2015. 05. 26.

41. Heartwarming



Drága Olvasóim!

Sajnálom, hogy megint később kerül fel a rész, de mostanában nem igazán tudtam beosztani az időmet. 
Csak reménykedni tudok abban, hogy van még, aki olvassa a blogot, akinek örömet szerez- rajtam kívül, ugyanis borzasztóan jól érzem magam attól, hogy kiírhatom magamból az összes rossz dolgot, ami felgyülemlik bennem.
Ne fogjátok vissza magatokat, ha tetszik a rész, írjátok meg, ha nem, azt is.

Legyetek rosszak,
xx Lu




  Amelia Villain:

Hajnalig forgolódom, és csak fél négy körül hagyok fel az alvással. Louis szavai visszhangoznak a fejemben, és ettől zsong bennem a csend. Nem tudtam mit is reagálhatnék minderre, csak szótlanul vártam, hogy megpróbáljon bármit is kiszedni belőlem, de miután lezárta az éjszakába nyúló beszélgetésünket egy "holnap még átbeszélhetjük"-kel, így inkább csendben alvást színleltem és harcoltam. Eddig. Óvatosan kimászok, és az idegen lakásban találomra megkeresem a fürdőt. 
Egészen más így ébredni, hogy tudom, hol vagyok, mégsem vagyok tisztában semmivel. Egyáltalán nem hasonlít a ház Louis lakására, itt semmi sem olyan steril, tele van színekkel, élettel. A falakon családi fotók, képek a gyerekekről, minden korszakukból, az első iskolai napok, nyaralások, fotózások. Elidőzök egy régebbi darabnál, amin Louis legfeljebb 3-4 éves lehet, és bárgyú mosollyal az arcomon nézem, míg nem kezd el szúrni a szemem. Van benne valami, A szemeiben, azok csillogásában, a mosolyban, ami az évek folytán egy cseppet sem változtak meg, mert őszinte és sugárzó. 
- Tudtam, hogy nem fogsz aludni- hangja egészen közelről érkezik, és még mielőtt válaszolhatnék, kezei körbefonják a vállam. Hátradőlök, fejem megtámasztom a mellkasán, s míg ő elhúzott csókot hagy a hajamon, csukott szemmel tűröm, hogy ráz a hideg.
- Nem értek semmit- suttogom, kiszáradt ajkaim sajognak, de inni csak reggel fogok, vagyis, később. Néhány óra múlva ugyanis elindul az élet.
- Ez csak egy papír. Nem szeretnéd? - fejét az enyémen támasztja, végleg úgy festhetünk, mint egy azték szobor, ketten egybeolvadunk egy furcsán szögletes formává.
- Sosem gondolkodtam rajta. Tudod nagyon jól, hogy én nem..- mutatóujját a szám elé emeli.
- Ssh. Nincs te vagy én. Mia, most már mi vagyunk. Nem kell egyedül megküzdenünk semmivel.
- Ez nem küzdelem, ez valami olyan, ami...nem is tudom. Talán vissza kéne mennem dolgozni- tűnődtem ezen korábban is, de ugyan, hova? 
- Mit szeretnél csinálni?- elgondolkodtat a kérdése, a válasz azonban mintegy szempillantásra, hirtelen villan be, akár egy villám.
- Tanítani. Mint régen- elszomorít, hogy már rég nem láttam a büszke arcocskákat, a küzdelmüket, a győzelmet. De hiányoznak a könnyeik is, mert végül mindig győzedelmeskedtek, és büszke voltam arra, hogy én is teremthettem valamit. Valamit, ami nem csak hogy ér valamit, de értékes.
- Rendben. Akkor ha hazamegyünk, benézünk Greghez is, és beszélünk erről- tenyeremet rászorítom a hatalmasnak tűnő kezeire, figyelem, hogyan tűnik el a kézfejem az övéi alatt.
Szóhoz sem jutok, meghatódva fordulok felé és csak ölelem, ahogy tudom, és megpróbálom éreztetni vele minden hálámat és szeretetemet. Mert ő ugyan nem hiszi, de én tudom, nem érdemlem meg őt és úgy érzem, sosem fogom tudni meghálálni mindazt, amit értem tett.
- Gyere, próbálj meg pihenni - vontatott lépésekkel haladunk visszafelé a folyosón, szorosan mögötte megyek, kapaszkodva a felkarjába. Botladozva, szinte beesek az ágyba, felrúgva a táskáját, hangosan nevetve.
- Olyan béna vagy- hangjára felé fordítom az arcom, zavartan nézek, majd eszembe jut, hogy nem láthat, és még inkább rám tör a nevetés- nézd meg, majdnem elestél.
- Egy kisebb bőrönd van az ágy mellett. Honnan láttam volna ilyen sötétben?- minden erőmmel azon vagyok, hogy ne hangoskodjak, igazán kellemetlen lenne, ha az egész ház a vihogásomra kelne, miközben egy csendes lány hírében állok.
Az ám, csak hogy Louis mellett már soha nem leszek a régi önmagam. Boldoggá tesz, harsányabb vagyok vele, mint egész életemben, de idegesebb is tudok lenni, mint máskor. A lehető legjobbat és a legrosszabbat is kihozza belőlem, és ha az ő hangulata másodpercenként változik, én azonnal igazodom hozzá.
Kétségtelen, borzalmas párosnak tűnhetünk mások szemében, de jobban szeretem őt annál, hogy a másodperc töredékénél tovább gondolkodjak ezen.
- Legalább ötször sikerült kikerülnöd az este. Hatodszorra miért akartál átesni rajta?- természetesen ő sem mogorva, abszolút szórakoztatóbak találja, hogy a saját életemre török.
- Hagyjál aludni Lou- a párnát az arcába nyomva fekszem egészen közel hozzá. Várok valami morcos választ, egy reakciót. Ehelyett csak maga alá gyűr és pillanatok alatt én is egy párnával a fejemen találom magam.
Nevetünk, és már képtelenek vagyunk visszafogni magunkat. Mindketten kiterülünk, elássuk a csatabárdot, és megkeressük a másik kezét.
- Szeretlek- a beszűrődő napfény a hasára vetődik, és Louis már nem válaszol. Édesen szuszog, még annyi ereje sem marad, hogy a kezem fogja, ezért úgy döntök, ideje lenne nekem is aludnom. Betakargatom, behúzom a függönyt, hogy ne süssön a szemünkbe a reggeli nap, majd visszabújva az ágyba, boldogan nézem az arcát, míg lassan nekem is lecsukódnak a szemeim. Az utolsó utáni pillanatig küzdök ellene, de a szúró érzés elindul a könnycsatornáimtól, végig a szemem alsó és felső vágásán. Még nézni akarom őt, ahogy békésen szuszog, félbehagyva néhány gondolatot, és megválaszolatlanul hagyva a vallomást. De nem neheztelek. Tudom, mi lenne a válasza. 
Engedek a kísértésnek, és egyre hosszabb időre hunyom le a szemem, végül már ki sem nyitom, légzésem lelassul, igazodik a mellettem alvó fiúéhoz, és mint már oly' sokszor, elkezdődik a film a fejemben, képsorok, pillanatok, mozzanatok. Mindenfelől érkeznek, de nem fog el a megszokott rossz érzésem, sőt, minél inkább átadom magam az alvás adta nyugalomnak, annál nagyobb biztonságban érzem magam. Körülvesz a kényelem és a kellemes meleg. Már majdnem elkezdeném élvezni az emlékeim sorát, mikor bekövetkezik az a bizonyos képszakadás, és a következő, amit észlelek, az a lomha ébredés.
- Jó reggelt, Csipkerózsika- ahelyett, hogy mesébe illő pompával pattannék ki az ágyból, nyögve magamra húzom a takaró sarkát, fejem elrejtve a kíváncsiskodó Louis elől. Mindenem zsibbad a fáradtságtól, ugyanis alig néhány óra telhetett el az elalvásomtól mostanáig, és igazán nem érzem, hogy bármiféle akarat lenne bennem a komolyabb erőkifejtésre. Legyen az mondjuk annyi, hogy átfordulok a másik oldalamra.
- Meghaltam- ez minden, amit képes vagyok mondani, és már érzem is, hogy a szemeim leragadnak, és visszazuhanok bátortalan léptekkel az álmomba, azaz csak ezt tenném, de Louis nem engedi, hogy visszaaludjak.
- Mit szólnál ahhoz, ha ma elmennénk valahova? Megismerkednél jobban anyával, sétálnánk..- beleegyező morgásommal félbeszakítom őt, de ahelyett, hogy a szívére venné, jól szórakozik azon, hogy azt sem tudom, miért reagálok a mondandójára.- Főztem kávét, itt hagyom az éjjeli szekrényen.
Cuppanós puszit nyom a takaróból kihámozott homlokomra, a szemem azonban továbbra is csukva tartom. 
Hallom, hogy a lépései távolodnak, ajtók nyílnak és csukódnak, majd lassan elér a tudatomig, hogy a lenti zsivaj nem az én testvéreim miatt van, és kipattannak a szemeim. 
Nem szeretném, ha lustának hinnének, ezért felhörpintem a feketekávém, összefogom a hajam, és öltözködni kezdek. A nagy sietségben észre sem veszem, hogy egy kíváncsi arc figyel és lopózik be halkan. 
- Szerencsés Louis, hogy találkozott veled- hirtelen az ágy felé kapom a fejem, ahol Lottie ül, tökéletesen egyenes, fényes szőke hajával. Második ránézésre még az is észrevehető, hogy nem épp olyan ruhák vannak rajta, amit egy átlagos, otthon ülős hétköznap az emberek, és különösképpen a tizenéves lányok, kitúrnak a szekrényükből.
- Megijesztettél- mosolygok, ugyanis tényleg nem rossz szándékból hozom fel ezt, csupán azért, mert a kijelentésére nem igazán tudok mit felelni- Én sokkal szerencsésebb vagyok...azt hiszem.
Fülig érő szájjal ingatja a fejét. Mivel ezt nem tudom hová tenni, megütögeti maga mellett a helyet, hogy üljek oda.
- Hidd el, Louis egészen más lett- a jó kedve továbbra sem hagy alább, sőt, egyre csak lelkesebb lesz, ami igazán meglep- Nem mondom, hogy Eleanor mellett nem volt boldog, de amióta téged ismer, olyan, mintha kifordult volna önmagából. Egy nagy csomó rossz szokásától megvált, kivéve egyet- szemeit megforgatja, és ebből én is azonnal rájövök, hogy mire céloz- de az meg nem miattad van. Örülök, hogy végül mellette maradtál.
Mellkason vág a tudat, hogy semmit sem kell elmagyaráznom Lottienak a kapcsolatomról Louis-val. Mindent tudóan nézünk egymásra, próbálom összeszedni magam, akarok mondani valamit válaszként, de mire eljutnék oda, hogy bármilyen épkézláb mondatot összerakjak fejben, megelőz.
- Aggódtam miatta. Sokszor féltem elaludni, mert nem akartam arra ébredni, hogy történt vele valami- elhalkul, és óvatosan hátrapillant a folyosóra. Az ágyon elnyúlva becsukja az ajtót, így valamivel bátrabban, de továbbra is komolyságot árasztó suttogással beszél.- Tudom, hogy nem avatott be téged, de hidd el, azért tette, mert elmondhatatlanul szeret téged.
- Mire gondolsz?- rémülten pislogok, próbálom felfogni, amit mond, de úgy tűnik, ez teljességgel lehetetlen.- Louis tud rólam mindent, és én is róla.
- Vannak dolgok, amik csupán a véletlennek köszönhetően jutottak a tudomásomra. Pedig, amikor például lerobbant éjszaka London déli részén, engem hívott fel, míg megérkezik a segítsége.
- Lerobbant? Hogy mi? De hát én ott...- bevillannak a régebbi emlékeim, ahogy a fura fényeket pásztázom éjszaka az ablakból. Azt hittem, hallucinálok, és nem is emlékszem pontosan a történtekre, de akkor jól sejtettem, hogy nem egyszer keveredett Louis oda.
- Látod?- mosolya halványul, de még mindig látható, és a boldogság szinte körberagyogja- Sok mindent megtett Louis annak érdekében, hogy észrevedd őt, de mikor rákérdeztem először, hogy csinos vagy-e, rám förmedt telefonon keresztül, hogy mit is képzelek, mert hogy Eleanor...na mindegy, érted- bűbájosan csacsog, a korát abszolút nem hazudtolja meg.
- És ezt nem merte volna megosztani velem?- felhúzott szemöldökkel ülök, a lábaimat csámpásan a padlóra ejtem. Lottie az egyetlen, aki előtt nem feszengek, talán mert ő sem zavartatja magát.
- Ó, nem. Persze, hogy nem- újra körbenéz, felpattan, és a szekrényhez siet. Egy farmert fog a kezében, visszafele pedig leakasztja a székről Louis tegnap ledobott nadrágját. A címkéjüket az orrom alá nyomja, ujjai elfehérednek az idegességtől- Nézd, a bátyám sosem volt husi, de rettentő izmossá vált egy időben. Rengeteg edzése volt, speciális diétát folytatott, csupán azért, hogy képes legyen órákon át egy mikrofonnal a kezében tombolni. Szereti a focit, imád enni, de amikor hazalátogatott egyszer, és egymás mellett ültünk a tévé előtt, szinte láttam, ahogy eltűnik.
- Erre az időszakra emlékszem, a többiekkel együtt eljöttek, mikor edzést tartottam. Louis hófehér arccal támaszkodott a falnak, és a rémületbe kergetett. Aztán ugye ott van az, amikor kétségbeesetten hívtam Liamet Louis telefonjáról, mert elájult és ki kellett hívni a mentőket- minden szörnyű pillanata beleégett az elmémbe annak a délutánnak, és Greg szavai visszhangoznak a fejemben, akárhányszor felhozza valami vagy valaki azt a találkozást.
- Akkor nem is kellett mondania?- egy szempillantásnyi szünetet tart, fellélegzik, és mintha mázsás súlyoktól szabadulna- Te vagy a jó tündér!
- Nos, tulajdonképpen igen, de nem szeretem, ha így hívnak. Sosem akartam belekeveredni- Lottie grimaszából leszűröm, hogy ez nem hangzik annak, ami- Oké, ez furcsa volt, de tényleg.
- Hogy érted, hogy"sosem akartál belekeveredni"?- félredönti a fejét, akár csak Louis, ha nem ért valamit.
- Hagyjuk, lényegtelen- mint egy végszóra, kitárul az ajtó, Louis pedig határtalan jó kedvvel csatlakozik.
- Mi van?- Lottie csak bökdösi testvére arcát, mutatóujjával a gödröcskéinek helyét nyomogatja.
- Ezt én is kérdezhetném- Louis vigyorog, és elnyúlik kettőnk között, fejét a térdemre hajtva.- Mivel tömte tele a fejed?
Elsőre meg sem hallom a kérdését, s utána még fel kell fognom, csak így vagyok képes válaszolni.
- Semmivel- addig fúrja az arcát a lábamhoz, míg rá nem vesz a hajának simogatására.
Magam sem értem, hogy értettem mindezt, Lottie pedig végképp összezavarodik. Látom, hogy néz. Megpróbál megfejteni, vagy legalább kitalálni, mire is gondolok. Szegény lány, ha tudná, hogy még én magam sem vagyok tisztában azzal, mit miért teszek...
- Helyes, akkor irány reggelizni- megragadja a kezem, ujjait összekulcsolja az enyémekkel. Biztonságot ad a közelsége, úgy érzem, mintha egy védő burkot építene körénk, és csak ez a láthatatlan gesztusa juttatja eszembe ismét Thomast. Mert most, hogy itt vagyunk Doncasterben, biztosan nem láthat, nem jön ide, nem akar beszélni velem, és bántani sem tud, de egyszer vissza kell mennünk Londonba, és vagy így, vagy úgy, de ha azt akarja, hogy összefussak vele, el fogja intézni. Ennyire már ismerem. Azaz még. Ugyanis ki tudja, mennyit változott az elmúlt években. Talán még rosszabb is, mint volt.
- Mia, drágám, valami baj van?- az asztalhoz leülve csak halványan mosolygok Johannah felé, kissé megingatom a fejemet.- Jól aludtatok?- ezúttal a kérdése mindannyiunkhoz szól, pontosabban kettőnkre korlátozódva Louval.
- Remekül- szeretetteljes puszit hagy Louis anyja arcán, és szorosan megöleli őt. Valahol, mélyen fáj az, amit látok, de leginkább a boldog énem próbálom előtérbe helyezni, hiszen ha nekem nem is, de neki van az életében egy végtelenségig gondoskodó édesanya, egy társ, egy menedék, ahol bármikor meghúzhatja magát, elrejtőzhet. Nekem a lehetőségeim eléggé gyászosak, hiszen Louis lakásán kívül sehol sem tudom meghúzni magam, hiszen, akárhányszor hazamegyek, mindig ugyan az a vége, és belefáradtam a veszekedésekbe.
Észre sem veszem, mennyire bénán esek le a székre, teljesen szétcsúszva, és bár a világ legszebb mosolya ragyog felém, minden, amire képes vagyok, egy furcsa fintor, ami majdnem megfelel egy félmosolynak. Úgy érzem, hirtelen rettenetesen fáradt lettem, és kényszeresen tartom magam Johannah, a lányok és Louis előtt, hogy még véletlenül se tűnjön fel nekik, mennyire nem vagyok magamnál. 
A hajnali beszélgetésünk jut eszembe, vagy éjszakai, már nem is tudom, hány óra volt, mikor feltette nekem Louis a kérdést, hogy nem szeretnék-e kezdeni valamit a tanulmányaimmal. Folytatni? Örülnék neki, minden bizonnyal lenne valami, ami igazán érdekel, de fogalmam sincs, mi az, és a tény, hogy kijelentette "felvettek", megrémiszt. Hova, hogyan és miért. Ez a három szócska ugrál a szemem előtt, függetlenül attól, hogy nyitva tartom őket, vagy csukva.
- Látom, neked nehezebb éjszakád volt- Johannah lágyan simít végig az arcomon, mire csak bárgyú vigyorral a képemen reagálok, a fejem épp csak annyira oldalra döntve, hogy biztos pontra helyezhessem a széles vállakon- Furcsa volt idegen helyen álomra hajtani a fejed, drágám?
- Valami olyasmi- eltűnődöm azon, vajon mindenkivel ilyen kedvesen viselkednek-e, vagy csak most, hogy még nem hozta fel senki a történteket. Egyáltalán mit tudnak? Lottie biztosan tisztában van a dolgok jelentős részével, de pontosan mivel? És Louis mennyit mesélt el a telefonba, mikor Johannahval beszélt? Talán nem is tudják, mikre voltam képes, hogy mit tettem, és hogy önző módon, miként menekültem a gyógyszerek okozta világomban, ahol elképzeltem a szerelmet, amit most, valami isteni szerencse révén megélhetek!?
- Narancslevet valaki?- Lottie úgy tűnik, a többiekkel ellentétben figyelmen kívül hagyja, hogy mi történik körülötte, nyugodtan eszik, fél szemel mindig a testvérein tartva a szemét, akik szétszóródva foglalják el magukat a nappaliban, vagy az udvaron. Nem érkezik válasz a kérdésére, én is csak nemet intek a fejemmel, majd a szőkeség megrántva a vállát ragadja meg a dobozt, és kiissza belőle azt a keveset, ami maradt benne- Akkor lemaradtatok róla.
Láthatóan jókedve van, pár perc elteltével, mikor én még mindig csak bámulok magam elé, egy-egy falatot nyammogva a reggeli gyanánt magam elé vett gyümölcsökből, felpattan, a tányérját a mosogatóba dobva rohan el, mint akit kergetnek, és csak a hátsó ajtó csukódását halljuk a léptei nyomán.
- Na, ő tuti kialudta magát- Johannah egy megkönnyebbült sóhajjal hörpinti le a poharában lévő vizet, és magunkra hagy egy 'egyetek csak' kijelentéssel.
- Mennyit aludtál?- Louis aggodalmas arccal vizsgál engem, ujjai a hajammal játszanak. Jó érzés vele lenni egy másfajta környezetben, holott alig csináltunk valamit.
- Nem sokkal kevesebbet, mint te. Sőt- arcom a tenyerébe hajtom és megpróbálom elraktározni az illatát. Nem mitha nem lenne itt minden nap, de akkor is szükségem van rá.
- Emlékszem, mikor betakartál, de már nem tudtam válaszolni- homlokon csókol, ajkait hosszan a bőrömhöz nyomva. Elidőzök az ölelésében, legszívesebben el sem engedném- Egyébként meg én is. Rettentően.
- Te is, mi?- nem ugrik be rögtön, mire gondol, így összevont szemöldökkel nézek fel rá.
- Én is szeretlek- mosolya elárulja, hogy valóban meghallotta, amit mondtam neki, és ez megmelengeti a szívem. 
Csak tudnám, mivel érdemeltem ki azt a csodát, amit most épp annyira élvezek, mintha megérdemelném.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése