30. Keep gettin' worse

Drága Olvasók!

Rettentően sajnálom, hogy csak most kerül fel a folytatás, de pontosan az ilyen hetek miatt írtam az előző rész elé azt, amit.

El sem tudjátok képzelni, mennyit jelent a támogatásotok- pipák, hihetetlen oldalmegjelenítés, kommentek, és egy újabn feliratkozó.

Meg sem érdemlem, ezért örök hálám.

Legyetek rosszak, és vigyázzatok magatokra ebben a fantasztikusan pocsék időben!

xx Lu

U.i.: Nagyon úgy néz ki, hogy 5 rész +epilógus maradt hátra. :) 

Amelia Villain:

Az ismerős utcákon haladva megpróbálom összeszedni minden gondolatomat. Még mindig visszhangzik a fejemben Louis hangja, a szomorú csengése, és akárhogy próbálkozok, nem tudok szabadulni tőle, a gondolatától. Mérgemben belerúgok egy kőbe, ami pattogva elgurul, szétloccsantva egy kisebb pocsolyát. Lassítok, és le sem veszem a szemem a kavicsról, ami most még fényesebbnek és fehérebbnek látszik, hogy mocsok veszi körül. Legszívesebben én is ilyen kavics lennék, aki tud ragyogni a legrosszabb körülmények közt is, de ez nem lehetséges. Nem ragyogok, mindinkább kopok. Napról napra egyre jobban, ahogy több és több gyógyszert veszek be. Már egyáltalán nincs rám olyan hatással, mint a legelején, inkább a hiánya az, ami kihoz a soromból, és akkor, azokban a pillanatokban legszívesebben megfojtanám Noaht, ez pedig megrémiszt, tehát sorra nyelem a pirulákat.

A kapun belépve végeláthatatlan ürességet látni csak, látszólag senki sincs itt, de ismerve a helyet, körbenézek, hátha tévedek.

- Greg..?- félve kutatok néhai edzőm, pótapám és lelkes támogatóm után. Idegességemben a hátizsákom pántját ráncigálom, feltűrve ezzel a kabátom hátán az anyagot.

- Visszataláltál?- fáradhatatlanul görnyed a papírok felett.

- Nem tudom. Hiányzott- megrántom a vállam, és körbepillantok a rég nem látott helyiségben.

- Mi történik veled?- az asztal mögül ellépve ér mellém, és megpróbálja az én szememmel látni a felső polcon sorakozó serlegeket és trófeákat.

- Ez mind várhatna rám- elrévedve olvasom magamban a címeket, s egyre jobban összeszorul a szívem.

- Még akár most is- nem értem, mire céloz, ezért összevont szemöldökkel nézek rá.

- Hagyjuk- lemondóan sóhajtok, és vágyakozóan akasztom le a mindenkori öltözőszekrényem kulcsát.

- Mia- szól utánam csendesen, és én nevem hallatára lassan visszafordulok.

- Igen?- félek attól, amit mondani fog, mert már rég nem ismerem minden gondolatát.

- Hiányoztál- ezzel belém fojtja a szót. Minden, amit tenni tudok, az egy biccentés, majd letörlöm a könnyeim és átmegyek az öltözőbe.

A táskát durván a padra dobva szabadulok meg a kabátomtól, a cipőim elgurulnak, ahogy lerúgom a lábamról, Félig levetett pulóverben és nadrágban túrom fel a táskámat a gönceim után. Úgy néz ki a pad körülöttem, mintha kiborítottam volna egy zsáknyi ruhát, semmi sincs ott, ahol kéne lennie, kész káosz uralkodik körülöttem, de nem érdekel. Amilyen hamar csak tudom, magamra kapom a futócipőt és a nadrágom. A régi szekrényemben még ott lóg a fekete sapka és a sötétkék ing, amiben Louis első itt tartózkodása alatt tartottam edzést. Az ujjaim közé fogom a könnyű anyagot, és azon gondolkodom, hogyan válhatott ennyire fontossá egy vadidegen, akit az előtt még sosem láttam, sosem hiányzott, nem volt rá szükségem.

A sapkát a fejembe húzva lépek ki az öltözőből, utam egyenesen a belső termek egyikébe vezet, ahol most épp nincs senki. Egyedül vagyok, eleinte csak a hangár tetejét vagyok képes bámulni. Olyan rég nem jártam itt, mégsem tudom elfelejteni semelyik négyzetcentijét sem, mert amióta ismerem ezt a helyet, mindig segített visszatalálni önmagamhoz. Akármikor hülyeséget csináltam, itt megtaláltam a nyugalmamat, ide bármikor eljöhettem, hisz itt nőttem fel, mondhatni ez az a hely, ahová mindig is tartozni fogok, akár akarom, akár nem.

Kifújom a levegőt, és a karjaimmal körözve indulok el a legbelső futópályához, ahol egy másodpercig sem vesztegetem az időmet. Futni kezdek, egyik vonalt hagyom el a másik után, félpályán megfordulok, s folytatom tovább. A két félpálya közt ingázok, és mindenhonnan ellököm magam. Teljesen olyan, mint az életem, legalábbis amilyennek érzem. Ide-oda vetődök, mégsem jó ott, ahol épp tartok. Amióta elköltöztem otthonról, meg sem kérdeztem anyát, mi van Sammel, Jennst fel sem hívtam, és őszintén szólva egyáltalán nem azért, mert kevésbé szeretném őket. Ugyan úgy imádom a testvéreimet, és valahol megértem Mitch és anya döntését, de nem tudom elfogadni, és nem is akarom.

Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, de egyik pillanatról a másikra összecsuklik a lábam, és én a linóleumon kötök ki, összekuporodva, ziháló tüdővel, és remegő végtagokkal. Izzadságtól csapzott hajam hátra vetem a vállamról, hogy még több levegőhöz jussak, és ne melegítse annyira az arcom. Percekig csak fekszem, és csak arra koncentrálok, hogy rendezni tudjam a légzésem, kisebb-nagyobb sikerrel. Mikor már nem dobog a torkomban a szívem, újra felállok, és a törölközőmért nyúlva sétálok a két méter magasra fúrt rúdhoz, ami alatt elgondolkodok azon, vajon biztosan jó ötlet-e belevágni az erősítésbe egyedül, ennyi kihagyás után, csukott ajtó mögött, végül eldöntöm magamban, hogy ennél rosszabb már nem történhet velem, ha kitöröm valamimet, legfeljebb fájni fog valami kívülről is, de sosem bánnám.

Felkapaszkodva az állványra kezdem felhúzni magam. Az ötödik karhajlításnál már érzem, hogy megremeg a felkarom, az izmaim bedurrannak, de nem állok meg. Újabb húzódzkodás, és még egy, majd még egy. Erőm fogytán leeresztem magam, és az ajtóban ácsorgó Gregre pillantok, aki rosszallóan figyel.

- Nem kéne egyedül ilyeneket csinálnod- félek ránézni, és pontosan tudom, milyen veszélyekkel jár mindez, hogy vannak dolgok, amiket felügyelete nélkül nem igen kéne megtennem, de még mindig megpróbálom bemagyarázni magamnak, hogy ennél rosszabb úgy sem lehet.

- Tudom- a tenyerem a nadrágom szárába törlöm, amin szürkés-fehér csíkokat hagy a magnézium.

- Régebben jobban bírtad. Sokat hagytál ki, és meg is változtál- kihoz a sodromból a rideg viselkedése, mintha nekem nem lehetne semmilyen fontos elintéznivalóm, vagy bármi olyan dolgom, ami miatt ki kell hagynom az edzéseket. Idegesen nyúlok a zsebembe a gyógyszeremért, remegő kézzel kiszedek egy-két szemet a dobozból és folyadék nélkül lenyelem. Rövidebbre nyírt hajamba kapaszkodva állok egy darabig. Nem válaszolok, mert nem akarok.-Ez az én életem, és ha nem vagyok itt, akkor ez csupán azt jelenti, hogy máshol van dolgom van, de most itt vagyok. Ami pedig engem illet, nem hiszem, hogy változtam volna. Rövidebb lett a hajam, mert egyik este meguntam.

- Kár volt belemennem ebbe a beszélgetésbe- kifordul a küszöbről, és faképnél hagy. Nem törődök vele, mert akármekkorára is duzzad a lelkiismeret furdalásom, nem tudom megváltoztatni a dolgokat. Inkább a fejembe húzom a sapkám és egy labdával a kezemben indulok el a kinti füves pályához.

Ki akarom zárni a gondolataim, csak egy percre, hogy egyedül maradhassak. Nincs szükségem senkire és semmire, csupán a magány az, ami után minduntalan vágyódok.

És természetesen Louis, de minden nap egy kicsit jobban feladom a reményt, hiszen ma is elküldtem, pedig mindvégig arra vártam, hogy az ajtón kopogtasson, és engem keressen, de a mai viselkedésemmel elértem, hogy ne ez többé ne forduljon elő. És valószínűleg soha többé nem fog érdeklődni utánam.

A gondolataimból egy eddig teljesen ismeretlen hang ránt ki, ijedtemben leejtem a labdát a lábfejemről, a szememmel követem végig, miként pattog és gurul arrébb.

- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni- végre valahára a látogatóm felé fordulok. A lábaim a földbe gyökereznek és elfelejtek megszólalni.

Eleanor Calder:

Fáradtan, teljesen kimerülten dőlök végig a hálószobámban. A hajam egy törölközőturbánban, a testem szintén. Lelkesen kéne készülődnöm, mert végre van annyi időnk, hogy kettesben vacsorázzunk, romantikus hangulatban eltöltsünk néhány órát, de valamiért nem vagyok képes ráhangolódni erre az egészre. Nincs kedvem azt lesni, mikor zökken ki a beszélgetésünkből, mikor jut eszébe az a lány. Borzalmas érzés úgy ülni mellette, hogy bár az én kezem fogja, valaki egészen más jár a fejébe, valaki másra gondol elalvás előtt, és az ő hogyléte jobba izgatja a saját egészségi állapotánál. Megértem őt, és nem neheztelek senkire, hiszen én voltam, aki eldobta magától Louist, és Mia csak egyszerűen felsegítette őt, amikor Louisnak arra volt szüksége, hogy valaki fogja a kezét.

Lustán elveszem a fésűmet az éjjeli szekrényről és a csurom vizes hajamnak nekiesek. Minden tincset vagy ezerszer kibogozok, még akkor is, amikor már teljesen sima. Megnyugtat már maga a mozdulatsor is, és közben biztatom magam, hogy amit ma megteszek, azzal jót fogok cselekedni, és nem fog fájni. A tökéletes terv már összeállt a fejemben, és azt hiszem, a legjobb még ma megtenni, mert ki tudja, mikor lesz rá legközelebb időm.

Magamra kapom a kikészített ruháimat, és megszárítom milliószor átfésült hajam. Félek, rettenetesen, de tudom, hogy ez a helyes megoldás. A kocsikulcsot leakasztom a helyéről és nekivágok a külvárosnak. Felhangosítom a rádiót, a táskámat pedig a telefonommal együtt a hátsó ülésre dobot, hogy még véletlenül se tudjak beszélni senkivel, pláne Louis hívását akarom elkerülni, mert ma nem velem kell öltenie az estét, sőt, már az sem biztos, hogy valaha szüksége lesz arra, hogy velem töltse a szabadidejét.

Bő húsz perc múlva érek ki ahhoz az elágazáshoz, ahol elméletileg le kéne kanyarodnom a főútvonalról. Sokáig hezitálok, végül mégis elfordítom a kormányt, és lassan, de biztosan haladok előre, míg meg nem látom a keresett épületet.
Az első gondolatom az, hogy biztosan rossz helyen járok, aztán meglátok a távolban egy nálam nem sokkal fiatalabb lányt, aki viszonylag magas, és látványosan sovány. Kissé fiús ruhái lógnak rajta, bár azt nem mondanám, hogy lelenc, mert még így is nagyon szép, és ahogy közeledik, felismerem őt.
Emlékszem, egyszer összefutottunk- a szó legszorosabb értelmében- a kórház előtt. Én Louishoz rohantam, ő feltehetően tőle jött. Akkor valamiért nagyon meg akartam jegyezni azt az arcot, a ruházatát, mindenét. Volt rajta valami, ami felkeltette a figyelmem, és noha nem tudnám a mai napig megmondani, hogy mi, de bevált. Azóta sem megy ki a fejemből, és ha Louis arcára nézek, aki elrévedve pislog, figyel valamit a távolban, miközben megszokottan fogja a kezem, mindenféle romantikus érzelem nélkül, tudom, hogy az az arc lebeg az ő szeme előtt is, aki nekem jut eszembe, tudom, hogy ő rá vár minden pillanatban, amikor megszólal a kaputelefonja, vagy kap egy üzenetet.
A motort leállítom, kikapcsolom a biztonsági övem, és amilyen gyorsan csak tudok, a lány után sietek, mindenesetre követem az útját, mielőtt szem elől téveszteném. A kapu tárva-nyitva, a bejutásom nem nehéz, és míg az első lépéseket félve teszem meg, biztonsági őr vagy bármi hasonló hiányában azonban felbátorodok, határozott léptekkel követem Miát, aki percek alatt a telep túlsó oldalán lévő füves pályán köt ki, egy szál ingben, szürke nadrágban, és a minden bizonnyal állandó kellékként jelenlévő kesztyű- talán kapus.
- Szia- hangom remeg és szánalmasan kislányos. Úgy tűnik, mintha nem hallana meg elsőre, de látom rajta, hogy összerezzen, még a labdát is elejti- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni.
Erre a mondatomra már felém fordul, egyenesen a szemembe néz. Határozottan rémült, nem mérges, nem dühöng. Sőt, még meg sem szólal, csak riadtan néz rám, melegséget egyáltalán nem árasztó barna szemekkel. Egy pillanatra elhiszem, hogy egészen fekete az utálattól, és hogy mégsem volt jó ötlet idejönni, aztán megnyugtatom magam, és felfedezem azokat a külső jegyeket rajta, amik egyáltalán nem normálisak, legalábbis nem vallt rá még néhány hónappal ez előtt: rettentően sovány, bár ezt már messziről kiszúrtam, az arca kissé be van esve, szeme alatt karikák. Mindkét karján fel van tűrve az ing ujja, ezáltal láthatóvá válnak a vérvörös csíkok az alkarján: nyilvánvalóan a saját körmének munkája. Szája kicserepesedett, a haja rövidebb, mint volt. Ennek ellenére még mindig különlegesebbnek érzem őt magamnál, hisz míg én tetőtől talpig gyönyörű kreációkba öltözöm, és most is méreg drága ruhákban állok vele szemben, ő még mindig bájos, így is, hogy leeresztett és láthatóan nem ad arra, hogy minden nap ragyogjon- ennek ellenére, lefogadom, hogy semmit sem veszít a szépségéből.
- Miért vagy itt?- őszinte döbbenettel teszi fel a legjogosabb kérdést. A vádló, keserű él apró szikrája sem hallatszik, habár felkészültem a legrosszabbra is a mai reggel folyamán.- Úgy értem, te...
- Én?- felvont szemöldökkel várom a folytatást, ehelyett azonban csak elsétál a labda után és a két lábfeje közt tartva melegít, majd teljes erőből belő a kapuba. A nehéz vaskeret körül pördül egyet a háló, és a fém karikák fülsüketítően csengenek a köztünk beálló némaságban.
- Nem vagy az a típusú lány, aki ilyen helyekre jár- felnéz rám. Míg én magassarkúban ácsorgok, ő kényelmesen támaszkodik neki a kapufának a teremcipőjében.
- Hozzád jöttem- vallom be, és idiótán érzem magam.- Beszélnünk kell- csendben figyel, és gúnyosan felnevet.
- Azt gondoltam, de nem tudom, miért keresel te pont engem!? Eleanor, nem is ismerjük egymást, mondd, mégis miről beszélhetnénk? Miről??
- Nem pont arra gondoltam, hogy itt beszéljük meg- egy kisebb lépést hátrálok, jelezve ezzel, hogy mennünk kéne.
- Edzésem van, nem megyek innen, legfeljebb a zsibongóig- most már kevésbé visszahúzódó,mint az elején, pedig még nem is sejti, mit fogok közölni vele.
- Rendben- rábólintok, hiszen ez is több, mint a semmi, majd követem őt. 
Egy ősrégi kör alakú asztalokkal és kényelmetlen műanyag székekkel berendezett helyiségben foglalunk helyet, ahol senki sem jár- nem mintha egyébként nagy tolongás lenne bármelyik folyosón is.
- Szóval? Miről fogunk beszélgetni?- nem törődve semmivel, félig lecsúszva a széken ül  szemben, míg nekem a gyomrom másodpercenként a felére zsugorodik az idegességtől. Ahelyett, hogy az ujjaimat tördelném, inkább ráülök a kézfejemre, majd egy nagy levegőt véve belevágok a mondandómba.
- Azt szeretném, ha adnál Louisnak egy esélyt- félve pillantok fel az asztallapról Mia szemébe.
- Ne haragudj, mit mondtál?- hitetlenkedve hajol közelebb, összeszűkült szemekkel.
- Tudom, ez furcsán hangzik, de ha hajlandó vagy engedni Louis közeledésének, boldogan félreállok.
Őrületes csend telepszik ránk. Ilyen még talán sosem volt velem, szinte várom, hogy mikor robban fel Mia, és habár lángoló tekintettel mered rám, egy szót sem szól. Feláll a székről és visszaigyekszik. Félúton megtorpan, néhány másodpercig csak mozdulatlanul áll, majd félig hátra fordulva közli velem a véleményét.
- Takarodj innen- sziszegve hagyja el a száját ez a mondat, végül elviharzik.
Az asztalra borulva ütöm a fejem a laminált felületre, amiért képes vagyok ilyen hülyén viselkedni és belevágni ekkora ostobaságokba, de nem hagyhatom ezt annyiban, így Mia után sietek.
- El sem hiszem, hogy én könyörgök neked!- üvöltöm utána, és csak nagyon kevés választ el attól, hogy egy anyai pofont adjak neki- Hát nem érted?
- Azt mondtam takarodj! Semmi keresnivalód nincs itt, ezen a helyen. És ha már hagytad egyszer szenvedni Louist, legalább másodszorra ne tedd meg! 
- Azzal hagyom szenvedni, ha mellette maradok. Hát nem érted? Téged szeret- ellágyul a hangom, ám őt egyáltalán nem hatja meg semmi.
- Ha még egyszer szakítasz vele, nem fogja túlélni- csendesen válaszol, 
- Ha még egyszer szakítok vele, neked újra ott kell lenned mellette, csak ezúttal végérvényesen- nem fogok megijedni ettől a viselkedéstől.
- Nem fogok úgy táncolni, ahogy mások fütyülnek, és ez kifejezetten érvényes rád meg Louisra. Azt hiszem elég nagy vagyok már ahhoz, hogy eldöntsem, ki mellett szeretnék lenni.
- Mondd ki, hogy nem szereted, és akkor békén hagylak, esküszöm- határozottan beszélek, s ezzel a sarokba szorítom. Nem válaszol, csupán összepréselt szájjal morog, és nekem ütközve kerül ki.
Hiába nem értem el az eredeti célom, de sikerül felhívnom a figyelmét a saját érzéseire is, nem csak Louiséra, ami már félsiker. Nincs okom szomorúan távozni, nem is teszem. Halvány mosollyal az arcomon ülök vissza a kocsimba, és megpróbálok még az előtt hazaérni, hogy Louis megérkezne.
Alig teszek meg néhány métert, látom Miát távozni az egyik hátsó kapun. Lassítok, csak hogy megtudjam, miért figyel ennyire a környezetére. Mikor biztonságban érzi magát, zsebéből elővesz valamit, kezét a szájához emeli és hátrabukott fejjel iszik néhány kortyot, ezek után pedig rágyújt.
Hamarosan egy világos hajú és bőrű, fiatalnak tűnő, de már javában a húszas éveiben járó férfi jelenik meg előtte, és már nem tudok időben megállni, nem tudom elrángatni onnan Ameliát.
Hatalmas gesztikulálások közepette a férfi felpofozza őt, amitől a földre bukik, majd a hajánál fogva kényszeríti őt talpra.
Gondolkodás nélkül hajtok feléjük, nem törődve a túl alacsony autómmal és a túlságosan is göröngyös úttal. Satufék, kormány elforgat, kocsi keresztbe.
- Hé, normális vagy, ba'zdmeg?- rám förmed az illuminált állapotban lévő alak, és ha nem lennék ilyen dühös, talán még meg is ijednék.
- Azonnal engedd őt el- rángatom ki Mia kezét az övéből, félelmet nem ismerve lökök rajta egyet és a rémült lányt berángatom a kocsimba.
- Normális vagy?- nyöszörög mellőlem Mia, miközben az arcát fogja.- Noah valószínűleg be van lőve, bajod is lehetett volna.
- Nem elég baj, hogy megütött?- a gázra taposok, és olyan gyorsan hajtok, ahogy csak tudok.
- Már semmi sem baj- egy pillanatra oldalra nézek, és látom, ahogy üveges szemmel bámul a tenyerére, amin a szája sarkából csöpögő vér folyik szét.
- Mia..?- mire újra odanézek már oldalra vetett fejjel, kábultan ájuldozik mellettem, én pedig pánikba esek, a mai napon először...