8. One step closer

Drága Olvasóim! :)

Kezdem azt hinni, hogy mégsem a kedd a legmegfelelőbb nap a frissítésre, mert eddig csak nagyon ritkán töltöttem fel akkor a részeket, és továbbra is fenntartom a változtatás jogát. Ki mondta, hogy nem lehet kedd bármelyik másik napon?:)

Már annyira várom, hogy ti is megtudjátok a folytatást, de- ahogy a cím is utal rá- mindig csak egyet szabad lépni. :)  Nem is húznám nagyon az időt, csak szeretném megköszönni az elképesztően kedves hozzászólásokat, őszintén megleptek és rettentően örültem nekik. :) Ráadásul sikerült elhárítanom az összes problémát az elkövetkezendő hetekre nézve, ami annyit jelent, hogy történjen bármi az isten háta mögött augusztus végéig, nem nagyon fogok csúszni a részekkel, hacsak nem szívódik fel a wifi (nagyon remélem, hogy nem fog!:D)

Jó olvasást, és további szép vasárnapot! :)

xx Lu

A több ezer mérföldes utazás egyetlen lépéssel kezdődik.

Louis Tomlinson

Mia távozása elgondolkodtat. Nem hiszem, hogy csak és kizárólag a testvérei miatt rohan el ilyen hirtelen, de nem szólok semmit. Ha eddig nem tudtam maradásra bírni, akkor most sem fog menni. Pár percet várunk mindannyian, mielőtt megszólalunk, a csendet végül Niall töri meg, aki szemöldök húzogatva kezd magyarázni.

- Kedves lány.

- Ne kombinálj- löki meg Liam.

- Igen, nagyon kedves lány, és nagyon jó barátok lettünk- helyeselek és lelkesen avatom be a többieket a tervembe- Srácok, segítenünk kell neki.

- Oké, elhiszem, hogy jól néz ki meg tökre jó arc, de ne felejtsd el, hogy nem kell neked megoldanod mindenki problémáját- vág a szavamba Harry, aki annak ellenére, hogy mennyire megemberelte magát néhány percre, most ismét kissé lekezelő hangon beszél róla.

- Nem felejtem. Pláne, ha ilyen elbűvölően emlékeztetsz rá. Egyébként meg nem pénzről van szó- a kérdő tekinteteket látván részletezni kezdem a tervet- Mia húga hetek óta kórházban van, és vele van az anyukájuk is. Ő az egyetlen édestestvére, rajta kívül négy lurkóról kell Miának gondoskodnia. Erőn felül teljesít minden nap, a nevelőapja pedig nem sokat könnyít a helyzetén. Ha kikerülök innen, elviszem Birminghambe, ugyanis ott műtötték Jenst.

- Oké, de mi a terv?- Liam türelmetlenül előrébb hajol, a körém gyűlő társaim úgy szint.

- El kell jönnötök velem oda, Mia nélkül. A húgának sok erőt adhatunk a puszta látogatásunkkal. Kérlek!

- Ennyit megtehetünk érte- Zayn talán az egyik rajtam kívül, aki tudja, milyen az élet sok kistestvérrel. Liam és Niall helyesel, Harry pedig csak akkor bólint rá, amikor már mind a négyen őt nézzük.

- Nem vagyok szőrösszívű, tudjátok. Természetesen én is szívesen ellátogatok ahhoz a kislányhoz. Mert kislány, ugye? Mert nem hiszem, hogy jót tenne egy frissen műtött tinédzsernek, hogy a szívbajt hozzuk rá.

- Történetesen egy 13 éves lányról van szó, akit szívelégtelenséggel műtöttek, úgyhogy óvatosnak kell lennünk- őszintén örülök, hogy mind beleegyeztek.

Alig várom, hogy lássam Mia arcát, amikor újra megölelheti Jennát és őszintén szólva már én is nagyon kíváncsi vagyok a "kis Mia"-ra, mert a hallottak alapján úgy hasonlítanak, mint két tojás, noha Mia szerint Jenna, fiatal korából kifolyólag, gyermekarcú, és a haja valamivel hosszabbnak tűnik, mint nővéréé, hiszen vagy egy fél fejjel alacsonyabb nála, vagy talán még egy kicsit többel.

- És hogy gondoltad ezt az egészet? Hipp-hopp fogod, betuszkolod a kocsidba újdonsült barátunkat és elrabolod?- Liam rögvest rátapint a lényegre. Amilyen makacs ez a lány, még az is lehet, hogy feljelent emberrablásért, amiért elviszem a városból.

- Valami olyasmi- mosolygok magam elé és felidézem heves tiltakozását.

A fiúk még nagyjából fél órát maradhatnak, majd a látogatási idő leteltével ismét magamra maradok. Megfojt a kórterem, de a folyosóra semmi kedvem kimászni, ezért csendben elfoglalom magam. Niall és Zayn behozták a laptopom, így egy gombnyomás után már olvashatom is az aktuális híreket, pletykákat, és felnézek néhány közösségi oldalra. Bár ne tenném! Mindenhol csak azt látom, hogy kórházba kerültem, mentőt kellett hívni hozzám, ráadásul válogatott baromságokat olvasok az állítólagos betegségemet illetően.

Néhány bejegyzésen jót nevetek, de amikor meglátom az utálkozó hozzászólásokat, amiben Miát támadják, kicsit felhúzom magam. Azonnal tudatom mindenkivel, hogy jól vagyok, a végére pedig odabiggyesztem, hogy ne bántsa senki a "titokzatos lányt", mert ő nem tehet erről, pusztán ott volt, amikor szükség volt a segítségére. Nem nevezem meg őt, de a leglelkesebb követők már ráaggatták a Jó tündér jelzőt. Igazán illik rá, ennek ellenére elég nehéz elképzelnem őt varázspálcával, talpig kislányos öltözetben. Megmosolyogtat a tény, hogy külön bejáratú védőszentem akadt, és ezekkel a pozitív gondolatokkal hajtom álomra a fejem.Holnap hazaengednek, ha éjjel nem lesz lázam, a pár napos pihenést kell csak betartanom, és az én Jó tündéremnek tett ígéretemet.

~

Reggel frissen ébredek, és meg sem várva a reggelit, pakolni kezdek. Minden ruhám és személyes tárgyam bedobálom a táskámba. Elképzelhetetlennek tartom, hogy ennyi holmim legyen csupán pár kórházban töltött éjszaka után. Túl sok felesleges csetreszt hoztak be. A szürke pulóvert hagyom utoljára. Gondosan összehajtom, és miután a kupac tetejére rakom, úgy döntök, mégis felveszem.

Odakint hatalmas pelyhekben esik a hó, minden vakítóan fehér. A fákat, az utakat, a padokat, de még a telefonfülkéket is, ameddig a szem ellát, mindent fagyos hó takar.

Messziről megismerem a hatalmas fekete autót, ami begurul a parkolóba. Kapucnimat a fejemre húzom, megigazítom a sálam és nekivágok a havazásnak. Amilyen gyorsan csak tudok, ellavírozok a kocsik között és elfoglalom a vezető melletti ülést.

Nem beszélünk sokat, Harry az utat figyeli, a többieknek pedig dolguk akadt, így csak ketten vagyunk. Egész idő alatt csak a rádió szól, hol halkabban, hol hangosabban. Mindenesetre nem zavarjuk az adást a beszédünkkel.

A Range felgördül a kocsifelhajtóra és a motor leállítása után fordul felém ideiglenes sofőröm.

- Jobban vagy?- azt hiszem ennyire komolynak régen láttam őt. Tudom, nem teljesen arra céloz, hogy fáj-e valamim, legalábbis nem a fizikai fájdalomra érti.

- Most, hogy visszakaptam a legjobb barátomat, remekül- mosolyodok el és mint egy végszóra, megkordul a hasam.

- Én sem ettem ma még- jegyzi meg az üresen kongó gyomromra célozva. Kiszállunk mindketten a hatalmas járműből, segít bepakolni a táskámat, aztán már megy is. A garázsba belépve végigsimítok az autómon, ami az üres térben árválkodik. A bal oldali ajtó mellett elhaladva megakad a szemem egy hosszú, barna hajszálon, ami ragaszkodik a fejtámla huzatához. Kellemes érzés fog el, kinyitom az ajtót, és a hosszú szálat a földre készülök ejteni. Sokáig nézem, és azt kívánom, bár csak Eleanoré lenne. Elengedni még sem tudom, inkább visszaejtem a bőrülésre és visszacsukom a kocsiajtót.

Egészen furcsa érzés itthon lenni. Ez az idei első hó, én mégsem érzek késztetést arra, hogy belevessem magam, semmi lelki erőm hozzá. Egy forró teát kortyolgatva és néhány szelet pirítóssal a tányéromon terpeszkedek a nappaliban. Egyedül. Mindenki visszaköltözött a saját lakásába, ami teljesen érthető. Elvégre nekünk lazítanunk kéne, és nekik is megvan a saját dolguk.

A nappali pang, mindenhol csend van, még úgy is, hogy megy a tévé. A telefonomat figyelem minden másodpercben, hátha történik valami, de egy idő után kénytelen vagyok feladni. Az érintetlen reggelimet a kukába dobom, már elmúlt az éhségem, rá sem bírok nézni az ételre. Kinyitom a nappaliban lévő összes ablakot, elhúzom a függönyöket, és keresgélni kezdek a fiókokban. Nem hiszem el, hogy nem maradt még néhány darab. Kell lennie. Szükségem van rá.

Megvagy- gondolom magamba, amikor kezembe veszem a karton dobozt. Lerángatom róla a fóliát és kiszedek egy szálat. A rejtekhelyre bedobott kacatok közt találok egy öngyújtót is, és az ablakba ülve kényelmesen, ráérős tempóban elkezdem szívni a cigit. Egyiket a másik után, kisebb-nagyobb szünettel. A harmadik felénél érzem a kellemetlen, keserű ízt a számban, de nem hagyom abba. A csend, ami rátelepedett a környékre, lehetővé teszi, hogy minden egyes slukknál halljam, ahogy serceg a papír, és a vakító fehérségben szinte világít a vöröses színű parázs. Elég egy gyengéd pöccintés és az egykor narancs színben pompázó égő papír szürkén hull alá. Az ablakpárkányon elszórva mindenhol hamu van, egy kevés a szőnyegre is potyogott, de nagy része házon kívül maradt. A már-már síron túli csendet néhány ütemes kopogás zavarja meg. Összerezzenek, majdnem kiejtem a kezemből a cigarettát, de az utolsó pillanatban meg tudom akadályozni az ablakból való kizuhanásomat, és minden épségben marad körülöttem.

- Nyitva van- a hangom, mintha nem az enyém lenne. Rekedt, száraz, szinte karcolja a levegőt.

Az ajtó lassan nyitódik, a belépni kívánót elrejti előlem néhány pillanatra az előszobában lévő oszlop szerű fal. Bátortalan lépések hallatszódnak mögülem, és pontosan tudom, mikor kell megfordulnom, hogy a vendégem ne a hátamat lássa. A látványtól viszont kiesik végleg a kezemből a parázsló kátrányos papír, és ijedtemben a hófehér szőnyegen taposom el.

- Nem akartalak megrémiszteni, ne haragudj. Én csak..- a száját rágcsálja, és alig mer felnézni. Barna haja arca elé omlik, nem túl hosszú ismeretségünk alatt még sosem láttam ennyire zavarban, vagy..hát nem is tudom igazán mi ez.

- Mia, nincs gond. Én vagyok a hülye, hogy nem megyek ki- veszem fel a földről a csikket és kidobom az ablakon. Tekintetem a fekete foltra téved. Eltűnődök azon, mit is lehetne csinálni, de a legjobb azt hiszem, ha nyomban eltüntetem a szőnyeget innen, mert bűzlik az égett műszál szagától az egész nappali. Lazán feltekerem a hőtől meglágyult anyagot és félretolom.

- Én csak.. gondoltam megnézem, hogy vagy. Buta ötlet volt, nem akarlak zavarni- már menne ki, de szerencsére időben elkapom a karját.

- Ne butáskodj, örülök, hogy itt vagy. Addig sem emészt fel a magány- belegondolok az elmúlt húsz percembe és egyenesen szánalmasnak érzem magam- Kérsz valamit inni?

- Nem köszi. Tényleg csak tudni akartam, jól vagy-e – mintha meg sem hallanám, amit mond, töltök neki is egy bögre teát, és két bögrével a kezemben érek vissza a nappaliba, ahol már Mia helyet foglalt unszolásomra.

- Akkor jó, mert egyedül nem tudok meginni ennyi teát- leteszem elé a gőzölgő löttybe, fintorogva leteszem én is a bögrém és felé fordulok- Tulajdonképpen hogy találtál ide?

- Zayntől tudom, hol laksz. Kerestelek a kórházban, de már nem voltál sehol. Amikor megkérdeztem, hol vagy, azt mondták, haza engedtek, de hogy van egy üzenet számomra. Zayn meghagyta nekik, hogy adják nekem oda a címed- szinte egy levegővel mondja ki ezeket a szavakat, mindeközben felkuporodik egyetlen egy kis mintákból kirajzolódó négyzetbe.- Azt sem tudom, miért vagyok itt.

- Mert a barátok már csak ilyenek- suttogására suttogással válaszolok. A mondatomra felkapja a fejét és mélyen a szemembe néz. Megilletődött, nem is kicsit. Keze s lába megremeg, szemei csillogni kezdenek. Hosszú másodpercekig nem szólal meg, majd mikor sikerül helyreállítania a légzését, megpróbál néhány szófoszlányt kipréselni görcsösen összeszorított fogai közül.

- Azt mondtad, barátok?- még engem is kiráz a hideg mind azután, hogy jóleső érzés szalad végig a bőrömön. Rájövök, nem akarom többé szomorúnak látni, azt szeretném, ha nevetne, ha táncolna, mert ilyen még nem volt. Olyan még nem történt az elmúlt hetekben, hogy valaki önzetlenül a kezét nyújtotta volna ennek a lánynak, aki most is, ahelyett, hogy pihenne, vagy szabadságát élvezné, inkább felkeresett, hogy jól vagyok-e. Pedig kutya bajom. Tényleg.

Nem szólalunk meg, csak hangosan nevetni kezdünk. Még talán mi magunk sem tudjuk, hogy min, de ez így a jó. Az órákig tartó beszélgetést elhalasztjuk, mert idő van, az ikreket el kell hozni az óvodából. Mia sietősen kapkodja magára a kabátot, sálat, zsebében kesztyűje után kutat, mikor megállok mellette. A falnak támaszkodva húzom fel az első pár cipőm, ami a kezem ügyébe kerül, hanyagul a hátamra dobom a kabátomat.

- Nem kell kikísérni, maradj csak. Nagyon hideg van kint- bohókásan meglöki a vállamat, de csak annyira, hogy ne essek el.

- Csak nem gondolod, hogy hagylak sétálni!?- még a feltételezés is meghökkent, ezért a kelleténél ingerültebben teremtem le Miát - Szépen beülünk a kocsiba, és hazaviszlek titeket. Biztosan nem fogsz két kisgyerekkel a hidegben mászkálni!

- Louis..- ellentmondást nem tűrő tekintetemre megadja magát, még mielőtt ellenkezni kezdene- Rendben. Köszönöm.

- Ne köszönd meg soha többet, ha segítek. Kérlek- nyitom ki előtte az ajtót, és megvárom, míg kibújik a karjaim alatt.

Kilépve óvatosan a lépcsőhöz araszol, és míg rám kell várnia, megkapaszkodik a korlátban. Dülöngélni kezd, és mivel félig háttal állok, nem tudom kivenni a mozgásából, hogy csak szórakozik, vagy tényleg megcsúszott. Ijedten fordulok egyet a saját tengelyem körül, minek következtében én kerülök a földre.

- Jézusom, jól vagy?- nem igazán tudja visszafogni a nevetését, de nem bánom. Valamiféle ismerős melegség költözik a szívembe ettől a kacarászástól. Vidáman nézek fel a lányra, akinek arcát most hosszú barna haja eltakarja, de enélkül is tudom, még mindig nevet.- Ne haragudj, nem akartalak nagyon kinevetni, de ez elég..jaj, olyan kis szerencsétlen vagy.

Elfogadom a felém nyújtott karját, de ahelyett, hogy felhúznám magam, Miát is egyenesen az ölembe rántom. Egy fél maroknyi havat szórók a nyakába, a bőre ettől hirtelen kipirosodik. Mia azonban nem megsértődik, csak még hangosabban nevet és én is kapok egy kis fagyos vizet az arcomba. A rendelkezésünkre álló korlátozott mennyiségű hó miatt alig-alig sikerül megfürdetnünk a másikat, viszont annál jobban érezzük magunkat. Visszatér belém az energia egy pár percre, újra megszeretem a telet, elfelejtem a gondokat, és csak arra tudok gondolni, mennyire jó is ez így. Nincs stressz, nincs pánik, nincs szorongás. Nincs semmi, csak a jelenlegi legjobb barátom, aki azt hiszem, legalább annyira gyerekes, mint én.

- Most már mehetünk a csajokért- ráncigálom fel a fagyos teraszról Miát, akinek nehezére esik megállnia a két lábán.

- Ne siettessen, uram. Egy hölgy..- nyögdécsel, és úgy áll, mintha legalább 119 éves lenne- ...nem tud csak úgy felpattanni!

- Gyerünk már, ne nyávogjon, Hölgyem- szinte repül utánam, ahogy a garázshoz sietünk. A sebességünk relatíve gyors, a nagyjából fél centis hó alatt hajszálvékony jégréteg lapul, ezért talán gyorsabban haladunk az autóhoz, mint amilyen tempóban a lépcsőn közlekedtünk.

A bal oldali ajtót kinyitom és Mia már gondolkodás nélkül ül be a kocsiba. Eszembe jut, hogy az első találkozásunkkor mennyi 'kérlek' és ' ne szórakozz már' kellett ahhoz, hogy ne gyalogoljon haza a zuhogó esőben, hanem engedje, hogy hazavigyem.

- Látod, nem is olyan nehéz- gondolkodás nélkül mondom ki az első mondatot, ami erről eszembe jut, de látom, hamar rájön, mire utalok.

- Akkor az volt- túr bele a hajába, amit eddig kapucni fedett.

- És most?- sandítok felé, miközben óvatosan kitolatok az útra. Ha nem ülne mellettem senki, akkor sem vezetnék sokkal gyorsabban, de így, hogy Mia is a kocsiban ül, a lehető legóvatosabban próbálok kormányozni és nem engedem, hogy felgyorsuljon az autóm.

Pontosan tudom, mennyi lóerőt tartok a kezemben, és csípőből elmondom minden tulajdonságát ennek az autónak, bármikor bejutnék a város szívébe csupán annyival, hogy a gázra taposok, és meg tudnám oldani, hogy a megközelítőleg húsz perces utat megtegyük ennek töredéke alatt, de nem teszem. Félek, mert nem vagyok egyedül, mert ha valami történik, akkor nem csak velem, hanem vele is. Felelősségteljesebbnek érzem magam, ha mellettem ül valaki, különösen ha ez El, vagy Mia. Szinte már alig merek rálépni a gázpedálra, idegesítően lassan indulunk el. Látom, hogy Mia is csak az utat képes nézni. Nem fél, teljesen nyugodt, ha pedig tudná, mi zajlik mindeközben az én fejemben, szinte biztosan őrültnek tartana. Talán igaza lenne, és az vagyok, amiért görcsösen kapaszkodok, hogy minden átmenet nélkül változik meg a hangulatom, szélsőségesen viselkedek, de próbálkozom. Minden tőlem telhetőt megteszek annak érdekében, hogy ne rémisszem meg, hogy ne érezze magát rosszul és főleg, hogy biztonságot tudjak nyújtani, mint ahogy most is.

- Most? Egyszerűbb volt, mint gondolnád- válasza kizökkent a zavaros gondolataimból és ahelyett, hogy minden szélfúvásról azt feltételezném, hogy a világvége jött el, lazábban tartom a kormányt, és a megengedett sebességhez viszonyítva átlagos tempóra gyorsítok.

- Örülök, hogy így gondolod- egy pillanatra felé nézek, de szinte azonnal visszavezetem tekintetem az útra, nem akarom, hogy bármi történjen. Elvégre, az út még mindig tiszta jég.

- Louis..- kezd bele egy ártalmatlannak tűnő mondatba.

- Igen?- lassítok a kereszteződésnél, és határozottan eltekerem a kormányt jobbra, így rákanyarodok a külvárosba vezető útra.

- Arra gondoltam..na jó, ne nevess ki, oké?- látom, hogy felém fordul teljes felső testével, igazgatja a biztonsági övet, és maga alá húzza az egyik lábát. Ugyan ezt csinálja Lottie. Ha ő ülne itt, biztosan rászólnék, de Mia esetében csak kíváncsivá tesz mindez, ezért letérek a leállósávba, és járatom a motort.

- Esküszöm.

- Jaj, ne esküdözz itt nekem -legyint egyet, közben majdnem arcon csapja saját magát. Hátrahőköl, majd folytatja- Szóval. Igazából, csak meg akartam kérdezni, hogy nem érsz-e rá,ühm. Nem is tudom, hogy kéne megkérdeznem..- zavart, folyton a szerteágazó tincseit babrálja, miközben a másik kezével idegesen dobol a behajlított lábán.

- Mia, egyszerűen csak kérdezd meg- nem tudom nem megmosolyogni a viselkedését, hihetetlen aranyos. Most már végképp a húgomra emlékeztet.

- Látod? Már most nevetsz rajtam, pedig még meg sem kérdeztem. Mindegy, most már úgy sem jövök ki ebből az egészből túl jól- mély levegőt vesz és belevág- Jövőhéten szombaton lesz az idei év első meccse. Sam nagyon szeretne eljönni, de nem tudom, kire tudnám rábízni. Arra gondoltam, de tényleg nem muszáj, hogy eljöhetnél. Sam nagyon megkedvelt, folyton emleget téged, mint a "vezetős fiút". Bár, mindezt csak a kis saját nyelvén tudja, de biztos vagyok abban, hogy rád gondol, mert úgy csinál, mintha vezetne, és közben a fejét ingatva vigyorog. Szóval..és láttam, hogy egész jól kijöttök, de ha nem érsz rá, komolyan az sem baj, és mondd meg, ha nem érdekel, csak....- nem bírom tovább, egyszerűen képtelen vagyok hagyni azt, hogy zavarában nagyobbnál nagyobb hülyeségeket mondjon.

- Nem baj, ha jönnének a srácok is? Tudod, Sam mellett ott lennék én, az ikreket Zayn és Liam nyakába aggatom. Állítólag ők a sármőrök, vagy mi a szösz. Harry kezébe adjuk Melit, és Niall...nos Niall imádja a focit, ahogy én is. Örülök, hogy rám gondoltál, megtisztelő.

Hirtelen szóhoz sem jut, csak levegő után kapkod. Másodpercek töredéke alatt meggondolja magát, inkább nem mond erre semmit, megtörli a szemeit, kikapcsolja a biztonsági övet és a nyakamba borul.

- Köszönöm.

- Ugyan- csitítom, bár ezek csupán örömkönnyek, mégis rossz érzés így látni.- Szívesen megnéznélek játék közben.

Amilyen gyorsan a karjaimba esett, olyan gyorsan ül vissza és köti be magát. Nem beszélünk sokat, inkább csak a rádiót hallgatjuk, ahonnan ismeretlen dallamok hangzanak fel sorban, és mindkettőnket idegesítenek a bugyuta dalok. Fejben már egészen máshol járok- megint. Szervezem a szombatot, megpróbálom észben tartani, hogy mihamarabb fel kell hívnom mindenkit.

- Megvárlak itt titeket, ha nem baj- bocsánatkérően nézek rá, miután leparkolok az óvoda előtt.

- Persze, sietek- a lehető leggyorsabban pattan ki az autóból és gyanakodva megy a bejáratig. Mielőtt benyitna, utoljára körbepillant, majd eltűnik a faajtó mögött.

Ilyenkor már javában zajlik az élet az utakon, lassan véget ér az ebédszünet, mindenki kocsiba ül és megpróbál időben visszaérni a munkahelyére. Eszembe jut, hogy volt, amikor bármit megtettem volna egy olyan állásért, most viszont itt ülök és úgy érzem, ennél jobban csak egy dologtól érezhetném magam.

Zöld sapkás apróságok ugrálnak le a lépcsőn, mögöttük Mia, aki megpróbálja visszatartani az ikreket, miközben Meli kezét szorosan fogja. Molly és Minnie hirtelen megállnak a járda közepén és megvárják, míg nővéreik utolérik őket. Széles mosollyal az arcomon szállok ki a kocsiból, és kinyitom nekik az ajtót.

- Hölgyeim- feléjük nyújtom a kezem, mire még jobban megszeppennek, meg se mernek mozdulni, csak bámulnak rám, majd Miára.

- Lányok, emlékeztek Louisra?- semmi válasz, csak bizonytalan bólogatások.

- Ő az, aki miatt nem jöttél haza korábban?- Meli szavai rosszul esnek a legidősebb lánynak, és mielőtt beállna a kínos csönd, megpróbálom menteni a menthetőt.

- Én vagyok az a Louis, aki kivisz titeket majd Mia meccsére szombaton!- erre egyikük sem számított, így a csend csak még nagyobb lesz.

- Szálljatok be gyorsan, mert ide fogunk fagyni- Mia beterelgeti a lányokat, egyik pattan be a hátsó ülésre a másik után. Két oldalról próbáljuk bekötni a biztonsági öveket, elrendezni a kis táskákat, plüssöket, sapkákat.

- Ez fárasztóbb, mint emlékszem- komoly figyelmet kíván három kislány, akik túl vannak pörögve a délutáni alvás előtt.

- Mikor csináltál te ilyet?- suttogja Mia, mikor beülünk végre mi is a kocsiba. Úgy látszik, eddig tartott az energia, mindhárman azonnal elaludtak, mihelyst kényelembe helyezték magukat.

- Van néhány testvérem- rántom meg a vállam, amolyan "nem nagy ügy" módon- Lottie, Fizzy, Daisy, Phoebe, Doris, Ernest.

- Az igen, akkor tudod mi fán terem a nagy család- úgy látom, megnyugtatja a tény, hogy van olyan, akinek több testvére van, mint neki.

- Kérlek!- nevetek felé, miközben lehalkítom a rádiót.- Aranyosak, miközben alszanak.

- Igen- ő is a visszapillantó tükörbe néz, hogy láthassa a testvéreit. Az ikrek egymás kezét fogva alszanak, a legszélén ülő Meli felé dőlnek, míg ő az ablaknak támasztott fejjel szuszog.- Kis angyalkák.

- Látszik, mennyire szereted őket. És ők is téged. Ha látnád, hogy csillognak a szemeik, amikor rád néznek..!- szinte kézzel fogható szeretet veszi őket körül, ami irigylésre méltó. Ezekben a pillanatokban hiányoznak a leginkább a húgaim, hiszen nekem nincs kit babusgatni, és nem tudok senkit sem játékból a falnak nyomni, nincs, akivel összevesszek nap, mint nap, és nem követnek apró talpak egész nap a lakásban. Leginkább egy eldobott papír zacskóra hasonlít az életem ebből a szempontból: üres, és unalmas.

- Ne félj, tudnak okozni meglepetéseket- befordulunk a Haygate Estate felé, ahonnan rémisztően ismerőssé válik minden. Az emberek megbámulják a kocsit, el sem tudják képzelni ki, és miért jár erre, Miát felismerve pedig ráncolt homlokkal haladnak tovább.

- Segítek- pattanok ki a kocsiból, miután leállítom a motort. A három grácia még alszik, ezért óvatosan az ölembe veszem az ikreket, Mia pedig Melit, és a lehető legkevesebb zajt csapva sétálunk el a lakás ajtajáig. A zár kattan, Mia a lábával löki be az ajtót és int szabad kezével, hogy kövessem. Egy pici lila szobába érünk, ahol három egyforma ágy sorakozik, mindegyik mellett egy-egy virágos éjjeli lámpa. A falon szinte nincs semmi, csak a szekrények vannak elé tolva. Lefektetjük az apróságokat, és az ajtónak támaszkodva figyelem, ahogy Mia behúzza a függönyöket, még utoljára megigazítja a takarókat, és puszit adva mindhármuk homlokára, magára hagyja őket aludni.

- Köszönöm a segítséged- hálálkodik kifelé menet.

- Mondtam már, hogy nem szeretném, ha megköszönnéd ezeket. Természetes, hogy elviszlek és hazahozlak. Tél van, és amúgy is ráérek- magam elé engedem, és sietősen összeszedjük a lányok holmiját, ami a kocsiban maradt.

- Én azért szeretném megköszönni- erősködik, és amint beérünk a lakásba leültet az egyik székre.- Válassz!- hirtelen nem fogom fel, mi történik, és csak néhány pislogással érem el, hogy meglássam mindazt, amit az orrom alá dug.

- Csokis, ez egyértelmű- rántom ki a kezéből a pudingos tasakot, és kisfiús vigyorral, megszeppenve ülök. - Segítek!

- Nem, Louis, te szépen ott maradsz- parancsol rám a Jó tündér. Még nem is említettem neki, de azt hiszem, eljött az ideje.

- Tudod, hogy emlegetnek téged?- felém se fordul, csak úgy a válla fölött kérdez vissza.

- Kik?

- Azok, akik láttak minket együtt, mielőtt..szóval mielőtt rosszul lettem volna..- ennek hallatára megáll egy pillanatra a mozgásban, és lassan megfordul.

- Micsoda?- arca egy pillanat alatt sápad le, szinte látom, ahogy kifut a vér az arcából.

- Nyugi, senki sem tudja, ki vagy pontosan, ha ettől félsz. Csak kaptál egy irtó elbűvölő becenevet- mosolyogva folytatom, mert még mindig aranyosnak tartom ezt a kis gesztust a rajongóktól.- Te vagy az én Jó tündérem.

Mia arca felragyog, és megpróbálja visszafogni kitörni kívánkozó, hangos nevetését.

- Jó tündér? Hát ez..érdekes. Nem nagyon hívtak még így- az utolsó lépések következnek, és már kész is a puding.

- Szerintem illik hozzád- elfogadom a felém nyújtott kanalat, és a kis tálat, benne a gőzölgő finomsággal.

- Szerintem ez abszurd- letelepszik ő is mellém, lábait felhúzza törökülésbe, és nekilátunk mindketten a desszertnek.

- Mindenesetre kedves- nézek á, mintha meg kéne győznöm valamiről. Nem viszonozza a tekintetem, csak bámul maga elé. Addig meg se mozdul, amíg halk lépéseket nem hall. Akkor aztán felpattan és kisiet a nappaliba, ahová éppen akkor érekezik meg Sam.

- Sam, gyere, tudod ki van itt?- hangja csilingel, és boldog. Maga előtt irányítja öccsét, akinek széles vigyor terül el a képén, amikor meglát.

- Hello Sam- megborzolom a haját, és az ölembe ültetem. Kacska karjait a nyakam köré fonja és kacagva ölel meg.- Hiányoztál, haver.

Belebokszol lágyan a karomba, úgy csinálok, mintha a világ legerősebb embere tette volna, ami felvidítja. Élvezi, ha eljátszom a szenvedőt. Forgolódik, majd kényelembe helyezi magát az ölembe, és végérvényesen legyőzöttként tekint rám.

- Lebirkózott egy 12 éves?- boldogság sugárzik Mia arcáról, még akkor is, amikor Sam egy hirtelen ötlettől vezérelve átmászik az ő ölébe, ezzel majdnem felborítva az összes poharat az asztalon.

- Nicsak, ki beszél- azonnal visszavágok, hiszen Sam úgy leteperte nővérét, hogy a lány egy helyben ül, és nem tud megmozdulni. Mindez pillanatok alatt történt meg, Samnek nem kell sokat bajlódnia azzal, hogy nála jóval idősebbeket kényszerítsen feladásra.

Megered a nyelvünk, és hamar szóba jön Sam betegsége. Mia szemrebbenés nélkül avat be a részletekbe, miszerint már a születése előtt néhány héttel gyanakodtak rá az orvosok, de ettől függetlenül mindenki várta, hogy megszülessen a kis hős, aki legyűrve a világot éli a mindennapjait. Sok mindent képes kifejezni Sam, látszik, mennyire kötődik a testvéreihez, és legnagyobb szerencsémre engem is megkedvelt, bár protokoll szerint taszítania kéne a társaságom.

- Rég találkozott olyan emberrel, aki nem a család tagja, és mégis közelebb engedi magához- Mia mindvégig az ölében ülő fiút tartja, nem engedi, hogy leesen, vagy elmászkáljon, ámbár Samnek esze ágában sincs megmozdulni, nagyon jól érzi magát nővére karjai között- Nagyon meglepődtem, amikor beszállt az autódba minden előzetes hiszti és könyörgés nélkül.

- Ha jól emlékszem, inkább te próbáltad meg bojkottálni a kocsikázást- halkan nevetve szakítom félbe mondandóját, hiszen élénken él bennem az ominózus nap.

- Persze, mert eddig mindig az volt, hogy bárki ismerős vagy idegen leszólított minket az utcán, Sam beindult, mint valami sziréna, és elrángatott onnan, Mindegy merre, csak minél messzebbre- minden figyelmét a testvérének szenteli, aki még mindig nyugodtan ül, és látszólag érdekli a beszélgetésünk.

- Akkor szerencsés vagyok, hogy a Milady személyi testőre engedélyt adott az ismerkedésre- próbálom elviccelni valahogy a beszélgetést, nincs kedvem leragadni egy ilyen szomorú témánál, mint Sam betegsége. Én nem látom őt betegnek, Mia sem, így senki másnak sincs joga így hívni. Ő különleges, más, de nem beteg.

- Sam az én hősöm- végre valahára a szemembe néz, és úgy folytatja- a legjobb barátom ő volt eddig, és a legfőbb támaszom is. Nem mindennapi srác. Ahogy te sem, Louis. Tudom, hogy megígértetted velem, hogy nem teszem, de tényleg meg szeretném köszönni valahogy mindazt, amit eddig értem tettél. Nem kellett volna, senki nem kényszerített rá, de te mégis megtetted. Ugye tudod, mekkora kincs az ilyen? Álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer például láthatnak a testvéreim focizni élesben. Még sosem volt lehetőségük kijönni egy meccsemre sem, pedig már elég rég óta játszom. Apróságok ezek, de amit az elmúlt időben értem tettél, az sokkal több, mint amit Mitch valaha tenni fog hátralévő életében. Szóval.. nagyon köszönöm

Legurulnak az első könnycseppek, a hangja megakad, mintha elvágták volna. Sam érzi a hangulatváltozást, ragaszkodóan Mia nyakába csimpaszkodik, nekem meg összeszorul a szívem. Milyen élete lehet ennek a lánynak, ha ilyen kis dolgokért ennyire hálás tud lenni? Nem akarok belegondolni, és egyetlen dologra tudok csak koncentrálni: felelősséget vállalok. Felelősséget négy gyerek felett a néha éretlennek tűnő barátaimmal egy olyan lányért, aki, ugyan nem ismerjük túl rég óta egymást, a valaha volt legjobb barátommá kezdi kinőni magát. És ettől egy cseppet sem érzem rosszul magam, nem nyomaszt és nem érzem feszélyezőnek. Tulajdonképpen még azt is mondhatnám, boldog vagyok, hogy tehetek valamit érte, mert Miának fogalma sincs arról, hogy ő mennyi mindent tett értem úgy, hogy eddig észre sem vette...