29. Nothing stayed the same

Drága Olvasóim! ( Már ha beszélhetünk még ilyenekről.)

Tudom, megint iszonyatosan későn teszem fel a részt, és éppen ezért szeretném kérni a türelmeteket, ugyanis áttérek a "hetente egyszer" határidőre.

Erről többször nem írok, mert nem akarok senkit sem untatni, de mivel dolgozom, meg suliba járok, sajnos nem túl kiszámítható az életem, de 1-2 szabadnapom minden héten van, és akkor rendbe tudom tenni a megírt részeket, és talán az elgépeléseket is ki tudom küszöbölni.

Szeretném megköszönni a kattintásokat és a pipákat, rettentő jól esett, hogy az előző részt ennyien 'olvastátok'. :)

Kellemes olvasást, és további szép hetet. :)

xx Lu

Louis Tomlinson:

Vezetés közben arra leszek figyelmes, milyen hamar a város szélére érek. Soha, de soha nem volt még ilyen közel ez a lakótelep, és már nagyon rég éreztem azt, amit most. Hamarosan újra csak egy ajtó választ el Miától, és akármennyire is tudtam, hiányzik, most valahogy hatványozódik az érzés, és alig várom, hogy megint megölelhessem. 

Az autóban még mindig találok arra utaló jeleket, hogy jó párszor ült mellettem: mindig elhagyott egy hullámcsatot, vagy egyszerűen csak bedobta a rágó papírját a csikktartómba. Ezeket az apróságait sosem dobtam ki, és nem is fogom, mert eszembe juttatják a beszélgetéseinket, segítségükkel felidézhetem a nevetését, a hangját. Babonából a zsebembe dugom az egyik hajgumiját, hátha szerencsét hoz, és az autóból kiszállva elindulok a lépcsőház felé.

Emlékszem, mikor először jártam itt. Zuhogott, és már akkor tudtam, hogy Mia nem véletlen csöppent az életembe, ahogyan ez a hely is fog még sok szépet látni. Talán a mi csodánkat, vagy valaki másét, de egyenlőre az én szerencsémben bízok.

Minden bátorságom összeszedem, és remegő kezekkel kopogtatok. A lélegzetem is visszafojtom, hogy meghalljam valakinek a közeledését, és közben megpróbálom kitalálni, mit is fogok mondani, ha meglátom, hiszen egy 'szia' nem lesz elég.

- Louis?- Jenna tágra nyílt, és feltűnően karikás szemekkel néz rám. Jó néhány hete annak, hogy találkoztunk, és alig változott valamit, leszámítva a ruháit. A kórházi, sápasztó lepelnek annyi, és egy teljesen hétköznapi tizenévesnek tűnik.

- Szia- bátorító mosolyra húzom a szám, és ahelyett, hogy megszólalnék, vagy megölelném, csak állok ott, és nem teszek semmit.

- Gondolom Miát keresed- komolynak tűnik, és valamiért távolságtartónak érzem. Persze, nem várom azt, hogy elaléljon a felbukkanásomtól, mégis furcsa ez az egész.

- Igen, itthon van?- zavaromban, amit egy tizenhat éves lány okozott a puszta tekintetével, beletúrok a hajamba, szabad kezemmel pedig megtalálom azt a cérnaszálat, amit legutoljára Dél-Amerika utcáin haladva tépegettem.

- Szerintem gyere be, lehet, szükséged lesz némi időre- enyhe kifejezés, hogy megrémiszt, egyenesen a szívemig hatol a kijelentése. Időre? Mihez? 

- Ezt hogy érted?- azonnal kibukik belőlem, képtelenség nyugton maradni azon a pár méteren, ami az ajtó és a nappali közt van.

- Ülj le, hozok valamit inni, és elmesélem- gépként teszi azt, amit mond, hallom, hogy két üvegpohár talpa koppan a pulton, majd szisszenés, egy kupak elgurul, ám végül közeledő csoszogások jelzik, hogy a művelet sikeres.

- Szóval?- vonom fel az egyik szemöldököm, próbálom megsürgetni őt, de nem hajlandó túl gyorsan belevágni.

- Tudnod kell, hogy sok minden megváltozott az elmúlt hetekben- belekortyol a narancslevébe, majd a poharat szorongatva néz rám némán.

- Ne nézz így, ijesztő- fejét leszegi egy pillanatra, rendezi vonásait, és megragadva az alkalmat, hogy végre nem akarok beleszólni a mondandójába, megered a nyelve.

- Tudod, már Mia sem lakik itthon- monoton hangon mondja, először fel sem fogom.

- Miért? Hol lakik most? És mi az, hogy ő sem?- nem értem, miért akkora nagy baj ez.

- Pontosan nem tudom hol, csak azt tudom, hogy kivel- szemei villámokat szórnak, és olyan utálattal ejti ki a nevét, mintha csak én mondtam volna- Noah Davenport.

Megfeszülnek az izmaim, nagyon kicsi választ el attól, hogy törni és zúzni kezdjek, hiszen ez a lakás nem az enyém, itt nem tehetek büntetlenül tönkre semmit.- Louis, én nem tudom, mi történik, de segítened kell- hideg ujjaival lefogja a kezem, amivel hisztérikusan készülök beletépni a hajamba.

- És mire értetted azt, hogy ő sem lakik már itt?- nem merek ara gondolni, hogy talán Mitch tett valamit Mia édesanyjával, de akaratlanul is csak ez jár az eszembe.

- Sam...most bentlakásos iskolában van- idézőjeleket rajzol a levegőbe- Anyáék berakták őt valami iskolába, hogy nekik könnyebb legyen- megkockáztatom, hogy az előbbinél is mélyebb undor ül ki az arcára.

- Ne, ilyet ne mondj,kérlek. Biztos nekik sem egyszerű- elszorul a torkom, amikor sírni látom, és érdekes mód, nem érzem furcsának, amikor megölel. Szorosan magához húz, az egész világ elől elbújik a két karom között.

Ilyenkor egészen olyan, mintha az én testvérem lenne, semmi különbséget nem érzek e között az ölelés között, és az között, amit Lottie vagy Fizzy ad. 
Az előtérből beszűrődő kulcszörgés hangjára eltávolodunk egymástól, és én úgy érzem, mintha hibát követnék el. Nem kellett volna ide jönnöm, vagy csak nem most. Korábban, sokkal korábban kellett volna megtennem ezt.
- Louis! Micsoda meglepetés- félelmetes, mennyire hasonlít Mia és Jenna az anyukájukra, éppen ezért nehézkesen nyögök ki valami köszönést.
- Jó napot Mrs...
- Nora, tegezz, kérlek- kedvesen mosolyog, és leül a dohányzó asztal túloldalán lévő kanapéra.- Hogyhogy meglátogattál minket?- őszinte érdeklődéssel fordul felém, de mielőtt megszólalhatnék, Jenna felmorog mellettem.
- Miát kereste- dacos éllel a hangjában áll fel és maga után becsapva az ajtót eltűnik az egyik szobába, amelynek faliról a néhány évvel fiatalabb önmag is felbukkan.
- Majd megnyugszik- Nora felsóhajt, majd tekintetét elszakítva a szoba bejáratáról, újra rám néz- Hozok egy kis teát, szeretnék beszélni veled, ha nem nagy gond és ráérsz.
- Persze, semmi akadálya- örülök, hiszen én is úgy gondolom, hogy rengeteg megbeszélnivalónk van egymással.
Követem a konyhába, segíteni próbálok, ám minduntalan elhesseget nevetve, hogy én vagyok a vendég, és nem nagy fáradtság ez neki. Az ábrázata viszont nem erről árulkodik. Karikás szemekkel, fáradt arccal forrázza le a teafüvet, minden mozdulatában benne van a kimerültség.
- Szabad tudnom, miről szeretne...szeretnél beszélni?- félve teszem fel a kérdést, habár igazán egyértelmű; Mia lehet csak a téma, azonban igen csak nem mindegy, pontosan miről fog folyni ez a beszélgetés. Kellemetlen lenne, ha számon kérne Bella, hogy mi történt köztem és a lánya között. Nagyon jól emlékszem, Birminghamben megígértem Jennának, hogy vigyázni fogok a nővérére, és Miának is számtalanszor megmondtam, amíg én élek, addig nem engedem, hogy bármi baja essen.
- Tudod, Louis, már semmi sem olyan, mint ez előtt. Aggódom Mia miatt, és azon kívül, hogy Jenna imád téged, Sam is sokat áradozott rólad. Mia viszont...aggasztóan szűkszavú volt, ha rólad volt szó, ezért szeretném megkérdezni, hogy nem tudsz-e valamit róla. Bármit, amit eltitkolhat, vagy tudnom kéne róla- ebben a pillanatban azt kívánom, bár csak segíthetnék, vagy csak tudnám, mit tett Mia, hogy a családja ennyire bizalmatlan vele szemben.
- Nem tudom, talán ő a legfelelősségtudatosabb lány, akit ismerek, de ha igaz, amit Jenna mondott, és azzal a görény Noahval lakik, akkor nem ígérhetek sok jót- eszembe jut, amit Harry mesélt Noah viselkedéséről, hogy milyen lenéző volt még akkor is, amikor Mia rosszul volt.
- Jenna..nos, igen. Egyik nap azzal fogadott itthon, hogy összepakolta a ruháit, már aznap este beköltözik a bár feletti lakórészbe az új barátjához- új barát...ez a két szó cseng a fülemben, és bombaként robban ki belőlem a düh.
- Az az ember hagyta volna, hogy a saját vérében vergődjön órákon át, nem volt képes vigyázni rá, hagyta, hogy valaki begyógyszerezze, és ha nincs ott Harry, még ki tudja, mi történhetett volna az én sz..- majdnem kimondom, de eszembe jut, hol vagyok és kivel beszélek, szerencsére még időben- legjobb barátommal.
Mindketten csendben maradunk, még neki is fel kell dolgoznia mindazt, ami a lányával történt az elmúlt közel fél évben, és ha jól tudom, a Thomas-féle dologról nem is tud.
- Nora, mesélnél nekem az igazi Amelia Villainről?- hiába érzem azt, hogy idegességemben lassan porrá zúzódok belül, muszáj feltennem ezt a kérdést, mert én már nem igazán tudok kiigazodni. Annyi arcát ismerem már, egyszerűen meg akarom tudni, milyen is ő valójában.
- Az igazi? Oh, drágám- a csészéket és az ízesítőket tálcára helyezi, majd a fejével int, hogy kövessem.- Biztosan tudni szeretnél mindent róla?
- Természetesen- felvont szemöldökkel ülök le, pontosan oda, ahol korábban Jenna társaságában.
- Nem tudom, mit mesélt neked Mia az életéről, és nincs jogom ahhoz, hogy minden pillanatát kinyomozzam a lányomnak, de régebben közel sem volt olyan becsületes, mint most- mély levegőt vesz, szégyenkezve lepillant a padlóra.
- Ugyan, nem hiszem, hogy olyan borzasztó lány lett volna- kínosan vigyorgok, mert tényleg képtelenség azt állítani az én Jótündéremről, hogy egy álnok teremtmény.
- Mindenek előtt tudnod kell, hogy Mia nem egyedül született. Három hónaposak voltak az ikrek, amikor Jason tüdőelégtelenségben meghalt, és Mia egy időben sokat kérdezett róla. Akárhányszor összevesztünk, odavágta dühösen, hogy bár csak ő halt volna meg, és nem a bátyja, és sokszor megpróbált úgy ülni az asztalnál végig egy vacsorát, hogy egy falatot sem evett, a levegőt pedig bent tartotta. Később pedig, mikor Thomas az élete része lett, ismét felbátorodott, hiszen tisztában volt azzal, hogy őt mindig meg fogják védeni, és nem lesznek a tetteinek következményei. Louis, Mia kétszer került rendőrségre 13 és 16 éves kora között, egyszer garázdaságért, egyszer pedig bolti lopásért. Csak ezek után tört meg benne valami, valamikor 16-17 éves kora körül, azóta ilyen visszahúzódó, minden harsánysága eltűnt- összeszorul a gyomrom, és érzem, hogy lever a víz. Ezek szerint se Nora, se Mitch nem tud tényleg semmit arról, hogy mi történt aznap este.
- És Thomas..szóval, jó testvérek voltak?- megpróbálom leplezni minden idegességem, és megpróbálom nem elmondani az általam ismerteket.
- Érdekes, de igen. Rengeteg időt töltöttek együtt, ráadásul évekig egy szobában aludtak, amit egyáltalán nem bántak. Tudod, Louis, amikor Mia és Thomas "összeférhetetlensége" hivatkozva kijelentették, hogy Thomas elköltözik, igazán meglepődtem. Neked nem mondott erről valamit Mia?- ezúttal ő sóvárog egy biztató válasz után, és nekem nincs szívem eltitkolni a nyilvánvalót egy olyan édesanya elől, mint Nora, aki hónapokig képes volt egy kórházi pihenőben aludni, hogy a lánya mellett maradhasson.
- Hidd el, nagyon sajnálom, és biztos vagyok abban, hogy ha hiszel is nekem, gyűlölni fogsz valakit azért, amiért tőlem kell megtudnod. Talán engem, talán Miát, talán mindenkit- mély levegőt veszek- Mia mesélt nekem egy elég..érdekes dolgot Thomasszal kapcsolatban. Amikor szakított az egyik barátnőjével, elmentek Miával a focipályához, és...tudod, nem mindenki oylan jó, mint amilyennek mutatja magát.- Nora lesápad, egy pillanatra megijedek, hogy összeesik, ezért megfogom a kezét- Minden rendben?
- Szóval igaz...- ajkait elharapva, remegő kézzel ül, s utat törnek maguknak az első könnycseppek.
Némán beszélgetünk tovább, és az egyetlen dolog, amire gondolni tudok, hogy most azonnal megkeresem őt. 
- Ne haragudj, hogy így felzaklattalak- bocsánatkérően állok azzal a nővel szemben, aki világra hozta az egyik legcsodálatosabb embert a világon. Nem érintett érzékenyen Mia előélete, mert nagyon jól tudom, hogy fiatal volt még, és azt hiszem, ezek csak olyan dolgok, amikre később az ember mosolyogva gondol vissza.
- Ugyan már, örülök, hogy törődsz a lányommal annyira, hogy meghallgattál engem és ezek szerint őt is- mélyen a szemembe néz, szinte megbabonáz, és mintha csak átkot szórna rám, lassan formálva a betűket folytatja- Remélem, megteszed, amire az elmúlt percekben gondoltál.
Értetlenkedve nézek vissza rá, végül elköszönök, és a kocsiig azon gondolkodom, mit olvashatott le az arcomról.
Fáradtan esek be a vezető ülésbe, és a telefonomat előkapva keresgélni kezdek a közeli szórakozóhelyek között, amit Harry ismerhet. Rendre végigolvasom mindegyik leírását, és megtalálom azt az egyet, ami nem lehet másé, csak azé a féregé. A motor felzúg, és gázt adok. Olyan gyorsan kanyarodok ki a lakótelep parkolójából, hogy a kerekek nyomot hagynak maguk után.
Az ND's felirat még csak megbújik a kora délutáni gyér napsütésben, nem kígyózik a sor, sőt, egy árva lélek sincs erre. Bátornak és idiótának érzem magam, hiszen mit fogok mondani? Már ha egyáltalán itt van, és nem rossz címre jöttem. Mert ha azzal állítok ide, hogy 'Szia, beszéltem anyukáddal, haza kell költöznöd', akkor valószínűleg válaszra sem méltatva csapja rám az ajtót, és percek alatt elfelejti ezt az egész beszélgetést, ám jobb egyenlőre nem jut eszembe.
Megköszörülöm a torkom, és kopogtatok.
- Jövök- hallom meg az ismerős hangot, és áldom az eget, hogy nem Noah nyit ajtót.- Lou..?- az arcáról lehervad a mosoly, már ha ez egyáltalán még az ő arca.
- Szia, Amelia- komolyan beszélek hozzá, mert a látvány, ami engem fogad, kis híján elborzaszt. Nem tudom, mikor láttam utoljára, de határozottan meglátszik rajta az éjszakázás, meg még valami más is. A csontjai szinte kiszúrják a bőrét, olyan vékony. A haja is rövidebb lett. A szemei alatt sötét liláskék karikák húzódnak, az arca beesett. Amióta ismerem, tökéletes alakja volt, most szinte már sovány, alig akarom elhinni, hogy ő valóban Mia.
- Mit keresel itt?- maga mögött behajtva az ajtót kényszerít hátrálásra.
- Őszintén? Téged- jelentem ki a lehető legegyszerűbben, ám nemvárt reakciót váltok ki belőle.
- Takarodj innen- sziszegi, és összevont szemöldökkel lök egyet rajtam. Már attól dühöngeni kezd, hogy nem vagyok hajlandó egy lépést sem távolodni.
- Mi a jó fene van veled?- állítom le, és rákényszerítem arra, hogy a szemebe nézzen, és én sajnálom a legjobban, hogy ehhez az kell, hogy az állánál fogva fordítsam magam felé a fejét.- Normális vagy?
- Igen, képzeld. És most engedj el!
- Még csak az kéne- elengedem, és bízom abban, hogy ki tudja forgatni a szavaimat oly formán, hogy megértsen.- Mit csináltál?
- Semmit- a körmét piszkálja, és észreveszek egy dobozt a zsebében.
- Mióta dohányzol?- kérdezek rá rögtön, és elveszem tőle.
- Semmi közöd hozzá, és add vissza. Louis komolyan ezért jöttél, vagy volt valami célja is annak, hogy tönkre tedd a napomat?- rettentően rosszul esnek a szavai, de legalább megértem, miért beszélt Jenna olyan furcsán róla.
- Tényleg megváltoztál- suttogom.
- Louis, már semmi sem a régi- anélkül, hogy akár csak egy vonása is megrendülne, eltűnik az ajtó mögött, én pedig csak állok azon az aprócska lépcsőfokon, és pontosan ugyan azt az ürességet érzem, mint mikor Eleanor küldött el.
Lappangó sötétséggel a fejemben ülök vissza a kocsiba. Ennyire rosszul nem gondoltam, hogy elsülhet a találkozásunk, és bár csak tudnám, miért viselkedik velem így. Megbántottam volna? De hát mivel? Ez abszurd.
- Mi a franc..?- lassan beleőrülök ebbe az egészbe. A ma esti vacsorához sincs már túl sok kedvem, és azt hiszem, ha nem Eleanorról lenne szó, már rég lemondtam volna, azonban bizonyítanom kell, magamnak, és mindenki másnak is. Az időközben felbukkanó könnycseppjeimet letörölve szállok ki újra a kocsiból, és azt a néhány métert futva teszem meg.
- Mia, Mia nyisd ki! MIA!- dörömbölök, és már az sem érdekelne, ha széttörném az ajtót, de nem kapok választ. Hiába próbálkozom, kérlelem őt hosszú percekig, csak nem nyit ajtót, és kénytelen vagyok feladni. Nem azért mert én akarom, hanem mert ő akarja így, és az ő döntéseit sosem tudnám felülbírálni. Soha.

Amelia Villain:

Az ajtót magam mögött becsukva elmormolok egy imát, hogy Noah nincs itthon. Képzelem, micsoda perpatvar lenne itt, ha ő nyitott volna ajtót.
- Mia, kérlek. Csak egyetlen perc az egész- a fal mentén lecsúszva hallgatom őt, a hangját, ami már rettenetesen hiányzott, és most, hogy itt van, és idejött hozzám, el akarom küldeni. Nem kell a nyakába egy hozzám hasonló lány, mert tudom nagyon jól, hogy mindent elrontottam már rég. A zsebemből előhalászom a fájdalom csillapítóm, és beveszek egy szemet. Hiszek abban, hogy majd ezek a mindenféle kemikáliák fogják enyhíteni a lelkemben tomboló fájdalmat, hogy én újra és újra odaadom magam egy olyan embernek, akit még tisztelni sem tudnék, nem hogy szeretni, miközben Louis az, akire folyton gondolok. 
- Menj már el..- suttogom, mert én esküszöm, ha még egy mondatot mond, belehalok. Annyira egyszerű lenne, ha nem éreznék semmit iránta, még barátságot sem, de így, hogy a szívem folyton zakatol, ha eszembe jut egy közös emlékünk, így eléggé megnehezíti a dolgomat.
Csend.
Lépteket nem hallani, és tudom, hogy ott van még a túloldalon, mert érzem a közelségét, de azt hiszem, feladta. Nem csodálom, én már rég feladtam volna, ha magamért kellett volna küzdenem, s csodálom, hogy ő ennyire kitartó.
- Szeretlek, ezt sose felejtsd el- motyogom magamnak, de tudom, akármennyire is szégyenletes, ezt a lehető legkomolyabban gondolom, de Louisnak Eleanor mellett a helye, nekem pedig majd alakul az életem valahogy. Nem lehet mindenki sikeres és boldog, talán nekem sem az lett megírva a csillagaimban, hogy azzá válhassak.
Az ajtó opálos üvegén keresztül figyelem, ahogy ismét a kocsijához megy, ám ezúttal elhajt, nem jön vissza. Én meg csak állok, és nem tudom, mit kéne tennem, mert már réges rég elrontottunk mindent, és a 'helyes' cselekedet már csak a kisebbik rosszat takarja.
Kótyagosan elindulok a hálóba, és a gardróbot kitárva keresgélni kezdek a még érintetlen ruháim között. Már alig emlékszem, mikor voltam utoljára a pályán. Az edzéseket már hivatalosan is lemondtam, és egy ideje már edzeni sem járok le, így egy hirtelen ötletből fakadóan magamhoz veszem az erőnléti és gyakorlati edző ruhám, majd a lakást magam mögött hagyva indulok el gyalog. 
Muszáj kiszellőztetnem a fejem, és útközben azt tervezem, hogy elpusztítok még egy szálat a cigarettás dobozomból, ezzel is megrövidebbítve szánalmas kis életem.