2014. 06. 09.

5. Not stangers anymore

Sziasztok! :)

Ahogy már a múlt héten írtam, most is előbb érkezik a rész, és sokáig úgy voltam vele, hogy fel se rakom, mert lehet, sok lenne. Nem szeretném mindenki nyakába önteni ezt a halom mondatot, és tervezem, hogy a későbbiekben rövidebb részeket fogok írni, viszont még 'most' van, úgyhogy végül amellett döntöttem, hogy feltöltöm.
Ha gondoljátok, hagyjatok néhány sort odalent, hogy tetszett/ nem tetszett, vagy csak pipáljatok. :) 
Élvezzétek ki a nyár első napjait, hiszen gondolom mindenki kimerítő heteket tudhat maga mögött. :)
Jó olvasást, jó pihenést. Aki még tanul, kitartást. <3

xx Lu

u.i.: Néhány hete elkezdtem fordítani egy nem túl ismert, de szerintem nagyon jó fanfictiont. Azt terveztem, hogy a nyár folyamán megosztom veletek, de sajnos az írója törölte a blogot (pedig már engedélyt is kaptam tőle a terjesztésre :S). A kérdésem annyi lenne ezzel kapcsolatban, hogy érdekelne valakit bármilyen fordítás, esetleg a másik történetem? (A válaszokat megjegyzésben vagy chat-en várom, már ha van.) :)


I'm no therapist, but I promise you this:
I will listen.
I will care.

Louis Tomlinson
A fejem majd' szétszakad, a halántékom piszkosul lüktet, úgy érzem, lassan felrobban. Nem érzek mást, csak elviselhetetlen fájdalmat, és fázok. Igen, határozottan hideg van, csak nem értem, miért. Kinyitom a szemem, persze óvatosan, mert félő, ez is legalább akkora fájdalmat okoz, mint minden egyes mélyebb levegővétel.
- Louis, haver- Harry szinte repül felém az ágy melletti székről, Zayn is felkapja a fejét, Niall pedig gyorsabbra veszi a tempót a folyosón és beront.
- Hála az égnek, mi volt veled? Jól vagy?- ilyen, és hasonló kérdések sora hangzik el röpke fél perc alatt, és ezt nem vagyok képes felfogni.
- Nem tudom, minden olyan...Mia!- a felismerés villámként csap belém. Az előbb még beszélgettünk valahol a város szélén, épp kávét iszogatott, amikor számomra ismeretlen okból, elsötétül a kép, és nem emlékszem másra csak erre a borzasztó érzésre és a kórház kellemetlen környezetére.
- Nem rég ment el- Liam a zsebéből az ágy melletti kis szekrényre pakolja az irataimat és a telefonom, a kocsikulcsommal együtt.
- Jól van?- megpróbálok felülni, de Zayn visszanyom a helyemre.
- Nyugi, nyugi- alig ér hozzám, mégis úgy érzem, minden erőfeszítésem hiábavaló és visszazuhanok a puha párnák közé.- Szerintem csak megijedhetett egy kicsit. Ő hívta a mentőket, és telefonált Liam-nek.
- Felhívom, hogy minden oké- a telefonomért nyúlok, amikor rácsapnak a kezemre, ezúttal Niall szúrós pillantásaival találom magam szembe.
- Miért nem maradsz nyugton a seggeden? Liam beszélt vele, te meg csevegés helyett mondd meg, hol parkoltál le, mert Harry-vel elmegyünk a kocsidért- nem haragszik ő, és nem utál senkit, de most valahogy nagyon más. Talán őt is érzékenyen érinti a leépülésem, mert Niall az, aki előtt sosem tudtam, és talán soha nem is fogom tudni titkolni a dolgaimat. Olyan, akár Harry, ha valami történik, azonnal tud róla, szinte abban a pillanatban megérzi, de nem szól addig, amíg én magamtól nem bököm ki.
- Uh, valahol a külvárosban- a fejem még mindig iszonyatosan fáj, szaggatva veszem a levegőt, hátha így csökkenteni tudom a kellemetlen érzést- Mia nem mondott semmit?
- Elrohant, addig várt, amíg be nem értünk, a kezembe nyomta minden holmid, ami nála volt, és elment. Ja és azt üzeni, hogy jobbulást és vigyázz magadra- Liam szájából olyan üresnek tűnnek ezek a szavak, és furcsa érzésem van. Nem olyan, mintha nem mondana el valamit, hiszen ha így lenne, nem mondaná ilyen folyamatosan, és egy levegővel. Kicsit, mintha neheztelne rá, vagy esetleg rám. Ki tudja? Még ők sem tudják, mi történt velem, ahogy én sem. Csak abban reménykedem, hogy Mia nem futott el örökre.
A mai napon, mikor sikerült beszélgetnem Mia-val a kisebb rosszullétem következtében, felmerült bennem a gondolat, hogy talán nem véletlenül találkoztam vele. Biztos vagyok abban, hogy ő lesz a kulcs ahhoz, hogy végre rendeződjenek a dolgok. Hiszen vissza tudott rángatni a földre, a való világba, ahol nem az a probléma, hogy melyik kamerába kell nézni, hanem megtanított arra akaratán kívül, mennyi mindennek lehet örülni, pláne az én helyzetemben. És ez az, amire szükségem van ahhoz, hogy legyen erőm és bátorságom felhívni Eleanort, és így talán sikerül meggyőznöm, kezdjük újra. Ha kell a legeslegelejéről. Vennék neki virágot, csokit, elvinném romantikus vacsorára, hazakísérném -kizárólag a kapuig, ahol elbúcsúzunk. Apró, de biztos lépésekkel haladnánk előre, újjáépíthetnénk a kapcsolatunkat, a végén pedig természetesen megkérném a kezét, de az még messze van. Egyenlőre még csak ott tartok, hogy fel akarom hívni. Hallani akarom a hangját, a csilingelő nevetését, érezni akarom az illatát, mielőtt felébredek reggel, és másra sem vágyom, csak arra, hogy esténként hozzám bújjon és mellettem aludjon el egy hosszú és fárasztó nap után.
Az éjjeli szekrényre pillantva ott találom a szürke pulóvert, ami a mai nap fura találkozást okozta, és ha nem szembesíteném magam minden percben a hibáimmal, amit valaha vétettem, talán ezt a néhány dekányi pamutot okolnám mindenért. Azonban ezt nem teszem meg, inkább megpróbálok belefolyni a többiek beszélgetésébe és válaszolgatok a furcsábbnál furcsább kérdéseikre. Talán negyed órát se kell várni, és belép egy orvos az ajtón. Erről meg is feledkeztünk, hogy hol vagyunk, hiszen ő meglepődik ébrenlétemen én pedig Harry arcán, amiről most tisztán leolvasható: azt elfelejtették közölni az orvossal, hogy magamhoz tértem.
- Áh, Mr Tomlinson, hogy vagyunk?- kedvesen mosolyog és az ágyam mellé lép. Zayn és Niall kissé hátrébb húzódnak, hogy ne legyenek útba, amíg jön egy ápolónő lázmérővel, és egy rakás papírral. Az orvos közben méreget, és a kórlapomat böngészi- Volt már ilyen korábban, Louis?
- Ami azt illeti..ma, korábban rosszul lettem, de akkor csak egy kis friss levegőre volt szükségem, mert ott hamar elmúlt- és természetesen folyamatosan előjönnek ezek a tünetek, amióta Eleanor utolsó nekem címzett szavait felfogtam. Erről nem kell tudniuk a többieknek, mert akkor felhívják a családom, akik halálra rémülnének.
- Érte önt stressz az elmúlt napokban, hetekben?- monoton hangon folytatja a negyvenes éveiben járó orvos a kihallgattatásomat, szinte fel se néz a nyomtatott lapról.
- Folyton ér stressz, ez nem különösebben...újszerű számomra- a srácok arcát látva nem igazán értem, mi bajuk, Zayn és Liam felhúzott szemöldökkel néznek rám, Harry-nek szinte leesik az álla, Niall pedig a fejét rázva lép néhányat az ablak felé.
- Louis, nézd...- nagy levegőt vesz, és csak utána folytatja az orvos amit elkezdett- Ez nem játék. Ha történt valami, tudnom kell ahhoz, hogy tudjam, hogyan kezeljünk téged.
- Nem kell kezelni, csak haza akarok menni aludni- megmakacsolom magam és megpróbálok felülni valahogy. Szerencsétlen nővért majdnem fellököm, pedig ő igazán nem tehet semmiről, csendben végzi a munkáját.- Elnézést.
- Hagyjuk magára a beteget- mind az orvos, mind a ápolónő elindul a kijárat felé, de mielőtt eltűnnének az ajtó mögött, a többieket is kitessékelik, mondván, pihenésre van szükségem. Én magánynak hívnám, nem pihenésnek, de rendben. Legalább lesz időm felhívni El-t. Most vagy soha.
A telefonomért nyúlok és elkezdem bepötyögni a számot. Még mindig tudom fejből, és talán sosem fogom elfelejteni, csak akkor, amikor már a nevemre sem fogok emlékezni. Bár ki tudja? Lehet még akkor is ez a számsor fog a szemem előtt lebegni.
Félve érintem meg a képernyőt a hívás feliratnál, és feszülten figyelem a hangokat. Kicsöng.
Igen?- ez azt jelenti, hogy kitörölte a számom. Nem a nevemen szólít és ettől úgy érzem, megszakad a szívem- Hallo? Van ott valaki?- hangja remeg, így jobbnak látom megszólalni, mielőtt szegény halálra rémül.
- El? Louis vagyok...- be sem tudom fejezni a mondatomat, szinte rögtön közbevág.
Louis, mondtam, amit megmondtam. Ne haragudj, most nem érek rá.
Eleanor, kérlek, csak hallgass meg- egy mélyről jövő sóhaj hagyja el a számat, amikor hallom, hogy nem teszi le, csak ő is kifújja az összes levegőt a tüdejéből. Türelmetlen. Ismerem már, mint a tenyeremet, még az is előttem van, milyen arcot vág mindehhez. Nagyon bájos, legszívesebben végigcsókolnám az arca minden egyes négyzetmilliméterét.
Nem tudom, mit szeretnél még mondani. Azt hittem lezártuk.
Te lezártad, de én nem. El, kérlek.
Louis, nem értem, miért könyörögsz. Elmagyaráztam mindent, és sajnálom.
Megpróbáltam nélküled, de nem megy.Én.. én egyszerűen elfelejtettem élni nélküled.- minden, amit gondolok, és mondok teljesen eltér a tervezettől. Nem tudok ésszerű érveket felsorakoztatni, és úgy érzem, sosem fogom meggyőzni. Pedig nem akarom feladni ezt a harcot, és nem is fogom. Hiszem, hogy egyszer újra úgy fog szeretni, ahogy én őt, a mostani pillanatig, egy betegágyban, fejfájással és hányingerrel körítve.
Lou, ne mondd ezt kérlek- hangja elcsuklik és egy pár másodperc múlva bontja a vonalat.
Legszívesebben a falhoz vágnám a telefont úgy, ahogy van, de nem teszem. Ennek több oka is van, egyrészt ha megteszem, nem lesz mivel felhívnom Eleanort a későbbiekben, másrészt annyi erőt sem érzek magamban, hogy megszólaljak. Inkább eldugom valahova a párna alá, és ezzel egy időben az oldalamra fordulok, magamra húzom a takarót és megpróbálok mélyebb álomba merülni, mint valaha. Biztos vagyok benne, hogy most sikerülni fog. Kimerültem, a szemem nem tudom nyitva tartani, és nem hallok mást, csak a saját egyenletes légzésem. Nem gondolok semmire, megpróbálom kitisztítani az agyamat, megszabadulni a problémáimtól és csak aludni.
Ködös képek úsznak el előttem, amin Eleanorral kéz a kézben sétálunk egy közös nyaralás alkalmával, ahogy reggel együtt lustálkodunk a nappaliban. Az egyik pillanatban még a hajával játszom, a másikban már hangosan nevetve próbáljuk legyőzni a másikat egy ostoba videojátékban.Egyre több és több emlék kerül elő, és ugyan ott kötök ki, ahol eddig mindig, már hosszú hetek óta: felébredek. Az órára pillantva konstatálom, hogy legalább háromnegyed óra eltelt, és lassan esteledik. Lomhán nyújtózkodok, de nem lesz jobb, sőt. Megérzem a kintről beáramló hűvös levegőt, és ahelyett, hogy egyszerűen becsuknám az ablakot, még feljebb húzom a takarót, egészen a nyakamig, és elmerülök a puha textília között. Aludni nyilván nem fogok tudni, felesleges próbálkoznom, de máshoz elég hideg van. Lustán körbenézek, hátha valamiről eszembe jut, mit kezdhetnék magammal, hiszen előttem az egész éjszaka, valamivel le kell kötnöm a figyelmem.
- Louis, alszol?- Harry óvatos hangja megtöri a csendet és valamivel feldobottabban figyelek rá, mint amilyen hangulatban pásztáztam körbe a szobát.- Bejöhetek?
- Persze, gyere- megpróbálok felülni, de lecsúszik rólam a takaró, és abban a másodpercben kiráz a hideg és tiszta libabőr leszek.
- Meg lehet itt fagyni- jelenti ki kissé durcásan és határozott léptekkel megindul az ablak irányába, majd be is csukja azt. Hálás vagyok ezért neki, vagyis ezért is.- Hogy vagy?
- Voltam már jobban is. Meddig kell itt maradnom?- reménnyel teli pillantásomra csak egy vállrándítással válaszol.- Bővebben?
- Talán holnap reggel kiengednek- ő is a szobát nézi, minden egyen sarkot megbámul. Bármit megtenne azért, hogy ne kelljen a szemembe néznie.
- Hazz, mi a baj?- nagyon remélem, hogy nem neheztel rám, hiszen..hiszen akár el is mondhatnám, mi a baj velem, mi történik, és mi zajlik bennem. El sem tudom képzelni, hogyan tudnám szavakba önteni a bennem dúló háborút. Minden percben,a mikor Eleanorra gondolok, vagy hiánya egyik pillanatról a másikra fokozódik, egy kicsi darabot elhagyok magamból. Úgy érzem minden egyes sejtem vágyik rá, mintha csak miatta zubogna vér az ereimbe, csak miatta pumpálna a szívem, de még levegőt is csak miatta érdemes vennem. Most, hogy nincs velem, és tudom, nem is szeretne, ez mind feleslegesnek tűnik, és csak megszokásból teszem meg minden lépésemet, reflex-szerűen lélegzem, és csak a lendületem az, ami tovább visz minden nap.
- Nem tudom Louis, már nem tudom- csendben az ajtóhoz lép, és mielőtt kilépne rajta, visszafordul- Jó éjt, Louis. Ha bármire szükséged lenne, itt leszünk, de nem engedik, hogy bent legyünk nálad.
- Köszönöm Harry- lelkiismeret furdalás? Talán. Miának igaza van, beszélnem kell velük, de miért érzem ezt? Muszáj. Nem megy, én ezt nem vagyok képes elmondani még egyszer- Jó éjszakát.
Amint elhagyja Harry a kórtermet, átfordulok a másik oldalamra, és visszahúzom magamra a takarót. Képtelen vagyok megmozdulni, csak bámulom a hófehérre festett falat. Az éjjeli lámpa fénye alig világít meg valamennyit a hatalmas szobából, ám én mégis tűélesen látok. Minden egyes porszemet, a repedést a falon, az irattartóm göröngyös szélét, ami kicakkozza az összes farmerem zsebét. Többet látok, mint valaha eddigi életemben. Az ablakra terelődő figyelmem leköti egy távoli fény. Talán egy nyolc- kilencedik emeleti lakásból jöhet, meleg, sárga fény, melynek segítségével felidézek még néhány képet, amik lassan egyfajta fikcióvá válnak, és úgy érzem, beleőrülök a magányba. Szükségem van Eleanorra, kell, hogy mellettem legyen, különben semmi értelme ennek az egész felhajtásnak, az életemnek.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve felkutatom a telefonomat, amit valahova begyűrtem a fejem alá, és keresgélni kezdek az összes, számomra ismert közösségi oldalon és kereső programban. Egyetlen egy név érdekel, de annyira nehéz már koncentrálnom, hogy több percbe beletelik, mire eszembe jut az, hogy Amelia. Vezetéknév hiányában próbálok lakhely, életkor, érdeklődési kör alapján előrébb jutni, de csak olyan lányokra bukkanok rá, akik a közelébe sem érhetnek az én személyi pszichiáteremhez. Mind beszállnának egy vadidegen kocsijába néhány ropogós bankjegy reményében, egyáltalán nem hasonlítanak Miára, az én Miámra.
Legalább fél órámba kerül, mire rátalálok egy utolsó adatlapra, aminek a gazdája hosszú, szinte feketének tűnő barna hajjal rendelkezik. A képen, amit sikerül megnyitnom, egy hozzá nagyon hasonló lánnyal és egy valamivel idősebb nővel van, kezében egy apró csokor. Ő az. El sem hiszem, hogy megtaláltam. A többi kép közt kutakodva nem érzem magam tolakodónak, hiszen ezeket ő tette nyilvánossá, teljes nyugalommal böngészek. Szinte semmit nem oszt meg magáról, de én már eleget tudok. Néhány képkockán felbukkan körülötte a sok kis apróság, de a legtöbben azzal a lánnyal van, aki feltételezéseim szerint a kórházban fekvő húga. Annyira hasonlítanak egymásra, hogy ha nem lenne Miának sötétebb és valamivel hullámosabb haja, az ember azt hinné, tükörképei egymásnak. Az előttem lévő képernyőn látható mosoly meg sem közelíti azt, amit eddig élőben láttam, soha ilyen őszinte és felszabadult nem volt. Még. Hiszem, hogy nekünk még dolgunk van egymással, és Mia egyfajta őrangyalom, aki megvéd saját magamtól és visszaterel a helyes irányba.
~
Hajnali három körül valami éles fényre riadok, ami egyenesen a folyosóról ér el engem. Összeszűkült szemmel próbálom kitalálni mi történik, a körvonalak csak lassan rajzolódnak ki, és a hirtelen felülésemnek egy enyhe szédülés az eredménye. Vakon tapogatózok valami után, amibe megkapaszkodhatnék, de minden izmom elernyed, amikor meghallom az ismerős hangot a fejem fölött.
- Louis, jól vagy?- mind a hétmilliárd ember hangja közül bármikor felismerném, nem tudom és nem is akarom összetéveszteni senkiével- Édesem, ne haragudj, hogy..én csak..nem tudtam, hogy mi történt.
- El...- nem tudok többet kinyögni, érzem, hogy melegség járja át a testem, ahogy magához ölel és lágyan ringat. Vékony ujjai végigszántják csapzott tincseimet, néhány másodperc után megállapodnak az arcomon. Puha ajkai becézgetik az enyémeket, és nem tudok elképzelni nálam boldogabb embert ebben a szent pillanatban.
- Most már minden rendben lesz, hamarosan jobban leszel- angyali mosolya felvillanyoz, ám alakja újra köddé válik, mintha itt se lett volna. Ijedten kapok utána, szinte kiesek az ágyból.
Két erős kar ragad meg a vállamnál, és a vártnál hangosabban szólít meg.
- Louis, Louis, ébredj- kipattannak a szemeim, de nyomban vissza is csukom, mert fáj minden porcikám és túlságosan is világos van. A bőröm érzékeny, futkos a hátamon a hideg, és reszketek a forróságtól.
Megpróbálok megszólalni, de a torkom ki van száradva, és képtelen vagyok rá, egyszerűen csak fekszem, összeszorított szemekkel és megpróbálok egyenletesen levegőt venni.
- Lou, ne csináld ezt- most már felismerem Liam hangját. Kétségbe van esve, fél és ideges. Valamennyire megrángat, de képtelen vagyok reagálni, úgy érzem a csontjaim nyomban lángra kapnak. Messziről még hallok néhány ismerős szófoszlányt, és be is tudom azonosítani Zayn és Harry hangját, később Niall-t is érzékelem, de a szemem csukva marad. A hangok eltorzulnak, és zuhanni kezdek valami kellemetlen sötétség felé, ami magába zár, és nem engedi el a kezem. Egyre csak húz magával, és nem tudok ellene mit tenni.
Fájdalmas nyöszörgés hagyja el a szám, és a szűnni nem akaró nyomástól kiráz a hideg. A jobb karom sajog, a kézfejem zsibbad. Bal kezemmel szorítom az ágy hűvös szélét, de ez sem elég hideg ahhoz, hogy lehűtsön. Szinte forr az egész testem, minden egyes érintés perzseli a bőröm, és még mindig csak alvást színlelve heverek a hófehér takaró alatt. Mozdulatlan vagyok, mint egy egyszerű viaszbábu, csak épp nekem jelenleg 40 fok körüli lázam lehet.
Erőt veszek magamon, és résnyire nyitom a szemem. Körülöttem ápolók rohangálnak, az orvos szigorú hangnemben utasítja az egyiket, hány milligram gyógyszert jutasson be a szervezetembe. Mindezek hátterében meglátom Niall fájdalmas arcát, mellette Harry áll, Liam és Zayn a folyosón beszélnek egy másik fehér köpenyes férfival, és másodpercenként néznek be, hogy mi történik. Zavarodottan heverek, meg sem merek mozdulni, csak felszisszenek, amikor újra nyomást érzek a karomban. Egy pillanatra oldalra kapom a fejem, és szembetalálom magam egy injekciós tűvel. A karomból kiálló kanül megmagyarázza a kellemetlen érzéseket, és úgy érzem, elájulok.
- Mi a franc folyik itt?- erőtlennek hallom magam, és teljesen tisztába vagyok azzal, hogy most még egy kölyökmacska is erősebb nálam.
- Felment a láza, de hamarosan jobban lesz- egy kedves arcú nő szól hozzám, aki az imént adott be valamit, gondolom lázcsillapító.
- Louis, van tudomása bármilyen gyógyszerérzékenységről, egyéb allergiáról?- az orvos hangja egyáltalán nem olyan, mint amikor határozottan kijelentette, hogy márpedig neki válaszok kellenek az idegállapotommal kapcsolatban. Most inkább aggódó.
- Nem, ha jól tudom, semmi ilyesmim nincs- szabad kezemmel a fejemhez kapok. Még mindig iszonyatosan fáj.
- Rendben. Kapott egy valamivel erősebb láz- és fájdalomcsillapítót. Kissé kábának fogja magát érezni. Ha szédül, esetleg rosszul érzi magát, azonnal jelezze kérem.
- Úgy lesz- válaszomra csak biccent és távozik a jelenlévő dolgozókkal együtt, én pedig egyedül maradok a fiúkkal.
- Louis, hogy vagy?- Liam rögtön az ágyam mellé ül és az arcomat kezdi fürkészni.
- Nem is tudom- és ez most tényleg igaz. A szemeim nem bírják sokáig, egyre laposabbakat pislogok, miközben próbálom felfogni amit mondanak nekem.
- Lou, hallasz?- Harry mondott valamit, de egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy megjegyezzem, az egyik fülemen be, a másikon ki.- Louis!?
- Ne haragudjatok- a fejfájásom alább hagyott, már csak a lüktetést érzem, és eszméletlenül fáradtnak érzem magam. Csalódott vagyok, amiért egy egyszerű kérdésre sem tudok válaszolni, mert nem értek semmit. Csak vagyok, mintha ideraktak volna azzal a felkiáltással, hogy ne mozduljak. Hát nem is menne.
- Hagyunk pihenni- Zayn lassan feláll a székről és pusztán játékból beleboxol a karomba, a többiek pedig követik a példáját.- Holnap benézünk, Louis.
- Köszi srácok, de nem szükséges. Most elvégre szabadságunk van, vagy nem? Húzzál haza Pezz-hez Zayn- minden energiámat összeszedve mosolygok rájuk és a drámai hatás kedvéért kifelé mutatok a folyosóra- Nyomás!
Kicsivel jobb kedvűen hagyják el a kórházi szobát és a folyosón is felhőtlen az öröm, miszerint visszatért Louis Tomlinson a saját testébe, és képes vagyok újra mosolyt csalni mások arcára, a sajátommal együtt. Ez megnyugtató. Mármint hogy ezt gondolják. Jelenleg semmi másra nem vágyom, csak alvásra. A boldog öntudatlanságban keresem a vígaszt, és reménykedek abban, hogy Eleanor újra megjelenik előttem, és hallhatom kedveskedő szavait, érinthetem puha bőrét és bársonyos hangja ringathat. Erre vágyom, ez minden, amire szükségem van, semmi más.
Természetesen nincs akkora szerencsém, hogy nyugodtan pihenhessek, nem jön álom a szememre, és minél lejjebb megy a lázam, annál éberebbé válok. Reggel hét óra magasságában már megkísérlem elhagyni az ágyat, amibe Isten tudja, mióta feküdhetek. Koszosnak és szakadtnak érzem magam, a tükörbe bele sem nézek, és anélkül veszem magamhoz a törölközőt és a tiszta ruháim, hogy alaposabban körbenéznék. Célirányosan indulok a kórteremhez tartozó fürdőszobába, amit magamra zárok. Megszabadulok a ruháim nagy részétől, a zuhanykabinhoz lépve beállítom a vizet kellemesen melegre. Meg akarok szabadulni attól a mocsoktól, amit magamon érzek, talán ettől a kedvem is jobb lesz. Ha mást nem is, egy próbát megér, hiszen már nem igazán tudok mást tenni. Próbálkozok. Állandóan. Hol azon fáradozok, hogy kinyögjek egy értelmes okot arra, miért nem eszek, hol azon, miért nincs kedvem a sajtótájékoztatóhoz, néha pedig azon, hogy Eleanor meghallgasson, akár telefonon keresztül. Szinte már mindegy hogyan, de el kell érnem azt, hogy végre higgyenek nekem, legyen szó az adott szavamról, a hűségemről, a kitartásomról- amiből egyre kevesebb van.
A jóleső zuhany után magamra kapok egy tiszta nadrágot. A hajamat áttörlöm, de nem veszek fel pólót, amíg meg nem szárad annyira, hogy ne csöpögjön belőle víz. A küszöböt átlépve megtorpanok és mély levegőt veszek. A sötét hajzuhatag, ami távozni készül a szobából igazán meglep. Egyáltalán nem számítottam a látogatására, de kétség kívül nagyon jól esik. Tekintetünk találkozik és szemeiben nem látok semmit. Erős smink keretezi sötét íriszeit, így még talán nem is láttam. Haja védőfalként veszi körbe arcát, eltakarva a vállát és a felkarját.
- Ne haragudj, nem akartalak zavarni, csak gondoltam megnézem, hogy vagy- szégyellősen pillant fel, de néhány másodperc múlva zavarában újra a földet kezdi nézni.
- Nem haragszom, csak meglepődtem. Nem igazán számítottam arra, hogy bejössz- közelebb lépek, de még így is jókora hely van köztünk. Az ajtónak támaszkodva áll, és ugyan úgy nem tudja mit mondjon, mint én.
- Örülök, hogy jobban érzed magad. Hallottam lázas voltál- minden bátorságát összeszedve néz fel, egyenesen a szemembe. Hamar rájövök, mi szúrhatja a szemét, így mielőtt megköszönném ismét a látogatását és érdeklődését belebújok egy pulóverbe.
- Igen, de azt hiszem elmúlt. Remélem most már hazaengednek, mert nem érzem jól magam itt- úgy beszélünk egymással, mintha kötelező lenne, legalábbis az ő oldaláról ezt érzem. A lábai remegnek, arca ijedt, a szemi körbe-körbe cikáznak.- Mia..
- Igen?- hirtelen megáll a mozgásban és csak rám figyel minden egyes idegszálával.
- Köszönöm- pillái megremegnek, ahogy lábai tették néhány perce, de nem szól csak mély levegőt vesz- Sajnálom, ha kellemetlenséget okoztam neked ezzel az egésszel..
- Ne, Louis, ne kérj bocsánatot. Tényleg örülök, hogy jobban vagy, és az tényeg jó hír, hogy nem érzed magad lázasnak- intésemre beljebb lép és megállapodik az egyik szék melett. Nem ül le, csak megtámaszkodik. Tehát nem marad sokáig.
- Kérdezhetek valamit? És kérlek, ne mondd, hogy ne foglalkozzak vele.
- Louis, úgyis megkérdezed, ha akarom, ha nem- halvány mosoly jelenik meg az arcán és eltűr egy tincset az arcából.
- Nagyon megijedtél?- fejét leszegi és az elrendezett hajszálak az arcába omlanak, épp úgy, mintha nem azon fáradozna folyton, hogy távol tartsa őket a látókörétől, és halk pityergésbe kezd.
Gondolkodás nélkül szelem át a köztünk lévő távolságot, és pár lépéssel előtte termek. Nem merem rögtön szorosan magamhoz ölelni, ezért óvatosan fonom köré a karomat, hátha nem kér belőlem, de nem ellenkezik. Vagy nem akar, vagy egyáltalán nem is tud. Állam megtámasztom a fejbúbján és végigsimítok párszor a haján és a hátán.
- Nem akartalak megijeszteni- csak suttogni merek, félek, ha hangosabban beszélek, még többet ártok neki.
- Ne haragudj-kibontakozik az ölelésemből és megtörli az arcát.
- Ugyan már- egy figyelmét elkerülő könnycseppet letörlök a szeme alól, ügyelve arra, hogy ne kenjem el még jobban a szemfestékét.- Jobban vagy?
- Louis, ne csinálj úgy, mintha jogosan picsognék, hiszen.. elájultál, az istenért!
- Mia, én jól vagyok, te vagy az, aki még mindig reszket, remeg kezed-lábad. Aggódok érted, minden oké?
- Nem, nincs!- felcsattan, de azon nyomban lenyugszik, ahogy meglátja riadt tekintetem. A vér is megfagy az ereimben ettől a lánytól. Hirtelen lobban fel, és amilyen gyorsan bekövetkezik a robbanás, olyan gyorsan változik meg a kedve, és olyan, mintha nem történt volna semmi. Az idegei hol kánkánt járnak, hol olyanok, mint a feszített tükrű medence.
- Mia..
- Ne, kérlek- újra nyugodt, szinte fagyos. Megfordul és távozni készül, de arra nem számít, hogy utána nyúlok és visszatartom.
- Nekem elmondhatod. Annyi szarságot hallgattál végig, és az utóbbi időben kicsit rádzúdítottam az életem, pedig nem volt hozzá jogom. Ideje, hogy te könnyíts az érzéseiden. Mondd el, mi bánt.
Nem fordul vissza azonnal, ad magának néhány másodpercet, hogy összeszedje magát. Talán azon is elgondolkodik, érdemes-e megosztania velem a problémáját, hiszen nem úgy ismerem, mint aki csak úgy megnyílna egy vadidegennek. Kell neki egy kis idő, és én adok neki. Eldöntöttem, hogy segíteni fogok neki amiért hajlandó volt észhez téríteni, és elviselni az akaratos és önnön magát sajnáltató Louist. Ennyit megérdemel, sőt, még többet is.
- Nincs szükséged arra, hogy megosszam veled. Pihenned kell.
- Amelia.
- Mit mondtál?- meglepettségében tágra nyíltak a szemei, hitetlenkedve néz rám.Hangja ellágyult, mintha..nem is tudom, mintha csak megmentetem volna az életét.
- Amelia. Így hívnak, nem?- apró mosolyt csalt az arcomra a reakciója, ezek szerint sikerült elérnem, hogy ne legyen velem olyan távolságtartó.
- Igen, de..mindegy- egy sóhaj után engem kikerülve fogja meg a széket és húzza az ágyam mellé. Elégedetten vigyorgok, és mintha élnék, sietek vissza a fekhelyemre. A takarót félretúrom, semmi szükségem rá. A párna alól kiveszem a telefonom, felteszem töltőre és azt is eltolom magamtól. Most csak erre a lányra szabad figyelnem, mert életében először talán megosztja valakivel, mi bántja, és talán kitalálhatom, hogyan segíthetnék rajta.
Amint elhelyezkedek és száz százalékosan rá figyelek, összeszedi minden gondolatát, és belekezd. Eleinte döcögősen halad a történettel, később azonban belelendül és csak mondja és mondja. Elragadó, ahogy átfutnak az érzelmei az arcán, pontosan úgy változik a kedve, ahogy a hétköznapokban, de a hosszú mesélés alatt sem feledkezik meg a titokzatosságról. Felmerülnek olyan nevek, akikről vajmi keveset tudok meg, azt is csak kikövetkeztetni tudom. Néha nem néz rám, van, hogy az ujjait piszkálja, és többször rá kell szólnom, hogy ne tépje a körömágyát. Kislányosan áll ellen minden nevelő szándékú figyelmeztetésemnek, és akkor az ajkát harapdálja. Ideges, néhány momentum felbőszíti, időnként a könnyeivel küszködik. Legnagyobb örömömre bele tud csempászni egy kis humort is, ettől az egész történet kap egy groteszk külsőt, és egyszerre fájóan gyötrő és megmosolyogtató, ahogyan nevetségesnek nevezi az őt ért és érő bajokat, miközben legszívesebben elbőgné magát, amiért nem tud ellenük tenni semmit, de nem adja fel.
Talán egy órán keresztül hallgatom, és csak ámulok azon, mennyire erős, mennyi mindenen ment keresztül, és hogy még így sem törte őt meg senki. Joggal büszke magára, és bár nem mondja ki, tudom, hogy ezt gondolja. Soha nem találkoztam még talán olyan emberrel, aki ennyire bátran szembe mer nézni az élettel és a halállal, emellett pedig ennyire odaadó pót anyukája a kistestvéreinek édesanyja távollétében.
- Ígérj meg valamit- mondandója befejeztével tüstént megszólalok, mielőtt felpattanna és elviharzana.
- Nem ígérek semmit- könnyebbnek érzi a lelkét, a levegővételei sem olyan nehézkesek már.
- Ha kiengednek, elvihetlek Birmingham-be – nyújtom felé a kezem, hogy megpecsételjük az ígéretet. Ahelyett, hogy elfogadná, tenyerével bezárja az enyémet.
- Nem, Louis, mint mondtam, erre neked nem volt szükséged. Erre nekem volt. Pihenned kell, és nem engedem, hogy ezt tedd. Jól vagyok, és hamarosan Jens is jobban lesz.
- Ne már Mia. A kedvemért, ha már a sajátodért nem teszel semmit. Vagy Jenna miatt. Biztosan örülne neked, és pikk-pakk meggyógyulna.
- Nem erről van szó. Igen, nagyon szeretnék menni, de nem lehet. Kötelezettségeim vannak, négy kisgyerek vár engem haza minden nap, fent kell tartani a lakást, és dolgoznom kell.
- És ha elintézem, hogy minden elrendeződjön, és el tudsz jönni, akkor sem?- kisfiús lelkesedéssel nézek rá, mert tudom, hogy ezt szeretné, és én tudok abban segíteni neki, hogy eljuthasson a testvéréhez.
- Nem Louis, ez nem lehetséges- arca nem komolyodik el, elengedi a kezem és belebokszol a vállamba, Liamhez hasonlóan- Különben is, még egy porcicát sem tudnál most megemelni, olyan gyenge vagy.
- Hogy én gyenge?- elkapom a karját és az ágyra húzva fogom le. Összecsomagolom, beletekerem őt a takaróba, ahogyan annak idején kivétel nélkül, minden kishugommal tettem. Talán ez a legjobb dolog abban, ha valakinek fiú létére kisebb lánytestvérei vannak: hiszen így úgy nyúzhatja őket, mintha csak egy kisállat lenne, mert ezt a húgok élvezik. Szeretik, ha a bátyjuk érezteti, ők az erősebbek és mivel idősebbek, így bármit megtehetnek. Talán ettől érzik biztonságban magukat, mindahányszor szorosan egymás mellett végig sétálnak az utcán, mert hiszik és tudják, az ő bátyjuk mindentől megvédi őket, mert erős és bátor. Pontosan ezt láttam egy kósza pillanatig Mia szemében, és akkor rájöttem, mennyit jelenthetett neki évekkel ezelőtt Thomas.
- Igen Lou, gyenge vagy- hangosan felnevet, kibogozza magát és egy könnyed mozdulattal maga alá gyűr.
- Feladom- úgy nyöszörgök, mintha fájna valamim, mire egy pillanatra megijed. Ez alatt sikerül felül kerekednem a gyerekes bunyónkban, és csikizni kezdem.
- Ez nem ér, Lou..kérlek- csuklani kezd, és fuldokolni, miközben kapálózik.
- Mondd, hogy nem vagyok gyenge- vészesen közel hajolok hozzá, hogy a fülébe suttoghassak. Amint megérzi a lehelletem a bőrén, kirázza a hideg és ha ez lehetséges, még hangosabban nevet.- Ismételd utánam: Louis, nem vagy gyenge.
- Csak nem képzeled- másodpercek töredéke alatt kipihegi a testvéreket meghazudtoló verekedésünket, és kicsusszan az ágyból- Gyenge vagy. Majd ha kijössz innen a saját lábadon, és kibírsz egy egész foci edzést, akkor majd elismétlem a mondatodat.
- Szavadon foglak- rendezzük arcvonásainkat, megigazítja ruháit magán. Mint egy végszóra, belép a délelőttös nővér a reggelimmel. Kipirult arcomat meglátva azonnal a lázmérő felé nyúl, de elszégyelli magát, amint meglátja, hogy nem vagyok egyedül, és a hölgy látogatóm is szaporábban veszi a levegőt.
- Nem zavarlak Superman- felkapja a vékony kabátját és az ujjából kihúzott kötött sálat a nyaka köré tekeri.
- Jössz még?- örülnék, ha meglátogatna még, mivel ez szerves része lenne az akciómnak, miszerint szerzek Miának egy legjobb barátot, szerény személyemben.
- Meglátjuk- megrántja a vállát és sután int egyet- Vigyázz magadra.
Végig nézem, míg határozott lépéseivel elhagyja a második emeletet. Leszalad a lépcsőn, és végleg eltűnik a szemem elől. Feltöltött pozitív energiával, és érezhetően jobban érzem magam, mint mikor üres fejjel, gondolatok nélkül álltam a zuhany alatt. Ennek örömére belekortyolok a reggelim mellé járó gőzölgő teába, és az időközben feltöltődött telefonomért nyúlok, hogy bepötyöghessem a jól ismert telefonszámot.
Louis..?- a vékonyka hang megtölti a szívem melegséggel, és örömmel veszem észre, hogy egyáltalán nem olyan feszült és türelmetlen, mint a múltkori beszélgetésünk alkalmával.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése