27. Changes

Sziasztok! :)

Olyan gyorsan telnek a hetek mostanában, hogy félő, egyszer csak nem fogom tudni utolérni magam. Nos, mindegy is, most még nem fenyeget ez a dolog.
A címet előbb adtam, mint ahogy kiszivárgott volna néhány dal a FOUR c. albumról, és amikor meghallottam a 'Night changes' és  'Spaces' dalokat, döbbenten ért a felismerés: ha máskor nem is, most igazán illenek bizonyos dalok az aktuális részhez.

Legyetek rosszak,
xx Lu

u.i.: Sajnálom, amiért ilyen későn töltöm fel és rövidre sikeredett a rész, a jövő héten megpróbálom korrigálni.

Louis Tomlinson:

Unottan dobálom a kezem ügyébe kerülő első labdát. Bele sem gondolok, hogy egy több ezer mérföldes útra ki hozott magával teniszlabdát, most viszont áldom érte.

Kopp, kopp, kopp.

Saját magamat is idegesítem ezzel a zajjal, még sem tudok leállni. Minden egyes ütődésnél pislogok, lelki szemeim előtt Mia jelenik meg és az, hogy kinyomott. Nem vette fel a telefont. Nekem. Nyomós oka lehet, nem egy egyszerű munkaidő vagy pihenés.

Harry szavain gondolkodok, ki sem megy a fejemből, ráadásként még mindig foglalkoztat az, hogy tényleg szeretem őt, vagy csak bemagyaráztam magamnak. Valamit muszáj éreznem iránta, máskülönben nem foglalkoztatna ennyire a hogyléte, és nem zavarna, hogy nem méltat arra sem, hogy felvegye a telefont. Kivel van? Mit csinál? Vajon jól van? Fáj valamije? Szenved? Boldogan ébred?

Nincs válasz, hiába nézem olyan áthatóan a kis, zöld, bolyhos felületű labdát. Utoljára nekidobom a falnak, de ezúttal nem kapom el. Hagyom leesni a földre, ahol még pattan néhányat, egyre alacsonyabbra repül vissza, míg végül kacskaringósan elgurul néhány centivel távolabb. Unottan átfordulok a bal oldalamra, így kilátok a még mindig behúzott függöny mögé a kis résen. Harry még mindig ott ül, vele szemben Niall, és láthatóan nagyon elmélyülten beszélgetnek, miközben a Nap egyre magasabbra tör az égen.

Órák teltek el, lassan megérkezünk a hotelhez, ahol megpróbáljuk kipihenni magunkat az interjúk, próbák előtt, és mire belevetjük magunkat az őrületbe és elkezdődik a koncert, remélhetőleg megszokjuk ezt a hőséget.

Megerőltetem magam, akár egy tékozló fiú, kisétálok a többiek közé. Lesütött szemmel, zsebre vágott kézzel lépdelek előre. A zsebem alján egy cérnát szorongatok, a koncert végére már lyukas lesz a nadrágom, de túl ideges vagyok ahhoz, hogy abba hagyjam.

- Helyzet?- Niall kissé befelé fordul, tulajdonképpen elterül a kétszemélyes ülésrészen.

- Megvagyok. Veletek?- megrántom a vállam, szőke barátomat arrébb lökve ülök le, szembe Harryvel. Megvárom, míg hajlandó rám nézni, és nem csak pofákat vágni.

- Meleg van- böki ki végül Harry úgy öt-tíz másodperces szünetet hagyva.

Mély levegőt veszek, úgy tűnik, még mindig nem tudunk beszélgetni, és nem értem, ezek után mi baja lehet.

- Visszafekszem aludni- suttogom, és ha bárki megkérdezné, azzal védekeznék, hogy látom, Zayn és Liam órák óta szuszogva alszanak, és nem akarom felébreszteni őket. Valójában erőm nincs hangosabban beszélni, hisz tőlük akármi történhet, nem az én hangomra ébrednek fel, ha végre kinyitják a szemüket.

Most igazán le vagyok törve. Nem is tudom, mikor éreztem utoljára így, hiszen ez egészen más, mint amikor egyedül éreztem magam, vagy amikor Eleanor szakított velem. Az érzéseim most inkább, mint régi jó ismerősök a gyerekkoromból, egyszerűen bennem vannak. Valószínűleg sosem tűntek el belőlem, csak sikerült elnyomnom őket.

- Bassza meg- beleütök a párnámba, minek következménye, hogy a telefonom néhányat pördülve leesik a földre. A kijelzőn még mindig Mia neve áll, nem léptem ki a névjegyzékemből. Hosszú másodpercekig hezitálok, végül visszatekerek a lista elejére, és felhívom Eleanort.

- Louis?- mindenféle köszönés nélkül szól bele, első hallásra talán zavarba ejtő, mennyire megrémül attól, hogy felhívom.

- Szia- továbbra is halkan beszélek, mosolygok, de nem ösztönösen.- Zavarlak?

- Te? Soha, csak meglepődtem- vallja be végül és hallom, neki is jobb kedve támad.

- Hiányzol- sóhajtom, miközben még mindig ugyan azt a cérnaszálat tépegetem, egy bő félcentis lyukat képezve ezzel a zsebem alján.

- Te is, de hamarosan utánad utazom- kislányos nevetése megmelengeti a szívem, de nem, még mindig nem tűnik el az űr, amit Mia hiánya okoz, ráadásul egyre csak növekszik.

- Ha tudnád, mennyire várom már, hogy megölelhesselek a reptéren- minden egyes szó, amit hazugságként kiejtek, fizikai fájdalmat okoz. Nem akarom áltatni őt, és noha hiányzik, nagyon jól tudom, hogy nem úgy, ahogy kellene, mert ez már rég nem az, amit elképzeltem.

- Baj van Lou?- szinte látom magam előtt az arcát, hogy enyhén jobbra billentett fejjel, összehúzott szemöldökkel néz.

- Kicsit összekaptunk Harryvel, semmi komoly. Duzzog- kínosan felnevetek, megpróbálom felfogni, amit mondd El a vonal túlsó végén, de nem igazán sikerül.

- Louis, menj pihenni, azt sem tudod, mi történik körülötted- neheztelésnek nyoma sincs, inkább gondoskodást közvetít minden hanggal.

- Ne haragudj, én csak..hallani akartam a hangodat- miközben ezeket mondom, összeszorítom a szemeimet, olyan erővel, hogy mikor újból kinyitom, egy-egy könnycsepp fut végig az arcomon, foltosan látok, és valamennyire homályosan is.

Elköszön, én is leköszönök. Semmilyen rossz érzésem nincsen, változás sincs. A plafont bámulva, az egyenletes zúgásra alszom el végre, s reménykedek egy későbbi pihenésben is.

Amelia Villain:

A fejemben tomboló képek arra kényszerítenek, hogy felébredjek. Nem mozdulok, mert nem akarom felkelteni Noaht, egyszerűen csak kipattannak a szemeim. 

Hogy megbántam-e a délután történteket? Mélységesen. Visszacsinálnám-e? Nem biztos. Nem érzem bűnösnek magam, csak lelkiismeret furdalásom van, s a gondolataim a rémképek mellett Noah körül forognak. Természetesen egy nagyszerű ember, aki annak ellenére , hogy alig ismerjük egymást, önzetlenül segített rajtam, ez a délután pedig egyértelműen a kettőnk balhéja. Nincs hibás fél, mindketten akartuk. A kérdés már csak az, hogy vajon ő megelégszik-e ennyivel vagy sem. Ha a válasza nemleges lenne, sajnos akkor sem tudnék többet nyújtani ennél, mert valószínűleg nem tudnám soha teljes szívemből, szerelemmel szeretni. Ő csak Noah, akinek jó volt a karjaiba menekülni, aki segít felejteni, túllépni, továbblépni.
Az órára pillantok, hat órája jöttem el otthonról. Ideje lenne hazamenni, lezuhanyozni, és összekészülni estére, de nincs sok kedvem hozzá. Mindenem fáj, a bőröm feszül, mintha lázas lennék. 
Oh, hát persze....
Amilyen óvatosan csak tudok, kikászálódok az ágyból. Sikeresen kibújtatom magam Noah jobb karja alól, s kapkodva rángatom magamra a ruháimat.

A bejárati ajtó előtt állva még visszanézek a kanapéra, ahol mindössze egy kupac takaró látszik, itt-ott néhány kilógó végtag, hajtincsek. Megigazítom a hajam, hogy ne legyek túl feltűnően csapzott, és átlépem a küszöböt. Miután becsukom az ajtót nekidőlök, képtelenség levakarni a vigyort az arcomról. A cipőm orrát nézem, de egészen mást látok magam előtt, és a szám alját harapdálom, ahogy visszagondolok az elmúlt jó néhány órára. Jobban belegondolva, nem is kéne megbánnom semmit. Ki mondta, hogy csak fiúk lehetnek szívtiprók? Egy magamfajta lány nem játszhat el mások érzelmeivel? Persze csak átmenetileg, és nem a porba tiporva szegény bártulajdonost.
Valamelyest megfeledkezve a problémáimról rontok be a lakásunk bejáratán, végigcsörtetek a rövid folyosón, és jelzésképpen, hogy még mindig nem vagyok megbékélve anyáék döntésével, becsapom magam mögött a szobaajtót. Körbe se nézek, a szemem sarkából látom, hogy Jenns valami füzet felett görnyed és erősen koncentrálva jegyzetel egy másik lapra, körülötte papírgalacsinok, törött tollak, könyvek, egy szóval: káosz. Szótlanul lekapom a kabátom és az ágyra dobom, majd a törölközőmet magamhoz véve magamra zárom a fürdőszobát is. A tükörképemet bámulom, a tekintetem fátyolossá válik, mert eszembe jut miden. Az este, amikor egy kicsit szabadabb akartam lenni, amikor valami olyat akartam tenni, mint még soha, és áldozat lettem. Talán mert vannak bizonyos dolgok, amiket nem nekem találtak ki, amikhez nekem soha nem lehet közöm, ám nem hagyom, hogy a boldogság és a szabadság is erre a listára kerüljön. Nem fog. 
Önálló vagyok. Határozott, és erős. Kitartok, mert ki tudok. Ha úgy tartja kedvem tombolok, ha viszont ahhoz van kedvem, akkor visszahúzódok.
Miért nem lehet ez ilyen egyszerű? Miért nem tehetem meg mindezt a való életben, és miért csak magamnak merem bevallani, ki is vagyok valójában? De legfőképp: miért remeg a lábam, és miért folyik a hátamon hideg verejték?
Fázom, az ereim érezhetően hűlnek le, miközben a görcs a földre ránt.
- Louis..most miért nem vagy itt?- csak a padló hallja, amit nyöszörgök. El akarom felejteni az elmúlt hónapokat, mert még ahhoz sincs jogom, hogy kijelentsem: sosem lesz az enyém. Hogy is rendelkezhetnék vele, amikor egy senki vagyok? Noah csak azért lehet a marionett bábum - már ha úgy döntök -, mert hozzám hasonlóan egy senki. Egy H. Estate-i senki, aki pontosan olyan nyomorult, mint én, ám Louis, ő más. Ő nem akárki, és nagyon szeretném azt hinni, hogy egy napon visszajön, felkeres, szorosan megölel, a fülembe suttogja, hogy hiányoztam neki és megment.
- Olyan gyerekes vagy Amelia...- saját ostobaságom miatt forrongok, ökölbe szorítom a kezem, és beleütök egyet a kőpadlóba. Fáj.
Csupán pár percre van szükségem, hogy összeszedjem magam, lezuhanyzom, és mintha nem történt volna semmi, visszamegyek a szobába. Miközben a szekrényemen lógó piros pólóingem és a fekete nadrágom próbálom magamra erőszakolni, Jennát figyelem, aki már alszik is, elterülve a tanulnivalói között. Kisit elpakolok körülötte, betakarom, és akármennyire is nagylány már, jó éjt csókot hagyok a homlokán. Órákig tudnám nézni, ahogy a testvéreim alszanak, mert valószínűleg túlságosain is szeretem őket, de vár a munka, és nem szívesen futnék össze anyával vagy Mitch-csel. Ismét megteszem a szoba és a lépcsőház közti távolságot, ám teszek egy kitérőt a konyha felé. A hűtőből kikapok egy szendvicset, amit valószínűleg Sam nem evett meg, mert csak neki ad anya autó formájú melegszendvicset. 
- Hol voltál?- anya fáradtan, kisírt szemekkel tűnik fel előttem, mikor épp befejezem a bőségesnek egyáltalán nem mondható vacsorámat.
- Egy barátomnál- törlöm meg a szám, és már állok is fel, hogy elindulhassak.
- És most hova mész?- rég nem láttam ilyennek, talán utoljára akkor beszélt velem ilyen hűvös hangon, amikor engem okolt a fél város azért, mert Thomas mégsem ment egyetemre- pedig milyen okos gyerek, sokra vihette volna; mindenki ezt skandálta.
- Dolgozni?- nem tudom eldönteni, kérdezem-e vagy kijelentem, mert furcsán felviszem a hangom a végére, és vele együtt szalad a homlokom közepére a szemöldököm.- El fogok késni. Reggel találkozunk.
Meg akarom ölelni, de kifordul a konyhából és visszamasírozik a hálószobájukba, ahol Mitch az ágyon elnyúlva sörözik, és bámulja a tévét. A sértettségem legapróbb jelét sem mutatva csukom be magam mögött az ajtót, ami előtt Noah már teljes felszerelésben várakozik.
- Szia- széles mosolya engem is arra késztet, hogy űzzem el a rosszkedvemet.
- Szia- közelebb lépek, eltűrök egy tincset a homlokából, és a szája sarkába nyomok egy puszit. Kézen fog és úgy húz maga után. Jó érzés, ha csak látszatra is és csupán átmenetileg, de tartozni valakihez.
- Remélem sikerült kipihenned magad- fordul velem szembe, és a derekamnál fogva közelebb húz magához, hogy belecsókolhasson a nyakamba.
- Noah, a nyílt utcán vagyunk!- belebokszolok a mellkasába, de ezzel csak azt érem el, hogy még feltűnőbbé válik, és hangosan nevetve kap fel az ölébe, hogy aztán elcipeljen a motorjához.
- Lehetünk akárhol, engem nem érdekel- még mindig tőle visszhangzik a környék, s miután felsegít maga mögé a motorra, felém nyújt egy bukósisakot.- Ezt vedd fel, és szólj, ha megvagy.
- Rendben, főnök- kacagom a fülébe, és egy kilógó hajszálat meghúzok a tarkójánál. Válaszul csak hátranyúl és belecsíp egyet a combomba és térden pöcköl.- Aú!
- Te kezdted, ne mondd, hogy nem- nevet ő is, a visszapillantó tükörben figyeli minden mozdulatomat.
- Komolyan megpöckölted a térdemet?- hitetlenkedek továbbra is, végül sikerül felvennem azt az átkozott bukósisakot, ami mindig belegabalyodik a hajamba.
- Csinálhattam volna mást is, de a nyílt utcán...- mielőtt még felháborodhatnék a pofátlanságán, gázt ad és elindulunk.
Ekkor még nem is sejtem, hogy már megint mibe keveredek. Azonban most már magamtól sétálok bele a csapdába.