22. Flyin' too high

Drága Olvasóim!

Mire ezt olvassátok, én valószínűleg vagy alszom, vagy megint dolgozom, de azért remélem nincs rossz hatással az írásra ez az elmúlt hét meg úgy minden. Sajnálom, ha az előző résszel csalódást okoztam, reménykedem abban, hogy hamarosan megérti mindenki ennek az okát. :)

xx Lu

Amelia Villain:

A kezem nem engedelmeskedik az agyamnak, s hiába tervezem úgy, hogy szép lassan visszahelyezem az üvegpoharat az asztalra, csatt! Már le is pattintom az alját. Legnagyobb szerencsémre Noah éppen üzletvezetői dolgait intézi, és újabb finomságot kever. Az nem is érdekli, hogy bírom-e még, hogy akarok-e még inni, a lényeg, hogy most minden perverz vágyát kiélheti a koktélok, és egyéb kevert italok terén.

Kótyagos tekintettel nézem végig, ahogy a shakert feldobja és még néhány pohárka után is stabil mozdulatokkal dolgozik. A körvonala néha-néha elhomályosodik, ilyenkor pislogok párat, hogy újra éles legyen az elém táruló kép.

Eddig nem néztem rendesen körbe, pedig néhány órája már biztos itt vagyok, pedig igényes és szép hely, attól függetlenül, hogy ez sem az a környék, ahol szívesen tengeti az ember szánalmas kis életét. A falak harsány színekben játszanak, tökéletes ellentéte mindennek, mindenfelé sötét zugokat látni, a pult és a bárszékek feketék, ha nem lenne egy általános fényes villódzás, valószínűleg észre sem lehetne venni őket. A zene, ahogy gondoltam, szétfeszíti a helyet, a gyomromban érzem a basszust, a dalszövegek silányak, némely számban nem is hallható, vagy csak egyszerűen mindent elnyom a zenei alap. Akik táncolnak, és azok sincsenek kevesen, a szélrózsa minden irányába dobálják magukat a ritmustól függően. Gátlástalan fiúk és mindenre kapható lányok támaszkodnak a pultnál, a fülsüketítő zaj ellenére könnyedén megértik egymást, szinte magától elárulja a testük, hogy mit akarnak, és mit várnak el érte cserébe. Idegennek érzem magam itt, hogy a pult melletti félreeső részben ülök hol egyedül, hol Noah társaságában. Akik ehhez hasonló zugot találtak maguknak, mind egytől egyig a párjukkal vagy a barátaikkal vannak, jól érzik magukat, nevetgélnek, én meg csak ülök, alig szólalok meg és sorra iszom az ingyen koktélokat, mert természetesen Noah nem engedi, hogy rendezzem a fogyasztásomat, sőt, sarkall a további ivásra.
- Szia Szépségem- egy nagyjából két-három évvel idősebb srác esik mellém, szó szerint, a nyelve akadozik, képtelen tisztán beszélni, a mozgása is illuminált. Undorodva húzom fel az orrom, egyáltalán nem tetszik, hogy így nevez, hogy ennyire közvetlen, meg úgy alapjában véve sem gondolom azt, hogy valakinek annyit kéne innia, hogy ilyen szintre süllyedjen.
- Azt hiszem eltévesztetted az asztalt- józanságom teljes hiányában megered a nyelvem, magamat is jócskán meglepve bátorodok fel, hiszen az első gondolatom az, hogy semmi bajom nem eshet, nyilvános helyen vagyunk, Noah pedig biztosan meg tud védeni. Olyan nincs, hogy képtelen lenne erre és abban is biztos vagyok, hogy megtenné, gondolkodás nélkül.
- Téged kerestelek ám egész éjszaka- a sok felestől bódultan dől felém, felsőteste túlságosan is megközelíti az enyémet, ezért karomat kinyújtva próbálom eltolni magamtól- A földre szállt angyalt.
- Hát, barátom, te nagyon rossz angyalkát találtál meg- fellélegeznék, ha ismerős lenne a hang, viszont a fejem már zúg, az erőltetett hangszíneket pedig már képtelen vagyok felismerni. A fejem a beszélő felé fordítom, megpróbálok arra koncentrálni, hogy lássam az arcát, de ez szinte lehetetlennek tűnik. Több másodpercembe és rengeteg pislogásomba kerül, mire felfedezem azt, aminek segítségével beugrik minden: a haja. 
- Te mit keresel itt?- értetlen fejjel nézek rá, képtelen vagyok irányítani a testem és a gondolataim, túl nagy lendülettel mozdítom meg a lábam, ezért majdnem el is vesztem az egyensúlyom.
- Ezt én is kérdezhetném- szigorúnak képzelem az arcát, ugyanis a fények miatt most csak a hangját hallom, mindent beborít a sötétség. Megrántom a vállam, majd még mielőtt bármit is reagálhatnék, bal kezemmel belebokszolok az ismételten közeledő fiúba.
- Tudtommal szabad emberek vagyunk, csak én épp nem készülök sehova- daccal a hangomban figyelek újra rá, és minden eddig elfojtott ellenszenvemet belepréselem a mondatomba.
- Szabad vagy, és részeg- megvetéssel néz rám, amitől egy röpke pillanatra elszégyellem magam, a figyelmem azonban felkelti a háttérben közeledő Noah, kezében újabb italok, arcán az eddig megszokott széles vigyor helyett pedig csak értetlenség árválkodik. Kihúzom magam, a kezeimre támaszkodva felállok és határozott léptekkel Harry elé állok.
- Nem vagyok részeg- egy másodpercig nem érzem stabilnak a lábaim alatt a talajt, de szerencsére ezt elrejti a stroboszkóp, ami vakító fehér fény polaroidokat vetít elém. Látom, hogyan rándul meg Harry minden egyes arcizma, hogyan változnak a vonásai. Másodpercenkénti felvételek sorozata pereg le előttem, ahogy a hajába túr, megrázza a fejét, majd lemond rólam és hátat fordít. A következő, amit látok, az már egy milliónyi darabra tört üvegpohár, a szétfröccsenő cseppek, Noah döbbent arca, Harry tenyere, amiből folyik a vér, valamint egy kéz, ami a derekam köré fonódik. A legutóbbit könnyedén elintézem, hiszen csak annyit kell tennem, hogy erőszakosan ellépek a helyemről, legújabb hódolóm tulajdonképpen ennél részegebb már nem lehet eszméletvesztés nélkül. A többi viszont megrémít.
- Hozz már egy rohadt szalvétát, vagy valamit!- Harry üvöltözése visszarángat a jelenbe és mintha egy fokkal józanabb is lennék.
- Nyugodj meg, és ülj le arra a hisztérikus seggedre- Noah türelme is fogyóban van, és akármennyire is szeretnék közbeszólni, muszáj észrevétlenül lelépnem a mosdóba.
A jelenetre jóformán senki nem figyel fel, teljes önkívületi állapotban táncolnak tovább az emberek, mintha nem is ezen a világon lennének, ami valamelyest megkönnyíti a dolgomat, már ami az előrébb jutást jelenti. Izzadt testek ragadnak össze mindenhol, a látóterem megtelik hosszú póthajakkal, csókolózó párokkal, fülemben visszhangzanak a negédes ígéretek.
Mire elérek a mahagóni lengőajtóig, már alig látok a könnyeimtől. A gyomrom kavarog a mindenféle furcsaságtól, mindemellett úgy érzem, mintha valaki állandó jelleggel a fejemen ugrálna, miközben belül borsónyira zsugorodott minden idegszálam. A hideg falnak vetődök, és hangos zokogásban török fel. A bőröm ég, olyan forrónak érzem magam, mintha egy világítótest lennék, amit néhány napra bekapcsolva felejtettek, a hányingerem meg egyre csak fokozódik, mégsem vagyok képes egy lépést sem tenni. Inkább nyugtatgatom magam, mert tudom, hogy nem lesz baj.
Amikor Louis pezsgőt rendelt, s mi benyakaltuk, majd a következőt, végül sorra a borokat, nem éreztem ilyet. Ehhez képest aznap egyszerűen csak becsiccsentettem, egy ültő helyemben. Akkor minden vágyam az volt, hogy elnyomjam magamban azt a fruskát, amit kihozott belőlem az este, hogy ne tűnjek gyerekesnek. Jelenleg pedig egy darab húsnak érzem magam, amit könnyűszerrel el lehetne tépni, akár csak egy lelőtt apróvadat. 
Letörlöm a könnyeimet, őrjítő fájdalmak közt vánszorgok el a legközelebbi üres fülkébe, ahol rögvest térdre bukok, a wc deszkát felhajtva pedig azonnal kihányom a gyomrom teljes tartalmát. A könnyeim elapadnak, érzem ahogy ráragad a bőrömre az elkenődött szemfesték, a hajam minduntalan kicsúszik a kezeim közül. Össze kellett volna fognom. Bő húsz perc kell ahhoz, hogy erőm fogytán a válaszfalnak dőlve üljek a mosdó padlóján. A körvonalak egyre sűrűbben tűnnek el a szemem elől, a kintről behallatszó zene basszusa pedig jótékony hatással van a gyomorfájásomra. Mozdulatlanul fetrengek, annyi erőm sincs, hogy megtartsam a fejem, így az előrebukik, hiába hajtom hátra. Ráz a hideg, verejtékezek, a szám hirtelen válik cserepessé, s az első próbálkozásra, hogy segítséget kérjek, kiserken a vérem. Amint megérzem a sós, vasas ízt, azon nyomban a wc fölé kell hajolnom. Újabb öt percembe telik, mire rászánom magam a talpra állásra.
Kegyetlen dolgok történnek velem, a testemmel. Kalimpál a szívem, mintha lefutottam volna egy félmaratont, a térdeim járás közben összekoccannak, ettől függetlenül elbotorkálok a kézmosóig. Izzadt tincseim az arcomra, nyakamra és vállaimra tapadnak. Undorodom mindentől, ami én vagyok, a tükörképem is csak fokozza ezt az érzést, megfűszerezve némi riadtsággal.
Amikor meglátom magam, szabályosan felsikoltok, ijedtemben ököllel beleütök a tükörbe, ami parányi szilánkokra törik. Az apró darabok szerte repülnek, felhasítva a kézfejem és a felkarom egy részét. Halálra rémülve figyelem az üvegszilánkokat, amik a bőrömbe fúródva csillannak meg. Körülöttem minden tiszta vér és víz. A csapot megnyitom, hogy alátartsam a két karom, és amilyen hirtelen mozdulattal teszem ezt, pontosan úgy fröcskölöm le magam, tetőtől talpig csurom víz leszek. Aztán minden olyan hirtelen történik. Kivágódik mögöttem a lengőajtó, ismerős, férfiasan ideges hangok ütik meg a fülem, különféle irányból karok ragadnak meg. A fejem felett veszekednek is, de nem fogok fel belőle semmit, csak artikulálatlan üvöltözésnek hat az egész. Felemelkedek, s miután a talpam nem érinti többé a szilárd talajt, úgy érzem szárnyalok. Taszít a valóság, a szemem nem tudom nyitva tartani, repülök, de a végtagjaim, a fejem és a gyomrom ólomként süllyednek valami felé, ami nem kézzelfogható számomra. Puha, meleg, mégis kényelmetlen minden. Sírhatnékom van, bőgök is. Hisztérikusan sikítok fel újra meg újra, kapálózok, végül felnevetek. Fogalmam sincs miért, a kiváltó ok ismerete nélkül kacagok. Olyan hangosan, ahogy csak tudok, teljes szívemből nevetek. Üvöltök, de nincs hangom. Nem érzek, de fáj. Vagyok, csak úgy, ahogy egy ilyen helyzetben létezhetek. 
Már nem vagyok ember. Tündér vagyok. A hajam gyönyörű, fényes, lendületes hullámokban keretezik az arcomat. Szemeim ragyognak, az unalmas barna helyett igéző zöldben pompáznak. A ruhám lélegzetelállító, szeretem a zöldnek ezt az árnyalatát. Tiszta, üdeséget sugárzó. A bőröm nem tűnik többé túl szűknek. 

Harry Styles:

Gyakorlatias mozdulatokkal látja el a sebem az egyik pultban dolgozó lány, másodpercek alatt elállítja a vérzést a só és a vodka, nem kevés szenvedés árán, aztán egy gyors kötés, hogy ne fertőződjön el, és már kész is.

Zsibbadó kézfejjel fordulok az állítólagos tulajdonos felé, kérdő tekintetem nem érti, pedig nagyon is jól tudja, mit akarok tőle.

- Mi a francot művelsz?- higgadt maradok, akármennyire is nem tetszik ennek a Noah gyereknek a viselkedése.

- Nem értem, mire célzol- ökölbe szorítom a kezeimet, lábammal erős nyomást gyakorlok a padlóra, hogy itt és most ne essek neki.

- Ember, azt hiszed, hogy hülye vagyok? Ismerem azt a lányt, sosem tenne ilyet. Nem csak részeg volt- mélyen a szemébe nézek, de semmi érzelmet nem képes közvetíteni, én pedig kezdem elveszteni a türelmem. Sziszegve folytatom, hogy ne rendezzek jelenetet- Ha nem árulod el, mit adtál neki, én esküszöm, hogy rád hívom a rendőröket!

- Figyelj, én elhiszem, hogy rohadtul zavar téged, amiért Mia nem dobja le neked a ruháit, de ezért ne engem hibáztass- önelégült képpel néz rám. Tenyérbemászó az egész lénye, még arra sem érdemes, hogy megüssem. Ami neki járna az egy tisztességes verés, de azt sem tőlem fogja megkapni, mert nem vagyok hajlandó még hozzáérni sem.

- Nem akarom, hogy a kurvám legyen- felemelem a hangom, mire Noah csak lustán behajtja az irodájának az ajtaját, hogy még véletlenül se hallja senki, miről folyik a beszélgetésünk.- Te viszont jobban teszed, ha a jövőben messzire elkerülöd!
- Különben? Álljon meg a menet! Azt sem tudom, mivel vádolsz, most látlak először. Ki mondta, hogy adtam bármit is neki? Miért kell ezt feltételezni rólam? Én csak meghívtam néhány italra, az Isten bassza meg!- dühödten mered rám, pislogni sem pislogunk. Az asztala majd' szétroppan, ahogy ő az egyik, én meg a másik oldalát ütögetem, vagy ha éppen nem is gyakorlunk rá túl nagy nyomást, de legalább az ujjainkat megpróbáljuk belemélyeszteni a falapba, hogy ne üssük meg egymást.
- Akkor mitől állt velem szemben olyan kómásan? Ne mondd nekem, hogy két három koktél után ilyen állapotba kerül egy normális ember, mert azt nem hiszem el! Aljas kis rohadék vagy- folytatnám a szidalmazását, sőt, még arra is felkészülök, hogy leköpöm, ha még egy szóval megpróbálja elhitetni velem a marhaságát, miszerint nem csempészett semmit Mia italába, de félbeszakítják a magánbeszélgetésünket. Pontosan az a lány dugja be a fejét a résnyire nyitott ajtón, aki pár perccel ez előtt távozott innen, miután bekötötte a sebem.
- Noah, ne haragudj a zavarásért, de az a lány...- zilált az arca, gondolom pontosan annyira tehetetlennek érzi magát, amennyire én. Tekintete köztem és az említett közt cikázik, nem igazán tudja, mit zavart meg vagy mit nem. Remélem soha nem is tudja meg, mert biztos vagyok benne, hogy minden, amit Mia arcán láttam, azt egyedül ez a gerinctelen patkány művelte, viszont bizonyíték hiányában nem megyek sokra.
- Nem látta senki, hogy merre ment?- olyan lendülettel áll fel a helyéről, hogy a széke megbillen, végül felborul.
- Ennél többet én sem tudok, egy ideje nem láttam, de bárkit kérdeztem a pult körül ácsorgók közül, senki sem látta egy jó ideje.
Ajkaimat összeszorítom, megvárom, míg távozik a pultos lány, s csak az után esek neki Noahnak. Torkom szakadtából üvöltök vele, de szerencsére a hangos zene miatt nem fogja senki sem hallani.
- Ha egy haja szála is meggörbül a mai este folyamán, én esküszöm, hogy kicsinállak- az utolsó szavak kiejtésekor már nekifeszülve állok, készen arra, hogy ha kell, megüssem vagy felkenjem a falra.
Nem várom meg a válaszát, csak kirontok az irodahelyiségből és egyenesen a női mosdó felé igyekszem. Számomra hihetetlen, hogy senkinek nem jut eszébe itt keresni, hiszen, ha itt nincs, akkor csak az utcán lehet, az pedig ezen a környéken veszélyes. Kötelességemnek érzem minél hamarabb megtalálni őt. Ha nem is maga miatt, de Louis és magam miatt is.
Sikítás.
A hang hallatán gondolkodás nélkül rontok be, nem érdekel, hogy semmi keresnivalóm nincs itt. Mia a széttört tükörrel szemben áll, a karja csupa vér, a falakról folyik a víz. Érthetetlen káosz uralkodik körülötte.
- MIA!- odarohanok hozzá, mielőtt összecsuklik. Kétségbeesetten állok vele a mosdó közepén, mire megérkezik Noah is. Végre kiül valami érzelem az arcára: ő is meg van rémülve. Hát legyen is, mert ezt a lányt valószínűleg a tudta nélkül bedrogozták, és ha bármi történik vele, azt nem bocsátom meg neki. Senkinek sem.- Erről beszéltem! Szerinted jól van? Szerinted ez így normális? Mert szerintem kurvára nem. 
- Miért hiszed, hogy én voltam? Szerinted lenne rá okom, meg egyáltalán. Van egy éjszakai szórakozóhelyem, gondolod, hogy vagyok olyan hülye és belevágok a drogüzletbe, hátha lesittelnek? Biztos, hogy nem.- megragadja a lány kezét, én is átkarolom őt, hogy ki tudjuk vinni, de együtt nem megy. A szemem vérben forog, ahogy ránézek, felkapom a lányt, mielőtt elkezdené össze-vissza rángatni. Nem merek kockáztatni, a karjaimban tartott lánnyal rohanok a kijárat felé.
- Hívj egy mentőt- pár másodpercre lefagy a pultos lány, de mire visszanézek az ajtóból, már a telefonban tájékoztatja a vonal másik végén lévőt a történtekről.
Mia nyöszörög, sír, végül nevet. Ijesztő, és nagyon remélem, hogy nem fog erre emlékezni, mert elborzadna magától. A hideg betonon ülök, Miával az ölemben. Egy gyerekdalt dúdolgat, lehunyt szemmel, és néha elmosolyodik. Mikor eltorzul az arca, megszorítom a kezét, és suttogok neki. Nem tudom, felfogja-e, vagy egyáltalán tudja-e, mi történik vele, de engem megnyugtat, hogy mégis csak teszek érte valamit.
Az utca végén bekanyarodik a mentőautó, viszonylag távol van, de a sziréna hangja ide hallatszik. Néhány utcabeli lakás ablakában felvillannak a lámpafények, ilyen távolságból gombostűfejnyi minden arc, amelyik kíváncsian leskelődik errefelé.
Mire mellénk ér, a mentő már jócskán lelassít. Kinyílik a hátsó ajtaja és kettő, nálam valamivel idősebb férfi száll ki. Se szó, se beszéd, kiveszik Miát a karjaim közül és a hordágyra fektetik.
El kellene mondanom nekik, tudniuk kellene róla, de nem merem, hiszen még mindig nincs bizonyítékom, Noah tagadni fogja, így maradok a tisztességtelen B verziónál.
- Láttam, hogy koktélozik, nem beszélt senkivel, nem táncolt, egyszer csak rosszul lett. Véresen jött ki a mosdóból. Ez minden, amit tudok- szerencsémre csak sejtelmes fények vannak erre, nem látszik az arcomon, hogy hazudok. Végig hazudok. Mia nem egyszerűen rosszul lett, de nem kockáztathatok, ha ennyit tudnék, akkor is tudnának rajta segíteni egy kórházban.
- Kihoztam minden holmiját- a szőke lány, aki ma este már annyit segített, most is aggodalmas pillantásokkal nézi végig, ahogy Miát megpróbálják lekötözni a hordágyra, a sírdogáló lány végül eltűnik a mentőautóban- Remélem nem lesz nagyobb baja szegénynek.
- Én is. Köszönök mindent- megölelem, majd én is beszállok az autóba.
Hosszú óráknak tűnik, mire beérünk a kórházba, akármit kérdeznek tőlem, meg kell gondolnom, hogy válaszoljak-e egyáltalán, vagy ha igen, mit? Hiszen elvileg én nem ismerem őt, gyakorlatilag viszont bármit elmondok róla. 

A váróban kell maradnom, nem vagyok hozzátartozó, "csak a megtalálója". Kínomban már bejárok minden egyes emeletet, mégsem nyugszom meg. Visszatérek a recepcióra, kérek egy üres lapot és egy tollat, majd a büfé előtti asztalok egyikéhez leülve vadul írni kezdek. Ha már nem adhatják ki neki a személyazonosságomat, így meg kell tudnia a történteket. Név nélkül el is fogja hinni nekem, talán hallgat rám, vagy hálás lesz egyszer a sorsnak, hogy van, aki jót akar neki.