26. Don't tell me to calm down

Drága Olvasóim!

A mostani rész- mert végül csak elkészült- rendhagyó, mind tartalmát, mind osztottságát tekintve. Mit gondoltok? Nektek hogy tetszik?

Abszolút kíváncsi vagyok a véleményekre, legyen az bármilyen!

Legyetek rosszak,

xx Lu

Harry Styles:

Kolumbia gyönyörű, az embernek kedve támad a tájat meglátva futni, el a végtelenbe, megmászni minden hegyet, átevezni minden folyót. Életkedv és vibrálás száll meg minket az utcáról, még a levegőben is ezt érezni,. Ehhez képest unott arccal ülünk a párás buszban. Van, akit elnyom, engem épp, hogy ébren tart a döglesztő meleg, az agyam egyszerűen képtelen leállni.

Napok teltek el, és még mindig nem beszéltem Mia emlékezetes éjszakájáról Louisnak. Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogyan kezdhetnék neki, mert egyenlőre nem találom a szavaimat. Bezzeg amikor a levelet írtam, majd' letörtek az ujjaim, akkor nem szűkölködtem gondolatokban, de most képtelen vagyok belevágni.

- Egész úton csendes vagy, mi van veled?- olyan sokszor elterveztem, hogyan tálalom majd a dolgokat; finoman, lassan, hogy ne rémüljön meg, vagy ne legyen ideges, erre mit csinálok?

- Louis, Miának drogot adtak az elutazásunk előtti napon- egyszerűen csak kicsúszik a számon, valószínűleg azért, mert már túl rég óta agyalok ezen. Nem magyarázkodok, csak figyelem a reakcióját, miként sápad le teljesen, pislog néhányat és rázza meg a fejét.

- Miket beszélsz?- mivel nem válaszolok, csak próbálom kinyögni a szavakat, a vállamnál fogva rángat- Mi a szar történt? Tudni akarok mindent!

- Nyugodj meg, nincs semmi baja. Én csak..-a tenyerembe temetem az arcom, nagyon rosszul csináltam. Még az is jobb lett volna ennél, ha cselesen rákérdeztem volna, hogy mit tenne, ha...ám ez egészen máshogy alakul- Szóval gondoltam elmegyek néhány londoni ismerősömmel egy eldugott kis helyre, és jól is alakult az este, amíg meg nem láttam Miát a pult mellett. Beesett mellé valami részeges fickó, gondoltam elég, ha segítek neki lepattintani, meg ugye akkor már megkérdezem, mit kere...

- Nem erre vagyok kíváncsi- Louis szemei villámokat szórnak, ilyennek még sosem láttam. Félelmetes.

- Jó, nyugi- állítom le, mielőtt jelenetet rendezne- A lényeg annyi, hogy már akkor láttam rajta, hogy valami nincs rendben, de azt hittem, csupán ivott néhány ütősebb koktélt, vagy valami ehhez hasonló, de ami ez után történt, az elég para. Teljesen magán kívül volt, üvöltözött, és szétvert egy tükröt a puszta kezével. Mindene véres volt, a nyaka, a tenyere, az alkarja, egyszerűen mindene. Nem tudta, ki ő és hol van. Hívtam mentőt, meg minden, és egy levelet is hagytam neki, névtelenül, de Noah...-megpróbálja követni a hadarásomat, de a nevének kiejtésekor Louis tekintete üvegessé válik, s számára nem létezik már a jelen. Bosszúsan néz a távolba, remeg keze-lába, szinte forr a bőre.

- Nem hiszem el- előre bukott fejjel kapaszkodik még mindig az ingembe.

- Sajnálom. De most már tényleg jól van, csak bizonyára időre van szüksége, hogy feldolgozza- próbálom vigasztalni a barátomat, aki egyik pillanatról a másikra ugyan az a szomorkás arcú fiú lett, aki még tél végén.

Elcsesztem. Tudnom kellett volna, hogy a padlóra küldi, hogy nem volt mellette, hogy nem segített neki, vagy hogy egyáltalán engedte, hogy ilyesmi történjen. 
- Nem tudok megnyugodni, és nem is akarok. Harry, ha ez egy ízetlen poén, akkor nagyon gyorsan fejezd be- a levegő szikrázik körülöttünk. Ha Zayn most elővenné az öngyújtóját és szikrát adna, felrobbanna ez az egész busz.
Mindkettőnk arca megsínylette az eddigi utazásokat. Szemeink alatt karikák, bőrünk kipirult a hőségtől. Minden pórusunkból izzadság gyöngyözik, s mindenki szeme láttára feszülünk egymásnak.
- Gondolod, hogy képes lennék ilyennel viccelni?- vágok vissza szinte azonnal, hiszen semmi oka nincs így nekem esni.
- Miért nem mondtad el azonnal? Miért nem hívtál fel? Miért? Miért kellett napokat várni vele?- többször beletúr a hajába, nem tud mit kezdeni a kezeivel, de még mindig nem mozdul. Alig egy méterre vagyunk egymástól, és tudom, ha most nem üt meg, akkor soha nem is fog.
- Azt hiszed, olyan könnyű volt? Láttalak újra boldogan, amikor Eleanorral beszéltél, vagy amikor róla, és arról, hogyan alakult a ti tündérmesétek. Szerinted nem ezen pörögtem napokig? De. Fogalmam sem volt, hogyan mondatnám el, és igen, elgondolkodtam azon is, hogy meg sem említem. Sajnálom, oké?- kitárt karokkal állok vele szemben. Rezzenéstelen arcára csak legyintek- Ne aggódj, megtettem mindent annak érdekében, hogy jól legyen.
Faképnél hagy, nem válaszol, nem reagál, egyszerűen eltűnik a szemem elől és behúzza maga mögött a függönyt.
- Érett viselkedés, tényleg- magamban morgok, sértődötten fordulok az ablak felé, és tovább bámészkodom.
- Majd megbékél- Liam egy üveg vízzel a kezében vetődik le mellém. Addig fészkelődik, míg ki nem lát a fejem mellett, s így már ketten nézzük a hajnali nyüzsgést ezen a csodás helyen.
- Tényleg nem tudom, hogyan lett volna a legjobb- idegesen piszkálom a körmömet, miközben még mindig a színtiszta égre emelem a tekintetem. Minden olyan energikus, fel sem fogom, miért ilyen mindenki, hisz aludni nem igazán tudunk az időeltolódás miatt.
- Valószínűleg nincs jó megoldás, bár tény, hogy lett volna jobb módszer- egyetértően bólintok, hisz igaza van. Elsiettem a dolgokat, túlságosan is hirtelen böktem ki.- Kár ezen rágódnod, visszaszívni nem tudod, egyszerűbb, ha megvárod, míg megnyugszik.
- Egyszer kénytelen lesz kijönni a zugából- egy pillanatra a függönye felé pillantok, és a parányi kis résen át látom, hogy világít a telefonjának képernyője. A kékes fény kivetítődik az arcára, látszik, hogy nagyon koncentrál.
- Délután már semmi baja sem lesz- Liam laposakat pislogva áll fel, lustán visszaslattyog a saját hálókörletébe- Próbálj meg te is pihenni.
Könnyű ezt mondani, ha az ember gondolatai nem ugyan az körül forognak a nap huszonnégy órájában. Nekem viszont a fejemben újra meg újra felvillannak a képek, ahogy Mia teljesen eltorzult világba kerül, és hogy vajon mit gondolt, mikor először elolvasta a levelem, már ha olvasta. Zavar, hogy nem tudok róla semmit, de nem hiszem, hogy szívesen fogadná a hívásom.
Hülyeség, ez az egész hülyeség. A fejemre akar nőni, de én nem fogom hagyni. Hisz megmentettem, nem? Vagyis, hívtam mentőt, kivittem onnan, nem engedtem, hogy Noah egy ujjal is hozzányúljon, ennél többet nem tehettem, és Louisnak ezt el kell hinnie, mert próbálkoztam, s egyedül a személyazonosságom eltitkolását kértem, semmi mást.
Hirtelen szakítom el a tekintetem az üveglaptól, búcsút intve a buja dél-amerikai tájnak csörtetek el a behúzott függönyhöz, majd egy határozott mozdulattal fellibbentem, hogy a túloldalára jussak.
- Idefigyelj, hiába neheztelsz rám, nem tettem semmi rosszat. Éppen ellenkezőleg! Ott is hagyhattam volna, vagy engedhettem volna a kísértésnek, és ihattam volna tovább a többiekkel, de voltam olyan felelőtlen és ostoba, hogy kirángattam arról a lepratelepről Miát, szóval leszel szíves elmondani, miért duzzogsz?- teljesen normális hangerővel beszélek, nem kiabálok, nem emelgetem a hangom, tényeket közlök és egyszerű kérdéseket tesztek fel. Louis hűvös pillantása belefúródik az enyémbe, megpróbál felülni, azok után, hogy már félig elterült. Kiveszi a füléből a fülhallgató pöckeit, nyúzott arccal néz rám, mintha nem negyed óra, hanem legalább egy fél éjszaka telt volna el, és legédesebb álmából rángattam volna ki.
- Azt hiszed, így akartam megtudni? Egyszerűen kiköpted, mint valami olcsó rágót. Az esett rosszul, ahogy mondtad, mintha az én hibám lenne, és tudod mit? Az enyém volt. Tudom, és képtelen vagyok visszacsinálni, oké? Elbasztam, és most ő is el fogja, mert az a Noah gyerek biztosan nem tágít mellőle- dühös, és mikor kiejti a Noah nevet, szinte látom magam előtt, hogy elpattannak az erek az agyában, s mindent elönt az az undorító gyűlölet, ami benne lakozik.
- Mit basztál el? Louis, ő a barátod, és ha ő is így gondolja, hallgatni fog rád- össze vagyok zavarodva, Lou úgy beszél, mintha egy életre szóló hibát követett volna el, pedig nem volt  ott, nem ronthatott el semmit.
- Mindegy, bonyolult- már bezárkózna megint a magányos kis világába, amikor kikapom a kezéből az iPod-ját, a fülesét pedig elhajítom a sarokba.
- Egyáltalán nem az. Beavatnál?- kérdezés nélkül lököm kicsit arrébb, hogy mellé tudjak ülni.
Mély levegőt vesz, és úgy fújja ki, mintha a világ összes problémája a vállát nyomná. Rezzenéstelen arccal kezd bele a történetbe, ami eddig számomra ismeretlen volt, s ha ezt tudtam volna, akkor még inkább igyekszem azon lenni, hogy Mia a lehető legnagyobb biztonságba legyen, de sajnos vannak dolgok, amiket túl későn tud meg az ember, de már nem tud változtatni a tettein.

Louis Tomlinson:

Harry sem tudott eddig semmit a tervemről, a Miával együtt töltött órákról és napokról, s most ő az egyetlen, akit beavatok az elmúlt hét történéseibe. Tulajdonképpen nem is értem, miért nem tudnak róla a többiek, hisz Zayn és Liam is gyakran kérdezték, mi van az én Jótündéremmel, és Niall is sokszor kíváncsiskodott.
Belekezdek, és eleinte csak a földet bámulva mesélek, hogy minden akkor történt, amikor egyik éjszaka kimentünk a pályára.
- Annyira le akart koptatni, el akart üldözni, hogy beszéljek veletek, hogy egész egyszerűen maga mellé láncolt. Eleinte azt hittem, ő a remény, hogy van élet a félholt állapot után, mindig is úgy gondoltam, hogy ő egy jel. A szakítás napján láttam először és akkor láttam utoljára, amikor kora este eljött hozzám El.
Hirtelen eszembe jutnak a kínos pillanatok, amikor azt hittem, képtelen leszek uralkodni magamon, amikor a sérülései miatt felgyűrtem a felsőjét, a lángoló bőréhez érhettem. Amikor elmesélte a történetét, és én voltam olyan ostoba, hogy nem láttam azt, ami nyilvánvaló. Remegett minden egyes alkalommal, amikor megöleltem, a lábai majdhogynem cserben hagyták, mikor hozzáértem, s mikor mámoros csókban forrtunk össze, az ő szíve is úgy kalapált, hogy minden dobbanáskor beleütközött az enyémbe.
- Harry, lehetséges egyszerre két embert szeretni?- várakozóan nézek rá, mert most már tisztán látok.
- Úgy érted, szerelemmel?- hőköl hátra meglepettségében.
- Úgy.
- Haver, jó nagy bajban vagy- együtt érzően megveregeti a vállam-Ha tényleg így van, nem irigyellek.
- Rohadtul nem tudom, hogy van- újból morogni kezdek, mintha ettől megoldódna minden, nem lenne ilyen kuszaság a fejemben- De inkább megpróbálok másra koncentrálni. Elvégre is turnén vagyunk, vagy mi.
Semmitmondóan néz rám Harry, de bárcsak elmondaná mit gondol. Így leginkább úgy érzem magam, mintha megint én lennék a hibás az életem összevisszasága miatt, ami lehet, hogy igaz, de az ember nem ezt várja el a legjobb barátjától.
- Ahogy gondolod, én azért felhívnám- rántja meg a vállát, és egy pillanatra megfordul a függöny előtt- Azért azt szeretném, ha tudnád, megírtam neki a levélben azt, mennyire fontos, és nem szabadna ilyen helyzetbe kerülnie egy Jótündérnek. 
Ez az utolsó mondat még sokáig a fejemben fog visszhangzani, mert tipikusan egy olyan helyzetben hangzott el, amikor igenis nagyon nagy hatással van rám a pszichológia, pláne ha ilyen hangnemben mondják ezeket.
Befordulok a fal felé, és a párnám alól előveszem a telefonomat. Gőzöm sincs, mihez kéne kezdenem, kit kéne felkeresnem, de valamit muszáj lesz tennem. Az álom rég kipattant a szememből, és akárhogy számolom, most a legmegfelelőbb az idő ahhoz, hogy Angliába telefonáljak, ám nekem most nincs elég bátorságom ehhez.
A telefont szorongatva igazítom meg a függönyt, ami elválasztja a kis zugomat a többi helyiségtől, és mintha bármit is javítana a hangszigetelésen, összébb húzom. A névjegyzékben vadul pörgetni kezdem a telefonszámokat, az ábécé már rég tűnt ilyen hosszúnak. Villain, Amelia
- Huhh- kifújom a levegőt, ami még a tüdőmben van, és hívást kezdeményezek. Kicsöng egyszer, kétszer, háromszor- Mi lesz már?- nyögöm panaszosan, mert már inkább izgat a hogyléte, mint hogy elküld-e a fenébe, vagy sem. Tudni akarom, hogy jól van, hogy csak én fújom fel ennyire a dolgokat.
A monoton zúgás, ami a sípszó után azonnal betölti a vonalat sokként ér. Kinyomta. Nem veszi fel.
Kár azon elmélkednem, hogy vajon miért van ez, talán dolgozik, vagy nem ér rá. Nem akarok arra gondolni, hogy direkt teszi ezt, mert ha lenne egy cseppnyi ideje is, felvenné. Beszélne velem, én tudom.

Amelia Villain: 

Hajnalban még az foglalkoztat, mennyire szánalmasan viselkedek. Egy olyan ember után vágyódok, aki soha, de soha nem volt az enyém. A bárszékeken ülve eszembe jutott egy dal, mikor már teljes csend volt az egész épületben, és kellemetlen dolog vagy sem, igen is megeredtek a könnyeim. Ha Noah nincs ott, valószínűleg toporzékoltam volna, mert Louis még mindig nincs itt, pedig nekem szükségem lenne rá.

Most tíz óra van. A konyhaasztal körül ül a teljes család, ki a reggelijét fogyasztja, ki a kávéját, én speciel Mollyval az ölemben nézek anyuékra, akiknek valami nagy bejelenteni valójuk van. A karjaim közt ücsörgő kislány unottan nyammogja a kukoricapelyhét, nemrég ébredt fel, a közelében sem jár annak, hogy érdekelje, történjen bármi.

- Szóval, mi az a nagy hír?- Jenns is furcsán néz, pólóját ide-oda igazgatja, az arca nyúzott, valószínűleg többet tanult az elmúlt napokban, mint kellett volna, vagy amennyi egészséges. Egyedül anya az, aki nem a fáradtságtól olyan, amilyen. Inkább szomorúnak mondanám, a szemei még mindig nem csillognak, sőt, amióta hazaengedtek a kórházból, azóta nem változott semmit a hangulata. Sem pozitív, sem negatív irányba.

- Összeházasodtok végre?- nevetek fel gúnyosan, hiszen az, hogy gyűrűt viselnek, még nem jelenti, hogy Isten színe előtt is összekötötték az életüket. Sajnos voltak problémák ezzel, így tehát húzódott az egész ceremónia, végül lemondtak róla.

- Amelia!- pirít rám Mitch, gondolom a modorom miatt. Semmi kedvem húzni az időt, rettentően fáradt vagyok,

- Bocsánat- emelem magam elé a kezeim, majd megtörlöm Molly arcát, mert a füléig felér a reggeli az arcán.- Tehát?

- Szeretném, ha nyugodtan megbeszélhetnénk, mintha egy család lennénk- anya kijelentésére Jenna az, aki kacarászni kezd, persze csak diszkréten. Mi már elég rég nem vagyunk normális család.- Lányok, ne viselkedjetek így! Most igazán számítok az érett gondolkodásotokra.

- Miért? Mi az a hatalmas dolog, ami miatt idecsődítettél minket?- kérdezősködök, ám nem érzem azt, hogy ez felgyorsítaná eléggé a folyamatot.- Kiböknétek végre?

- Nézzétek- Mitch diplomatikusan kezd bele, megköszörüli a torkát, majd folytatja- Édesanyátokkal arra döntésre jutottunk, hogy bizonyos változásokat kell hozni az életünkbe. Nem mondom, hogy könnyű lesz, mert nem, egyikünknek sem lesz az, de muszáj ezeket a lépéseket megtennünk.

A vér szinte megfagy az ereimben. Legutóbb, amikor valami hasonlóval álltak elő, elköltöztünk Hove-ból ide, mármint Londonba, később pedig erre a helyre. A fejem zúg, ha ezt a helyet is itt kell hagynunk, akkor az azt jelenti, hogy...nem! Nem engedem, hogy elvigyenek innen, nekem muszáj még látnom Louist, az nem lehet, hogy egyszerűen fogjuk magunkat és tovább állunk. 

- Elárulnátok végre mi ez az egész?- egyre feszültebbé válok, az idegeim pattanásig feszülnek, és ha az egyik húgom nem éppen a térdeimen ülne, valószínűleg már rég felpattantam volna a székről, talán fel is borítottam volna.

- Amelia, nyugodj meg!- emeli fel a hangját Mitch is, anya pedig megpróbálja visszafogni őt is én engem is.

- Mia, Jenna, Sam a jövő hónaptól beköltözik egy kollégiumba, ahol speciális oktatásban fog részesülni.

Csend. Ez az egyetlen, ami betölti a teret a kis lakásban, még a lélegzetvételeink sem hallatszanak- hiszen belénk fojtották a levegőt ezzel.

Jenna Minnie kezét szorongatva tűnik el, Molly utánuk szalad, Sam értetlenül pislog anya ölében, én pedig felkapom a kabátom a szék háttámlájáról, és kiviharzok az ajtón. Ezúttal azonban nem lefelé veszem az irányt, hanem felfelé, a legfelső emeleten tartózkodik ugyanis az egyetlen ember, akivel most tudok beszélni.

- Azonnal gyere vissza!_ hallom Mitch üvöltését, de a lépcsőfordulóban még arra sem veszem a fáradtságot, hogy ránézzek. Visszakiabálok egy határozott 'nem'-et, és folytatom utam felfelé.
- Noah! NOAH!!- teljes erőmből ütöm az ajtaját, a hangom el-elcsuklik, és évmillióknak tűnik, mire megjelenik előttem a szőke, kissé kócos barátom az ajtóban. Nyűgös, fáradt, azt pedig végképp nem érti, hogy mit keresek ott nála.
- Mia, baj van?- dörzsöli meg a szemét, nyújtózkodás közben kivillan hófehér bőre és feszes hasfala. Nyelek egyet, megpróbálok nem rá gondolni.
- Beszélhetnénk?- szinte már kérlelem, az előbbi erőszakos énemnek nyoma veszett. Furcsa ez a hangulatingadozás, de most egyáltalán nem kívánok az egészségi állapotommal foglalkozni, csak az számít, hogy valaki olyannal lehessek, akit még érdekel, mi van velem és hogy érzek.
- Gyere- lágyan végig simít a hátamon, és betessékel a lakásába. Lesegíti a kabátomat, megvárja, míg leveszem a cipőm, de nem kérdez semmit. Csupán azzal, ahogy rám néz, tudom, érdekli minden, ami miatt így kiborultam.
- Samet elköltöztetik otthonról. Érted? A megkérdezésünk nélkül, egyszerűen közölték, hogy ez lesz, és kész, én..- remeg az egész testem, vágyom arra, hogy valaki szorosan megöleljen és ne engedjen szétesni. Fizikai fájdalmat okoz minden gondolat.
- Hé, nincs semmi baj- közelebb lép és lassan fonja körém a karjait. Megnyugtat a közelsége, és habár közel sem érzem azt, mint amikor Lous csinálja ezt, megmagyarázhatatlan érzés kerít hatalmába. Egy pillanatra a szemébe nézek, tudom, hogy ő is erre gondol. Hogy milyen jó így.
A nappaliban van megágyazva a hatalmas kanapén. Minden bizonnyal nem is olyan rég még ott feküdt, talán fel is ébresztettem a hisztérikus kirohanásommal, mégsem látom rajta, hogy neheztelne rám. Ruhástul fekszünk oda, a takarót körénk tekeri, és csak fekszünk. Nem csinálunk semmi mást, én a mellkasán pihentetem a fejem, és úgy beszélgetünk. A lábaink összegabalyodnak, a keze még mindig a derekamnál van, nem enged el, ami biztonságot nyújt.
- Hova költözik az öcséd?- suttog, nem akarunk hangosan beszélni. Túl meghitt, túl intim. Soha ilyen élményben még nem volt részem, s noha aludtam már fiúval, Thomason kívül még senki nem ért hozzám úgy, még Louisnak sem engedtem, mert tudtam, hogy túl sokat ittunk aznap este.
- Nem tudom pontosan, valahova messzire, mérföldekre innen- kezem alatt érzem, hogyan dobog a szíve, s ha közelebb húzódok, hogy lódul meg, száguldozik.
- Bizonyára a szüleitek jót akarnak neki- az egyik tincsemmel játszik, mutató ujja köré csavarja a loknit, majd leengedi.
- Jót? Lehet, de eddig is remekül megvoltunk vele, tanítottuk, és tudom, nem vagyok orvos, de nem gondolom azt, hogy rosszat tettünk vele. Sam okos fiú, csak éppen nem beszél, és..-Noah keze a derekamról felcsúszik a hátamra. Felé fordulva fekszem a bal oldalamon, ujjai végig szántják a bőröm.
Mély lélegzet szakad fel mindkettőnk torkából, azon nyomban elfelejtem, mit akarok mondani.Ajkai vészesen közelednek az enyémhez, másodpercekkel később pedig puha csók nyomát hagyja az enyémen. Nem húzódik el, megvárja, mit lépek erre, én pedig ösztönösen felvezetem a kezem a hajába, közelebb nyomulok hozzá, ajkaim elnyílnak, végül megszűnik a világ köztünk.
Tenyere szinte beteríti a lapockámat, ujjaim pedig végigfutnak szőke hajszálai között. Kínzó lassúsággal maga alá húz, már lassan nem is tudom, melyik végtag kihez tartozik. Jobb lábam a vádlija köré fonom, hallom, hogy belemosolyog a csókba, s engem is maga alá gyűr ez az érzés. Mindkét karommal kapaszkodok belé, a tarkójánál találkoznak az alkarjaim, az övéi pedig a derekamnál kapcsolódnak össze. Nyelvünk továbbra is táncot jár, a vér zubogni kezd az ereimben, eltompítják a negatív gondolataim, Louis arca is elhomályosodik előttem. Csak azt látom, ami tényleg itt van a szeme előtt, az igéző szemek, amik nem szűnnek meg kutatni az enyémben.
Érzem, amint a felsőm egészen a nyakamig csúszik, s én a kezemet felemelve engedem, hogy levegye rólam Noah, majd én is megszabadítom őt a kinyúlt, szürke felsőjétől. Amíg nem érnek össze újra az ajkaink, nem beszélünk, csak élesen szívjuk be a levegőt mindketten, és abban a pillanatban, hogy már csak a nadrágom akadályozza meg az eszméletvesztéstől, felgyorsulnak a dolgok. Én kerülök felülre, lábam szorosan a dereka mellé nyomom, félig ülve hajolok vissza az arcához, és tudom, holnapra bizony nyomot hagynak majd az ujjbegyei a hátamon.
- Jézusom- nyöszörög, s érzem, mi a baja. Míg csókolom, ujjaim babrálni kezdenek az övcsatjával, de leállít, szavak nélkül. Felül, az ölében tart, és kigombolja a farmeromat. Egy ideig nem is lép tovább, és a lehető legközelebb húz magához. 
El sem hiszem, mit csinálok, Noah ölében ülök, a lábaim a dereka körül, az ő kezei körbeérnek engem, és azt hiszem, ennyire még nem akartam semmit.
Melegem van, az arcom kezd kipirulni, és már nem bírok magammal, sem a kezemmel. Ezt Noah is érzékeli, újra felém kerekedik. Mindketten levetjük a nadrágokat, amik egyszerre érnek földet valahol a laminált padlón. Hangtalanul, súlytalanul, nem úgy, mint mi. A levegő köztünk túl sűrűvé válik, már nem elég a mély lélegzet, megjelennek az első izzadságcseppek a homlokán, én pedig érzem, hogy milyen nyirkos a tenyerem, de nem érdekel. Őt akarom, még pedig most. Felejteni akarok, túllépni, átlényegülni, megszűnni, változni.
A telefonom rezegni kezd az éjjeli szekrényen, vakon nyúlok oda, meg se nézem, ki próbál felhívni, kikapcsolom. Most nem érdekel senki más, csak Noah, ez a pillanat, és a folytatás.
Túlságosan is akarjuk, már nem elégszünk meg a másikkal, többet és többet kívánunk, ajkai elszakadnak az enyémektől, áttérnek a nyakamra, én pedig a szám alsó felét harapdálva szorítom a kezét, ami már szinte egybeolvadt az enyémmel. A csípőm megemelkedik, a fehérneműk követik a többi ruhadarabot, s ha nem lenne rajtunk takaró, minden bizonnyal szégyellném magam, ám most nem. Nem megy.
Akkor látom legközelebb az arcát, mikor már közelebb nem is lehetnénk egymáshoz. A vállainál fogva rántom magamhoz egy újabb őrült csókra. Az agyam kikapcsol, s remélem, az övé is.
Az idő múlását abszolút nem érzékelem, csak arra eszmélek fel, hogy Noah már félig meddig alszik, szorosan mellettem. A levegőt még én is szaggatottan veszem. Fáradt vagyok, és boldog. Megmosolyogtat a látvány, ahogy a párnába fúrja félig a fejét, közben el sem enged, bújik, mint egy kisgyerek. Tenyerem a szíve felé teszem, érezni akarom megint azt az őrült dobogást, amit ez előtt. Az egyenletes szuszogása, ragaszkodó ölelése, és eszeveszett dübörgése, ami a mellkasa túloldalán lyukat kíván égetni a csontjai közt, hamar elaltat. Akár egy régi mese, amire kisgyerekként álmodoztam.