Sziasztok! :)
Nem igazán tudok mit mondani erről a részről, talán egy kicsit unalmasnak és semmilyenek tűnik, semmi izgalmas nem történik benne, de lassan beindul a történet, ígérem, és sok meglepetést tartogatok még Nektek! :)
xx Lu
Amelia Villain:
- Louis? Mi baj?-
elképzelni sem merem, mi történt. Valamitől zaklatott, de
fogalmam sincs, miért. Hosszú másodpercekig nem mond semmit, és
én sem szólalok meg. Megállok a járda közepén és megfordulok.
Egy számomra ismeretlen dolog miatt késztetést érzek arra, hogy
visszasétáljak legalább négy sarkot, hogy eljussak a kórházhoz- Louis, a frászt hozod rám, szólalj meg, kérlek.
- Én
csak..nem tudom, miért hívtalak. Volt nálam El.
- Tudom, Zayn
meglátogatott- egy pillanatnyi hatásszünetet tart, ez alatt van
időm levegőt venni.
- És
mondott valamit?
- Ezt nekem kéne
kérdeznem- hümmög, de nem mond mást- Bírj ki negyed órát.
- Ezt hogy
érted?- hangja a magasba szökik, de mire elmagyaráznám,
megérti- Ja, oké.
Köszönés nélkül
bontom a vonalat, és egyre gyorsabb tempóban haladok a csúszós,
latyakos utcán felfelé. Sosem volt még ilyen érzésem, hogy el
kell mennem valakihez. Louis hangja felébresztette bennem a
vészmadarat, és tudom, hogy mellette a helyem, bár fogalmam sincs,
miért. Hiszen biztosan bent vannak nála a többiek, amikor csak
tudnak, és nem lehet annyira magányos, hogy engem hívjon fel, de
akkor miért? Miért tette meg, és miért nem tudunk külön utakon
járni, mint eddig, a megismerkedésünk előtt? Nem lehetünk
barátok, az életünk különbözőbb már nem is lehetne, és ha
vissza szeretné szerezni a barátnője bizalmát, annak nem egy lány
barát magához láncolása a legjobb ötlet, valljuk be, egy exet
sem győzi meg, ha a fiú, aki értük harcol, egy másik lány
barátságában keresi a vigaszt. Sosem vezetnek jóra ezek az
ötletek, én mégsem küldtem el Louist telefonon keresztül, inkább
itt kutyagolok a hatalmas, üvegfalú épület felé.
Méterek
választanak el a bejárattól, már szinte érzem, hogy a belső tér
meleg levegője körbevesz. Elgémberedett ujjaimmal kapaszkodok a
lépcső melletti korlátba, és megállíthatatlanul közeledek a
második emelet felé. Háromnegyed öt van, a látogatási idő
kellős közepe. A folyosó tömve van hozzátartozókkal,
virágcsokrokkal, "Jobbulást" feliratú lufikkal és
bonbonokkal. Szégyellem is magam, hogy nem hoztam semmit Louisnak,
de ez fél perc után tovaszáll, amikor meglátom őt az ággyal
szembeni ablakban ülni, még mindig ugyan abban a sötét nadrágban,
póló nélkül.
- Normális vagy?
Meg fogsz fázni- ráncigálom el addigi ülőhelyéről, becsukom
az ablakot és hozzávágom a levetett pulóverét a földről.
Amint a kezembe veszem a puha anyagot, megismerem.
Délelőtt
valamiért nem fogtam fel a feliratot, talán túlságosan is
lefoglalt az, amire rávett, de most határozottan biztos vagyok
benne, hogy azt a szürke pulóvert tartom a kezembe, amit még én
adtam neki. Ez volt az, amiért megkeresett, ezt akarta odaadni,
mielőtt elmentünk volna kávézni, és mielőtt mentőt kellett
volna hívnom hozzá. Most határozottan nem kedvelem ezt a felsőt.
- Nem lesz semmi
bajom- mély orgánuma meglep, eddig még nem hallottam ilyen
melankolikusnak, beszédtempója túl lassú hozzá képest. Nem az
a Louis, akit délelőtt itt hagytam, egyáltalán nem hasonlít rá.
Ő most az a Louis , aki a focipályán botladozott a rosszulléttől,
akinek nem csillog a szeme, és aki üveges tekintettel néz
egyetlen egy pontot órákig.
Csak mikor leülök
mellé az ágyra, akkor mozdul meg. Átbújtatja a fejét a pulóver
nyakán, segítek neki felvenni rendesen, mert időközben
megcsavarodott kicsit. Erőtlenül ejti vissza karjait maga mellé, és
szipog néhányat.
- Szeretnél
beszélni, vagy csak maradjunk csendben?- rossz őt így látni,
hiszen lehetne boldog is ennyi erővel. Nincs neki semmi baja, nem
kórházra van szüksége, csak egy nagy adag endorfinra. A
barátaira, a családjára, a zenére és a szerelmére.
- Nem tudom-
kisgyermek módjára bújik az ölembe és halkan pityeregni kezd.
Tehetetlennek érzem magam, és sután nyúlok a hajához. Simogatni
kezdem a homlokát, és eltűröm kusza tincseit a szeméből.
Louis egy gyerek.
Legalábbis úgy kell rá tekintenem, mint egy gyerekre, máskülönben
nem tudnék mit kezdeni vele. Minden erőmet arra fordítom, hogy
sikerüljön megnyugtatnom őt, ám ez hosszú ideig nem sikerül,
végül félálomba sírja magát, és nagy nehezen megszólal.
- Szánalmas, mi?-
be van rekedve, és ki van száradva a szája. Elveszem az éjjeli
szekrényről a poharát, amibe reményeim szerint víz van, és a
kezébe adom.
- Már miért lenne
az?- még mindig az ölemben fekszik, hosszú karjai körbeölelik a
derekam és a lábaimat egyszerre.
- 22 évesen
picsogok, mint egy kölyök- keserű mosolyra húzza a száját,
félig felül, hogy belekortyolhasson a vízbe, és csak néhány
köhintés után teszi le valahova az ágy mellé a poharat.
Megtörli a szemét a pulóver ujjába és visszadől mellém.
Időközben bemásztam az ágyba, hogy ne essünk le mindketten a
földre, miközben ő itatja az egereket.
- Nem, Louis, a
kölykök nem picsognak ilyen hosszú ideig. A kisgyerekek maximum
néhány percig sírnak, te sokkal rosszabb vagy- a hajborzolás
mindig oldja a feszültséget, ez esetben viszont egy az egyben
leomlottak köztünk a falak tőle. Csak azt veszem észre, hogy
erősen magához von, és a hajamon keresztül megérzem langyos
leheletét a nyakamon.
- Köszönöm.
Mindent. Nagyon köszönöm.- először nem nagyon értem, mire
gondol.
Zavarba ejtő, hogy
egy ágyban fekszünk, ráadásul illetlenül közel van hozzám,
félig rajtam fekszik, de érdekesmód nem fojtogató az ölelése,
inkább úgy érzem, Louis egy elveszett gyerek, akinek meg kell
fogni a kezét és haza kell kísérni.
- Nincs mit
megköszönnöd- bököm ki, mikor rájövök, mire gondolhat most.
- Oh, de igen is
van- az élet még mindig nem akarózik visszatérni belé, de jó
úton halad afelé, hogy egyedül is el tudjon aludni.
Valahogy nagyon
csendben maradunk, és csak bámulunk magunk elé. A folyosóról
beszűrődnek apró zajok, de a folyosóra nyíló ajtó csukva van,
ellenben az ablakkal, amin közvetlenül az utca zaja szűrődik be.
Fékcsikorgások, gyermeteg nevetések váltakoznak, de mi nem
beszélünk. Zavarban érzem magam, nem túl kellemes így várakozni.
Néhányszor megköszörülöm a torkom, nagyokat sóhajtok, de nem
jut semmi értelmes az eszembe, amit kimondhatnék.
- Én is ezt érzem-
szólal meg jó pár perc némaságot megtörve Louis, és
mindketten csak mosolyogni tudunk a szótlanságunkon.
- Akkor jó- fejem
az ágy háttámlájának támasztom és akaratom ellenére elkezdem
számolni a függöny ráncait. Egyik kunkort a másik után.
Többször ellenőrzöm magam, de harminckettőnél se több, se
kevesebb nincs.
- Neked is
harminckettő jött ki?- fordul felém Louis, bágyadt vigyorral a
képén.
- Bárhogy számolom,
ez annyi- még egyszer utoljára sóhajtok, és eldöntöm, mára ez
az utolsó.- Mondott valami olyat Eleanor, ami felzaklatott?
- Miből gondolod,
hogy beszélgettem vele?
- Szótlan vagy, és
az ablakban ültél. Sokszor csinálod ezt.Egy pontot bámulsz, és
a szemed sem rebben. Elég ijesztő.
- Nem hiszi el, hogy
rosszul érzem magam a hiánya miatt. Azt hiszi..
- Állj- muszáj
félbe szakítanom- Megkérdezted tőle, hogy mit gondol?
- Hogy érted ezt?-
azt hiszem egy kicsit felháborodott a felvetésemen, miszerint nem
kérdezte meg a volt barátnőjétől, hogy is érzi magát
tulajdonképpen.
- Úgy ahogy mondom.
Megkérdezted tőle, hogy mit gondol a helyzetről? Louis, neki sem
lehet könnyebb, vagy azt gondolod, őt nem viseli meg?- akaratlanul
is az a lány jut eszembe, akinek nekiütköztem a mai nap folyamán.
Valahogy úgy képzelem el Eleanort, mint azt a lányt. Zavart,
nyugalomra vágyik, mégis zaklatják.
- Megkérdezte
tőlem, hogy miért nem tudom felnőttek módjára kezelni a
különválást- keserű mosolya miatt elég pocsékul kezdem érezni
magam. Persze, hogy megkérdezte!- Valaki mással is vitázott az
utcán- valamivel vidámabban felnevet, de ez csak pár pillanatig
tartó jókedv.
És akkor beugrik.
Louis elmondásai szerint Eleanor közepesen magas, barna hajú lány,
és minden, amit a külsejéről tudok, egy az egyben megegyezik a
velem összeütköző lány külső jegyeivel.
- Mondd Louis,
véletlenül nem sötét kék kabát volt ma rajta?- nem akarom,
hogy a válasza igen legyen, bár még magam sem tudom, miért.
- Imádom azt a
kabátot. Mindenki megjegyezte, hogy borzasztóan áll hozzá a
sapkája, de sosem foglalkozott vele. Kicsit őrült, mint én-
szerintem is határozottan feltűnő, ha az ember találkozik
egy indigó színű kabáttal, amihez mokka színű fejfedőt
hordanak.- Mia, minden rendben? Teljesen lesápadtál!
- Azt hiszem majdnem
fellöktem a volt barátnődet ma délelőtt- ilyet még talán nem
éreztem. Elszáll minden erőm, a kezem nem tudom ökölbe
szorítani, úgy érzem, menten elájulok. Nem akartam ennyire
belekeveredni. Belenéztem annak a lánynak a szemébe, és
megsajnáltam, mert láttam, hogy szenved. Minden egyes lépésében
fájdalom volt, a válla megereszkedett, és a hangja szomorkásan
csengett. Most már képtelenség kikecmeregni ebből a mizériából.
Louis nem igen jut
szóhoz, sőt, még levegőt is elfelejt venni. Csak bámulunk
egymásra, mintha embert öltünk volna, pedig erről szó sincs. Épp
hogy megpróbálunk két szívet összeragasztani. Megígértem
magamnak, hogy segítek Louisnak, és nem hagyhatom cserben pont
most, hogy már láttam őt is és Eleanort is.
- És? Milyen volt?-
nem értem mi ez a hangulatváltozás. Mindketten teljesen máshogy
viselkedünk, pedig csak találkoztam Eleanorral. Végtére az a
lány azt sem tudja, ki fia vagyok én, aki kis híján leverte a
válláról a táskáját sietségében.
- Mármint a
találkozás? Az gyors- próbálom oldani a feszültséget, de nem
díjazza Louis. Egyáltalán nem- Jó, bocsi. Olyan..szomorú, és
talán ideges. Meg egy picit feszült. Nem tudom, Louis, csak pár
másodperc volt az egész, és nem látok bele az emberek fejébe.
Mindenesetre nem volt jól. Nem volt felhőtlenül boldog, nem is
igazán tudott koncentrálni, épp ezért ütköztünk össze. Én
elbambultam, neki pedig valami elterelte a figyelmét.
Tulajdonképpen miattad volt ez az egész baleset- nem dobja fel a
tény, hogy ő okozott volna bármi hasonlót- Most ne vedd magadra.
Csak vicceltem.
- Értem,
csak..miattam volt szomorú. Ha a srácok nem..
- Ne ostorozd magad.
Felesleges- állítom le még idejében, és megpróbálom ezúttal
én elterelni az ő gondolatait- Mesélj nekem róla.
- Nem hiszem, hogy
menne- újra maga elé mered, és ebből már tudom, hogy csak is rá
gondol.
- Louis- halkan
szólítom meg, és megszorítom a kezét- Dehogy nem! Mi az első
dolog, ami eszedbe jut róla? Hogy ismerkedtetek meg? Mi volt az
első benyomásod?
- Mi ez, valami
francos interjú?- mindenféle harag nélkül a hangjában felnevet,
és folytatja- Ha nem ismerném Harryt, nem ismerném őt sem...
A történetük nem
nyúlik vissza hosszú évtizedekre, de abból, amit hallok, csak azt
tudom leszűrni, hogy Louis igazán szereti ezt a lányt. Megéltek
annyi szépet, amennyit más egy fél élet alatt sem, pedig alig
beszélhetünk két-három évről. Louis egyre felszabadultabb,
sokat mosolyog, és sosem nevezi Eleanort nyálas, ócska és giccses
beceneveken. Tisztelettel beszél róla, és látom rajta, hogy
szépen lassan megnyugszik.
Szerencsések azok
az emberek, akik megtalálják a lelki társukat, ahogyan Louis
megtalálta Eleanort. Álmodni sem merek arról, hogy én valaha
fogok tudni majd így szeretni, hisz annak az esélye, hogy bárki
elfogadja azt, aki vagyok, akinek lennem kell, valljuk be,
nagyon kevés.
Hirtelen kivágódik
az ajtó, és mi, mint akik valamiféle bűntényre készültek,
rémülten rebbenünk szét. Amilyen gyorsan csak tudok, átülök az
ágy melletti székek egyikére, bár már így is elég kellemetlen,
hogy Louis mellől kell kipattannom az ágyból.
A többiekkel való
találkozás pontosan annyira kínos, mint amennyire nem kéne annak
lennie. Zayn csak bólint egyet köszönés gyanánt, és a társaihoz
hasonlóan Louis irányába indul, és kellőképp üdvözli őt.
Borzalmasan érzem magam, amiért, egyrészt nem igen figyelnek fel
rám, hirtelen láthatatlanná válok, másrészt, amint ez
megszűnik, Harry átható tekintetét érzem magamon. Lehet, hogy az
inkognitó jobb volt.
A göndör hajú
srác zavarba ejtően sokat néz rám, és nem túl barátságos, már
amennyire én ezt meg tudom ítélni. Sajnálom, hiszen nekem nincs
semmilyen rossz szándékom a barátjával, Louisnak csak megpróbálok
segíteni, addig is megfeledkezik a felelőtlen kijelentéséről.
- Szóval Mia- kezd
bele Liam, ha jól emlékszem, így hívják. Meleg barna szemei
kedvesen csillognak, nincs benne semmilyen hátsó szándék,
hasonlóképp a mellette ülő szőke sráccal együtt. Elég jó
arcoknak tűnnek, talán még egy laza beszélgetést is tudnék
folytatni velük- így hívnak, ugye?
- Amelia- javítja
ki Louis, mire én szikrákat szóró szemmel sandítok felé.
- Csak Mia, Louis-
nevét mondva nyomatékosítom a kívánságom, miszerint nem
szükséges kimondania egyikőjüknek sem a teljes nevem.
- Még nem is volt
alakalmunk beszélni veled, pedig a pályán már találkoztunk-
Liam töretlenül próbálja fenntartani a jó hangulatot,
akármennyire ellenzi ezt Harry, aki csak morog, és folyton azt az
átkozott ablakot figyeli. Nagyon elbambulhatott, mert már percek
óta mozdulatlan.
- Harry, ne legyél
modortalan- böki oldalba Zayn, ami valahol jól esik, mégis azt
kívánom, bár csak ne figyelne rám, miközben megpróbálok
beszélgetésbe elegyedni egy csapat idegennel.
- A környéken
laksz? Úgy értem, Londonban?- teszi fel első kérdését Liam,
még mindig mosolyogva.
- Tulajdonképpen
igen, de azt hiszem, azt a helyet nem nevezném a metropoliszok
gyöngyének- zavartan felnevetek, erre Louistól kapok egy enyhe,
ahogy ő mondaná "lepke pofont".
- Ne butáskodj, az
is London- köt belém az ágyon heverő fiú.
- Miért gondolod
ezt?- Zayn kérdő pillantásokat küld felénk.
- Attól tartok, a
Haygate Estate nem ad helyet a nagyvárosiak álomotthonainak- a
lakhelyem megnevezésére már Harry is árgus szemekkel néz. Nem
értem, miért érdeklődik most ennyire. Sem szánalom, sem
megvetés nem olvasható ki átható zöld szemeiből, csak is a
színtiszta érdeklődés.
- Haygate Estate-et
mondtál?- hangja lágy, nem olyan érces, mint mikor rám köszönt
vagy fújt a jelenlétemre.
- Igen- talán nem
volt a legjobb ötlet elárulni, de azt hiszem, ez a napom erről
szól: megbánt kijelentések, furcsa beszélgetések, valamint
forgolódás a hozzám szólók felé állandó jelleggel.- Miért?
- Csak meglepett-
rántja meg a vállát- van azon a környéken pár jó hely, ahová
el lehet ugrani, ha az embernek épp elbújni van kedve- legnagyobb
meglepetésemre még mosolyog is, arcának mindkét oldalán
gödröcskék villannak fel.
Erre nem tudok mit
felelni, és nem is érzem, hogy valaha fogok. Ilyen körítés
mellett is érzem, mennyire antipatikus vagyok számára, de legalább
próbálkozik, barátai kérésére.
- És mondd, hol
tanulsz? Mert, már meg ne haragudj, elég fiatalnak tűnsz- Niall
beletúr néhányszor szőke hajába mondat közben és oda-odakap a
bal téréhez, mintha fájna neki.
- Jelenleg nem
tanulok. Az előző szemeszterben érettségiztem le, a
továbbtanulás pedig várat magára, amíg dolgozom- Louis keze
megszorítja az enyémet és valami megmagyarázhatatlan oknál
fogva büszkén néz rám.
- És ha látnátok,
hogy focizik! Te jó ég- nevet fel ' Tommo'. Igazán találó kis
becenév, bolondos, mint amilyen Louis jobb pillanataiban- Még a
híres Tomlinsont is kenterbe veri.
- Nem kell
túlzásokba esni, de örülök, hogy végre belátod, jobb vagyok
nálad. Hízelgő, mit ne mondjak.
- Ha Louis ezt
mondja, akkor bizony látnunk kell a tudományod- kacsint felém
Zayn, amitől menten zavarba jövök.
- Mindenképp- állok
fel eddigi kényelmes helyemről- most viszont mennem kell. Már
várnak haza.
Elköszönök
mindenkitől, és annak ellenére, hogy Louis hosszú percekig töri
magát, hogy maradjak, eljövök. A folyosóról még visszaintegetek
a vadul kalimpáló Niallnek, de néhány pillanat után tovább
állok.
Szinte vigyorogva
indulok haza, most már végleg.
Szia :)
VálaszTörlésIsmételten egy fantasztikus fejezetet írtál!
Mondjuk nem értem,hogy Harry miért volt ilyen vele,de remélem,hogy ez valtozni fog. :)
Nagyon tetszett a rész és kérlek minnél hamarabb hozd a kövit,mert én már nagyon várom. Remekül írsz.
^-^
Szia! :)
TörlésHű, fantasztikus? Erre számítottam a legkevésbé, nagyon szépen köszönöm, borzasztóan örülök, ha így gondolod! :)
Harry viselkedése mindig változik majd, ennyit elárulhatok, azt hiszem. :)
Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy időben érkezzen a folytatás!
Köszönöm, hogy írtál, iszonyú jól esik! :))
Drága Lu!
VálaszTörlésAz igazat megvallva, amikor rákattintottam a blogodra nem hittem volna, hogy ilyen gyöngyszemre fogok bukkanni! Eleinte még abban a mesterkélt tévhitben ringattam magamat, hogy ez csak egy újabb "sablonos" fanfiction, de ahogyan elmerültem az írásodban, egyszerűen elvesztem a szavaid szépségében!
Ahhoz képest, hogy ez az első blogod nagyon ügyesen bánsz a szavakkal, kellemes érzés kerít hatalmába a lerásaid olvasása és a párbeszédek közben! Bevallom, nekem teljes mértékben elnyerte a tetszésemet, szerény véleményem szerint megérdemled, hogy több olvasód legyen, mert egy kezdő bloggerinához képest te mesteri fokra fejlesztettet az íráskészségedet, ehhez pedig csak gratulálni tudok!
Remélem, hogy hamar felteszed a következő fejezetet!
Lots of Love:
Nadia
UI: Bocsánat a hosszú szövegelésért!
Drága Nadia!
TörlésEl sem hiszem, hogy miket írsz, nagyon szépen köszönöm! Nagyon örülök, ha tényleg így gondolod, és tetszik a történetem, és most rettentő boldog vagyok, hogy írtál nekem. Nagyon sokat jelent és hálás vagyok, amiért szakítottál erre időt!
A "hosszú szövegelésért" pedig eszem ágában sincs haragudni! :)
xx Lu