2014. 08. 26.

16. Before the sun rises

Drága Olvasóim!

Egy parányit rövidebb lett a képzeltnél, de meghoztam az új részt, és még csak fél 1 lesz. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen hamar sikerül befejeznem, legalábbis az elmúlt napokat tekintve nem erre számítottam.
Nagyon szépen köszönöm a hozzászólásokat és minden egyéb visszajelzést! :) Remélem a folytatás is elnyeri majd a tetszéseteket. Ha igen, ha nem, hagyjatok nyomot magatok után!

Legyetek jó rosszak,
xx Lu









Amelia Villain
A wc kagyló fölé hajolva eszmélek fel, és elcsodálkozom azon, hogyan képes valaki hirtelen összeszedni magát és minden erejével arra koncentrálni, hogy elérjen a folyosó másik felére. Csak most tudatosul bennem, mennyit is ittam. Bár, soknak nem mondhatom, mégis úgy éreztem jó néhány perccel ez előtt, hogy jobb lesz mindent kiadni magamból.

Remegő ujjakkal támaszkodok meg a csempézett falba, megpróbálok felállni, de akárhányszor próbálkozom, visszahuppanok a földre. Kénytelen vagyok feladni, inkább hátam a hideg falnak vetem, fejemet pedig a felhúzott térdeimre támasztom.
Az émelygésen és a hányingeren kívül egyetlen dolog foglalkoztat csupán. Louis csókja. Pontosabban a mi csókunk. Váratlanul ért, legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet. Ajkai nyomán még mindig bizsereg a szám, remegek, ha csak rá gondolok. Miért? Mire gondolt, amikor megcsókolt? Eleanorra? Kétlem, hogy hozzám lenne köze a tetteinek. Ezért is döntök úgy, hogy nem emlegetem, megvárom míg magától hozza szóba, hogy megmagyarázza, ha egyáltalán képes lesz erre.
A karórámra pillantva megállapítom, hogy hajnali fél öt lesz, ezzel a mozdulattal egy időben törlöm meg az arcom a tegnapi ingem ujjába. Le kéne zuhanyoznom, bevennem egy fájdalomcsillapítót, viszont a helyzet az, hogy jelen állapotomban még a padlóról sem vagyok képes felállni, nem hogy aktívabb cselekvéssorozatba kezdjek. Jobb ötlet híján négykézláb mászok ki a folyosóra, ahonnan már csak méterek választanak el a lépcsőtől. 
Louis alkoholtól kimerülten terpeszkedik a nappaliban lévő kanapén, elfoglalva azt a szűk helyet, ahol nem rég még én feküdtem. A kábultságától függetlenül megpróbálom minél halkabban összeszedni a holmimat és hazamenni. 
A tárcám mélyén még lapul valamennyi apró, talán kijön belőle egy buszjegy, ha még sem, akkor legfeljebb sétálok. A korábbi szituációval ellentétben most magam is úgy gondolom, hogy jót fog tenni némi friss levegő, ráadásul amilyen hamar csak lehet, otthon akarok lenni.
A bejárati ajtón még könnyedén kijutok, ám ekkor jut eszembe, hogy Louis nem egy átlagember, komoly biztonsági rendszer védi a lakását, ezért a táskámat átlendítem a vállaimon, féloldalasan lóg az oldalamnál, és csak hogy megkönnyítsem a dolgomat, hátravetem mielőtt  elkezdenék felfelé kapaszkodni a kerítés utcafronti oldalánál. Gyenge vagyok, erőtlenül esek vissza újra meg újra. 
- Nem maradhatok itt...- sírós hangon suttogok a semmibe. Letörlök néhány izzadság- és könnycseppet, majd ismét nekivetemedek az előttem álló akadálynak. Minden erőmet összeszedem- vagy is inkább csak összekapargatom, mert nincs túl sok- és nagy lendülettel felugrok nagyjából a kerítés harmadáig, majd fokozatosan haladva eljutok a tetejéig, ahol pihenésképp ülök néhány másodpercig, mielőtt átlendítem mindkét lábam.
Ügyetlenül huppanok a betonra, guggolásba érkezem, hasonló helyzetbe kerülök, mint a fürdőben, ám most fel tudok kapaszkodni a kerítés külsejére támaszkodva.
Elbotorkálok a sarkon árválkodó buszmegállóig, szinte megrémiszt az a sötétség és kietlenség, ami körbevesz és ráerőlteti magát a környékre. A gyér lámpafény alatt megszámolom a pénzem, és legszívesebben elsírnám magam. Jóformán üres, egy hullámcsaton, használt buszjegyen és egy üres rágópapíron kívül csak 5£ árválkodik benne. Remek. Így jár az, aki nem dolgozik, csak betegeskedik napokon át és költi a félretett pénzét. Egy mélyről jövő, fájdalmas sóhajt követve elindulok haza. Gyalog. Útközben pedig felidézem a történteket. A csók után zihálva váltunk el, és azt hiszem, annyira a pezsgő és a bor hatása alatt álltam, hogy elfelejtettem felháborodni, vagy legalább úgy tenni, mint akit ez mélységesen bánt. Mert bárhogy próbálkozom, nem tudok. Túl jó volt, akartam, és rá kellett jönnöm, mindig is erre vártam, talán még akkor fogalmazódott meg bennem ez a vágy, amikor azon az esős januári napon megláttam a fekete, kopott nadrágjában, átázott felsőjében, csapzott hajjal.
Nem. Akkor csak azt kívántam, álljon el az eső, múljon el a vihar, az égen és a szívemben. Emlékszem, mennyire nem akartam, hogy egyáltalán észrevegyen, vagy beszéljen hozzám, most meg hajnalban, pezsgőtől kótyagosan sétálok haza a lakásától.
Az út további részén nem ötlik fel bennem semmilyen mélyenszántó gondolat, csak bambulok magam elé, lustán lépkedek, egészen a lépcsőház bejáratáig. A táskámban kutakodok a kulcsom után, de mindhiába, nincs sehol. Se a hátsó kis zsebbe- ahol mellékesen találok még némi aprót, amivel könnyedén kifizethettem volna a buszt, de ennek már nincs sok jelentősége - se az első kis elkülönített résznél. Ez csak egyet jelenthet: Louis lakása gazdagabb egy kulcscsomóval.
- Remek..- ismét a sóhajaimba menekülök, és a betonlépcsőre ülve reménykedek abban, hogy a mai napon kivételesen valaki hamarabb hazaérkezik az éjszakás műszakból, előbb eszébe jut levinni a kutyáját sétálni, vagy a felső szomszédunkból az egyik gyerek hozzám hasonlóan az éjszakai utcákat járja és most érez némi vágyat a hazatérésre.
A sírás kerülget, nem akarok itt lenni, kezdek fázni, nyűgös vagyok, fáradt, és émelygek. Annyival jobban éreztem magam órákkal ez előtt, amikor még fűtött az izgatottság, amikor még a fényeket csodáltam az éttermet körülvevő kerthelyiségben, és Louis arról beszélt, hova megyünk el legközelebb, hogy megtalálhassuk a számukra megfelelő helyet az újrakezdéshez. Ez mind elszállt, mostanra csak egy csapzott frizura, jéghideg ujjak és homályos emlékek maradtak.
- Hé, minden oké?- riadtan az ismeretlen hang felé pillantok, de nem látok mást, csak egy teljesen átlagos huszonévest, aki hozzám hasonlóan az éjszakai életből kitörve ért ide. Talán csak hazafele tart, vagy egy új lakó a házban. Fogalmam sincs, mindenesetre olyan állapotban vagyok, hogy nem is érdekel ki ő, csak segítsen nekem bejutni. 
- Azt hiszem, kizártam magam, és még a lépcsőházba sem tudok bejutni- flegmán rántok egyet a vállamon, megpróbálok úgy viselkedni, mintha nem érdekelne.
- Kellemetlen- kérdezés nélkül ül le mellém- nálam sincs kulcs, reménykedtem abban, hogy majd te beengedsz.
Fél szemmel rásandítok, majd ismét a töredezett betonjárdának szentelem kissé fáradt tekintetem.
- A nevem Noah- jobb karját kinyújtja felém, én pedig megszeppenve fogok vele kezet. 
Ebben a pillanatban még nem gondolok semmi rosszra, túl fáradt vagyok ahhoz, hogy kombináljak vagy esetleg a nevén gondolkozzak. Egyszerűen sodródom a hajnali árral, nem törődök semmivel és senkivel, csak arra tudok gondolni, hogy egy kis szerencsével, órák múlva már kipihenten ébredhetek fel az ágyamba.
- Mia- ezzel pedig meghoztam életem egyik sorsfordító döntését.
Azt hiszem, nem kellett volna.









2014. 08. 24.

Díj No.3

Drága Olvasóim!

Ez a bejegyzés nem másért született, mint hogy a blogom elnyerte a 3.(!!) díját, amit szeretnék megköszönni Croation Sunshine-nak. Őszintén örülök neki, egészen feldobta ezt a pocsék hetet, amit a hátam mögött tudhatok, szóval köszönöm szépen. :)
A folytatással kapcsolatban pedig csak annyit szeretnék írni, hogy keddi napra esik a hazautazásom, ami egy 4-5 órás vonatutat rejt, ezért nem tudom pontosan megmondani, mikor tudom feltölteni a következő részt, de igyekszem (még érdeklődés hiányában sem maradhat el a 16. rész, nem,nem nem!)

Millió ölelés és legyetek rosszak,
xx Lu

 11 fantasztikusan unalmas tény rólam:
  1.  Kaptam egy színes, szilikongyűrűkből készíthető DIY karkötőt egy 11 éves kislánytól, és minden percben jobban tetszik.
  2.  Háziállatként afrikai óriás csigákat tartok.
  3.  Kismillió dologra vagyok allergiás.
  4.  Félek a bohócoktól.
  5.  Az egyik kedvenc filmem a Napsütötte Toscana.
  6.  Idén nem jelentkeztem főiskolára.
  7.  Balkezes vagyok.
  8.  Nyaranta az ország "másik felében" (mármint az otthonomnak nevezett helyhez viszonyítva) dolgozom, minimum 1,5 hónapot.
  9.  Nem él egyik nagyszülőm se.
  10.  Szemüveges vagyok.
  11.  Idegesítőek a lakótársaim, utálom a kiabálásukat és vinnyogásukat hallgatni esténként.


Válaszom a 11 kérdésre:

Mi volt a kedvenc élményed a nyárról?
Nem igazán tudnék ilyet mondani, végig dolgoztam, de remélem az lesz, amikor újra láthatom a testvéremet.
Voltál már horgászni?
Még amikor kicsi voltam, sokat jártam anyukám nevelőapjával.
Mi az a dolog, ami mindig nálad van?
A gyógyszerem és egy ezüst nyakláncom, amit örököltem.
Várod már a sulit? :DD
Igen, hiszen most már azt fogom tanulni, ami tényleg érdekel és szeretem.
Hogy szoktad hordani a hajad? :)) (légyszi, csatolj róla képet)
Anyukám fodrász, tehát elég sokféleképpen hordom. ( Nincs semmilyen képem róla.)
Szereted a sajtot?
Szeretni szeretem, de mivel laktózintoleranciám van, már nem ehetek.
Egy 1-10-es skálán milyennek értékeled a saját blogodat?
Egy erős 3-as, talán 4. (??)
Mi a valaha volt legjobb blog, amit olvastál?
Azy- Angyal az éjben c. blogja, valamint Nessa-Angel c. blogja.
Be mernéd vállalni az Ice Bucket Challenge-t? :DD (ha nem ugrik be, mi az, akkor: http://hu.euronews.com/2014/08/19/ice-bucket-challenge---karitativ-orulet-az-interneten/ )
Biztos nagyon vicces, be is vállalnám, de nem venném fel videora, és soha nem tölteném fel az internetre.
Mit gondolsz Harry Styles-ról? :))
Fantasztikus énekes, és úgy gondolom, emberileg sem utolsó. Remek stílusa van, elég sajátos dolgai vannak, és viccesnek képzelem. :)
Hány éves vagy?
Közel 20. :)


Az általam feltett kérdések:


  1. Mi az az egy dolog, amit soha sem tudnál megbocsátani a családodnak?
  2. Ha egy múltbeli napot újraélhetnél, melyik lenne az?
  3. Mivel szeretnél foglalkozni 5/10/15 év múlva?
  4. Hogyan képzeled el a XXII. századot?
  5. Milyen színű a hajad?
  6. Mi miatt kezdtél el blogolni?
  7. Melyik számodra az a bizonyos film?
  8. Egyedül, vagy társaságban szereted leginkább eltölteni az estéidet?
  9. Érdekel valamilyen szinten a festészet, vagy más művészeti ág?
  10. Hány olyan barátod/barátnőd van, akit a bloggeren keresztül ismertél meg?
  11. Mi a legtipikusabb ismertetőjeled? (Ruhadarab, egyéb külső jegy, belső tulajdonság, grimasz, tipizált mondat, stb..)

Akiknek tovább küldöm a díjat:

Azy- Túl jó megjátszás
Nessa- Everything I wanted, but nothing I'll ever need
Tami- My bucket list
Lizzie- Beside you
Zely- Merényleg magam ellen
Ninon- Álbíná


















2014. 08. 19.

15. Champagne

Drága Olvasóim!

Kicsit késői- vagyis inkább korai, már nem is tudom- a rész érkezése. Semmi kifogást nem keresek, nincs is, hiszen nem gondolom, hogy ilyenkor még lesné valaki a frissítést.
Nem mondok semmit erről a részről, nem akarom, hogy előre megtudjatok bármit. Egyáltalán nem terveztem meg ezt a részt, és talán 2 perce lett kész.
Köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket, nagyon jól estek, és tényleg nagyon örültem nekik!:)

Legyetek rosszak,

xx Lu




Louis Tomlinson
A citrus és menta illata belengi az egész emeletet, a párás ablakok miatt beszorul a levegő én mégsem fulladozom. Némi arcszesz és parfüm használata után már csak az marad hátra, hogy megigazítsam az ingem és elinduljak.

Izzadt tenyerem a hollófekete nadrágomba törlöm és végre valahára beindítom a motort. Az autó felzúg alattam, csiga lassúsággal gurulok le a feljáróról. A halk zene kissé megnyugtat, nem ver olyan hevesen a szívem, bár felettébb különös, hogy pont most érzek ilyesmit.
Az úton végig türelmetlenül dobolok a kormányon, képtelen vagyok elviselni a kora esti forgalmat, egyik sávból a másikba hajtok, mégis olyan érzésem van, hogy sosem érek oda a megbeszélt helyre.
- Ha tudom, hogy így ki kell csípnem magam, akkor felvettem valami normálisabb göncöt- mindez egy földre szállt angyal szájából hangzik el. Ugyan egy kicsit szokatlan, az átlagosnál kevésbé nőies, ennek ellenére elbűvölő.
- Ha tudom, hogy így vársz, másik inget veszek és talán még sietek is- a kocsitól néhány lépésre áll Mia, teljes pompájában, leengedett hajjal, mint a végzet farmernadrágos asszonya.
- Csak nem azt mondtad, kedves Louis, hogy nem érzed megfelelőnek az outfited hozzám?- vékonyan ívelt szemöldöke a magasba szökik, közben meg már mindkettőnk szája széles vigyorra húzódik.
- Viccet félre téve, nagyon csinos vagy- kezemmel a jobb karja után kapok és megpörgetem magam előtt.
- Köszönöm- zavartan elfordítja a fejét, az ellenkező irányban lévő kerthelyiséget veszi 
célpontjául, pontosan azt, ahová éppen tartunk.
Mielőtt belépnénk az ajtón, ujjaival még egyszer utoljára végigszánt a tincsein és én nem bírom ki, hogy el ne mosolyodjak ezen.
Belépve egy fekete inges férfi lép elénk, kezén egy patyolat tiszta hangedlivel. Rutinosan lavírozik az asztalok között, miután int, hogy kövessük. Egy hangulatosan megterített körlapos asztalhoz érünk, rajta az egyszerű terítékkel, néhány szál szárított levendulával és mécsesekkel.
- Köszönjük szépen- biccent és mihelyst segít Miának elfoglalnia a velem szemben lévő széket, elindul az étlapok irányába.
- Hű, ez nagyon szép hely. Hogy hogy nem jártatok itt még sosem Eleanorral?- csodálkozó barna tekintete újra meg újra végigpásztázza a kicsiny helyiséget.
Nem válaszolok, csak bámulom őt, ahogy méregeti a berendezést és feszengve fészkelődik a helyén.
- Nem kell kellemetlenül érezned magad.
- Honnan veszed ezt?- barna pillantása ezúttal az enyémbe fúródik, tekintetünk szinte összegabalyodik. Volt már arra példa, hogy huzamosabb ideig bámultuk a másikat, de annak nagy része csak valami bugyuta játék volt, ez viszont más. Amint visszatér a pincérünk, zavartan kapjuk el a fejünket és szinte azonnal tanulmányozni kezdjük az étlapot.
- Ismerlek.- Értetlen arcát meglátva azonnal magyarázkodni kezdek- Ha kellemetlen szituációba kerülsz, nem nézel rám, egyáltalán senkire. Most például a berendezést szúrtad ki magadnak.
- Ismersz...mint a rossz pénzt- egy halk sóhaj hagyja el a száját, majd becsapja a saját füzetkéjét.- Lou, itt minden túl drága, és nem is igazán vagyok tisztában azzal, mit olvasok.- Keservesen eldobja a műbőrkötéses olcsó kartont és a mélyen dekoltált blúzát megigazítva hátradől.
- Mondtam már, ezzel nem kell foglalkoznod. Szívességet teszel nekem, ráadásul én vagyok a férfi, kötelességem állni a vacsorát, ha már egyszer elhívtalak próbarandira.- Az utolsó szót megbánom, hogy kiejtem a számon, úgy érzem, megalázom vele, ezért nyomban terelem a témát- Rendeljünk pezsgőt! Nagyon régen ittam már igazán finomat.
- Felőlem- félénken rám pillant, de hamar lehunyja a szemét, majd ismét az étlapot kezdi tanulmányozni.
- Mia..- inkább nem fejezem be a mondatomat, hiszen semmi értelmét nem látom, inkább az est további részén törekedek arra, hogy jobban érezze magát és egy remek hangulatú vacsora után mosolyogva kísérjem haza.
- Mondjad, elkezdtél valamit, Louis- újra eltűri azt a tincset, ami mindig a szemébe hull, majd bájosan elmosolyodik, én pedig ismét nem bírom ki.
- Pezsgőt?- nem jut jobb eszembe, és abban a pillanatban meg is kívánok egy finom, száraz pezsgőt.
Mia bólintása után meg is kérem a pincért, hogy hozzon nekünk egy üveg francia pezsgőt.
- Tudod..-lassacskán kortyoljuk az italt, a torkomat kellemesen bizsergeti a szénsav, és érzem, hogy az alkohol szétárad az ereimben. Nem fogok ma még becsípni sem, mégis jól eső érzés fog el minden egyes elfogyasztott cseppje után- Sosem gondoltam volna, hogy itt kötünk ki.
- Konkrétan erre a helyre gondolsz?- felhúzott szemöldökkel, kissé kipirult arccal néz rám, és kérdő tekintetét látva magyarázni kezdek.
- Nem, vagy is részben igen.
- Megint arra akarsz kilyukadni, hogy milyen volt az első találkozásunk? Komolyan?- láthatóan nem szokott inni, hiszen az első pohár után már ingatag ül velem szemben és kislányosan vigyorog maga elé, csillogó szemekkel.
- Inkább arra, hogy a fejedbe szállt az a kis pohárka pezsgő- halkan nevetek rajta, mire csak küld felém egy grimaszt.
- Ne gonoszkodj, Louis- az asztal alatt finoman belém rúg, amitől csak még inkább nevetnem kell, de nem szeretnék hangoskodni.
- Ne haragudj- az abroszon pihenő kezét megfogom, már nem húzódik el tőlem, már nem ijed meg minden hirtelen felé tett mozdulatomtól, ezért bátrabban közeledek.
- Most te kérsz bocsánatot- ujjaival közrefogja az enyémeket és tanulmányozni kezdi a tenyeremet-Mondd, mikor szeretnéd abbahagyni a titokban dohányzást?
- Arra célzol, hogy ne titkosan tegyem, vagy arra hogy egyáltalán ne tegyem? 
- Szerinted? Egyáltalán ne. Undorító szokás, ráadásul mindig dohány szagú a kezed. Nem szeretem, és szerintem Eleanor sincs oda érte.
- Igazad van- képtelenség erre bármi mást mondani, hiszen ez pontosan így van.
Elidőzök azon, hogy a kezeink eltávolodnak a másikétól, mert ugye bár nem vagyunk egy pár, és sosem lehet tudni, hol leselkedik egy kósza fotós, aki szíve örömest megörökítené ezt a romantikusnak tűnő pillanatot. Még csak az hiányozna, hogy El holnap reggel azt olvassa az újságok címlapján, hogy találkozgatok valakivel. Nyilván tudná, kiről van szó, de a dolgok miértjét nem hinné el nekem soha sem, ami sokat rontana a helyzetemen.
Az este villámgyorsan véget ér, Miával tölteni néhány órát olyan, mintha épp hogy egy percre találkoznánk. Mire észbe kapok, túl vagyunk az utolsó italon is, és a kocsikulcsomat az étterem bárjában leadva várjuk a taxit.
- Nagyon elcsendesedtél- hideg érintése nyomán libabőrös leszek és megugrok egy kicsit egy ültő helyemben. Miért vonzza ez a lány így a figyelmem, mégsem vagyok képes felfogni, mondjon bármit. A megismerkedésünk óta nem láttam még ilyen ruhában, pedig még azt sem mondhatom, hogy méregdrága estélyit visel. Egyszerű fekete ing, ami tökéletesen követi testének vonalát, kiemeli vékony derekát és huncutul rengő csípőjét, melynek válla enyhén bő, de épp csak annyira, hogy ne feszüljön rá a sötét anyag a bőrére. Hosszú, elég izmos, de még pont tökéletesen nőies lábait farmerba bújtatta, aminek a színe tökéletesen megegyezik a felsőjének árnyalatával. Tényleg semmi különlegeset nem hord magán, mégis ő a leggyönyörűbb lány, akit ma láttam.
- Csak elgondolkoztam- vállat dörzsölgetve próbálom megóvni a hűvös estétől.
- Szabad tudnom, hogy min?- kózelebb húzódik hozzám, szintr belebújik a karjaimba. Tökéletes ellentéte a januári önmagának, sokkal nyíltabb, legalábbis velem szemben az.
- Rajtad...rajtunk- erre a fél mondatra rám emeli tekintetét, riadtan csillog a szeme, mégsem távolodik el.
- Ezt most nem igazán értem. Hogy érted azt, hogy "rajtunk"? Eleanoron és magadon- vagy nem érti, vagy megpróbál jól színészkedni.
- Rajtad és rajtam- ebben a szent pillanatban befordul a taxi a sarkon és lassítva megáll előttünk- Na pattanj be, mielőtt megfagysz!
Szó nélkül teszi, amire kérem és ez rémisztő. Ő nem ilyen, egyszerűen képtelen vagyok felfogni, mi zajlik benne.
- És megtudhatom, hogy mi gondolkodni valód van rajtunk? Vagy esetleg államtitok?- fitos orrát felhúzza nevetés közben, ettől elképesztően bájossá válik az amúgy is elragadó arca.
- Nem, nem az, viszont nincs jelentősége- alkoholtól kipirult arcát a hideg üvegnek dönti és fáradt mosollyal hagyja rám végül a dolgot. Nem kérdez többet,néhány másodpercig fészkelődik, minek eredményeképp lábaink összegabalyodnak az ülés alatt, a sötét loknik vállára hullva pihennek, felső testével pedig a karjaim közt furakodik közelebb. Homlokán hagyok egy puszit, majd hagyom, hogy az este fáradalmait a vállaimon pihenje ki.
- Louis- hirtelen kezd bele a mondandójába, válaszul csak felé fordulok és halk hümmögéssel jelzem, igen is figyelek rá- Azt hiszem becsíptem.
- Ez így van- kisimítom a folyton arcába hulló tincsét- De aranyos vagy, ne aggódj, nem ez az utolsó ilyen szerintem.
- Még sosem ittam. Ugye holnap nem lesz bajom?- a kanyarban elveszti egyensúlyát, minek eredményeképp teljesen az ölembe esik. Kezei megkeresik az enyémeket, és mintha csak búvóhelyet keresne, teljes testével simul hozzám, jóformán kapaszkodik belém.
- Csss, nem lesz semmi baj- próbálom megnyugtatni, közben pedig fogalmam sincs, mennyire sikeresek a próbálkozásaim.
A sofőrnek intek, hogy álljon meg itt, innen gyalog tesszük meg a haza vezető utat.
- Naa, most akkor sétálunk?- nyűgös hangon szólal meg, testtartása is arról árulkodik, mennyire nincs kedve ehhez az egészhez, vállai megereszkednek, és a járda szélén vár rám, csámpás lábakkal, míg kifizetem a taxit.
- Igen- talán kissé túl hűvösen szólok, de nem bánom meg. Tudom, hogy egy ilyen állapotban lévő ember csak így hallgat a szép szóra- El kell szívnom egy cigit, és különben is, jót tesz majd a friss levegő.
- Friss levegő? Istenem, Louis, mindjárt ide fogok fagyni!- egyre akaratosabban viselkedik, a mondat végére még toporzékolni is kezd, ám csírájában elfojtom a kirohanását, karon ragadom és szabályosan rángatom magamezúttal ő az, aki után loholni kell, ám néhány lépés után hajlandó együtt működni, és már én sem bánok olyan gorombán vele, hiszen nem az a célom, hogy megsértődjön és elinduljon az ellenkező irányba.
- Két sarokra van a lakásom, ma este ott alszol nálam, aztán reggel megbeszélünk mindent- sajnálom, hogy így végződött az este. Nekem is jobban kellett volna figyelnem, tudhattam volna, hogy ő nem iszik, előre láthattam volna, hogy nem lesz jó vége annak, ha megitatom pezsgővel.
- Persze, aztán majd holnap reggel megint beállít Eleanor, és azt hiszi, hogy egy olcsó ribanc vagyok- nem bírom tovább hallgatni a hülyeségeit, az ezt követő mondatai elsuhannak, mintha sosem mondta volna ki őket. Képtelen vagyok felfogni a mondandóját, ezért egyszerűbbnek látom befogni a száját.
Valami belső kényszer vesz rá arra, hogy magam felé fordítsam és kezem a szájára tapasszam. Ebben a pillanatban pedig legfeljebb néhány centi van köztünk. A szívem hevesebben kezd verni, csak a haja és a szeme az, ami képes felkelteni a figyelmemet. Mellkasa egyre gyorsabban emelkedik és süllyed, ami egész biztos nem attól van, mert megakadályoznám, hogy vehessen levegőt. Ez valami teljesen más. Szemei élénken csillognak, tekintete pedig arcom egyik pontjáról a másikra vetődik.
Lassan elemelem a kezem az ajkairól, pilláival tesz ígéretet, miszerint csendben marad és megnyugszik. Épp hogy csak teszek egy apró lépést hátra, fellélegzik. Mély levegőt vesz, többet is, sorra egymás után.
- Jól vagy?- tartok a válaszától, holott teljesen tisztában vagyok azzal, hogy nem az alkoholtól van baja.
- Igen- rendeződik a légzése, megigazítja a felsőjét, majd elindul abba az irányba, amerre mutattam, hogy kell mennünk.
- Mia- utána nyúlok, hiszen ezúttal ő az, aki tempósabban halad előre. Nem bírom tovább, képtelen vagyok fékezni magam, és akárhogy próbálkozom, csak addig vagyok képes türtőztetni magam, amíg oda nem érünk a lakáshoz. Bebotorkálunk az ajtón, aminek kiváltó oka nem is az alkohol, inkább a fáradtság.
Magam mögött bezárva az ajtót ledobom magamról a kabátom, de azt már nem várom meg, hogy Mia is megtegye ezt, közel húzom magamhoz, és meggondolatlanul, ostobán megcsókolom. Semmi különös dologra nem számítok, de rá kell jönnöm, hogy ez sokkal jobban esik, mint vártam. Sőt. Ennél jobb döntést a mai napon nem igazán hoztam.




2014. 08. 12.

14. Birmingham

Drága Olvasóim!

Ismét elérkezett a kedd kora hajnal - legyen inkább éjszaka, hiszen még csak alig múlt el háromnegyed 1 - ezért meg is hoztam a következő, a 14. részt. Próbálom nem elsietni a dolgokat, de megfontolt léptekkel haladunk a történet feléhez, attól függetlenül, hogy még nem tudom pontosan hány részes lesz.
Az eheti részt követően beindul a történet, gabalyodnak majd a szálak, véleményem szerint izgalmasabb is lesz és remélem, hogy nem okozok majd csalódást senkinek.

Jó olvasást, legyetek jó rosszak!

Millió csók és ölelés,

xx Lu





Amelia Vilain
Talán tíz percünkbe sem telik, és megérkezünk a kórház parkolójába. Mozdulatlanul ülök még a motor leállítása után hosszú másodpercekig. Tényleg ezt akarom? Biztosan szükségem van arra, hogy lássam ilyen állapotban Jennát? Persze, motoszkál bennem a "mi van, ha", mégis ez a világ legnagyobb baromsága, ráadásul én elkövettem. Leléptem, megint idegenekre hagytam a testvéreim, akiknek biztosan rengeteg dolga van, és én megint Louis mellett kötöttem ki, két órányi autóútra Londontól, és legfeljebb néhány percre Jennától. Megőrültem, ez már szinte biztos.

- Mehetünk?- Louis visszarángat a valóságba, bátortalanul bólintok és egy biztató mosoly kíséretében megkísérlem a kiszállást az autóból. Borzasztóan fáj az oldalam, jobban, mint az elmúlt órákban, ezért úgy mozgok, mint egy hátára esett teknős.- Alig várom, hogy találkozzak velük, biztos nagyon fognak neked örülni!
- Lehet- megrántom a vállam, ahogyan ő szokta, és nyeglén követem.
- Azért lelkesebb is lehetnél- az ő jó kedve lankadatlan, szinte ragyognak a szemei, amik folyton a tekintetemet keresik. Hát, hiába, mert én minduntalan a földet bámulom, és fájó bordával, elkeseredetten megyek előre, akár egy gép- Mia..?
- Igen?- miután belépünk az előtérbe, mutató ujjával felbiccenti a fejem, és ebben a pillanatban nagyon örülök annak, hogy itt van mellettem, annak ellenére, hogy a pokolra kívánok most mindent.
- Ne legyél szomorú, rendben? Mosolyogj, az sokkal jobban áll- lágyan simít végig az arcomon a tenyere, és talán még egy kacsintást is küld felém, ám én már megint nem merek ránézni. Nincs kedvem.
- Nem vagyok szomorú- anélkül, hogy megvárnám, hogy bármit mondhasson, a recepciós pulthoz lépek.- Jó napot, Jenna Villain kórtermét szeretném megtalálni. A nővére vagyok- mire végig mondom, előkeresem a papírjaimat, így bizonyítani is tudom az elhangzottakat.
- A kardiológia a negyediken van, a húga kórterme a 483-as, de attól tartok, várnia kell, Miss Villain, a beteg kontroll vizsgálaton van. Nagyjából negyed óra múlva vége, addig foglaljon helyet- tudomásul veszem a pult mögött álló nő szavait és visszasétálok Louis mellé.
- Miért vagy szomorú? Mia én már tényleg nem tudom, mit tegyek, hogy boldognak lássalak- Louis elkeseredetten néz rám, a szívem majd' megszakad. Direkt akar lelkiismeret furdalást okozni?
- Őszintén? Már rég lemondtam arról, hogy boldog legyek Louis. Nagyon félek attól, hogy Jenst láthatom nem sokára- leülünk a legközelebbi asztalhoz a kantinban- Rettegek a látványtól.
- Nem kéne ennyit aggodalmaskodnod, minden rendben lesz, megígérem- egy újabb ölelés, még egy utolsó sóhaj, az ujjai szeretetteljesen simogatják a fejbőröm.
- Induljunk, a negyedikre kell eljutnunk- akármennyire jól esik mindez, véget kell vetnem, ha most nem indulok el, akkor sosem lesz annyi bátorságom, hogy meglátogassam Jenst.
Szótlan maradok továbbra is, és valójában már azt sem tudom, miért. Dolgoznom kéne, de egyértelműen nem tudok, a betegszabadságot hírből ismertem eddig, most meg ahelyett, hogy élvezném, dühös vagyok rá, meg erre a napra, Mitchre, Louisra, anyára, Londonra, Birminghamre, Angliára, a királynőre, az esőre, a hóra, a szélre, a kedves mosolyú pincérre, az életemre, magamra, de leginkább a sorsra, hogy ilyen csúf tréfát űz velem.
- Mia, kincsem, hát te hogy kerülsz ide?- hirtelen rá se ismerek a tulajdon anyámra, annyira megváltozott. A bőre kifakult, a haja egészen más, szemei alatt karikák. Kedvenc pulóverét viseli, késztetést érzek arra, hogy elbújjak a karjaiban, sőt, meg is teszem, de amint megérzem rajta az ismerős illatot, elérzékenyülve pillantok fel és azon nyomban pityeregni kezdek.
Állunk a folyosó közepén és a könnyeinkkel küszködve öleljük egymást, amikor megérzem Louis közelségét. Valami hihetetlen kisugárzása van, ennek köszönhetően az ember tudja, mikor áll közvetlen mögötte. A parfümének illata is kisvártatva megérkezik, jelezve: illendő lenne bemutatnom őt anyának.
- Anya, ő itt egy jó barátom, Louis- büszkén nézek rá, amikor megfogalmazódik bennem a gondolat- Az ő segítségével jöttem ide.
- Jó napot- Louis a kezét nyújtja, anya pedig mihelyst kezet ráznak, magához öleli.
- Köszönöm- sejtelmesen rám pillant, és olyan halkan ejti ki ezt, hogy csak a szájáról tudom leolvasni.
- Jenna mikor ér vissza?- valamivel jobb a kedvem, már kevésbé félek, hiszen az imént láttam az édesanyámat mosolyogni.
- Mia!- a vékony hangocska felé kapom a fejem, és megdöbbenve látom, hogy Jens nem hogy nem néz ki betegnek, de egyenesen ragyog. Vidáman siet felém, és olyan hirtelen csapódik a karjaim közé, hogy kis híján elesünk, szerencsére Louis a segítségünkre siet és érzem, ahogy időközben átmelegedett ujjai elkapják a derekamat.
- Szia, az biztos, hogy te Mia húga vagy- Louis jelenléte döbbenetet vált ki a tizenéves lányból, hirtelen szóhoz sem jut- Tényleg nagyon hasonlítasz rá- tipikus mosolyát megvillantja, amitől Jenna végképp levegőért kapkod, de Lou kedvesen odasúg neki még néhány dolgot- csak ne legyél soha olyan makacs, mert a nővéred olyan, mint egy öszvér, szóval maradj mindig ilyen elbűvölően kedves, jó?
- Lou, most már végleg eltiltalak a testvéreimtől- immáron nevetve bököm meg a fiú mellkasát.
- Mit keres Louis Tomlinson itt a látogatási idő alatt, miért becézgeted és mikor ébredek fel?- Jenna maga elé bámulva beszél, láthatóan nem érti ő sem a helyzetet.
- Hozzád jöttünk- mit meg nem adtam volna egy odaadó fiú testvérért! Talán Jennának örömet tudok szerezni, hogy ha már a nővérének születtem, el tudtam hozni neki Louist.
- Menjünk be- maga előtt tol be a kis szobába Jenna minket, anya pedig a kávéautomatára hivatkozva magunkra hagy minket.
Csak nézem, hogy Jenna és Louis milyen gyorsan beszélgetésbe elegyednek, mintha csak néhány nap kihagyás után találkozott volna két régi ismerős. Szóba kerül Jenna betegsége, ám a kis beteg nem tudja türtőztetni magát és olyan dolgokról kezdi faggatni Louist, amiről még életemben nem hallottam.
- Jenna, légy egy pict tapintatosabb- förmedek rá, amikor megkérdezi, hova tűnt egy bizonyos karkötő a fiú csuklójáról.
- Nincs semmi baj, Mia- mély levegőt vesz és rezzenéstelen arccal kezd bele a mesélésbe. Őszintén szólva, nekem fogalmam sem volt eddig, mennyit jelenthet egyetlen karkötő, amit Louis mesél, attól pedig leesik az állam. 
A rövid történetet hallva ismerős részleteket hallok, mint például az éjszakai focizásunk és a fiúk látogatása a pályán.
- Hagyjunk pihenni?- Jens szemei le-leragadnak már, biztosan kimerült ettől a felhajtástól, ami körülötte van.
- Nem vagyok álmos- nyűgös, mégis megpróbál meggyőzni a saját igazáról.
- Kimegyek telefonálok egyet a srácoknak, addig megbeszélhetitek az összes csajos pletykát- Louis rákacsint Jennára, nekem pedig végig simít a vállamon. Áldom az eget, amiért pulóver van rajtam, különben láthatóvá válna, milyen gyorsan kiráz a hideg ettől az érintéstől.
Nem telik el két másodperc sem az ajtócsukódástól számítva, Jenna azonnal faggatózásba kezd, lelkesen, csillogó szemekkel, az ágy szélét markolva teszi fel sorra a kérdéseit.
- Honnan ismered? És mióta?
- A pályán találkoztunk néhány hete, talán 3- úgy látszik csak én aggódom túl magam, hiszen a húgom láthatóan jól van, de akkor én miért nem érzem magam jobban?
- Nagyon aranyosak vagytok- valami olyasmit látok a szemeiben, amit még talán soha.
- Jenna, tudod, mi csak barátok vagyunk- szemöldökét összevonva néz rám, és úgy érzem magam, mintha győzködnöm kéne őt- Jenna!
- Hát jó- végszóra betoppan Louis, kezében s telefonjával.
- Igen, itt vannak- hirtelen elveszi a fülétől a mobilját és kihangosítja azt- Srácok, köszönjetek Jennának!
- Hello- a hangok hallatán Jens újra megilletődik és úgy döntök, ideje megkeresnem anyát, aki talán mindvégig ücsörgött valahol, azt várva, mikor keresem meg, hiszen őt sem láttam két hónapig.
- Mia? Engem keresel?- jól gondoltam, a folyosón ül, és csak vár.
- Hogy vagy?- leülök szorosan mellé, és kezeit a kezeimbe veszem. Olyan elesettnek tűnik, még soha nem láttam ilyennek azelőtt, csak amióta Jenna beteg lett.
- Remekül- szeretem a mosolyát. Olyan, mint a tavaszi virág, mint a nyári zápor, friss és üde. Más esetben jobb kedvem lenne tőle, de most valahogy ez nem megy.- Otthon? A lányok? Sam? Mitch?
A név hallatán felfordul a gyomrom, de nincs szívem elmondani, miket művel élete párja, hiszen azzal csak fájdalmat okoznék.
- Jól vannak. Képzeld, Sam és Louis szinte azonnal jóba lettek, és egy hang nem jött ki a torkán soha, egyetlen egy találkozás alkalmával sem- visszagondolva mindezekre, egy cseppet még jobban érzem magam, de a szűnni nem akaró keserűség felbukkan, és eszembe jut, mit ígértem Louisnak.
- Igazán kedves fiú- anya pedig hihetetlenül félreérti a dolgot, pontosan úgy, mint mindenki más.
- A legjobb barátom- állandó jelleggel csavargatom az egyik kiálló cérnaszálat a nadrágom oldalán és elindulok egy mélyenszántó gondolat felé: ha Louis a legjobb barátom, akkor vajon miért nem várom úgy ezt a segítősdit, ahogy kéne? Igazán nem is az zavar, hogy sikerrel járunk- e vagy sem, egyszerűen félek attól, hogy egy nap elveszítem. Elmegy, és soha többet nem látom, éli majd a világát, de én már rég túl vagyok azon a stádiumon, hogy majd a szép emlékeinket fogom felidézgetni. Hiányozna, ha elmenne, egy darabot kiszakítana a szívemből és magányomban talán nem is állnék szóba soha többet senkivel. Önzőség vagy sem, nagyon remélem, hogy Louis tisztában van azzal, mennyire szükségem van rá.
- Azért ábrándozol ilyen kétségbeesett arccal?- igen, ez az érzés határozottan nem azt tükrözi, amit gondolok.
- Csak azért, mert ha egyszer elveszíteném, abba belehalnék- meggondolatlanul ejtem ki a szavakat, még saját magamat is megdöbbentem vele. Mindennek a tetejébe kitárul a kórterem ajtaja, és megpillantom Louist, aki lábujjhegyen oson ki, a háttérben pedig az édesen szendergő húgom látványa tárul elénk. 
- Elaludt. Ha gondolod, maradhatunk még- mintha megváltozott volna a viselkedése, hangja ellágyult, és kifejetetten puhának érzem az érintését.
- Nem, menjünk. Szia anya- magamhoz ölelem édesanyám, és mielőtt elindulnánk, bemegyek elköszönni Jennától. Alszik ugyan, de biztos vagyok benne, hogy érzékeli a viszlát puszit.
A monumentális épületet elhagyva megkönnyebbülök. Hogy miért? Nem érzem magamon a folyosón ücsörgő magányos emberek tekintetét, megszűnik az állandó és ütemes sípolás, amit szinte minden emeleti kórteremben ácsorgó gép kiad magából, anya pillantása nem éget lyukat a szívembe és Jens..nos ő pedig rendben van, ami mindennél fontosabb és megnyugtatóbb.
-Még mindig nem érzed úgy, hogy jó ötlet volt?- Louis irányába fordulok, jobbommal már arra készülök, hogy kinyissam az ajtót és beüljek a kocsiba. Úgy érzem, kötelességem megköszönni ezt a napot, és ehhez muszáj ránéznem.
-De, és sajnálom, hogy ilyen rosszul reagáltam, csak akkor tényleg úgy gondoltam, jobb nem feszegetni a határaimat.- Nem mondok ennél többet, beülök az autóba és türelmesen megvárom, míg Louis is megteszi mindezt. Bekötöm a biztonsági övem, és mint aki jól végezte dolgát, várok.
Már csak az nem tiszta, mi ez a hasogató érzés, ami nem akar megszűnni, nyomja a mellkasom, lassan levegőt sem tudok venni. Nem rosszul lét, legalábbis nem az a fajta, amin segít bármilyen gyógyszer vagy terápia. Erre nincs orvosság, és sajnos be kell látnom, piszkosul féltékeny vagyok arra a lányra, akiért Louis teper - illetve csak fog - és legszívesebben kiállnék egy forgalmas tér közepére és megkérdezném a nagyvilágot, nekem miért nem jutott egy ilyen fiú? Én mivel vagyok rosszabb, mint más, boldog párkapcsolatban élő nő? Engem talán nem lehet szeretni? Akár Louis, értem is eljöhetne egy szép napon egy daliás herceg, csak mondjuk nem fehér lovon és színpompás öltözetben, hanem esetleg gyalog, egy egyszerű farmerban és régi, kinyúlt ingben, aminek az ujjából már nem lehet kivasalni a ráncokat. Én annál boldogabb nem is lehetnék majd, csak mondja nekem egyszer valaki, lehetőleg az Igazi, a Nagy Ő, hogy gyönyörű vagyok, keljen fel mellettem, mosolyogva, felidézve minden egyes percét az elmúlt éjszakának, nevessen rám, kacsintsunk össze társaságban, ismerjük egymás minden porcikáját; tehát legyen mellettem egy olyasvalaki, akit szeretek és viszont szeret, elfogad és boldogok lehetünk.
Hosszasra nem éppen sikeredett gondolatmenetemből kizökkent útitársam, amitől egy kicsit megugrok a kocsiban. Csak most tűnik fel a csend, eddig nagy valószínűséggel beszélt, vagy szólhatott a rádió, nem tudom.
-Nagyon elkalandoztál-kezei megérintik az enyémet, nem igazán tudok mit kezdeni a helyzettel, ezért nem mozdulok, szinte jégcsappá válok.
-Csak eszembe jutott valami- nem nézek rá, az elsuhanó tájat figyelem, a fákat, amint egybeolvadó zöld burokként védi a lakott területet a forgalmas autópályától, a felhők közt megbújó Napot, és annak gyér fényét.
Anglia gyönyörű hely, én mégis ocsmánynak látom minden egyes alkalommal, amikor egyedül érzem magam.És most úgy érzem. Hiába van mellettem Louis, átvitt értelemben, és fizikai valójában egyaránt, nem találom a helyem.
-Mia- lágy hangja simogatóan hat a lelkemre, csukott szemmel élvezem- Nekem elmondhatod.
-Nincs baj Louis, csak most kicsit egyedül érzem magam- nagyot sóhajtok és immáron újra nyitott szemmel kémlelem a nagyvilágot.
-Ezt hogy érted? Ott vannak a testvéreid, az édesanyád, és itt vagyok én is- összevont szemöldökkel figyeli tovább az utat, túl nagy a forgalom, hogy rám nézzen.
-Persze, csak..mindegy, gyerekes dolog, szóra sem érdemes- legyintek, hogy bizonygassam a szavahihetőségemet, holott nagyon nem így gondolom. Ez nem gyerekes, ez egyenesen szánalmas.
-Ugyan már, bökd ki, mi a baj, hátha jobban érzed majd magad- bal keze megtalálja a combomon pihenő kézfejem, és hüvelykujjával lágyan végig simít rajta néhányszor.
-Te voltál már szerelmes, gondolom..sőt!- muszáj kiemelnem a lényeget, mert értelmetlen kerülgetni a forró kását- De én, nem is tudom...még nem igazán, és rosszul érzem magam ettől. Még nem volt egy barátom se, és ezt nem azért mondom, hogy megsajnálj, vagy hisztisnek nézz, egyszerűen már szeretném átélni azt, milyen ez az egész. Per pillanat viszont az élet vezet, ráadásul legalább 5:0-ra- keserűen elhúzom a szám, és meredten bámulom az időközben összefonódott ujjainkat. Louis a sebváltóra tette a kezem, rajta a sajátja, így továbbra is tud koncentrálni a vezetésre.
-Ne beszélj butaságokat. Nem az határoz meg téged, hogy hány fiúval voltál, sőt. Szerintem ez egyáltalán nem rossz dolog, sokkal inkább megtisztelő annak, aki majd életed első szerelme lesz, hiszen csak még különlegesebbé teszi majd a kapcsolatotokat- csak tudnám, hogy mikor lett ilyen bölcs? Meglehet, mindig is ilyen éretten állt hozzá a világ dolgaihoz, csak megpróbálja a bohókás személyiségét előtérbe helyezni, de a komolyabb Louis sokkal jobban tetszik, könnyebben azonosulok vele, ha nem viselkedik idióta módjára. Igazán eszembe juthatna valami frappáns válasz, ám ez elmarad, csak némán ülök mellette, és alig hallhatóan hümmögök egyet. 
- Szerelem..na ne bolondozz- elhúzom a kezem, mielőtt kényelmetlenné válna a helyzet.
Válaszul csak elmotyog egy "már megint butaságokat beszélsz" félét, és már csak a vezetésre koncentrál, egészen addig, amíg el nem érjük London határát, ott aztán végeláthatatlan mesélésbe kezd, amiből csak annyit vagyok képes felfogni, hogy már megint kitalált valamit. 
- Mia..? Hallottad, amit mondtam?- fogalmam sincs, miről beszél, a gondolataim már rég nem itt járnak, hanem valahol messze, egy másik dimenzióban, ahol ő nem szupersztár, én nem vagyok szerencsétlen, az élet tökéletes, és mégis ott vagyunk egymásnak. Mint borsó meg a héja, Brighton és Jenna, mint Ő és én.
- Sajnálom- figyelem az elsuhanó házakat, a lemenő napot, és csak az ismétlődik a fejemben, hogy mikor telt el így a nap, miért vezet Lou még mindig, és hova tartunk a londoni éjszakában kettesben?

2014. 08. 05.

13. I've never felt like this before

Drága Olvasók!

Őszintén szerettem írni ezt a részt, és véleményem szerint ez az egyik fordulópont. Ha figyelmesen olvastok, rájöttök, mire gondolok. :)
Nem is fűznék hozzá többet, jó olvasást!

xx Lu



Louis Tomlinson
- Mia- csak suttogok a lány fülébe, nem akarom félbe szakítani Meli élménybeszámolóját. Édesen csacsog a tegnapi napjáról, hogy mennyire kedves volt vele mindenki, és nagyon megszerette Liamet és Harryt, hogy Zayn nem is rémisztő, és szeret Niall hajába csimpaszkodni, mert puha és szőke az illata.
- Hm?- felém se fordul, csillogó szemmel nézi a húgát, aki ecseteli, mekkora házba volt és milyen finom kakaót ivott.
- Fel kellene hívnom a családomat- Meli megáll a mesélésben, és se szó, se beszéd, elviharzik.
Egy pillanatra azt hiszem, hogy megsértettem, és akaratlanul is azt éreztettük vele, hogy nem figyelünk eléggé, de amikor visszatér közénk egy hatalmas vigyorral az arcán, megnyugszom.
- Louis, egy óriási autó áll a parkolóban. Megismerem, tegnap ültem benne- nemes egyszerűséggel jelenti ki, mint ahogy nagyjából minden mást is.
Feltápászkodok a földről és a nappaliból egyenesen a konyhába sietek, ahonnan tökéletes kilátásom van az utcafronti részre. Harryt látom meg elsőnek, őt követi Liam. Mit kereshetnek itt?
- Miért, nem szoktál velük beszélni?- Mia mögöttem pipiskedik, hogy lásson valamit.
- Mostanában nem volt alkalmam senkivel sem hosszabb beszélgetést folytatni- rásandítok, de fáj a szemem, ezért valamennyire felé fordítom a fejem. Hatalmas döbbenet ül ki az arcára, amikor meglátja, kik közelednek.
- Na, most már legalább lesz miről beszélniük a szomszédoknak- kuncog egy sort, mert szerintem hamar belátta, hogy semmi esélye ellenünk.- Ti komolyan azzal szórakoztok szabadidőtökben, hogy mások életét forgatjátok fel?
- Csak a tiédet, esküszöm- erre a kijelentésemre lágyan beleüt a vállamba, és kinyitja az ajtót.
- Még itt sincsenek- anélkül, hogy megvárnám a válaszát Sam felé indulok, aki nyújtja a kezét felém. Felkapom az ölembe a pehelysúlyú fiút és pörgök vele néhányat, majd tettetett fáradtsággal lerogyok a kanapéra- Na mi van öcskös?
Beleborzol a hajamba és nevet. Imádom, amikor jó kedve van, és bár Mia mindig frászt kap, ha meghallja Samet csuklani, engem átjár valami különös nyugodtság: boldog. Kisebb koromban nem volt öcsém, akivel eljárhattam volna deszkázni, akinek megtaníthattam volna az élet apró dolgait, és akármennyire imádom a húgaim, Sam nekem már olyan, mintha a testvérem lenne.
- Sziasztok!- Zayn hangjára felkapjuk a fejünket, és hirtelen tele lesz a lakás velünk.
Liam, Niall és Harry egyből a nappali felé veszik az irányt, Zayn pakolászik valamit, és miután köszön Miának, csatlakozik hozzánk. A lányok mind köztünk teremnek, és már csak arra leszek figyelmes, hogy Mia a nappali bejáratánál áll, hanyagul a falnak dőlve és homályos tekintetével pásztázza a helyiséget. Mindenhonnan gyerekek lógnak, hangos kacajtól zeng a lakás ezen része, és megtelik a levegő jókedvvel. Csak akkor törik meg ez a varázs, amikor Mia kifordul a folyosóra, mert azt hiszi, így el tudja rejteni a könnyeit. Azonnal eszembe jut Jens, és hogy milyen hosszú idő eltelt azóta, hogy a lányok találkoztak. Elnézést kérve kimászok a társaságunk alkotta körből, és én is a folyosóra sietek.
- Louis, nagyon hiányzik- leszegett fejjel támaszkodik a falnak, sírós hanggal és remegő vállakkal. Megpróbálom megszelídíteni a tincseit és magamhoz ölelem.
- Tudom- képtelen vagyok ennél többet mondani.- Amilyen hamar csak lehet, elviszlek oda.
- Nem azért mondtam – makacskodik, mint mindig. Mikor fogja fel, hogy én nem meg azért csinálom?
- Én viszont ha tetszik, ha nem elviszlek Birminghambe, vita lezárva!- Nem szól semmit, ezúttal (is) enyém az utolsó szó, beletörődését nyugtázva sóhajt egyet és kibújik az ölelésemből.
- Akaratos vagy- még mindig nem néz rám, ugyan úgy a földet bámulja, mint nem sokkal ez előtt, a különbség annyi, hogy most jó néhány centivel közelebb áll hozzám.
- Ezt már sokszor mondtad- suttogunk, mintha bárki meghallhatná a beszélgetésünket. A nappali felől még mindig ugyan az a szívmelengető zsivaj szűrődik ki.- Kitalálhatnál valami újat.
- Nincs kedvem- megrántja a vállát, elintézi ennyivel.
- Jézusom, Mia, csak nem..? Az ott egy mosoly?- kezemmel hátra tűröm a haját, és várom a reakcióját.
- Megijesztettél- megböki a mellkasomat és valóban egy széles mosoly terül el az arcán. Ez nagyjából addig tart, amíg meg nem hallja a kulcszörgést és a nehéz lépteket.- Mitch!
Elviharzik, egyenesen a konyhába, ahol becsukja az ablakot, ellenőriz minden szekrényt, hogy be van-e csukva, majd átlohol a nappaliba. Összeszedi a játékokat a földről, és a lányokat betessékeli a szobájukba, a fiúkat pedig megkéri, hogy álljanak fel a földről és inkább a kanapét használják arra, hogy ücsörögjenek. Pont, mint egy óvónéni, még én is azt veszem észre magamon, hogy legszívesebben szót fogadnék neki.
- Mia!- Mitch, legyen az bárki, egy hatalmas lendülettel vágja ki az ajtót. Kissé instabil, meg kell kapaszkodnia az ajtófélfába- Te meg ki a pöcsöm vagy?
- Jó napot, Louis Tomlinson- nyújtanám felé a kezem, de ellöki és a konyhába csörtet. Kirántja a hűtő ajtaját, majd miután kivesz egy üveg vizet, visszacsapja- Mia! Az isten áldja meg ezt a lányt..
- Itt vagyok- megvető pillantást vet a férfira, majd lesajnálóan hozzáteszi - Gratulálok.
- Ahelyett, hogy járna a szád, a kuncsaftjaiddal is törődhetnél, mondjuk tedd ki őket a lakásomból
- Milyen kuncsaftok? Te jó ég, Mitch, mi a fenéről beszélsz?- megilletődve cikázik mindannyiunk tekintete a férfi és Mia között.
- Akkor kik ezek?- érzem, hogy ökölbe szorul a kezem, és legszívesebben nekimennék ennek az alaknak, amiért így beszél. Nem az zavar, hogy engem nem vesz semmibe, hanem hogy Miát nézi le, és olyan undorral néz rá, mint egy véres rongyra.
- Neked ahhoz semmi közöd- már szinte érezni lehet a feszültséget és csak a levegővételeket lehet hallani.
- Neveletlen vagy, végre fel kéne ébrednek az álomból, a kurva életbe!- Ingerülten távozik, és csak egy ajtócsapódást követően ereszkedik le a lány egy székre.
- Ne haragudjatok, nektek ezt nem.. nem kellett volna hallanotok, sajnálom, én...- magyarázkodni kezd, nekem pedig összeszorul a szívem.
- Ne ostorozd magad- mellé lépek és a kezem a vállára teszem- Ez rohadtul nem a te hibád Tündérkém.
Beáll az a jól ismert kínos csend. A fiúk meg sem szólalnak, mindannyian a szőnyeget bámulják, Liam az első, aki határozott léptekkel a lányok szobája felé tart, kitárja az ajtót, és felkapja az ikreket, és int Melinek, hogy kövesse. Sam pedig csak ül Zayn és Niall közt, nagyokat pislog, és látszólag nem ért valamit.
- Apróságok, mit szólnátok, ha ma elmennénk valahova?- Liam nyomában szorosan ott van a kis menyasszonya, aki csillogó szemmel követné bárhová Liamet.
- Liam, én..- Mia határozottan kezd bele a mondatába, de belé fojtják a szót.
- Nem, ragaszkodom hozzá.- Felém fordul, öléből leteszi a két lányt, akik rögvest elindulnak felvenni a cipőjüket. 
- De miért?- én is, és a többiek is kezdik sejteni, mire gondol Liam.
- Nem hiszem, hogy ezt tovább kéne hallgatniuk, és nem szeretném, ha egy lakásban kéne lenniük ezzel az alakkal, már meg ne haragudj- megtámadhatatlan a magabiztossága, és hamar rájön Mia, tényleg ez lesz a legjobb ötlet.
- Louis- mélyen a szemebe néz, bólint és jelentőségteljesen a parkoló felé néz egy röpke pillanatra.
- Rendben- értem, mire céloz, legalábbis, nekem eszembe jutott valami fantasztikusan őrült ötlet, ami miatt Mia igen csak fel lesz háborodva, és talán egész nap duzzogni fog, és nem fog hozzám szólni, de nem érdekel. Én csak szeretném, ha végre boldog lenne, legalább erre a kis időre.
Mire sikerül felocsúdnia az én Jó tündéremnek ebből az egészből, már épp elköszön a többiektől. Mindegyikőjük ölelésében elveszik, olyan kis törékeny. Legalábbis látszólag, de van egy olyan sejtésem, hogy nála erősebb ember kevés van ezen a földön.
- Mit szólnál, ha autókáznánk?- Kérdésemre felhúzza a szemöldökét, nem szól semmit- Miért? Mi bajod a kocsimmal?
- Semmi Louis, igazán semmi, de nem engedem, hogy levezess ennyi mérföldet, amikor még csak nem rég engedtek ki a kórházból, és azt hittem, megegyeztünk abban, hogy nem teszel több szívességet.
- Én semmi ilyenre nem emlékszem, úgy hogy pattanj! Gyorsan szedd össze magad, mert várnak már minket.- Hidegen hagy, hogy másodperceken belül fújtatva fogja magára rángatni a kabátját, és megpróbál ellenállni, hiszen az lesz, amit én szeretnék, vagyis amit ő, de ahhoz kell az akaratosságom.
- Miért?- ennyit kérdez csupán, amikor beülünk az autóba és felpörgetem a motort.
- Nem értem, mire célzol- magamban mosolygok, mert most már ha akar sem tudna visszamenni a lakásba. Liam és a többiek biztosan szereznek egy csodás napot Mia tesóinak, amíg mi Londont próbáljuk elhagyni.
- Dehogy nem!- Feszülten kinyújtja a lábait, és szinte lángol a tekintete- Nem akarom, hogy ezt csináld. Nem! NEM!
- Mia, nyugodj meg- felé pillantok gyorsan, amíg még megtehetem- Ezzel a hisztivel nem érsz el semmit. Nem engedem, hogy Mitch így beszéljen veled, és egy légtérbe kelljen tartózkodnotok, amikor jól is érezheted magad.
- Akaratos vagy Louis, mikor tanulsz meg viselkedni?- dühös könnyek szántják végig az arcát, szeme alá kap és idegesen törölgeti a sós cseppeket- Megint valami olyat teszel, ami nem lenne a kötelességed, soha sem kérném tőled, és viszonozni sem fogom tudni!
- Miért ellenkezel folyton? Nem hiszed el, hogy nem azért teszem, hogy megháláld? Az eszedbe sem jutott, hogy nekem hogy esik az állandó visszautasításod? Jót akarok neked, mert egyrészt van rá időm, másrészt, amíg nem esek össze a fáradtságtól, addig azt csinálok a szabad időmmel, amit én akarok- a hangom sokkal nyugodtabb, mint a mellettem ülő lányé, aki olyan intenzívem veszi a levegőt, hogy az oxigén hamarosan a bocsánatáért fog esedezni.
- És te nem gondoltál bele abba, hogy mit fogok érezni, ha meglátom a húgomat egy idegen környezetben, hófehér takaró alatt, gépekre kötve? Hogy miként fogok arra reagálni, ha észreveszem, milyen sápadt és gyenge, hogy alig ver a szíve, mert nem képes többre? Louis, Jenna a szemem láttára haldokolt sokáig, nem akarom tovább nézni, hogyan romlik az állapota.
- Mi van, ha nem ez lesz? Ha örömében a nyakadban ugrik, és jót fog tenni neki, ha láthat?- Erre már nem tud mit felelni, morogva az ablak felé billenti a fejét, és bámul ki a hófödte külvárosra.
Csak az autó monoton zúgása töri meg a csendet, egy-egy lassítás alkalmával jobban kivehető a rádióból szóló zene, de jobbára csak a basszust halljuk, semmi mást. Mia nem szól hozzám, hosszú percekig csak sóhajtozik és helyezkedik, nekem pedig akaratlanul is egy halvány mosolyra húzódik a szám, hiszen ugyan ott tartunk, mint a megismerkedésünk elején, a különbség annyi, hogy most nem negyed óra, hanem két óra alatt érjük el az úti célunkat: Birmingham.
- Mia- óvatosan szólítom meg, nehogy megrémisszem- Haragszol?
- Nem- hangzik el a rövid válasz, amibe minden gyűlöletét és haragját belegyúrta.
- Nem akartalak megbántani, ne haragudj, csak nem akartam végig nézni, ahogy tönke tesz az az ember. Képtelen lennék téged újra sírni látni.
Hümmög, megrántja a vállát, de nem szól erre semmit. Megpróbálok higgadt maradni, de közel egy óra némaság után képtelen vagyok elviselni a duzzogó lányt. Kiteszem az indexet balra, és megállok a leállósávban. Bekapcsolom a vészvillogót, kiszállok a kocsiból, megkerülöm a járművet és kinyitom a bal oldali ajtót is.
- Szállj ki- kinyújtom felé a kezem, és óvatosan kisegítem Miát. Becsukom utána az ajtót, majd a kissé szeles semmiség felé fordítom.
- Ez most mire jó?- Még hallom rajta az ellenállást, nem is próbál megbarátkozni a gondolattal.
- Üvölts- vágom rá rögtön.- Amikor ideges vagyok, kiabálok. Kiabálok a próbán, kiabálok a stúdióban, de van, hogy koncert közben is. Ha a hálószobám beszélni tudna, biztosan elküldene melegebb éghajlatra, hogy neki ordibálok, de szerencsére nem történik ilyesmi. Mia, rajta, kiabálj. Add ki magadból azt, amire eddig nem volt alkalmad.
- Nem megy- elfordítja a fejét, de nem akarom, hogy feladja.
- Dehogy nem!- Pontosan olyan bátorítóan fogom meg a kezét, ahogyan ő tette, mielőtt beszélni kezdtem neki Eleanorról.- Itt vagyok, segítek. És az én hallásomnak már szinte mindegy.
Utolsó mondatommal sikerül kicsalnom egy apró érzelmet belőle, és érzem, ahogyan megszorítja a kezem. A földről felvezeti a tekintetét, végig, egészen a lábainktól, a kezünkön át, egyenesen rám. A szája szinte a füléig ér és mielőtt venne egy mély levegőt, még egyszer utoljára pislog párat.
- Nem fogok hisztérikusan kiabálni- elengedi a kezem, és hozzám préseli magát. Kezem automatikusan a dereka köré fonom, fejem pedig az övére hajtom, ami most a vállamon pihen.
Csak állunk egymás mellett, élvezzük, hogy a hideg ellenére egészen elviseletőek az időjárási viszontagságok. Néhányszor végig simítok a hátán, és a sálat is megigazítom a nyakában. Végül is, nem olyan nagy baj, hogy nem akar úgy viselkedni, mint én, sőt! Talán valahol örülök annak, hogy nem próbál meg megváltozni, és nyugodt marad. Tudom, hogy így is sikerül levezetnie a feszültségét, ha már nem játszhat.
- Louis, fázom- homlokán hagyok egy csókot, és visszasegítem az autóba. A szívem úgy dübörög, mintha lefutottam volna egy maratont. Szörnyen érzem magam, de Mia helyett Eleanort képzeltem a karjaim közé, és emiatt a vérnyomásom az egekbe szökött pillanatok alatt.
- Akkor szent a béke?- Nevetve nézek Mia szemébe, aki kevésbé haragosan ül mellettem, és egészen ellazultan vár arra, hogy elinduljunk.
- Persze, ne haragudj- félénken elmosolyodik és az utat kezdi figyelni.
- Nem haragszom- megszorítom a kezét, majd beindítom a kocsit és tovább hajtunk a nagyvéros felé.
Az út hátralévő része is hasonlóan csendes, de már nem feszíti szét a karosszériát a feszültség, sokkal békésebb sótlanságba burkolózunk. Néha azon kapom magam, hogy dúdolok valamit, és dobolok a kormányon, Mia pedig elbóbiskol a hangomra. Majdhogynem eggyé válik a bőrüléssel, és bájosan les ki a szempillái közül. Figyeli a mellettünk elsuhanó fákat, és az egyre közeledő épületeket. A közel 120 mérföldből már megtettünk a java részt, de mielőtt a kórházhoz sietnénk, még kötelességemnek érzem, hogy felfrissítsem magunkat.
- Iszunk egy kávét előtte, jó?- leállítom a motort a kávézó előtti parkolóban, és kicsatolom a biztonsági övem.
- Az most jól esne nagyon- kislányosan hangzik a mondata, és lelkesen övezi ő is ki magát, majd lajhárokat megszégyenítő tempóban kikászálódunk.
Megfontolt léptekkel közelítjük meg az ajtót, ami csilingelve jelzi, hogy vendégek érkeztek. Nincsenek sokan, talán mi vagyunk az egyetlen fogyasztók, hiszen az egyik aszalnál egy egyenpólós lányt pillantunk meg, aki a telefonjába merült bele, a pult mögött egy hasonló öltözetű fiatal srác, aki a falnak támaszkodva tesz roppant érdekes felfedezéseket a padlót illetően. A harmadik alak, aki a látókörömbe kerül egy idős férfi, aki mézet csurgat a teájába, és ábrándozva figyeli, ahogy a folyékony arany elolvad a gőzőlgő italban.
Közelebb lépünk az elgondolkodó sráchoz, és megköszörülöm a torkom.
- Hello, segíthetek?- kedvesen néz ránk, főleg Miára, aki még kissé kábán szemezget az italkínálattal.
- Te mit kérsz?- Nagyon nem tetszik, ahogy ez a fiú Miára néz, ezért átvetem a karom a lány vállán és magamhoz húzva kérdezem meg.
- Csak egy fekete kávét, tej és cukor nélkül- kibontakozik az ölelésből és az egyik közeli asztal felé bök a fejével- Leülök, nem baj?
- Menj csak- eltűrök egy hajtincset, és figyelmemet a teljesen zavarba esett pultos srácnak szentelem. Minden várakozást felülmúlóan jól esik, hogy érzékeltethetem vele, a nem rég mellettem álló lányra még gondolni se merjen.- Akkor szeretnénk kérni egy fekete és egy tejes kávét.
- Rendben, itt fogyasztjátok?- Érzelem mentes arccal próbál rám nézni, de látom, hogy majd' felrobban, és ez még nagyobb élvezet.
- Igen- egy baráti mosolyt ejtek meg, majd elindulok Mia felé, aki immáron egy szál pulóverben ül.
- Louiis, valamit elfelejtettél- izgatottságában elnyújtva mondja ki a nevem és amint leülök vele szemben, az asztalra könyököl.
- Na, most pont úgy nézel rám, mintha tudnom kéne, miről beszélsz- én is felé hajolok, és bár nem direkt csinálom, idő közben eszembe jut, hogy így aztán végképp nem kell attól tartanom, hogy Mia csészéje mellett telefonszám landol.
- Tudod is- nem, fogalmam sincs.- Említetted, hogy van valami terved, hogy hogyan tudd meggyőzni Eleanort arról, hogy találkozzatok, vagy beszéljétek meg a dolgokat.
- Igen..?- Pontosabban megvan a nagybetűs Terv, de most már emlékszem, mennyire nem volt alkalmam beavatni őt.
- Hát én is ezt kérdezem, mi az? Tudod, nagyon remélem, hogy sikerrel jársz, őszintén, megérdemelnéd- kezei megtalálják az enyémeket, és még mindig kislányos lelkesedéssel várja a részleteket.
- Nos, csupán annyiról lenne szó, hogy ki kéne találni új..hogy is mondjam? Szóval, olyan helyre szeretném vinni őt, ahol még nem volt, vagy ha már járt is ott, nem abból az apropóból, hogy velem töltse el azt a is időt- kezdek bele a mesélésbe.
- Ezzel eddig nincs is baj, de hogy hívod el? Vagy ennyire jól sikerült a délelőtti beszélgetés?- Csillogó szemekkel néz rám, ettől a lelkesedéstől valamennyire éberebb.
- Azt még nem tudom, csak azt, hogy valahogy meg kell próbálnom- elengedjük egymás kezét, hogy a nemrégiben még a pultban álló fiú letehesse elénk a rendelt italokat.
- Köszönjük szépen- Mia jó modora széles vigyort varázsol a felszolgáló arcára, és ez feldühít. Épp, hogy sikerül az értésére adnom, hogy hol a helye, erre egy bájos mosoly mindent romba dönt, ezért gondolkodás nélkül újra a kezeim közé veszem Mia asztalon doboló ujjait.
- Tényleg, hogy van a sérülésed?- Mintha ott se lenne mellettünk egy vadidegen, faggatni kezdem a lányt- Van a kocsimban fájdalomcsillapító ha szükséged van rá.
- Louis, talán téged kéne Jó tündérnek hívni- szabad kezét a szája elé tartva kuncog- de köszönöm, jól vagyok.
- Jól vagy a helyzethez képest jól?- Végre kettesben hagynak minket és nem kell tovább erőlködnöm azon, hogy Miát ne hálózzák be.
- Soha sem voltam jobban. Viszont most már igazán beavathatnál a részletekbe- kiszabadítja a bal kezét az ujjaim fogságából és óvatosan belekortyol a gőzölgő kávéba.
- Szeretném a segítségedet kérni, hogy megtaláljuk a legmegfelelőbb helyszínt, illetve helyszíneket- keresek valami arra utaló jelet a tekintetében, hogy támogat, de egy pár pillanatra elbizonytalanodok abban, hogy ez valóban megtörténhet. Csak a döbbenet ül ki az arcára, a pupillái kissé kitágulnak a csodálkozástól, azonban hamar rendezi a vonásait.
- Örömmel segítek- ez az utolsó mondata hozzám a kávézóban.
A legnagyobb túlzással sem mondhatnám, hogy kellemesen érezni magát, de betudom annak, hogy közel 2 teljes hónapja nem látta Jennát, és izgul a találkozás miatt. Mindenesetre ez a legésszerűbb magyarázat. Ha mondok is valamit, ő csak hümmögve válaszol, abszolút lekorlátozódva az igenre és a nemre.
Amint kiürítjük a csészéinket, Mia felpattan, és immáron élénkebben magára kapkodja a kabátját és a sálat, majd a zsebében kezd turkálni.
- Remélem nem gondolod komolyan- nyúlok bele a zsebemben, és ott hagyok az asztalon pontosan annyit, amennyibe ez a két kávé került.
- Louis..- felemelem a mutató ujjam, ezzel belé fojtva a szót.
- Nem-nem, semmi Louis- én is felveszem a kabátom, a pultban ácsorgóknak illedelmesen köszönünk, majd az egyre hűvösebb délutánban kilépünk az ajtón.
Mia ezek után sem hajlandó megszólalni, pedig a fáradtságra már nem hivatkozhat, de nem áll módomban továbbra sem ráerőltetni néhány kusza mondatot. Egyszerűen csak örülök, hogy itt van mellettem, és élvezem, hogy hamarosan találkozhatok egy hozzá hasonlóan csodálatos anyával és egy újabb bájos testvérrel. Azonban mindezek mellett felötlik bennem a gondolat, hogy talán, ha minden jól sikerül, hamarosan Eleanorral is tölthetek némi időt, kettesben, pontosan ugyan úgy, mint régen. 
- Min gondolkozol?- a hang, amely mellőlem érkezik, kizökkent az ábrándozásból, és rögvest balra pillantok.
- Honnan veszed, hogy gondolkozom?- észrevehetetlenül felkúszott egy széles vigyor az arcomra, de ahogy Miára nézek, érzem, ellágyulnak a  vonásaim és visszafogottabbá válik.
- Fülig ér a szád- keserűen maga elé néz, mintha fájdalmat okozna neki az, hogy kezd kiismerni. Bevallom, nem hittem volna, hogy a kezdeti nyers viselkedése megtörik majd és visszahúzza a macskakörmeit.
- Izgatott vagyok- jelentem ki röviden, és egyáltalán nem hazudok. Csak azt nem tudhatja, miért is érzek így, hiszen még én magam sem vagyok tisztában azzal, hogy pontosan mi váltja ki nálam mindezt.