0. Prológus

Sziasztok!

Borzasztóan furcsa érzés úgy írni ide, mint író és nem mint olvasó. Nem tudom, mennyire lesz érezhető, hogy az első írásom, és nem is kérem, hogy nézzétek el nekem a hibákat. Komolyan kíváncsi vagyok, hogy aki idetéved, mit gondol. Tetszik, nem tetszik? Tehát, mielőtt tovább lépnétek, szeretném, ha hagynátok a rész alatt néhány sort, vagy pipát.

Őszintén szólva, ez még tényleg csak egy rövid, bevezető jellegű rész, de jövőhéten kedden hozom a folytatást! :)

xx Lu

A londoni Haygate Estate nem patinás épületeiről híres, de aki itt lakik tudja, egyáltalán nem az zajlik itt, amit mások gondolnak. Ez nem egy drogtanya, itt sokgyerekes családok is laknak. A játszóterek üresek, a hinták magányosan himbálóznak, az utcák hajnaltól kora délutánig szinte üresek, de ettől még nem lesz semmiféle különösen kegyetlen gyilkosság helyszíne.

A rozsdás vasúti felüljáró szinte aranyként csillog, ha tiszta az ég és kisüt a nap, ilyenkor gyönyörű minden. A fák levelei között átszűrődő fény becsíkozza az aszfaltot, a nemrégiben elálló eső illata szétterül a magas betonépületek között.

A barátság is így kezdődik. Az esővel. Találkozol valakivel, akinek már a jelenléte is hideg zuhanyként ér, úgy érkezik, mint egy hurrikán. Szétdúl mindent, mégis ő az egyetlen, aki jobbá teheti az életed. Nem vagy más, csak egy elveszett kölyök, aki túl hamar felnőtt, és nincs szükséged senki másra, csak egy másik, hozzád hasonló barátra, akinek ugyan úgy szüksége van egy segítő kézre, mint neked. Ketten talán helyrehozhatjátok, amit az élet elbaltázott. Sors? Nem, puszta szerencse.

A közös szenvedély és a kitűzött cél érdekében testvérekké váltok, mert nincs más választásotok. Az együtt töltött idő összekovácsol, és a széthulló családok darabkái egymásra lelnek. Nem kell többé egyedül lenni a világ végén, nem kell magányosan várni arra, hogy elálljon az eső, mert lesz, aki tartja az esernyődet, ha már mindkét kezed elfáradt. Mindig ott lesz melletted, ha szükséged van arra, hogy legyen valaki, akinek jó éjszakát kívánhatsz, vagy csak meg akarod tudni, hogy érzi magát. És te ott leszel neki, amikor el akar menekülni, amikor nem akar szembe nézni a problémákkal, amikor csak időre van szüksége, hogy összeszedhesse magát. Olyankor kézen fogod, elmenekültök a nyilvánosság elől és csak vagytok. Mert együtt még csak úgy lenni is jobb, mint bárhol máshol, bárki mással csinálni valamit és mert ezért vannak a barátok. Lenni.

De ha kitisztul az ég, és a felkavart állóvíz megnyugszik, akkor...? Amikor már nincs görcsösen szükség a másikra, akkor utatok szétválik, és minden visszatér a régi kerékvágásba, tarthatod egyedül az esernyőt, neki nem lesz már miért elbújnia, nem kér majd az esti elköszönésekből, nem lesz miért együtt lenni, és már maga a létezés is pokollá válik? Talán. Vagy jöhet egy bárányfelhő, aki anélkül, hogy erőszakosan érvényesítené akaratát, újra összeterel titeket, mert rájöttök valami nagyon fontosra, ami egészen az idáig nem tűnt fel: szükségetek van egymásra. Jobban, mint azt bárki gondolhatná.