23. Confused

Amelia Villain:

Zavaró suttogásra figyelek fel, és már nyitnám a szám, hogy fejezze be mindenki a beszédet, de képtelen vagyok még arra is, hogy megmozduljak, nem hogy beszéljek is. Megsemmisülve érzem magam, és habár fájdalmaim nincsenek, valami nagyon nincs rendben. A csuklóm környékén erős szorítást érzek, valamivel feljebb pedig szúró zsibbadás kezd végigfutni a vénáimban. Ennél többet nem tudok, csak fekszem, mint egy viasz bábu és hallgatózok. Olyan szavakat ismerek fel, amik arra engednek következtetni, hogy rólam van szó. 

Fiatal. Ártatlan. Áldozat. H.Estate. Az éjszaka közepén hozták be. Kórház.

Egyszerre több emlékkép is megjelenik a képzeletbeli látókörömben. Először csak a villódzó fények, majd a gyomromban érzem az ismerős dübörgést, a basszus ritmusát, ahogy felkavarja az elfogyasztott koktélokat. A szédelgés, a törött tükör, végül egy furcsa fordulat, aminek következtében egy másik világban éreztem magam. A részletek homályosak, nagyrészt sötét foltok alkotják a múlt éjszaka emlékeit.

Visszazuhanok, már az is megerőltető számomra, hogy erősen gondolkozzak a történteken, ezért hamar, néhány perc alatt elalszom, ám ez sem tart sokáig. Mindent idegennek érzek, a környezetem, a hangok, a körülöttem lévő mozgásokból adódó susogás, matatás, pittyegés, még a saját testem sem ismerős számomra.

- Miss Villain, ébren van?- ismeretlen hangra kelek, mozgolódni kezdek. Kényelmetlen a helyzetem, de hiába próbálok változtatni rajta, valami még mindig akadályoz ebben.- Nyugodjon meg, nem lesz semmi baj- az idegen végig simít az arcomon, majd hideg ujjaimat közrefogja puha, meleg tenyerével.

Nem kevés nehézség árán kinyitom a szemem, meglepő módon nem bánt semmilyen fény. Lusta pillantásokkal fedezem fel, hol is vagyok. Fehér falak, melyeken különböző plakátok vannak az egészségről, a házirendről, orvosok nevei, számok kellemes bézs keretezett táblákon. Kávébarna függönyök nehezednek rá a karnisokra, és mint valami védelmező kezek, úgy gátolják meg a napsugarak bejutását. Mintha csak tudná minden szövetszáluk, mennyire hálás feladatot látnak el.

- Miért?- ezzel egyidőben buggyannak ki az első könnycseppjeim. Kövér, sós cseppek. Marják az arcom, le akarom törölni, de a csuklómra erősített bőrszíj nem engedi.- Miért?- ezúttal hisztérikus vagyok, követelőző.

- Nincs semmi baj, most már jó kezekben van, hála a maga védelmezőjének.

Úgy beszél róla, mint valami arkangyalról, tisztán kivehető, mennyire isteníti. A furcsa rajongása rémisztően őszinte, felfoghatatlan a viselkedése.

- Kinek? Mi történik velem? Hogy jön bárki ahhoz, hogy beleszóljon az élezembe? Engem nem kell megmenteni, hagyjon békén!- teljesen biztos vagyok abban, hogy Louis kutakodik az életemben. Hát csak ne tegye!- Elegem van! Nem élhetem az eddigi, megszokott életemet, mert ő magányosnak érzi magát, úgy rángat, mint valami bábut. Nem kérek belőle. Szedje végre össze magát, álljon oda a hőn szeretett Eleanor elé, bánj meg a rohadt bűneit és hagyjon élni.

Az ápolónő próbál csitítani, mindhiába. Ha most nem adom ki magamból az iránta érzett dühömet, akkor boztosan megőrülök.

Igen, megőrít. Játszik velem. Rámerőszakolja a kedvességét és a törődését, rátelepszik az életemre, eléri, hogy fontos legyen számomra a boldogsága, mi tovább, képes arra, hogy bizonyos helyzetekben a sajátom elé helyezzem a milliárdokat érő boldogságát. Ki ő? Louis Tomlinson, az örök gyerek sármőr nem zuhanhat össze, hiszen a világ minden táján ripityára törnek a kislányszívek.

De mi lesz az én szívemmel? Nekem tán nincs rá szükségem? Miért hiszi mindenki azt, hogy én eléldegélek a heves dobbanások nélkül? 

- Nem értem, miről beszél. Aki hívta a mentőket, nem is ismeri magát. A nevét sem tudta megmondani- értetlen tekintete összeakad az enyémmel. Oh, én nagyon is értem. Letagad? Rendben. Nincs kedvem ahhoz, hogy holmi énekesek irányítsanak, az alamizsnája sem kell.

- Oldozzon el, muszáj felülnöm- a stílusom megváltoztatom, rá kell jöjjek, hogy ez a fiatalos nő az utolsó, aki tehet arról, ami velem történt.

Nemet int, és a folyosót pásztázva csatolja ki a pántokat, mihelyst kényelembe helyezem magam, újra lekötöz. 

Üres vagyok, egy kopott bőrű állat, aki beteg, meg kell kötözni. És hiába teszek fel ezer meg egy kérdést a testtartásommal és az arckifejezésemmel, nem ad választ. Elnézést kérve feláll a műanyag székről, ellenőrzi az infúzió adagolását, majd némán távozik.

Tehetetlen vagyok. Szívem szerint üvöltenék, de tudom, nem érne semmit, csak rontana a helyzeten, azt viszont nem akarom. Így tehát nyugton maradok, üveges tekintettel nézek magam elé.

Órák telnek el így, bizonyos időközönként bejön egy-egy betegápoló, orvos gyakornok. Elemezgetik a vérmintám. Mint valami kis iskolában, amikor a táblánál állva kell bizonyítani számításokkal a fizika törvényeit, de legfőképp azt, milyen pontosan tudjuk bemagolni a tananyagot, úgy mondják a rezidensek el a tudnivalókat rólam. Egyetlen éjszaka alatt orvostani tétel lettem, egy törvényszerűség, melyre megoldás van, a nebulóknak csak ki kell számolniuk azt a megfelelő képlettel.

- Szép napot- benyit egy idősebb férfi, nyomában a nő, aki stikában eloldozott, míg helyezkedtem, kezében az ismerős kék karton. Ma már többször is láttam, arról olvasták fel az adataim, a vizsgálatok eredményeit, az elmúlt éjszakámat.

Nem válaszolok. Ránézek, de igyekszem minden haragom, ellenállások és dühöm belepréselni ebbe a tekintetbe. Azt akarom, hogy tisztán ki tudja olvasni a szemeimből, mennyire zaklatott vagyok. Morgok is mellé valamit, ami sokkal jobban hasonlít egy primitív káromkodásra, mit sem egy 'hello'-ra.

- Látom, nincs jó kedve. Pedig aggodalomra semmi ok- barátságos mosolyt villant, majd az ágyam mellé lépve leül az egyetlen székre, ami a szobában van. A csuklómat vizsgálja érdes ujjaival, melyeken a körmök elszíneződtek a dohányzástól, végigsimít a bőrömön- Sem seb, sem horzsolás. Nyugodt éjszakája volt?

Tüntetőlegesen elfordítom a fejem, kifele kezdek bámulni az ablakon: ez lenne az igazi London. Irodaházak, forgalmas utcák, sűrűn épített üzletek, tágas üvegkirakatok.

- Figyeljen, én nem hibáztatom magát. Önhibáján kívül került ebbe a helyzetbe, és micsoda szerencse, hogy megtalálták önt! Sokkal nagyobb baj is történhetett volna, de él. És minden bizonnyal haza is mehet még a mai nap folyamán.

Még mindig nem nézek rá, ám ez nem tartja vissza. Ugyan olyan higgadtan magyaráz tovább, mintha lelkesen innám minden szavát.

- Értesítettük a szüleit, az édesanyja hamarosan be is jöhet, addig is, szeretném, ha beszélne egy pszichológus kollégával. Neki elmondhat mindent, amire emlékszik, megvitathatják a dolgokat. Nem kötelezi önt semmire, egy baráti beszélgetés az egész, ami nem több egy- másfél óránál. Egyedül az együttműködését kérjük, rendben?

- Anya itt van?- az arcomra van írva minden. Egyszerre vagyok meglepett, szárnyalok s boldogságtól, aztán a szégyen visszarángat a földre, s még mélyebbre zuhanok.

- Ha szeretné, beengedem pár percre, de kizárólag arra a kis időre. Hamarosan indulnia kell.

Bőszen bólogatok, minden idegszálammal azon erőlködök, hogy ne visítozzak, és a helyzethez képest nyugodt maradjak.

- Megtenne valamit?- a szám ki van száradva, a beszédem még érdes, de érthető. Az orvos visszapillant egy másodperc erejéig- Eloldozna? Nem szeretném, ha így látna az édesanyám.

Azt hittem, meghatom. Hogy egyáltalában tudok rá hatni bármilyen formában. Hogy meglágyul majd a szíve. Nem így lett.

- Igazán sajnálom- ezzel kilép a kórteremből, nyitva hagyva az ajtót. Szinte azonnal megjelenik az én gyönyörű édesanyám, aki vöröslő szemekkel, egy zsebkendőt és egy ásványvizes palackot szorongatva lép beljebb. 

- Édesem...- akár csak egy porcelánbabát, rettentő óvatosan fogja közre sápadt arcom- Édesem...

Pityeregni kezd, nekem pedig a szívem szakad meg. Sosem akartam fájdalmat okozni az egyetlen embernek, aki az első pillanattól fogva az én érdekeimben cselekedett, s mióta csak élek- vagyis inkább létezem- jót akart nekem. Jobbat, s mindig csak jobbat. Pontosan ezért ég az arcom, szinte lángol a szégyentől, a bűntudatom miatt nem vagyok képes a szemébe se nézni, csak piszkálom az ujjbegyeimmel az ágy mellé erősített keretet.
- Sajnálom- ez minden, amit sikerül kinyögnöm hosszú másodpercekig tartó csend után. Suttogok, mintha csak egy titkot kéne megosztanom, mégsem nézek bele a meleg barna szemeibe. 
Az arcom nagyon hasonlít az övére, de sokak szerint teljesen úgy nézek ki, mint ő az én koromban, és ennél soha sem voltam büszkébb semmire. Tudom, hogy mennyire fájhat ezért neki az, hogy így lát, de hiába szidom magam, már nem tudok semmit sem tenni ez ellen. A legésszerűbb megoldás az lenne, ha soha többet nem keverednék semmilyen társaságba, bűnbánásképp képes lennék lemondani arról az életről, amit még el sem kezdtem, csak hogy az én édesanyámnak ne kelljen szégyenkeznie a lánya miatt, aki mint egy olcsó rongy, el-vissza dől egy éjszakai szórakozóhelyen.
- Anya, hidd el, hogy ezt akartam a legkevésbé, csak..- elcsitít, és a hozzá közelebbi kézfejem simogatja.
- Elmesélték, hogy mi történt, tudom, hogy nem a te hibád. Viszont van itt neked valami- a táskájából előhúz egy kissé gyűrött lapot. Valaha félbe lehetett hajtva, de már teljesen megcsavarodott a parányi fekete táskában.- A recepción adták, állítólag az írta neked, aki kihívta hozzád a mentőket.
Érzésem szerint feketévé válnak a szemeim, holott csak elönt a méreg, mert eszembe jut Louis, hogy milyen csúnyán elbánt velem, a barátságunkkal és a szívemmel.
- Nem érdekel- odavágom az első gondolatot, ami az eszembe jut és rángatni kezdem a kezem. Csapkodnék, ha nem lenne lekötve, de ez már mit sem számít.
- Mia, kincsem. Ki bántott?- értetlenül állok ez előtt az egész előtt. A hangulatingadozások és hőhullámok mellett túlérzékenynek is érzem magam. Ahogy anya megszólít, ismét sírva fakadok. Meghat a hozzám való jósága, amiért még mindig mellettem van és fogja a kezem- nem csak átvitt értelemben.
Szipogok, megpróbálom nem kapkodva venni a levegőt. Mély lélegzetet veszek, de minduntalan felcsuklok a hüppögéstől.
- Később talán elolvasom- immáron az ölemben tartom a levelet. Nem hajthatom ki, nem futhatom át a szememmel- Eltennéd a párnám alá? 
- Persze- suttogunk, talán mert fáj mindkettőnknek. Talán csak titokban kell tartani ezt a darab papírt. Talán ez megváltoztat valamit. Talán nem.
- Miss Villain, indulnunk kell- bedugja a fejét a résnyire nyitott ajtón az ápolónő. Anya feláll, de mielőtt távozna hagy egy anyai csókot a homlokomon. Még egyszer megsimogatja az arcom, végigszánt a hajamon, végül kilép az ajtón.
Eloldoznak, kézen fognak. Egy férfi is feltűnik mentazöld köpenyben, kezében egy táska, vélhetően némi tiszta ruhával. 
Az ápolónővel aztán ketten maradunk. Megvárja, míg lezuhanyzom, segít felöltözni. A karjaim alig mozognak, a vénáim be vannak durranva, ettől pedig piszkosul fáj. Maga elé engedve irányít a 345-ös vizsgálóba, ami melltt a falon már sokkal ridegebb a nyomtatott nagybetűkkel írt név és státusz. Bekopog helyettem, de szaba keze végig a lapockámon pihen, bátorítóan simogatja a hátam, mitha ettől kevésbé érezném magam pocsékul. Igazán nem is tudom, mit érzek. Idegen minden, habár már saját magammal rendeződött a dolgom, mégis, egyik lábamról a másikra helyezem a testsúlyom, szabadon lógó karjaimmal nem tudok mit kezdeni, cserepes ajkaimat minduntalan tépegetem a fogaimmal.
Kitárul előttem az ajtó, egy kedvesen mosolygó nő fogad, megköszöni a kollégának, hogy elkísért engem és rögvest egyedül maradok egy újabb ismeretlennel.
- Jó napot, Dr. Anna Rivers vagyok- nyújtja a kezét, én azonban csak nagyon nehezen vagyok képes az enyém felemelni.
- Amelia Villain- félénk, halk bemutatkozásom sem éri meglepetten, megszorítja a kézfejem és hellyel kínál.
Mindig is azt hittem, kényelmes fotelek, besüppedt kanapék, irattartók és drága asztali lámpák vannak egy ilyen helyen. Ehhez képest csak egyszerű műanyag szék és egy betegágy minden ami itt található.
Minden köntörfalazás nélkül vágunk bele. Elmesélem neki az egész tegnapi napomat, mindent, amire emlékszem.
- Az utolsó emléle tehát, hogy ott áll a mosdóban.
- Pontosan- a padlót tanulmányozom, az elmondottak után megint szégyenként élem meg ezt az egész dolgot.
- Ugye nem hallgat el előlem semmit?- előredőlve biccenti fel a fejem, még mindig türelmes velem- Csak akkor tudok magának segíteni, ha mindent elmond. Senki sem ítélkezik maga felett, én pláne nem. Azt akarom, hogy túltegye magát ezen a szörnyűségen, ráadásul ha a maga segítségével a rendőrség ki tudja deríteni, ki művelte mindezt, rengeteg lányt menthet meg. Kérem- könny szökik ismét a szemembe. Miért ilyen törődő? Néhány órája még egy dühöngő őrült voltam, nyugtató injekciót szúrtak belém, hogy le tudjanak kötözni, ennek ellenére rémisztően kedves velem.
- Volt ott valaki...- vallom be végül.
- Ismeri az illetőt?
- Tulajdonképpen nem, de mégis. Ha belegondolok, talán nincs olyan ebben az országban, aki ne ismerné- felnevetek. Ez alapján lehet ez a Királynő, vagy a miniszterelnök is.
- Szabad a nevét?- tollat ragad, feszülten figyel.
- Harry. Harry Styles.
Kiesik a kezéből az említett iron, s tátott szájjal néz rám.
- De hogy mikor került oda, vagy miért, nem tudom. 
- Ismeri magát ez a férfi?- látszik rajta, hogy nem hisz nekem. Lerí róla, hogy csak egy buta libának tart, aki még mindig képzelődik, kitalált részleteket próbál elhitetni. 
Ezek után bármit mondok, nem jegyzetel. Egy tollvonást sem ír. Bámul rám az ijesztő kék szemeivel, amik egyáltalán nem olyanok, mint Louisé. Az övéihez nincs fogható ezen az egész elcseszett világon.
Ekkor tör rám a felismerés, amit már hetek óta kutatok. Ami már januárban is a fejem felett lebegett, mintha csak a végzetem lenne.
Bevillannak az emlékek, megrohamozzák az agyamat. Amikor először láttam, a haja vizes volt, a pólója ráfeszült a mellkasára és a hátára. Zuhogott. Ahogy nézett rám az autójából, akárhányszor lefékezett mellettem, az első mosolya, amit őszintének találtam. A figyelmessége, a szürke pulóver, amit tőlem kapott. A kórházi szoba, ahol először feküdtünk egy és ugyan azon ágyban, amikor először letörölt egy könnycseppet az arcomról, a nevetése. Az éjszakai látogatásunk a focipályán, a beszélgetéseink. Louis Tomlinson. Olyan ez, mint a trójai háború. Behoztak ebbe az apró szobába, csellel bejutottak a gondolataim közé, hogy aztán minden figyelmetlenségemet kihasználva belülről sebezzenek meg. Louis is ezt tette. Belemászott az életembe, s lassan tette tönkre. Pedig azt hiszem, én igazán szeretem őt. Nem úgy, mint anyát, vagy Jennát, sem mint Thomast. Louist teljes szívemből is tudnám szeretni, ha engedném- és ő is. Mosolyogva tudnék ébredni mellette, már az utca végéről futnék felé, ha meglátnám.
Felpattanok az ágyról, kirontok a folyosóra, végig szaladok rajta, szinte beesek a kórterembe.
Kétségbeesetten kutatok a papír után, amit a megtalálóm hagyott hátra maga után. Már javában a kurta betűket tanulmányozom, mikor utolérnek.
"..., de ne hidd, hogy egyedül vagy. Segíteni fogok, mert jót akarok. Remélem, hogy minden jóra fordul, mire legközelebb látlak. Vigyázz magadra, szükség van a Tündérekre ebben a világban."
Vöröslő szemmel nézek fel újra, orvosok, Dr Rivers, ápolók tolonganak a parányi helyiségben, mind döbbenten néznek rám.
Én tudom, hogy Louis jót akar, de ezt nem ő írta. Felismerem az írását, és ez nem az övé, ez valaki másé.