11. It's OK

Drága Olvasók!

Pontosan kedd van, ráadásul szabadnapom van, így bár közel sem kipihenten, de meghoztam a folytatást. Szeretném tudni, mit gondoltok róla, vagy úgy magáról a történetről, higgyétek el, nem fogom leharapni senki fejét, ha emiatt nem reagáltok.
Az esetleges elírásokért elnézést kérek, a nyár folyamán csak és kizárólag telefonról tudok blogolni, ami valljuk be, sokkal kényelmetlenebb a gépnél. :)

Jó olvasást, és az itteninél kellemesebb napot mindenkinek,

xx Lu

Louis Tomlinson

Mia nincs abban az állapotban, hogy bárki is láthassa rajtam, és az orvoson kívül, ezért amíg bent van nála a doki, felhívom Liamet. Megint.

- Mondd Louis- feszültebb a kelleténél, hiszen az elmúlt percekben többször beszéltünk telefonon, mint egy hónapban átlagosan.

- Megadom a címet, ne hozzátok ide a gyerekeket, mert ki kellett hívnom az ügyeletet. Elvileg csak sebláz, de nem akarom, hogy Sam és a lányok így lássák- hadarom, és miután bediktálom a címet, ledobom a telefonom a fotelba és felszaladok az emeletre.

Nem hallok semmit, ezért óvatosan belököm a szobaajtót. Az orvos pakol, Mia pedig viaszbábúként fekszik az ágyban. Csak az arca és a karjai látszanak ki a takaró alól. Látszólag békésen alszik, de tudom, ez csak a fájdalomcsillapító hatása. Közelebb lépek, de mintha nem is az én lakásomban lennék, engedélyt kérően nézek az orvosra.

- Nyugodjon meg, jobban lesz. Reggelre kialussza magát, és pár nap múlva már a seb is szebb lesz- megpróbál megnyugtatni az orvos, több-kevesebb sikerrel.

- Értem..-mást nem nagyon tudok mondani. Kikísérem őt, megígérteti velem, hogy odafigyelek arra, Mia mikor ébred fel, van-e láza, és nem engedem, hogy hirtelen emeljen meg dolgokat.

Bezárom a kaput, és besietek a házba. Borzalmas idő van, még Londonhoz képest is, ezért becsukom az összes ablakot, és feltekerem a fűtést, majd azon nyomban visszavonulót fújok az emeleten. A hálószobában a még mindig édesen szuszogó Miát találom. Úgy látszik, kezd jobban lenni, a melegtől kissé kipirult arccal, a fal felé fordulva alszik. A levegőt szaggatottan szívja be és fújja ki, talán még mindig fáj az oldala, amit most szakszerűbb kötés takar, mint az enyém. A takaró időközben lecsúszott a derekáról, és az oldala félig fedetlen marad. Nem tudom miért, de rám tör egy olyan furcsa érzés, mint amikor először egyedül maradtam a beteg Lotteval, most is félek, hogy elrontok valamit, hogy esetleg történik valami, amire nem számítok vagy egyszerűen nem lesz jobban Mia. Még a saját, tulajdon testvérem betegsége is minden alkalommal halálra ijesztett az elmúlt években, pedig akkor nem voltam egyedül. Most? Pánikolok. Az orvosnak el kellett mennie, nekem pedig fogalmam sincs, hogyan kell lázat mérni, gyógyszert adagolni. Talán feleslegesen szirénázok, és meglehet, nincs szükség ilyen dolgokra, de minden vágyam, hogy reggel arra ébredjek, hogy meg tudom oldani a problémáim. Az ilyesfajtákat legalábbis. A többi? Lassan le kell mondanom arról, hogy Eleanor valaha is többet akar majd tőlem, mint a mostani helyzet, mert már nem az számít, ki mennyire szereti a másikat. Itt egy vesztésre álló háborúról van szó, amit nem lehet megmenteni, hacsak nem vált taktikát az egyik fél és nem kezd másképp gondolkodni a másik, ennek pedig, valljuk be, elég kicsi az esélye.Világmegváltó gondolataim fokozatosan lelassítják a lélegzetem, és minden, amire képes vagyok az az, hogy feljebb tornázom magam az ágyon és Mia arcát még egyszer, utoljára szemügyre véve, magamra húzom a takaró felém eső részét. Még egy ideig hallgatózok, de mivel a mellettem fekvő lány semmi jelét nem mutatja, hogy ébredezne, szép lassan én is álomba merülök.

~

Rég nem aludtam ilyen jól, még ha fel is ébredtem minden egyes neszre, ami a lakás különböző pontjai felől hallatták magukat- bár, az én esetemben lassan megkérdőjelezem ezek valódi létezését, lehet, hogy ezek amolyan megálmodott zajok. Mia állapota az első, ami érdekel, mint minden felriadás után. Halvány emlékeim támadnak, hogy mintha hajnali 3 óra után már nem lett volna lázas, és az arca már most is kevésbé kipirult. Az injekció hatása is kezd elmúlni, mert álmában minden levegővételt egy legördülő könnycsepp pecsétel meg. Ezért is kezdem a reggelt azzal, hogy már 7-kor bezárva magam mögött a bejárati ajtót és a garázst, elindulok valami reggelinek valóért és felkeresem az orvost, hátha tud ajánlani valamit, ami tompítja az én Jó tündérem fájdalmát.

- Jó reggelt, miben segíthetek?- talán én vagyok a legjobban meglepődve, hogy ilyen időben már kész bolondok háza van a kórházban.

- Jó reggelt, doktor úr. Tegnap délután volt nálunk, és ellátta egy barátom sebeit, nem tudom, mennyire emlékszik, adott neki injekciót- bólint, hogy tudja, miről beszélek és folytatásra int.- Az a helyzet, hogy szükségünk lenne még némi fájdalomcsillapítóra- annyira szerencsétlenül érzem magam, ahogy itt állok a rumlis asztal előtt, de nincs mit tenni. A doki felveszi a szemüvegét, és kitölt néhány receptet, szinte szó nélkül. Csodálkozom a gyorsaságán, de betudom annak a zűrzavarnak, ami szinte tombol az egész folyosón.

- Ráírtam az adagolást. Ez valamivel gyengébb, de egyszerűbb tablettát bevenni, mint a megfelelő helyre szúrni tűvel- a látszert most a feje tetejére tolja, kissé előrehajol, egyenesen a szemembe nézve- De az, hogy gyengébb, nem jelenti azt, hogy nem veszélytelen. Nem szabad többet bevenni 3 darabnál egy nap. Törékeny az a kislány, vigyázzon rá nagyon.

- Értem, köszönöm szépen- hálálkodok még néhány pillanatot, majd kilépek a vizsgálóból és a földszinti gyógyszertár felé sietek. A lift túlságosan is zsúfolt, és nincs időm megvárni, míg minden emeleten megáll, ezért a lépcsőház felé sietek és szinte lefutok a harmadik emeltről.

~

Immáron a kiváltott gyógyszerekkel a kezemben ülök kocsiba és a nyirkos, téli idő ellenére sietős tempóban autózok haza, kikerülve mindenkit, aki megpróbál az időjáráshoz mérten vezetni. Megúszok néhány drága fotót élesebben a fékre taposva, és legnagyobb szerencsémre a bekötőút sem olyan zsúfolt, mint általában. Kiteszem az indexet balra, szinte lassítás nélkül állok a kocsifeljáróra. Néhány percet igénybe vesz a garázs kinyitása, de miután megtalálom a távirányítót , elhárul minden akadály. Kettesével veszem a lépcsőfokokat, a lábammal próbálom kinyitni az ajtót, végül berontok, mindent a konyhapultra borítok a kezemből, mielőtt elszakadna a papírzacskó és a reggelink a földön landolna, és a zsebemből előhúzom a minduntalan rezgő telefont. Amint meglátom a hívó nevét a kijelzőn, elfog valami rendkívüli jó érzés. Izgulok, izzad a tenyerem, érzem, hogy a térdeim remegnek, és a már rég nem érzett pillangók tombolni kezdenek a gyomromban. Eleanor.

- Szia- olyannyira fel vagyok dobódva, hogy a hangom a magasba szökik, akár egy kislányé.

- Szia Louis. Ne haragudj, hogy ilyen korán zavarlak, de délelőtt órára kell mennem, viszont szükségem lenne néhány holmira, ami nálad maradt. Fel tudok ugrani érte, vagy inkább küldjek érte valakit később?

- Persze, mármint, gyere inkább te- nem merek ennél közvetlenebb lenni, ami elég nevetséges, hiszen Eleanorral közel két és fél évig alkottunk egy párt.- Már mint te tudod, hogy mi hol van pontosan, és őszintén szólva kissé szétszórt vagyok vagyok, nem biztos, hogy sikerrel járna rajtad kívül más.

- Rendben, köszönöm. Mindjárt indulok is, szerintem 10-15 perc alatt ott vagyok kocsival- ennyivel le is zárná ezt a beszélgetést, de nekem szokás szerint előrébb jár a nyelvem, mint a gondolataim.

- El..- nem is tudom, mit akarok mondani, csak megszokásból szólítom meg. Ezelőtt mindig ilyenkor mondtam, hogy mennyire szeretem és hogy vigyázzon magára, amennyire csak tud.

- Igen?- már ő sem olyan határozott, megingott. Talán amiatt, amit és ahogy mondtam.

- Öhm..csak azt akartam, hogy..nem rég értem haza és..csak vigyázz magadra az úton. Nem bánnám, ha taxival jönnél, ki is fizetem ha kell, csak..veszélyes ilyen időben vezetni.

- Kedves tőled Louis, de azt hiszem, meg tudom oldani. Elég nagy kislány vagyok már- többet nem is mond, bontja a vonalat, én pedig ledöbbenve állok a konyha közepén, meredten bámulom a ablakon át az utcát és az ismerős hangokra felfigyelve tudatosul bennem, hogy megint esik a havas eső.

Negyed óra hamar eltelik, pláne, ha az ember belefeledkezik a teendőibe. Néhány ütemes, határozott kopogásra eszmélek fel, miközben elpakolva magam után kikapcsolom a kávéfőzőt. Nem szólok semmit, csak odasietek az ajtóhoz, és nyugodtságot tettetve kinyitom azt. Eleanor gyönyörű arcával és egykor csillogó szemeivel találom magam szemben. Sokkal jobban bírja ezt az egészet, mint én, az arca nem szürke, jobban hasonlít önmagára, mint valaha. Bár a szemeiből már nem sugárzik a boldogság és az irántam érzett szerelem, én még mindig elbújhatnék mögötte.

- Szia. Beengedsz?- nem tolakodó, csak épp annyira elbambultam, hogy elfelejtettem elállni az ajtóból.

- Szia, gyere csak- segítek levenni a kabátját és a nappaliba invitálom- Kérsz egy kávét vagy valamit?

- Nem, tényleg nem akarlak zavarni. Összeszedek néhány apróságot, és már itt sem vagyok- jelenti ki nemes egyszerűséggel. A táskáját a cipője mellé támasztja és kecses léptekkel megindul az emeletre. Meg sem kérdezem, kér-e a segítségemből, hiszen tudom nagyon jól a választ: nem.

Egy sóhajt követően visszamenekülök a konyhába, leülök az asztalhoz, kezemben a kávés bögrémmel és csak nézek előre. Mit vártam? Nem azért jött, hogy a nyakamba ugorjon, csak elviszi a holmiját, ami itt-ott ott maradt a fürdőben, a folyosón lévő polcon, a lépcső melletti tárolóban, a hálószobában..hálószoba.. NE!

Mindent félre lökve pattanok fel, loholok az emeletre. Eleanor nem láthatja meg Miát az ágyamban, legalábbis, azt hiszem, nem lenne jó ötlet, ha találkoznának. Mia bizonyára még alszik, és elég félreérthető a dolog, hiszen nyilván aludhatna a vendégszobába, de mentségemre szóljon, hogy amikor ide hoztam, akkor még számolnom kellett néhány gyerkőccel is, akik, furcsa vagy sem, de nagyon hiányoznak.

- Mondhattad volna, hogy nem alkalmas- lép ki El a hálóból, kezében néhány felső, egy pulóver meg pipere cuccok.

- Félreérted.

- Nem kell magyarázkodnod, Louis, nincs hozzá semmi közöm- fojtja belém a szót, és elindul a nappali irányába.

Bűntudatom van, noha tényleg nincs miért. Egyrészt, nem történt semmi, másrészt, nem tartozok elszámolni valóval, mégis kellemetlenül érzem magam. Eleanor után megyek, aki módszeresen egy kupacba gyűjtötte mindenét, ami eddig a lakásban volt szétszórva.

- Azért nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan befészkeli magát egy lány az ágyadba- a kelleténél cinikusabban jegyzi meg ezt az egészet Eleanor, és akaratomon kívül felmegy bennem a pumpa.

Nem akarok kiabálni vele, sem veszekedni, és nem is fogok. Elég értelmes és érett ahhoz, hogy megértse, mi folyik itt.

- Mia nem befészkelte magát- fújtatok, muszáj valahogy lehiggadnom- Csak barátok vagyunk. Lázas, és segítségre volt szüksége. Hidd el, nem azért fekszik ott, ahol mert eltöltöttünk néhány pásztor órát. Ő az én Jó tündérem.

Az utolsó szó hallatára megáll a pakolásban, és tágra nyílt szemmel néz fel rám. Némán áll egy darabig, majd leül egy székre és minden gondolatát összeszedve, akarva-akaratlanul is beszélgetésbe kezd.

- Szóval, ő az a lány, akiről Harry mesélt- maga elé révedve motyog, ennek ellenére tisztán hallom. Töltök az itteni bögréjébe kávét, tejet, előveszem a cukrot, és leülök vele szemben, a pult másik oldalán.

- Mit mesélt?

- Ő az?- mintha meg sem hallana.

- Attól függ, mit mondott. Tudod, Mia egyáltalán nem olyan ember, mint ahogy sokan látják. És persze attól is függ, hogy mikor beszélt róla Harry, mert ha több, mint egy hete, akkor végleg rossz információkhoz juttatott.

- Nem is tudom, talán néhány napja. Mondta, hogy sokat segített neked az elmúlt hetekben, hogy átvészeld..- megakad, és zavartan pislog körbe. Már már szánalmas, amit művelünk.

- Igen- segítem ki- Azt hiszem, Mia lett az egyik, ha nem a legjobb barátom, és talán én is neki.

- Jobban nézel ki, mint amilyennek elmondtak a többiek- nem értem, mire akar kilyukadni. Az eddigi, kissé hűvös, távolságtartó viselkedése megtörni látszik, valódi érdeklődést olvasok ki a szeméből.

- Igazán kedves tőled, de nem kell ezeket mondanod El. Ha nem akarsz tőlem semmit, kérlek, ne áltass. Tudod nagyon jól, hogy bármit megtennék azért, hogy most ne elvidd a ruháid innen, hanem hogy még egy bőröndnyit bepakolj a szekrényekbe, és lassan odáig jutok, hogy az életem sem elég drága ahhoz, hogy újra velem legyél.

- Ne haragudj, nem akartam a lelkedbe tiporni egy baráti beszélgetéssel- még mindig nem feszült vagy ideges. Mindketten meghökkenve állunk a szituáció előtt. Még soha, de soha nem beszéltünk így egymással, de úgy érzem, ha most engedem, hogy elvarázsoljon a kedvességével és figyelmességével, akkor nem tudok majd talpra állni a távozása után. Azt pedig nem engedhetem meg magamnak, ha már ennyire sikerült összeszednem magam. Már csak Mia miatt sem ereszthetek le, hiszen most rajtam a sor, most neki van rám szüksége és nem fordítva.

- Tudod, hogy nem így értettem- próbálom menteni a menthetőt, de mind hiába.

Elkísérem az ajtóig, de már képtelen vagyok uralkodni magamon, és csuklója után nyúlva finoman az előszoba falnak nyomom a hátát. Kezeimmel megtámasztom magam a vállai mellett és mélyen a szemébe nézek. Légzése felgyorsul, a vér az arcába tódul egy pillanat alatt, ezek szerint még mindig érez valamit irántam, még mindig nincs veszve minden.

- Csak egy dolgot kérek. Mondd ki, itt és most, hogy nem szeretsz már, és akkor talán könnyeben elengedlek Kicsim- szeme megtelik könnyel, és elfordítja a fejét. Barna haja hatalmas hullámokban omlik az arcába, és hirtelen azt sem tudja, hogyan kéne kiszabadulnia, mert abban biztos vagyok, hogy menekülő útvonalat próbál keresni. Itt azonban már nincs olyan. Vagy kimondja, és kilép ezen az ajtón örökre, vagy nem mond semmit, és harcolni fogok.

- Kérlek, Louis- végig simít az arcomon, amitől én kerülök abba a helyzetbe, amibe őt kevertem hirtelen jött hevességemmel.- Soha egy szóval nem mondtam, hogy már nem szeretlek. Tudod nagyon jól, miért ez a legjobb döntés neked is és nekem is.

- Nem- ellököm magam a faltól és megvárom míg magára veszi a cipőjét és a sálat. Felsegítem a kabátját és kikísérem a kapuig.- Taxival jöttél?

- Igen- arcát ismét haja mögé rejti, mintha nem tudnám, elpirult. Ha csak nem a szél fújta ki, akkor még tényleg szeret, hisz a gondoskodásom puszta gondolatától is mindig zavarba jött.- Ha minden igaz, mindent elhoztam, ha valami mégis itt maradna..

- Elküldöm Harryvel, ha az neked jó- nem akarom még kínosabb helyzetbe hozni, aminek láthatóan örül.

- Köszönöm- rám mosolyog és kinyitja az ajtót. Egy pillanatra elhiszem, hogy megfordul és még mond valami kedveset, de amikor látom, hogy beszáll a kocsiba minden köszönés és egyéb nélkül, visszamegyek a jó meleg lakásba.

Egyből a konyhába megyek, mint ahogy ma már ezerszer megtettem, és nekilátok reggelit csinálni. Mindent összevásároltam, a sajátom és Mia éhségét igyekeztem csillapítani már ott, akkor a polcok előtt állva, most még is megrekedek egy egyszerű melegszendvicsnél. Ez van, ha az ember nem egy konyha tündér.

- Louis!? Louis!- az emeletről óvatos lépések hallatszódnak le, és Mia hangjára felkapom a fejem.

- Megyek!- szinte rohanok fel, azt hiszem, baj van, de amikor meglátom őt teljes biztonságban a lépcső tetején, megnyugszom- Jó reggelt!

- Hogy kerülök ide? Mi történt Louis?- pánikba esik, értetlenül néz végig magán, a pólóm enyhén szólva is bő rá, lábait is csak egy sort fedi, amit valamelyest kényelmesebbnek találtam, mint a farmert, amit a meccs után viselt, ráadásul az is a véres pólójával együtt a mosógépben landolt a tegnapi nap folyamán, így már meg is száradt valamennyire.

- Nincs semmi baj, csak rosszul lettél- a lépcső közepén találkozunk, ő lefelé halad bátortalan lépésekkel, én pedig az ő tempóját tartva igyekszem felfelé. Kézen fogom és lekísérem a konyhába, ahol szó nélkül lehuppan egy székre, én pedig elé tolom a teáját.

- Beavatnál kérlek a részletekbe? Louis, az utolsó tiszta emlékem, hogy Meli eltűnt!- idegesen szorongatja a bögrét, nem hiszem el, hogy nem égeti a tenyerét az átforrósodott porcelán.

- Egy: nem tűnt el. Kettő: nyugodj meg. Három: nem égeti a kezed az a szar?- kérdésemre jobb kezét a füléhez szorítja. De. Határozottan égette.- Azóta történt egy s más. Magas lázad volt, és vérzett a sebed. Ki kellett hívnom az ügyeletet, de az orvos elmondása szerint hamarosan jobban leszel. És ahogy látom, eljött az a bizonyos hamarosan, hiszen már van energiád leharapni a fejem. Kérsz reggelit?- mindeközben döbbenten néz rám, kissé elhúzza a száját cinikus hangomra és leszegi a fejét.

- Ne haragudj Louis, nem akartam ilyen bunkó lenni- tekintetét visszaemeli rám, és úgy folytatja- Köszönöm.

- Mondtam már, hogy ne köszönj meg semmit, nem?- beállítom a sütőt és türelmes várakozásba kezdünk, míg nem készül el a reggeli.

- És Meli? Sam? Minnie és Molly? A ruháim? Louis, nagyon sok kérdést megválaszolatlanul hagytál, már megint- bájos mosoly terül szét az arcán, hosszú tincseit a füle mögé tűri és felhúzott lábbal figyel rám, hátha képes vagyok mindezekre válaszolni.

- Jól vannak, a ruháid pedig..nos száradnak- felbecsülhetetlen az a pillanat, amikor szemében megjelenik a felismerés, és rájön, mi történt. Az, hogy zavarba esik, enyhe kifejezés, pipacs piros arccal próbál valamerre elnézni, hogy ne kellejen farkasszemet néznie velem, és pontosan ugyan azt érzem, mint amikor azon az esős napon felbőszítettem azzal, hogy hazaviszem és nem kell gyalogolnia.

- Louis..- ennyit képes kinyögni csupán és belekortyol az italába.

- Nem kell aggódni, Mia, mondtam már. A testvéreim egy kivételével mind lányok, láttam már fürdőruhamodelleket, ráadásul, azt hiszem ennyi idősen nem jelent problémát a női test. Egyszerűen csak tiszta ruhát adtam rád, és esküszöm, az élő istenre, hogy más nem történt. Viszont durva, milyen sebek vannak a lábadon. Hányszor estél el az elmúlt években a pályán?

Mia se szó, se beszéd felpattan, és kiviharzik a konyhából, egyenesen az emeletre. Értetlenül állok, hiszen nem tudom, mi olyat mondhattam, amivel megbántottam volna. Talán túl lazán kezelem ezt az egészet, vagy csak ő reagálja túl? Azt hittem egészen idáig, hogy vagyunk annyira jóban, hogy ha valami bántja, vagy megsértem akaratomon kívül, közli velem és nem hagy faképnél minden árva szó nélkül.

Percekkel később a megtalált ruháit magára véve, összefogott hajjal ér le a nappaliba, felveszi a cipőjét és a kabátját, a sálát a táskájába gyűri és megáll a konyha és a nappali találkozásánál.

- Most gondolom az következik, hogy nem magyarázol meg semmit, csak egyszerűen lelépsz, és itt hagysz. Mia, azt hittem..

- Ne haragudj. Nem tudom mit hittél, de lehet, hogy nekem ez nem megy. Louis, nem tudok a barátod lenni. És nem azért, mert bármit is éreznék irántad, egyszerűen csak..azt hiszem nem a legmegfelelőbb embert találtad meg ahhoz, hogy kirángasson téged a gödörből, hiszen én is annak a fenekén csücsülök.

- Mia, mi történt? Bántottalak? Csak segíteni akartam..- reménykedek abban, hogy ez a gyógyszer hatása, és nem akar tényleg egyedül hagyni. Ha most elmenne, talán megint összeomlanék. Annyira jó érzés volt gondoskodni valakiről, akiről tudom, hogy meghallgat és bár tényleg elég hirtelen történtek meg a dolgok körülöttünk, és talán túl gyorsan közel engedtük a másikat, nem hiszem, hogy ez a helyes megoldás.

- Nem, Louis, te jó ég- beletúr a hajába, ezzel egy időben a táskája hangosan a földre zuhan.- Dehogy bántottál. Talán te vagy a legjobb dolog, ami történhetett velem az elmúlt néhány hétben. Nem is értem, miért nem vagyok képes erre, de úgy érzem, csak hátráltatlak, közben a saját problémáim fojtogatnak.

- Ne mondd ezt- felállok, egyenesen felé tartok és csak néhány centire állok meg előtte- Megígértem, hogy elviszlek a testvéredhez. Ha akarod, máris indulunk. Ha nem akarsz valamiről beszélni, akkor csak..beszélj másról, és én meghallgatlak. Nem akarom, hogy rosszul érezd magad amiatt, hogy ez történt. Az orvos szerint kicsit erős a fájdalomcsillapítód, és érthető, ha össze vagy zavarodva. Én csak..nekem csak szükségem van arra, hogy mellettem legyél és hogy..hogy a barátom legyél.

- Louis..nem gondolhatod komolyan, hogy ez a gyógyszer mellékhatása. Ilyen vagyok. Képtelen arra, hogy melletted álljak, mert nem vagyok elég erős mindehhez. Sajnálom.

Megszólalni sem tudok, minden egyes lélegzetvételünk meghallatszik. Ennyi lenne? Nem akarom. Próbálok kiolvasni valamit a szeméből a makacsságán kívül, de semmi. Határozott, mint mindig, és minden, amit tehetek, hogy olyan szorosan ölelem magamhoz, amennyire csak tudom, anélkül, hogy fájdalmat okoznék.

- Nem szeretném, ha elmennél- a hajába suttogom a szavakat, és a vállamba temetett arcán lecsorgó könnycseppek elérik a pólóm.- Maradj, csak még egy kicsit, hogy lássam, tényleg minden rendben van.

- Louis- elhúzódik kissé, és kibújik a karjaim közül- Miért viselkedsz még mindig így velem? Az előbb még itt hisztiztem neked, hálátlan és bunkó voltam, és te pedig..

- Már mondtam. A Jó tündéremet sosem fogom cserben hagyni, és ha valami nyomja a szíved, nekem bármikor elmondhatod- utalok a „zúdítsd csak rám” beszélgetésünkre, és legnagyobb örömömre egy halvány mosoly kíséretében Mia visszaül az asztalhoz és nagy levegőt véve kezd bele.

- Miért hívsz Jó tündérnek, Lou?- nem tudom nem megmosolyogni azt a gyermeki kíváncsiságot, ami kiült az arcára. A hirtelen hangulatváltozást betudom női szeszélynek, és izgatottan csillogó szemeit figyelve válaszolok a kérdésére.

- Amikor bekerültem a kórházba, mindenki rémhíreket terjesztett rólam és a „titokzatos betegségemről”- hatalmas macskakörmöket rajzolok a levegőbe, hogy még jobban érzékeltethessem az iróniát- és azok, akik láttak velem, így neveztek el, mivel nem tudják, ki vagy. És ez így is marad, ha nincs ellenedre. Nem szeretnélek kitenni annak a veszélynek, hogy megtudják, ki vagy valójában. Ugye nem gond?

- Ugyan, Louis. Szerinted engem érdekel, ki ismer és ki nem? Ha így látod jónak, akkor legyen, hiszen amúgy sem vágyom arra, hogy vadidegenek keressenek meg, mit akarok a jövendőbeli férjüktől-elámulva ülök vele szemben, nem hittem, hogy ilyen lazán fogja kezelni mindezt- Most meg mi van?

- Örülök, hogy maradsz- beleborzolok a hajába, csupán játékból, ám a hirtelen érintésre elhúzódik.- Mia, mi a baj?

- Semmi, csak..nem számítottam rá- hazudik. Tudom nagyon jól, mert nem mer a szemembe nézni, és ezt gyakran megteszi, amikor beszélgetünk. A kocsiban, a pályán, itt, az utcán, mindenhol. Gyakran kerüli a szemkontaktust, és próbál minél kevesebbszer a közvetlen közelembe kerülni. Eddig azt gondoltam, talán a nyilvánosság előtt nem meri, de itt, a saját lakásomban, ugyan ki látna?

- Mia, kérdezhetek valamit?- biztos vagyok abban, hogy ez egy nagyon, de nagyon rossz ötlet, viszont hajt a kíváncsiság. Azok a sebhelyek, nem véletlenül kerültek a testére. Elég kevés olyan helyzetet tudok elképzelni, hogy valaki egy esés során ilyen hegeket szerezzen.

- Úgy sincs más választásom, Louis. Meg fogod kérdezni, akár akarom, akár nem. Legfeljebb nem válaszolok- a sütőhöz lép, és lekapcsolja. Már el is felejtettem, hogy még mindig sülnek a szendvicsek.

- Köszi- utalok előbbi tettére- Mia. Azok a sebek..

- Ne, kérlek- szakít félbe, meg se várja, hogy befejezzem.

- De miért ne? Bántott valaki?

- Nem, semmi ilyesmi, azaz..nem, senki- megint nem néz rám, és érdekesebbnek tűnik a homok színűre festett fal, mint én. Megbököm a térdét, mire összerezzen.- Louis, komolyan. Semmi gond nincs.

- Már!- csattanok fel. Egyszerűen nem vagyok képes elhinni, hogy ilyen nyilvánvalóan a pofámba hazudik. Látom, hogy van valami baj, akkor nem akart volna elmenni, akkor nem remegne, akárhányszor megölelem, akkor nem reszketett volna a félelemtől azon az estén, amikor belógtunk a focipályára, és akkor nem szégyellné a saját testét még úgy is, hogy elegendő ruha takarja.

- Louis!- már ő sem bírja visszafogni magát, de láthatóan próbál uralkodni az indulatain- Azt hiszem,ez olyan dolog, amiről nem akkor beszél egy lány, amikor csak kedve tartja, érted?

- Szóval igaz..-idiótának érzem magam. Nem erre a válaszra vágytam. Azt akartam, hogy mondja el, mekkora barom vagyok, hogy képzelgek, és csak szerencsétlen korszaka volt, sokat esett- kelt. Soha nem akartam megtudni ilyesmit senkiről, pláne nem róla.

- Mit vártál? Azt akartad, hogy ne hazudjak. Hát tessék, őszinte voltam. De már nincs semmi baj..elmúlt- könnybe lábadó szemei igazolják, hogy valóban hülye ötlet volt felhozni ezt az egészet- Tényleg, Lou, már minden oké.

- Akarsz beszélgetni?- előveszek két tányért a konyhaszekrényből, rápakolok néhány szendvicset, tálcára teszem a bögréinkkel együtt és a nappaliba indulok. Mia követ, csendesen, mint egy kiscica.

- Biztos, hogy hallani akarod?- megállok egy pillanatra, és megfordulok.

- Ezt most ugye te sem gondoltad komolyan? Mia, ha nem érdekelne,mi van veled, akkor szerinted megkérdezném? Én csak nem szeretnélek soha többé megbántani téged, még véletlenül sem.

- Jó, de..

- Nincs semmi 'de'. Emlékszel mit kérdeztem tőled a kávézóban? Hogy ki vagy te. Minden, ami veled kapcsolatos, tudni szeretném, hiszen arra készülök, hogy teljes mértékben az életem részévé válj, akár tetszik, akár nem. Most már nem menekülhetsz el a barátságom elől, szóval igen, biztos vagyok abban, hogy hallani szeretném!- Csak áll velem szemben az elragadó, levakarhatatlan mosolyával, újabb könnyekkel a szemében és leül a kanapéra, miközben lemondóan ingatja a fejét. Követem a példáját, az ölébe teszem az egyik tányért és teljes figyelemmel fordulok felé.

- Akaratos vagy- keserűen cseng a hangja és nagyon nehezen kezd bele.

Csak hallgatom, és iszom minden egyes szavát. Megdöbbentő, mennyire nem mutatja ki mind azt a borzalmat, amit átélt. Nem tudom eldönteni, hogy mérges legyek, amiért ez megtörténhet valakivel, aki olyan gondoskodó, mint Mia, egy olyan lánnyal, aki a legkevésbé sem érdemli meg, ahogy más sem, vagy inkább szomorú, hogy van olyan, aki képes ilyet tenni.

Miközben mesél, szép lassan elfogyasztjuk a reggelit, de a történetnek még közel sincs vége, rajtam pedig úrrá lesz a döbbenet. Kezeivel folyton gesztikulál, néha meg-megállva a fájdalomtól az oldalához kap. Szóba kerülnek a testvérei, a bátyja, az apja, mindenki. Időt sem hagy arra, hogy reagáljak, vagy kérdezzek valamit, és már az elején leszögezte, hogy ne szóljak közbe. Talán nem is tudnék, talán csak a fejemben cikázik megannyi gondolat és érzelem. Már szinte elérkezik az a pillanat, hogy megállítom, lecsitítom, mert nem vagyok képes tovább hallgatni mindezt, és talán egy kicsit besokallok, mennyire érzékeny témát sikerült felhoznom. Félek, túl mély sebet szakít fel kizárólag az én kíváncsiságom miatt, és erre nem kérhetem, de megáll. Magától befejezi, és tudom, most jön a legrosszabb.