21. Too good to be true

Drága Olvasóim!

Elnézést a kései update-ért, sajnos most ez így jött össze, akárhogy próbálkoztam, hamarabb sehogy sem tudtam megoldani. Azért remélem, még nincs túl későn.
Továbbra is várom a véleményeket, a Ti véleményeteket.:)
Szép estét, és jó olvasást!

xx Lu

Louis Tomlinson:

A bőröndjeim hangja, amint végigszántják az emeletet, olyanok, mint egy kiáltás az éjszaka közepén, mint mikor egy gyerek felsír. A lépcső legfelső foka előtt megállok egy pillanatra.
Valami hiányzik. Valami, amit magamnál kell tartanom, hogy ne érezzem magam olyan magányosnak az utazás alatt, sem akkor, amikor egyedül hajtom álomra a fejem. A bőröndöm ezúttal csak egy csattanást hallat, ahogy a kemény műanyag a járólapnak esik dühödten, én pedig gyors léptekkel tartok a fürdőszoba felé, hogy feltúrjam az oda ledobott ruhákat. Kétségbeesetten keresem, de nincs sehol, mindegy, hol keresem. Mielőtt feladnám, vagy még jobban felbosszantanám magam, átnyargalok az emeleti hálóba. Minden pang szinte az ürességtől: a polcok lepakolva, nincs itt semmi az ágyon és a többi bútoron kívül, hiszen jóformán elköltözöm. Épp ezért hiszem könnyű feladatnak, hogy egy ilyen, kicsinek nem mondható apróságot megtaláljak.
Emlékszem, hányszor kíséreltem meg visszaadni, de valahogy sosem volt rá alkalmam. Rengeteget hibáztattam azt a darab rongyot, különféle gondok s bajok alatt, amik az elmúlt hetekben foglalkoztattak engem, néha minket. Mert hogy már nem beszélhetünk rólam és Róla, csak rólunk, ahogy megismertem, és ő is engem, hogy a bizalmába fogadott. Ez valami más. Nem szerelem, ugyanis az Eleanor iránti érzelmeimhez egyáltalán nem foghatóak- ahhoz semmi. A barátom, a testvérem, a támaszom. Valaki, akiért semmi sem lenne már úgy igazán sok, az átlagosnál már jóval többet képes lennék megtenni az ő épségéért, biztonságáért. Pontosan ez az, ami miatt szükségem van arra a pulóverre, amit tőle kaptam, amit már rég vissza kellett volna adnom, vagy legalább pénzt adnom érte- nem az enyém, nem az övé, mégis én birtoklom általa. Olyan ez mint a boldogságunk.
A szekrényajtókat kivágva, a gondosan visszahajtogatott holmikat levágva a földre keresek tovább, meg kell lennie, hiszen a saját szememmel láttam. Mikor végre a kezemben tartom, kisimítom a keletkezett apró gyűrődéseket és ráncokat, majd magamra kapom. Ebben fogok mutatkozni a reptéren is, hogy lássa, igazán fontos lett a számomra, akár hiszi, akár nem. 
Fáj, ha arra gondolok, az ostobaságom miatt most valószínűleg a pokolba kíván, nem veszi fel a telefont, de leginkább félek, hogy elvesztem azt a bizalmat, amit eddig nyújtott, Amit olyan nehezen vívtam ki magamnak.
Hiába pakolok össze már rutinosan és hagyom magam mögött a lakásomat, most valahogy igazán nehezen megy. Lehuppanok a megpakolt táskák mellé és csak bámulok előre.
Ha Miát is elvesztem, abba már tényleg beleőrülök. Amikor megkért, engedjem őt el, ugyan azt láttam a szemében, mint mikor Eleanor vetett véget mindennek, ami köztünk volt. Szavakkal nem igazán lehetne elmondani, valahol a csalódottság, a fájdalom és a lemondás között van, vagy talán pont ezeknek a tökéletes elegye.
Az emlékek hatására előveszem a telefonom, ami még rengeteg olyan emléket őriz, amelyről csak mi tudhatunk, El és én. A képeinket visszanézve, ugyan nem azt a mardosó, égető fajtát, de érzek némi fájdalmat, hiszen tudom, hogy szeret. Aznap, amikor átjött néhány fontosabb dolgáért, elárulta magát. A viselkedésével, azzal, hogy milyen gyorsan kipirult. Egyszerűen az nem létezik, hogy nem szeret, és én is szeretem őt...azaz nem. Én őt is szeretem.
Hiszen, kár lenne tagadni, akárhogy is próbálom, Mia annyira - a lehető legjobb értelembe véve - alattomos módon férkőzött a gondolataimba, hogy már késő visszafordítani ezt a folyamatot. Amikor megcsókoltam, már egyáltalán nem éreztem magam részegnek, sőt, azt is ki merném jelenteni, hogy már az alkohol befolyásolni sem tudott, ösztönösen húztam közel magamhoz, féltem belenézni a szemeibe, aztán elmerültem. Mintha egyszerre megszűnt volna minden és mindenki, csak őt láttam magam előtt, még Eleanor arca sem tűnt fel, pedig sokszor előfordult ez, mikor Mia társaságában ütöttem el az időm. Végül minden bátorságom összeszedve megcsókoltam, éreztem, hogy megremeg a lába, és akárhányszor erre gondolok, meg sem fordul a fejemben, hogy bármit is másképp csináljak. Ha visszatekerhetném az időt, talán jobban vigyázok rá azon az éjjelen.
A telefonom rezegni kezd a kezemben, amitől kis híján el is dobom, végül épségben marad. Liam.
- Mondd- se egy köszönés, semmi. Minek? Ha ilyenkor hív valamelyikük, szinte biztos, hogy nem az esti híreket akarják megbeszélni velem, amit a BBC-n láttak, ez szinte biztos, ezért felesleges mindenféle formalitás.
- Hogy ment?- meséltem neki korábban is Miáról, ráadásul őt hívta fel akkor is, amikir rosszul lettem. Talán Zayn és ő azok, akik tudják, mennyure fontos nekem ez a lány. Harry továbbra sem kedveli, Niall pedig kijelentette párszor, hogy addig nem fog ebbe beleszólni, amíg úgy érzi, kézbn tartom a dolgokat.
- Azt hiszem, nagyon csúnyán elrontottam- ujjaimmal végigszántok egyre csak hosszabbodó tincseimen, majd megigazítom a pulóvert magamon. Megpróbálok pótcselekvéseket keresni, hogy addig se gyújtsak rá: olyan sokáig kibírtam, nem most adom fel.
- Mit csináltál?- egyáltalán nem hallok ki semmi olyasmit a hangjából, hogy neheztelne rám, de nevetni sem fog.
Belekezdek a mesélésbe, egészen onnan, hogy megvártam a kávézótól nem messze, és egészen odáig jutottam, hogy elküldött.
- Nem tudom, mit csináljak, mert ezt most baromira elrontottam- nem várom el azt, hogy Liam azt felelje, minden rendben vagy hogy nem is alakulnak rosszul a dolgok, mert még a hülye is látja, mennyire elcseszek mindent magam körül.
- Jót fog tenni egy kis távolság, hidd el - én pont attól tartok, hogy túlságosan is eltávolodunk majd egymástól, ám úgy döntök, hogy ezt magamban tartom. Most legalábbis még biztosan nem árulom el senkinek, mert félek, hogy igazzá válik.- Ha hazamész, próbáld meg felhívni, hogy legaláb szóban el tudjatok köszönni egymástól.
- Rendben- a cipőm orrával topogni kezdek a laminált járólapon.
- A reptéren találkozunk, remélem addig nem csinálsz ennél nagyobb ostobaságot - nem sértődök meg, teljes mértékben igaza van. 
Még hosszú másodpercekig bámulom a képernyőt, ahonnan Eleanor mosolya sugároz némi energiát felém. Halványan elmosolyodok én is és lassan összeszedem magam. Kabát, kézi pottyász, iratok, valami kényelmes nyaktámasz, kütyük és a koffereim. Ez minden, amit magammal viszek, és a remény, hogy mikor legközelebb álomra hajtom a fejem ebben a házban, már nem leszek egyedül. 
Halk susogást hallatnak a , próbálok egyensúlyozni a kijáratig. Az ajtóban kénytelen vagyok ismét megtorpanni, rendezkedek, majd nehézkes mozdulatokkal lenyomom a kilincset. Lábbal rásegítek az ajtóra, ami így lendületesen kivágódik. Amivel szemben találom magam, belémfojtja azt a kevés levegőt is, amit még nem sikerült kifújnom. 
Ártatlan őzike szemek néznek rám, megszeppenve és rémülten. Én is hasonlóan reagálok, még a kézi táskám is elejtem hirtelen, nem értem mi történik. 
- Szia- Eleanor csak áll, kezében szorongat valamit, amit nem nagyon látok a rengeteg börönd miatt, de azt rögvest észre veszem, hogy be van csomagolva, mert ilyen szépen csak ő tud papírba rejteni dolgokat.- Reméltem, hogy még itt talállak. Harry mondta, hogy haza utazol néhány napra a turné előtt.
- Szia, igen. Legalább is ezt terveztem- zavartan felnevetek. Miért szerencsétlenkedek megint? Itt ácsorgok, mint egy darab fa, ahelyett, hogy megölelném vagy normálisan köszönteném. Hát gratulálok Louis, remek kommunikációs kísérlet - Bejössz?
- Nem, nem akarlak zavarni, csak...fogalmam sincs, hogy miért vagyok itt Louis, de nem tudtalak elengedni bármiféle búcsú nélkül- szempillái másodpercenként legalább ezerszer megrezzennek, a hangja is akadozik. Nagyon édes ilyenkor, nagyon szívesen magamhoz ölelném hogy megnyugodjon, de sejtéseim szerint nem értékelné.
- Te sosem zavarsz- bátorítóan rámosolygok, lábbal félrehúzom a táskáimat, berúgom őket a küszöbön- Gyere be.
- Miattam ne halogasd a hazautat- bátortalanul előrébb lép, de a küszöb túloldalán marad.
- Ha idejöttél, akkor annak biztosan nyomós oka van, amit jogom van tudni, nem?- őszinte boldogsággal nézek Rá, a Nőre.
- A beszélőkéddel még mindig nincs gond- elfojt egy angyali mosolyt, végül beljebb merészkedik- És igen, oka van a felbukkanásomnak.- Lesgítem a kabátját és magam elé engedve követem a nappaliba.
- És mi lenne az?- tiszteletben tartom őt és a jelenlétét, ezért megfelelő távolságra ülök tőle; köztünk van az üvegasztal, így nem kerülök kényelmetlenül közel hozzá.
- Tudod...- nehézkesen kezd bele, ezért megpróbálok minél többet segíteni, továbbra is bátorítom őt, tartom a szemkontaktust, anélkül hogy rémisztően bámulnám kiguvadt szemekkel.- Gondolkodtam. Rengeteget. Volt, hogy emiatt az egész januári dolog miatt nem voltam képes a lakásomból sem kimozdulni. Undorodtam magamtól, a döntésemtől, és hiába akartam neked jót, önzőnek kell lennem, és el kell mondanom neked, mennyire hiányzol, mert igen. Hiába próbáltam már milliószor bemesélni magamnak, hogy így lesz a legjobb, egyszerűen képtelen vagyok elviselni a hiányodat. Nem várom el tőled, hogy bocsáss meg mindent, nem akarom elfeledtetni az elmúlt heteket, valószínűleg nem is tudnám. Csak azt szeretném, ha várnál. Tudom, hogy idegőrlő, meg persze ez valami női ostobaság lehet, de arra viszont már képtelen vagyok, hogy egy az egybe folytassunk mindent.
A döbbenet hamar kiül az arcomra, nem hiszek a fülemnek. Érzem, hogy vér tódul az arcomba, közben mégis azt érzem, elhagy minden erőm. Mintha csak nyakon öntöttek volna egy vödör jeges vízzel, aztán felpofoztak volna.
- Most akkor ez azt jelenti, hogy...?- félek attól, hogy hogyan fejezi be El a mondatomat, hitetlenkedve nézek rá.
Roppant furcsa, hogy pont most közli mindezt velem, akkor, amikor már majdnem letettem arról, hogy egyáltalán felvegye nekem a telefont, vagy szóba álljon velem. Azzal nincs semmi baj, hogy most itt van és ezt mondja, de mindemellett motoszkál bennem valami. Valami, ami szerint ez így nem jó. Ennek nem így kellene történnie, ugyanis túl szép, hogy igaz legyen.
- Őszintén szólva, nem tudom, hogy mit jelent vagy mit jelenthet Neked, nekem csak egy ostoba meggondolás, hogy megint felrúgok mindent és nagyon sajnálom, hogy ilyen rosszkor zúdítom rád mindezt, a turné meg minden felhajtás előtt- megdörzsöli az arcát és csak most veszem észre, milyen viharvert. Pont, mint egy kismadár, aki szembe széllel akart repülni: a haja összekócolódott, valószínűleg túl sokszor túrt bele, a szemfesték, már ami maradt belőle, halvány foltokat hagyott az arcán. Sírt?
- Kincsem, tőlem aztán nem kell tartanod- teljesen ráhajolok az üveglapra, hogy elérjem az apró kézfejét, amiben most egy zsebkendőt szorongat, amit már milliószor összegyűrt ez alatt a pár perc alatt.- Nagyon örülök, hogy idejöttél. Nagyon.
- Köszönöm- szinte ki se mondja, suttog, ezt az apró szócskát is csak a szájáról tudom leolvasni.
Átszelem a kettőnk közt lévő távolságot, leguggolok elé, összegörnyedt felsőtestét óvatos mozdulatokkal húzom magamhoz. Annyira régen öleltem meg, olyan rég értem hozzá, hogy félek, ez mind köddé válik. Érzem, hogy remeg, és már-már kellemetlenül érzem magam attól, hogy közrefogom őt a karommal, amikor bátortalan mozdulatot tesz ő is, kihúzza kettőnk közül mindkét kezét és a derekamba kapaszkodva nyomul hozzám közelebb. Arcát elrejti a pulóverembe, szép lassan alább hagy a szipogása és a remegése.
Hosszú perceket töltünk egymás karjaiban, mozdulatlanul. Hallgatom a heves szívdobbanásait, egyenletes levegővételeit, és megpróbálom elraktározni az illatát, hogy bármikor eszembe juthasson, milyen is ő valójában. És hogy milyen is ő? Fejét felbillenti, de csak annyira, hogy a szemembe tudjon nézni. Barna íriszei csillognak még a könnyektől, szája sarkában azonban már ott bujkál egy apró mosoly, ami pillanatok alatt elvarázsol. Itt van. Velem. Miattam.
Fel sem fogom, mi történik, mire feleszmélek, egyik keze már a mellkasomon nyugszik, másikkal beletúr a hajamba, ajkaink pedig mohón falják egymást. Elég kényelmetlenné válik mindez, ezért lassan guggoló helyzetből leülök a szőnyegre, az új szőnyegre, amit Eleanorral tehetnék tönkre. Mihelyst stabilabbnak érzem magam, az ölembe húzom a lányt. Akárhányszor szétválnak ajkaink, hogy levegőhöz jussunk, édesen szuszog, annyira izgul, hogy ismét remegésbe kezd, a térdei, a keze, mindene. Halkan felkuncogok, mielőtt lecsapnék rá. Csak akkor vesztem el a fejem, amikor keze a hajamból lecsúszik a hátamra. Ujjaival végigmarja a pulóverem hátulját, mire jobban köré fonom a karom és felállok vele a földről. Elaraszolok a lépcsőig, majdnem orra bukok egy elhagyott kacatban, ami kicsal Elből egy csilingelő kacajt, ám egy pillanat alatt visszatalálunk a másikhoz, és miközben felfelé haladunk, úgy lesz egyre kevesebb begombolt blúz, feleslegesnek tűnő felső rajtunk. A félig kipakolt, ám sikeresen kuplerájosan hagyott hálóba lépve a megmaradt gátlásainkat is levetkőzzük, a ruháink halk puffanással érnek földet. Az ölemben tartott lány fájdalmas lassúsággal döntöm az ágyra, miközben megpróbálom minél inkább kifejezni a csókjaimmal, mennyire kívántam már őt és mennyire hiányzott.
Elképesztően régen láttam így Eleanort, és nem csak a testére gondolva. Felszabadult, mosolyog rám, süt róla a boldogság és ez engem is megnyugtat. Végre, amire hetek, sőt hónapok óta várok, egyszeriben megtörténik, Ő itt van, és ha nem is sokáig, de még mellettem marad. 
Minden problémámnak búcsút intek, nem rágódok tovább azon, milyen lesz magányosan útnak indulni, megfeledkezem arról a doboz cigiről, ami a mai napig a fiókban hever és igen csak megcsappant tartalma oda-odavonzza a figyelmem, arról a félig elfogyasztott rumról, ami egy korábbi kudarcba fulladt próbálkozásom eredménye, a pulóverről, ami most ugyan úgy a padlón végezte, mint akármelyik ruhadarab, attól függetlenül, hogy kitől van vagy mennyit ér. Mert ez már mind mind nem számít, csak az, hogy most mi történik.
Mia sem jut már eszembe, mert megőrjít ez a lány alattam.
A családomhoz sem jutok el ma már, legfeljebb holnap.
De nem egyedül megyek.
Már nem.