beszélgetés Dr Rivers vizsgálójában, némi alvás, és a levelem olvasgatása.
Ennek segítségével kiderült számomra, hogy min mentem keresztül azon az éjszakán- a valóságban, de továbbra is ismeretlen az üzenet írójának a személye. Talán Noah, talán egy lány a mosdóból, még Louist sem zártam ki, mert ha Harry ott volt, akkor ő is. Na de mi van akkor, ha Harry? Nem tudom elképzelni róla, hogy megviselte volna ennyire, hogy lát illuminált állapotban, hisz nem vagyunk mi olyan jóban, sőt. Azt hiszem talán csak egyszer vagy kétszer találkoztunk, véletlenül, és nem voltunk túl szimpatikusak egymásnak. De továbbra is fenn áll a lehetőség arra, hogy ő talált meg, hívta a mentőket, kísért be a kórházba és írta a levelet.
- Mia, gyere, Mitch már vár a parkolóban- anya arca most valamiért nem ragyog úgy, ahogy eddig. Mikor Birminghamben jártam, jobban nézett ki, mint vártam. Az elmúlt napokban, akárhányszor láttam, mindig jó kedve volt, belőlem is megpróbált néhány őszintébb mosolyt kicsalni, ám most szöges ellentéte.
- Baj van, anyu?- a zárójelentésemmel a kabátzsebemben sétálok szorosan mellette a folyosón. Fogom a kezét, akármennyire is gyerekes dolog. Szükségem van a támogatására, ezért eszem ágában nincs elengedni.
- Nincs, csak siessünk- többet nem mond, furcsállom, de inkább nem kérdezek rá.
Az épületből kilépve hideg, kora tavaszi szél csap az arcomba, azon nyomban összébb húzom a dzsekim. Továbbra sem szólal meg anya, csak lépked előre, határozottan, szemével keresve az autót.
- Anya...
- Gyere, sosem érünk haza- keze kicsúszik az enyéim közül, mire reflex-szerűen zsebre vágom a hideg elleni védelem reményében. Loholok utána, ahogy csak tudok, de így is néhány méter különbséggel érünk a kocsihoz.
Ha azt mondom, nem túl rózsás a hangulat hazafele, akkor sokat tompítok a dolgon. Feszült csend uralkodik, a rádió néma, csak a motor folytonos búgása férkőzik be az utastérbe. Alig vannak az úton, de az eső és a leszálló köd lassítja a forgalmat. Mitch üveges szemmel bámulja az utat, és ha nem hagyná el a száját minden előzés közben szentségelés, azt hinném alszik. Anya melltte ül, próbálja csitítgatni, megnyugtatni, de leghatásosabb fegyvere az, hogy jobbjával meg-megsimítja férje kezét a sebváltón.
Tulajdonképpen nem is tudom, hogyan keveredtek egymás mellé. Anya, akár egy gyönge virágszál, finomlelkű, ám erős nő. Egy s ugyan azon évben temette el a gyermekeinek az apját és a szüleit. Nem tört meg. Mitch pedig...nos, miután elhagyta a feleségét, egyedül maradt a fiával, és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Hove városa kinövi a népes családot. Sam és Meli születése után költöztünk Londonba, ám  H.Estate csak később próbált az otthonunkká válni. 
Ez a két teljesen különböző ember mégis talált a másikban egy megmagyarázhatatlan vonzást, akár egy mágnes, csak hogy ők elválaszthatatlanok. Kitartanak egymás mellett, noha Mitch nem a legjobb apa számunkra, a saját vére kedvéért talán embert is ölne. Hihetetlen, de igaz: van egy olyan tulajdonsága Mitchnek, amiért tudom csodálni, ami miatt nem elítélendő. Ettől függetlenül sosem fogom elfelejteni, hogyan hordott el mindenféle rongynak, aki miatt el kellett költöznie az ő kicsi fiának, aki hajnaltól késő estig a testét árulja, aki már a lakásba is bevitte a kuncsaftjait, holott nsgon jól tudom, hogy otthon vannak a kicsik, és aki, legkevésbé sem meglepő módon, egy ideje már drogfüggő. Igen, ez lennék én, Amelia Villain. 
Akárhányszor bocsánatot kér tőlem ez az ember, megpróbálom megtalálni az őszinte bűnbánást a szemeiben. Van, hogy rátalálok, van, hogy nem, de egy dolog örök: nem felejtek.
Ez most sincs másképp, az autóból kipattanva rongyolok a lépcsőház bejáratához, esélyt sem adva egy újabb vitának. Kettesével veszem a lépcsőfokokat és szinte berontok a lakásba.
Apró talpacskák csattognak ki az előszobába, és én úgy szorítom magamhoz a testvéreimet, mintha soha többé nem láthatnám őket. Jenna, Sam, Melissa, Minnie, Molly. Ők azok, akik igazán számítanak, akikért vérre menő harcot folytatnék.
- Olyan jó, hogy haza jöttél- Meli sírós hangon suttog a fülembe, miközben az ikrekhez hasonlóan, görcsösen kapaszkodik belém.
- Már azt hittem sosem érsz haza. Aggódtam érted- Jenna kissé számon kérően pillant fel rám- Anya azt mondta, rosszul lettél. Hogy kórházba kellett vinni. Hol volt Louis és miért nem vigyázott rád? Megígérte! Hazudott!!- a végére hisztérikus sírásba fullad a beszéde, nekem pedig meghasad a szívem. Szóval Lou az ő fejét is teletömte válogatott ostobaságokkal.
- Ne aggódj, volt más, aki vigyázzon- hiába nyugtatgatom, csak legyint, és visszavonulót fúj a közös szobánkba, ahol immáron végre tényleg ketten lakunk.
Mitch lép el mellettem, és legnagyobb meglepetésemre nem hagy ott szó nélkül, a vállamra teszi a kezét, mintha csak az apám lenne. Esetlen mozdulatokkal ölel át, én pedig döbbentem hallgatom, hogyan próbál vigasztalni.
- Megbékél, csak nagyon aggódott. Talán este megbeszélhetnétek ezt az egész dolgot- elenged és hatalmas köröket leírva a levegőben mutogat. A probléma tehát tabu, nem mondjuk ki. Azon tűnődöm, vajon én vagyok-e a probléma vagy a hibás a szemében, esetleg tényleg csak aggódik emiatt az egész miatt? 
- Lehet- nem tudok mást mondani. Mindketten elindulunk a dolgunkra, ő anyának segít, én pedig elindulok a nappaliba, ahol Jenns kivételével minden testvérem tartózkodik. Mesét néznek, látszólag nyugodtan, de amint belépek, Sam nyöszörögve felém nyújtja a karjait. Hiányzott már, borzasztóan, ezért az ölembe kapva bújok hozzá.
Estig nem is csinálok semmit, csak élvezem a családom jelenlétét. Vacsora közben beszélgetünk, Jenna lelkesen magyaráz valamit az utolsó Birminghamben töltött napjáról, hogy az ápolói kivitték sétálni a Kings Heath Parkba, mennyire élvezte, és mennyire szép volt az idő. Én mindeközben ugyan azokat a képeket pergetem le a fejemben: Louis és Jenna találkozása. Mindkettejük arca sugárzott a boldogságtól, ahogy beszélgetésbe elegyedtek. Hamar megtalálták a közös hangot, noha a húgom az első percekben csak némán tátogott, mert nem igazán hitt a szemének.
- Én nem kérek többet, köszönöm- felállok az asztaltól, egyenesen a szobámba megyek. Fáradt vagyok, fáj a kezem és megint csak olyanok jutnak az eszembe, amiknek köze van Louishoz. Minél hamarabb el akarok aludni, hátha álmomban békén hagy.
Az ágyamban fekve jut eszembe, amit Mitch mondott, ezért teszek egy próbát. A mellettem lévő ágy felé fordulok, és a sötétben megpróbálom kitalálni, vajon alszik-e a mellettem fekvő lány. 
Természetesen nem, a falon virító plakátot bámulja, ahonnan gyönyörű kék szemek néznek rám vissza. Összeszorul a szívem ismét, de minden bátorságom összeszedve megszólalok.
- Haragszol?- felém billenti a fejét, teljesen semleges mozdulatokkal felkapcsolja a közös éjjeli szekrényen lévő lámpát.
- Hogy haragszom-e? Nem tudom- szomorú, és azt hiszem, én vagyok a hibás emiatt (is).- Inkább csalódtam.
- Bennem?- felülök, minden figyelmem neki szentelem.
- Talán- szűkszavú, én mégsem adom fel. Képtelen vagyok.
- Jenna...
- Nézd Mia. Nem tudom, mi történt, csak azt, hogy nem engedtek be hozzád a kórházba, holott a testvéred vagyok, és hiányoztál. Piszkosul. Amikor megjelentél Birminghamben, azt hittem több időt fogsz velem tölteni. Persze, óriási élmény volt Louis mellett ülni az ágyon és nagyon jót beszélgettünk, de nekem rád lett volna szükségem. Arra, hogy megnyugtass, mert nem gondoltam volna, hogy valaha élve elhagyom azt a helyet. Amikor kint sétáltam az ápolómmal a kórház udvarán, be nem állt a szám, hogy nekem milyen csodás nővérem van. Büszke voltam rád. De elrontottad. Tudod milyen érzés volt? Mintha kárpótlásként odadobtál volna egy doboz bonbont. Veled ellentétben Louis folyton azt mondogatta, hogy meg fogok gyógyulni, és azt is elmesélte, miért pont akkor jöttetek, és hogy mennyire féltél. Tudd meg, hogy én is féltem. Rettegtem. 
- Sajnálom- lehajtott fejjel próbálom eltitkolni a könnyeimet. Igaza van.
- Ne sajnáld, nem kell. Felnőttünk, Mia- hátat fordít, magára húzza a takarót. Igazán érett viselkedés- Kapcsold le a villanyt, nem tudok aludni.
- Jó éjszakát- teljesítem a kívánságát. Felé fordulva maradok még hosszú percekig. Csak figyelem, ahogy tetteti az alvást, megpróbál egyenletesen lélegezni.
- Ne bámulj már- morog fel, visszafordul arccal felém. Egymással farkasszemet nézve, mozdulatlanul fekszünk. Még sosem volt ilyen nehéz megszólalni.
- Beszélgessünk- rekedtes a hangom, alig ittam ma, de nem érdekel a szomjúság, az éhség, csak fekszek, minden szempontból kényelmetlen a helyzet.
- Az időjárásról?- cinikusan köpködi felém a szavakat.
- Azt hittem, egészen mást fogunk megbeszélni- értetlenül pislog rám, visszakapcsolja a villanyt.
- Én pedig azt, hogy őszinték vagyunk egymással- vállat von. Felül, s immáron olyan pillantásokat szór felém, melyekkel az agyam leghátsó zugába is beleláthatna. Én pedig engedem.
- Rendben, legyünk őszinték- mély levegő, Mia, menni fog.- Kérdezz bármit, én válaszolok, de neked is meg kell ezt tenned.
- Add a kisujjad- előrébb hajol, hogy letehessük az esküt, majd kényelembe helyezi magát- Most akkor szeretném, ha elmesélnéd, miért változtál meg.
- Megváltoztam?
- Én kérdezek! Egyébként igen. Nem beszélsz senkivel, annyira negatív vagy. Anya mondta, hogy Mitch és közted állandó volt a vita az elmúlt hetekben, de volt, hogy haza sem jöttél. Hol töltötted az éjszakákat? Napközben hol voltál, amikor Sam, Meli és az ikrek sírva várták, hátha betoppansz!?- kétség kívül érettebb lett a húgom. Mindeddig én voltam az, aki megpróbálta kérdőre vonni a tetteit, azt akartam, hogy normális tizenhat éves legyen, ám most fordult a kocka. Ő az, aki számon kér engem, hozzátenném, jogosan.
- Louis. Tudod, nem akartam, hogy megismerjen, de makacs, akár egy öszvér. Egyszer csak azt vettem észre, hogy többet tud rólam, mint anya, vagy te, ez pedig megrémisztett.
- Na és Mitch?- próbál a tárgyra térni, de már rég témánál vagyunk.
- Ivott. Nem tudom, hogy csinálja-e még, de amikor már arra sem volt pénz, hogy busszal járjak dolgozni és edzésre, akkor esténként dohányszagúan, alkoholtól tántorogva ért haza. Miatta nem jöttem haza.
Nem válaszol, csak döbbenten ül egy helyben. Olyan, akár egy festmény. Hófehér bőre az arcán vérvörössé válik, másodpercről másodpercre önti el a méreg.
- És te ahelyett, hogy itthon lettél volna, elmenekültél?- visszafogja magát, egyáltalán nem emeli fel a hangját.
- Louis sokat segített. Volt, hogy az éjszaka közepén hozott haza a focipályáról, és segített abban, hogy a kicsik láthassanak játék közben.
- Elvitte őket a meccsre?- szemei kikerekednek, úgy kérdez vissza.
- Nem ő, jobban mondva, nem csak ő. Ott volt mindenki, vigyáztak Samre és a lányokra- eszembe jut Liam furcsa lánykérése, muszáj elmosolyodnom. A továbbiakban már a távolba merengve mesélek- Az volt a legszebb napom az elmúlt hónapokban, ráadásul az én gólommal nyertünk. Az egyetlen bökkenő a sérülésem volt. Eltalálta a labda a bordáimat, a vérzés nem akart elállni. Ha Louis nincs ott, csúnyán végződött volna a nap, de segített. Elvitt magához, ellátta a sebem, és hívott orvost is. Jenns, én azt hittem, akkor és ott mindent elrontok, de most már tudom, hogy pont azzal követtem el a legnagyobb hibám, hogy hagytam magam rábeszélni a maradásra.
- Mia..?- amint lehetősége akad, felteszi a következő kérését- Szereted őt, igaz?
- Mi? Nem!- még saját magamnak is hazudok. Hogyan mondhatnám el bárkinek is, hogy gyengéd érzelmeket táplálok iránta, mikor én is nevetségesnek találom ezt?
- Azt mondtad, őszinte leszel- rám förmed, szemei szikrát szórnak.
- Ez egyszerűen abszurd. Persze, hogy szeretem, de mit kezdjek vele? Nem ér semmit, és mostanra már rég úton van a boldogsága felé- lemondóan legyintek és megpróbálom visszatartani a könnyeimet, amik már marják a szemem.
- Honnan tudod, hogy most boldog? Mikor beszéltél vele utoljára?- kitartóan kérdez, és tudom, nem fogja feladni egykönnyen.
- Jenns, Louis turnézik. Istenem, azt sem tudom, mit gondoltam. Teljesen a véletlen műve a találkozásunk. Ott hagyta őt a barátnője, én meg jó voltam arra, hogy elnyomja magában a magány utolsó szikráját is- erre a mondatomra döbbenten, mégis leheletnyi undorral fintorog felém- Nem úgy.
- Oké, gondoltam. 
- Olyan hirtelen változik meg a viselkedése, követni sem lehet. Megkért, hogy segítsek neki visszahódítani Eleanort- Jenna az ismerős név hallatán, ha ez lehetséges, még jobban figyel.- Elmentünk vacsorázni, és remekül éreztem magam. Már majdnem beleéltem magam, hogy velem érzi jól magát, engem választott azon az estén, amikor közölte, hogy szerinte ez a hely elég varázslatos ahhoz, hogy egyszer..-nem tudom folytatni, feltör belőlem a sírás. Bele sem akarok gondolni, milyen ostobán és naivan azt hittem, talán fontos vagyok neki. Dehogy! 
- Ne sírj- Jenns mellém kuporodik és szorosan magához ölel. Elbújok a karjaiban, mintha nem is a húgom lenne, csak szorítom és szipogok.
- Hiányzik- hüppögöm, és érzem, hogy bólogat. A hajam simogatja, hátha ettől megnyugszom, sajnos azonban sikertelen. Csak bőgök, mint egy gyerek, szipogok és csuklok. 
Nem is tudom, hogy alszom el, vagy mikor, de reggel Jennával összeölelkezve ébredek. Óvatosan kibújok mellőle, és elhagyom a szobánk.
Hajnal van. A konyhaablakból farkasszemet nézek a leszálló köddel és a párás ablakkal. Semmi kedvem letenni a kávétól átforrósodott bögrét, legszívesebben visszabújnék az ágyba. Nem aludni, csak lenni, feküdni. A kórházban túl sok időm volt visszaemlékezni minden szépre, most pedig szembesülnöm kell a valósággal. Kattan egyet a fali óra, ideje indulni. Kabátban, a táskámmal a vállamon indulok le az ismerős lépcsőfokokon, át a mindig kitárt rácsos ajtó küszöbén, egészen a földszinti bejáratig. 
A postaládák előtt, a földön hever Noah, fáradtan, meggyötörten. Semmi kedvem szóba elegyedni vele, ezért megpróbálok különösen nagy hangsúlyt fektetni a táskám tartalmára.
- Szia Am- nyűgösen, keserű mosollyal az arcán néz fel rám. Hunyorog, pedig kis híján éjszaka van, a plafonra erősített neon lámpa fénye pedig minden, csak nem vakító.
- Hello- kezemben a kulcsaimmal, egy biztató pillantást vetek rá, de ennél több energiát nem kívánok belefektetni a reggeli beszélgetésünkbe. Hatalmas lendülettel nyitom ki az ajtót, és anélkül, hogy visszanéznék, sietősen nekivágok a reggeli sétámnak.
Mindössze egy saroknyira a lakóteleptől lelassítok, mert időm rengeteg van, csak fent akartam tartani a látszatát a rohanásomnak. Ráérősen lépkedek, és mint majdnem minden reggel, megállok a zebránál, ami elválaszt a kávézótól. A lámpaoszlopnak dőlve hallgatom a kora reggeli madárcsicsergést, csukott szemmel élvezem, ahogy az első napsugarak elérik az arcbőröm. 
Az idilli pillanatot félbeszakítja a sípolás, miszerint zöld a lámpa. Ellököm magam, és figyelmesen, csak a fehér csíkokra lépdelve sétálok el a bejáratig. Bent a már ismerős illat fogad, ebből tudom, hogy az éjszakások nem is olyan rég még itt voltak, és volt idő rendesen elpakolni mindent.
Első utam a pulthoz vezet, ahol bekapcsolom a gépeket, majd lesietek az öltözőbe, hogy átvegyem az egyenruhám. Mélyen, legbelül tudom, hogy ez a nap más lesz, ostoba mód elkönyvelem magamban az újrakezdést. Mától jobban fogok igyekezni, nem gondolok semmi másra, csak hogy ne kelljen többé csalódást okoznom. Ennek tudatában szoros copfba fogom a hajam, lesimítom a térd alá érő fekete kötényem, és elindulok a vendégtér felé. A beosztás szerint egész sokáig egyedül leszek, talán 7-ig, vagy tovább, ezért rengeteg dolgot kell elintéznem. Sorra feltöltögetem hát a hűtőket üdítőkkel meg ásványvizekkel, eltörölgetem a poharakat, amik még párásak a meleg mosogatótól, letörölgetem az asztalokat, beállítom a székeket.
Egészen jól érzem magam most, hogy újra itt vagyok, és rájövök, szeretem ezt csinálni. Noha nem végeztem semmilyen iskolát, de itt mindenre megtanítottak, a vendégektől még az élet nagy kérdéseire is megkaptam a választ, így vígan dúdolva szolgálom ki az első reggelizni vágyókat, sorra készítem a kávékat, hogy aztán a kiürült csészéket újból elmosogathassam.
Az érzés, miszerint ma különleges nap van, egyre jobban kirajzolódik bennem, ám most már rossz előérzetté válik. Minden egyes másodpercben az ajtót figyelem, hogy ki jön be rajta, és az illető hogyan viselkedik. Vannak, akik a Missre emlékeztetnek, de a hangjukat meghalva megnyugszom, hogy egyikük sem ő az, a fiatalok láttán pedig rögtön Louist keresem. Tudom, hogy nem fog eljönni ma, de valamiért vágyom rá, hogy betoppanjon, és megmentsen. Hogy a pult túl felén állva kérjen bocsánatot, amiért elrontotta a búcsúnkat, kihívjon magához, és megöleljen úgy, mint még soha.
Ehelyett csak átlagos vendégek jönnek, átlagos kérésekkel, átlagos problémákkal. Kifogyott a só az inventárból, barna cukorral óhajtja inni a presszóját, a teához csak mézet kér.
- Szia, hallottam, hogy kórházban voltál. Jobban vagy már?- Helen, az egyik váltótársam ma valamiért velem egy időben dolgozik. Ritkán találkozunk, ám akkor mindig kedves, és megpróbál minél többet beszélgetni velem.
- Szia, semmi komoly- megrántom a vállam, és újabb cappuchino váltást készítek: csészealj, némi cukor, fényesen csillogó kiskanál- Csak történt egy kis baleset, de már sokkal jobban vagyok, köszönöm.
- Nem ezt hallottam- megértően a vállamra teszi a kezét- az egyik barátnőm hívott mentőt. Annyira sajnálom Mia, ami történt.
- Nem kell- zavartan mosolygok felé, és megnyomom a kávégép egyik gombját- Szerencsére túl vagyok rajta.
- Tudod, hogy ki tette? Vagy...?- látom, mennyire fél megkérdezni, de nem hibáztatom. Miért tenném? Alig ismer, és nem bánt meg a feltételezéssel, miszerint direkt kerültem abba az állapotba.
- Nem, de remélem egyszer megbűnhődik. Igazándiból csak leugrottam, mert Noah, a tulaj a szomszédunk, és elhívott. Beszélgettünk, iszogattunk, aztán, bumm! Ez lett belőle- megpróbálom elviccelni, ám fikarcnyit sem humoros a helyzet.
- Noah? Áh, értem- szemöldökét húzogatva lép a hűtőhöz, hogy kivegyen egy narancslevet- És? Történt valami? Mármint azon kívül, amit már tudok..tudod, kettőtök között.
- Nem, Helen, csak szomszédok vagyunk- megkönnyebbülök. Értékelem, hogy jobban érdekli a szerelmi életem, mint a kábítószerezésem.
Jól elszórakozunk azzal, hogy ma mindenki furcsa dolgokat kíván tőlünk, lassan elkészülök az egyik asztalnál rendelt kávéhadsereggel is, amikor egyszerre minden elromlik. A pult lengőajtaja kicsapódik, a Miss dühtől vöröslő arccal bámul rám. Rám, aki fél kezével leveri a gránitlapon sorakozó aljakat. 
Nem tudok másra figyelni, csak a rádióból kiszűrődő zenére. Niall és Liam hangjára, hogy hamarosan Louis is énekelni fog, és minden női szívet meg kívánnak dobbantani csupán azzal, hogy a szerelem, amiről énekelnek, az különös, és hogy nem akarnak olyanok lenni, mint mások. 
A You and I sorai visszhangzanak a fejemben, egészen addig, míg a Miss számon nem kér.
- Te mit csinálsz itt?
- S-sajnálom, gyorsan összesöpröm, és már viszem is ki a rendelést- zavaromban össze-vissza kapkodok, a Miss még mindig az út közepén állva méreget, Helen pedig csak hatalmasakat pislog. Szegény, azt sem tudja, hol van, ugyan úgy nem érti a helyzetet, mint én.
- Úgy értem, te mit keresel itt?- így, hogy a megfelelő szavakat kihangsúlyozza, egészen máshogy hangzik a kérdés.- Csak nem gondolod, hogy néhány áthenyélt nap után csak úgy visszajössz!
Hideg zuhanyként ér minden szava. Hiába vág bármit a fejemhez, semmit nem hallok, zúg a fülem. Látom, hogy mozog a szája, le is tudom olvasni a nekem szánt szavakat, újra meg újra lejátssza az egyetlen dolgot az agyam: ki lettem rúgva.
A méltóságom ebben a szent pillanatban zúzódik apró darabokra, olyanokra, amelyeken lépkedek. Mindenki engem néz, a közeli asztaloknál összesúgnak- vagy beképzelem, már nem tudom, Helen fájdalmasan végig simít a vállamon, szájával 'sajnálom'-ot formál, de egy hang se szökik ki a torkán. A Miss mellett úgy megyek el, hogy még ha lehetetlen is, de még jobban kihúzom magam. Nem fogom még meg is alázni magam azzal, hogy gyengének látszom.
Szóval ennyi. Ez volt a különös érzés, hogy kirúgnak. Ironikus, hogy pont ma történik ez, amikor rájövök, mennyire hiányzott, mert szeretem.
Nem vicces, hogy minden akkor tűnik el az életemből, amikor rájövök, mennyire fontos számomra, vagy ha nem is minden, de most egyszerre két dolog is.
Hazafele végig ezen jár az agyam, hogy hol ronthattam el? Talán Louis megrémült attól, amit ha véletlenül is, de felé közvetítettem. És Noah? Épp hogy megismertem, már is az ő társaságába menekültem, amikor pedig szentül hittem abban, hogy érdeklődik irántam annyira, hogy nem engedi, hogy bajom essen, magamra hagy. Egy vadidegennel- aki nem is olyan biztos, hogy vadidegen. Furcsa ez az egész, ezért nem is foglalkozok vele többe ma. Vagyis nem szeretnék, de valahogy a családom tudtára kell adnom, hogy mi történt ma.
- Nocsak, már is itt?- lelassítok a pad előtt, ahol a szőke srác terpeszkedik. Kezében megint kávé van, a cigi kilóg a szájából.- Mi történt? Még alig múlt el 9.
- Kirúgtak- a lehető legközömbösebb hangsúllyal közlöm, mire megpaskolja maga mellett a helyet. Körbenézek, de hülyeség azt gondolni, hogy esetleg Louis láthat, és rosszul esik neki, ezért mellé ülök.
- Szóval?- az utolsó slukknál mélyen beszívja a füstöt, majd lassan fújja ki, miközben a parázsló cigarettát elnyomja a fém pad lábánál, a csikket pedig elrejti a lábánál a nyirkos földbe.
- Szóval, mi?- újabb szálat vesz ki a zsebéből, és valamiért most nem undorít a szaga. Nem kellemes, de nem érzem azt, hogy felkavarná a gyomrom.
- Hogy vagy?- felhúzott szemöldökkel mered rám, miközben az öngyújtójával hatalmas lángcsóvát csapva meggyújtja a szájában lifegő dohányt.
- Ne vedd úgy a szívedre a történteket- rossz ötlet volt leállni vele, a szándék meg is van bennem, hogy felálljak, és tovább menjek, de visszatart. Nem ér hozzám, egyszerűen csak a szemembe néz. Olyan, mintha a tekintete az enyémbe akarna kapaszkodni, mintha egy láthatatlan lánccal odakötözne a padhoz. Mozdulatlanul ülök továbbra is mellette, farkasszemet nézek a megtestesült tragédiával.
- Sajnálom- tenyerével beborítja a kézfejem, bizalmasan közelebb hajol- Tudnod kell, hogy semmi közöm hozzá, és röstellem, hogy pont veled és pont akkor mindez megtörtént.
- Tudod, Noah, ma már hallottam elég 'sajnálom'-ot. Belefáradtam. Elvesztettem a munkám, és jelenleg azt sem tudom, mit csináljak. Komolyan, most megy tönkre a rövid és szánalmas életem- elkeseredek a saját szavaimon. 
- Munkát én is tudok adni, attól ne félj- hanyagul közli, majd közelebb húzódva folytatja- Ha meg nem akarod, hogy sajnáljanak, akkor ne vágj ilyen képet- ujjaival mosolyra húzza a szám, amin nem tudok nem felnevetni.- Sokkal szebb vagy így.
- Bolond vagy- elhessegetem a kezeit, de nem tudom befejezni a nevetést. mert zavarba ejtően közel ül hozzám és bárgyú vigyorral az arcán néz rám.
- Akkor, leszel az új pultosom, Am?
- Micsoda?- kipirult arccal kérdezek vissza, teljesen megdöbbenek.
- Jól hallottad. Szükségem van egy pultosra, és rád gondoltam. Remélem nem tartod borzalmas helynek a ND's-t, és ha másért nem is, de kárpótlásképp szeretném, ha ott dolgoznál- a végére teljesen elkomolyodik, a kezét nyújtja felém.
- Tudod mit? Rendben- elfogadom a kézfogását, de ehelyett a mellkasához von, karjait pedig szorosan a derekam köré fonja.- Te most komolyan megöleltél ahelyett, hogy kezet fognánk?
- Túl hivatalos- hallom, hogy visszatartja a tüdejéből kiáramlani akaró füstöt.
- Fújd már ki a füstöt, mert megfulladsz- elenged, ezt már a szemébe nézve mondom, és amint ez elhagyja a szám, szép lassan közénk fújja azt. Kecsesen kering a levegőben, egyfajta burkot alkot körülöttünk.
Nevetünk. Nevetünk, mert zavarban vagyunk, vagy mert már nincs mondanivalónk a másiknak mára. Csak másodpercekkel később töri meg a csendet Noah.
- Menj pihenni, mert este kezdesz- felsegít a padról, és elkísér a bejáratig.
- Te hogyhogy nem alszol ilyenkor?- mielőtt eltűnnék az ajtó mögött, muszáj megkérdeznem. Mindig is azt hittem, hogy egész nap pihen, hogy bírja az éjszakákat.
- Sajnos minden beszállítóm nappal dolgozik, nem hajlandóak az én kedvemért műszakot váltani, de majd alszom-mutató ujjával megpöcköli az orrom- Sipirc, mert álmos leszel!
Pillanatok alatt eltűnik, mintha ott sem lett volna, én pedig elindulok az emeletre. Talán mégis csak az újrakezdésről szól ez a nap, arról, hogy belevágjak valami egészen másba.




2014. 10. 14.

23. Confused






Amelia Villain:

Zavaró suttogásra figyelek fel, és már nyitnám a szám, hogy fejezze be mindenki a beszédet, de képtelen vagyok még arra is, hogy megmozduljak, nem hogy beszéljek is. Megsemmisülve érzem magam, és habár fájdalmaim nincsenek, valami nagyon nincs rendben. A csuklóm környékén erős szorítást érzek, valamivel feljebb pedig szúró zsibbadás kezd végigfutni a vénáimban. Ennél többet nem tudok, csak fekszem, mint egy viasz bábu és hallgatózok. Olyan szavakat ismerek fel, amik arra engednek következtetni, hogy rólam van szó. 
Fiatal. Ártatlan. Áldozat. H.Estate. Az éjszaka közepén hozták be. Kórház.
Egyszerre több emlékkép is megjelenik a képzeletbeli látókörömben. Először csak a villódzó fények, majd a gyomromban érzem az ismerős dübörgést, a basszus ritmusát, ahogy felkavarja az elfogyasztott koktélokat. A szédelgés, a törött tükör, végül egy furcsa fordulat, aminek következtében egy másik világban éreztem magam. A részletek homályosak, nagyrészt sötét foltok alkotják a múlt éjszaka emlékeit.
Visszazuhanok, már az is megerőltető számomra, hogy erősen gondolkozzak a történteken, ezért hamar, néhány perc alatt elalszom, ám ez sem tart sokáig. Mindent idegennek érzek, a környezetem, a hangok, a körülöttem lévő mozgásokból adódó susogás, matatás, pittyegés, még a saját testem sem ismerős számomra.
- Miss Villain, ébren van?- ismeretlen hangra kelek, mozgolódni kezdek. Kényelmetlen a helyzetem, de hiába próbálok változtatni rajta, valami még mindig akadályoz ebben.- Nyugodjon meg, nem lesz semmi baj- az idegen végig simít az arcomon, majd hideg ujjaimat közrefogja puha, meleg tenyerével.
Nem kevés nehézség árán kinyitom a szemem, meglepő módon nem bánt semmilyen fény. Lusta pillantásokkal fedezem fel, hol is vagyok. Fehér falak, melyeken különböző plakátok vannak az egészségről, a házirendről, orvosok nevei, számok kellemes bézs keretezett táblákon. Kávébarna függönyök nehezednek rá a karnisokra, és mint valami védelmező kezek, úgy gátolják meg a napsugarak bejutását. Mintha csak tudná minden szövetszáluk, mennyire hálás feladatot látnak el.
- Miért?- ezzel egyidőben buggyannak ki az első könnycseppjeim. Kövér, sós cseppek. Marják az arcom, le akarom törölni, de a csuklómra erősített bőrszíj nem engedi.- Miért?- ezúttal hisztérikus vagyok, követelőző.
- Nincs semmi baj, most már jó kezekben van, hála a maga védelmezőjének.
Úgy beszél róla, mint valami arkangyalról, tisztán kivehető, mennyire isteníti. A furcsa rajongása rémisztően őszinte, felfoghatatlan a viselkedése.
- Kinek? Mi történik velem? Hogy jön bárki ahhoz, hogy beleszóljon az élezembe? Engem nem kell megmenteni, hagyjon békén!- teljesen biztos vagyok abban, hogy Louis kutakodik az életemben. Hát csak ne tegye!- Elegem van! Nem élhetem az eddigi, megszokott életemet, mert ő magányosnak érzi magát, úgy rángat, mint valami bábut. Nem kérek belőle. Szedje végre össze magát, álljon oda a hőn szeretett Eleanor elé, bánj meg a rohadt bűneit és hagyjon élni.
Az ápolónő próbál csitítani, mindhiába. Ha most nem adom ki magamból az iránta érzett dühömet, akkor boztosan megőrülök.
Igen, megőrít. Játszik velem. Rámerőszakolja a kedvességét és a törődését, rátelepszik az életemre, eléri, hogy fontos legyen számomra a boldogsága, mi tovább, képes arra, hogy bizonyos helyzetekben a sajátom elé helyezzem a milliárdokat érő boldogságát. Ki ő? Louis Tomlinson, az örök gyerek sármőr nem zuhanhat össze, hiszen a világ minden táján ripityára törnek a kislányszívek.
De mi lesz az én szívemmel? Nekem tán nincs rá szükségem? Miért hiszi mindenki azt, hogy én eléldegélek a heves dobbanások nélkül? 
- Nem értem, miről beszél. Aki hívta a mentőket, nem is ismeri magát. A nevét sem tudta megmondani- értetlen tekintete összeakad az enyémmel. Oh, én nagyon is értem. Letagad? Rendben. Nincs kedvem ahhoz, hogy holmi énekesek irányítsanak, az alamizsnája sem kell.
- Oldozzon el, muszáj felülnöm- a stílusom megváltoztatom, rá kell jöjjek, hogy ez a fiatalos nő az utolsó, aki tehet arról, ami velem történt.
Nemet int, és a folyosót pásztázva csatolja ki a pántokat, mihelyst kényelembe helyezem magam, újra lekötöz. 
Üres vagyok, egy kopott bőrű állat, aki beteg, meg kell kötözni. És hiába teszek fel ezer meg egy kérdést a testtartásommal és az arckifejezésemmel, nem ad választ. Elnézést kérve feláll a műanyag székről, ellenőrzi az infúzió adagolását, majd némán távozik.
Tehetetlen vagyok. Szívem szerint üvöltenék, de tudom, nem érne semmit, csak rontana a helyzeten, azt viszont nem akarom. Így tehát nyugton maradok, üveges tekintettel nézek magam elé.
Órák telnek el így, bizonyos időközönként bejön egy-egy betegápoló, orvos gyakornok. Elemezgetik a vérmintám. Mint valami kis iskolában, amikor a táblánál állva kell bizonyítani számításokkal a fizika törvényeit, de legfőképp azt, milyen pontosan tudjuk bemagolni a tananyagot, úgy mondják a rezidensek el a tudnivalókat rólam. Egyetlen éjszaka alatt orvostani tétel lettem, egy törvényszerűség, melyre megoldás van, a nebulóknak csak ki kell számolniuk azt a megfelelő képlettel.
- Szép napot- benyit egy idősebb férfi, nyomában a nő, aki stikában eloldozott, míg helyezkedtem, kezében az ismerős kék karton. Ma már többször is láttam, arról olvasták fel az adataim, a vizsgálatok eredményeit, az elmúlt éjszakámat.
Nem válaszolok. Ránézek, de igyekszem minden haragom, ellenállások és dühöm belepréselni ebbe a tekintetbe. Azt akarom, hogy tisztán ki tudja olvasni a szemeimből, mennyire zaklatott vagyok. Morgok is mellé valamit, ami sokkal jobban hasonlít egy primitív káromkodásra, mit sem egy 'hello'-ra.
- Látom, nincs jó kedve. Pedig aggodalomra semmi ok- barátságos mosolyt villant, majd az ágyam mellé lépve leül az egyetlen székre, ami a szobában van. A csuklómat vizsgálja érdes ujjaival, melyeken a körmök elszíneződtek a dohányzástól, végigsimít a bőrömön- Sem seb, sem horzsolás. Nyugodt éjszakája volt?
Tüntetőlegesen elfordítom a fejem, kifele kezdek bámulni az ablakon: ez lenne az igazi London. Irodaházak, forgalmas utcák, sűrűn épített üzletek, tágas üvegkirakatok.
- Figyeljen, én nem hibáztatom magát. Önhibáján kívül került ebbe a helyzetbe, és micsoda szerencse, hogy megtalálták önt! Sokkal nagyobb baj is történhetett volna, de él. És minden bizonnyal haza is mehet még a mai nap folyamán.
Még mindig nem nézek rá, ám ez nem tartja vissza. Ugyan olyan higgadtan magyaráz tovább, mintha lelkesen innám minden szavát.
- Értesítettük a szüleit, az édesanyja hamarosan be is jöhet, addig is, szeretném, ha beszélne egy pszichológus kollégával. Neki elmondhat mindent, amire emlékszik, megvitathatják a dolgokat. Nem kötelezi önt semmire, egy baráti beszélgetés az egész, ami nem több egy- másfél óránál. Egyedül az együttműködését kérjük, rendben?
- Anya itt van?- az arcomra van írva minden. Egyszerre vagyok meglepett, szárnyalok s boldogságtól, aztán a szégyen visszarángat a földre, s még mélyebbre zuhanok.
- Ha szeretné, beengedem pár percre, de kizárólag arra a kis időre. Hamarosan indulnia kell.
Bőszen bólogatok, minden idegszálammal azon erőlködök, hogy ne visítozzak, és a helyzethez képest nyugodt maradjak.
- Megtenne valamit?- a szám ki van száradva, a beszédem még érdes, de érthető. Az orvos visszapillant egy másodperc erejéig- Eloldozna? Nem szeretném, ha így látna az édesanyám.
Azt hittem, meghatom. Hogy egyáltalában tudok rá hatni bármilyen formában. Hogy meglágyul majd a szíve. Nem így lett.
- Igazán sajnálom- ezzel kilép a kórteremből, nyitva hagyva az ajtót. Szinte azonnal megjelenik az én gyönyörű édesanyám, aki vöröslő szemekkel, egy zsebkendőt és egy ásványvizes palackot szorongatva lép beljebb. 
- Édesem...- akár csak egy porcelánbabát, rettentő óvatosan fogja közre sápadt arcom- Édesem...
Pityeregni kezd, nekem pedig a szívem szakad meg. Sosem akartam fájdalmat okozni az egyetlen embernek, aki az első pillanattól fogva az én érdekeimben cselekedett, s mióta csak élek- vagyis inkább létezem- jót akart nekem. Jobbat, s mindig csak jobbat. Pontosan ezért ég az arcom, szinte lángol a szégyentől, a bűntudatom miatt nem vagyok képes a szemébe se nézni, csak piszkálom az ujjbegyeimmel az ágy mellé erősített keretet.
- Sajnálom- ez minden, amit sikerül kinyögnöm hosszú másodpercekig tartó csend után. Suttogok, mintha csak egy titkot kéne megosztanom, mégsem nézek bele a meleg barna szemeibe. 
Az arcom nagyon hasonlít az övére, de sokak szerint teljesen úgy nézek ki, mint ő az én koromban, és ennél soha sem voltam büszkébb semmire. Tudom, hogy mennyire fájhat ezért neki az, hogy így lát, de hiába szidom magam, már nem tudok semmit sem tenni ez ellen. A legésszerűbb megoldás az lenne, ha soha többet nem keverednék semmilyen társaságba, bűnbánásképp képes lennék lemondani arról az életről, amit még el sem kezdtem, csak hogy az én édesanyámnak ne kelljen szégyenkeznie a lánya miatt, aki mint egy olcsó rongy, el-vissza dől egy éjszakai szórakozóhelyen.
- Anya, hidd el, hogy ezt akartam a legkevésbé, csak..- elcsitít, és a hozzá közelebbi kézfejem simogatja.
- Elmesélték, hogy mi történt, tudom, hogy nem a te hibád. Viszont van itt neked valami- a táskájából előhúz egy kissé gyűrött lapot. Valaha félbe lehetett hajtva, de már teljesen megcsavarodott a parányi fekete táskában.- A recepción adták, állítólag az írta neked, aki kihívta hozzád a mentőket.
Érzésem szerint feketévé válnak a szemeim, holott csak elönt a méreg, mert eszembe jut Louis, hogy milyen csúnyán elbánt velem, a barátságunkkal és a szívemmel.
- Nem érdekel- odavágom az első gondolatot, ami az eszembe jut és rángatni kezdem a kezem. Csapkodnék, ha nem lenne lekötve, de ez már mit sem számít.
- Mia, kincsem. Ki bántott?- értetlenül állok ez előtt az egész előtt. A hangulatingadozások és hőhullámok mellett túlérzékenynek is érzem magam. Ahogy anya megszólít, ismét sírva fakadok. Meghat a hozzám való jósága, amiért még mindig mellettem van és fogja a kezem- nem csak átvitt értelemben.
Szipogok, megpróbálom nem kapkodva venni a levegőt. Mély lélegzetet veszek, de minduntalan felcsuklok a hüppögéstől.
- Később talán elolvasom- immáron az ölemben tartom a levelet. Nem hajthatom ki, nem futhatom át a szememmel- Eltennéd a párnám alá? 
- Persze- suttogunk, talán mert fáj mindkettőnknek. Talán csak titokban kell tartani ezt a darab papírt. Talán ez megváltoztat valamit. Talán nem.
- Miss Villain, indulnunk kell- bedugja a fejét a résnyire nyitott ajtón az ápolónő. Anya feláll, de mielőtt távozna hagy egy anyai csókot a homlokomon. Még egyszer megsimogatja az arcom, végigszánt a hajamon, végül kilép az ajtón.
Eloldoznak, kézen fognak. Egy férfi is feltűnik mentazöld köpenyben, kezében egy táska, vélhetően némi tiszta ruhával. 
Az ápolónővel aztán ketten maradunk. Megvárja, míg lezuhanyzom, segít felöltözni. A karjaim alig mozognak, a vénáim be vannak durranva, ettől pedig piszkosul fáj. Maga elé engedve irányít a 345-ös vizsgálóba, ami melltt a falon már sokkal ridegebb a nyomtatott nagybetűkkel írt név és státusz. Bekopog helyettem, de szaba keze végig a lapockámon pihen, bátorítóan simogatja a hátam, mitha ettől kevésbé érezném magam pocsékul. Igazán nem is tudom, mit érzek. Idegen minden, habár már saját magammal rendeződött a dolgom, mégis, egyik lábamról a másikra helyezem a testsúlyom, szabadon lógó karjaimmal nem tudok mit kezdeni, cserepes ajkaimat minduntalan tépegetem a fogaimmal.
Kitárul előttem az ajtó, egy kedvesen mosolygó nő fogad, megköszöni a kollégának, hogy elkísért engem és rögvest egyedül maradok egy újabb ismeretlennel.
- Jó napot, Dr. Anna Rivers vagyok- nyújtja a kezét, én azonban csak nagyon nehezen vagyok képes az enyém felemelni.
- Amelia Villain- félénk, halk bemutatkozásom sem éri meglepetten, megszorítja a kézfejem és hellyel kínál.
Mindig is azt hittem, kényelmes fotelek, besüppedt kanapék, irattartók és drága asztali lámpák vannak egy ilyen helyen. Ehhez képest csak egyszerű műanyag szék és egy betegágy minden ami itt található.
Minden köntörfalazás nélkül vágunk bele. Elmesélem neki az egész tegnapi napomat, mindent, amire emlékszem.
- Az utolsó emléle tehát, hogy ott áll a mosdóban.
- Pontosan- a padlót tanulmányozom, az elmondottak után megint szégyenként élem meg ezt az egész dolgot.
- Ugye nem hallgat el előlem semmit?- előredőlve biccenti fel a fejem, még mindig türelmes velem- Csak akkor tudok magának segíteni, ha mindent elmond. Senki sem ítélkezik maga felett, én pláne nem. Azt akarom, hogy túltegye magát ezen a szörnyűségen, ráadásul ha a maga segítségével a rendőrség ki tudja deríteni, ki művelte mindezt, rengeteg lányt menthet meg. Kérem- könny szökik ismét a szemembe. Miért ilyen törődő? Néhány órája még egy dühöngő őrült voltam, nyugtató injekciót szúrtak belém, hogy le tudjanak kötözni, ennek ellenére rémisztően kedves velem.
- Volt ott valaki...- vallom be végül.
- Ismeri az illetőt?
- Tulajdonképpen nem, de mégis. Ha belegondolok, talán nincs olyan ebben az országban, aki ne ismerné- felnevetek. Ez alapján lehet ez a Királynő, vagy a miniszterelnök is.
- Szabad a nevét?- tollat ragad, feszülten figyel.
- Harry. Harry Styles.
Kiesik a kezéből az említett iron, s tátott szájjal néz rám.
- De hogy mikor került oda, vagy miért, nem tudom. 
- Ismeri magát ez a férfi?- látszik rajta, hogy nem hisz nekem. Lerí róla, hogy csak egy buta libának tart, aki még mindig képzelődik, kitalált részleteket próbál elhitetni. 
Ezek után bármit mondok, nem jegyzetel. Egy tollvonást sem ír. Bámul rám az ijesztő kék szemeivel, amik egyáltalán nem olyanok, mint Louisé. Az övéihez nincs fogható ezen az egész elcseszett világon.
Ekkor tör rám a felismerés, amit már hetek óta kutatok. Ami már januárban is a fejem felett lebegett, mintha csak a végzetem lenne.
Bevillannak az emlékek, megrohamozzák az agyamat. Amikor először láttam, a haja vizes volt, a pólója ráfeszült a mellkasára és a hátára. Zuhogott. Ahogy nézett rám az autójából, akárhányszor lefékezett mellettem, az első mosolya, amit őszintének találtam. A figyelmessége, a szürke pulóver, amit tőlem kapott. A kórházi szoba, ahol először feküdtünk egy és ugyan azon ágyban, amikor először letörölt egy könnycseppet az arcomról, a nevetése. Az éjszakai látogatásunk a focipályán, a beszélgetéseink. Louis Tomlinson. Olyan ez, mint a trójai háború. Behoztak ebbe az apró szobába, csellel bejutottak a gondolataim közé, hogy aztán minden figyelmetlenségemet kihasználva belülről sebezzenek meg. Louis is ezt tette. Belemászott az életembe, s lassan tette tönkre. Pedig azt hiszem, én igazán szeretem őt. Nem úgy, mint anyát, vagy Jennát, sem mint Thomast. Louist teljes szívemből is tudnám szeretni, ha engedném- és ő is. Mosolyogva tudnék ébredni mellette, már az utca végéről futnék felé, ha meglátnám.
Felpattanok az ágyról, kirontok a folyosóra, végig szaladok rajta, szinte beesek a kórterembe.
Kétségbeesetten kutatok a papír után, amit a megtalálóm hagyott hátra maga után. Már javában a kurta betűket tanulmányozom, mikor utolérnek.
"..., de ne hidd, hogy egyedül vagy. Segíteni fogok, mert jót akarok. Remélem, hogy minden jóra fordul, mire legközelebb látlak. Vigyázz magadra, szükség van a Tündérekre ebben a világban."
Vöröslő szemmel nézek fel újra, orvosok, Dr Rivers, ápolók tolonganak a parányi helyiségben, mind döbbenten néznek rám.
Én tudom, hogy Louis jót akar, de ezt nem ő írta. Felismerem az írását, és ez nem az övé, ez valaki másé.



2014. 10. 07.

22. Flyin' too high

Drága Olvasóim!

Mire ezt olvassátok, én valószínűleg vagy alszom, vagy megint dolgozom, de azért remélem nincs rossz hatással az írásra ez az elmúlt hét meg úgy minden. Sajnálom, ha az előző résszel csalódást okoztam, reménykedem abban, hogy hamarosan megérti mindenki ennek az okát. :)

xx Lu



Amelia Villain:

A kezem nem engedelmeskedik az agyamnak, s hiába tervezem úgy, hogy szép lassan visszahelyezem az üvegpoharat az asztalra, csatt! Már le is pattintom az alját. Legnagyobb szerencsémre Noah éppen üzletvezetői dolgait intézi, és újabb finomságot kever. Az nem is érdekli, hogy bírom-e még, hogy akarok-e még inni, a lényeg, hogy most minden perverz vágyát kiélheti a koktélok, és egyéb kevert italok terén.
Kótyagos tekintettel nézem végig, ahogy a shakert feldobja és még néhány pohárka után is stabil mozdulatokkal dolgozik. A körvonala néha-néha elhomályosodik, ilyenkor pislogok párat, hogy újra éles legyen az elém táruló kép.
Eddig nem néztem rendesen körbe, pedig néhány órája már biztos itt vagyok, pedig igényes és szép hely, attól függetlenül, hogy ez sem az a környék, ahol szívesen tengeti az ember szánalmas kis életét. A falak harsány színekben játszanak, tökéletes ellentéte mindennek, mindenfelé sötét zugokat látni, a pult és a bárszékek feketék, ha nem lenne egy általános fényes villódzás, valószínűleg észre sem lehetne venni őket. A zene, ahogy gondoltam, szétfeszíti a helyet, a gyomromban érzem a basszust, a dalszövegek silányak, némely számban nem is hallható, vagy csak egyszerűen mindent elnyom a zenei alap. Akik táncolnak, és azok sincsenek kevesen, a szélrózsa minden irányába dobálják magukat a ritmustól függően. Gátlástalan fiúk és mindenre kapható lányok támaszkodnak a pultnál, a fülsüketítő zaj ellenére könnyedén megértik egymást, szinte magától elárulja a testük, hogy mit akarnak, és mit várnak el érte cserébe. Idegennek érzem magam itt, hogy a pult melletti félreeső részben ülök hol egyedül, hol Noah társaságában. Akik ehhez hasonló zugot találtak maguknak, mind egytől egyig a párjukkal vagy a barátaikkal vannak, jól érzik magukat, nevetgélnek, én meg csak ülök, alig szólalok meg és sorra iszom az ingyen koktélokat, mert természetesen Noah nem engedi, hogy rendezzem a fogyasztásomat, sőt, sarkall a további ivásra.
- Szia Szépségem- egy nagyjából két-három évvel idősebb srác esik mellém, szó szerint, a nyelve akadozik, képtelen tisztán beszélni, a mozgása is illuminált. Undorodva húzom fel az orrom, egyáltalán nem tetszik, hogy így nevez, hogy ennyire közvetlen, meg úgy alapjában véve sem gondolom azt, hogy valakinek annyit kéne innia, hogy ilyen szintre süllyedjen.
- Azt hiszem eltévesztetted az asztalt- józanságom teljes hiányában megered a nyelvem, magamat is jócskán meglepve bátorodok fel, hiszen az első gondolatom az, hogy semmi bajom nem eshet, nyilvános helyen vagyunk, Noah pedig biztosan meg tud védeni. Olyan nincs, hogy képtelen lenne erre és abban is biztos vagyok, hogy megtenné, gondolkodás nélkül.
- Téged kerestelek ám egész éjszaka- a sok felestől bódultan dől felém, felsőteste túlságosan is megközelíti az enyémet, ezért karomat kinyújtva próbálom eltolni magamtól- A földre szállt angyalt.
- Hát, barátom, te nagyon rossz angyalkát találtál meg- fellélegeznék, ha ismerős lenne a hang, viszont a fejem már zúg, az erőltetett hangszíneket pedig már képtelen vagyok felismerni. A fejem a beszélő felé fordítom, megpróbálok arra koncentrálni, hogy lássam az arcát, de ez szinte lehetetlennek tűnik. Több másodpercembe és rengeteg pislogásomba kerül, mire felfedezem azt, aminek segítségével beugrik minden: a haja. 
- Te mit keresel itt?- értetlen fejjel nézek rá, képtelen vagyok irányítani a testem és a gondolataim, túl nagy lendülettel mozdítom meg a lábam, ezért majdnem el is vesztem az egyensúlyom.
- Ezt én is kérdezhetném- szigorúnak képzelem az arcát, ugyanis a fények miatt most csak a hangját hallom, mindent beborít a sötétség. Megrántom a vállam, majd még mielőtt bármit is reagálhatnék, bal kezemmel belebokszolok az ismételten közeledő fiúba.
- Tudtommal szabad emberek vagyunk, csak én épp nem készülök sehova- daccal a hangomban figyelek újra rá, és minden eddig elfojtott ellenszenvemet belepréselem a mondatomba.
- Szabad vagy, és részeg- megvetéssel néz rám, amitől egy röpke pillanatra elszégyellem magam, a figyelmem azonban felkelti a háttérben közeledő Noah, kezében újabb italok, arcán az eddig megszokott széles vigyor helyett pedig csak értetlenség árválkodik. Kihúzom magam, a kezeimre támaszkodva felállok és határozott léptekkel Harry elé állok.
- Nem vagyok részeg- egy másodpercig nem érzem stabilnak a lábaim alatt a talajt, de szerencsére ezt elrejti a stroboszkóp, ami vakító fehér fény polaroidokat vetít elém. Látom, hogyan rándul meg Harry minden egyes arcizma, hogyan változnak a vonásai. Másodpercenkénti felvételek sorozata pereg le előttem, ahogy a hajába túr, megrázza a fejét, majd lemond rólam és hátat fordít. A következő, amit látok, az már egy milliónyi darabra tört üvegpohár, a szétfröccsenő cseppek, Noah döbbent arca, Harry tenyere, amiből folyik a vér, valamint egy kéz, ami a derekam köré fonódik. A legutóbbit könnyedén elintézem, hiszen csak annyit kell tennem, hogy erőszakosan ellépek a helyemről, legújabb hódolóm tulajdonképpen ennél részegebb már nem lehet eszméletvesztés nélkül. A többi viszont megrémít.
- Hozz már egy rohadt szalvétát, vagy valamit!- Harry üvöltözése visszarángat a jelenbe és mintha egy fokkal józanabb is lennék.
- Nyugodj meg, és ülj le arra a hisztérikus seggedre- Noah türelme is fogyóban van, és akármennyire is szeretnék közbeszólni, muszáj észrevétlenül lelépnem a mosdóba.
A jelenetre jóformán senki nem figyel fel, teljes önkívületi állapotban táncolnak tovább az emberek, mintha nem is ezen a világon lennének, ami valamelyest megkönnyíti a dolgomat, már ami az előrébb jutást jelenti. Izzadt testek ragadnak össze mindenhol, a látóterem megtelik hosszú póthajakkal, csókolózó párokkal, fülemben visszhangzanak a negédes ígéretek.
Mire elérek a mahagóni lengőajtóig, már alig látok a könnyeimtől. A gyomrom kavarog a mindenféle furcsaságtól, mindemellett úgy érzem, mintha valaki állandó jelleggel a fejemen ugrálna, miközben belül borsónyira zsugorodott minden idegszálam. A hideg falnak vetődök, és hangos zokogásban török fel. A bőröm ég, olyan forrónak érzem magam, mintha egy világítótest lennék, amit néhány napra bekapcsolva felejtettek, a hányingerem meg egyre csak fokozódik, mégsem vagyok képes egy lépést sem tenni. Inkább nyugtatgatom magam, mert tudom, hogy nem lesz baj.
Amikor Louis pezsgőt rendelt, s mi benyakaltuk, majd a következőt, végül sorra a borokat, nem éreztem ilyet. Ehhez képest aznap egyszerűen csak becsiccsentettem, egy ültő helyemben. Akkor minden vágyam az volt, hogy elnyomjam magamban azt a fruskát, amit kihozott belőlem az este, hogy ne tűnjek gyerekesnek. Jelenleg pedig egy darab húsnak érzem magam, amit könnyűszerrel el lehetne tépni, akár csak egy lelőtt apróvadat. 
Letörlöm a könnyeimet, őrjítő fájdalmak közt vánszorgok el a legközelebbi üres fülkébe, ahol rögvest térdre bukok, a wc deszkát felhajtva pedig azonnal kihányom a gyomrom teljes tartalmát. A könnyeim elapadnak, érzem ahogy ráragad a bőrömre az elkenődött szemfesték, a hajam minduntalan kicsúszik a kezeim közül. Össze kellett volna fognom. Bő húsz perc kell ahhoz, hogy erőm fogytán a válaszfalnak dőlve üljek a mosdó padlóján. A körvonalak egyre sűrűbben tűnnek el a szemem elől, a kintről behallatszó zene basszusa pedig jótékony hatással van a gyomorfájásomra. Mozdulatlanul fetrengek, annyi erőm sincs, hogy megtartsam a fejem, így az előrebukik, hiába hajtom hátra. Ráz a hideg, verejtékezek, a szám hirtelen válik cserepessé, s az első próbálkozásra, hogy segítséget kérjek, kiserken a vérem. Amint megérzem a sós, vasas ízt, azon nyomban a wc fölé kell hajolnom. Újabb öt percembe telik, mire rászánom magam a talpra állásra.
Kegyetlen dolgok történnek velem, a testemmel. Kalimpál a szívem, mintha lefutottam volna egy félmaratont, a térdeim járás közben összekoccannak, ettől függetlenül elbotorkálok a kézmosóig. Izzadt tincseim az arcomra, nyakamra és vállaimra tapadnak. Undorodom mindentől, ami én vagyok, a tükörképem is csak fokozza ezt az érzést, megfűszerezve némi riadtsággal.
Amikor meglátom magam, szabályosan felsikoltok, ijedtemben ököllel beleütök a tükörbe, ami parányi szilánkokra törik. Az apró darabok szerte repülnek, felhasítva a kézfejem és a felkarom egy részét. Halálra rémülve figyelem az üvegszilánkokat, amik a bőrömbe fúródva csillannak meg. Körülöttem minden tiszta vér és víz. A csapot megnyitom, hogy alátartsam a két karom, és amilyen hirtelen mozdulattal teszem ezt, pontosan úgy fröcskölöm le magam, tetőtől talpig csurom víz leszek. Aztán minden olyan hirtelen történik. Kivágódik mögöttem a lengőajtó, ismerős, férfiasan ideges hangok ütik meg a fülem, különféle irányból karok ragadnak meg. A fejem felett veszekednek is, de nem fogok fel belőle semmit, csak artikulálatlan üvöltözésnek hat az egész. Felemelkedek, s miután a talpam nem érinti többé a szilárd talajt, úgy érzem szárnyalok. Taszít a valóság, a szemem nem tudom nyitva tartani, repülök, de a végtagjaim, a fejem és a gyomrom ólomként süllyednek valami felé, ami nem kézzelfogható számomra. Puha, meleg, mégis kényelmetlen minden. Sírhatnékom van, bőgök is. Hisztérikusan sikítok fel újra meg újra, kapálózok, végül felnevetek. Fogalmam sincs miért, a kiváltó ok ismerete nélkül kacagok. Olyan hangosan, ahogy csak tudok, teljes szívemből nevetek. Üvöltök, de nincs hangom. Nem érzek, de fáj. Vagyok, csak úgy, ahogy egy ilyen helyzetben létezhetek. 
Már nem vagyok ember. Tündér vagyok. A hajam gyönyörű, fényes, lendületes hullámokban keretezik az arcomat. Szemeim ragyognak, az unalmas barna helyett igéző zöldben pompáznak. A ruhám lélegzetelállító, szeretem a zöldnek ezt az árnyalatát. Tiszta, üdeséget sugárzó. A bőröm nem tűnik többé túl szűknek. 





Harry Styles:

Gyakorlatias mozdulatokkal látja el a sebem az egyik pultban dolgozó lány, másodpercek alatt elállítja a vérzést a só és a vodka, nem kevés szenvedés árán, aztán egy gyors kötés, hogy ne fertőződjön el, és már kész is.
Zsibbadó kézfejjel fordulok az állítólagos tulajdonos felé, kérdő tekintetem nem érti, pedig nagyon is jól tudja, mit akarok tőle.
- Mi a francot művelsz?- higgadt maradok, akármennyire is nem tetszik ennek a Noah gyereknek a viselkedése.
- Nem értem, mire célzol- ökölbe szorítom a kezeimet, lábammal erős nyomást gyakorlok a padlóra, hogy itt és most ne essek neki.
- Ember, azt hiszed, hogy hülye vagyok? Ismerem azt a lányt, sosem tenne ilyet. Nem csak részeg volt- mélyen a szemébe nézek, de semmi érzelmet nem képes közvetíteni, én pedig kezdem elveszteni a türelmem. Sziszegve folytatom, hogy ne rendezzek jelenetet- Ha nem árulod el, mit adtál neki, én esküszöm, hogy rád hívom a rendőröket!
- Figyelj, én elhiszem, hogy rohadtul zavar téged, amiért Mia nem dobja le neked a ruháit, de ezért ne engem hibáztass- önelégült képpel néz rám. Tenyérbemászó az egész lénye, még arra sem érdemes, hogy megüssem. Ami neki járna az egy tisztességes verés, de azt sem tőlem fogja megkapni, mert nem vagyok hajlandó még hozzáérni sem.
- Nem akarom, hogy a kurvám legyen- felemelem a hangom, mire Noah csak lustán behajtja az irodájának az ajtaját, hogy még véletlenül se hallja senki, miről folyik a beszélgetésünk.- Te viszont jobban teszed, ha a jövőben messzire elkerülöd!
- Különben? Álljon meg a menet! Azt sem tudom, mivel vádolsz, most látlak először. Ki mondta, hogy adtam bármit is neki? Miért kell ezt feltételezni rólam? Én csak meghívtam néhány italra, az Isten bassza meg!- dühödten mered rám, pislogni sem pislogunk. Az asztala majd' szétroppan, ahogy ő az egyik, én meg a másik oldalát ütögetem, vagy ha éppen nem is gyakorlunk rá túl nagy nyomást, de legalább az ujjainkat megpróbáljuk belemélyeszteni a falapba, hogy ne üssük meg egymást.
- Akkor mitől állt velem szemben olyan kómásan? Ne mondd nekem, hogy két három koktél után ilyen állapotba kerül egy normális ember, mert azt nem hiszem el! Aljas kis rohadék vagy- folytatnám a szidalmazását, sőt, még arra is felkészülök, hogy leköpöm, ha még egy szóval megpróbálja elhitetni velem a marhaságát, miszerint nem csempészett semmit Mia italába, de félbeszakítják a magánbeszélgetésünket. Pontosan az a lány dugja be a fejét a résnyire nyitott ajtón, aki pár perccel ez előtt távozott innen, miután bekötötte a sebem.
- Noah, ne haragudj a zavarásért, de az a lány...- zilált az arca, gondolom pontosan annyira tehetetlennek érzi magát, amennyire én. Tekintete köztem és az említett közt cikázik, nem igazán tudja, mit zavart meg vagy mit nem. Remélem soha nem is tudja meg, mert biztos vagyok benne, hogy minden, amit Mia arcán láttam, azt egyedül ez a gerinctelen patkány művelte, viszont bizonyíték hiányában nem megyek sokra.
- Nem látta senki, hogy merre ment?- olyan lendülettel áll fel a helyéről, hogy a széke megbillen, végül felborul.
- Ennél többet én sem tudok, egy ideje nem láttam, de bárkit kérdeztem a pult körül ácsorgók közül, senki sem látta egy jó ideje.
Ajkaimat összeszorítom, megvárom, míg távozik a pultos lány, s csak az után esek neki Noahnak. Torkom szakadtából üvöltök vele, de szerencsére a hangos zene miatt nem fogja senki sem hallani.
- Ha egy haja szála is meggörbül a mai este folyamán, én esküszöm, hogy kicsinállak- az utolsó szavak kiejtésekor már nekifeszülve állok, készen arra, hogy ha kell, megüssem vagy felkenjem a falra.
Nem várom meg a válaszát, csak kirontok az irodahelyiségből és egyenesen a női mosdó felé igyekszem. Számomra hihetetlen, hogy senkinek nem jut eszébe itt keresni, hiszen, ha itt nincs, akkor csak az utcán lehet, az pedig ezen a környéken veszélyes. Kötelességemnek érzem minél hamarabb megtalálni őt. Ha nem is maga miatt, de Louis és magam miatt is.
Sikítás.
A hang hallatán gondolkodás nélkül rontok be, nem érdekel, hogy semmi keresnivalóm nincs itt. Mia a széttört tükörrel szemben áll, a karja csupa vér, a falakról folyik a víz. Érthetetlen káosz uralkodik körülötte.
- MIA!- odarohanok hozzá, mielőtt összecsuklik. Kétségbeesetten állok vele a mosdó közepén, mire megérkezik Noah is. Végre kiül valami érzelem az arcára: ő is meg van rémülve. Hát legyen is, mert ezt a lányt valószínűleg a tudta nélkül bedrogozták, és ha bármi történik vele, azt nem bocsátom meg neki. Senkinek sem.- Erről beszéltem! Szerinted jól van? Szerinted ez így normális? Mert szerintem kurvára nem. 
- Miért hiszed, hogy én voltam? Szerinted lenne rá okom, meg egyáltalán. Van egy éjszakai szórakozóhelyem, gondolod, hogy vagyok olyan hülye és belevágok a drogüzletbe, hátha lesittelnek? Biztos, hogy nem.- megragadja a lány kezét, én is átkarolom őt, hogy ki tudjuk vinni, de együtt nem megy. A szemem vérben forog, ahogy ránézek, felkapom a lányt, mielőtt elkezdené össze-vissza rángatni. Nem merek kockáztatni, a karjaimban tartott lánnyal rohanok a kijárat felé.
- Hívj egy mentőt- pár másodpercre lefagy a pultos lány, de mire visszanézek az ajtóból, már a telefonban tájékoztatja a vonal másik végén lévőt a történtekről.
Mia nyöszörög, sír, végül nevet. Ijesztő, és nagyon remélem, hogy nem fog erre emlékezni, mert elborzadna magától. A hideg betonon ülök, Miával az ölemben. Egy gyerekdalt dúdolgat, lehunyt szemmel, és néha elmosolyodik. Mikor eltorzul az arca, megszorítom a kezét, és suttogok neki. Nem tudom, felfogja-e, vagy egyáltalán tudja-e, mi történik vele, de engem megnyugtat, hogy mégis csak teszek érte valamit.
Az utca végén bekanyarodik a mentőautó, viszonylag távol van, de a sziréna hangja ide hallatszik. Néhány utcabeli lakás ablakában felvillannak a lámpafények, ilyen távolságból gombostűfejnyi minden arc, amelyik kíváncsian leskelődik errefelé.
Mire mellénk ér, a mentő már jócskán lelassít. Kinyílik a hátsó ajtaja és kettő, nálam valamivel idősebb férfi száll ki. Se szó, se beszéd, kiveszik Miát a karjaim közül és a hordágyra fektetik.
El kellene mondanom nekik, tudniuk kellene róla, de nem merem, hiszen még mindig nincs bizonyítékom, Noah tagadni fogja, így maradok a tisztességtelen B verziónál.
- Láttam, hogy koktélozik, nem beszélt senkivel, nem táncolt, egyszer csak rosszul lett. Véresen jött ki a mosdóból. Ez minden, amit tudok- szerencsémre csak sejtelmes fények vannak erre, nem látszik az arcomon, hogy hazudok. Végig hazudok. Mia nem egyszerűen rosszul lett, de nem kockáztathatok, ha ennyit tudnék, akkor is tudnának rajta segíteni egy kórházban.
- Kihoztam minden holmiját- a szőke lány, aki ma este már annyit segített, most is aggodalmas pillantásokkal nézi végig, ahogy Miát megpróbálják lekötözni a hordágyra, a sírdogáló lány végül eltűnik a mentőautóban- Remélem nem lesz nagyobb baja szegénynek.
- Én is. Köszönök mindent- megölelem, majd én is beszállok az autóba.
Hosszú óráknak tűnik, mire beérünk a kórházba, akármit kérdeznek tőlem, meg kell gondolnom, hogy válaszoljak-e egyáltalán, vagy ha igen, mit? Hiszen elvileg én nem ismerem őt, gyakorlatilag viszont bármit elmondok róla. 
A váróban kell maradnom, nem vagyok hozzátartozó, "csak a megtalálója". Kínomban már bejárok minden egyes emeletet, mégsem nyugszom meg. Visszatérek a recepcióra, kérek egy üres lapot és egy tollat, majd a büfé előtti asztalok egyikéhez leülve vadul írni kezdek. Ha már nem adhatják ki neki a személyazonosságomat, így meg kell tudnia a történteket. Név nélkül el is fogja hinni nekem, talán hallgat rám, vagy hálás lesz egyszer a sorsnak, hogy van, aki jót akar neki.