31. Not what you've dreamt about (+16)

Drága Olvasóim!

Lassan két és fél órája lecsúsztam arról, hogy egy héten belül érkezzen a rész, és megint csak azt tudom mondani; sajnálom.

Akárhogy húzom- halasztom a dolgot, bizony lassacskán elérünk a történet végére, ám a végkifejletet pontosan még nem terveztem meg.

Nos, remélem kárpótol titeket valamennyire ez a rész, és alig várom, hogy innen folytathassam, mert nagyon izgalmas fejezetek következnek- mármint, ahogy elképzeltem.

Legyetek rosszak,

xx Lu

Louis Tomlinson:

A nyakkendő szatén fénye csak úgy ragyog a tükörben, én pedig próbálgatom a leghitelesebb mosolyomat. Erőltetett jókedvem valóban megnevettet, mert érzem, mennyire szánalmasan viselkedem.

Nagyjából húsz percem maradt indulásig, és addig még fel kéne öltöznöm, út közben illene vennem egy csokor virágot, de hiába. Minden, amire gondolni tudok, hogy nekem most nem ezt kéne tennem, nem Eleanorral kéne vacsorázni mennem, nem neki kellene virágot vennem. Hiszen újra meg újra felvillan előtte Mia arca, és ilyenkor a gyomromat valami rángatni kezdi belülről, a mellkasomban tátongó úr vad lüktetésbe kezd- vagy ez a szívem? Már nem is tudom. Csak annyi bizonyos, hogy hiányzik. Őt akarom, senki mást, ám a délután történtek merőben megváltoztatták a dolgok állását.

Mikor megláttam, elhagyott minden erőm, a vér hirtelen szállt ki a fejemből. Feldereng előttem a testtartása, a tiltakozása, és újra érzem a belőle áradó negatív energiát. Szinte eldobott magától, holott nem tettem semmit ellene, és ha tettem is volna, biztosan megbánnám még most, vagy bármikor, amikor csak szeretné.

- Hülyeség az egész...- durván rángatom le magamról a nyakkendőt és eldobom a szoba másik felébe, ahogyan az ingemet is. A tükörképemet legszívesebben leköpném, ehelyett csak vizsgálgatom az előttem álló alakot, s közben egyre nagyobb undort érzek.

Megunva a saját látványomat a szekrényből kiveszek egy új inget-ezúttal feketét az unalmas hófehér helyett- és válogatás nélkül elveszek a felső polcról egy pulóvert.

Indulás előtt megpróbálom felhívni Eleanort, csak a  biztonság kedvéért, hogy elindulok hozzá, így tudni fogja, hogy nagyjából mikorra várható az érkezésem.

Kicseng, de nem veszi fel, ami először fel sem tűnik, mert ismerem őt: hosszan tartó, forró fürdő hangos zenével, esetleg a hajszárító zúgása az, ami elnyomja a telefonját, és az sem kizárt, hogy maga a a készülék le van némítva. Miután bontom a vonalat, csak bámulom a hátterem és úgy szorítom a telefont, hogy az ujjperceim teljesen elfehérednek.

El kéne engednem őt, de nem akarom. Még nem megy.

Kabátot és cipőt veszek, elmarom az konyhaasztalról a forgalmit, a kocsi- és lakáskulcsokat, majd magam mögött gondosan bezárva minden ajtót és kaput indulok el autóval.

Mindvégig próbálok egyszerű, hétköznapi dolgokra gondolni, hogy ne húzzam fel magam a viselkedésén, és megpróbálok ráhangolódni a nap további részére, amikor is eltölthetek néhány órát egy csodálatos emberrel, aki egy személyben a barátnőm, a valaha volt leghűségesebb rajongóm, barátom, támaszom, és nem utolsó sorban egy intelligens lány, sőt, inkább nő.

Rutinosan térek egyik sávból a másikba, miközben akarva-akaratlanul is Miát akarom felismerni minden gyalogosban: gyerekben, lányban, nőben, de még férfiakban is. Megőrjítenek az arcok, a felém bámulók és a tőlem elfordulók egyaránt, és megint azt érzem, mint Eleanor elvesztésekor: nem vagyok ép állapotban. Csak tekergek a szűk mellékutcákban, anélkül, hogy felfedezném magamban a problémát. Ennek az agybajnak az vet véget, hogy jól látható közelségbe kerül Eleanor lakása.

Lassítok, az utolsó tíz-tizenöt métert csiga tempóban teszem meg, majd a motort leállítom és percekig bámulok magam elé. Ugyan abba az irányba néz az autóm, mint akkor. Ugyan úgy össze van szűkülve a gyomrom, s tátongó ürességet érzek magamban.

- Ez nem normális- motyogom magamnak, végül erőt veszek magamon, kiszállok a kocsiból és a bejárathoz kocogok.

Három határozott kopogást mérek a teli üveg ajtóra és várok, a lehető legnagyobb türelemmel. Kis híján újra ütni kezdeném az ajtót, amikor kitárul előttem és El jelenik meg előttem. Csinos kis kék ruha feszül tökéletes alakjára, szájfénytől csillogó ajkai széles mosolyra húzódnak.

- Szia- csengettyű szerű hangja engem is mosolyra késztet, és hirtelen sokkal jobban kezdem érezni magam- Nahát, milyen elegáns vagy!

- Sosem tudnálak túlöltözni- próbálok bókolni. Sikertelenségemben fulladozva karolom át vékony derekát és egy puha, málna ízű csókot lopok tőle. Kislányos kuncogás hagyja el a száját, kissé szálló haját hátraveti, majd a kabátját felkapva csukja be maga után az ajtót.

Látom, hogy bajlódik a zárral, és abban sem vagyok biztos, hogy bezárja, egyszerűen ide-oda forgatja a kulcsot.

- Nem zárod be?- utalok a bejáratra, mire hitetlenkedve megrázza a fejét.

- Bezártam!- elég rossz színész, ám ami lebuktatja, az az, hogy a teraszon lévő virágföldbe nyomja a kulcsot. Úgy döntök, inkább nem szólok, hagyom abban a hitben, hogy nem veszek észre semmit. Sietősen ülünk autóba, hogy minél hamarabb odaérjünk az étterembe.

Amelia Villain:

A bőröm lángol, és én a saját verejtékemben vergődve ébredek. Az ismeretlen környezet szinte azonnal feltűnik, de minden, amire képes vagyok, az egy bágyadt nyöszörgés. Laposakat pislogva tanulmányozom a lila, virágmintás tapétát, ami ketté szeli a szoba falait, felette egészen halvány, alatta viszont aránylag harsány lila szín uralkodik. Nem elég, hogy mindehhez levendulás ágyneműhuzat tartozik, de még a levegő is lila illatú. Egyszerre érzem magam kényelmetlenül és biztonságban és foglalkoztatni kezd, hogy vajon hol vagyok és kinél.
Ennire durva emlékezet-kiesést nem okozott még a gyóyszer, habár előfordult már, hogy egy-egy beszélgetés feledésbe merült az elmúlt éjszakából, de eddig valóban az érzelmeim mindenfajta elfojtását segítette elő. Ám most nem így van. Az utolsó emlékem, hogy kis híján sírva üvöltöm Eleanor képébe, hogy de, nagyon is szeretem Louist, csak hogy ez egyáltalán nem ilyen egyszerű és végképp nem helyes.
Eleanor.
Ő az utolsó, akit fel tudok idézni a délutánból, és egy különös megérzés kapcsán elindulok a szobából az előtérbe vezető folyosón. 
A falak itt már bézs és cappuchino színekben pompáznak, a falakon különböző absztrakt festmények lógnak. Se egy családi fotó, semmi. Egyszerű, pár tíz fontos bóvlik, amik határozottan modernné teszik a lakást.
A boltíves átjáró túlsó felén a vanília sárga nappali fogad, ami már sokkal inkább bővelkedik személyes tárgyakban és emlékekben. Most már szinte holt biztos, hogy a Calder-lány szerény kis lakjában vagyok, és legnagyobb meglepetésemre egy levêl is vár rám.
Kezd elrgem lenni a levelekből, csak fejfájást okoznak, hiszen a kórháziról még most sem tudom, ki írta, az pedig, hogy Eleanor Calder lakásában ébredek, a saját ruháimban, és nem sokkal később egy nekem címzett üzenetet tartok a kezemben, egész egyszerűen abszurd.
A sorokon többször át kell rágnom magam, de nem akarom elhinni. Egyrészt, hogy megbízik bennem ennyire, nem azonnal kórházba rohant velem- hiszen ezzel rengeteg nyűgtől óvott meg, nem is beszélve a visszaeső gyógyszerfüggő titulustól.
Ami felett azonban nem voltam képes szemet húnyni, az a legutolsó bekezdése.
' Remélem, mikor legközelebb találkozunk, már nem egem visz vacsorázni Louis.'
Ezek szerint elvitte őt az étterembe. Kiszáll belőlem minden erő és tehetetlenül a kanapéra zuhanok. Arcom a tenyerembe temetem, érzem, hogy a hajam előre bomlik, a könyököm pedig élesen a combomba nyomódik. Képtelen vagyok bármit is kezdeni magammal, hamarosan újabb pozíciót veszek fel. Ezúttal felhúzott lábakkal próbálom eldönteni, mi legyen.
Menjek?
Hisz mi keresnivalóm van itt? Semmi. 
Maradjak?
Hisz hova mennék? Haza biztos nem, Noah lakásától pedig felfordul a gyomrom, ahogy magától az embertől is.
Vissza?
De hova?
Nincs egy olyan hely, ahol szívesen látnának, csak nyűg vagyok a családomnak, és emlékképek támadják meg az elmém, miszerint Noah elhord mindenféle olcsó rongynak, majd felképel.
Elég meggyőzően kinyilvánította a véleményét rólam, így nem igazán számítok a segítségére.
Kulcszörgés.
A vér megfagy az ereimben, miközben a szívem a mandulám helyére ugrik. Felhúzott térdeim összekoccannak remegés közben, a levegő pedig a tüdőmben reked.
Itt áll előttem. Teljes életnagyságban. Nem egy ajtó túloldalán, nem a világ legtávolabbi pontján, csupán két-három méter távolságra tőlem.
Tengerkék szemei szinte kapaszkodnak az én tekintetembe. Vár valamit, talán hogy megszólaljak, reagáljak valamit, én viszont csak mozdulatlanul ülök, minduntalan potyogtatom a könnyeimet. Legszívesebben felpattannék és odaszaladnék hozzá, a karjaiba férkőznék, vagy kiszaladnék a járdára, egyszerűen csak elfutnék, hogy a szégyen, ami engem ért, soha többé ne befolyásolhassa a viselkedésem.
- Amelia- az ő szájából egészen máshogy hangzik a nevem. Tiszta és ártatlan, amilyen már nagyon régen nem vagyok.
- Louis- komoly arccal szólítom meg én is, és idővel megjelenik Eleanor is a háttérben.
- Mit keresel itt?- Louis úgy szegezi nekem a kérdést, mintha tudnom kellene. Mintha lehetne bármiféle információm.
- Ideje elbeszélgetnetek- Eleanor finoman noszogatja a megszeppent fiút, hogy nyugodtan tegyen felém néhány lépést. A tekintetéből könnyen kiolvasható az a fajta bátorítás, ami végtelenül őszinte és önzetlen.
Egyikünk sem mozdul, és csak akkor törjük meg a csendet, mikor Eleanor elvonul egy távolabbi szobába, azt hiszem abba, ahol felébredtem.
- Minden rendben?- ostoba dolog tőlem ilyet kérdezni, hiszen láthatóan jól van, de nem jut más sz eszembe.
Megrántja a vállát, fejét leszegi, tanulmányozni kezdi a padlószőnyeget. 
- A kérdés az, hogy veled minden rendben van-e - igaza van, s mikor rágcsálni kezdem az alsó ajkam, egészen megváltozik a szájízem: vas ízű, sós vér szivárog a fogaim közé. Kézfejemmel a szám sarkához kapok, hogy letörölhessem azt.
- Minden a legnagyobb rendben- válaszolok halkan, de mindketten tudjuk, hogy ez nincs így.
- Noah?- tekintetét az enyémbe fúrja, ezzel belém fojtva a szót.
- Jól megvagyunk.
- Az istenért Mia, legalább most ne hazudj! Legalább nekem ne!- dühödten pattan fel és pillanatok alatt előttem terem. 
Elcsendesül, mint mikor egy csapásra megszűnik a sodrás. Ujjaimmal a kanapé szélét kezdem kapargatni, nem merek a szemébe nézni. Csak akkor döbbenek rá, valójában mennyire hiányzott, amikor tenyere rásimul a térdemre. A fejbőrömtől a talpamig, minden egyes porcikám beleborzong. 
Ültünk már így. Én akkor sem voltam jól, és el tudom képzelni, hogy nem tudja, de akkor is és most is ezzel az apró gesztussal arra ösztönzött, hogy szedjem össze magam.
- Miért?- kérdezem halkan- Miért nem teszel le rólam? Csak annyit kéne tenned, hogy nem döglesz bele a keresésembe, nem hívsz fel és nem kockáztatod a testi épséged azzal, hogy Noah lakásához mész!
- Mert nem akarok- közelebb hajol, nyakamon érzem a leheletét. Nyugtalanul mocorogni kezdek, a torkom megköszörülöm, fogalmam sincs, mi tévő legyek.- Csak annyit kéne tenned, hogy nem állsz ellen, nem építed tovább a falakat magad körül.
Nem válaszolok, sőt, egyáltalán nem mondok semmit. Legszívesebben kihúznám a zsebemből a gyógyszeres dobozomat, de akárhogy keresem, nem találom. A nadrágom minden lehetséges zsebét átkutatom, a pulóveremben is keresem, ott sincs. 
Feszülten kaparászom a tenyerem, miközben szabályosan rá kell harapnom a nyelvemre, mielőtt még olyat mondanék, amit később megbánok.
- Haza kell mennem- teljes elhatározással állok fel a kanapéról, ezzel szinte fellökve Louist. Gondolkodás nélkül magamra kapkodom a kabátom, a cipőm és csak azokat a holmijaimat teszem el, amiket hirtelen meglátok.
- Mia!- Louis utánam ered, és hiába próbálok nem tudomást venni arról, hogy meg sem köszöntem Eleanornak, hogy bármi is történt, valószínűleg segített rajtam, na meg persze Louisról sem tudok megfeledkezni.- Most mi bajod van?
Karok ragadnak meg, nincs elég erőm kiszabadulni. Bőgök, mint egy kölyök, kapálózok, hadakozok. Már nem is nagyon tudom, hogy mi ellen küzdök, csak harcolok, azt hiszem még a saját démonjaimmal is. Nem ereszt el, egyre inkább csak szorít magához.
- Engedj el, kérlek- sírom neki, miközben megragadom a pulóverét. Nem lennék képes megállni a saját lábamon, a hányinger kerülget, de tudom jól, hogy nem ettem ma semmit. Könnyes szemekkel, kipirosodott arccal temetkezek az ölelésébe, közben megpróbálom ellökni magamtól, ez  a kettősség pedig megőrjít.
- Azt már nem- hisztis kölyökként lógok rajta, ezért nem csodálom, hogy hamarosan a földön kötünk ki, engem a karjai közt tart és el nem engedne senki kedvéért.
Szipogok még párat, de már arra sincs erőm, hogy nyitva tartsam a szemem, és elkezdek zuhanni valami kényelmes melegséget árasztó sötétség felé. Még hallom, hogy szólongatnak, még érzem, hogy fogja a kezem, még mondanék valamit, de már nem megy.

Csak arra koncentrálok, hogy megőrizhessem a hangját, erőtlenül kapaszkodom az ujjaimmal továbbra is belé, a felsőjén keresztül érzem a hevesen dobogó szívét, és minél inkább ennek szentelem a figyelmem, annál inkább válik köddé mindez. Képzeletben már egészen máshol vagyok, bezárt ajtókat próbálok újra kitárni, de mindig valami megakadályoz. Dörömbölök, sikítok, de semmi. Az üveglapokat puszta tenyérrel töröm be, a szilánkok körbe vesznek, de nem hullanak le a földre. Körülöttem lebegnek, s egyesével meg is tudom érinteni őket, mégsem mozdulnak. A földhöz próbálok vágni egy nagyobb darabot, mire az belemélyed a tenyerembe.
Csak nézem, ahogy felhasítja a bőröm, kiserken a vérem, miközben nem érzek semmit. Ujjaimat megmozgatom, ökölbe szorított kézzel porrá morzsolom az üveget.
- Mia- egy távolabbi ajtó suttogni kezd hozzám, és mintha láncon húznának, nem tudtam megakadályozni, hogy ne vonzza oda a hang a testem, s ne simuljak egészen rá. Szófoszlányok, elkapott mondatok ütik meg a fülem, egyre hangosabban és fájdalmasabban.
Érezni kezdek, a tenyeremről eltűnik a szilánk okozta seb, ennek ellenére zsibbadni kezd az egész alkarom, a tenyerem pedig lüktet és kibírhatatlanul fájni kezd, ahogy a fejem is.
Régi jó ismerősökként köszöntöm ébredéskor a fényérzékenységet és a hideg végtagokat. 
Fázom. Határozottan hideg van itt, és ez egyáltalán nem az a hely, ahol szívesen ébredek, ennek a helynek semmi köze Louishoz, sem Eleanorhoz, de még nekem sincs. A fehér falak, a sötét bútorok, és az arc, amitől az utóbbi időben még a gyógyszer hatása alatt is undort váltott ki belőlem.
- Végre felébredtél- hozzám vág egy veszélyesen kicsi anyagdarabot, egyenesen a képemen landol- Vedd fel, mennünk kell.
- Hova?- kómásan sziszegem, kezem a szám széléhez kapom, vérzett.
- Lényegtelen, de fontos dolgot kell elintéznem, úgyhogy siess- válaszra sem várva hagy egyedül Noah a hálóban. Döbbenten ülök, a hozzám dobott fekete ruhát percekig tanulmányozom, és közben megpróbálom kideríteni, mi a valóság és mi nem.
Arra biztosan emlékszem, hogy Eleanor a pályán járt, és arra is, milyen durván elküldtem őt. Aztán átöltöztem, mert nem volt kedvem folytatni azt az egészet, és mikor kiértem a kapun, Noah már ott várt. 
-Hol jártál?
- Sehol.
-Nem vetted fel a telefonod.
- Nem hallottam.
- Biztos másnak is eladtad magad némi finomságért.
- Csak edzeni jöttem.
- Büdös kurva!
A bőröm ég, érzem a tenyerét csattanni az arcomon. Aztán egy hang. Fékezés, égett gumi szag, majd a hang, ami felemel, s ami egyre intenzívebbé válik. Túl kedves, túl gondoskodó. Megérdemelné Louis, hogy őt féltse így s óvja.
Eleanor tehát elvitt onnan, de hova? Van időm elgondolkodni mindezen, amíg tiszta ruhát veszek elő a szekrényemből és egy tiszta törölközőt is. Noah szerint sietnünk kell, de szükségem van egy forró zuhanyra, hátha segít visszaemlékezni mindarra, ami sötét foltként dereng előttem.
A hajam már alig éri a vállamat, a végét már azt sem tudom, mikor festette színesre Penny, csak az rémlik, hogy egyszer hajnalban gondoltunk egyet, és zárás után fodrászkodtunk. Természetesen akkor is a vodka és a gyógyszer hatása alatt álltam, és még aznap hajnalban megkapta Noah a környék legnagyobb ribancát az ágyában- legalábbis nagyon jól eljátszottam a szerepemet akkor is.
- Siess babe- kopog az ajtón, én pedig gyorsan megnyitom a vizet, hogy elhitessem vele a készülődésemet. 
Undorodom magamtól tisztán, így újabb adag valamit veszek be. Azért nem kell különösebben zseninek lenni ahhoz, hogy az ember rájöjjön, amit Noah ad nekem, nem fájdalomcsillapító, de én szeretem így hívni, Tompítja a lelki fájdalmam, és egészen szabadnak érzem magam tőle, tehát én nevezhetem így.
Kénytelen vagyok egyszer végezni, hiszen elég valószínű, hogy nekem sem ártana, ha Noah nagy találkozója jól sikerülne, így egy- a tervezettnél valamivel rövidebb- zuhanyzás után magamra kapom a tőle kapott ruhát. Felvéve még rosszabb, de mellette nem nézhetek ki akárhogy. Sikerének érdekében el kell hitetnem mindenkivel, hogy egy mindenre kész rongy kezét fogja, őt viszi haza, és vele érzi jól magát. Ennek csupán marketing értéke van, és ezt elfogadom, mert amíg ő ad nekem gyógyszert, és kihasználhatom valamilyen szinten a rajongását, addig azt veszek fel, amit csak ő akar.
A mi kapcsolatunk pontosan ugyan úgy működik, ahogy az ő üzletei: mindennek ára van, és mi meg tudunk egyezni, anélkül, hogy ezt mind kimondanánk.
A párás helyiséget magam mögött hagyva, felöltve a fekete ruhát indulok el a cipőim felé, ahol hamarosan megtalálom azt, amit még szerencsére nem vágott hozzám Noah.
- Ezzel?- emelem fel az új lábbelit, ami legalább olyan veszélyesnek tűnik, mint egy sípálya.
- Kénytelenek leszünk megmutatni a lábaid, ha azt akarom, hogy összejöjjön az üzlet- elém lép, kezével átfogja a derekam, hogy magához húzhasson egy elhúzott csókra. Érzem, ahogy az ujjai belekapadzkodnak a fehérneműm korcába, túl messzire megy. A falhoz présel finoman, a csípőmnél fogva megemel, de tiszta fejjem nem vagyok képes ránézni sem.
- Azt mondtad, sietni kell- búgom a fülébe, enyhe éllel a hangomban. Ezzel próbálom jelezni neki, hogy ez nem a legalkalmasabb pillanat arra, hogy rám másszon.
- Igazad van, de egyszerűen megőrülök érted- ez az a pont, amikor mindig elgondolkodom, vajon csak az én fejemben tűnik ilyen borzalmasnak az életünk, és Noah valóban vonzódik hozzám is, vagy remekül megjátssza az odaadó barátot, akinek nem csak a testemre van szüksége.
- Menjünk- karjait lefejtem magamról és hangos kopogással indulok ki az előszobából.
A bártól nem messze, csupán néhány méterre egy, számomra vadidegen autó parkol. Noah lazán kicsúsztat a zsebéből egy slusszkulcsot, és az egyik gomb megnyomása után halk pittyenéssel kinyílik a centrálzár.
- Új autó?- felvont szemöldökkel fordulok felé, miközbej a keze ismét a fenekemnél pihen.
- Béreltem. Csak mára- vállat von, majd betessékel a jobb oldalra. Noah ilyenkor olyan, mint egy olcsó kurva: eladja magát, felszínes körítéssel, puccos autó, miniruhás nő, drága ruhák és parfüm. Semmi sem igaz abból, amit mutat, mégis kelendő.
A motor felbúg, bal keze a combomra simul, én pedig tűrök, mindaddig, amíg meg nem érkezünk. Kénytelen vagyok érzelemmentes arccal végig vonulni vele az egyik belvárosi galéria folyosóján, aminek a túloldalánál már egy nálam nem sokkal idősebb férfi várakozik, oldalán egy gyönyörű, platina szőke lány. Egyforma arckifejezésünk, hasonló stílusú ruhánk van, de még az is közös bennünk, hogy patkányok balján kell mutatkoznunk.
- Noah, rég láttalak- érces, rum marta hang üti meg a fülem, amitől kiráz a hideg. Vagy a folyamatosan taperoló kezek, vagy ő. Valamelyik kiváltja ezt belőlem, mindenesetre rossz. Nagyon rossz.
A beszélgetést már az üdvözlés után megunom, nem is figyelek igazán, csak arra kapom fel a fejem, hogy becsukódnak az ajtók, az eddig biztonsági őrnek nézett férfi kifordul a külsőbb helyiségek felé, a lámpák sejtelmes fényt árasztanak a tiszta világosság helyett, s négyen maradunk.
- Nézd, Noah- kezd bele valamivel csendesebben az ügyfél a mondandójába- Mindennek van ára.
- Igen, csak nem mindegy, mennyi- Noah egy szál cigit vesz elő a zsebéből. A számhoz emeli, s én azonnal bekapom a végét. Mélyen előre hajolva nyújtózkodom a láng irányába, hogy a velem szemben ülő kitűnő rálátással rendelkezzen a ruhám alatt lévő dolgokra.
- Mint mondjuk az a lány melletted. Cicus, neked mennyi a menetdíjad?- cinikusan nevet rám. Valami megtörik. Elvesztem eddigi bátorságomat és megpróbálok kifejezéstelen tekintettel Noahra pillantani. Látszólag őt nem lepi meg a kérdés, higgadtan előre dől, átfogja a derekam. Tudom, hogy sok mindenre képes, de ez azért sok.
- 2000 font/óra- az állam szinte a földet súrolja: képes lenne eladni?
- Rendben- még a nevét sem tudom, de már látom rajta, hogy elképzelt egyfajta állapotban.
- Plusz a szintetikus!- teszi hozzá a kellő hangsúllyal Noah.
- Természetesen- az asztalra kiszór néhány gramm port, s egy törött bankkártyával csinos kis csíkokat formáz. Elsőként a szőkeség hajol előre, csípőjét gondosan a talpig becsületes úriember ágyékához nyomva, amitől egy mélyről jövő, ám halk nyögés hagyja el a száját.
- Mia, gyerünk. Kell majd az energia- a derekam cirógatva nógat Noah. Sírni támad kedvem, de megteszem. A cigarettát elnyomom a gránit asztallapon és pillanatok alatt felszívom az én adagomat.
- Cindy, most magadra kell, hogy hagyjalak- az ismeretlen férfi hamarosan már csak egy folt , egy eltorzult hang, egy semmi. Kezemnél fogva felsegít a kényelmes bőrfotelből, elvezet az egyik csukott ajtó felé, s ami mögötte vár, az egy tágas szoba, a falakon festmények, a terem közepén egy-egy kisebb szobor. Időm sincsen felmérni s terepet, karok ragadnak meg, s fordítanak meg.
Tiltakozni akarok, de pontosan olyan reakciót vált ki belőlem ez a helyzet, mint mikor Thomas akaratoskodott.
A ruhám pántja lecsúszik a könyökömig, mohó ajkak tapadnak a nyakamra, onnan levándorol a jobb vállamra, majd a dekoltázsom veszi célba.
- Remélem megéri majd az a rengeteg pénz érted- némán könnyezni kezdek, miközben megemel a földről és felültet az egyik márványlapra és a szétfeszített lábaim közé férkőzik.
Még a nevét sem tudom. Nem akarom őt, de minél inkább tiltakozom, annál durvábban bánik velem. Szótlanul próbálom eltolni magamtól, ám ujjai annál erőteljesebben fúródnak a csípőmbe. Azt akarom, hogy ebből az álomból is felébredjek. Azt akarom, hogy Louis ölelése váljon igazzá, s ne adjon el Noah, mint egy olcsó árucikket.