Drága Olvasóim!
Először is meg szeretném köszönni az újabb feliratkozót - jobb később, mint soha :) -, másodszor : terveim szerint nagyjából 10 fejezet, és lezárul a történet. Nem akarok nagy elköszönést írni, mert a vége még azért odébb van, ráadásul nem tűnök el, hiszen ott van még a Vindictive , illetve teljes gőzerővel dolgozom egy harmadik blogon, ami egyenlőre még nem érhető el, de annyit elárulhatok róla, hogy a főszereplők egyike Niall Horan lesz, és egy olyan eseményt dolgoz fel a történet, ami, sajnos vagy nem, engem is megvisel időnként, hiszen közvetve átéltem már, de bízom abban, hogy aki ott is követni fogja az eseményeket, meg lesz elégedve az írásommal és szívesen olvassa majd az ottani fejezeteket is! :)
Legyen csodálatos a hétvégétek, és legyetek rosszak! :)
xx Lu
Louis Tomlinson:
Némán állok, meg akarom köszönni mindazt, amit tesz értem nap, mint nap, majdhogynem egy éve, mégis, méltatlannak érzem a szavakat ebben a helyzetben. Elmosolyodok, és egyetlen dolgot érzek, ami erősebb, mint a félelmem, vagy az aggodalmam, az pedig a büszkeség. Büszke vagyok erre a lányra, a mindennapi tetteire, arra, hogy bátor volt és mert lépni. De magamra is büszke vagyok, amiért sikerült őt valahogyan meghódítanom. Fogalmam sincs, mi volt az, ami miatt megváltozott a véleménye rólam, azt sem, ez mikor történt, és pontosan ezért érzek így most. Megmagyarázhatatlan ez az egész, túl szép, hogy igaz legyen.
- Szóval, segítesz - kijelentem, és nem is azért, hogy megcáfoljam az adott szavát, nem is lennék rá képes, csupán amiatt, mert még mindig nem hiszem el, hogy képes lennék bármi olyat tenni az ügy érdekében, amitől én jobban érezném magam, vagy mások számára hasznos lenne. Legalábbis, ami még ép ésszel felfogható.
- Azt hittem, ez egyértelmű, Louis - megszorítja a kezem és széles mosollyal, mégis komolysággal az arcán néz fel rám. - Szeretlek, és kötelességemnek érzem. Mi mást tehetnék, mint hogy melletted állok?
- Köszönöm - fulladozom a szeretetben, fojtogat, ennek ellenére élvezem. Magamhoz húzom óvatosan, apró puszikat hagyok az arcán, a feje tetejétől egészen az álláig. Csodálatos, hogy ő itt van nekem, sosem lehetek elég hálás a sorsnak. Soha.
A délután hátralévő része leginkább abból áll számomra, hogy megpróbálom telefonon megmagyarázni a családomnak a történteket, megnyugtatok mindenkit, hogy semmi bajom, majd végül, mikor már kezd kint sötétedni, kipakolom a ruhákat a táskámból és megkeresem a ház valamely szegletében bújkáló barátnőm.
Órák óta nem láttam, mielőtt felhívtam volna anyát, akkor hagyott magamra, leszaladt a lépcsőn, de hallani sem hallom, mit csinálhat.
- Mia? - benézek mindenhova, de nem találom őt. Ahelyett, hogy kétségbe esnék, telefonnal a kezemben járom végig alaposabban a földszintet, majd újra felmegyek az emeletre.
Túl nagy ez a ház kettőnknek, így ha nem költözik hozzánk senki, ideje lesz túladnom rajta. Amíg az életem ilyen tempóban halad, és az év nagy részét határidők és utazások szabják meg, úgysem tudunk sokkal előrébb haladni, de egy kisebb lakásban legalább megtalálnám őt, akkor is, ha direkt rejtőzne el előlem vagy a világ elől.
Felérve szinte azonnal az emeleti nappaliba indulok, legalábbis, abba a helyiségbe, amit mindketten így hívunk, holott tulajdonképpen egy vendégszoba, aminek az ajtaja sosincs bezárva, most azonban csukva látom. Furcsa, hisz ezt az ajtót talán még sosem hagytam így, mindig tárva-nyitva állt, hogy azonnal ki lehessen menni az erkélyre, én leginkább dohányzáskor használtam, illetve az átvirrasztott éjszakák nagy többségét is ott kint töltöttem. Mist belépve viszont nem kap el a régi, üreség, szinte azonnal megakad a szemem Mia hajzuhatagán, ugyanis csak ennyi látszódik belőle. Az ölében egy könyvet és a telefonját szorongatja, közelebb érve meghallom a fülhallgatójából kiszűrődő zenét is. Elbillentett fejjel alszik, mégis mindent, amit maga köré felhalmozott, ragaszkodóan vonja közel magához, és el sem akarja engedni, hiába próbálom a lehető legóvatosabban kivenni mindezeket a kezéből, anélkül, hogy felébreszteném. Megkaparintom ugyan a könyvet is, és a zenét is sikerül leállítanom, de egy percig, amíg félmosollyal az arcomin nézem őt, nem mozdulok. Tudom, hogy idegesítő, de szeretem nézni, ahogy alszik, egyrészt, mert erre aligha van alkalmam, másrészt, mert ilyenkor még talán annál is gyönyörűbb, mint mikor veszekszik velem. Alig észrevehető gödröcskéi elárulják őt, és az, hogy most nyugodtan alszik, talán a legjobb hír. Rég nem aludt már át egy egész éjszakát, mert ha nem is kelt fel, de órákon át éberen feküdt, vagy forgolódott. Mondjuk, az sem lepne meg, ha mostanra teljesen belefáradt volna mindenbe: a költözködései, a veszekedések, Sam, Thomas, Liam, és én, mint a problémák egyik intenzív forrása immáron sokadik hónapja.
Felérve szinte azonnal az emeleti nappaliba indulok, legalábbis, abba a helyiségbe, amit mindketten így hívunk, holott tulajdonképpen egy vendégszoba, aminek az ajtaja sosincs bezárva, most azonban csukva látom. Furcsa, hisz ezt az ajtót talán még sosem hagytam így, mindig tárva-nyitva állt, hogy azonnal ki lehessen menni az erkélyre, én leginkább dohányzáskor használtam, illetve az átvirrasztott éjszakák nagy többségét is ott kint töltöttem. Mist belépve viszont nem kap el a régi, üreség, szinte azonnal megakad a szemem Mia hajzuhatagán, ugyanis csak ennyi látszódik belőle. Az ölében egy könyvet és a telefonját szorongatja, közelebb érve meghallom a fülhallgatójából kiszűrődő zenét is. Elbillentett fejjel alszik, mégis mindent, amit maga köré felhalmozott, ragaszkodóan vonja közel magához, és el sem akarja engedni, hiába próbálom a lehető legóvatosabban kivenni mindezeket a kezéből, anélkül, hogy felébreszteném. Megkaparintom ugyan a könyvet is, és a zenét is sikerül leállítanom, de egy percig, amíg félmosollyal az arcomin nézem őt, nem mozdulok. Tudom, hogy idegesítő, de szeretem nézni, ahogy alszik, egyrészt, mert erre aligha van alkalmam, másrészt, mert ilyenkor még talán annál is gyönyörűbb, mint mikor veszekszik velem. Alig észrevehető gödröcskéi elárulják őt, és az, hogy most nyugodtan alszik, talán a legjobb hír. Rég nem aludt már át egy egész éjszakát, mert ha nem is kelt fel, de órákon át éberen feküdt, vagy forgolódott. Mondjuk, az sem lepne meg, ha mostanra teljesen belefáradt volna mindenbe: a költözködései, a veszekedések, Sam, Thomas, Liam, és én, mint a problémák egyik intenzív forrása immáron sokadik hónapja.
Elpakolva megállok újra, leülök a kanapé szélére, és tovább nézem őt, ahogy alszik, szemeit szorosan összecsukva, néha grimaszolva, mégis csendben, békésen. Annyi mindent akartam csinálni, sokkal több időt akartam vele eltölteni, talán elmenni pár napra valahová, természetesen azon kívül, hogy elkocsikáztunk Doncasterbe. Egy olyan helyre, ahol senkit sem ismerünk - ugyanis elég meredek dolog lenne részemről kijelenteni, hogy keresek egy pontot a világban, egy országot, vagy szigetet, ahol laknak emberek, és nem tudják, ki vagyok én. Szinte lehetetlen lenne, de Mia kedvéért ez sem lett volna elég nagy akadály, azonban mostanra olyannyira kifutottunk az időből, hogy mindössze három hetem maradt, ami alatt még nap, mint nap láthatom, hallgathatom a duzzogását, amiért megint úgy kell elmennie dolgozni, hogy közlöm vele: rohadtul nem vagyok tőle boldog.
Értem én, hogy neki ez fontos, de nekem meg ő az, és ha az elkövetkezendő huszonegy napot azzal kell töltenem, hogy végignézem, ahogy elindul itthonról reggel, és jobb esetben este, sötétedés után, hulla fáradtan hazaesik, akkor igenis nem kérek ebből.
Mert vajon mi lesz, ha én épp felkelek majd, amikor ő álomra hajtja a fejét? Ha nem tudom visszahívni őt, mert kimerülten zuhan a párnák közé, én pedig még javában a színpadon állva ünneplek együtt a több tízezres tömeggel, amit egyáltalán nem tartok fair dolognak.
- Louis? - résnyire nyitott szemekkel mosolyog rám, felém nyújtott karjaival ösztönöz, hogy üljek közelebb, de mikor megteszem, egészen egyszerűen lehúz magához, és a karomat ölelgetve alszik tovább.
- Gyere, átmegyünk a hálóba, ott legalább kényelmesebb - végigsmítok a haján, s homlokcsókokkal ösztönzöm arra, hogy együttműködjön velem, végül sikerül a karjaimba kapnom. Kisgyerekként csüng rajtam, és amíg át nem érek vele a hálószobába, szorosan a nyakam köré fonja a kezeit.
- Miért mentél oda? - én is mellé fekszem, és habár egyáltalán nem érzem magam álmosnak, és nagyon szívesen mennék, hogy tehessek valamit az ellen, hogy Mia magányossá váljon a turné alatt amikor nem találkozhatunk, mellette maradok.
- Nem akartalak zavarni, csak aztán - elnyom egy ásítást, pislogni kezd. Egyre tágabbra nyitogatja a szemeit, és felém fordulva folytatja - Kicsit belealudtam egy könyvbe.
- Miért zavartál volna? - képtelen vagyok abbahagyni, játszom a tincseivel, és úgy élvezem, hogy kicsúszik az ujjaim közt minden alkalommal, mintha valami varázslat történne. Talán ez az is, a mellaksomat szét akarja feszíteni az a szeretet, amit iránta érzek, és soha, de soha nem akarok innen felkelni. Ha választhatnék, meghalni is így akarok, Mia mellett, csendben, hogy láthassam mosolyogni, álmosan csillogó szemekkel nézni úgy, ahogy csak ő tud.
- Volt megbeszélni valód - lezártnak tekinti a dolgot, mély lélegzetet véve a hátára fordul, továbbra is tartva a nüansz távolságot kettőnk közt. A kezemért nyúl, összefonja az ujjainkat, és szép lassan újra álomba merül.
Megmosolyogtat, mert az egyik pillanatban ilyen, mint most, édesdeden alszik, ártatlannak tűnik, de közben elszánt, mint mikor kint álltunk, és szinte verbálisan megrángatott, hogy az önsanyargatás és a sajnálkozás helyett tegyek valamit, vagy cserfes, lelkes, komoly, kényelmes, nyüzsgő, és akármi, amit ezen a világon el lehet képzelni.
Mia az én csodám, akit mostantól az életem árán is meg kell óvnom, és azt hiszem, meg is találtam rá a legmegfelelőbb megoldást, már csak az kell, hogy ő is beleegyezzen. Márpediglen bele fog, mert tudja nagyon jól, hogy az ő érdekét szolgálja, és ha netán nem leszek majd itt, akkor is biztonságban szeretném tudni, anélkül, hogy Thomas, vagy egy Noah féle valaha is a közelébe merészkedhessen.
Amelia Villain:
Rég nem aludtam ilyen jól, szinte már várom, hogy kikeljek az ágyból, és még az ébredés utáni lendülettel elmasírozzak a fürdőszobába, hogy arcot és fogat mossak, de az órára pillantva lehervad a mosolyom. A korai és rengeteg alvásnak köszönhető, vagy a rendszertelen életünknek, fogalam sincs, de hajnali háromkor az ember nem olyan vidám, és nem sok kedve van halkan dudorászva kávét főzni, reggelit készíteni, és tökéletes éleket vasalni a gyűrött ingujjába. Nem. Ilyenkor még csak át kellene fordulnom a másik oldalamra és Louishoz szorosan hozzábújva aludnom tovább. Egészen abszurd, de képtelen vagyok visszafeküdni, aludni, vagy egyáltalán nyugton maradni, de mivel őt sem szeretném felkelteni, mégis csak magam mögött hagyom a szobát. Magamra tekintve konstatálom, hogy a tegnapi ruhámban ért az álom, de nem zavar, és eldöntöm a küszöb mögött ácsorogva, hogy majd később, ha már nem lesz ennyire embertelenül korán, lezuhanyzom és átöltözöm, addig meg kibírom. Miután kilépek, behajtom az ajtót, hogy még véletlenül se zörögjek feleslegesen, nem akarom felkelteni ideje korán Louist, és tompa léptekkel megközelítem a lépcsőt. Sikerül is hangtalanuk elindulnom, de lefelé menet megbotlom, érzem, hogy feleslegesen kaparászom a falat a kezeimmel. Félek itt és így elesni, sötét van, és pont a fordulóban vagyok, végül egy szitkozódással és némi ijedtséggel megúszom az egészet, csak a szívem akar kitörni a mellkasomból.
Eszembe jut Doncaster, ahol egyszerre történt minden és semmi, hogy ott is átestem éjjel Lou holmiján, és a fejemet teszem rá, hogy ha villanyt kapcsolnék, most is az egyik pár cipőjét vagy a levetett pulóverét látnám viszont a padlón heverve meg a lépcsőfordulóban, ahol majdnem lezúgtam. De az is eszembe jut, hogy már nem sok ilyenre lesz alkalmam, mert hamarosan magamra maradok, noha nem is örökre, de jelenős heteket, hónapokat fogok itt tölteni, az én végtelenül rumlis, idegesítő szerelmem nélkül, aki folyton problémákat keres, képtelen túllendülni a dolgokon, és állandó jelleggel levesz a lábamról, már csak azzal is, ha néz. Meg sem kell szólalnia, elillan a haragom, megértem, amit mondani akar, és újra meg újra beleszeretek. Éppen ezért fogalmam sincs, mit kezdhetnék majd én itt, ebben az óriási házban magammal, ha hazaérek a munkából. Hiába járom majd be minden egyes nap, Louis nem lesz itt, nem fog előbukkanni hirtelen valamelyik helyiségből, nem fogok a cuccai közt botladozni, nem issza meg a kávét előlem, és nem visz át az ölében egyik szobából a másikba. Nem lesz, aki a kezem fogja, és már most mardos belülről a hiánya. Pedig most még megtehetném, hogy felmenjek, hozzábújjak és összekuporodva aludjunk. Most még minden lehetőség adott, hogy megcsókoljam, beszívjam az illatát, mégsem tudom megtenni. Önző és fukar lennék, mert mindezek mellett tisztában vagyok a ténnyel, hogy nem csak nekem hiányzik majd, hanem a családjának is, és azzal is, hogy annak a rengeteg embernek most is hiányzik, akik alig várják, hogy láthassák őt, ha csak messziről is, és csupán néhány órára. Szerencsés embernek kéne tartanom magam, amiért reggelente ő enged el, ő az, aki ragaszkodó ölelésébe vonva a lelkemre köti, hogy jobban vigyázok magamra, minden nap egy kicsivel tovább marasztal az ágyba. És tudom is, hogy szerencsés vagyok, de mi van, ha egyszer ennek vége? Hisz nem fair, hogy én egyes egyedül kisajátítom őt, és pontosan ezért adok részben igazat Liamnek.
Utál. Ez nyilvánvaló. Vagy ha nem is utál, de semmi esetre sem nézi jó szemmel, hogy a szabadidőnk ezer meg egy százalékát képesek vagyunk együtt tölteni, vagy úgy összeveszünk, hogy áll a bál, és valamelyikünk elviharzik, rosszabb esetben napokra, mert annak is ők isszák meg a levét. Szomorú, hogy erre így, a magányos hajnalomon kell rádöbbennem, és a sötétben ücsörögve válik minden egyértelművé, de ez az igazság.
Zokon veszem a saját gondolataimat, mégis traktálom magam vele, és belekényszerítem magam a helyzetbe, ezért telefont ragadok. Nem érdekel, hogy alig néhány százalékos a töltöttsége, az sem, hogy még mindig csak fél négy múlt el, zavarosan keresgélni kezdek a hívólistában, és amint rátalálok Liam számára, azonnal a nevére koppintok. Már attól türelmetlenebbé válok, hogy meghallom a sípolást. Kicsöng.
Zokon veszem a saját gondolataimat, mégis traktálom magam vele, és belekényszerítem magam a helyzetbe, ezért telefont ragadok. Nem érdekel, hogy alig néhány százalékos a töltöttsége, az sem, hogy még mindig csak fél négy múlt el, zavarosan keresgélni kezdek a hívólistában, és amint rátalálok Liam számára, azonnal a nevére koppintok. Már attól türelmetlenebbé válok, hogy meghallom a sípolást. Kicsöng.
Meglepne, ha azonnal beleszólna valaki, de mikor már szinte várom, hogy megszakadjon a vonal, meghallom a rekedtes, döbbent hangot a vonal túlsó feléről, és érzem, hogy rettenetes ötlet volt, mégsem hátrálok meg.
- Hallo? - minden bizonnyal meg sem nézte, ki hívja. Persze, elég annyit tudnia, hogy azzal az emberrel fog beszélni, aki legédesebb álmából kelti fel, a semmiből zaklatja az éjszaka közepén.
- Liam? - a hangom óvatos, alig merek megszólalni, pedig kénytleen leszek.
- Mia? Mi baj? - hallom ahogy mozgolódni kezd, talán kikel az ágyból, vagy a másik oldalára fordul, hogy megtudja, mennyi az idő.
- Semmi - felszakad belőlem egy sóhaj. Nincs visszaút, színt kell vallanom, és pontot tenni legalább ennek az őrületnek a végére, mert így eggyel kevesebb problémám marad. - Csak el akartam mondani, hogy sajnálom.
- Mit? - értetlen a hangja, és áldom az eget, hogy fáradtan beszél velem, mert normális esetben most kezdenénk el üvöltözni, vagy csak a fejemhez vágna valami, a kórházihoz hasonló, kedves ocsmányságot. De most nem tipor el. Vagy nem akar, vagy nem tud, ám ez a lényegen, aligha változtat valamit.
- Mindent, Liam. Mindent. A veszekedést, a rosszindulatú megjegyzéseket, hogy úgy érzed, elvettem tőletek a legjobb barátotokat. Mindent rettentően sajnálok! - a sírás határán állok, de tartom magam, mert ha beszélni akarna hozzám, vagy kérdezni, szeretnék válaszolni neki.
- Mia, biztos minden rendben van? Nem vagy rosszul? Ittál? - a kérdései el sem jutnak az agyamig, nemet intek a fejemmel, némán válaszolok, amit ő nem láthat. - Mia, az isten szerelmére, legalább válaszolj!
- Tényleg nincs semmi baj, jól vagyok- bizonygatom szipogva, és letörlök néhány könnycseppet, ami még csak a szemem alatt gyűlt össze.- Csak sajnálom, és bocsánatot szerettem volna kérni tőled.
- Hajnal van, aludnod kellene - ezzel lezártnak tekinti a beszélgetést, és mire felocsúdhatnék, összeszedhetném minden bennem maradt bátor darabot, bontja a vonalat. Ezzel bebizonyosodik, hogy mondhatok bármit, süket fülekre találok.
Erőtlenül ejtem ki a telefont a kezemből, ami így tompán koppan az asztalon. Ha lehet, még kisebbre húzom magam össze, de a felhúzott térdeim mögött görcsös nyomást érzek a gyomromban, minden bizonnyal a remegéstől és hüppögéstől. A légzésem is hiába rendeződik, mindenem kényelmetlenül nyomódik össze, érzem, ahogy a belsőm szép lassan elhervad. Lemondóan nyújtom a kezem ismét a telefonért, bár csupán céltalan kényszerből, az ujjaim viszont a fémes téglalap helyett papírokba ütköznek. A sötétben észre sem venném, ha bármi más is előttem heverne, és hajlandóságom sincs felkapcsolni a villanyt, még nem. A sercegő papír viszont túlságosan is felkelti az érdeklődésem, így kitapogatom az egész kupacot, és a nappaliba vonulok velük. Óvatos léptekkel közelítem meg az erkélyajtót, és közvetlenül a tövébe lekuporodok a padlóra. A külső világítás ép eléri ezt a pontot, ezért, ugyan csak kisebb nehézségek árán, de el tudom olvasni ami a lapokon áll.
Összeszűkül a torkom, és a bent rekedt levegőtől megszédülök. Bosszúsan vágom le magam elé a legfelső oldalt, hogy aztán a második megdöbbentsen, a harmadik sírásra késztessen, a legutolsó pedig előcsalogassa a könnyeimet. Nem fáj, nem dühít, még csak sértőnek sem sértő, mindinkább meglep, és újra elönti a szívem a csalódottság.
Soha nem kérdezi meg senki, én mit szeretnék. Nem kíváncsiak a véleményemre, ezért ki sem kérik, de egy ponton túl már én se hagyhatom, hogy ezt tegyék velem. Még mindig nem vagyok hajlandó senki vagyontárgya lenni, legfőképpen nem Louisé, ám azzal is teljesen tisztában vagyok, hogy ez ellen már semmit sem tehetek.
- Mia? - mérges pillantást vetek felé, amikor meghallom, hogy a nappali túlsó feléről szólít meg. Fogalmam sincs, mit lát, vagy mit nem, én mindenesetre mindent beleadok.
- Ez mégis micsoda? - minden szót duplán kihangsúlyozok. - Louis, mi a fenét csináltál?
- Nem most kellene ezt megbeszélnünk - fáradtan veti a falnak a bal oldalát. Én pontosan látom mit csinál, talán mert már teljesen hozzászokott a szemem a sötéthez, és azt is látom, hogy mindkét kezét a levegőbe emeli.
- Magyarázkodni akarsz? - sértetten horkantok fel, majd leteszem magam mellé a kezemben maradt papírokat is. - Most legalább van miért.
- Nem akartam, hogy egyedül maradj.
- Semmi - felszakad belőlem egy sóhaj. Nincs visszaút, színt kell vallanom, és pontot tenni legalább ennek az őrületnek a végére, mert így eggyel kevesebb problémám marad. - Csak el akartam mondani, hogy sajnálom.
- Mit? - értetlen a hangja, és áldom az eget, hogy fáradtan beszél velem, mert normális esetben most kezdenénk el üvöltözni, vagy csak a fejemhez vágna valami, a kórházihoz hasonló, kedves ocsmányságot. De most nem tipor el. Vagy nem akar, vagy nem tud, ám ez a lényegen, aligha változtat valamit.
- Mindent, Liam. Mindent. A veszekedést, a rosszindulatú megjegyzéseket, hogy úgy érzed, elvettem tőletek a legjobb barátotokat. Mindent rettentően sajnálok! - a sírás határán állok, de tartom magam, mert ha beszélni akarna hozzám, vagy kérdezni, szeretnék válaszolni neki.
- Mia, biztos minden rendben van? Nem vagy rosszul? Ittál? - a kérdései el sem jutnak az agyamig, nemet intek a fejemmel, némán válaszolok, amit ő nem láthat. - Mia, az isten szerelmére, legalább válaszolj!
- Tényleg nincs semmi baj, jól vagyok- bizonygatom szipogva, és letörlök néhány könnycseppet, ami még csak a szemem alatt gyűlt össze.- Csak sajnálom, és bocsánatot szerettem volna kérni tőled.
- Hajnal van, aludnod kellene - ezzel lezártnak tekinti a beszélgetést, és mire felocsúdhatnék, összeszedhetném minden bennem maradt bátor darabot, bontja a vonalat. Ezzel bebizonyosodik, hogy mondhatok bármit, süket fülekre találok.
Erőtlenül ejtem ki a telefont a kezemből, ami így tompán koppan az asztalon. Ha lehet, még kisebbre húzom magam össze, de a felhúzott térdeim mögött görcsös nyomást érzek a gyomromban, minden bizonnyal a remegéstől és hüppögéstől. A légzésem is hiába rendeződik, mindenem kényelmetlenül nyomódik össze, érzem, ahogy a belsőm szép lassan elhervad. Lemondóan nyújtom a kezem ismét a telefonért, bár csupán céltalan kényszerből, az ujjaim viszont a fémes téglalap helyett papírokba ütköznek. A sötétben észre sem venném, ha bármi más is előttem heverne, és hajlandóságom sincs felkapcsolni a villanyt, még nem. A sercegő papír viszont túlságosan is felkelti az érdeklődésem, így kitapogatom az egész kupacot, és a nappaliba vonulok velük. Óvatos léptekkel közelítem meg az erkélyajtót, és közvetlenül a tövébe lekuporodok a padlóra. A külső világítás ép eléri ezt a pontot, ezért, ugyan csak kisebb nehézségek árán, de el tudom olvasni ami a lapokon áll.
Összeszűkül a torkom, és a bent rekedt levegőtől megszédülök. Bosszúsan vágom le magam elé a legfelső oldalt, hogy aztán a második megdöbbentsen, a harmadik sírásra késztessen, a legutolsó pedig előcsalogassa a könnyeimet. Nem fáj, nem dühít, még csak sértőnek sem sértő, mindinkább meglep, és újra elönti a szívem a csalódottság.
Soha nem kérdezi meg senki, én mit szeretnék. Nem kíváncsiak a véleményemre, ezért ki sem kérik, de egy ponton túl már én se hagyhatom, hogy ezt tegyék velem. Még mindig nem vagyok hajlandó senki vagyontárgya lenni, legfőképpen nem Louisé, ám azzal is teljesen tisztában vagyok, hogy ez ellen már semmit sem tehetek.
- Mia? - mérges pillantást vetek felé, amikor meghallom, hogy a nappali túlsó feléről szólít meg. Fogalmam sincs, mit lát, vagy mit nem, én mindenesetre mindent beleadok.
- Ez mégis micsoda? - minden szót duplán kihangsúlyozok. - Louis, mi a fenét csináltál?
- Nem most kellene ezt megbeszélnünk - fáradtan veti a falnak a bal oldalát. Én pontosan látom mit csinál, talán mert már teljesen hozzászokott a szemem a sötéthez, és azt is látom, hogy mindkét kezét a levegőbe emeli.
- Magyarázkodni akarsz? - sértetten horkantok fel, majd leteszem magam mellé a kezemben maradt papírokat is. - Most legalább van miért.
- Nem akartam, hogy egyedül maradj.
- Egyedül? Azért ez egy kicsit túlzás, nem? Miért nem dönthetek a saját életemről? - távol álljon tőlem a kiabálás, értelmét sem látnám, mégis azért részben kikívánkozik belőlem. - Annyira unom már, hogy folyton ezt csinálod!
- Mit, Mia? Már az is baj, ha gondoskodni szeretnék rólad? - felháborodottan löki el magát a faltól, és tesz néhány lépést felém, de nem jön közel. Legfeljebb két méterrel csökkenti a távolságot köztünk.
Felpattanok a helyemről, kikerülöm a szétdobált iratokat.
- Ez nem gondoskodás! Gondoskodás az, ha forró teát hoznál nekem az ágyba, mikor lázas vagyok, nem az, hogy bezársz! - intenzívebben beszélek, jelentősen hangosabban, ám most már ez sem érdekel. Ha üvöltöznöm kell, akkor megteszem. -Miért nem kérdezed meg, hogy szeretném-e? Lehet, hogy igennel válaszoltam volna, vagy megígértem volna, hogy átgondolom, de ez így nem fair!
- Az isten szerelmére, csak nem akarom, hogy bármi bajod legyen! - már ő sem bírja, és kiabálni kezd. Mérgemben felkapom az első tárgyat, amit elérek, és teljes erőből a földhöz vágom. A telefonom apró darabokra hullva csattan a padlón, a képernyő karistoló hangot kiadva csúszik végig a járólapon, és néhány műanyag darab pattogva ér földet. - Ez mire volt jó?
- Pont annyit ér, mint a szavam! - megpróbálok elviharzani mellette, de elkapja a karom, és a falnak nyomva tart. - Eressz, Louis!
- Miért vagy ilyen konok? Miért nem fogadsz el semmit? Miért nem engeded, hogy azt tegyem, ami Neked a legjobb? Nem nekem, nem másoknak, Neked, egyedül Neked!
- Mert ez nem nekem jó, hanme neked, Louis, azért!- lerángatom a karomról a kezeit, és trappolva elvonulok. Nem vagyok hajlnadó több szót fecsérelni, csak sértetten bevágom magam mögött a hálószoba ajtaját, és dühöngve vetem magam az ágyra. Párnába fúrt fejjem üvöltök, akár egy dühödt állat, de nem érdekel. Lehetnék rosszabb is, vergődhetnék, sikítozhatnék is, de tudom, hogy nem érek el vele semmit, mert a tényen nem sokat változtatna. Csak tudnám, miért nem tudunk nyugodtan élni? Hisz olyan egyszerű lenne, de nem. Nekünk vagy Louis, vagy anyám miatt, vagy a testvérem miatt, vagy a szabadságom miatt, így vagy úgy, de folyton veszekednünk kell, és hiába szeretem Louist, félek, hogy egyszer ez nem lesz elég.
- Lent alszom, ha kitomboltad magad, megbeszéljük - úgy beszél, mintha tényleg minden az én hibám lenne, ezért fel sem nézek, sőt, még jobban belenyomom a fejem az ágyba, és tüntetőlegesen még a takarót is magamra rántom, hogy még csak ki se látszódjak alóla. - Örülök. - Cinikusan kivonul, gondolom magával viszi az ágyneműjét is, mert hirtelen túl nagy helyem lesz duzzogni.
- Baszd meg az örömöd!- kiabálom utána, de válaszul csak becsapódik az ajtó. Megint. Én pedig csendes sírdogálásba kezdek, amiért megint itt tartunk, hogy minden lehetőséget megragadunk, hogy valami ne legyen rendben, és kölcsönösen idegesek lehessünk a másikra.
A hajam tépem, fel akarok hívni valakit, bárkit, de nincs mivel. Feltornászom magam és az ágy szélére ülök. Ujjaimmal még mindig a párnát markolom, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve azt is földhöz vágom, nem törődve azzal, hogy lerántja a lámpát az éjjeli szekrényről. A csattanástól megijedtek, és sokáig csak meredten bámulom, hogy ezúttal is sikeresen ripityára törtem valamit.
- Mit, Mia? Már az is baj, ha gondoskodni szeretnék rólad? - felháborodottan löki el magát a faltól, és tesz néhány lépést felém, de nem jön közel. Legfeljebb két méterrel csökkenti a távolságot köztünk.
Felpattanok a helyemről, kikerülöm a szétdobált iratokat.
- Ez nem gondoskodás! Gondoskodás az, ha forró teát hoznál nekem az ágyba, mikor lázas vagyok, nem az, hogy bezársz! - intenzívebben beszélek, jelentősen hangosabban, ám most már ez sem érdekel. Ha üvöltöznöm kell, akkor megteszem. -Miért nem kérdezed meg, hogy szeretném-e? Lehet, hogy igennel válaszoltam volna, vagy megígértem volna, hogy átgondolom, de ez így nem fair!
- Az isten szerelmére, csak nem akarom, hogy bármi bajod legyen! - már ő sem bírja, és kiabálni kezd. Mérgemben felkapom az első tárgyat, amit elérek, és teljes erőből a földhöz vágom. A telefonom apró darabokra hullva csattan a padlón, a képernyő karistoló hangot kiadva csúszik végig a járólapon, és néhány műanyag darab pattogva ér földet. - Ez mire volt jó?
- Pont annyit ér, mint a szavam! - megpróbálok elviharzani mellette, de elkapja a karom, és a falnak nyomva tart. - Eressz, Louis!
- Miért vagy ilyen konok? Miért nem fogadsz el semmit? Miért nem engeded, hogy azt tegyem, ami Neked a legjobb? Nem nekem, nem másoknak, Neked, egyedül Neked!
- Mert ez nem nekem jó, hanme neked, Louis, azért!- lerángatom a karomról a kezeit, és trappolva elvonulok. Nem vagyok hajlnadó több szót fecsérelni, csak sértetten bevágom magam mögött a hálószoba ajtaját, és dühöngve vetem magam az ágyra. Párnába fúrt fejjem üvöltök, akár egy dühödt állat, de nem érdekel. Lehetnék rosszabb is, vergődhetnék, sikítozhatnék is, de tudom, hogy nem érek el vele semmit, mert a tényen nem sokat változtatna. Csak tudnám, miért nem tudunk nyugodtan élni? Hisz olyan egyszerű lenne, de nem. Nekünk vagy Louis, vagy anyám miatt, vagy a testvérem miatt, vagy a szabadságom miatt, így vagy úgy, de folyton veszekednünk kell, és hiába szeretem Louist, félek, hogy egyszer ez nem lesz elég.
- Lent alszom, ha kitomboltad magad, megbeszéljük - úgy beszél, mintha tényleg minden az én hibám lenne, ezért fel sem nézek, sőt, még jobban belenyomom a fejem az ágyba, és tüntetőlegesen még a takarót is magamra rántom, hogy még csak ki se látszódjak alóla. - Örülök. - Cinikusan kivonul, gondolom magával viszi az ágyneműjét is, mert hirtelen túl nagy helyem lesz duzzogni.
- Baszd meg az örömöd!- kiabálom utána, de válaszul csak becsapódik az ajtó. Megint. Én pedig csendes sírdogálásba kezdek, amiért megint itt tartunk, hogy minden lehetőséget megragadunk, hogy valami ne legyen rendben, és kölcsönösen idegesek lehessünk a másikra.
A hajam tépem, fel akarok hívni valakit, bárkit, de nincs mivel. Feltornászom magam és az ágy szélére ülök. Ujjaimmal még mindig a párnát markolom, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve azt is földhöz vágom, nem törődve azzal, hogy lerántja a lámpát az éjjeli szekrényről. A csattanástól megijedtek, és sokáig csak meredten bámulom, hogy ezúttal is sikeresen ripityára törtem valamit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése