28. I just wanna kill the pain (+18)

Amelia Villain:

Alig néhány percnek tűnik az út a ND's-ig, és mikor Noah segítségével én is leszállok a motorról, régi ismerősként üdvözöl mindenki. Igaz, még nem tudom egyik embernek sem a nevét, de határozottan felismerem őket arcról, egy-egy mozdulatról vagy a hangjukról, mert az előző munkanap- vagy inkább munkaéj- mély benyomással volt rám.

- Penny nem jön ma?- csodálkozva nézek körbe, és akárhogy keresem, nem találom a magas, szőke lányt.

- Lehet, hogy csak késik- Noah egészen közel van hozzám, az egyre csak növekvő tömegben kénytelenek vagyunk egymáshoz préselődve haladni, ha nem akarunk elszakadni a másiktól, így akarva-akaratlanul is, de megfogom a kezét. Nyújt egyfajta biztonságot a jelenléte, míg nélküle, vagy Penny nélkül veszélyeztetve érzem magam ezen a helyen. Igazán jó lenne a jövőben elkerülni minden tudatmódosító szeres balesetet.

- Mindegy, addig megyek iszom valamit, mert teljesen ki van száradva a szám- kezem kiszakítom az övéből és egyenesen a pulthoz megyek, ahol amilyen gyorsan csak tudok egy poharat megtöltök csapvízzel. Ebből csak nem lehet bajom, hisz ez csak víz, semmi más.

A tömegnek köszönhetően a pult előtt is kígyózó sor keletkezik, amint beteszem a lábam, és hamar megfeledkezek az idő múlásáról. Valamikor éjfél körül esik be Penny, kócos hajjal, elkenődött sminkkel.

- Szia, minden rendben?- aggódom, mert nem úgy fest, mint aki teljesen jól van.

- Persze, csak volt egy kis dolgom, futás közben meg lefolyt a szemfestékem- a pult mögötti falon lévő tükörben megigazítja a haját és egy kicsit helyrepofozza magát, majd nekilát elkészíteni a kívánt italokat.

- Hogyhogy késő este intézed az ügyeid?- sokat gondolkodok azon, milyen dolga lehet. Hirtelen felém fordítja a fejét, arcáról döbbenet sugárzik. - Nem akarok FBI ügynök lenni, csak olyan furcsán mondta, mintha valami hivatalos dolgot intéztél volna, és ez..furcsa, na.

- Semmiség az egész- megnyugtatóan rám mosolyog, próbálja éreztetni, hogy minden rendben van. Elfogadom, nem akar róla beszélni. Nincs is ezzel baj, bizonyára nem rám tartozik.- Na de mesélj valamit! Azt csiripelik a madarak, hogy Noah és te nagyon jóba lettetek.

- Micsoda?- a felét tényleg nem értem a zaj miatt, a másik felét pedig nem akarom meghallani inkább- Ezt honnan veszed?

- Jim mesélte, hogy itt maradtatok késő hajnalig reggelizni, meg beszélgetni, és ma is együtt jöttetek- cserfesen megrántja a vállát, ráadásul mindeközben színes csodákat csinál, azokhoz hasonlót, amit én ittam.

- Penny, ugyan, egy házban lakunk, csak ő egy emelettel felettünk bérel lakást. Nincs abban semmi, hogy együtt érkeztünk- sejtelmes vigyort eresztek, szerintem nem csak ennyit tud, de nem vagyok hajlandó többet mesélni, mert túl sokan vagyunk. Ha csak ketten lennénk, vagy garantáltan kettőnk közt maradna a beszélgetésünk minden egyes másodperce, természetesen elmesélném neki, mi történt Noah és én köztem, de így hagyom őrlődni a kíváncsiságában.
- Persze- mosolyog rám, és ezzel le is zárul. Ő nem kérdez többet, én pedig nem kezdek bele a magyarázkodásba, hogy Jim mit láthatott, hallhatott, vagy következtethetett-e egyáltalán valamire a múltkori este történtekből. 
- Penny, te mennyire ismered Jimmyt?- furcsán érzem magam, hogy ezt a kérdést felteszem, mert sokkal egyszerűbb lenne, ha odamennék hozzá, és megkérdezném, hogy van, vagy bármilyen más módon beszélgetni kezdenék vele.
- Jim? A szakács?- kedvesen mosolyog, és úgy néz rám, mintha valami naiv kislány lennék, aki ártatlan és bugyuta dolgokat csinál- Oh, drágám!
- Most úgy érzem magam, mintha hülye lennék. Komolyan, engem érdekel, hogy ki ő. Még sosem beszéltem vele, és azt hiszem, egyszer vagy kétszer láttam csak- akarok találni valami arra utaló jelet, hogy Penny pozitív véleménnyel lesz róla, hogy majd elmesél egy történetet, amiből kivehető a jelleme, és megnyugtat arról, hogy ha bármi bajom van, forduljak hozzá bizalommal, mert segíteni fog, ám nem, egyáltalán nem hasonlít a válasz arra, amit én vártam.
- Jim meleg. Ezzel még nincs is baj, viszont a konyha..nos, az ő kéj-konyhája- a mondat végén körbenéz, megbizonyosodik arról, hogy senki sem figyel ránk, és közelebb hajolva, egészen halkan folytatja- Kétes alakok társaságába jár, ha jót szeretnél magadnak, messziről elkerülöd őt is, és a haverjait is. Ne hívjanak meg semmire, és inkább menj haza egyedül, oké?
Megrémít a tekintete, árad belőle a gyűlölet és az a mélyről jövő undor.
- Oké, de miért? Mármint, mitől olyan "kétesek"?- összezavar, hiszen mikor láttam, egyáltalán nem néztem ki belőle, hogy bármilyen alvilági összeköttetése lenne. De mint tudjuk, tévedni emberi dolog.
- Mia, ne akard tudni. A teljes igazság mindenki előtt titok, csak ő tudja, mi zajlik körülötte, és jobb, ha te sem szeretnél tudomást szerezni róla- bele kell törődnöm abba, hogy Penny nem fog többet elárulni.
Visszafogom magam meg a kíváncsi énem és a pult felé fordulva folytatom a munkát. A hangos zenétől alig hallok, de mindent megteszek annak érdekében, hogy felfogjam a rendeléseket. Egymást követik az emberek, mindenki csak mondja és mondja, egy perc nyugtunk sincs. A karjaimat alig érzem néhány óra elteltével, a lábam sajog, a fejem pedig majd' szétszakad. A halántékomhoz kapok, a tarkómba nyilalló zsibbadás elhomályosítja a látásom. Kénytelen vagyok megállni, a mosogatónak támaszkodva, fejem az egyik hűtő oldalának döntve állok. 
- Mia? Jól vagy?- Penny arcának körvonalai közeledni kezdenek felém, mire csak nagyokat pislogok, valamint megpróbálok bólogatni, de a fájdalom szinte ketté hasítja a koponyámat.
- Kicsit fáj a fejem- tompítok az igazságon, de csak mert nem szeretnék kellemetlenséget okozni- Nem tudod, van itt valahol fájdalomcsillapító?
- Szólj Noahnak, nála mindig van valami- lemondóan sóhajtok, és kilépek a pult mögül, hogy megkereshessem az említettet a tömegben. Tű a szénakazalban.
Azt hiszem, hiába kérek bocsánatot mindenkitől, akinek nekiütközök a tömeg kavarodása végett, senki sem veszi észre, ahogy nekicsapódok, felszabadultan táncolnak tovább. A már ismerős utat bejárva jutok el egy félreeső részhez, ahol már voltam, és a megérzéseim nem csalnak, Noah ott ül, szokásához híven farmerban, és egy ingben, amit az emeleten kapott magára érkezés után.
- Ne haragudj, zavarhatlak egy kicsit?- válaszra sem méltat, maga mellé ültet. Túlságosan is közvetlen, de lenyelem minden dacomat, elvégre ez csak egy kedves gesztus, én pedig csupán fájdalomcsillapítót kérek, egyszerű, mint az egyszeregy. 
- Sosem zavarsz- enyhe konyakszagot árasztva magából suttog a fülembe, a kivillanó nyakam cirógatja, és láthatóan azt hiszi, most aztán baromira felizgatott.
- Nincs véletlenül nálad gyógyszer? Szétesik a fejem- kissé elhúzódok tőle, mielőtt rám mászik a tömeg kellős közepén, mindenki szeme láttára. 
Már egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy jó ötlet volt hozzá fordulni segítségért, egyszerűbb lett volna lehúznom egy tequilát vagy valami hasonlót, és reménykedni abban, hogy elmúlik a fájdalom.
- Gyere, az emeleten adok- mire végig mondja ezt az egyetlen rövidke mondatot, végig simít a lábaimon, ekkor végképp rájövök, mennyire ostoba dolog volt ide jönnöm, de nincs mit tenni, a fájdalom nem akar alább hagyni, és ha már egyszer segít, most már kénytelen leszek követni őt.
Kettesével veszi a lépcsőfokokat, míg én csiga lassúsággal, a korlátba kapaszkodva követem. Noah sziluettje hirtelen eltűnik, és csak jó néhány fokkal feljebb látom meg az ajtót, ami félig nyitva maradt, mögötte pedig egy szoba bujkál a kíváncsi szemek elől. A földön mindenféle papírok hevernek, közvetlenül az ablakpárkány alatt, végig a padlón egy hatalmas ágyig. A berendezés igen csak pórias, mindössze egy komód és egy mosógép van, azok is úgy festenek, mintha csak véletlenszerűen csak lerakták volna őket valahová. A világítás gyenge, épp hogy látni lehet valamit, a villanykörte alatt egy kötél húzódik végig, az ablak felett az egyik vége, a szemközti falon a másik, elvétve néhány inggel. Szóval ez Noah második otthona, egy szoba tele a semmivel, holott az irodája és az egész alsó szint egy lakásberendezéssel és designnal foglalkozó magazin címlapjára hajaz.
Az egyik sarokban megakad a szemem rajta, ahogy egy táskában kutat, meg sem kérdezve engem, szeretnék-e leülni.
Mia, vésd az eszedbe, ő még mindig nem Louis, aki előzékeny és jól nevelt- mint egy mantrát, mondogatom magamnak folyamatosan ezt az egészet. Akaratlanul is eszembe jut a sérülésem, amikor Louis az akaratomat felülírva rohant velem a lakására, legjobb tudása szerint ellátta a sebem, orvost hívott, reggelit készített, gyógyszert adott. Noah pedig felhív magával az emeletre, ahol hideg van és üresség, egy szót sem szól, csak a kezembe nyom egy levél pirulát, majd egy 'vigyázz, mert erős lehet' kijelentéssel már le is robog, persze előtte még magához húz egy gyors csókra. Fogalmam sincs, honnan szerzett ekkora bátorságot, de tulajdoníthatjuk ezt az alkoholnak is.
Learaszolok a lépcsőn, s szinte visszaesve a pultba, a poharam után nyúlok. Emlékeztem arra, amint épp narancslevet öntök, de nem gondoltam volna, hogy alapról bekevert italok lapulnak a hűtőbe, ezért a gyógyszert bevéve egy jókora korty vodka-narancsot sikerül lenyelnem. Hiábavaló minden szitkozódás meg pislogás, bizony már visszafordíthatatlan ez a dolog. Türelmesen megvárom a hatást, legfeljebb erős fájdalmakra hivatkozva ismét a mosdóba zárkózok, és nem kell attól tartanom, hogy bárki is kitámogasson.
Penny és köztem néma beszélgetés zajlik le, aminek keretében biztosítom arról, hogy velem minden rendben, és nincs oka aggódni, ő pedig elhiszi, és mindketten dolgozunk tovább, s ezek után már szinte meg sem szakad a munkafolyamatunk. Hajnaltájt megcsappan a fiatalok száma, és már csak az igazán kemény mag marad bulizni, a zene már nem tűnik olyan hangosnak, és nem csak a fejfájásom múlik el, de zárásra minden gátlásomtól megszabadulva maradok kettesben Noahval. Egyértelműnek tűnik, hogy egyikünk sem akar most hazamenni, és a zárás ráér néhány órával később is. Penny távozása után nem sokkal már a leheletét érzem a nyakamon, kezei körbefonódnak a csípőmön, néhány pillanattal később pedig már a pulton ülve, lábaimmal minél közelebb húzva csókolom meg. Fogalmam sincs, mi történik velem, de minden félsz és bátortalanság eltűnik belőlem. Karjaim az inge alá bújtatom, érzem, amint megfeszülnek a hátizmai, és abban a pillanatban emelkedek fel addigi helyemről. Az ölében tartva, óvatosnak vagy gyengédnek egyáltalán nem mondható mozdulatokat téve cipel fel az emeletre, ahol néhány lépést megtéve egy immáron fűtött szobában árválkodó ágyra esünk. Nem tudom, talán így tervezte, vagy nem sikerült bemérnie a távolságot a küszöbtől egészen idáig, de nem érdekel. Ujjaimmal újra meg újra végigszántom felhevült bőrét, miközben ő már rég a blúzom kigombolásával bajlódik. Minden egyes sikeres mozdulat után perzselő csókot hagy a nyakamtól kezdve, a dekoltázsomon át a hasam aljáig. Még mindig azt hiszi, ez az, amitől beindulok, és nem egy hirtelen jött ötlet, vagy a vágy, hogy valahogyan sikerüljön elfelejtenem minden szarságot, ami velem történt. 
Louis felbukkanásával több régi sebet kellett felszakítanom, mint amennyit valaha is akartam, és egyenlőre ez az egyetlen dolog, amivel le tudom foglalni a gondolataimat, amik végre nem a múltam körül forognak, nem kell álmatlan éjszakákon Thomasra gondolva forgolódnom, hogy mennyire fáj, amit tett, és nem kell szembenéznem azzal a kudarcommal, hogy Louis végül nem nekem vallott szerelmet, mint ahogy a tündérmesékben szokás, hanem elnyerte szíve hölgye kezét. Na jó, ez így elég erős kifejezés, de így igaz. Napról napra egyre több, és több kép bukkan fel az újságok címlapján, és én egyre biztosabb leszek abban, hogy csak én magam vagyok olyan vak, hogy nem látom, ez a helyes. Nem az, amiről én álmodoztam hetekkel ez előtt, nem az az érzés, ami néha fojtogat, és létezni sem tudok tőle, hanem hogy Louis és Eleanor egy pár újra, a rajongók boldogok, a menedzserek boldogok, mindenki, de a legfontosabb, hogy talán Louis is végre megtalálja a lelki békéjét, és nem kell az éjszaka közepén egy vadidegen lány lakása előtt állnia az autójával, csak azért, hogy lemehessen focizni valahova.
Megunva Noah lassuló tempóját, érzékivé váló érintéseit, magam alá gyűröm, hogy végre ő is elfelejtse az inget meg az elegáns gönceit.
- Gyönyörű vagy amikor beindulsz- egy hullámos tincsemet eltűrve húz közel magához, de nem csókol meg. A szemembe néz, mintha meg akarna babonázni, meggyőzni valamiről. Kár, hogy nekem kell hitegetnem őt, hogy megmaradjon a munkám és a teste. Mert nekem már nem kell más, csak hogy fizessen nekem egy valamivel tisztességesebb munkáért, és mindeközben rendelkezésemre álljon minden egyes négyzetmillimétere.
- Fogd be, nem érünk rá erre- ajkaim erőszakosan az övéihez nyomom, körmeimmel végigkarmolom a mellkasát, minek hatására egy mélyről jövő nyögés hagyja el a száját. Az övcsatjához közeledve ujjaim elkalandoznak, és addig hagyom szenvedni, míg el nem érem a kellő hatást, amikor is újra maga alá gyűr, és megfeledkezve törékeny női mivoltomról rángatja le a fehérneműm, hogy aztán kezdetét vehesse a néhány órás eszméletvesztés, Nem finomkodik, és pontosan ez az, amire most szükségem van. Egy idő után a hajamat rángatva vonaglik rajtam, de már ez sem érdekel. Mintha egyszerűen csak kikapcsolt volna minden fájdalmat érzékelő belső kapcsolóm, sőt, egyenesen élvezni kezdem, és belemegyek a játékba, minek végeredménye, hogy véresre kaparjuk a másikat. Mikor már túl közel hajol a felsőtestével is, és nem találok kapaszkodót magamnak, fogaimmal a vállába marok. Hirtelen mozdulatlanná válik, de ahelyett, hogy kérdőre vonna, arcom durván a sajátjához húzva ledugja a nyelvét a torkomon, majd addigra már szétrepedezett alsó ajkaimat tovább harapdálja. Megérzem a vérem vasas ízét, és ettől újabb fokozatra emelkedik a hangulatom, érzem, hogy megfeszül a hasfalam belülről, és megint csak jobban érezni akarom Noaht magamon, és magamban egyaránt.
- Várj- kezeimet összekulcsolva feltámasztja az ágytámlához, sajátjaival pedig lefog engem és a végtagjaimat is, hogy így érjünk el mindketten a csúcsra. 
Sikítani tudnék, mert olyan érzésekkel fekszem továbbra is Noah alatt, mintha minden egyes pocikám le akarna válni, fáj a térdem, a csípőm, a vállaim, mindenem. Noah kiserkent vérét szétmaszatoltam a tenyeremmel, így az keveredik a sajátommal.
- Sosem gondoltam volna, hogy ilyen vadmacska vagy- nevet rám Noah, szája széléről lenyalva valamelyikünk vérét. Ennek már semmi jelentősége, az ágyon belül mindenünk keveredett, már nincs 'enyém' meg 'övé', csak amit mi alkottunk, a mi DNS-einkből keveredtek össze.
- Én sem- miután magamra rántom az ingét, hozzá hasonlóan egy szál cigihez nyúlok. Most úgy érzem, szükségem van rá, mert az adrenalin száguldozik bennem, az őrületbe kergetve ezzel.
Hajam a jobb vállamra húzva nyúlok újra az éjjeli szekrény felé, hogy a piros öngyújtóval meg is gyújthassam a cigim. Ehhez azonban át kell nyúlnom Noah előtt, aki kapva az alkalmon belemarkol a fenekembe, és a fülemhez készül hajolni, gondolom a mocskos vágyait ecsetleni, de nem vagyok rá kíváncsi. Amíg én nem akarok valamit, addig úgy sem kapja meg, mert örül, hogy néha aláfekszem, és ez maradjon is így még nagyon sokáig.
Amint szétárad a testemben a nikotin, élvezni kezdem a helyzetem.
- Költözz hozzám- búgja a fülembe, miközben a belső combom simogatja. Ujjai alatt vörös csíkok húzódnak, de nem bánom, hisz ő is tele lett sebekkel.
- Minek?- nézek rá félvállról. Ha meg tudja válaszolni ezt úgy, hogy nem remeg meg a hangja, és sikerül mellőznie az 'izé' szót, bele is egyezek.
- Azt akarom, hogy mindig mellettem maradj, baby- kábult vallomását megpecsételi egy csókkal, ami ezúttal nem durva, ajkaink becézgetik egymást, és az időközben elégett cigarettánkat elnyomva mozdulunk egymás felé. Tenyere felcsúszik a hátamon, ezúttal szigorúan az ing felett, én pedig torzonborz hajába túrva kérek bocsánatot minden általam okozott fájdalomért.- Na? Mit szólsz?
- Benne vagyok, de csak ha nem zavarlak- előveszem a régi, visszahúzódó Ameliát az agyam legeldugottabb zugából.
- Ne őrjíts meg- nevet rám, és arcom minden szegletére apró puszit nyom.

Az elkövetkezendő napjaink tehát úgy telnek, hogy amíg világos van, a holmijainkat az ND's emeletére pakoljuk fel, éjszaka dolgozunk, és már-már hagyománnyá válik a zárás utáni szex. Mindketten tudjuk, hogy szükségünk van rá, mert túl sok energia gyülemlik fel bennünk az este folyamán. Egy idő után már az sem aggaszt, hogy folyton fáj a fejem, hiszen a fájdalomcsillapítót minden este beveszem egy kis konyakkal, vagy valami ütősebbel, mert szinte azonnal elmúlik minden bajom, és ha nekem is ahhoz támad kedvem, a frissen berendezett hálószobánkat szétkaphatjuk Noahval egy vad menet alatt, mert még akkor sem fáj semmi, szinte repülök.
A bajok csak akkor kezdődnek, amikor hirtelen azon kapom magam, hogy elfogyott egy egész levél gyógyszer, és nem találok másikat sehol.
Munka közben felrohanok az emeletre, remegő kezekkel kutakodok a fiókokban, mindet kihúzom, és mikor nem találok semmit, üvöltve csapkodok mindent.
- Édesem, mi a baj?- Noah rémülten közelít felém, lefogja a kezeimet és nyugtató hatású csókokat hint a számra.
- Elfogyott! Érted? Nincs több- kirántom magam a karjai közül, és a fejbőröm fájdalmának javára tépi kezdem a hajam. Hirtelen kitör belőlem a bőgés, a fel mellett csúszok le a földre, ahol összegömbölyödök, akár egy kismacska- Szét fog robbanni a fejem. Noah, csinálj valamit, kérlek.
- Miért nem szólsz nekem ilyenkor?- közelebb lép, és könnyáztatta arcomra újabb puszikat ad. Zsebéből kivesz egy gyógyszeres dobozt, és a poharamért indulva távolodik el tőlem.- Még szerencse, hogy én is migrénes vagyok, nálam mindig van, ha elfogy, szólj. Rendben?- a kezembe adja a két fehér pirulát, majd miután beveszem, odanyújt egy korty whiskeyt is.
- Köszönöm- bólogatok, reagálva előbbi kérdésére.
- Mit szólnál, ha ma már nem mennél vissza? Pihenned kellene- kezével megtámasztja az állam, felbiccenti, és a gyógyszer hatására érzem, hogy elfeketedik a szemem. Később szoktam bevenni a pirulát, és csak egyet, ezért furcsállom, hogy máris felpezsdül bennem a vágy, de nem tudok ellenállni neki.
- Maradj fent velem- magara rántom, és megcsókolom. Nem durván, most nincs ahhoz energiám, egészen finoman.
- Nem viselkedhetünk így minden este- mormolja, de én akaratosabb vagyok nála. Felrángatom a földről, és az ágyra lököm.
- Ki tiltotta meg?- nézek fel rá a csípőjének vonalából, zsebéből egy csomag óvszert halászok elő, majd ismét kezdetét veszi a játék, amiben én vagyok az ő királynője, és soha, semmikor nem mondhat nekem nemet.

Louis Tomlinson:

A repülő ablakán kinézve csak a szárnyakat látni, és a vöröslő ég alját. Hajnalodik, és azóta nem sikerült aludnom egy szemhunyásnyit sem, amióta elindultunk. Most visszatérünk Londonba, el sem hiszem, hogy láthatom Miát, és a családját is. Kötelességemnek érzem, hogy megismerhessem őket, s a jövőben is jó kapcsolatot ápolhassak velük.

Eleanor édesen szuszogva dől a vállamnak, és amint körbepillantok, a többiek is jórészt alszanak, csak Harry mered ugyan úgy kifelé, mint ahogy én is.

- Pszt, Hazz- úgy viselkedünk, mintha még mindig az iskolában lennénk, és tilos lenne beszélgetnünk egymással.

- Nem alszol?- suttogja vissza felém csodálkozva.

Megrázom a fejem, és a barátnőm fejét átbillentve egy párnára, átülök Harry mellé. Feszülten sóhajtok, nem merem kimondani, amit gondolok.

- Ki vele- fordul felém, és fejbe kólint- Különben agyvérzést kapsz.

- Nem tudom- hazudom, és megrántom a vállamat- Aggódom Mia miatt, de közben idiótának érzem magam, amiért ennyire bele akarok szólni az életébe, holott felnőtt nő, és..

-..szereted, ez természetes- mondja lazán, mire megakad a levegő a torkomon.

- Mi? Harry, te..áh- készülnék visszaülni El mellé, hogy bebizonyíthassam magamnak is, hogy őt szeretem, de Harry megakadályoz.

- Én, mi, Louis? Talán azt akartad mondani, hogy képzelődöm?- bosszúsan pillant rám- Ha nem hiszel nekem, akkor legalább saját magadnak ne hazudj. Mikor El megérkezett utánad a turnéra, tökéletesen végig aludtad az éjszakát, ugye?- bólintok, eddig igaza van- Látod. Most pedig, csak beteszed a lábad Londonba, és már nem is tudsz kezdeni magaddal semmit. Azért én a helyedben elgondolkodnék ezen.

- Tudsz valamit, amit én nem?- vonom kérdőre, mert ilyenkor mindig az van, hogy egyedüli tudatlanként élem az életem, miközben mindenki jobban tudja, mi történik a szeretteimmel, vagy bárkivel, aki az életem része, mint én.

- Ember, én rángattam ki annak a féregnek a szórakozóhelyéről, és végig téged keresett- elfordítja a fejét az ellenkező irányba, és tudom, megint én leszek a hülye.

Nem törődve ezzel ülök vissza, hamarosan megkezdjük a leszállást, és én amint lepakolok a lakásomba, megtalálom a módját, hogy leléphessek egyedül H.Estate-be. Muszáj látnom őt.

- Louis, minden rendben?- pislog fel rám Eleanor, édesen, álmosan.

- Minden rendben- gyors puszit nyomok a szájára- Hamarosan leszállunk.

Bólint egyet, s felegyenesedik az ülésen, és én csak nézem őt. Itt ül mellettem, csupán néhány centiméter távolságra. Ez volt, amire vágytam, nem? Ezt akartam. Mégsem tudok most örülni, és bármennyire vonzó, hogy egy ilyen gyönyörű lányt tudhatok magam mellett, egyszerűen meg kell küzdenem minden másodpercben azzal, hogy tudjam őt szeretni úgy, ahogy régen. Hiszen szó sincs arról, hogy ne szeretném, mert de, és lassan bele is őrülök ebbe, de már nem úgy. Valami megtört, valami hiányzik, és bár csak tudnám, hogy mi az. Ösztönösen fogom meg a kezét, ami a kapaszkodóba mélyed, de már rá sem kell néznem, hogy tudjam, fél a landolástól. Az ablakot bámulom megint, hüvelykujjammal néhányszor végig simítok a kézfejét, mert ez valamennyire megnyugtatja. Ismerem őt, mint a tenyeremet, nincsenek titkai előttem, mert a szemeiből, akár egy könyvből, olvasni tudnék, és a gesztusai is mindig folyton elárulják.

- Rá gondolsz megint, ugye?- csalódottan szólít meg, egy leheletnyi fájdalommal a hangjában.

- Nem- mosolygok rá- Csak elbambultam.

- Oh- lepődik meg. Nem hisz nekem, de sosem fogja a szememre vetni, hogy mondjak igazat, mert..könyörgök, ő Eleanor! Még akkor is ő kért bocsánatot tőlem, amikor szakított velem, és ő volt az, aki eljött a lakásomhoz békülni, ő készíttetett nekem békülős karkötőt a régi, levetett cérnaszálak helyett.

- Nem kell aggódnod szerelmem- mosolygok rá, és magamhoz ölelem. Válla felett rápillantok Harryre, aki a fejét rázva fordul előre. A szemeivel meg tudna ölni, és Zayn is felfigyel a köztünk lezajló párbeszéd-félére.

A hangulat nem javul, még akkor sem, amikor a terminálhoz érkezünk, és kezdetét veszi a búcsú.

- Ne felejtsd l, amit mondtam- veregeti meg a vállam Harry, és kifordul ő is a saját taxija felé, ami mellett már ott áll Anne és Gemma is, akik tárt karokkal várják, és szorosan magukhoz ölelik a fiút, aki pillanatok alatt válik ugyan azzá a kisfiúvá, akinek a kezét évekkel ez előtt elengedte az anyukája. 

Én Eleanor oldalán hagyom el a repteret, taxiba ülünk, és meg sem állunk a lakásomig, ahol feltűnően gyorsan dobálok szét néhány cuccot. Az egyik bőröndömből tiszta ruhát halászok elő, és magamra zárom a fürdőszobát, egy szót sem szólva Elhez, aki valószínűleg még mindig megszeppenve áll a nappaliban, ahol kikerülve, sőt, egyenesen arrébb téve őt, elviharzottam mellette.

Amíg a forró víz zubog rám, tisztázom a gondolataim és a jelenlegi helyzetem. Az a legtisztább, ha elmegyek hozzájuk, és megkeresem. Talán látni sem akar engem, de nem érdekelne az sem, ha kitenné a szűröm, csak láthassam, hogy jól van.

- Louis, azt hiszem én haza megyek pár napra a lakásomba- ezzel fogad El, majd mikor kiül a döbbenet az arcomra, folytatja- Csak össze kell szednem néhány holmit, meg el kell kezdenem folytatni a dolgomat, ami félbe maradt.

Megkönnyebbülök, és nem csak azért, mert ezeket mondta, hanem mert magába kerített egy pillanatra a féltés, a szívem zakatolni kezdett, és az üresség apró szikrája is vissza akart térni egyszerre. Ezek után már nem aggódhatok amiatt, hogy nem Eleanor mellett a helyem, hiszen, ha most újra azt mondta volna, hogy vége, ugyan azt éreztem volna, mint akkor, amikor megtette ezt, tehát aggodalomra semmi okom, szeretem én őt eléggé.

- Rendben, menj csak- magamhoz húzom és finom puszikat hagyok a homlokán- Este nem lenne kedved elmenni vacsorázni?- egy tincset tűrök a füle mögé, és megmosolyogtat, ahogy zavartan vigyorogni kezd.

- Van más választásom?- nevet rám csillogó szemekkel, mire csak megrázom a fejem és megcsókolom.- Akkor ebben az esetben, igen.

- Hatra érted megyek- ölelem meg szorosan, és útjára engedem.

Amint kilép az ajtón, villámgyorsan felöltözök, rendbe szedem magam és elindulok London szélére, ám nem számítok arra, ami akkor és ott engem vár.