32. Catching Lolíta

Drága Egyetleneim!

Először is, szeretnék bocsánatot kérni a több napos csúszásért, az összevisszaságért, azért, amiért nem sikerült betartanom a nektek, és magamnak tett ígéretemet, miszerint minél előbb befejezem a 32. részt. Sajnálom, és tudom, hogy ezzel a szóval már tele van a padlás, de remélem megérti mindenki.

Eszméletlenül sokat jelentettek az előző részhez érkezett hozzászólások, és a 10 000(!!!) feletti oldalmegjelenítés, és az éjszaka folyamán még egy taggal bővültünk. Elképesztő, komolyan. <3

Köszönöm szépen a kedves szavakat, és minden olvasómnak szeretnék itt és most kellemes karácsonyi ünnepeket kívánni, remélem, hogy mindenkinek remekül fog telni ezt a pár napja.

Legyetek jók, most kivételesen, és vigyázzatok magatokra a sok hókifli közt! :)

xx Lu

Louis Tomlinson:

- Louis, szeretném, ha meghallgatnál- az előbbi kijelentésére kis híján az asztalt fellökve pattantam fel a helyemről, és ennek legalább öt perce, de az a düh, ami felgyülemlett bennem, nem akar alább hagyni.

- Azt hiszem, ezen nincs tovább mit magyarázni- meg sem fordulok, a pult mögött értetlenkedő pincérnek leteszem az addigi fogyasztásunk sokszorosát, és meg sem állva lököm ki az ajtót. Eleanor alig bírja a tempót, ennek ellenére kitartóan szalad utánam. Én viszont már nem hallgatok, nem törődöm semmivel, csak megyek előre.

- Kérlek, pár perc az egész- kérlel, s időközben sikerül utolérnie annyira, hogy megfoghassa a kezem. A karomnál fogva rángat finoman vissza, és őszinte őzike szemeivel megpróbál hatni az elmémre.

- A francba is, El, tudod mit tettél? Tudod mit okoztál most nekem? Mert szerintem fogalmad sincs- szipogok, de nem bőgök. Ez még csak az a fázis, amikor az embernek el-elcsuklik a hangja, nehezen vesz levegőt és azt is akadozva. Valami csukláshoz hasonló érzésem támad, mindemellett továbbra is cseng a fülemben Mia holléte.

- Ha meghallgatnál..ha csak egy kicsit is érdekelne az, amit mondok, talán rájönnél- megszorítja az ujjaimat, immáron teljes testemmel felé fordulva állok, a köztünk lévő távolság legalább fél méter.

- Elvitted hozzá. Odaadtad neki, mindazok után, hogy láttad, mit művel vele. El, nem tudom, hogy gondolkodtál-e abban a pillanatban- szomorkásan néz rám, és már nem hiszem, hogy hatna rám. Azok után, amit mondott, amit mesélt, már nem.

- Azt hittem, hogy..- elharapja a száját, habozik a válaszadással. Egy intéssel ismét hátat fordítok és elindulok az egyik irányba. Zsebre dugott kézzel keresem a tekintetemmel az autómat, amikor rájövök, hogy Eleanort csak nem kéne egyedül hagynom itt. Annyi jóindulat szorult belém, vagyis inkább maradt bennem, hogy legalább haza viszem. A vállam felett hátra nézek, s néhány méterrel mögöttem ugyan úgy áll, ahogy az előbb. Alig láthatóan biccentek egyet, minek hatására valamelyest megkönnyebbülni látszik és utánam ered.

- De azért elmondhatom?- mielőtt elindulhatnánk, felé fordítom a fejem.

- Ne haragudj, mára elég volt ennyi- úgy szorítom a kormányt, hogy az ujjaim majd' elfehérednek.

- Remélem sikerül végre beszélnetek Miával, mert..

- Elég, Eleanor, elég. Kidobtál, már megint, és ezen nincs mit megmagyarázni- feltűnő a háborgásom, nem gondoltam volna, hogy ennyire rosszul esik majd, ha még egyszer végig kell hallgatnom a magyarázkodását, hogy ez nekünk nem mehet tovább.

- Nem kidobtalak- sértődötten fordul felém felső testével- Megpróbálnám észérvekkel elmagyarázni neked, hogy miért lenne mindkettőnknek jó így, de egyáltalán nem hagyod!

- Szerinted olyan jó érzés félévente azt hallgatni tőled, hogy szakítsunk? Azt hiszed, nekem ebbe nincs beleszólásom? Hogy te tudsz mindent az érzésekről, amik ilyenkor teljesen romba döntik az életem?- felemelt hanggal beszélek, s csak egy hajszálnyi választ el attól, hogy úgy istenigazából kiabáljak.

Nem szól semmit, csak megszeppenve pislog felém, a fejét alig hogy csak felém fordítva.

- Na látod- kissé megnyugszom attól, hogy a megengedettnél jóval gyorsabban tudok hajtani a gyenge forgalomnak köszönhetően.

- De ugye megkeresed öt?- váratlanul ér a kérdése, hirtelen nem is tudom, hogy mit reagáljak. Persze, hogy megkeresem, hisz aggódom érte, jobban, mint valaha korábban.

- Megpróbálom- lelassítok Eleanor lakásához érve, és azzal, hogy nem állítom le a motort jelzem neki, hogy innentől meg kell oldani magának a kiszállást és a bejutást a lakásba.

- Sok szerencsét, Lou- zavartságából kifolyólag nem igen tudja, mit tegyen. Hezitál pár pillanatot, majd miután egy gyenge arcra puszit ad, becsukja maga mögött az ajtót.

Ez lenne a mi történetünk vége? Egy autókázás Londonban, egy kínos búcsú és félénk jókívánságok? Talán.

És mi lehetne annál szebb, mint egy újabb tündérmesét írni?

Semmi.

Amelia Villain:

Egyre követelőzőbb és mohóbb minden mozdulata, és én kezdek teljes mértékben a szer hatása alá kerülni. Ami eddig semleges volt, mostanra az érzelmeim előterébe került, minden jobban fáj és semmi remény. Az alattam megingó márványból készült állvány adja meg az ötletet, az egyetlen módját a szabadulásomnak.

- Gyerünk, mozdulj már, nem ezért fizettelek meg- a szavai összefolynak, azt sem tudja, mi történik. Az övcsatját kikapcsolja, s kezeimet az ágyékához húzza. Eszem ágában sincs őt boldoggá tenni, ezért a hasa alján a vékony és érzékeny bőrbe erősen belecsípek, s az ujjam közé szorult bőrdarabot addig csipdesem, míg véraláfutásos nem lesz.

Túl bátor vagyok és túl keveset törődök a következményekkel, ugyanis ebben a pillanatban lekever egy pofont, amitől teljesen elvesztem azt a kevéske egyensúlyomat is. Az eredetileg egy kisebb szobor tartójának odaállított márvány szélébe kapaszkodom kézzel-lábbal, de mindhiába; amilyen gyorsan felképel a drágalátos ügyfél, olyan hamar találom magam a földön elszakadt harisnyában, félig leráncigált ruhában, vérző combokkal.

- Büdös kurva!- ordít rám és a nadrágjából bőr övvel nagyot suhint a vállaimra. Egyből kiserken a vérem, s még időm sincs felocsúdni. A derekamnál fogva rángat álló helyzetbe, a maradék ruhát is letépi rólam, majd a következő emlékem már az, hogy erőszakosan a magáévá próbál tenni.

Sírok.

Hiszen mit is tehetnék? A kokain égeti a zsigereimet, ilyet még talán sosem éreztem-és nem is akarok. Kapálózok, ütöm, ahol csak érem, csupán azért, hogy időt nyerjek, na meg egy kis teret. Addig furakodik közelebb, míg meg nem érzem a zsebében lapuló, súlyos és kemény tárgyat. Pillanatok műve, hogy a zsebkés kivillanjon a felgyűrődött nadrág zsebéből, és szinte rögtön cselekszem. Nemtörődöm módon elmarom tőle és csukott szemmel szúrom meg.

Először csak egyszer és csak a vállán, később kirántom a véres sebből a kést és a combjába döföm. Az ütőerét nem sikerül eltalálnom, de azért így is ömlik a vére, szétkenődik a padlón és a felsőtestemen, a lábaimon keveredik az enyémmel.

Nem hallom, mit mond, az adrenalintól zúg a fejem, és egy újabb szúrással megsebzem a bal felkarját, majd a gyomrát.

Alig mozog, csak vonszolja a testét. Én menekülni próbálok, ő túlélni. Visszanézek, zavar a szag, amit áraszt magából. Azt hiszem, vérzékeny, vagy egy merő sebbé változtattam.

- Kérlek...- nyögdécsel, vért köp a padlóra.

- Előbb kellett volna megbánni mindezt- visszasétálva egy utolsót rúgok a gyomrába, minek következtében újabb adag vért hány ki a padlóra. Nem mozdul többet.

Csak bámulom az előttem heverő élettelen testet, és egy pillanat alatt magával ragad a félelem: megöltem valakit. Gyilkos lettem, semmivel sem jobb, mint ezek az emberek. 

Riadtan pillantok körbe, hátha a falakon lógó festmények, a gipszstukkók vagy bármi más kiállított tárgy segítségül szolgálhatna nekem. Egyedül az óarany-barna sötétítő függönyt érzem társamnak a bajban, ami a hatalmas ablakok előtt lóg. Odasétálva összeszedem minden erőm és bátorságom, megragadom a dupla varrásos, nehéz anyagot és megrántom, a karnis leszakad, a függöny pedig tompán puffan a padlón. Gondolkodás nélkül fogom meg az egyik végét, majd húzni kezdem magam után. Ráterítem a továbbra is merev testre, és nem kevés undorral görgetni kezdem, így bebugyolálva a sötétítőbe. Muszáj egy percre leülnöm, szédülök és a hányinger kerülget. A tömény vér és izzadtságszag felkavarja a gyomrom, a bőröm ragacsos a rátapadt vértől, és hamarosan a holttest mellett térdelve hányom össze a padlót. Szívem szerint segítségért kiabálnék, de nem merek, és nagyon jól tudom, hogy mennyire ostoba ötlet lenne- ki az, aki magára hívná a figyelmet úgy, hogy illegális szer futkos az ereiben, prostitúcióra kényszerítették és embert ölt? Senki. Még én sem.

A rövid pihenő után megragadom vélhetően a lábánál a függönybe tekert testet és húzni kezdem egy 'technikus' feliratú ajtó felé. Szemmértékre legalább tíz-tizenkét méterre van, de időm van bőven, már csak a nyugalmam kéne visszaszerezni. Erőm fogytán az ajtónak esem, hangosan zihálok és nehézkesen veszem a levegőt. Kezemből kiejtem a lábát, a cipő hangosan koppan a padlón. Az ajtót kinyitom, majd a nyitott átjárón betolom a hullát. Nem vagyok képes másképp megnevezni, hiszen a nevét sem tudom már, sőt, valószínűleg sosem tudtam, de ez lényegtelen. A látásom kezd elhomályosulni, újra hatalmába kerít az érzés, hogy mit tettem, és az undor a torkomban tolong már, ezért egy határozott mozdulattal bevágom az ajtót és vissza próbálok sietni az ablakhoz. 

Kinézek, szédülök a magasságtól, pedig csak a földszinten vagyok. Az ablakpárkány és a járda közti távolság másodpercről másodpercre változik, a fények összekuszálódnak, a kezem mégis megindul a kilincs felé, szinte magától, és azon kapom magam, hogy a késő esti hűvös szél az arcomba vágódik. Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy nem vagyok beszámítható, és ez furcsa: tudni, hogy elvileg nem kéne tudnom.

Mély levegőt veszek, s egyik lábamat átlendítem a nyílászáró keretén, közben valami kapaszkodót keresve egyensúlyozok a szilárd talaj és a levegő közt. Kitapogatom az ablakon kívül eső részeket, néhány domborulat, egy-két rés, ahová pont beférnek az ujjaim és már mászom is lefelé. Lassan haladok, mégis hamar megérzem a lábam alatt a talajt. Örömömben legszívesebben megcsókolnám a földet, de félek leereszkedni négykézlábra, mert tudom, hogy nem lennék képes felállni onnan.

Nyakamon elmaszatolom a félig megszáradt vért és oszloptól oszlopig esve-kelve elindulok arccal előre. Nem tudom, merre megyek, az utcatáblák homályosan derengenek fel előttem, a betűk kárörvendő táncot járnak és gúnyt űznek belőlem, az esetlenségemből és támolygó járásomból.
A képembe üvöltik, hogy alávaló gyilkos vagyok, egy vérengző kurva.
- Elég! Hagyjátok már abba!!- a hajamat tépve üvöltözök, azt sem veszem észre, hogy az út közepén állok. A szemből közeledő fények ellen az alkarommal védekezem, szemem elé tartott kezekkel várom a csapódást, a megváltást jelentő ütést, ami véget vethet mindennek.
Dudaszó, ködlámpa, fékcsikorgás.

Harry Styles:

Korán lefekszem aludni, és a kellemesen hűsítő levegő ellenére úgy érzem, lassan felgyulladok. A fűtést lekapcsoltam, és a takarót hanyagul a testem mellé gyűrve fekszem az ágyon keresztbe.
Akaratlanul is Louis körül forognak a gondolataim, hogy mennyire aggódom érte, Eleanorért és Miáért is.
Mert akárhogyan is nézzük, pontosan olyan szerencsétlen ez a helyzet számomra, mint Liam, Zayn és Niall szemszögéből, az egész mizéria főszereplőiről nem is beszélve.
Csukott szemmel képzelem magam elé a plafonon lévő álmennyezet mintáit, amikor távolról meghallok egy furcsán ismerős dallamot, majd reflex-szerűen a telefonom után nyúlok.
- Nem érek rá- meg se nézem, ki keres, hiszen nem lehet túl távoli ismerős, ha ilyenkor hív.
- Harry, baj van- meg sem lepődöm azon, hogy Louis az, a hangneme azonban rávesz arra, hogy kinyissam a szemem és felüljek.
- Milyen baj?- összevont szemöldökkel fixírozom az ágykeret fa mintázatát, egyre erősebben koncentrálva a vonal túlsó felére, ahonnan kétes zajok ütik meg a fülem.
- Nem érem el Miát telefonon, nincs otthon, se Noah lakásánál- zavart és kapkod, lelki szemeim lőtt látom, ahogy idegesen a hajába túr, és lefogadom, mindkét kézfeje elvörösödött már a falra, bútorokra mért ütésektől.
- Felveszek valami vállalhatóbb ruhát és megyek- ezzel elintézettnek tekintem a dolgot, hiszem, hogy nincs különösebb baj, csupán annyi történt, hogy nem akkor és ott volt a leányzó, amikor és ahol azt Louis akarta.
A kulcsaimat felkapom az éjjeli szekrényről, valamint megragadom a dzsekimet is. Nincs sok kedvem autóba ülni és belevetni magam a londoni éjszakába, de számomra túl fontos ez a három ember, és annyira szeretném, ha végre nyugalom lenne, és ezt az egy-két hetes pihenőt végre tényleg pihenéssel tölthetnénk.
Még ki se teszem a lábam a lakásból, de már újra csörögni kezd a mobilom. Eleanor az. Legalább két mélyebb levegőt kell vennem ahhoz, hogy képes legyek felvenni, végül megteszem.
- Szia Eleanor, mondd, hogy csak nem tudsz aludni- becsukom magam mögött a garázslejáró ajtaját, közben már nyomogatom a nyitó gombot a kocsikulcsomon. Halk sípolás és egy kattanás jelzi a művelet sikerességét, ám ezt elnyomja a remegő hang, ami valóban felnyitja a szemem: lehet, hogy tényleg nagyobb a baj, mint elsőre gondoltam.
- Harry, Mia eltűnt- szipog, ami elég furcsa, tudván, hogy ő a volt és a jelenlegi barátnő egyszerre, és számomra teljesen egyértelmű, hogy a jövőben is Lou mellett szándékozik maradni.
- Ezt ma már másodjára hallom- a vártnál nagyobb pánik kerít hatalmába, remegő kézzel nyitom ki a kocsi ajtaját és a térdeim majd' összekoccannak, mikor beülök, közben végig a telefont a fülemhez nyomom.
- Harry, kérlek, Muszáj tenni valamit, mert amit ma láttam, az rémisztő, és..segítened kell- kezd egy kicsit sok lenni a drámából, kifújom az összes levegőt, ami a mellkasomba szorult, hátha most segít rendezni a gondolataimat.
- Ez így elég zavaros, odamegyek hozzátok- egy beleegyező hümmögés a válasz, mielőtt mindketten letennénk magunk mellé, a zsebünkbe, vagy csak egyszerűen jó messzire a telefonunkat.
Lassan hajtok ki, nem csupán elővigyázatosságból, pusztán azért is, mert kezd felülkerekedni a fáradtságom, a szemeim alig tudom nyitva tartani.
Eleanor lakása nagyjából tíz percnyi kocsikázásra van, ez pedig életem egyik legnyomasztóbb negyed órája. Fogalmam sincs, miről beszélhetett El, miért viselkedett így Louis. Zavar, hogy nem tudok semmit, éppen csak annyit osztanak meg velem, amivel előrébb nem kerülök, de pont elég ahhoz, hogy türelmetlen és feszült legyek. Hogy eleget tudhassak, még sem valóban eleget.
Már az utca végén látom Louis autóját a kocsifeljárón, ezért én már csak a szembe szomszéd kerítése előtt tudok megállni- remélem nem zavarja nagyon, közeledve a hajnali háromhoz. Arcomat dörzsölgetve szállok ki és igyekszem a lehető legcsendesebben magam mögött hagyni az autóm és eljutni a bejárati ajtóig.
Már a második halk kopogás után kinyílik az ajtó, mögötte pedig a megszeppent Eleanor áll, a háttérben pedig a fejét a tenyerébe ejtő Louis tűnik fel.
Nem köszönök, csak felhúzott szemöldökkel kitárom a karom, és hagyom, hogy a lány szorosan hozzám bújjon. 
El sem tudnám képzelni a mindennapokat nélküle, azaz nélkülük, egészen beleivódtak az életembe, ahogy mindketten kissé bohókásak és gyerekesek. Pontosan ezért szeretem őket annyira, és rossz így látni őket.
- Mi történt?- a haját simogatva próbálom megnyugtatni Eleanort, aki csak sír és sír.
- Gyere be, a nappaliban elmesélek mindent- zavar ez a mérhetetlen nagy csend körülöttünk, ezért a torkomat megköszörülve ülök le Louis mellé.
- Elvitte hozzá, érted?- suttogja mellőlem, én pedig még mindig értetlenül bámulok magam elé.
- Ezt hogy érted?- csak ketten vagyunk, Eleanor nekem is tölt ki némi kávét, hogy ébren tudjak maradni. Láthatóan nekik már egyáltalán nincs ilyesmire szükségük, mert éberen vesződnek, marcangolják önmagukat, és sejtésem sincs, mi történhetett korábban, de biztos vagyok abban, hogy magukat okolják a történtek miatt.
- Délután elment hozzá El, és elmondta neki azt is, amit nekem. Aztán látta, hogy Noah megüti, ezért tulajdonképpen kiragadta a kezei közül Miát, de ahelyett, hogy gondolkodott volna, visszavitte annak a patkánynak a lakásához úgy, hogy teljesen ki volt ütve. Gyógyszert szed, valószínűleg drogozik is rendszeresen, érted?! És nem találom őt sehol- a sírás szélén áll, és minden, amit tenni tudok, hogy támogatom. Borzasztó ez a tehetetlenség, és már szégyellem magam, amiért félvállról vettem a késői telefonhívásukat, és örülök, hogy egyáltalán felvettem a telefont.
- Honnan veszed, hogy...- félbeszakítja a mondatom, szúrós tekintettel néz rám.
- Hogy drogozik? Szerinted mitől olyan sovány, miért vannak érzelmi kitörései? Nem bízom abban a féregben- halkan mormog, nem emeli fel a hangját, csupán annyira, hogy én halljam, mit mond. Eleanor a nappali és a konyha közti boltív alatt áll, kezében egy tálca, ami meg van pakolva bögrékkel, cukorral és egy kis kiöntőben langyos tej illatozik. Egészen megkívánom, habár eddig gondolni sem gondoltam rá.
- Akkor ideje elindulni, megkeresni őt- próbálom bátorítani Louist.
- Jó, de merre induljunk? Olyan hatalmas ez a város, Mia könnyűszerrel eltűnik benne- fejét visszaejti, és a körmét kezdi piszkálni.
Mindhárman csendben ülünk a tágas nappaliban, a megoldás után kutatunk, de jó pár perc telik így, mindenféle zaj vagy beszéd nélkül. Végül amellett döntünk, hogy jobb lesz, ha mindhárman elindulunk, különböző városrészek felé. Eleanor Chessington felé, Louis Croydon felé indul, mert neki útba esik a Heygate street, én pedig északnak, Holloway felé indulok el. Egymás után gurulnak ki az utcából az autóink, és az első kereszteződésnél már el is válnak útjaink, ki balra, ki jobbra, én speciel egyenesen hajtok tovább.
Lényegesen jobb az idő itt, mint bent a lakásban, elhúzott tetőablakkal kanyarodok ki az egyik főbb útra, egyenesen a belváros felé, ahol sorra követik a csodálatos, ám túlértékelt műemlékek, parkok és látványosságok. Amint tudok, letérek a forgalmasabb útról, logikusnak tűnik őt egy egysávos, szűk utcában keresni, mert túl egyszerű lenne őt a kivilágított Temze partján megtalálni, vagy az esti fényárban úszó Regents' Parkban.
Lekanyarodok tehát egy mellékutcába, és lehalkítom a zenét. A figyelmem eltereli az egyik kiállítás abszurd plakátja, és mikor visszanézek az eddig üresen tátongó úttestre, egy magán kívül őrjöngő alakot látok meg. 
Lassítok, egészen közel állok a lányhoz. Nem túlzok, ha azt mondom, borzalmasan fest: a ruhája és a bőre tiszta vér, a szemei fel-felakadnak, csutakos alkarjával próbálja eltakarni az arcát.
Úgy érzem magam, mint egy olcsó horrorfilm kellős közepén, egészen addig, amíg meg nem látok egy apró részt az arcából, amit nem fed mocsok, és azt hiszem, egy pillanatra egészen őszinte megbánással a szemében mered rám.
- Úristen- elhaló hangon suttogom magam elé, majd gondolkodás nélkül kipattanok a kocsiból és a félelemtől reszkető lányhoz sietek.
- Szédülök a veszekedő hangoktól- amint mellé érek, összébb húzza magát, a földre csúszik és a füléhez szorítja a kezeit.
- Mia, mi történt veled? Fáj valamid?- mellé heveredek, de nem merem átkarolni, annyira fél minden külső hatástól.
- Én csak nem engedtem, hogy bánthasson, nem akartam, tényleg, csak fájt, én pedig képtelen voltam elviselni, nem volt szándékos, és nem is fájt neki annyira- lehunyt szemmel, égbe emelt arccal beszél, és ha nem tévedek, azt sem tudja, hogy hozzám, vagy csak képzelődik.
- Most már nem bánthat senki- némi hezitálás után óvatosan megölelem, és miután lenyugszik, a karomban tartva fektetem a hátsó ülésre.
A homlokát és a haját simogatva nyugtatom meg, de a többszöri sírógörcs ellenére hamar elalszik, legalábbis hamarabb, mint gondoltam. Bekapcsolom a biztonsági övét, és a vezető üléshez mászva már a telefonomat nyomkodva értesítem Louist.
- Van valami?- lemondóan kérdezi bármiféle köszönés nélkül.
- Forduljatok vissza, fél óra múlva találkozunk a kórházban- még mielőtt megszólalhatna, bontom a vonalat, és sietős tempóban elindulok a fejemben villódzó cím felé.