4. Twice

Halihó! :)

Igen, már megint. Észrevettem, hogy hiába nem kapok konkrét visszajelzést a részek után, azért megint jócskán megnőtt a látogatottság, nem is értem, akkor miért féltek leírni a véleményeteket? Sebaj! Annyira örülök a mai vizsgaeredményemnek, és a nyugis délutánnak, hogy gondoltam megosztok veletek még egy részt, és még az is lehet, hogy hétfőn felrakom a folytatást. (Néhány résszel már készen vagyok.) Nem tudom, milyen rendszerességgel jönnek majd a soron következő fejezetek, megpróbálom tartani a keddet. Június végén szóbelizek, addig nem lesz baj, júliustól viszont két hónapra elköltözök, dolgozni fogok, ezért előfordulhat, hogy az éjszaka kellős közepén kerül fel a rész..who knows!? Na mindegy, mindenesetre, itt a negyedik rész.

Jó olvasást <3

xx Lu

That clearly explain our friendship.

Amelia Villain

Az edzések számomra az aktív kikapcsolódást jelentik, amikor a testvéreim helyett mások gyerekeit próbálom lefoglalni, pontosabban segítek a felesleges energia levezetésében, mindeközben, anélkül, hogy ezt akár ők, vagy akár bárki más tudná, erőt adnak. Erőt a továbblépéshez, ahhoz, hogy ne törjek-zúzzak, hogy ne zárkózzak be a lakásba a hátralevő napokban, amíg nem tudhatom újra magam mellett a legnagyobb húgom és az édesanyámat. Mert bármily zsúfoltak is a hétköznapok, és akármennyit is dolgozok, folyton ők járnak a fejemben, és az, hogy milyen rég nem láttam őket. Jens csak 13 éves, és tudom, mennyire félt, és talán még most is retteg attól, hogy reggelente egy kórházban ébred ahelyett, hogy velünk lenne.

- Mia, ide tudnál jönni egy kicsit?- Greg hangja nem túl megnyugtató, és félek, valamit elrontottam vagy..nem is tudom mitől félek. Talán kezdek rájönni, annyira nem is volt legális az éjszakai látogatásunk Louis-val, hiszen egyszerűen hülyeség. Visszagondolva, egyáltalán nem vagyok büszke arra, amit tettem, és sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha a távollétem alatt felébredt volna valamelyik testvérem, és magukat teljesen egyedül, a felügyeletem nélkül hagyva találta volna.

- I..igen?- többet esküszöm nem teszek ilyet, és a leghatározottabban tenni fogok az ellen, hogy hasonló előfordulhasson. Én hülye, képes voltam egyedül hagyni őket. Ez nem én vagyok.

- Az éjszakáról lenne szó- semmiféle szidalmazó nincs abban, ahogy beszél, és ez ijesztő. Nem láttam még őt igazán dühösnek, pedig jó néhány éve ide járok nap, mint nap és jól ismerem őt.

- Sajnálom..-a földet kezdem bámulni, és újra úgy érzem magam, mint egy nyolc éves.

- Mia, tudod, hogy ide akkor jössz, amikor csak szeretnél. Csak azt nem tudom, hogy mit kerestél itt?

- Én..szóval én nem nagyon tudnám megmondani-amint képes vagyok abbahagyni ezt a nevetséges viselkedést, felnézek, egyenesen Greg szemébe, de azon nyomban megakad valami máson a szemem. Egy nehezen kivehető alak mozgása eltereli a figyelmem, és az edző válla mögött próbálok pipiskedve elnézni. Határozottan Louis az, de nem úgy tűnik, mint aki jól van. A falnak dőlve próbál előre jutni, karjával tehetetlenül kapaszkodik valamiben, ami ott sincs. Arca nem hogy sápadt, de egyenesen hulla fehér. Ahogy közelebb ér, én is elindulok felé, Greg utánam ered. Nem választ el minket egymástól néhány méternél több, de futva is csak akkor érek oda, amikor már a hideg falnak dőlve csúszik lefelé. Kezem a forró karjához ér, a bőre szinte lángol, arcán és nyakán verejték folyik végig, a felsője csurom víz, és reszket. Kifejezetten ijesztő látványt nyújt, hirtelen nem is tudom, mit kéne tennem. Greg eltűnik mellőlem, és a telefon felé szalad. Már indulnék a vele érkezettek felé, amikor megfogja a kezem.

- Ne szólj nekik, jobban leszek, csak ne mondj nekik semmit.

- Louis, ez nem játék. Láthatóan orvosra van szükséged, és nem fogom ezt a barátaid elől titkolni csak azért, mert te túl büszke vagy- egyszerűbb dolgom van, mint gondoltam. Louis is csak egy gyerek, noha már nem tíz éves, de gyerek. Szüksége van arra, hogy néhanapján valaki helyre tegye. Akár éjjel, akár nappal. Legalábbis megpróbálok hinni ebben az álláspontomban.

- Mia, kérlek- nem tudom, pontosan mit és miért, de egy biztos, piszkosul jól csinál valamit. Visszaguggolok mellé és felém kapó kezét elkapom a levegőben.

- Rendben- várok. Várok, egészen addig, amíg fel nem tud kelni a földről.- Kimenjünk? Hátha jót tesz majd a friss levegő..

- Ne pazarold rám az időd..tudom, hogy edzést kéne tartanod- igen, ezt jól látja, de Greg átvette, és már amúgy sincs sok hátra belőle, talán 5-10 perc.

- Azzal nem kell törődnöd- jobban szemügyre véve, az első találkozásunkkor, ami történetesen itt volt, sokkal jobb színben volt. Az egykor feszes fekete farmert aligha tartaná valami a csípőjén, ha nem hordana övet, karján az erek veszélyesen kilátszódnak, arca be van esve.- Louis, mi a baj?

- Már semmi. Jobban vagyok, biztos csak múló rosszullét volt- bátortalan lépésekkel haladunk ki az öltözőszagú folyosóról. Minden egyes méter megtételekor azt lesem, mikor esik össze.

- Áh, értem...szóval ezért van annyi erő benned, mint egy aprócska kavicsban. Louis, én elhiszem, hogy nagy fiú vagy már, és úgy is próbálsz viselkedni, mint aki bármit kibír, de sajnos, eléggé hadilábon állhatsz a színészettel, ha még én, egy vadidegen is észreveszem rajtad, mennyire nagy a baj- tekintete az enyémbe fúródik és meglepetten pislog párat.

- Tehát úgy gondolod, hogy idegenek vagyunk egymás számára?

- Nem éppen ez volt a lényege a mondanivalómnak- végre valahára elérjük a bejárattal szembeni korlátot, ami tökéletesen megfelel arra, hogy ráüljek, Louis pedig követve az én példámat, átlendíti a lábát a másik oldalra, és velem szembefordulva foglal helyet.

- De sajnos csak erre reagálhatok, mert ezt nem gondolom igaznak- száját elhúzva megvonja a vállát, és a kettőnk közt pihenő kezét kezdi figyelni.

- Rendben, akkor úgy mondom, hogy még ilyen rövid ismeretség után is tisztán látható. Louis, miért nem akarod megmondani a barátaidnak, mennyire nem vagy jól?- küzdök azért, hogy rám nézzen, mert kezd idegesíteni, hogy látszólag fittyet sem hány arra, mit mondok neki.

- Mert nem érthetik, és nem zúdíthatok rájuk mindent- most rajtam a sor, hogy elakadjon a szavam a meglepettségtől.

- Ezért rám zúdítod- nem neheztelek én rá, de ez azért pofátlan dolog volt tőle.

- Nem, én..nem akartam senkire sem, csak...veled annyival egyszerűbb ezt megbeszélni- annyira szomorúak a szemei, hogy az eddigi parányi haragom is elszáll, és megsajnálom.- Ők nem érthetik..Eleanor volt a mindenem, és azzal, hogy beköltöztek a lakásomba, csak azt érték el, hogy ne tegyek komolyabb kárt magamban, és néha elnyammogjak valamit, de egyáltalán nem érzem jobban magam.

- Ha a barátaid, már pediglen teljesen biztos vagyok benne, hogy azok, mert most is aggódva figyelnek minket a folyosóról, meg fogják érteni- megpróbálok egy bátorító mosolyt felé küldeni, mire valami élet szerű jelenik meg az arcán.

- Előre is bocsánatot szeretnék kérni a viselkedésükért. Kicsit be vannak zsongva a sok szabadidőtől- az, hogy Louis kevésbé hajaz egy haldoklóra, megnyugtató.

- Nem kell, csak beszélj velük- szemöldökét felhúzza és úgy néz rám, mintha olyat kértem volna tőle, ami teljesíthetetlen- úgy értem, mondd el nekik, hogy nem vagy jól. Hazudsz nekik, Louis.

- Mintha olyan könnyű lenne- lemondóan visszaejti a fejét, és újra piszkálni kezdi az ujjait.

- Ha meg sem próbálod, akkor nincs mit tenni- kezd beborulni. Nem találok ebben semmi meglepőt, elvégre itt van az ideje, hogy rengeteg eső zúduljon az angolok nyakába, mielőtt megérkezne a jó öreg hó.

- Holnap is itt leszel?- kizökken a kis világából egy pillanat alatt, amikor meglátja, hogy távozni készülök.

- Nem tudom, dolgoznom kell- fejembe húzom a kapucnimat, nem mintha túl sokat érne a pamut anyag az esővel szemben. Louis láthatóan nem érti a helyzetet, így egy sóhaj után magyarázni kezdek- Pénzből él az ember nálunk, nem táncból meg énekből.

- Azt hittem, tanulsz még.

- Hinni...a barátaidban kéne hinned, nem ilyen felesleges dolgokban- nem értem miért húzom fel magam ezen az egészen. Nincs abban semmi szégyenteljes, hogy dolgozok és nem az iskolapadot koptatom, ám tőle mégis rosszul esik a pillantása, mert látta, hol lakok, gondolhatja, mennyire nem egyszerű az élet, ha valaki a Haygate környékén él egy betonkockában. Mit is vártam? Gőze sincs arról, mit jelent mindez. A Haygate Estate az a hely, amit mindenki elkerül, ostobábbnál ostobább pletykák röppennek fel időről időre, pedig ez nem egy drogtanya, itt nem bűnözők élnek. A kerületben lakóknak egyszerűen nincs lehetőségük a belvárosba költözni, nincs álom állásuk, nem végeztek el semmilyen egyetemet, de jó emberek. Nincs semmilyen illegális ügylet, itt szegények laknak. Mióta bűn az, ha valakinek nincs több tíz- esetleg százezer fontja?

- Hééé, bocs, nem akartalak megbántani, csak meglepődtem. Nem vagy egy kicsit fiatal ahhoz, hogy dolgozz?- védekezően maga elé emeli a kezeit, és látom rajta, hogy tényleg nem úgy gondolta. Nem is értem, miért kaptam fel a vizet.

- Ne haragudj, csak fáradt vagyok. Természetesen tanulhatnék is, de az ráér. Most a családom mellett a helyem- az eső ebben a pillanatban dönti el, hogy a nyakunkba zúdul. Louis és én a bejárathoz sietünk, ám késő: mi már megint csurom vizesek vagyunk.

Helyben vagyunk. Már megint ezen az átkozott helyen kell bőrig áznunk. Remélem azért a jövőben ez nem sűrűn fog előfordulni. De.

Az égi áldást sokáig nézem, legalábbis a mi helyzetünkben elég hosszú időnek tűnik, hiszen erre a másfél percre csendben maradunk, és csak a saját vacogásomra eszmélek fel. Az idő pocsék, legszívesebben elmenekülnék ebből a felhőből, és hirtelen iszonyúan hiányozni kezd a nyári meleg.

- Mia, ideje bemenni- két langyos kéz ér a vállamhoz, Louis megpróbál beterelni az előtérbe, hogy legalább ne hűljünk ki teljesen. A hirtelen jött hideg eső miatt arca kipirult, csak úgy, mint az orra meg a füle hegye. Meleg tenyerével ellentétben ujjai olyanok, akár a jégcsapok, ezt viszont csak abból szűröm le, hogy egyáltalán nem érzek különbséget a keze, és a vállam hőmérséklete között.

- Louis, merre jártál? - egy számomra vadidegen hang felé kapja tekintetét, majd bizalmasan int a fejével az említett fiú felé.

- Csak dumáltunk- nemes egyszerűséggel felel, megigazítja a ruháját, hajából megpróbálja felitatni a vizet a kapucnijával. Négy indulásra kész férfi, mert tulajdonképpen azok, áll Louis-val szemben, aki pár percig tollászkodik, végül elköszönnek Gregtől. Csendben ülök ott, ahol a bejövetelem óta, és csak akkor mozdulok meg, amikor meglátok magam előtt egy pár fekete farmert. Tekintetem felvezetem jelenleg élettel telibb arcára.

- Szia, Louis – anélkül, hogy mondaná, vagy tudnám, érzem, hogy most ugyan elmegy, de biztosan fogok még találkozni vele.

Nem értem, miért foglalkoztat ennyire, hiszen csak néhányszor láttam életemben, és az elmúlt heteken kívül, teljesen más fogalmat rejtett a Louis Tomlinson név az én szótáramban. Ez mostanra csak annyit változott, hogy tudom, mindenkinek vannak problémái, és neki különösen nagyok jutottak. Folyton bekúszik a gondolataim közé, hogy mi lehet vele. Aggódok. Nem azért, mert bármilyen érzelmet felkeltett volna bennem, nem. Erről egyáltalán nincs szó. Ez valami olyasmi, mint amikor egy vadállat eldobja a kölykét, de egy kicsinyét elvesztő anya rátalál és megpróbálja a bizalmába fogadni. Igen, talán valami ilyesmi. Megpróbálom addig engedni, ameddig jön és még nem kényelmetlen, értem ezalatt a barátkozását, semmi fizika. Thomas múltbéli tettei óta nem engedtem a fél méteres körzetembe senkit a testvéreimen és anyukámon kívül. Nem beszélek róla, nem is tervezem, és valahogy eddig nagyon jól bevált ez a határozott távolságtartás. Louis esetében azonban minden elméletem megdőlni látszik. Akármennyire is próbálkoztam az első találkozásunkkor a tudtára adni, hogy semmi köze hozzám, a családomhoz és egyáltalán bármihez, ő csak erősködött, a kocsijába "ráncigált", hazavitt, és látta amit látott. Sam is azonnal megszerette, bár fogalmam sincs, hogyan sikerült mindezt elérnie egyetlen találkozás alatt a kisöcsémnél. Ki ez a fiú és mit akar tőlünk? Mert ez már nem is tudom, miről szól és mit miért vagy kiért tesz. Egyszerűen éli az életét, teszi a dolgát, és gátlástalanul belekever engem is a magánéletébe.

- Szia- valami ehhez hasonló hagyja el a száját és sután int, mielőtt követné a többieket és a lassacskán alábbhagyó esőbe kiszalad a kocsihoz.

A kocsi, ami legalább háromszor akkora, mint amivel eddig láttam, megtelik pillanatok alatt az öt sráccal és Louishoz képest viszonylag hirtelen tűnnek el. A felcsapódó sár tompán visszaesik, az esővíz mindenhova szétfröccsen, az autó elfordul az utca végén, és amilyen hirtelen eltűnik, úgy inkább én is elfordítom a fejem a kijárattól. Lustán összeszedem a széthagyott ruháimat, kiveszem a zsebemből a kesztyűm, kiengedem a hajam és az öltözőbe vonulok. A folyosón végig az jár a fejemben, vajon mi történhetett Louis-val. Már megint ő, de egyszerűen nem hagy nyugodni a gondolat, hogy kis híján összeesett itt, reménytelenül kapaszkodva a falba. Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből az arcát, már-már nekem fájt, ahogy tehetetlenül csúszott le a földre. Nem tudom, mi történhet vele, és biztos vagyok abban, hogy az lenne a legjobb, ha számomra nem is derülne ki semmi, ám nincs ekkora szerencsém.

A szekrényem előtt állva, ráérős tempóban próbálom összeszedni mindenem, de nem megy. Mindig van valami, ami eszembe jut, amit még elfelejtek, vagy amit mégsem viszek haza. Húsz perc után sikerül kilépnem a folyosóra, aminek végén Greg is készen állt az indulásra.

- Tudod, hogy beszélnünk kell- úgy közli, mintha csak az időjárásról kívánna csevegni.

- Miről?- nem vagyok hajlandó nagyobb érdeklődést mutatni nála, ezért csak félvállról válaszolok.

- Az este..nem egyedül voltál itt- érzem magamon a tekintetét. Oké, elég nyilvánvaló most már, hogy Louis egy árva fontot sem fizetett azért, hogy kibérelje ezt az átkozott focipályát, és én pedig remekül bedőltem neki. Nem kellett volna ilyen naivnak lennem.

- Nem- nem tudok mást csinálni, ránézek, egyenesen a szemébe. Nincs semmi titkom Greg előtt, ismer legalább tizenöt éve, hazudni sem tudnék neki, és nem is akarok.

Várom, hogy megszólaljon, ehelyett csak teszi tovább a dolgát, elpakolja az igazolólapokat, felveszi a kabátját és kisétálunk a hűvös utcára. Szeretek Greggel hazasétálni, igaz nekem kerülő, de mindig jól esik így hazamenni.

- Ezzel a Louis gyerekkel voltál itt, ugye?- már majdnem elhagyjuk a pálya utcáját, amikor újra szólásra bírom a kitartó némaságommal.

- Igen, de..-nem, nem fogom bevallani mennyire kis hülye voltam- Ne haragudj, mi csak..

- Ti csak, mi? Mia, nem akartalak felelősségre vonni. Neked már kismilliószor elmondtam, akkor jössz ide, amikor akarsz. Ha te megbízol benne, csak nyugodtan hozd. Viszont egyetlen esélye van annak a kölyöknek.

- Milyen esélyről beszélsz?- fogalmam sincs, mire gondol. Milyen esély? Louis csak nem fog labdát lopni, amikor egy vagyont ér a puszta légzése is.

- Ha megbánt, vagy olyat tesz vagy mond, ami neked rosszul esik, vagy fáj, esküszöm, hogy..- olyan hangosan nevetek, ahogy csak tudok. Ezek szerint teljesen félreértette ő (is) a mi kapcsolatunkat.

- Jézusom, ne haragudj, de ez elég abszurd. Nem vagyunk együtt. Tulajdonképpen, aznap láttam először, amikor te. Csak segítséget kért.

- De azért gondolom nem szakmait.

- Nem csak azt. Figyelj, Louis most..elég nehéz időszakon megy keresztül. Ahhoz kellettem neki, hogy jól seggbe rúgjam, amiért nem fogadja el a barátai segítségét. Semmi több. Ja meg egyszer véletlenül összefutottam vele, amikor Sammel el kellett mennünk a dokihoz- élvezet nézni a döbbenetet az arcán, nem igazán tudja mire vélni a dolgot. Egyáltalán nem erre számított, és megértem, hiszen külső szemlélőként én sem érteném ezek után, hogy mi is történik pontosan. Viszont nem vagyok az, így tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy amint Lou talpra áll, újra beül a stúdióba és jobb esetben kiírja magából az elmúlt időszakát, és minden megy tovább mint eddig, nem találkozunk többet, és soha többé nem teszi be a lábát a Haygate-be, és a focipályát is messzire elkerüli.

- Te ebben hiszel is, mi? Mia, Louis nem az a fajta srác, akinek te látod- nem mond ennél többet, pedig kérdő tekintetem elárulja, szükségem van a folytatásra, hogy megértsem.

- Hát akkor milyen?- furcsa érzésem van, hiszen Greggel sosem beszéltem ilyen dolgokról. Fogalmam sincs, mi a véleménye Louisról, és még nem igazán sikerült rájönnöm, mit akar mondani.

- Ragaszkodó, el sem tudod képzelni mennyire- úgy beszél, mintha ismerné, mintha születése óta nyomon követné az életét és tetteit, vagy ha már ezer éve legjobb barátok lennének. Mind kizárt.

- Greg, én nem hinném, hogy..

- Nem, Mia, nem hiszed, mert nem láttad, amikor visszajött. Amikor ma belépett az ajtón, mögötte a barátaival, ő..hogy is mondjam? Leereszkedett.

- Ezt mégis hogy érted?- kezdek egyre jobban összezavarodni, és már semmit sem értek. Mit lát Greg, amit én nem?

- Nem az a srác jött vissza, aki néhány hete, nem egy dúsgazdag szomorú fiú, hanem, csak Louis, akinek remek barátai vannak, ő mégis az egyetlen angyalkára várt mindvégig.

- Louisnak most nagyon nehéz- kezdem érteni, mire próbált rávezetni az indulásunk óta.- Neki nem angyalokra van szüksége, hanem egy rakat bátorságra és egy kis baráti lökdösésre, hogy végre felhívja azt a lányt, aki miatt végül nálunk kötött ki, a pályán.

- Hívhatjuk bátorságnak is- kedves mosolya mögül érzek valami mást, mintha várna valamire, talán válaszra, vagy bármilyen reakcióra. Mielőtt bármelyiket megtehetném elköszön, és lefordul abba az utcába, ahol ő lakik, én pedig értetlenül ugyan, de folytatom utam egészen hazáig.

Remélem nem futok össze egy ismerőssel sem, nem mintha fenyegetne a bájcsevegés veszélye, hiszen aligha tudnék mondani olyan embert, akivel ha itt összefutok, kellemesen el tudnék beszélgetni. Hogy miért? Egyszerű: nem ismerek itt senkit, és ha csak nem jár erre újdonsült ismerősöm, Louis, akkor szinte biztos, hogy szótlanul végig tudom sétálni a hazautat.

- Mia?- már majdnem elkönyvelem magamban a magányos sétát, erre tessék. Rajtam kívül szinte alig lézeng erre néhány ember, így teljesen biztos vagyok abban, hogy hozzám beszélnek. Ráadásul tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy ki az.

- De gyorsan hazaértél- nem kell megfordulnom, megszólítóm előttem terem, átöltözve, egy szürke pulóvert szorongatva.

- Csak ezt akartam visszaadni, de láttalak erre sétálni- a bátortalanul felém nyújtott felsőt elveszem tőle, és elmotyogok valami 'köszi' félét.- Haza mész?

- Nem- szinte azonnal rávágom a hazugságot a kérdésére, és meg is bánom.- Azaz igen, de még nincs kedvem.- újabb hazugság, és egyre rosszabb irányba terelem a délutánomat.

- Fel akarom hívni Eleanort- ezt úgy közli velem, mintha bármi közöm lenne hozzá, és már megint csak belecsöppenek a magánéleti válságának kellős közepébe.

- Louis, tégy belátásod szerint, de nem értem, miért osztod meg velem ezt?- megpróbálok minél kedvesebb lenni, hiszen látom rajta, hogy ideges, remeg keze-lába, de ez akkor sem tartozik rám.

- Nem tudom miért, de nagyon bízok benned- tekintetét az enyémbe fúrja és mikor észreveszem, hogy túl közel áll hozzám teszek egy apró lépést hátra.

- Én sem tudom miért teszed ezt Louis. A többiek? Nekik mondtad?- akaratomon kívül elindulok arra, amerre ő is, és csak jó pár méter megtétele után veszem észre az autóját a közeli parkolóban.

- Csak akkor döntöttem el, amikor elindultam, szóval..

- Szóval megint én tudok meg mindent helyettük. Louis, nem teher ez nekem, de azért remélem érzed ennek az egésznek a furcsaságát- muszáj felnevetnem halkan, hiszen annyira abszurd ez az egész még mindig.

- Már meg sem kérdezem, hogy elvihetlek-e, mert úgyis az lesz, amit én akarok- nyitja ki nekem a bal oldali ajtót, én pedig a szemem forgatva beülök: igaza van. Vele szemben sosem győzhetek.

- Tehát, eltervezted már, hogy mit mondasz neki?- bekötöm magam és felé fordulok a felső testemmel. Egy ideig csak előrenézve válaszol, de amint elérünk egy-egy piros lámpát, időről időre felém fordul.

- Arra gondoltam, hogy előre megtervezem, de aztán rájöttem, hogy nem menne. Felhívom, és csak annyit teszek előtte, hogy átgondolok mindent- idegesen dobol a kormányon, és tekintete még mindig köztem és az út közt cikázik.

- Ah, értem- legbelül nagyon drukkolok neki, hogy sikerüljön, mert az nem csak azt jelentené, hogy boldog lehet, hanem azt is, hogy nyugodtan élhetek tovább anélkül, hogy indokolatlanul felbukkanna a legkülönbözőbb időpontokban a környezetemben.

- Mia, kérdezhetek valamit?- teljesen felesleges nemmel válaszolnom, lehúzódik az út szélére és kiteszi a vészvillogót. Ajjaj, ebből beszélgetés lesz.

- Csak nyugodtan, látom úgy sincs választásom- utalok a helyzetre, amit megmosolyog, majd folytatja. Ha egyszer megered a nyelve, akkor a világ összes gondolatát el akarja mondani.

- Igazából nem is tudom, pontosan hogyan kérdezhetném meg de..ki vagy te?- egyszerűen képtelen vagyok magamban tartani , és hangos nevetésben török ki, ma már másodszorra.

- Ne haragudj, de mi? Louis, mikor érdekelt téged, hogy ki vagyok én? Letámadtál, akaratomon kívül belemásztam a fejedbe a gondolataid közé és a magánéletedbe, majd napokkal később megkérdezed, ki vagyok?

- Jó, ez így tényleg furcsán hangzik, de ezt most komolyan kérdeztem. Látom, hogy milyen távolságtartó vagy, és úgy gondoltam, ha én rád zúdítok mindent, akkor neked is szükséged van arra, hogy rám zúdíts mindent.

- Nincs szükségem erre. Nem szoktam csak úgy "zúdítani"- kezemmel macskakarmokat rajzolok a levegőbe, miközben megpróbálok visszatekeredni oldalazó ülésemből- És nem is nagyon szeretnék- teszem hozzá végül, és én lezártnak tekintem a dolgot. Ám Louis nem.

- Én szeretném- leállítja a motort és zsebre vágja a kulcsot. Megigazítja a felsőjét és int, hogy kövessem. Kiszállok a kocsiból, és szememmel megkeresem, merre indulhatott el. Sietősen loholok utána. Megfordul a fejemben, hogy miért is nem lépek le? Simán megtehetném, anélkül, hogy azonnal észrevenné, de valahogy nem megy. Nem akarok. Meg különben is, úgyis utánam jönne és nem tartana túl sokáig megtalálnia, utolérnie és visszarángatna az autójába.

- Louis, ha már faggatni kívánsz engem, legalább várj meg, vagy valami- válasz helyett lelassít és a karomnál fogva beterel maga előtt egy gyorsétterembe.

- Éhes vagy?- őrülten csillogó szemmel vizslatja a kínálatot, ami engem egyáltalán nem hoz lázba.

- Nem- vágom rá szinte azonnal. Ez kivételesen igaz, de ha éhes lennék sem ennék ilyen szutykot.

- Akkor majd én rendelek helyetted- még mindig a karomnál fogva irányít, leültet egy székre és eltűnik. Felocsúdni sincs időm, csak ülök ott, döbbenten. Megkockáztatom, hogy levegőt is elfelejtek venni pár pillanatig. Robbanásszerűen csapódik le az előttem lévő székre, és némán nézem végig, ahogy mindent lepakol az asztalra.

- Hoztam neked egy kávét, nem tudom, hogy szereted, de hoztam mellé cukrot, legalább négyet, és kértem bele tejet- hadarja és elém csúsztat egy papírpoharat.

- Igazán nem kellett volna Louis, és..

- Nincs 'és'- harap bele egy hatalmas hamburgerbe.

- Nem ihatok tejet, ugyanis laktózérzékeny vagyok- távolabb csúsztatom a poharat- de tényleg jól esik, hogy gondoltál rám a meglehetősen hatalmas adag ebéded rendelése közben.

- Semmi gond, kérek másikat- maga mellé veszi az említett italt, és újra eltűnik, ezúttal hallom ahogy épp a néhány perccel ezelőtti rendelését bővíti ki egy szójatejes lattéval.

- Miért csinálod ezt?- nem engedem szóhoz jutni, amint újra leül velem szembe, faggatni kezdem- Hova ez a nagy..bármi is legyen az, amit csinálsz?

- Semmi, meghívtalak egy kávéra, hogy tudjunk beszélgetni- feleli nemes egyszerűséggel és újabb adagot tüntet el az előtte heverő szendvicsből.

- Miről akarsz te velem beszélgetni?- szemöldökömet ha lehet, még jobban felhúzva kérdezem.

- Rólad- megrántja a vállát és az utolsó falatokat is begyűri a szájába. Felé nyújtok egy szalvétát, de amint megfogja, a kezéhez ragad. Nem jelent problémát, tele van a lakásunk kisgyerekkel, így felkapok még egyet és mellé lépve letörlöm az arcát. Kicsit kínosnak érzem ezt, így gyorsan visszapattanok a székemre.

- Rólam? Mégis mit szeretnél tudni rólam?

- Nem tudom- megkínál a sült krumplival, de nem fogadom el. A gyomrom forog, ha arra gondolok, akár egy falatot is meg kell ennem ebből a szemétből.- Mondjuk..bármit.

- Nézd, nem vagyok jó ebben a bemutatkozósdiban, és azt hiszem észrevehetted, hogy nem tolonganak körülöttem a haverok. Nincs túl sok mesélni valóm.

- Hallgatlak- szürcsöl bele a kávéba, amit eltulajdonított, közben közelebb lökdösi hozzám az immár laktózmentes italom. Kelletlenül belekortyolok, és beleszórok egy adag cukrot.

- Louis, kérdezz. Fogalmam sincs, mit akarsz tudni- nem szívesen válaszolok neki, és nem is akarom, hogy kíváncsiskodjon. Viszont Louisról beszélünk, és számomra kezd egyértelművé válni, hogy nem adja fel sosem ez a fiú.

- Hány éves vagy? Hova jártál suliba? Mit szeretsz csinálni szabadidődben? Bármit, Mia, bármit.

- 19, a Sacred Heart-ben végeztem tavaly. Nincs szabadidőm, és hiányzik a testvérem- hirtelen kiszaladt a számon a testvér szó, és Jens jut eszembe. Megint túl sok idő telt el azóta, hogy anya felhívott. Akkor úgy nézett ki, hogy minden rendben van, de azóta mindez megváltozhatott, és gyötör a tudat, hogy a húgom még mindig egy kórházban tölti a mindennapjait.

- A testvéred?- belekezd egy újabb szendvicsbe, gondolkodás nélkül tömi magába.

- Louis, lassíts le, mert rosszul leszel- eltérek a tárgytól, mert nem szeretném, ha telibe hányna.

- Éhes vagyok nagyon- teli szájjal beszél és halvány mosoly jelenik meg az arcán, amikor végre beleiszok a kávéba.- Szóval a testvéred..Mi van vele?

- Kórházban van hetek óta- a padlót kezdem nézni, de észreveszem, hogy Louis megdermed egy pillanatra.

- Kórházban?

- Igen, kórházban- kissé feszülten csattanok fel, de megbánom- ne haragudj, csak nagyon hiányzik Jens. Ő az egyetlen édes testvérem, és nem mintha Samet, az ikreket vagy Melit nem imádnám, de...

- Értelek – kezét maga elé emeli, így fojtja belém a szót- na látod?

- Mit?- értetlenül nézek rá, úgy látszik ma mindenki ezt váltja ki belőlem..

- Már is megtudtam rólad egy csomó dolgot- kérdő pillantásaimra csak egyszerűen sorolni kezd- legalább annyi testvéred van, mint nekem, akiket szeretsz, és legalább annyira ismeretlen iskolába jártál, mint én.

- Oh, és ez mire enged következtetni?- én még alig ittam meg a nekem szánt kávét, Louis már annyit evett, hogy félő, megint rosszul lesz.

- Nem is tudom. Talán ezekben valamennyire hasonlítunk, nem gondolod?- megrántja a vállát és fájdalmas arccal dől hátra. Szemöldökét ráncolva dől picit előre, aztán egyszer csak nem mozdul.

- Minden rendben? Nem nézel ki jól..Louis? Louis!- hiába rázogatom, pofozgatom, rángatom, semmi. Az előttem heverő fiú nem felel, és lecsúszik a székről. Nem reagál semmire, csak kiveri a víz és sápadtan terül el az asztal alatt- Valaki hívjon már egy istenverte mentőt!- úgy kiabálok, ahogy csak a torkomon kifér, egyszerűen pánikba esek.

Miért pont velem történik ilyen? Pontosabban vele, de miért pont akkor, amikor én is itt vagyok? A sors csúf tréfát űz velem, hiszen Louis egyszerűen képtelen arra, hogy ne legyen részese a mindennapjaimnak.

A pult mögött látom, ahogy mindenki pánikol, egyetlen ember van körülöttünk, aki felfogja a történteket, és azonnal tárcsázni kezd. Megpróbálom Louist valahogy összekaparni, szerencsére látszólag nincs komolyabb sérülése, de az ájulása aggasztó, hiszen ma már láttam ehhez közeli állapotban. Az arcát fürkészem, és arra várok, hogy szólaljon meg, vagy mozduljon meg, vagy..csináljon bármit, csak ne feküdjön ilyen tehetetlenül.

- Maga a hozzátartozója?- az idegen hangtól kissé összerezzenek, és kitekeredve nézek fel egy mentősre, aki alig néhány perc alatt kiért.

- Nem, de vele jöttem- gondolkodás nélkül megyek utána, és beülök az autóba. Louis zsebéből kikeresem a telefonját és minden gondolatomat összeszedem ahhoz, hogy rájöjjek, kikkel láttam ma.

Hihetetlen, hogy nem ismerem őket, és nem tudom a nevüket. Kellemetlen? Eddig nem éreztem annak, de ebben a helyzetben életbevágóan fontos lenne, hogy tudjak értesíteni valakit. Jobb ötlet híján rákeresek a nevére a neten, és hatalmas szerencsémre tele lesz a kijelző velük, így az első nevet, amit megjegyzek, kikeresem a névjegyzékből.

- Liam...Liam...ahj, Louis, miért nem könnyíted meg a dolgom?- szinte feleslegesen beszélek, egyrészt, mert suttogok, másrészt Lou nem fog válaszolni. Ujjaim remegnek az idegességtől, és amikor végre megtalálom a 'Payne' nevet, megkönnyebbülten lélegzek fel. Észvesztő gyorsasággal húzom el a kis zöld ikont és várok, hogy valaki felvegye.

- Louis, hol vagy már?- ismerősnek ismerős a hang, de nem mondanám meg, hogy tényleg Liam az, vagy sem.

- Liam?- a hangom eléggé remeg, és talán magyarázkodnom kéne, hogy miért én beszélek Louis telefonján.

- Te ki vagy?- egyértelmű jele annak, hogy meglepődött és gőze sincs arról, ki lehetek.

- Öhm, szia, Mia vagyok..talán emlékszel rám a focipályáról..

- Mit keres nálad Louis telefonja?- egyáltalán nem vádlón, sem dühösen, inkább csak meglepetten szól bele a mondanivalómba.

- Hát épp ez az, amiért felhívtalak. Összefutottam Louis-val, és...-képtelen vagyok folytatni, meglátom a mellettem fekvő fiú teljesen nyugodt arcát, és bepánikolok. Miért kell nekem magyarázkodnom? Liam-éket biztosan nem az érdekli, mikor és hogy bájcsevegek én Lou-val- Szóval, a lényeg annyi, hogy Louis elájult, és most úton vagyunk egy kórházba. Ne haragudj, én csak..nem tudtam kit hívhatnék fel és téged találtalak meg elsőként a telefonjába és..

- Jó, oké, nyugi..Mia, igaz?- alig érthetően hümmögök, de azt hiszem, érti- Azonnal indulunk.

- Rendben- már bontanám a vonalat, amikor még egy utolsó mondat elhagyja Liam száját.

- Mia, köszönöm- meg sem várva a válaszom, leteszi. A kezemből az ölembe ejtem a készüléket és megpróbálok arra koncentrálni, hogy el tudjam mondani a történteket az orvosnak, ha egyáltalán kíváncsi lesz bárki is a mesémre.

Egy intenzív lassítás és pakolászás jelzi, hogy megérkeztünk. Engem félrelökve viszik be Louist, aki lassan magához fog térni a mentős szerint, hiszen ez "csak egy ájulás". Én mégis idegesen török be az ajtón és mivel nem engednek tovább, a sürgősségi folyosóján keresek egy zugot, ahol leülhetek és egy kicsit megnyugodhatok, de sajnos sehogy sem megy. Járkálok fel s alá, nem tudok mit kezdeni magammal. Az ajtót lesem folyton, mikor lép ki rajta egy orvos, vagy bárki, aki megmondja, mi a franc történik, de semmi. Mindenki arra utasít, hogy nyugodjak meg, szedjem össze magam, és üljek le. És ha ez ilyen egyszerű lenne!

Legalább tíz perce nem történik semmi, végre sikerül találnom egy üres széket, ahová leülhetek. Legszívesebben visszajönnék később, de nálam van Louis telefonja, és az iratai, ezek alapján írták meg a papírjait, és Liam bármikor hívhatja ezt a számot.

- ...igen, Tomlinson, Louis- a telefonbeszélgetésből ismerős hang felé kapom a fejem. A közeli pultnál négy aggódó arcot vélek felfedezni, és biztos vagyok abban, hogy ők azok, akikre eddig vártam.

Gondolkodás nélkül elindulok feléjük, és már félúton járok, amikor kivágódik egy ajtó és egy nővér hatalmas szemekkel keres valakit.

- Tomlinson? Hozzátartozók?- erre már mind az öten elindulunk felé, és csak az ajtóban jut eszembe, mennyire pofátlan is vagyok, hogy be akarok jutni Louis-hoz mindenáron. Hátrébb lépek, és megvárom, amíg bemennek előttem a fiúk. Egyikőjük megáll, mielőtt átlépné a küszöböt, és felém fordul.

- Szia! Te vagy az edzőlány, nem?- hirtelen nem tudok mit felelni, csak kikapom a zsebemből Louis holmiját, a kezébe nyomom, és sarkon fordulok. Megpróbálok minél gyorsabban kiérni erről az osztályról és amúgy is az egész épületből. Végigtrappolok a folyosókon, le a lépcsőkön, de nem érem el a hatalmas üvegajtót, valami, vagy is inkább valaki, megakadályozza a tervem, miszerint én szép csendben, feltűnés nélkül eltűnök, és hazamegyek.

Hey, még meg sem köszöntük, amit Lousért tettél- ugyan az a barna szempár mered rám, én pedig ismét nem tudok mit kinyögni.

- Nincs mit köszönnöd, csak tettem, amit kellett. Mondd meg Louis-nak, ha felébred, hogy jobbulást, és vigyázzon magára- egy erőltetett mosollyal is megpróbálkozok, ennek ellenére, és hogy sűrűn pillantok a kijárat felé, Louis barátja nem engedi, hogy elmenjek.

- Liam- nyújtja felém a kezét- Liam Payne, velem beszéltél telefonon.

- Mia- kezet rázunk, illetlen azért nem akarok lenni.- Ne haragudj, haza kell mennem, a tesóim egyedül vannak otthon.

- Felhívlak, ha Louis felébredt- megfagy bennem a vér, és csak egy szó jut eszembe: miért?

- Nem szükséges, pihenjen. Csak, mondd meg neki, hogy vigyázzon magára és jobbulást- intek a megdöbbent srácnak és végre valahára kilépek azon az istenverte ajtón.

Hazafele buszozás helyett az út nagy részét gyalog teszem meg. Eddig semmi kedvem nem volt hazamenni, de ezek után jobban meg fogom gondolni a jövőben a hasonló terveimet. Nem igazán hiányzott nekem ez az egész. Ideges és feszült lettem, a kezem, a lábaim és a gyomrom még mindig remeg, úgy érzem magam, mint egy fázós kölyökkutya. Megijesztett Louis, és még mindig rémiszt a tudat, hogy nem tudok róla semmit, sem azt, hogy hogy van, vagy hogy mitől lett rosszul ilyen hirtelen. Nem lehet véletlen, hogy egy és ugyan azon napon kétszer ilyen állapotba kerüljön, ez abszurd.