25. I want

Sziasztok!

Sajnálom, hogy ennyire össze-vissza jönnek a részek, de minden hetem máshogy alakul, talán megértitek. Nem tudok túl sokat írni erről a részről, számomra kissé unalmas, és bár nem így terveztem, az eredeti verzió kitörlődött. Azért remélem, a végével sikerül kárpótolnom valamennyire titeket. :)
Előre bocsájtanám, hogy még nem tudom, lesz-e rész jövő héten, ugyanis költözöm. Minden tőlem telhetőt megteszek, remélem sikerülni fog.

Jó pihenést a szünetben, és legyetek rosszak,

xx Lu

Amelia Villain:

Jenns tátott szájjal bámul, mikor mesélem neki a történteket. Még pár napig itthon lesz, mielőtt visszaülne az iskolapadba, ez alatt pedig végig a könyveit bújja. A délelőtt történteket azonban végig hallgatja, félreteszi minden tanulnivalóját.

- Szóval most nincs munkád, de este már lesz...?- próbálja összefoglalni a tényeket. Bólintok, hiszen ez olyan egyszerű.- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.

- A múltkori miatt? Én is azt hiszem, de kénytelen vagyok adni egy esélyt annak a helynek- úgy néz rám, mintha valami zagyvaságot mondtam volna, és nem egy egyszerű tényt, miszerint megpróbálom.- Mi az?

- Te teljesen hülye vagy- felpakolja a konyhaasztalról a könyveit, majd engem gondosan kikerülve eltűnik a nappaliban.

Igen, igaza van, de van más választásom? Lehetne, de nem akarom. Ha tegnap rossz döntést hoztam- de még mennyire- ám legyen. Semmi sem hozza vissza Louist, és bármit csinálok, ő továbbra is ott lesz, ahol, nem fog rám gondolni. Éppen ezért kiürítem a fejem, elegem van a fölösleges bajokból.

Pozitív gondolatokkal töltöm meg az elmém, iszom egy zöld teát, és megpróbálok kezdeni magammal valamit. Képtelen vagyok az alvásra, de már nem akarok azon rágódni, hogy miért gondolja Jenna azt, hogy el fogom szúrni ezzel az életem. Mert bár nem mondta ki, szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy erre gondolt.

- Lemegyek egy kicsit sétálni- bekiabálok a nappaliba, és Sam szobája felé veszem az irányt.

Az öcsém már javában dolgozik valamin a szobájában, színes ceruzák hevernek körülötte mindenhol, ő pedig lelkesen rajzol.- Sam, nincs kedved lemenni a játszótérre? Nagyon szép idő van.

Mindent eldob, ami a kezében van, már szalad is öltözni.

- Ha azt hiszed, hogy a gondolkodással megoldódik minden, akkor sajnos el kell keserítselek- Jenna a jegyzetei fölül szól utánam. Rosszul esik, persze, de a testvérem, és tudom, hogy csak félt, ráadásul még ráér megérteni a dolgokat. 

- Nem sokára visszajövünk, Sam velem van- nem reagálok az előbbi mondatára, csak közlöm a tényeket.

Napsütésben ülök a játszótér alacsony kerítésén, amíg Sam elkészíti a remekművét a vizes homokban. Ilyen alkalmakkor nem törődik a ruháival, bátran piszkolja össze magát, máskor ugyanis különös figyelmet fordít a külsejére. Ha nem lenne autista, akkor is különleges lenne: a legkifinomultabban öltöző kis srác lenne a környéken. Kizárólag akkor nem hord inget, amikor beteg, vagy ha lejövünk hintázni, egyéb alkalmakkor nem hajlandó lemondani különös eleganciájáról.
Felém kap rövid kis karjával, jelezve ezzel, hogy menjek oda.
- Mondd drága- leguggolok mellé, és majdnem hátra esek attól, amit látok: egy hatalmas, szív alakú vizesárokkal körülvett homokvárat mutat, melynek falai apró kavicsokkal van díszítve. Első ránézésre azt hinné az ember, egyszerű fehér minta, ám ha jobban megnézzük, sokkal több minden van benne.
- Lu....iii, Mii....a- elképedve támasztom meg magam a kezemmel. Sam kirakta fehér zúzott kőből a nevünket, s mikor látja, hogy tudom mire utal, örömittasan tapsolni kezd.
- Ez meseszép- simogatom meg a haját, nem akarom éreztetni vele, hogy épp most szorongatta meg a szívem, kipréselve belőle ezzel az utolsó csepp kitartást is.- Nagyon ügyes vagy.
Továbbra is boldogan üldögél a mestermű mellett, igazán büszke rá, és valljuk be, a sokkoló felirattól eltekintve tényleg ügyes munka.
- Gyere, lassan el kell mennünk a lányokért- rákacsintok, majd kézen fogva elindulunk a lakáshoz.
Út közben még mutogat, hogy kocsival megyünk-e. Régen láttam ilyen izgatottnak, hogy talán megint beleülhet abba a gyönyörű autóba, és várja Louist, mint valami Messiást.
- Nem, Sam, Louis most nagyon messze van, sétálni fogunk- összébb húzom a kabátját, hátha megvédi az apró kis testét a feltámadó széltől.
Nem érti, hitetlenkedve néz rám a hatalmas barna szemeivel. Szája már-már sírásra áll, a lábai a földbe gyökereznek. Megteszek pár lépést, mire rájövök, hogy már nincs mellettem. Megfordulva látom az elveszettséget a tekintetében, a járda kellős közepén ácsorog egy pocsolyában, ami félig felszáradt már, de annyira még elég, hogy mikor dobbant egyet a lábával összefröcskölje a nadrágját.
- Samuel!- még a határozott fellépésem sem tántorítja el a hisztitől és mintha nem is ugyan az a kisfiú lenne, aki bő húsz perccel ez előtt, elvágja magát, és jelenetet rendez a nyílt utcán. Nem törődve semmivel fetreng a földön, öklével a betont üti, és üvölteni kezd Louis után. Csak őt akarja, elkeserítő, amiért velem már nem éri be.
- Ha így viselkedsz, attól még nem tudom neked idehívni. Elutazott, de remélem hamarosan találkozhatunk vele- felnyalábolom őt a földről, az sem érdekel, hogy ezzel én is tiszta sár leszek, csak azt szeretném, hogy végre sikerüljön megnyugtatnom őt. Erőlködik, a nyakán kidagadnak az erek, a bőre szinte lángol mindenhol, ahol hozzám ér, mintha lázas lenne, pedig csak hisztériázik.
Üvölt, kapálózik, de én nem engedem el, mindinkább szorosan magamhoz húzom, megpróbálom lefogni őt egy szerető ölelésben, hátha ezzel elérem nála a megnyugvást. Éreztetni akarom vele, hogy nekem is hiányzik, ezért nem rejtegetem a könnyeimet.
- Látod? Sírok- húzom végig a mutató ujját az arcomon- Tudod miért?- nemet int fejével- Mert nagyon hiányzik.
Sam egy pillanatra kikerekedett szemmel néz rám, még mindig nem érti, nekem mi okom lenne sírni, amikor az ő Louis barátja nem jön érte, és nem ülteti be maga mellé a kocsiba.
- Tudod, Sam, valahol itt, legbelül dobog egy szív- a saját mellkasomra bökök, majd az övére- ahogyan neked is, és mindenki másnak. Nekem most fáj, tudod?- tenyerét a vállamra tapasztja, immáron nem fészkelődik az ölemben, csak elviseli, hogy ott tartom őt, és lassan haladunk a lépcsőház felé- És azért fáj olyan nagyon, mert szeretem Louist. Nem úgy, mint anyát, vagy Jennát, egészen máshogy. Úgy, ahogy anya szereti apukádat.
Hátra hőköl, kettőnkre mutogat, és látom rajta, mennyire meg akar fogalmazni egy kérdést. Soha ilyen nehéz még nem volt beszélgetnünk, nos, nem mintha eddig szavakkal beszélt volna hozzám. Eddig nem volt rá szükség, hogy megszólaljon, most pedig még az is kevés lenne, ha regényeket írnánk egymásnak. Túl sok mindent akar mondani, és én túl keveset tudok elmagyarázni neki.
- Nem, Sam, mi nem vagyunk édes testvérek- pityeregni kezd, némán, csupán a szipogását hallatva- De ne sírj, én ettől még ugyan úgy szeretlek, mint eddig. Téged szeretlek a legjobban ezen a világon, ezt jól jegyezd meg. 
Hozzám préseli magát, karjaival szorosan húz közelebb, és én is megpróbálom úgy ölelni, ahogy még soha. Most még inkább rám nehezedik annak a gondolatnak a súlya, hogy talán egy napon el kell válnunk egymástól. Egyikünk sem akarja, és megteszünk mindent, hogy ez az időpont egyre távolabb kerüljön, de érzem a vesztünket. Nem a testvériségünk vesztét, hanem annak, hogy együtt vészelhetjük át az ő felcseperedését.
Ilyen lassan még talán sosem értünk fel arra az emeletre, ahol mi lakunk, de nem akartam túl korán véget vetni annak az érzésnek, ahogy Sam csimpaszkodik belém, sírástól és dühöngéstől fáradtan piheg az ölemben.
Akár egy csecsemőt, úgy tartom kezemben a tizenkét éves öcsém amikor belépek a házba. Nehezen mozgok, nem akarom, hogy beüsse a fejét, de nem is szólok Jennának, hogy segítsen, mert a hangomra felriadna Sam, ezért nehézkesen ugyan, de elbotorkálok a szobájáig, és leteszem az ágyára.
Egyedül indulok el a húgaimért, ezért amilyen gyorsan csak tudok, átöltözök és már indulok is. Jenna még mindig a nappaliban gubbaszt a könyvei felett. Amiért olyan csúnyán beszélt velem az éjszakába nyúló beszélgetésünk után, nem is próbálok meg segíteni neki, mert ha ilyen gyorsan megváltozik mindkettőnk hangulata és hozzáállása, akkor felesleges próbálkoznunk, valószínűleg csak még jobban összevesznénk.
Ma már rendkívül sokadjára teszem meg az utat a bejárat és az utca között, semmi kedvem többet lépcsőzni.

Az este csendes és hűvös. Anyáéktól elköszönök, amilyen gyorsan tudok, és már otthon sem vagyok. A konyhapultról elmarom a termoszomat, amit teletöltöttem még korábban feketekávéval. Fura, hisz egy bárba megyek dolgozni, ahol nyilván van kávéfőző, vagy valami koffeintartalmú ital, de a múltkori dolog még nem ment ki a fejemből, így inkább a sajátomat kortyolgatom. Ha esetleg sétálnánk Noahval, akkor pedig útközben fogyasztom el.
- Szia, látom nem nagyon sikerült pihenned- köszönt Noah már a lépcsőfordulóban, és két cuppanós puszit kapok tőle az arcomra.
- Szia, dehogy nem. Pihentem én- füllentem, és észre sem veszem, milyen természetes, hogy az alkarom fogva lép mellém, és kettesben elindulunk.
- Láttalak- mosolyog rám, szinte ragyog. Jól esik egy ilyen jó kedvű ember társaságában lenni, és nem tagadom, az is kedvemre van, ahogy próbál közel maradni hozzám. Nem vándorol a keze, nem akar rögtön kézen fogni, de azért érezteti velem, mennyire nem barátkozni akar. Tetszik, mert ilyen piszkosul aranyosan még sosem akartak levenni a lábamról- sőt, még egyáltalán nem akartak lenyűgözni. Noah egészen más, mint Louis, nem kertel, soha nem is tette. A testbeszéde elárulja, mi a következő lépése, és olyan egyszerűnek lát mindent ebben a világban, panasznak még csak hangját se hallottam tőle, ráadásul amikor megtudta, hogy mi történt velem délelőtt, gondolkodás nélkül segített.
- Szóval lebuktam?- rágcsálni kezdem a szám, mintha elszégyellném magam, de a riadt tekintetére kénytelen vagyok elmosolyodni- Roppant kellemetlen, hogy a főnököm rájött a titkomra, már az első munkanapomon: nem alszom.
- Borzalmas vagy, tényleg- az arca olyan közel van az enyémhez sétálás közben, hogy amikor nevet, érzem a fedetlen nyakamon a leheletét, ebbe pedig beleborzongok. Még nem döntöttem el, hogy csak az esik jól, hogy végre nem a kora tavaszi hideg szelet érzem a bőrömön, vagy Noah a kiváltó oka, mindenesetre remekül érzem magam.
- Ne haragudj- a kabátom nyakába kuncogok, ám ekkor belém fojtja az út szélén árválkodó újságos. Az üzlet ajtaján vastag fémrácsok, rajta pedig egy 'ZÁRVA' felirat virít az éjszakába, ám a lényeget még így is látom. Egy heti újság az, ami csupán 2 font, ha jól emlékszem, ám ezért igazi csemege az ínyenc pletykálkodóknak: a legkülönösebb sztárparádék, mindenféle vacak, fotósorozatok. Ezen a héten a címlap hideg zuhanyként ér. Úgy érzem, a szívem ketté hasad és menten elájulok. Anélkül, hogy feltűnést keltenék, megpróbálom minimálisra csökkenteni a lépéstempómat, figyelemelterelésképp megigazítom a cipőfűzőm és a nadrágom szárát. Noah nem tudhatja meg, miért állok meg, mert nem akarom, hogy kérdezősködjön.
Louis és Eleanor kézen fogva búcsúzkodnak a reptéren. Együtt vannak. Ezek szerint sikerült Louis terve.
- Gratulálok- morgom magamban, megfeledkezve arról a tényről, hogy nem vagyok egyedül.
- Mondtál valamit?- Noah belehajol az arcomba, megpróbál nevettetni, hátha kibillenek az egyensúlyomból.
- Semmi különös, csak szerencsétlenkedek. Azonnal megoldódik a probléma- tovább színészkedek az amúgy tökéletesen kényelmes lábbelimmel, és megpróbálom nem visszhangoztatni a fejemben, hogy elveszítettem őt. Talán örökre. Ettől a gondolattól ideges leszek, furcsa mód nem Eleanorra, én rá nem vagyok féltékeny. Sokkal inkább zavar, hogy ennek ellenére még mindig érzem ezt a valamit Louis iránt, s legnagyobb bánatomra Noah nem tudja feledtetni velem.
Az incidensem után már nem hátráltatom magunkat, Noah hangját hallgatva veszem tudomásul, hogy megérkeztünk, s immáron csak két méter választ el attól a helytől, ahol néhány napja öntudatlanul vergődtem.
Undorodom magamtól, vér tódul az arcomba az ismerősök láttán, el sem hiszem, hogy képes vagyok ide újból betenni a lábam. Aztán minden megy magától, már csak arra eszmélek fel, hogy egy kedvesen mosolygó, szőke lány felém nyújtja a kezét, és Noahtól ellépve követem őt, és legfőképpen megpróbálom megérteni minden szavát, habár a zene eléggé megnehezíti a dolgomat.

Noah Davenport:

Hajnalodik, a magasan lévő ablakokon már beszűrődik némi természetes fény. Lustán lépkedek az emeletre, ahol a padló még nyögi a lentről felhallatszó basszust. Szokásomhoz híven az ablakhoz lépek, a párkányról lesöprök néhány lejárt szerződést, elévült telefonszámokat, helyet hagyva magamnak. A kitárt üveg elé ülök, ölemben egy, még meg sem gyújtott cigaretta, a lábamnál egy üveg bourbon. Már-már szertartásos módon sorakoztatom fel a legszükségesebb dolgokat a kora reggeli búcsúmhoz. Egy töredezett bakkártya, a légmentesen záródó zacskó, és a néhány gramm szintetikus álom, mind az ölemben, ám most még várok egy keveset. A járólap egy része üveg, direkt azért, hogy le tudjak nézni ilyenkor is a pultra, a tekintetem jobban vonzza, mint valaha ez előtt. Mia kedvesen mosolyog és beszél valakihez. Felteszem, a mahagóni pult túloldalán álló személy az, akinek az arca nem egészen tiszta számomra, nem is érdekel. Csak őt nézem, hogy mennyire szép.

Amíg ő lent poharakat törölget, addig csupán a whiskey-m iszogatva bámulok rá meredten.

Félelmetes, mennyi közös van bennünk. Mindketten magányosan vagyunk, és hiába reménykedik Mia, idővel rá fog jönni, hogy Louis nem jön vissza, nem hozzá. Szeretném, ha rám nézne egyszer úgy, ahogy arra a féregre, nem számít mit kell ehhez tennem. Ha megérintem, piruljon el, töltse velem a szabadidejét, keressen fel engem, ha szüksége van valakire. Én akarok lenni számára az új Louis, végül az egyetlen. Támaszra van szüksége, nem arra, hogy kihasználják, nekem pedig pontosan rá van, semmire és senki másra, csakis rá.

Egy parányi  adagot kiszórok az ablakpárkányra a zacskózott anyagból, a kártyával pedig szépen megformázom. Még egy pillantást vetek a pultra, ahol Mia és Penny beszélgetnek, immáron vendégnek nyoma sincs. Másodpercekig elidőzök rajtuk, majd visszafordulok a szentélyemhez, térdepelve szippantom fel az összes kokaint, s a szervezetemnek időt sem hagyva jó nagyot kortyolok a whiskeyből. Marja mindenemet az az átkozott por, a nyelőcsövem lángol, és egy-két csepp vért is hullajtok az élmény emlékére. Befogott orral kutatok a zsebemben egy öngyújtó után, majd egy zsebkendővel az orromon gyújtok rá. Mélyen beszívom a levegőt és elhaló hangon, csupán magamnak magyarázok, mondom a magamét, mint valami mantrát, és csak én tudom, kinek szól mindez.

- Meg foglak menteni, s te is engem, baby.

Tíz perc ücsörgés után döntök úgy, ideje bezárni ezt a kócerájt. Amilyen lassan feljöttem, pontosan olyan tempóban indulok el lefele is.

- Látom jó kedvetek van- karom átlendítem Mia válla felett és anélkül, hogy tolakodóan viselkednék, közelebb húzom magamhoz, akár egy jó barátot, semmi több.- Viszont itt a záróra, ideje menni.

- Hát akkor további jó mulatást, illetve pihenést, nekem muszáj elérnem az első buszt- Penny munkáját hihetetlen nagyra értékelem, Tudja, mikor kell elmennie, és mikor mi a dolga. Egy igazi kincs.- Sziasztok!

Sután intünk utána, a szőkeség pillanatok alatt eltűnik az ajtó mögött.

- Nem vagy éhes?- nem akarok még haza indulni, kedvem lenne egész nap itt lenni Miával.

- Nem, köszi, lassan indulni kéne. A mai napot még kibírtam, de lassan alvásra is szükségem lesz- kislányosan mosolyog, miközben ujjaival a pult szélén dobol. Kényelmetlenül érzi magát, folyton a földet nézi, véletlenül sem pillant rám.

- Ne már, szólok Jimnek, gyorsan összedob valamit nekünk a konyhán, eszünk, és utána elkísérlek- várom a reakcióját, és közben érzem, hogy zubog a vér az ereimben. Örülök, hogy képes vagyok visszafogni magam, mert legszívesebben itt és most letámadnám őt.- Mindjárt jövök, addig ülj le.

Meg sem várom, hogy ellenkezzen, csak elindulok a lengőajtóhoz, és határozottan belépek a mögötte lévő helyiségbe.

- JIM!- szokásához híven a hátsó ajtóban ülve dohányzik, mellette egy "aktuális vad", ahogy ő mondja, és undorítóan romantikus dogokat suttognak egymás fülébe, csak hogy Jimnek legyen egy jó éjszakája- Jim, baszki, gyere már!

- Mizujs?- hetykén tipeg a konyhába, kezdek hozzá szokni ahhoz, hogy így beszél velem, hiszen valószínűleg nemhogy a legjobb, de az egyetlen barátom.

- Össze tudnál dobni valami reggelit két főre? Aztán mehetsz vissza a lotyódhoz- az utóbbi mondatot valamivel halkabban teszem hozzá.

- James nem lotyó- imádom, amikor felszínre kerül az önérzetes meleg szakács belőle- Két főre? Jajj, csillagom, ki van itt? Penny?

- Nem, dehogy. Mia. Siess, mert éhen halunk- kacsintok rá és kiviharzok a kéj-konyhából.

Mia az ablakok felé fordulva ül, lábát lazán lógatja a magas bárszékről. Egy darabig csak állok mögötte néhány méterrel, és megpróbálom kitalálni, mire gondol, mert valami biztosan foglalkoztatja. Merengve figyeli a felkelő napot az üvegezett felületen keresztül, és alig hallhatóan, szinte meg-megszakítva a némasággal, dúdol valamit. Nem jövök rá, hogy mi az, valószínűleg a zene stílusa távol áll az itt elhangzottaktól, de van egy olyan érzésem, hogy Tomlinsonnak köze van hozzá, pláne, amikor meghallom Miát szipogni.

- Nincs semmi baj- ölelem át hátulról, mire könnyes szemmel fordul felém.- Elmondod?

- Talán később- megtörli a szemeit- Köszönöm.

- Ugyan mit? A reggelit? Azt nem kell- elviccelem, de tudom, hogy nem erre céloz.

- Noah, tudod te azt nagyon jól. Igazán rendes barát vagy, tényleg- a barát szóra kissé elfintorodom, de szerencsére nem látja. 

Oh, ha tudnád, micsoda barát szeretnék lenni.

És ekkor megszólal az idegesítően magas hangú csengő a konyhából, és el kell őt engednem, hogy kihozhassam a reggelinket.

.