Huomenta! :D
Na jó, elég erős "jó reggelt"-tel köszönni 11-kor, de higgyétek el, megvan az oka. :) Szóval, itt van a kedd, itt van az újabb rész. Az eredeti 14 oldal hosszú lett, ezért mostantól felezem a már kész fejezeteket, így talán nem lesznek olyan olvashatatlanul hosszúak. :) Még egyszer köszönöm a díjat, Nektek pedig köszönöm az 1100+-os látogatottságot, és a 3. feliratkozót! Fantasztikus érzés, hogy valahol érdekel titeket, amit csinálok! <3
Pipáljatok és írjatok bátran! (Btw az előző résznél feltett kérdésemre még senki sem adott választ, de még nem késő..) /Az elgépelésekért elnézést kérek, nem találom a szemüvegem/
Élvezzétek ki a nyár első napjait, és legyetek jó rosszak ;)
xx Lu
Amelia Villain
Hirtelen
ötlettől vezérelve érkeztem, és most úgy érzem, beragyogta a
napomat ez a bő egy óra. Louis egy igazán kedves srác, és attól
függetlenül, hogy mennyire megpróbáltam eddig taszítani őt, rá
kellett jönnöm a kórteremben történtek után, hogy engednem
kell, hogy közelebb kerüljön hozzám. Voltak pillanatok, amikor
úgy éreztem, egy darabot visszakaptam a régi időkből, mikor még
szerettem azt az embert, akit elfogadtam a testvéremnek. Az ajánlata
azonban még mindig aggaszt, ráadásul úgy érzem, elárultam saját
magamat azzal, hogy elmeséltem neki, mi történik velem, mi az,
aminek jelenleg a kellős közepében csücsülök, és amitől nem
tudok szabadulni.
A
fejemben visszhangzanak a saját mondataim, nem tudok szabadulni az
azóta folyton feltörekvő emlékeimtől. Jens jár a fejemben, és
az, hogy bár csak ne akarná Louis véghezvinni tervét, mi szerint
elvisz Birminghambe. Miért tenné? Nem vagyunk barátok, de még
csak nem is ismerjük egymást annyira, hogy önzetlenül felajánlja
a segítségét nekem, ráadásul sem a munkám, sem a testvéreim nem
hagyhatom itt, Greg-ről nem is beszélve. Muszáj megtartanom az
edzéseket, a tanítványaim számítanak rám. Egyedül Mitch az,
aki nem számít visszatartó erőnek ebben az egész galibában.
- Hey,
vigyázz már!- hallom meg a hangot magam mellől, és mikor
felnézek, egy nagyjából velem egykorú lányt látok magam előtt.
Hosszabb barnás haja apró hullámokban repked a szél hatására,
szemén napszemüveg, ami meglep, hisz hófelhők gyülekeznek
London felett. Anélkül, hogy megvárná bocsánatkérésemet,
folytatja tovább az útját, és menet közben rántja vissza a
táskájának a pántját a bal válláról, ahonnan én sikeresen
lelöktem, miközben elbambultam.- Reméltem, hogy felnőttek
módjára kezeled ezt majd Louis..
A
Louisokkal csak a baj van.
Határozottan
veszekedett a lány, és a vita hevében kerültem el a figyelmét,
ahogy a magamban vívott csata miatt nem láttam őt. Ez lenne a mi
sorsunk? Folyton aggódni azért, mikor csap be a villám, legyen az
egy félresiklott kapcsolat, egy ájuldozó ismerős, egy alkoholista
nevelőapa, egy beteg testvér? Távol álljon tőlem a beletörődés,
vagy a feladatom megtagadása, de nem érzem fairnek, hogy míg a
velem hasonló helyzetben élők minden nap megküzdenek azért, hogy
éjjel a lehetőségeikhez viszonyítva minél nyugodtabban
hajthassák a fejüket álomra, addig mások tejben vajban fürödnek,
és semmi gondjuk nincs ezen a világon, csak az, hogy ki mennyire
kedveli őket, mit gondolnak az aktuális öltözékükről és
mennyire népszerűek az ismerőseik köreiben.
Az
ilyesfajta problémák messze elkerülik az életem. Nincsenek
kétszínű barátaim, akik a hátam mögött arról csámcsognak,
mennyire nem áll jól az új blúzom, hiszen nincsenek barátaim.
Azt gondolhatnám, eggyel kevesebb baj, de ez egyáltalán nem így
van. Az, hogy Louis megengedte, sőt, utasított arra, hogy kiöntsem
a szívem, ráébresztett arra, mennyire hiányzik a 17 éves Thomas
az életemből. Úgy érzem, soha többé nem lesz senkivel olyan
meghitt és bizalmas kapcsolatom, mint vele, de a mai nap után talán
tehetek ez ellen egy lépést előre. Nem ez fogja megváltani az
életem, hiszen Jenna még mindig beteg, még mindig kórházban
fekszik, és a napokban nem várható a hazaérkezése, de most már
érti Louis, miért vagyok feszült, miért nem alszom nyugodtan,
miért vagyok nyűgös és távolságtartó. Bár utóbbiról nem tud
mindent, azt, ami Tom és köztem történt, aminek nem szabadott
volna megtörténnie, az továbbra is titok, és ha rajtam múlik,
jó ideig még az is marad. Sem anya, sem Mitch nem tud róla, az
általam hivatalosnak elfogadott indok Tom elköltözésére az
összeférhetetlenség, ami akkor derült ki, mikor szakított vele a
barátnője. Az engem védelmező bírói kérvényről a család mit
sem sejt, Greg írta alá, hogy érvénybe léphessen.
A
zsebemben rezegni kezd a telefonom és csodálkozva veszek észre
egyszerre kismillió dolgot. Egyrészt, már majdnem kilenc óra van,
tehát van húsz percem beérni a munkahelyemre. Másrészt, hívott
anya, legalább háromszor, továbbá van egy olvasatlan üzenetem
egy ismeretlen számról.
Mi
a franc?
Ekkora
népszerűségnek még soha sem örvendtem, még a születésemre sem
voltak ennyien kíváncsiak.
"Jó
volt látni. Ne haragudj, hogy ilyen sunyin szereztem meg a számod.
L"
Akarva, akaratlanul
is vigyorogni kezdek az sms elolvasása után, mert jelenleg ez a
legkedvesebb dolog, ami történhet velem, így amilyen gyorsan csak
tudok, válaszolok, majd felhívom anyukámat.
- Mia..?
Miért nem vetted fel? Baj van?
- Nem, minden
rendben. Hogy vagytok? Mi van Jenna-val? Mikor jöhet haza?-
sürgetem a válasszal, ezért felgyorsul a beszédem az utolsó
kérdésem végére.
- Nincs sok
változás, a húgod még nagyon fáradt, kimerítik őt a napi
rendszerességű vizsgálatok, de jól van- jó hallani a
hangját, de az még jobb lenne, ha láthatnám is őket, és tudnám,
most már nem lesz semmi baja Jensnek.
- Mikor engedik
haza?- futólag körbepillantok a kétsávos úton, és átrohanok a
kocsisor megérkezése előtt a túloldalra, ahol a kávézó még
zárva van.
- Még legalább
két hét- szíven üt az újonnan szerzett információ. Két
hét. Rengeteg idő, de azzal próbálom nyugtatni magam, hogy
ennél sokkal többet kibírtunk eddig, mert már a hatodikat
tapossuk egymás nélkül.
- Értem- lehangolva
felelek. Legnagyobb sajnálatomra hamarosan le kell tennem, mert
lassan kezdődik a munkaidőm, és én még az öltöző közelében
sem járok, csak ácsorgok a járdán, telefonálok és figyelem,
ahogy az év első hópelyhei szállingózni kezdenek.- Anya..?
- Igen
kincsem?
- Miután letettük,
megmondod Jennának, hogy itt esik a hó?- elérzékenyül ő is, és
már én is nehezen bírom visszafogni a kitörni kívánkozó
könnyeimet.
- Természetesen-
szipog néhányat és sóhajtozik. Jobbnak látom letenni, mielőtt
még zokogásban törnénk ki mindketten.
Kinyitom a teljesen
felújítottnak kinéző helyiség ajtaját, ami valljuk be, nem több
egy félig belvárosi, épp hogy nem lepukkant kávézónál, ahol
éhbérért dolgoznak főiskolások, így adva adókedvezményt a mi
egyedülálló főnöknőnknek, Miss Hemsworth-nek. Az előtérbe
belépve nyugalommal tölt el, hogy rajtam kívül nincs itt senki,
csak a Miss, ahogy én hívom, mert enyhe beszédhibám miatt nem
tudom illendő pontossággal ejteni becses nevét. Köszönök, de
nem állok meg, egyenesen a lépcsőhöz sietek, ami levezet a
parányi öltözőbe. Nem vacakolok soha ezzel az átöltözés
dologgal, hiszen minden, ami egy munkanaphoz kell, az egy egyen póló,
egy fekete farmer, és egy fekete kötény.
Mindvégig az jár
az eszembe, mit el nem árultam Louis-nak. Nem kellett volna,
határozottan rossz döntés volt, de már nem tehetek ellene semmit,
tudja, és kész, ráadásul töri magát egy olyan dologért, ami
nem is lenne kötelezettsége, és csak én kerülök kellemetlen
helyzetbe emiatt. Viszont, egyáltalán nem éreztem kínosan magam,
miközben azt ecsetelgettem neki, hogyan is került az én egyetlen
vér szerinti testvérem kórházba, hogy azért ijesztett meg annyira
az ő ájulása, mert Jenna szívelégtelensége is hasonló
tüneteket mutatott. Rémisztő volt újra végignézni mindazt, amit
fél éve. Üveges tekintet, félbehagyott mondat, reakcióra való
képtelenség, földre zuhanás. Nem kellett több egy
szempillantásnál, hogy nyomban felismerjem ezt a folyamatot, és
talán ez volt az oka annak, hogy elsírtam magam, mikor Louis
rákérdezett a hogylétemre.
- Mia- a megszólítás
hangereje és a gondolataimban való elmerülés hatására
összerezzenek, és megfordulok. Ez ma egy körbe keringős napnak
látszik.- Azt hiszem, téged keresnek- a Miss fejével a pulttól
legtávolabbi asztal felé bök, ahol egy sötét ruhás alak ül.
Nem igazán értek egyet a ténnyel, hogy pont rám lenne kíváncsi,
de azért odasétálok. Lassan, és megfontoltan. Sosem bíztam a
kapucnis alakokban, akik zárt térben is sötétítőt húznak
maguk elé, nehogy véletlenül felismerjék őket.
- Segíthetek?- nem
kedveskedek, de azért a lekezelő stílus is távol áll tőlem.
Türelmesen várok a válaszra, és amikor leejti fejéről a fekete
kapucnit, megrökönyödök. Ismerős, borzasztóan, de nem tudnám
megmondani, honnan. Nap barnította bőrén játszik a kintről
besütő gyér fény, ezzel megvilágítva sötét barna szemeit,
amik játékosan csillognak. Túl barátságos, túl mosolygós.
- Mia, igaz?- feláll
és felém nyújtja jobbját- Zayn Malik, a focipályán nem volt
alkalmunk bemutatkozni, és a kórházból is elég gyorsan
távoztál.
- Hello- elfogadom
és kezet rázunk. Int, hogy üljek le. Mielőtt megtenném, félig
hátra fordított fejjel igyekszem meggyőződni arról, hogy a Miss
nem lát, és van rajtam kívül olyan, aki megérkezett.-
Igazán..meglep, hogy itt vagy.
- Elég könnyű
téged megtalálni, mondták már?- az itallap szélét gyűrögeti,
ami a legidegesítőbb dolog, amit vendég csinálhat, ugyanis, én
vagyok az, aki heti szinten lamináltatja újra ezeket a kartonokat,
mert tönkreteszik őket.
- Louis is
könnyűszerrel fellel, tehát, gondolom tényleg nem nehéz- célzok
a rengeteg, véletlennek nem igazán mondható találkozásunkra.
Elég sok, ha azt vesszük, a város teljesen különböző végében
lakunk és semmi közünk nincs egymáshoz, legalábbis, nem vagyunk
sem barátok, se régi ismerősök, tehát, tényleg túlnyomó
részt direkt találkozások voltak ezek.
- Pont miatta
jöttem- komolynak tűnik, de közben kedvesen mosolyog.
- Ettől féltem-
keserűen felnevetek, és az ölemben pihenő ujjaimat kezdem
fixírozni. Alig egy órája hagytam magára, máris befurakodik
csendes magányomban, bár most csak közvetve.
- Jó hatással vagy
rá- egyszerűen kijelenti, mintha tudnom kéne, mire utal ezzel.
Kérdőn pillantok rá, mire folytatni kezdi- Éjszaka lázálma
volt, pocsékul nézett ki. A volt barátnőjét hívogatta, ezért
jobbnak láttuk, ha felhívjuk a lányt, és beküldjük hozzá.
Azonban te megelőzted őt, és miután eljöttél, felhívta
Eleanor-t, aki Louis tudta nélkül már a kórház felé igyekezett.
Valljuk be, azért őt is megrémisztette Lou állapota, így szinte
rohant be hozzá elképzeléseim szerint, de tagadja. Nos, ez nem
lényeg. Csak az, hogy Eleanor elmondása szerint Louis majd'
kicsattant a jókedvtől, és most azt hiszi, csak azért mondtuk
neki, hogy Lou nincs jól, hogy lelkiismeret furdalást okozzunk. Ami
nem igaz, hiszen rég óta jól ismerjük őt, és bár nem fogadjuk
el mi sem száz százalékosan a döntését, de megpróbáljuk
megérteni, és....- úgy érzem, sikerült teljesen elvesznem a
történetben. Azt sem tudtam eddig, ki kicsoda, és csak nagyon
lassan sikerül összeraknom a képet a fejemben.- Túl gyors volt
ez neked, ugye?
- Azt hiszem..Zayn,
ugye?- hümmögve helyesel, miszerint sikerült megjegyeznem a
nevét- Szóval, Zayn. Én nem tudom, ki is pontosan Eleanor, de az
alapján, amit Louis mondott, biztosan kedves lány és odaadó
barátnő lehetett, de meg kell értenetek egy nagyon fontos dolgot.
Nem ismerem az ő verzióját, csak Louis-ét, aki könnyekkel
küszködve mesélte el szakításuk történetét, ami valóban elég
durva, és én el sem tudom képzelni azt a fajta fájdalmat, de
gondolj bele, kérlek. Eleanor biztosan nagyon szereti Louis-t, és
ha nem érezte volna a legtökéletesebb megoldásnak a különválást,
nem tette volna meg, de biztosan neki is nehéz. Ne ostorozzátok
őt, ne hívogassátok. Adjatok neki időt, hogy elrendezhesse
magában ezt a dolgot, biztosan nem volt könnyű neki sem
kimondania azt, hogy vége. Ezért kérlek, tényleg hagyjátok őt
egy ideig békén. Lenyugszik, és ha valóban jól ismeritek őt,
akkor tudjátok, előbb-utóbb jelentkezik magától, de ha
zaklatjátok, akkor ez az időpont csak tolódik tovább és
tovább-lezártnak tekintem az ügyet és elnézést kérő
arckifejezéssel állok fel az asztaltól.
- Tényleg így
gondolod?- megvárja, míg megteszek legalább három lépést, és
csak akkor szólal meg. Visszamegyek és az itallap mellé
támaszkodok.
- Nőből vagyok,
bármilyen hihetetlen. Mi így működünk. És most ne haragudj, de
mennem kell. Ha csak nem kérsz valamit- elgondolkozik, és a
zsebébe nyúl.
- Csak egy
szénsavmentes ásványvizet kérek, jég nélkül- barátságosan
mosolyog zord viselkedésem ellenére és a szállingózó hó felé
int fejével. Egy biccentéssel jelzem, hogy megértettem, és
elindulok a pult felé.
Kinyitom az alig
három decis frissítőt, pohárba töltöm, és miután tálcára
rakom, ellavírozok az idő közben megérkezett vendégek között.
- Parancsolj,
egészségedre- ezzel hagynám ott, ha engedné. Megfogja a csuklóm,
mélyen a szemembe néz. Nem szeretem ezt, túl személyeskedő.
- Elfelejtettem
megköszönni, amit Louisért tettél, szóval. Köszönöm-
tehetetlen vagyok. Nem tudok mit felelni, ezért elmotyogok egy
'nem-tesz-semmit' félét, és magára hagyom. A többi vendéggel
is foglalkoznom kell, és mivel közeleg a lustálkodni vágyó
britek reggeli ideje, segítek minél több rendelést kiszórni.
Észre se veszem, Zayn mikor távozik, mindenesetre leszedem az
asztalt utána, és visszatolom a széket a helyére.
Az alatt a csepp
szabadidő alatt, amíg elfogyasztom az ebédem, valamikor fél négy
magasságában, felhívom Mitch-et az otthoni telefonon, hogy ne
felejtse el, hogy ma neki kell intéznie a vacsorát. Mindig ideges
vagyok, ha rá kell bíznom a kicsiket, mert hiába az apjuk, attól
még nem túl gyakorlott a négy éves ikerpárok nevelésében.
- Mitch?-
megpróbálok elég érthetően magyarázni- Csak ne rendelj kínait,
rendben?
- Mia...
- Jó, jó.
Megpróbálok sietni haza. Beszéltél anyával?- nem szokott túl
érdekfeszítő lenni egy telefonálásunk sem, és ez sem fényesebb
a többinél.
- Ja, mondta, hogy
minden oké. Pizza jó?
- Ne legyen
pepperonis. Ja, és Minnie csak egy szeletet ehet, mert fáj a hasa
a sok sajttól- oktatom tovább Mitch-et, akit érezhetően hidegen
hagy, milyen tapasztalataim vannak a gyermekeivel kapcsolatban, csak
kapja meg a legfontosabb infókat: mikor, mit, hogy és kinek.
- Mia, értem. Akkor
este.
- Akkor este- ennyi
szokott lenni minden beszélgetésünk, de nem bánom. Elvégre
kényszerből élünk egymás mellett. Semmi esetre sem
együtt, kizárólag addig tart ez az állapot, míg anya egyenesbe
nem jön, mert akkor én valószínűleg elköltözöm. Nincs ebben
semmi különös, maholnap 20 éves leszek, nem várhatom el a
családomtól, hogy egy ilyen kis lakásban kerülgessenek.
- Mia- amint
meghallom a Miss hangját, összekapom magam és kisietek a
vendégtérbe. Az órára pillantva megállapítom, hogy legalább
tizenöt percnyi lett az ebédszünetem, amiből öt perc csak
telefonálás volt. Viszont vendég sehol, és a többi itt dolgozó
fiatal is pótcselekvésnek tűnő pakolgatásba fogott. A kávézó
szinte pang, munka nincs, de még van legalább négy és fél óra
zárásig.- Menj haza, pihenj. Túl sokan vagyunk ide.
Nem ellenkezem,
noha tudom, ez most pont annyival kevesebb fizetést jelent, mint
amennyivel korábban el kell jönnöm. Szívesen törölgetném a port
ezért a húz fontért, de ha elküldenek, akkor menni kell.
- Rendben, viszlát-
köszönök el, és mielőtt újra visszamennék az öltözőbe,
odaintek néhány minket figyelő munkatársnak is.
Amilyen gyorsan
csak lehet átöltözök, magamra kapom a kabátom és a sálam.
Napközben nagyon lehűlt a levegő, és minden lépésemet követi a
hó halk ropogása. Érzem, hogy az ujjaim jégcsappá válnak, és
az arcmimikám is eltűnni látszik a csípős széltől.
Természetesen a
buszom már rég elment, és nem vagyok hajlandó húsz percet várni
a következőre, mert akkor megnő az esélye annak, hogy megfagyva
érjek haza, így inkább sétálok. Félúton járok már, amikor
őrült módjára rezegni kezd a telefonom. Ismeretlen szám hív,
ezért elgondolkozok azon, felvegyem-e, végül amellett döntök,
hogy elhúzom jobbra a zöld ikont.
- Igen?- a háttérben
alig hallható zaj van, alapjában véve csendes környezetben ül a
telefonálóm.
- Mia..-
azonnal megismerem a hangját, és megrémiszt a kétségbeesése.
Szia :)
VálaszTörlésÉn csak most találtam rá a blogodra,és meg kell,hogy mondjam,nagyon tetszik. Az ahogy leírod a történéseket,meg úgy minden. Nagyon jól csinálod,mert nem egy béna sablon sztorit találtál ki,hanem valami eredetit,ami tök jó.
A hosszúságát illetően,én szeretek nagyon hosszú fejezeteket olvasni,főleg amilyen a tied,vagyis klassz,király,érdekes és más egyéb.
na,jó,ez most lehet,hogy kissé értelmetlen volt,de a lényeg annyi,hogy ne hagyd abba,írj hosszú részeket és csak így tovább. ^-^
Szia! :)
TörlésEl sem tudod képzelni mennyire örülök annak, hogy tetszik és ha komolyan ezt gondolod, hát akkor csak még boldogabb vagyok! :)
Értem, és köszönöm szépen, megpróbálom megtalálni a megfelelő megoldást erre a fejezethosszúság-dologra. :)