Drága Olvasóim!
Kicsit megcsúszva, de meghoztam a folytatást. Féltem, hogy nem tudom majd megírni, rengeteg spontán dolog került bele ebbe a részbe, és sok csapdát állítottam saját magamnak, de most legalább már vannak konkrét elképzeléseim a folytatást illetően.:) Remélem jól telt az elmúlt két hét, és sok sikert a következőkhöz!
Legyetek rosszak,
xx Lu
Louis Tomlinson:
Mindig is izgatott voltam, amikor hétvégén együtt töltöttük a szabadidőnket, még akkor is, mikor még azt sem tudtam, hogy kell beleszólni egy mikrofonba, hisz csak az számított, hogy a testvéreim és az édesanyám mellettem vannak. Most pedig, hogy Mia is köztünk van, hogy anya még mindig egy hadseregnek elegendő kései ebéddel vár, és a lányok csak úgy csüngnek rajtunk, mindent felülmúl. Még a több tíz- vagy százezres tömeg sikítását is.
Figyelem, ahogy mesél, ahogy nem tud még mindig mit kezdeni a rövid tincseivel- már rég nem nyújt neki védelmet a derékig érő, sötétbarna lokni. Annak vége.
Lottie és Fizzy azok, akik leginkább szóval tartják, és akárhányszor Mia a kezével a száját eltakarva nevet, én is késztetést érzek, még akkor is, ha közben felém sandítanak mindhárman.
Ellököm magam a faltól, mindenhonnan a kistestvéreim lógnak rajtam, és harcban elesett katonát imitálva küzdöm el magam a barátnőm mellé. Már nem beszélgetnek, Mia hatalmas szemekkel figyel engem, hogy ugyan azt művelem, mint amikor Sam , Meli és az ikrek csüngtek rajtam.
- Sajnálom szívem, legyőztek- meggyötört képembe röhög, Phoebe és Daisy arca közt hajolok oda Miához egy lopott csókért.
- Fúj, legalább ne most Lou, épp láttam- Phoebe fintorogva tolja el a képem.
- Ez nem fúj- bökdösni kezdem a hasát és az oldalát, ő pedig fuldokló hangot kiadva csuklik- Fúj, legalább ne most Phoebe- utánozom a hangját, mire még inkább nevetni kezd.
- Louis, ne öld meg szegényt- anya szórakozottan ingatja a fejét, és kiveszi az ölemből az egyik ikert, hogy aztán a másik beférkőzzön a helyére, és bevackolhassa magát a karjaim közé.- És mondd, Mia, a te testvéreiddel is ilyen Louis?
- Samet az első pillanatban megnyerte magának- halkan beszél, amit én már megszoktam, de a családomnak elsőre furcsa lehet, hogy a magam állandó hangoskodásával és buzgó beszédével, megint egy csendes, visszahúzódó lánnyal élek.- Ahogy aztán sorra a többieket is.
- Hányan vagytok testvérek?- bukik ki Fizzyből, és amíg meg nem látom Mia arcát, nem is foglalkoztat különösebben a reakciója; ez csak egy kérdés. Csak aztán rájövök, mivel is jár a válasz, és idegesen pillantok hol a szemébe, hogy a kezére.
- Hatan vagyunk testvérek- vacillál, látom rajta, hogy folyamatosan agyal valamin, végül azért mégis csak hozzáteszi- vagyis heten, ha beleszámoljuk a nevelőapukám fiát.
- Annyian vagytok, mint mi- szélesen vigyorodik el Lottie, és habár nem kislány már, érezhető rajta az izgatottság. Remélem, Miával legalább annyira jó kapcsolatot fog ápolni, mint Eleanorral, habár tudom, hogy nála jobb barátnőt sosem fog találni.
Minden telefonálásunk alkalmával megemlíti, ha találkoztak, vagy csak ha beszéltek. És őszintén? Én örülök annak, hogy El nem tűnik el az életéből egyik pillanatról a másikra, hogy továbbra is tartják a kapcsolatot, mert az, hogy mi már nem vagyunk együtt, nem jelenti azt, hogy ha véletlenül összefutnánk, nem köszönnénk egymásnak, esetleg elkerülnénk a másikat. Én legalábbis nem tettem meg soha, és azt hiszem, ő sem azért állt le egy percre beszélni, mert túl kínos lett volna elsétálnia azután, hogy észrevett.
- Doris és Ernest alszanak, Phoebe, később majd megmutatjuk Miának őket, ne aggódj- anya hangja lágy, mégis tele van fáradtsággal.
Elég idő eltelt az ebéd után, megkívánom a kávét, és hála lelkes segítőimnek, percek múlva már ott gőzölög az asztalon három csésze friss feketekávé, Lottie és Fizzy pedig a lányokat kézen fogva diszkréten hármasban hagynak minket, hogy nyugodtan beszélgethessünk.
- Mia, mesélj valamit magadról. Olyan csendes vagy- gyengéden veszi Mia tenyerét a kezei közé anya, és a megszeppent arc ellenére bátorító mosollyal fordul felénk.
Közelebb húzódom hozzá, hogy lásson, hogy érezze, hogy mellette vagyok.
- Sajnálom- lehajtott fejjel somolyog- Nem vagyok olyan harsány, mint Louis.
- Ó, drágám, ezért igazán nem kell bocsánatot kérned!- szélesen mosolyognak mindketten, aztán végül anya felém fordul- Louis, ugye nem mondtál semmi rémisztőt rólunk?
- Csak az igazságot anyu- váll rángatva teszek-veszek a kávém körül, mire anya lágyan a térdemre csap. Vagyis inkább suhint.
- Ne szemtelenkedj.
- Eszemben sem volt- karom automatikusan lendül át Mia válla felett, közelebb húzom, és a feje tetejére egy gyors puszit nyomok.
Szeretem, ha a közelemben van, még akkor is, ha nem mond semmit, mert hozzászoktam, hogy én beszélek többet, ő inkább gondolkodik. Szeretem ezt a lányt. Sokáig tartott, mire bevallottam magamnak, de az, hogy kimondjam, még tovább.
- Louis mesélte, hogy elég rég óta ismeritek egymást- megpróbálja anya valahogy feloldani a szótlan lányban lévő feszültséget, egyenlőre nem sok sikerrel, de bízom abban, hogy Mia megnyílik egyszer, hiszen egy csodálatos teremtés, és én igazán büszke lennék arra, ha jóba lenne a családommal, és szeretné őket, ha már a sajátja nem engedi neki.
- Igen, nem is tudom, talán január óta?- kérdőn néz rám, én pedig bőszen bólogatok csupán. Nem akarom megszakítani a beszélgetést, ez most nem rólam szól.- Igen, valamikor akkor találkoztunk.
- De azt sosem mondta el, hogy ismerkedtetek meg.
- Szerintem még mi sem tudjuk- felhúzott vállakkal ül, a napfény megtörik a haján, és a mosolya elárulja, épp lepereg előtte minden, ami azon az esős januári napon történt- Csak egyszerűen az agyamra ment, végül valahogy egymás mellett kötöttünk ki.
- Na, azért ez nem volt ilyen egyszerű- muszáj közbevágnom, nevetünk, látom, hogy egyre jobb kedve van.
- Most mondd, hogy nem idegesítettél- fejét kicsit oldalra döntve néz fel rám, a tekintetétől egy pillanatra el is felejtem, hol vagyok. Megrázom a fejem, óvatos csókot adok az arcára, amibe belepirul.
- De. Végtelenül. Képzeld anya, haza akartam vinni őt, zuhogó esőben. Micsoda pofátlanság!- tettetett sértődöttséggel nézek rá, anya már rég hátradőlve figyel minket.
- Aznap láttalak először, és utána sokáig bántam, hogy beültem abba a kocsiba- rám kontrázik, és őszintén szólva, el is hiszem neki, amit mond.
- Végül beszálltál mellém- húzogatom a szemöldököm, kicsit zavarba akarom hozni, nem titok, de egész ügyesen hárít.
- És látod, mi lett belőle? Most aggódhatok érted a nap minden percében- ezúttal nem süti le a szemét, ujjai összefonódnak az enyémekkel az asztal alatt, anya pedig meghatódva néz hol rá, hol rám.
- Sosem gondoltam volna, hogy egyszer te vigyázol majd rám- hüvelyk ujjammal végigsimítok néhányszor a kézfején. Ez már szinte reflex, minden pillanatban hozzáérünk a másikhoz. Talán így bizonyosodunk meg arról, hogy a másik nem tűnt el, csupán néhány percet kell külön töltenünk.
Amelia Villain:
Azok után, hogy leküzdöttem magamban a legnagyobb félelmem az itt tartózkodásunkkal kapcsolatban, sokkal nyugodtabban ülök Louis ágyán, várom, hogy ő is megérkezzen. Olyannyira fel van töltődve energiával, hogy azon sem csodálkoznék, ha bombaként egyszer csak bevetődne mellém, artikulálatlanul kiabálva, maga alá gyűrve. De nem ezt teszi. A lehető legóvatosabban ereszkedik mellém, hajából még csöpög a víz, és anélkül, hogy megszólalna, óvatosan a vállam mögé próbálja söpörni a hajam. Mikor megunja, hogy az nem akar engedelmeskedni, felbiccenti a fejem, és megcsókol.
A mai nap folyamán többször megtette ezt, és nem is érzem ezt furcsának, de ez a csók most valahogy más. Érzelmesebb, benne van minden, ami az elmúlt időben felgyülemlett benne, bennünk. Nem akarom, hogy véget érjen, de akárhogy próbálkozom, muszáj levegőt vennie, ahogy nekem is illene, de én továbbra is elakadt lélegzettel nézem őt.
- Örülök, hogy végül eljöttél- becsukja maga mögött az ajtót, és lekapcsolja a villanyt. Épp csak annyi fény szűrődik így be az ablakon, hogy látom, merre jár, a körvonalak tisztán kivehetőek, de semmi több.
- Én is- piszkálni kezdem az ölemben lévő párna szélét idegességemben. Sokkal rosszabbul érzem magam, mint amikor először Louis mellett aludtam, pedig most nem fáj semmim, és ő az utolsó ember, aki előtt szégyellnem kellene bármit is.
- Mi a baj?- fejét odafúrja a kezeim közé, így a párna helyett a hajával kezdek játszani.
- Nincs baj- mindketten suttogunk. Elég késő van már, talán éjfél is elmúlt már, de nem tudok aludni, és láthatóan ő sem álmos igazán.
- Mia, kérlek- fájdalmasan felnyög, miközben felül fekvő helyzetből, és egész egyszerűen, mintha csak egy könnyű ruhadarab lennék, maga felé fordít teljes testemmel, és közelebb húz magához.
- Csak izgultam a mai nap miatt, és még nem múlt el, ennyi- mosolygok, és tudom, hogy igazat mondok, ő mégsem hisz nekem túlzottan. Hosszú másodpercekig vizsgálja az arcom, és mikor már kiváltképp bosszant a viselkedése, megbököm az orrommal az arcát.
- Mit nem mondasz el?- felkapcsolja az éhjeli szekrényen lévő lámpát, ám a szobának ezen részét elborító fénytől hunyorognom kell, és könnyezni kezd a szemem.
- Kezdem azt hinni, hogy neked van titkolni valód- igen is sértő, hogy nem hisz nekem, vagy csak nem akar?
- Ugyan!- túlzottan felkapja a vizet, ami már több, mint gyanús.
- Louis!?
- Mondd- a hátára fekszik, megpróbál úgy tenni, mintha nem lenne semmi megmagyarázni valója.
- Mondjad te- nem engedem, hogy becsukott szemmel feküdjön mellettem, ráülök a hasára, és addig piszkálom, míg rám nem néz.
- Cica...- elnyom egy ásítást és elhessegeti a kezem az arca elől.
- Ne Cicázz. Sosem hívsz így- felhúzom az orrom és tovább faggatom- Szóval?
- Késő van.
- Ehhez bezzeg késő van- lemászok róla, és a takarómat a kezem közé gyűrve tipegek el a kanapéig, és bevackolom magam.
- Most komolyan ott fogsz aludni?- felhúzott szemöldökkel néz rám. Ártatlan képébe vágom az egyik díszpárnát és a fejem búbjáig felhúzom a takarót, hogy ne is lássam.
- Igen.
- Mia, ne gyerekeskedj- sóhajtozik, majd némi motoszkálás után kirángat az amúgy elég kényelmetlen helyemről.- Gyere vissza az ágyba.
- Megfogadtuk, hogy nem fekszünk le bosszúsan. És te mondtad, hogy késő van. Nem fekszem melléd.
- Ne nevettess, Mia- kinevet, tényleg, ráadásul kicsit sem diszkréten- Akkor beszéljük meg.
- Nem. Hagyj aludni. Vagy menjek még messzebb? Alszom a kádba, nem gond az- komolyan felhúzott és semmi kedvem ahhoz, hogy álmomban megengedjem neki a bújást. Csak semmi ölelkezés, haragszom rá.
- Őrült vagy- csókokat hagy a nyakamon, kibugyolál a paplanból és olyan szorosan ölel magához, hogy képtelen vagyok kiszabadulni.
- Te is- lebiggyesztett ajkakkal lököm el magamtól, majd egy jól kivehető falat építek kettőnk közé a hatalmas ágyon a feleslegesnek számító ágyneműből.
- Szórakozol?- látszólag megleptem ezzel a lépésemmel, de én egy cseppet sem tartom viccesnek, hogy így viselkedik.
- Nem- jelentem ki, és hátat fordítok neki.
Nem mozdul. Nyitott szemmel bámulom a falat, ahol a ruhái rendezetlenül lógnak le a polcról, a szekrényének ajtaját bámulva próbálok egyenletesen lélegezni, hogy elhitessem vele, alszom. Fogalmam sincs, mennyi ideig tart ez az állapot, teljesen elvesztem az időérzékem, csak arra leszek figyelmes, hogy félénken a hátamnak támasztja a homlokát, és dünnyög, ám hogy mit mond, abszolút érthetetlen számomra.
- Ne nyüszíts Lou, nyisd ki a szád, vagy aludj- tudom, hogy túl kemény vagyok vele szemben, de nem akarom, hogy a későbbiekben így viselkedjen. Bár a saját viselkedésem sem értem.
Túl könnyen dühbe gurultam, ami eddig nem igazán volt jellemző rám, és félek, a történtek miatt ez még sokáig így lesz. De mi van ha elveszítem emiatt? Abba biztosan belehalnék.
- Meglepetésnek szántam, amit ki akarsz szedni belőlem, de ha akarod...- szomorkásan dúrja arcát a topomhoz, de így is érzem langyos leheletét a vékony anyagon keresztül.- Miért nem szeretsz?
Felé fordulva karolom át, ölelem, ahol érem. Az agyamban jelezni kezdett valami, ami miatt pánikba estem egy percre, de tudom, a megoldás mindig ez lesz: szeretni.
- Ne haragudj- arcát a két kezem közé fogom, és a szemébe mondom mindazt, ami csak az eszembe jut- Sajnálom, nem akartam, csak frusztrált vagyok. Fogalmam sincs, miért. De nagyon szeretlek, Louis, az életemnél is jobban, ne haragudj- a végére elsírom magam.
- Tudom, tudom- csitítgat, egészen addig, míg el nem apadnak a könnyeim.
Utálom, hogy ilyen labilisak az érzelmeim, hogy egyik végletből hirtelen a másikba kerülök, de végtelenül hálás vagyok, hogy Louis ennek ellenére képes elviselni. Két nap alatt már a második veszekedésünket okozom ezzel, és a bűntudatom egyre inkább megnő.
- És te miért szeretsz? A helyedben már rég kidobtam volna magam az ablakon, amiért ilyen hülye vagyok- csukott szemmel szívom be az illatát, és kézzel-lábbal kapaszkodom belé, ahogy eddig is.
- Miért ne szeretnélek?- nevetve söpri ki arcából azt a néhány tincsem, ami rátapadt a szájára- Sosem tennék ilyet.
- Hisztis vagyok, problémás, és...- ujjait a számra tapasztja, kis híján az orrom is befogja nagy tenyerével.
- Ezt felejtsd is el. Tökéletes vagy.
- Meg sem érdemellek- tökéletesen tisztában vagyok a szavaim súlyával, és továbbra is egy álomvilágban érzem magam, hiszen minden borzalom ellenére most mellettem van, szeret, elfogad. Ez irreális.- De mit akartál mondani?
- Tényleg meg akartalak lepni vele, de szerintem- nagy levegőt vesz, és hagy egy aprócska szünetet a mondani valójában- Most már úgy is mindegy, nem akarok emiatt veszekedni.
Nem szólok, csak felnézek rá, egyenesen a szemébe. Sötét van, az arcát mégis látom, ismerem minden részletét, így a megbújó félmosolyt is felismerem.
- Gondolkodtál már azon, hogyan tovább?- szelíd mosolya összezavar.
Természetesen nekem is megfordult a fejemben, hogy kezdenem kell valamit az életemmel, dolgoznom, vagy tanulnom illene, nem élősködhetek Louis nyakán, de valahogy nem volt időm ilyeneken gondolkodni. A három hónapos rehabilitáció alatt rengeteg szabadidőnk volt, beszélgettünk, tervezgettünk, de én sosem jutottam semmire.
Mit is akarok az életemtől? Fogalmam sincs, mihez kezdhetnék.
- Mire gondolsz?- félve kérdezem meg, nem akarom megtudni a válaszát, ám most már késő.
- Szeretném megteremteni neked mindazt, amire vágysz- ijedtemben elhúzódok, mert már végképp nem tudom, mi járhat a fejében.
- Megrémítesz- kezem után kap, és megszorongatja finomat az ujjaimat.
- Szeretném, ha nem vesztegetnéd el a tehetséged. Okos vagy, talpra esett- elneveti magát, és nem tudom, vajon azért, mert hallja, milyen gyorsan lélegzem, vagy elképzeli az ábrázatomat.- Nem kell így irtózni ettől, ez csak..
- Bökd már ki, különben esküszöm szívrohamot kapok- mikor nem akar válaszolni, megrázom a vállát.
- Mit szólnál ahhoz, ha azt mondnám, felvettek téged az egyetemre?
Csend. Belül nem tudom, épülök vagy lerombolnak, de nem tehetek semmit. Fáj? Nem. Bánt? Terhel? Boldoggá tesz? Biztonságot érzek talán?
Egyik sem. Valahogy elveszek ebben a mondatban, némán fekszem ugyan mint eddig.
- Szóval nem szólnál semmit- felhagy a beszélgetéssel, s miután nem reagálok semmire, az arcom felé nyúl, de már nem hallom, mit mond.
Elvesztem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése