36. Our story

Louis Tomlinson:

A tervezettnél korábban nyílnak ki a szemeim, és az agyam szinte azonnal beindul, mintha nem is érdekelné a külsőmet igencsak megviselő fáradtság. Mondhatni egész jól aludtam, magamhoz képest relatíve sokat, közel hat teljes órát. Mia nélkül ugyan olyan üresnek érzem magam, mint az év elején, habár már nem akar a világ minden problémája a nyakamba szakadni, csupán a magány az, ami felemészt.

Három teljes hónap nélküle, és megint kezdhettem elölről a kényszerevést, az erőltetett baráti összejöveteleket. Zayn, Liam, Harry és Niall nélkül valószínűleg megint padlóra kerültem volna, de szerencsére most sem engedték, hogy a fejemre nőjön a saját életem.

- 'Reggelt- elnyomok egy ásítást, kávét töltök magamnak, motorikusan végzem el a reggeli teendőim a konyhában, majd nem törődve, hogy Zayn épp eszik, felülök a pultra, ezzel kis híján lelökve a tányérját.

- Hé- nyűgösen morog, s még hozzátesz valamit, de nem hallom igazán. Lazán meglököm a vállát, az arcára kiülő durcáskodás kicsal belőlem egy igazi mosolyt.

- Jó reggelt- csatlakozik Liam is, aki mindegyikőnket felülmúlva már teljesen felöltözve, cipőben, az irataival a kezében és egy napszemüvegben dobja be a mosogatóba a poharát.- Felkészült

- Nem- vigyorgok a képébe és húzóra megiszom a kávét. Szememet összeszorítva nyelem le, borzasztóan keserű, de tudom, hogy legalább az ízétől sikerül felébrednem annyira, hogy ne menjek fejjel a falnak.

A térdeimet bámulva várom meg, míg mindenki befejezi a reggelijét, majd a bögrét letéve a pultra indulok el én is a holmimért. Idegességemben másodpercenként sóhajtok egyet, a hajamat birizgálom. Egyáltalán nem vagyok felkészülve arra, hogy ennyi ember előtt beszéljek a kapcsolatomról, arról, ki az a titokzatos lány, akivel hetekig láthattak, majd hirtelen eltűnt az életemből. Előre sejtem, milyen mocskolódós kérdéseket fognak feltenni az Eleanorral való szakításról, arról, miképp jutottunk el oda, ahova. Nincs hozzá kedvem, de kötelességem megtenni, ha másért nem is, de Mia jó hírét nem tehetem tönkre, és még most le kell szögeznem ország-világ előtt, hogy nem véletlenül választottam őt, vagy ő engem. Ki tudja? Talán el kéne mesélnem mindent, hogy milyen odaadó barát, milyen csodálatos személyisége van, és mekkora szíve, kitartása, és végtelen szeretet férkőzött belé, de félek, hogy ezzel túl sokat árulnék el. Olyan nehéz megtalálni az arany középutat, mégis túl gyorsan kell majd lereagálnom a dolgokat.

- Nem lesz gond- Harry biztatóan megveregeti a vállam, mintha ettől minden aggodalmam elszállhatna.

- De, az lesz, viszont nem érdekel- magam elé suttogom, miközben megvárom, míg Niall bezárja az ajtót magunk mögött- Csak már nagyon hiányzik.

- Louis, mi is ott leszünk, nem engedjük, hogy szétszedjenek, vagy bármilyen rosszindulatú megjegyzést tegyenek rátok- szőke hajú barátom is csatlakozik mellénk, Liam és Zayn pedig valamivel előrébb állva várnak ránk. Rossz szokásomnak hódolva, az utóbbi kettővel rágyújtunk, mielőtt ténylegesen elindulhatnánk. Elég sajátos módja annak, hogy az ember kiszellőztesse az agyát, ráadásul nem is használ, de így, ebben a környezetben egyfajta rituálénak élem meg, ami valami olyannak a kezdetét jelenti, amiben nem lehet hiba, és elhitetem magammal, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, még akkor is, ha legbelül tudom: kizárt.

Pár perc vesztegelés után némán ülünk be az autóba, amit értünk küldtek, és egy szó nélkül üljük végig az autóutat. Soha nem voltam ilyen ideges, és az érzés egyre csak fokozódik. Egyre sűrűbben ellenőrzöm az idő múlását a telefonomon, és minden alkalommal megcsodálom Mia arcát a hátteremen. Hüvelykujjam többször végighúzom a képernyőn, és megpróbálok minden negatív gondolatot kiszorítani a segítségével.

- Mikor beszéltetek utoljára?- Zayn került mellém, így ő az, aki szemtanúja lehet a kínszenvedésemnek. Őszinte érdeklődéssel fordul felém, látszik rajta, hogy tényleg érdekli ez az egész, na nem mintha bármelyikük is érdektelen lenne.

- Fogalmam sincs már, valamikor a tárgyalás után- újabb sóhaj szalad ki a számon- Mondd, Zayn, te hogy bírod ki néha hetekig Perrie nélkül?

Széles vigyor terül el a száján, és bár nem értem, miért, azért örülök neki, így legalább biztos vagyok abban, hogy választ is kapok a kérdésemre.

- Gőzöm sincs, piszkosul hiányzik minden másodpercben- jókedve lankadatlan, és ebből egy parányi rám is átragad- Csak nyugodj meg, és akkor tényleg nem lesz baj.

A hátsó ülésről egyenként kiszállva fotósok és riporterek próbálnak körbevenni minket, mindenhonnan vakuk villognak, és kérdéseket tesznek fel, de mire feleszmélnék, már biztonságiak gyűlnek körénk, és a srácok is úgy helyezkednek el, hogy engem lehessen a legnehezebben elérni, és ezért igazán hálás vagyok most.

Mind az öten napszemüvegben, fekete nadrágban és egyszerű pólóban vagyunk, ezzel kapcsolatban újabb kérdések hangzanak el: miért így jelenünk meg egy sajtótájékoztatón? Úgy őszintén, nekik nem mindegy? Hamarosan úgyis megtudják, amit akarnak, és csámcsoghatnak a magánéletemen, amíg mi Miával elutazunk innen jó messzire. A már ismerős üvegajtó kitárul előttünk, és mind az öten megkönnyebbülten sóhajtunk fel, amint be is csukódik mögöttünk. Megcsap a jellegzetes illat, ami a légkondi semlegességéből, a rengeteg női dolgozó asztalán lévő virágokból és szúrós, bolti illatosító szagából áll össze. Erősen próbálkozok nem tüsszenteni, ezért sűrű szipogásba kezdek, de ebből is csak az lesz, hogy Liammel az oldalamon hangos nevetésben török ki, mert ez már végkép nevetséges.

- Erre jöjjenek- az irodaház atyaúristenének titulált, kosztümös hölgy elkísér minket a harmadik emeleti konferenciaszobába, ami ha lehet, még üresebb érzéseket vált ki belőlem, belőlünk, és úgy általában minden normális emberből, mint az épület előcsarnoka. 

Gondosan előkészített asztalok, külön sarok állítva öt darab kis üveges ásványvíznek, öt darab pohárnak, és két tálcányi sós aprósüteménynek- nem tudom, ki találta ki ezt, de még mindig zavar az ilyen, mintha csak a pogácsáknak beszélnék. 

- Rendben, nagyjából fél óra múlva lesz kezdés, addig pihenjenek, próbálják meg összeszedni a gondolataikat. Dohányozni tilos, erre kijelölt hely a folyosó végén van. Ha nem lenne egyértelmű a kiírás, kérem, keressék fel valamelyik munkatársamat, aki minden bizonnyal örömmel ad tájékoztatást- életemben nem láttam ennyire férfias nőt, és habár külsőre egyetlen porcikája sem hazudtolja meg női mivoltát, a beszéde, a pillantása, a szigorúsága egyáltalán nem passzol a külsejéhez. A fejem kissé megrázva zökkentem ki magam ebből a gondolatmenetből, mert sokkal fontosabb dolgokra kell összpontosítanom.

- Köszönjük- hangzik tőlünk, akár csak egy kórus, szinte egyszerre mondjuk ki, és a hölgy már ott sincs.

- Uram atyám, akár egy férfi- bukik ki Zaynből is, mire csak bólogatunk, helyeselünk.

- Kirázott tőle a hideg- nyúl Niall a pogácsák felé, és mielőtt elmajszolna egyet, egy másikat Harrynek is dob.

Némán állunk egy helyben, amíg meg nem kérnek minket, hogy a stábtagok elkészüléséig és minden újságíró megérkezéséig fáradjunk át egy másik helyiségbe. Ezt az alkalmat kihasználva lógok el még egy szál cigit elszívni. Niall volt a legközelebb, így neki szólok, hogy pár percre otthagyom őket, de nem tudom, mennyit fog fel belőle, mert épp telefonál, én viszont égető szükségét érzem a friss levegőnek és a nikotinnak egyaránt.
Félig lecsukott szemmel támasztom a korlátot, figyelemmel kísérve azért a lent gyülekező sajtósokat. Már épp kezdeném jól érezni magam, elvonatkoztatni mindentől és mindenkitől, amikor belehasít a csendbe a telefonom. Üvöltésnek hangzik a túlzottan visszhangos helyen, ijedtemben pedig majdnem eldobom, de amikor meglátom a kijelzőn a Mia nevet, átveszi minden kusza érzelmem helyét a bizsergető izgalom, a boldogság. A torkomban dobog a szívem, alig látok, ennek ellenére hamar felveszem.
- Szia- ennél többet ki sem tudok nyögni, egyszerűen nem találom a szavakat.
- Azt hittem, ennél egy kicsit jobban fogsz örülni a hívásomnak- komolyan el kell gondolkodnom azon, hogy viccel, vagy komolyan gondolja, de miután meghallom a halk kuncogását, mintha elvágták volna, eltűnik minden félelem és aggodalom- Hogy vagy?
- Ezt én is kérdezhetném. Hiányzol- furcsa köröket kezdek el rajzolni a lekövezett teraszra, miközben hallgatom Mia nehézkes légzését.
- Te is. Iszonyúan-halk sóhaj hagyja el mindkettőnk száját.- El sem hiszem, hogy ma este már láthatlak.
- Ahogy csak tudok, megyek érted- felvillanyoz az érzés, hogy ma már a karjaimban alszik el. Nem az ország másik pontján, nem rideg és idegen környezetben, nálam. Velem.
- El sem hiszed, mennyire jó ezt hallani- épp válaszolni próbálok, amikor kitárul a terasz ajtaja, és farkasszemet néz velem a dühös női testbe bújt férfi.
- Most mennem, kell- hanglejtésemmel nyomatékosítom nemtetszésem, hogy csak úgy rám rontanak- Este találkozunk. Szeretlek.
- Én is, Lou. Vigyázz magadra- szinte látom magam előtt, ahogy csalódottan elmosolyodik, de természetesen azzal is tisztában vagyok, hogy megérti. Tisztában van azzal, hogy az életem nem éppen hétköznapi, és ha kell, hajnali háromkor is készen állok az interjúkra, fotózásokra vagy koncertezésre.
- Ha befejezte, tartson velem. Két perc, és kezdődik az adás- hidegen, nem törődve azzal, hogy milyen benyomást kelt bennem, de leginkább lekezelően köpködi a szavakat, és egy enyhe fejrándítással jelzi, ideje bemennem.
Épp hogy nem érek hozzá, a vállammal pont nem súrolom az övét, úgy viharzok el mellette, és egyenest a sajtótájékoztató helyszíne felé tartok. Az ajtó előtt csatlakozom a többiekhez, türelmesen kivárom, míg beállítanak minket a megfelelő sorrendbe. Mert ugye nem mindegy, ki hányadikként lép be a szobába, a központi figurának nem szabad a szélére kerülnie, épp ezért előttem Niall sorakozik, aki Liamet követi, mögöttem Zayn, és végül Harry. Már sak nevetni tudunk ezen a nevetséges kikötésen, de inkább egy hangos szó nélkül elindulunk.
Belépésünkkor kattannak a diktafonok, bekapcsolódnak a kamerák, minden mikrofont utoljára megigazítanak, és pletykára éhes tekintettel fürkészik az arcunkat, hátha következtetni tudnak egy mozdulatunkból bármire is, Ilyenek Ők, akik felsőbbrendű lényeknek gondolnak minket, megpróbálnak megalázni, a magánéletünkben vájkálni. Minden egyes megrohadt fontot megér nekik, hogy az általuk készített képünk díszítsen néhány magazint, az online sajtó szalagcíme alá pedig be legyen biggyesztve a becses nevük. Vagy álnevük, ugyebár.
- Jó napot!- intünk, mert mi rendes emberek vagyunk. Mosolygunk, mert ez nem teher a számunkra. Kedvesek vagyunk, mert ez a legtermészetesebb.
Feszülten ülök, nem találom a helyem, és az első kérdések nagy része meg sem marad az emlékezetemben, bár gondolom csak a szokásos: hogy érezzük magunkat, lesz-e új album, mikor folytatódik a turné, ki mit reggelizett, és ehhez hasonlók.
Az egyik kérdés azonban megüti a fülem, és nem hagy nyugodni. 
- Louis, hol van most a barátnőd?- tulajdonképpen magával a kérdéssel nincs sok baj, hiszen újságírókról van szó. Az, hogy a privát szférámba akarnak beférkőzni, szinte kötelességük, ám ezzel szemben a hangsúly, amivel feltette a kérdést, már koránt sem ilyen ártatlan.
- Ilyen információt nem adhatok ki, sajnálom. Az ő magánélete maradjon meg neki, ha lehet. Köszönöm- előveszem a legilledelmesebb hangom és viselkedésem, miközben megpróbálok rájönni, ki intézhette felém az imént elhangzott kérdést.
- Igaz, hogy elvonón van? Eleanor bajba került?- újabb hang, a terem túlsó feléről. A fiúk néma csöndben várják a reakciómat. Mindannyiuk tekintetét magamon érzem, Niall jobb kezével meg is támaszkodik a székem felé eső részén, hogy ha kell, azonnal lefoghasson, de erre nem lesz szükség.
- Ennek semmi köze Eleanorhoz, és kérem, hogy őt se zaklassák ilyen dolgokkal- hiába próbálom kerülni a konfliktust, sorra követik egymást az ilyesfajta kérdések.
- Tehát akkor Eleanor kikerült a képből?- a dühtől kissé összezavarodom, nem tudom, merre kéne néznem, ám sikerül elég jól palástolnom az érzelmeimet.
- Engedjék meg, hogy tisztázzak valamit- felemelem a fejem és megkísérlek minden szempárba belenézni, megbizonyosodni arról, hogy komolyan vesznek. 
Zayn halkan figyelmeztet, hogy legyek óvatos, de az asztal alatt leintem őt. Tudom, hogy mit csinálok.
- Vagyis, leginkább mesélni fogok- megköszörülöm a torkom, egyik porcikám sem kívánja a lelkem feltárását, sem azt, hogy megtalálják a gyenge pontomat. Viszont, ha azt szeretném, hogy Mia nyugalmát megtarthassam, kénytelen vagyok meghozni ezt a döntést.- Képzeljenek maguk elé egy sivár helyet, ahol nincs más, mint egy félig lebontott drótkerítés, egy talpalatnyi füves rész a feltöredezett beton között. Szimpatikus hely?
Nemleges válaszok sora ringatózik felém, és én keserűen mosolygok. 
- Nekem az volt. Menekültem? Igen. De találtam valamit, ami semmihez sem fogható. Többet ér minden drágakőnél, pénznél és materiális dolgoknál. Ez pedig nem más, mint kitartás és szeretet. Nem fogom kiadni a kedvesem személyes adatait, mert ha rajtam múlik, még a neve sem kerül nyilvánosságra. És mielőtt még megvádolnának bármivel: féltésből teszem, nem szégyenből. Az én Jótündérem a világon a legcsodásabb teremtés, és ugyan vannak hibái, de kinek nincsenek? Ki az, akinek a lelkiismerete teljesen makulátlan? Nem hinném, hogy itt van olyan. Az enyém sem az, de az ő lelke gyönyörű. Valóban, nem tagadom, arról a titokzatos lányról beszélek, akit Tündérkének hívott mindenki az év elején, de ennél többet nem kívánok hozzátenni.
Alig tudom befejezni a beszédet, sorra emelem ki a múlt azon pontjait, amikor Mia megmentett, kezdve azzal, hogy elterelte a figyelmem a problémáimról egy rövid időre, míg megpróbáltan lebontani a maga köré épített falait, ahogy visszaadta a foci iránti szeretetemet, hogy olyan remek embereket ismerhettem meg általa, mint az öccse és az édesanyja, hogy végül nem zuhantam mély depresszióba, nem menekültem az alkoholba. Mia egyszerűen csak fogta az esernyőm, amíg zuhogott. Én barom pedig elengedtem a kezét, hagytam elsétálni a hazug napsütésben. Ennek azonban vége. Ő az én másik felem, és reménykedem abban, hogy egy napon én is úgy érezhetek: tettem érte valamit. Valamit, amiért hálás lehet, amivel jobbá tehetem az életét.
- Tehát akkor azt állítja, hogy egy civil nővel él együtt?- ez a kérdés a legkevésbé sem udvarias, de továbbra is csak nyelem az idegességem, nem szólok vissza semmi csípőset, és megpróbálom türtőztetni magam.
- Nem élünk együtt, ahhoz még túlságosan is friss a kapcsolat, de ha rajtam múlik, egy nap beköltözünk egy csendes kis házba, ahol velünk élhetnek a testvérei is, csak hogy teljes legyen a családunk.
Anélkül, hogy bármilyen további magyarázatot adnék, felállok a székről, majd kisétálok. Nem törődöm a következményekkel, sem a sajtó reakciójától.
Ez az egy sosem fog változni: belém fognak kötni. Semmi sem lesz elég jó, s minden apró hibámat nagyító alá veszik majd, de amíg Mia mellettem van, és ő vár engem otthon, a megbeszélt helyen vagy a stúdió elött késő este, addig képes leszek elviselni minden minket ért támadást, és képes leszek megvédeni Őt, mert szeretem. Jobban, mint az életemet.
- Kicsim?- szólok bele a telefonba feldobódva. Úgy érzem, tonnányi súlytól szabadultam meg.- Mit szólnál, ha kicsit korábban találkoznánk?
- Louis, ugye nincs baj?- jön a válasz a vonal túlsó feléről, némi izgatottságot és aggodalmat rejtegetve.
- Nagyon szeretlek- vigyorgok és hunyorogva ülök be a leintett taxiba.
- Én is szeretlek- elérzékenyülve hebegi, engem pedig majd' szétfeszít a büszkeség.
Talán a mi történetünket egy boldog örökkévalóságon át írják, én mindenesetre nem lehetnék ennél boldogabb.

Drága Olvasóim!

Ezúttal a végére hagytam a közlendőmet, ugyanis megszületett a döntés. Napokig rágódtam rajta, végül úgy határoztam, nem fejezem be a blogot, de mindenképpen tartok néhány hét szünetet, amíg kicsit utolérem magam, mind a tanulásban, mind a blogokban.
Valószínűleg át is fog alakulni a kinézet, a következő fejezete a történetnek új címet is kap, hiszen a fejemben már összeállt egy cselekménysorozat, ami köré összpontosulni fog a folytatás.
Remélem ez a kis szösszenet elnyeri a tetszéseteket, és ha van kedvetek, kukkantsatok be a Vindictive c. blogomra, ami hamarosan szintén átalakul és ahová már felkerült a prológus, a hétvégén pedig megérkezik az első rész.

További szép estét, és hetet. Remélem mihamarabb "találkozunk".

Legyetek rosszak,
xx Lu

Sziasztok!

Nem, most sajnos nem résszel jelentkezem, mindinkább azzal, hogy az epilógus még várat magára.
Sajnálom, amiért később érkezik, de muszáj egy kicsit elhalasztanom, mert még nincs egészen kész, viszont a héten nincs időm arra, hogy rendesen be tudjam fejezni, sőt, talán még újra is fogom írni, csak hogy elég jónak tartsam.
Őszinte leszek: még fogalmam sincs, be akarom-e végleg fejezni ezt a blogot, ezért kicsit nyűglődök a lezárásával. Ki tudja, talán a rengeteg dolog, ami most a fejemben kavarodik, az új történetbe épül be, vagy ebbe, esetleg egy teljesen más adaptáció születik, tényleg nem tudom.
De hogy addig se maradjatok hoppon, kukkantsatok be ide xx. :)
Remélem, ezzel kompenzálni tudom ezt a kínos késést!


Legyetek rosszak,

xx Lu

35. Now you can judge me

Drága Olvasóim!

Nehéz bármit is hozzáfűznöm ehhez a részhez, és nem is szeretnék sok mindent írni, mert az epilógus minden kérdésre- remélhetőleg- választ fog adni. 

Külön szeretném megköszönni Taminak, mert sokat segített abban, hogy ne töröljem ki az egészet és kezdjem elölről, azt hiszem nélküle tényleg nem lenne most itt a rész, be sem fejeztem volna, vagy már rég hisztériás rohamot kapok, szóval Köszönöm. <3

Már most szeretném megköszönni mindenkinek, aki olvasta a blogot, figyelemmel követte, írt néhány kedves sort, feliratkozott. Ezért még sokszor fogok hálálkodni, úgy érzem, sosincs túl korán ehhez. <3

Legyetek rosszak,

xx Lu

Amelia Villain:

Az idegesség számomra eddig ismeretlen méreteket öltött. Csak ülök a rengeteg szempár kereszttüzében, tehetetlenül, megrémülve. Egy negyvenes éveiben járó, őszinte tekintetű hölgy felszólít, hogy álljak fel, és ismételjem, amit mond.

- Én, Amelia Villain...

- Én, Amelia Villain- kapar a torkom, zúg a fejem. Szinte kapaszkodom a nő tekintetébe, ha nem őt nézném, minden bizonnyal elájulnék.

- Ígérem, hogy az igazat, csakis az igazat...

Szótlan maradok: megrémít az 'igaz' szó, annak ellenére, hogy tudom, nincs más választásom.

Megismétli, erélyesebb hangnemben.

- Ígérem, hogy az igazat, csakis az igazat- látom rajta a megkönnyebbülést. Bár csak én is érezhetnék már valami hasonlót!

- A valóságtól el nem térve vallok...

A szavakat úgy formálom, mintha számomra idegen dolgok lennének. Olyan érzés ez, mikor mindenki azt állítja, a biciklizést nem lehet elfelejteni, te mégis orra buksz, és nagy nehézségek árán tudsz felkelni a földről.

- Isten engem úgy segéljen.

- Isten engem úgy segéljen- túl vagyok az első körön, már csak tartanom kell magam az ígéretemhez, őszintén választani, és véletlenül sem leborítani a Bibliát az állványról.

Oldalra pillantok, keresem az ismerős arcok közt a támogató pillantásokat. Elsőnek Noaht pillantom meg, ám tőle semmi ehhez hasonlót nem várhatok.

Elárultam. Igen, így történt, de ha tehetném, egészen máshol lennék, mert nem önszántamból kerültem olyan helyzetbe, hogy eljárás induljon ellenem. Büntetett előéletűnek számítok a fiatalabb koromban elkövetett, meggondolatlan tetteim miatt, ezért most nem kockáztathatok. Vagy elmondok mindent és segítem a hatóságok munkáját, vagy egy életre elfelejthetem a szabadságom és minden azzal járó kényelmi szempontot. És ehhez az kellett, hogy lebuktassam őt is. Egy oldalon állunk, ő mégsem tudott jól választani. Azt hiszem, az ő ítéletét már meghozták korábban, míg én előzetesben voltam, de sejtem, mi lett a vége.
Tovább vezetem a tekintetem, néhány sorral hátrébb öt fekete öltönyös alak ül, mindegyikőjük komolynak tűnő ábrázattal, vagyis..egy kivételével. Louis nem tűnik túl elkeseredettnek, legalábbis ellensúlyozni tudja a fanyar mosolyával. Lassan, alig észrevehetően kacsint, mint egy lassított felvétel, és jobb hüvelyk ujját felmutatja titokban. Visszamosolygok, de épp csak annyira húzom el a szám, hogy ő tudja, mit akarok, de más ne láthassa. Ez az, ami miatt képes vagyok emelt fővel ülni, amiért nem rohantam még ki a teremből, vagy nem leszegett fejjel várakozom. Ez, amiért a világ végéig is képes lennék várni, legalábbis úgy érzem. Van valami a szemében, ami minden aggodalmam elriasztja, valami, amire csak ő képes. Azt hiszem. ezt hívják szerelemnek. Vagyis, nagyon remélem.
Akármennyire gyűlölöm, hogy végig kell hallgatnom, nyugodtan ülöm végig az eskütételem után az eset bemutatását. Marcangol a bűntudat, mennyi mindent tettem, vagy legalábbis milyen soknak tűnik, a bűnlajstromom lassan az egekig ér. 
- A vádlott: Amelia Villain, 19 éves, anyja neve...- nem akarok koncentrálni, megpróbálom elterelni a gondolataimat. Tudom nagyon jól, hogy mit tettem, nem szükséges ismét végighallgatnom.
Élesen beszívom a levegőt, elvonatkoztatok a helyszíntől, a történtekről, és eszembe jut egy dal. Egy régi dal, amit már hosszú évek óta nem dúdolt nekem senki, amit kiskoromban minden este elénekeltek az ágyam felett, hogy ne féljek többé a sötéttől és az egyedülléttől. Most is erre a dalra támaszkodok, mert nem akarok egyedül lenni, mégis, minden oldalról csak fürkésző szempárokat látok, és egyedül vagyok. Senki sincs mellettem, aki foghatná a kezem, mind több méterre vannak, és most egyikük sem segíthet.
Mély levegő, sűrű pislogások, túl leszek rajta.
- Tehát, Amelia- a nevemre felkapom a fejem, egyenesen a hang irányába. Szürkés kék öltöny, hófehér ing, a zakóhoz illő nyakkendő, és bárgyú félmosoly. A felém közeledő férfi határozottnak tűnik, túlságosan is határozottnak. Akkor rúg belém a szavaival, amikor akar, és a kezében felpördülő papírokból ítélve mindent tud rólam, amit tudnia kell, vagy még annál is többet.- Szeretném, ha elmondanád, mi történt.
Mielőtt bármit is mondhatnék, az ügyvédem hirtelen pattan fel a helyéről.
- Tiltakozom, ez nem számít kérdésnek- fogalmam sincs, hova nézzek, nem értem, mi történik. Miért nem engedik, hogy elmondjam, és kész? Nem a jogaimat védik ezek, hanem az idegrendszeremet próbálják leépíteni rekordsebességgel.
- Helyt adok, folytassa- a bírónő vádlóan néz rám, ahogy mindenki. A körmeimet a szék karfájába mélyesztve keresek kiutat, de fáj. Minden egyes mozdulat, amit teszek egy kis darabot megöl belőlem. Hiába is tagadnám, még mindig szükségem van gyógyszerekre, hogy jól érezzem magam, de mostanra elfogyott mind, az utolsó szemig, ehelyett maradt nekem ez az egész.
- Ms. Villain, kíván-e bármit is hozzátenni a korábban tett vallomásához?- azt sem tudom, hogy hívják ezt az embert, fogalmam sincs, honnan tud arról, mit mondtam el eddig, és mit nem. - Ms. Villain?
- Én...azt hiszem, nem- az alsó ajkamba kell harapnom, hogy ne bukjon ki belőlem mindaz, amit gondolok róla, a módszereiről és arról, mit csináljon azzal a rengeteg papírral ott a kezében.
- Azt hiszi? Lássuk: droghasználat, prostitúció, emberölés. Ennyi?- érzem, hogy felmegy bennem a pumpa. 
- A vádlott sértegetésének nem adok helyet- ismét a bírónő az, aki véget vet a megaláztatásomnak.
- Ajánlott fel önnek Mr. Davenport bármi nemű részesedést?- szemrebbenés nélkül teszi fel a következő kérdést, mintha nem történt volna semmi.
- Nem, soha- gépiesen válaszolok, és azt hiszem, ez lesz a legegyszerűbb módja annak, hogy minél hamarabb túlessek az újbóli vallatásomon.
- És Peter Freese?- megfagy bennem a vér, ezt a nevet eddig még nem is hallottam. Eszembe jut rengeteg férfi, aki megfordult estéről estére az ND's-ben, de egyiknek sem rémlik a neve.
- Nem tudom, kiről beszél- zavartan kutatok bármiféle emlék után a fejemben, de semmi. Nem találok semmit.
- A férfi, akit megölt. A galériában- úgy biggyeszti oda  a helyszínt, mintha egy sornyi embert öltem volna már meg, és valahogyan meg kéne különböztetni azokat.
- Nem ismertem- jelentem ki. Úgy érzem magam, mint akit hazugságon kaptak, pedig ez az igazság.- Akkor láttam őt először.
- És utoljára- megmosolyogja a saját viccét, amin egyáltalán nem tudok nevetni, sőt, szerintem ebben a teremben senki. Egy cirkuszban érzem magam lassan, vagy csak a fejemben a dolgok kuszálódnak össze egyre jobban. 
Figyelmetlen, feszült és fáradt vagyok egyszerre, időről időre a hatalmas fali órára pillantok, ami mintha megállt volna, minimum egy órája elmúlt fél öt, és még csak most ugrik a mutató tovább.
- Kapott pénzt valaha azért, hogy terjesztette a tablettákat? És a csempészett áruk? A dohány és a fű!?- mik ezek a kérdések? Lassan már tényleg nem tudom, mit gondolhat rólam ez az ember,- Válaszoljon!
Eltorzul az arca, ahogy minden más is körülöttem, csak a hatalmas vigyort látom a képén, ami egyre csak szélesedik. Rajtam nevet, engem akar megalázni, semmi másért nem kellett ide jönnöm.
- Én nem...- felállok, de valaki visszanyom a helyemre- Nem akarom ezt!- hisztérikus csapkodásba kezdek, elegem van a feszültségből, a fájdalomból és abból, ahogy kezelnek. A nevemet kiabálják, távolról hallom édesanyámat, de nem tudok rá figyelni, csak megpróbálok kitörni az emberek alkotta gyűrűből.
- Kérem, nyugodjon le..- ez nem úgy megy, hogy egyik percről a másikra, mintha csak csettintésre tenném, lenyugszom, de nem ám.
- Engedjen el- érzem, hogy kirángatnak a tölgyfából készült fülkéből. Minden apró részleg a fejembe vésődik, még az esküdtek közt ülő egyik nő nyakában függő kasmír sál is, amihez nevetségesen nagy karika fülbevalót hord, a falon az apró repedés, ami ütés emlékét őrzi, minden. Csak Louist nem látom, mert több ember kell ahhoz, hogy kivezessenek, mint kettő, és mindent beborít a sötét egyenruha.
- Louis...- elhalt hangon nyögöm ki, a könnyeim utat törnek maguknak- Nagyon fáj.
Nem szólnak hozzám, a karomnál fogva vonnak maguk után, és már be sem tudom azonosítani a helyet. Leültetnek, minden hideg fehér, de hiába nézek körbe, a fájdalomtól elhomályosult a látásom.
- Amleia- hallom, hogy megszólítanak, és habár fogalmam sincs, merre keressem újdonsült beszélgetőpartneremet, figyelek rá minden porcikámmal. Ajkaimmal formálom a szavakat, amik eljutnak hozzám és sikerül felfognom őket- Minden rendben lesz...Mi fáj?
- Minden- félig lehunyt szemmel keresek valamit, aminek neki tudok dőlni, mert habár ülök, elég instabilnak érzem magam.- Minden...minden- minél többször ismétlem meg, annál inkább érzem a bőröm alá kúszó kínt. Ennyire még sosem volt rossz a hiánya semminek, ha tehetném a falat kaparnám, a körmeimet tépném, csak hogy múljon el ez az érzés.
- Jobb lesz...mindjárt- foszlányokat értek csak abból, amit mond, szavakból kell felépítenem a gondolatait.-Ne félj.
A mondat, amitől csak fokozódik bennem a feszültség, és a nyomás, amit immáron már az alkaromban érzek. Összeszorított foggal várom a következő lépést, a kábultságot, azt a régi jó ismerőst, aki kézen fog, és elvezet, megvéd. A félhomályból Louis lép elő, fekete ingben, és farmerban, amit annyira szeretek rajta. Gyönyörű, mint mindig, minden vonása, a mozdulatai, olyanok, amilyennek lennie kell. Felém jön, mosolyogva. A kezét nyújtja, és addig vár, míg el nem fogadom azt, kezem az övébe helyezem, hiszen megbízok benne, jobban, mint magamban. Csak a szemét látom, a gyönyörű kék tengert, amibe benne van a világ minden öröme, az ő szeretete, az ő boldogsága és békessége. 
Elveszünk a ködben, de nem tűnünk el, mert ragyogunk. Mélyen, legbelül kincset találtunk, a saját magunk kincsét, amit mostantól ketten őrzünk, és senkinek nem engedjük, hogy megkaparintsa.
Vízhez közeledünk, érzem, hogy a lábszáram már a langyos, sós víz alatt van, a hullámok fodrai új ruhát szabnak rám, és Louis is hófehérben pompázik mellettem. Nem szól, csak int a fejével, hogy forduljak felé, és húzódjak közelebb. Megteszem, mert meg akarom tenni. Kezei körém fonódnak, arcát a hullámokban leomló hajamba temeti és lassú táncba kezdünk egy lágy dallamra, amit kiskoromban énekeltek nekem. Ugyan az a dal, amit a bíróságon dúdoltam magamnak, a félelmeimet elkergető sorok, amik megerősítik az akaratomat, történjen bármi.

- Gyönyörű vagy- nem bírom ki, hogy ne mondjam ki, arcát a kezeim közt tartva bámulom, ő pedig csak mosolyog. Csukott szemmel várom a csókját, ami sosem ér oda, mert mikor kinyitom a szemem, újra egy idegen helyen találom magam, ezúttal a valóságban.
- Jobban érzi magát?- egy fehér köpenyes férfi a vénáimat vizsgálgatja, tenyerét időről időre a homlokomra téve.
- Azt hiszem- a szemeim dörzsölgetve próbálom feltornászni magam ülő helyzetbe, ám ez mégsem olyan egyszerű feladat, mint elsőre tűnt.
- A maga jelenléte nélkül hoztak ítéletet- szól komolyan, ennek ellenére nem érzem rosszul magam ettől. Hogy is érezhetném, mikor a hátam közepére sem kívántam azt a helyzetet, hogy még egyszer beszámoljak az elmúlt hónapokról. Elég volt megélni és egyszer kibeszélni magamból.
- És?- kíváncsian hajolok valamivel közelebb, szinte sóvárgok a válaszára.
- Ezt majd később megbeszéli az illetékesekkel, egyenlőre pihennie kell- feláll az ágy mellől, visszalapoz a kórlap első oldalához, és az ágytámla mögé akasztja.- Kíván látni valakit?
- Hol vagyok?- kezdem újabb kérdéssel, meg sem hallva az ő mondandóit.
- Ne aggódjon, jó kezekben van. Nos?- szemöldökét felhúzva várja a válaszomat az előbbi kérdésére. 
- Itt van Louis? Louis Tomlinson?- azonnal az ablak felé szegezem a tekintetem, várom, hogy felbukkanjon valahol, vagy csak az árnyéka; arról is megismerném.
- Behívom- kedves mosollyal hagyja el a tágas szobát. 
Amíg várakozom, megpróbálom beazonosítani a helyet, ahol lehetek, de semmi: soha nem voltam itt, de biztosan kórház, mert a szaga elárulja. A falak azonban valamivel barátságosabbak, egészen világos bézs színűek, az ágy melletti éjjeli szekrényen friss virág, a falakon elvétve egy-két kép, festmények másolatai, egyszerű tájképek, de mindenképp nyugtatólag hatnak az érzékekre. Sem harsány színek, sem villódzó halogének, csak a csendes, meleg és barátságos fény egy valamivel kellemesebb helyen, mint egy orvosi rendelő.
A kilincs apró mozzanatából tudom, hogy valaki van az ajtó túl oldalán, és be is akar jönni, de valami vagy valaki megakadályozza. Újabb hangfoszlányok, ezúttal a tömör fa miatt nem hallom, de néhány másodperc elteltével kitárul az ajtó, és belép Louis.
- Szia- gyors léptekkel közelít meg, gondolkodás nélkül ül mellém, és ölel magához. Beszívom az illatát, ujjaimmal megszorítom az inget, amit visel. Ez volt rajta délelőtt is, tehát túl sok idő nem telhetett el.
- Hiányoztál- a füle mögé mormolom, érzem, hogy kirázza a hideg. Nem érdekel semmi más, csak az, hogy kikerüljek innen, és végre minden egyes másodpercem neki adhassam.
- Te is, de most már tényleg rendbe jön minden- sóhajtva távolodik el tőlem, ujjaival végigszántja az egyik tincsem. Az ujja köré csavarja, és engedi leomlani, és én le sem tudom venni a szemem róla. Tökéletesebb, mint valaha.
- Mit mondtak, mi lesz most?- csendben ül néhány pillanatig, majd feláll, és járkálni kezd.- Louis!
- Beszámíthatatlan állapotban voltál, mert még mindig függ a szervezeted attól a szartól- úgy köpködi a szavakat, mintha az ő hibája lenne, dühös, és ez egyre csak fokozódik- De nem ússza meg a rohadék- az ablaktól elfordulva néz mélyen a szemembe.
- Lou, ugye nem..
- Nem, egy ujjal sem fogok hozzá érni, de gondoskodtam arról, hogy kiderüljön minden- szikrázó szemekkel néz újra ki a magasból. A végtelennek tűnő városhatárokban keres valami megnyugtatót, tisztán látszik rajta, hogy mennyire ideges: a kezei ökölbe vannak szorítva, hófehérek és remegnek az ujjai.
- Mi mindent tudsz?- érdeklődéssel figyelem, ahogy visszasétál hozzám, aggódó tekintettel és a szemében van valami...nem is tudom igazán megfogalmazni, mi is pontosan. A féltés, az aggodalom és a rettegés valamitől, amire talán sosem fog felkészülni eléggé.
- A kérdés, hogy te még mindent szeretnél mondani?- lágyan beszél hozzám, semmi vádaskodás. Szívem szerint minden gondolatomat egyszerűen csak átadnám neki, hogy mindent megértsen, de amíg erre nem vagyok képes, beszélnem kell, és én csak mondom, és mondom.
Egyetlen apró részletet sem akarok kihagyni belőle, mert tudom, neki mennyire fontos az, hogy megbízom benne.
- De ha most folytatom a történetet, nem engeded el a kezem, ugye?- összefonódott ujjainkra nézek, ahogy a tenyere beborítja az enyémet, szinte nem is látszik.
- Soha többé, ígérem- a szemembe néz, egy utolsó, apró csókot lop, mielőtt elvesznénk a részletekbe, majd hagyja, hogy befejezzem a történetet.
A történetet egy lányról, aki sokszor orra bukott, és egyszer, amikor már úgy érezte, nem tud felállni, jött valaki, és segítő kezet nyújtott, Akkor is, mikor már lehetetlennek tűnt minden, akkor is, mikor már meg sem érdemelte igazán.
Louis Tomlinson, a problémákkal küzdő, ugyanakkor csupa szív lélek, remek barát, az egyik legjobb ember, akibe egyszer s mindenkorra beleszerettem, megmentette az életemet. Fogalmam sincs, hogy csinálta, de sikerült neki, és ezt soha, de soha nem fogom elfelejteni neki.

Díj No.5.

Sziasztok!



Drága Sophie V. megörvendeztetett egy díjjal, amit ezúton is nagyon szépen köszönök neki! :)


10 dolog rólam:

- Szeretnék megtanulni németül.
- Régebben írtam naplót.
- Untatnak a magasságommal kapcsolatos viccek.
- Szeretem a sci-fi-t.
- Nem függök sorozatoktól.
- Tavaszig meg akarom csináltatni a 3. tetoválásomat.
- Ott leszek a bécsi 1D koncerten.
- Sokszor én vagyok az "utánfutó barátnő", akit csak akkor ismernek meg, ha nincs egyedül a folyosón, és a "csinos lány barátja"-ként tartanak számon.
- Minimum negyedik generációs elvált szülők gyermeke vagyok (minden házasság a férj hűtlensége miatt bomlott fel...lol)
- Imádok annyi idős lenni, mint amennyi most vagyok, legszívesebben meg sem öregednék.

Válaszaim:

Ha lenne egy kívánságod, mi lenne az?

Ez egy jó kérdés. Azt hiszem, minden, amire jelenleg vágyom, az a jó/jobb idő. :)
Van új évi fogadalmad?

Sosem tettem még újévi fogadalmat, és idén sem - valamiért nekem mindig kimegy a fejemből. :D
Van olyan város, amit szívesen meglátogatnál?

Rengeteg! Az utóbbi időben döbbentem rá, mennyire szeretek utazni, és ahhoz képest milyen kevés helyen jártam. A kedvenc könyvem helyszíne Debrecen, tehát oda (még)egyszer el szeretnék jutni a közeljövőben, aztán ott van még Sopron, Pécs és környéke, Szeged, Szekszárd. A külföldi városok közül Stockholm, Koppenhága, Oslo, Helsinki, Szentpétervár,Moszkva, Novgorod, meg úgy nagyjából a fél világ. Egyszerűbb lenne felsorolnom, mi az ami annyira nem vonz. :)
Melyik a kedvenc évszakod? Miért?

Az ősz. Egyrészt, mert októberi születésű vagyok, másrészt szeretem, mert nem túl meleg, de nem is olyan hideg. Nyáron a hőgutától, télen a fagyhaláltól félek, a tavasznál pedig szebb. :D
Mikor kezdted a blogolást?

2014.május.
Milyen témájú blogokat szeretsz olvasni? FanFiction-t vagy nem FanFiction-t?

Ha csak és kizárólag blogról beszélünk, akkor "fanfictiont", mert emellett relatíve sok könyvet olvasok, azok helyettesítik a "nemfanfictiont". Ennek ellenére szívesen olvasnék teljes mértékben fiktív blogot, de még nem igazán találtam olyat, ami tényleg megfogott volna, és végig tudtam volna olvasni.
Van kedvenced?

Van egy pár, de a #1 továbbra is Nessa- Angel c. blogja. 
Melyik bloggerinára nézel fel leginkább?

Azt hiszem mindegyikre, akit egy picikét is ismerek, mert mindannyian iskola és egyéb kötelezettségeik mellett csinálják azt, amit, időt és energiát nem sajnálva írnak, szerkesztenek, és noha előfordul, hogy valami közbe jön, sosem éreztetik az olvasóikkal, hogy ez csupán apróság. Mind megbecsülik azokat, akik követik a munkásságukat, és nem hagyják, hogy bármi magyarázat nélkül maradjon, még akkor sem, ha igazán nincs arra szükség.
Szerinted mi a legnehezebb része egy történet megírásának?

Elkerülni a kliséket, a várható szituációkat, megfelelően beszéltetni a karaktereket. 
Tervezel később komolyabban is foglalkozni az írással?

Nem, már egészen más terveim vannak. Nekem már nem igazán kell gondolkodnom azon, hogy "mi leszek, ha nagy leszek". :)

Most nem tudom senkinek sem tovább küldeni, de minden bloggerina olvasóm érezze a sajátjának is. <3

Ne feledjétek, hamarosan felkerül az utolsó rész! :))


Legyetek rosszak! ;)

xx Lu

34. Taking responsibility

Drága Olvasóim!

Mindenek előtt: Boldog új évet! :)

Már nagyon vártam, hogy eljöjjön ez a pillanat, de végre elkészült ez a rész is, és képtelen vagyok várni reggelig. Sajnálom ezt a rengeteg csúszást, megpróbálom a jövő héten az eredeti terv szerint, azaz kedden hozni az új részt.

Hihetetlen, de a következő már az utolsó lesz, plusz egy epilógus! Elképesztő, milyen hamar vége szakadt.

Ha gondoljátok, nézzetek be a másik blogra ( link az oldalsó képre kattintva -------> ), az első részig megpróbálok még néhány apróságot feltölteni. :)

Jó olvasást, és mint mindig, most is legyetek rosszak!

xx Lu 

Amelia Villain:

A másodpercek rövidek, a lélegzetek száma egyre csak magasabbra szökik, és mihelyst belegondolok, hogy mi történik velem, velünk, újabb könnycseppek folynak végig az arcomon, ám ezek most valamiért nem örömkönnyek. Kezd kitisztulni a szervezetemből minden gyógyszer és szer, a fájdalomküszöböm hirtelen eltűnik, és nem hagy maga után mást, csak a kínt. Tökéletesen megegyeznek az emlékeim a néhány évvel korábbi estével, feltéve, ha szigorúan az erőszakot vesszük figyelembe.

- Mia..?- Louis aggodalommal teli pillantásokat vet felém, megesküdnék rá, hogy egy pillanatra még levegőt is elfelejt venni.

- Semmi baj- suttogom, és közelebb húzom magamhoz. Érzem, hogy a hajam még mindig nedves, de a legkevésbé sem mondanám, hogy fázok.

- Te sírsz?- mellém fekszik, kezeivel rögtön törölgetni kezdi az arcom.

- Nem, csak..-felülök, hátam az ágytámlának vetem. Szégyenkezve hajtom le a fejem, mert nem igazán értem, miért pont most történik ez? Miért akkor, amikor Louis van velem, amikor tényleg olyan ember mellett tervezem az ébredést, akit őszintén, és tiszta szívemből tudok szeretni? Mert bár akkor jutott volna ez eszembe, amikor a galériában az a féreg rám mászott. Akkor ugyan ez lett volna a végkifejlet, de nem érzem fairnek az élettől, hogy pont most történik velem mindez.

- Csak...?- ő is feljebb tornázza magát, felső testével felém fordul. Nem ér hozzám, nem ölel meg, és a hajammal sem játszik, amit most kifejezetten értékelek. Minden bizonnyal megrémisztem a viselkedésemmel.

- Eszembe jutott valami. Valami régi és rossz- sokat sejtetően próbálok nézni rá, bár fogalmam sincs, mennyire érthető vagy egyáltalán kivehető ebben a félhomályban.

- Noah? Bántott téged? Mert ha igen, én esküszöm, hogy...- érzem, ahogy meggyűrődik a takaró az ujjai alatt, remeg mindkét keze az idegességtől, de most ez fura mód igazán jól esik.

Miért is ne lenne így? Annyira ismeretlen számomra az érzés, hogy valaki félt, és a viselkedése teljesen ellentéte az általam megismert Louisnak. Ő nem agresszív, tulajdonképpen az is meglepne, ha egy, a lakásba betévedt bogárnak vagy kis lénynek ártani tudna. De ez most más. Most miattam ilyen, mert aggódik- azt hiszem. Vagy dühös.

- Nem, oh nem- nyugtatom meg, talán saját magamat is, hiszen a történtekhez képest Noah királynőként bánt velem. Nem is volt más választása, utólag visszagondolva minden tettének és mondatának, különös kisugárzásán túl, komoly hátsó szándéka volt.- Ami azt illeti...

- Biztos, hogy nem?- a szavamba vág, arcát közelebb látom hirtelen, szemei az én tekintetem fürkészik. Hogyan is hihetne nekem, mikor ismert az állapotom!?

- Biztos, csak...Thomas- végre sikerül összeszednem magamat, az érzéseimet és úgy általában a fejemben kavargó gondolatokat annyira, hogy képes legyek kiejteni a nevét- De nem tudom, miért. Miért pont most? Ez igazságtalan!- felcsattanok, a hangom a magasba szökik.

- Istenem- fújja ki a levegőt. Nem vagyok biztos abban, hogy most megnyugodott vagy csupán eszébe jutott mindaz, amit róla meséltem. Talán mindkettő.

- Ne haragudj rám- szégyenkezve fordítom el a fejem, ám szinte rögtön az állam alá kapja a kezét, arcomat a sajátja felé fordítva ezzel.

- Sose kérj emiatt bocsánatot. Érted? Soha- a végére már csak suttog.

Újabb könnycseppek buggyannak ki, az egész elmém egy jól összekuszálódott érzelmi kavalkád. Olyannak érzem, mintha Bábel sorsa megismétlődne a fejemben, zűrzavaros minden, saját magamat sem értem, pedig a dolgok nem is olyan bonyolultak. Szeretem Louist. Nehéz volt kimondani, sokszor foglalkoztatott a dolog, hogy most ez mi is pontosan, de végül kibukott belőlem. Nem pontosan ez a szó, de az 'Én is' eléggé közel áll hozzá.

Akkor miért is vagyok képtelen elviselni magamon az érintését?

- Mire gondolsz?- egy makacsul újra meg újra előre bukó tincset piszkál, közvetlen a fülem mellett. Érzem, hogy engem néz, de én ismét csak magam elé bámulok, azt hiszem, egy üres, képek nélküli falfelületet, amit egy igencsak rövid, egyszintes könyvespolc tör meg.

- Azt hiszem, túl fontos lettél nekem- kezemmel megkeresem a tenyerét, és mikor összefonódnak az ujjaink, olyan érzésem támad, mintha percek óta erre várna.

- Talán jobb is, hogy így történt- hüvelykujja megpihen a kézfejemen, adva ezzel egy biztonságot nyújtó kényelmet. Mintha csak azt kérné, minden porcikámat engedjem ellazulni, mert ő egyben tud tartani, nem engedi, hogy szétessek.- Nem szeretnék semmi sem elsietni.

- Egyenlőre a legtöbb külső hatás félelmet kelt bennem, ha akarnám se tudnám elsietni a dolgokat- keserű szájízzel mondom ezt, mert bár csak ne így lenne. Állítson le Louis, vezessen engem, mert ő a férfi, és ne a félelmeim szabjanak nekem és a tetteimnek határokat, mert ettől megőrülök.

- El fog múlni. Én mindenben támogatni foglak, ezt megígérem- kezeinket a szájához emeli, érzem, hogy felforrósodott ajkaival hosszú csókot nyom arra a pontra, ahol nem is oly rég még az ujjai fogták közre az enyéimet.

- Sosem hittem azoknak, akik ígérgettek. Neked enélkül is hiszek, így pedig csak még jobban- eldöntöm a fejemet oldalra, így pont be tudok férkőzni a vállcsontja és a nyaka közti kis helyre. Az nem kifejezés, hogy boldog vagyok. Ez annál sokkalta több: bízom benne, mert hosszú idő után ő volt az első barátom. Ellöktem őt, lekezelően viselkedtem vele, kiabáltam, de visszajött. Megpróbáltam utálni őt, de annyi boldog percet okozott nekem is, és a testvéreimnek is, hogy képtelen voltam. Most pedig itt pihenek a vállára dőlve, a sötétben, kettesben. 

- Azt akarom, hogy ennek sose legyen vége- megtöri a rövid csendet, ami egyáltalán nem nevezhető kínosnak, én legalábbis élvezem a társaságát, akár beszél, akár nem. 

- Az nagyon jó lenne- hirtelen túl fáradtnak érzem magam bármihez is, ezért félig az oldalamra fordulok, hogy a fejem ráhajthassam Louis mellkasára, az egyik kezemmel pedig átölelem őt. Kezeimet becsúsztatom a pólója alá. Hideg alkaromtól összerándul a bőre, amit végül egy nevetéssel elintéz.

- Miért nem mondtad, hogy álmos vagy?- érzem, hogy lehajol, ajkait a homlokomra nyomja.

- Fontosabb dolgom volt- a szememet már nem tudom nyitva tartani, de képes vagyok válaszolni neki, hallom minden szavát. Még mindig ugyan az a boldog és jó érzés járja át minden porcikámat, de továbbra is felfoghatatlan számomra.

Már meg is feledkezem arról, hogy mit válaszoltam, csak arra eszmélek fel, hogy édesen nevet, karom alatt megfeszül a hasizma, és akaratlanul is elkalandoznak a gondolataim.

- Holnap mi lesz velem?- teszem fel váratlanul a kérdést, csak hogy visszarázódjak a valóságba, és ahelyett, hogy megfagyna a levegő, Louis úgy beszél, mintha csak folytatna egy mondatot.

- Mondtam már, hogy nem kell aggódnod. Hidd el, mindent meg fogunk tudni oldani- mi; a szó, amitől a szívem hevesebben ver, és megmosolyogtat. Szeretem ezt hallani, leginkább azért, mert ő mondja ki és nem csak képzelődök.

- Louis, van, amit nem lehet megoldani- felemelem a fejem, mindezt azért, hogy a szemébe nézhessek. Fogalmam sincs, mennyit lát belőlem, vagy mennyit nem, de szinte biztos, hogy tudja, hova kell néznie.

- Mia- végig simít az arcomon, néhány másodperccel később pedig már a karjaiban találom magam. Szorosan ölel magához, és én is ezt teszem, nem akarom elengedni- Most ne gondolj ilyenekre.

- Annyira el szeretném mesélni az egészet, de nem megy- lábamat átvetem a csípőjén, hogy még közelebb húzhassam, és egészen beleborzongok, amikor ujjait ugyan úgy csúsztatja a pólóm alá, ahogy én tettem néhány perce. A derekam köré fonja a karjait, és ugyan ebben nincs semmi, mégis azt érzem, már most sikerült sokkal, de sokkal közelebb engednem őt magamhoz, mint amire képes voltam, s ez örömmel tölt el.

A határaimat akarom feszegetni, megtudni, vajon most sikerül-e az, ami eddig nem. Homlokomat az övének támasztom, és lehunyt szemmel várok. Louis nem mozdul, szerintem sejti, mire készülök, ezért az ujjai sem mozdulnak, meg sem szólal. Mély levegőt veszek, de ahogy ajkaink összeérnek, és akaratlanul is jobban magához ölel, megfájdul a márvány oszlop okozta sebem, és újra eszembe jut minden.

- Aludjunk- meg sem kell szólalnom, ujjaival letörli az időközben ismét megjelenő könnycseppeket, és egy utolsó csók után a hátára fordulva von magához.

- Annyira...

- Sssh- lecsitít, pedig nem is tudja, mit akarok mondani- Tudom.

Tudomásul veszem, hogy nem akar beszélgetni, és meg is értem, így rákényszerítem az agyam arra, hogy álljon le a gondolkodással, és elkezdek merülni a régről már jól ismert öntudatlanságba.
És pontosan ez az az érzés, ami miatt a reggel nehezebb, fájdalmasabb, és azt hiszem, egy kicsit üres is. Kimerültnek érzem magam, mégsem vagyok képes visszaaludni. Az elhúzott függönyök közt gyenge fény próbál betörni, becsíkozva ezzel a padlót, valószínűleg még kora reggel van. 
Mozdulatlanul fekszem Louis mellett, rá sem merek nézni, nehogy felébresszem a mozgásommal, inkább megvárom, míg ő kezd el mocorogni. És különben is, kellemetlenül érezném magam, ha nekem kellene felkeltenem őt, és amúgy is elég kínos lesz a reggel első pár perce.
Fejben eltervezem, hogyan is legyen tovább. Noah minden bizonnyal megtudta már, mi történt az éjjel, vagyis, kora este, és ha meg is keres engem, nem biztos, hogy jól jár bármelyikünk is, viszont arról a tényről sem szabad megfeledkezni, hogy magamtól nem tettem volna ilyet.
Vajon mi lesz ebből? Annyira valószínűtlen, hogy, mint a filmekben, egyszer csak rám ront a rendőrség, és hátrabilincselt kézzel fogok felkenődni a falra, vagy esetleg egy autó motorháztetőjére löknek. Nem, ez tényleg csak a filmekben van így.
Először biztosan kapok valami levelet a bíróságtól, talán egy felszólítás, talán valami behívó vagy hasonló. De az egész biztos, hogy sem a családom, sem Louis nem nézheti végig, ha mégis értem jönnének, mert a szégyent, ami engem sújt, sosem tudnám levakarni magamról, és nem utolsó sorban elkeseríteném az édesanyám, Jennst, az ikreket pedig megrémisztené ez az egész. Sam pedig...ő voltaképpen nem is tud rólam semmit, ahogy én sem róla.
Egyik könnycsepp követi a másikat, néma sírásba kezdek, amiért ennyire szerencsétlenül alakult az életem, annak ellenére, hogy most végre a megfelelő ember mellett ért a reggel. Mert ezért valóban hálát tudnék adni az égnek, de a torkomat mardossa a bűntudat, hogy milyen áron kerültem ide.
Lehunyt szemmel képzelem el az összes lehetőséget, de a vége mind ugyan az: a felelősséget vállalnom kell a tetteimért. Ha másért nem is, de a saját lelkiismeretem és a testvéreim felé irányuló példamutatás miatt mindenképp szükséges.
Átfordulok a bal oldalamra, karjaimmal átölelem a mellettem fekvő fiú hátát, és úgy csüngök rajta, mintha az életem függene tőle- még ez is lehet. Homlokomat is a hátának támasztom és érzem, hogy mély levegőt vesz, majd ujjai összefonódnak az enyéimmel a mellkasa alsó részén. Ujjbegyeimre egyenként ad finom puszikat, amitől a bizsergés egészen a tarkómig fut. Nem beszél egyikünk sem, én is inkább hasonló módon kívánok neki jó reggelt, arcom befészkelem a lapockái közé, csókok nyomát hagyva a bőrén.
- Hozzá tudnék szokni az efféle ébresztésekhez- rekedtes hangját hallva elönti a szívem a melegség. Semmi mást nem akarok ezentúl hallani reggelenként, csakis őt.
- Én lennék a legboldogabb, ha így ébreszthetnélek minden áldott nap- kuncogom, és újabb puszit hagyok a gerince vonalán. Fogalmam sincs, mikor került le róla a póló, de határozottan örülök annak, hogy nem egy darab rongyot kell ölelgetnem.
- Hogy aludtál?- kibontakozik gyengéd ölelésemből, és szembe fordulva jó reggelt csókot nyom a homlokomra.
- Szívesen mondanám, hogy remekül, de akkor hazudnék. Viszont imádtam a gondolatot, hogy melletted kell álomba erőltetni magam- mosolygok, mert elvarázsol a közelsége, az, hogy a nyakamon érzem a levegővételeit, hogy keze a derekamon pihen, és hogy kora reggel már csillognak a szemei.
Egyszerűen csak élvezni akarom ezt a reggelt, mert talán sokáig ez lesz az egyetlen pozitív emlékem, ami vigaszt nyújthat.
- Arra gondoltam, hogy csinálhatnánk ma valamit. Szép idő van- lustán fúrja a fejét a nyakamba, a mozdulatai épp nem arról árulkodnak, hogy bármit is óhajt tenni.
- Aludni?!- félig nevetve kérdezek vissza, mert nem erre számítottam.- Mi lesz, ha értem jönnek?
Már ki sem mondom a 'hatóság', 'rendőrség', és 'bíróság' szavakat, annyiszor végigpörgettem a lehetőségeket, hogy már durva szóismétlésnek érezném, ám Louis zavart tekintetét meglátva muszáj volt korrigálnom.
- A rendőrök. Vagy ha nem is keresnek, el kell mennem a..- ujjait a számra tapasztja, nem engedi, hogy végig mondjam.
- Szeretnék egy utolsó napot veled tölteni, mielőtt...érted!?- a szomorúság legapróbb szikráját sem látom rajta, de tudom, hogy az. Én is az vagyok, tisztában vagyok azzal, hogy kapar a torka, hogy a gyomra gyűszűnyire zsugorodik, akárhányszor eszébe jut a mi tündérmesénk problémája: nem létezik.
Beleegyezően bólintok, majd a segítségével kimászok az ágyból. Mindenem sajog, lassan indulok el a lépcső felé, de hamarosan a lábam megemelkedik és pillanatok alatt Louis karjaiban találom magam. Nem szólok, csak átkarolom a nyakát és élvezem, hogy az ölében visz le az ebédlőbe.
A percek rohannak, előbb túlesek a reggelin és kávén, mint gondolnám, és csak azt veszem észre, hogy Louis ruhákat keresgél.
- Beavatnál?- hiába próbálom kihúzni belőle a terveit, nem sikerül.
- Majd meglátod- végre valahára felém fordul, és egy gyors csókot követően tovább pakol. A táskába kerül többek között egy pár cipő, valami lazább felső és egy vizes palack. Én pedig végig ott gubbasztok a cipős szekrénynek támaszkodva, amíg Louis megtömi a táskáját.
- Indulhatunk- kézen fog és a garázsba vezető lépcsőház felé von. Érzem a tenyeremben a hideg kocsikulcsot, és magamon a tekintetét. Megint a földet bámulom, és ezt csak most veszem észre.
- Jó lesz, hidd el- egy gyors puszit nyom a homlokomra mielőtt elindulnánk lefele a lépcsőn, aminek a végén már ott áll az autó. Bátortalan és a legkevésbé sem stabil léptekkel jutok el az ajtóig, amit nem engedek, hogy kinyisson előttem, hiszen arra van a két kezem, hogy használjam, és nem azért, hogy legyen folytatása a vállamnak.
- Sosem változol meg- jegyzi meg Louis, és ahelyett, hogy elkezdene magyarázni arról, milyen vagyok, inkább átsiet a túlsó oldalra.
- Most sem árulod el, hova megyünk?- fordulok felé, mikor már beindította a motort és arra vár, hogy kinyíljon a garázsajtó.
- Nem sokára úgy is megtudod, minek mondjam el?- húzza az agyamat, tudom, hogy direkt csinálja, ezért nem is kérdezek erről többet. Megpróbálok inkább arra koncentrálni, hogy ne essek szét, a másnapok ugyanis mindig fájdalmakkal teliek, és ez a mostani sem más. A sebeimen kívül még olyan pontokon is érzek fájdalmat, amit igazán be sem tudnék határolni, valahol a bőröm alatt, mélyen, a zsigereimben, a legkisebb porcikámtól kezdve a csontjaimon át, egész egyszerűen mindenhol.
- Kérlek- mégsem bírom ki, mire csak mosolyogva a kezem után nyúl, hogy megpuszilhassa a tenyerem.
- Ne aggódj, nem viszlek se veszélyes, se semmilyen rémisztő helyre. Szeretni fogod, legalábbis, nagyon remélem- boldognak tűnik, de félek, hogy ez tényleg csak a látszat.
- Rendben, akkor ne mondj semmit- elrántom a kezem, és sértettséget tettetve fordulok újra előre, ám ezzel csak azt érem el, hogy még inkább nevessen- Talán vicceset mondtam?- felhúzott szemöldökkel egy pillanatra ránézek.
- Már most úgy viselkedsz, mint egy barátnő- széles mosolya miatt rám is ragad a jókedvéből- Most már végképp nem mondok semmit, mert könnyedén kitalálhatod az útvonalból.
A kesztyűtartóhoz hajol, onnan pedig kivesz egy dobozkát. Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy mit rejt a fóliázott vékony karton, és a számat harapdálva vacillálok, hogy vajon hogyan is kéne reagálnom. Szívesen megkínáltatnám magam egy szál cigarettával, de közben az agyam hadakozik ellenem, szinte ordítanak a gondolataim, hogy meg ne próbáljam. Hirtelen hiányát megérzem a nikotinnak, vagy csak szükségem van pótcselekvésre. Képtelen vagyok dönteni, mire is vágyom jobban. Louisnak is feltűnik, hogy kiguvadt szemekkel figyelem minden mozdulatát és csak egyetlen dolog foglalkoztat.
- Jaj, ne haragudj, inkább el is teszem. Le kéne szoknom róla, csak...tudod az utóbbi időben nem volt túl, hogy is mondjam, egyszerű- mentegetőzik, és ha meg tudnék szólalni, azonnal félbe szakítanám, hogy ne, előttem ne szégyellje semmilyen ilyen és ehhez hasonló szokását. Pont előttem? Pont tőlem kér bocsánatot, akinek a szervezete jelenleg is égető vágyat érez egy fájdalomcsillapító iránt, amit leöblíthet valami erősebb itallal, hogy utána elszívjon egy cigit? Egy függőségben szenvedő lánytól kér elnézést?
- Ne- a keze után nyúlok, még mielőtt eldobhatná a hátsó ülésre. Értetlenül néz felém, de közben megpróbál az útra is koncentrálni. Azt hiszem nem kéne zavarnom őt vezetés közben.- Úgy értem, most vezetsz, de...szóval, ha arról van szó...-képtelen vagyok kibökni.
- Kérsz egyet?- meglepetten teszi fel a kérdést, aztán rájövök, hogy valószínűleg azért, mert mikor "látta" nálam, az nem volt igaz. Nehéz szelektálnom az emlékek közt, hogy mi fiktív és mi valós. Sőt, bátran állíthatom, hogy lehetetlen.- Te...kértél tőlem cigit? Mia...
- Jesszus, Lou- úgy teszek, mintha felháborítana- Tudod, ennél rosszabb dolgokat is tettem már.
- De nem szoktál rá, ugye?- most erre mit mondjak? Oh, nem, csak akkor cigiztem, mikor már csak arra vártam, hogy beálljak!? Ugyan, sosem vallanám be neki, hogy néha élveztem.
- Szó sincs róla. Csupán alkalomadtán szívtam el egy-két szálat- talán ezt hívják kegyes hazugságnak, ami bocsánatos bűnnek számít. Louis visszahúzza a kezét, és az utat figyelve vesz ki két szálat a dobozból.
- Szívjuk el az utolsó szálunkat, mit szólsz?- lassít, majd lekanyarodik balra. Ebben a pillanatban leesik, hova is megyünk, ezért lelkesebb ábrázattal fogadom el az egyik, felém nyújtott cigit.
- Az utolsó- ezzel beleegyezek a ki nem mondott ígéretünkbe, és valahol úgy érzem, le is zárjuk végre a múltat magunk mögött. Mától új életet kezdünk mindketten, vagy ha nem is teljesen újat, de sok mindent meg kell változtatnunk.
Lobban a láng, tágul a tüdő. Az ablakokat résnyire lehúzzuk mindkét oldalon, épp csak annyi huzatot csinálunk, hogy ne ragadjon bent a füst az utastérben.
Amíg növekszik a parázs aránya a papírral szemben, meg sem szólalunk. Halkan szól a zene a rádióból, fel sem ismerem igazán, sem az előadót, sem a dalt, végül eltüntetjük a bizonyítékokat egy hamutartóban, és addigra pont meg is érkezünk az úti célunkhoz. Az autóból kiszállva egyáltalán nem érzem méltónak magam arra, hogy átlépjem a kerítés vonalát, de Louis, mintha csak megszokás lenne, vállán a táskával fogja meg a kezem, és egymás mellett lépünk be a focipálya területére. Elmegyünk az mellett a korlát mellett, amin a fiúkkal való látogatásakor beszélgettünk, az előtér, ahol olyan kínosan köszöntünk el egymástól, a közlekedő, ahol a karjaim közt esett össze, az apró helyiség, ahonnan a pulóvert vettem kölcsön neki, egy másik ajtó, ami mögött a szemem láttára vette le csurom vizes felsőjét, hogy átöltözhessen. A folyosó végi öltöző, ahol idegességemben majd' megőrültem, ahol kijelentettem, hogy nem lépek pályára aznap, ahol felvidított, és megnyugtatott. Minden egyes négyzetcentiméterről ő jut eszembe, vagy egy közös emlékünk, pedig nem töltöttünk túl sok időt itt együtt, viszont azok fontos, mély pillanatok voltak, vagy túl meghatározóak számomra, egyfajta mérföldkövek. Itt láttam meg őt először, itt láttam meg először férfiként, minden edzés alatt ő járt a fejemben, akárhányszor ide jöttem január 26. óta. Egészen tisztán emlékszem arra a napra, mert Ő beragyogta. Akkor még nem tudtam, pedig egyértelművé vált már akkor számomra, hogy Ő valaki lesz, mert lennie kell. Arrogánsnak és nagyszájúnak tűnt, fogalmam sem volt arról, mit keres itt, és vártam, mikor játssza el a ficsúrt. 
- Megint elgondolkodtál- zökkent ki a gondolataimból, amire csak egy félmosollyal válaszolok.
- Csak eszembe jutott néhány dolog- közelebb húzódok hozzá, épp csak annyira, hogy elérjem őt, és csókot lophassak tőle.

Az ezt követő órák elképesztő gyorsasággal telnek. Greg döbbenten áll a tény előtt, hogy újra itt vagyok. Még azt sem tudom leolvasni az arcáról, örül nekem vagy nem. Mindenesetre aláíratja velünk a jelenléti ívet, június 26. 
Meg sem említem, hogy pontosan öt hónappal ez előtt is itt voltunk, mert nem akarom elterelni Louid figyelmét. Lelkesen húz fel az öltözőben lévő padról, csak hogy minél hamarabb a fedett pályához érjünk.
- Miért nem a kinti?- a besütő nap miatt hunyorognom kell, tenyeremmel árnyékot vetve próbálom követni Louid mozdulatait.
- Mert öt hónappal ez előtt itt láttalak meg- ismét karon ragad, mert egész idáig nem sikerült felvennem az ő tempóját, és meg sem áll a felragasztott gólvonalig- Pontosabban itt.
- Emlékszel rá?- meghatódom, mert egyáltalán nem számítottam erre.
- Sosem fogom elfelejteni- a tekintete kissé elhomályosul; ismerem ezt a nézést. Utoljára abban az időszakában véltem ilyet felfedezni rajta, mikor görcsösen vissza akarta szerezni Eleanort.- Rögtön felkeltetted az érdeklődésemet. És azt nem mondhatja senki, hogy a külsőd miatt, mert eleinte azt hittem egy srác tart órát, aki kegyetlen jól bánik a labdával- közelebb hajol, addig, míg össze nem ér az orrunk.
- Ezt most bóknak veszem- elgyengülve nézek a szemébe, amiben ismét csak elveszni tudok. Nem láttam még az övéhez fogható tekintetet, annyira gyönyörű.
- Annak is szántam- apró puszikat ad a szám szélére, és egy egész örökkévalóságnak tűnik, mire hajlandó megcsókolni.- De nem ezért hoztalak ide.
- Hát?
- Még soha nem játszottunk együtt rendeden- és bepótoljuk.
Tengernyi időt töltünk azzal, hogy passzolgatjuk egymásnak a labdát, elbeszélünk a lényeg mellett. Mert hiába kérdezgetek a srácokról, hogy ők hogy viszonyultak ehhez az egészhez, vagy mesélek én az elmúlt hónapokról, Samről, az ikrekről és Jennáról, mindketten tudjuk, hogy a fejünk felett lebeg a kimondatlan, kegyetlen igazság. 
Nem szólok semmit a rossz előérzetemről, mert túlságosan is jól érezzük magunkat. Az órákon át tartó, időnként kifullasztó játék vége az, hogy ruhástul esünk be a zuhanyzóba. 
Hangos nevetésünktől visszhangzik az egész épület, és akárhogy csitítom Louist, nem hagyja abba az éneklést.
- Kérlek, kérlek, fél percre- alig tudom kinyögni a szavakat- Csak levegőt akarok venni, kérlek.
- You drive me crazy- rekedtes hangon, már-már kiabálva énekli, miközben a csempézett falnak ütközünk. 
A hajam egyre vizesebb, a ruhám már teljesen elázott, ám a langyos víz továbbra is ömlik ránk. Louis voltaképp ugyan olyan állapotban van, de egyszerűen csak lekapja a pólóját és folytatja.
- Someone like you, always be my baby- már ő sem bírja sokáig nevetés nélkül, abbahagyja a dalolást, és ugyan zihálva, de hozzám bújik.
- Kifáradtál végre?- ujjaimat végig húzom a mellkasán lévő tetováláson. Kiráz a hideg, zavarba ejtően közel férkőzik hozzám.
- Azt azért várhatod- másodpercek töredéke alatt történik minden.
Az egyik pillanatban még félretéve minden megszeppentségünket olvadunk egymás karjaiba, és elrugaszkodva a talajtól, a nyakába csimpaszkodva, dereka köré font lábakkal csókolom hevesen, a másikban pedig már ránk törik az ajtót.