17. The day after

Drága Olvasóim!

Elérkezett az idő, amikor már nem éjjelente frissítek. Elmúltak azok a hetek, amik a hajnalba nyúló irogatásról szóltak, nincs több késő esti gépelés. De! Ez nem jelenti azt, hogy nem is lesz semmi. Ez az utolsó bejegyzés egy időre, ami ilyenkor kerül fel, mostantól fényes nappal érkeznek a részek, legalábbis kéthetente.
Ismét csak meg kell köszönnöm a kedves szavakat, szebbé tették a hetem egy részét!:)

Kitartást a sulihoz és legyetek rosszak,

xx Lu

Louis Tomlinson

Az éles fájdalom mindenhol, elviselhetetlenül és kitartóan támadja meg a fejem, a nyakam, a hátam, egyszerűen mindenem. Szédelegve nyitom ki a szemem, de azonnal vissza is csukom, mert a nappaliba beáramló napfény kis híján megvakít. Vakon tapogatózom magam mellett, Miát keresve, ám csak hűlt helyét találom.

- Miaaa- panaszosan felnyögök, és reménykedek abban, hogy valahonnan meghallom a hangját, a lépteit, ahogyan siet felém, vagy csak elcsitít, hogy fejezzem be a hangoskodást.

Csend.

Nem szól rám, nem terem mellettem. Egyszerűen nincs itt, ami elkeserít.

Megpróbálok felülni, két kézzel támaszkodok meg a térdeimen, fejem előre billen. Fáj mindenem, bár nem feltétlenül az alkoholtól, mindinkább a kényelmetlen kanapétól. Kétség kívül nem arra találták ki, hogy az ember beájuljon ide az éjszaka közepén, enyhén ittasan egy lánnyal. Egy lánnyal, akit megcsókoltam, és nem bántam meg. Nem tudom megbánni, és nem is akarom, most még nem. Nem is igazán értem, hogyan jutottunk el idáig, na nem mintha több is történt volna. Zavaros minden, minden, amire emlékszem, csupán annyi, hogy ott áll előttem, csillogó szemmel, kipirult arccal, fáradtan, részegen és gyönyörűen.

Mi a francot képzelek én?

A telefonom után nyúlok, megpróbálom felhívni őt, hiszen teljesen egyértelmű, hogy nincs itt. Nekem viszont szükségem van rá. Meg kell beszélnem vele ezt a csók dolgot, mert én még mindig Eleanort szeretem, és a terv nem az, hogy összetörjek egy szívet, hanem hogy az enyém helyre jöjjön. Önzőség vagy sem, ez így van.

Minden porcikámmal arra összpontosítok, hogy meghalljam a hangját, szinte beleég az agyamba a monoton búgás, mire rájövök, hogy nem jártam sikerrel. Többszöri próbálkozás után feladom, a telefont ledobom magam mellé és az ablakhoz sétálok.

A fiókom mélye igazi kincseket rejt; néhány jegyzetet, telefonszámokat, egy karkötőt, de most egyikre sincs szükségem. Addig keresgélek, míg rá nem bukkanok a cigarettámra. 

Elég régen nyúltam hozzá, csupán néhány darab hiányzik a dobozból. Egyszerűen nem kívántam, most mégis úgy érzem, szükségem van arra, hogy a nikotin és a kátrány szétáradjon a testemben. Sietősen, remegő ujjakkal veszek ki egy szálat, ajkaim közé szorítom és félig hunyorogva nézem végig, ahogy az öngyújtó lángcsóvát lövell ki, ezzel meggyújtva a vékony papírt. Hatalmas levegőt veszek, érzem ahogy a füst leszalad a légcsövemen, megtöltve mindenféle káros anyaggal a tüdőmet, majd fokozatosan engedem ki a benzolos levegőt a számon és az orromon.

Nyugalom. Ezt érzem legbelül. Tudom, hogy fel akar törni, el akarja hessegetni a rosszat, a fájdalmat, mégis, mintha időre lenne szüksége, minduntalan eltűnik, és engedi, hogy valami sötét kerüljön a felszínre.

Lepöccintek egy jókora adag hamut, megfigyelem, hogyan hullik le az ablakpárkányra, és onnan hogyan fújja le a szél. Szédelgek az oxigénhiánytól, ennek ellenére nem dobom el a cigit, csak még erősebben tartom, és utolsó lélegzetemig szívom. Mikor már a füstszűrő kezd átmelegedni, egyszerűen elnyomom és elhajítom valahova. Nem érdekel, ahogyan semmi más sem. Csak beszélni akarok Miával, helyre akarom hozni a dolgokat Eleanorral. Hát ekkora kérés ez? Hogy végre boldog legyek? Mit ér a milliós lakásom, a drága autóm, a szabadidőm, ha nincs kivel megosztanom? 

A zavaros gondolataimból a telefonom csörgése rángat ki. Szinte pillanatok alatt újra a készülékkel a kezemben állok, ám a hívó nem éppen az, akit vártam.

- Mondd, Zayn- magam is meglepődök, mennyire pocsék állapotban vagyok, ezért megköszörülöm a torkom.

- Azt hittem már valami baj van. Hol vagy?- sértődötten cseng a hangja, amitől hirtelen tör rám a félelem: mit felejtettem el?- Már itt várunk rád legalább fél órája.

- Kivel vársz rám, hol és miért?- tényleg fogalmam sincs, hol kéne lennem ebben a percben, ami valljuk be, kínos.

- A stúdióban? Louis, ne szórakozz velem, mikor érsz ide?- döbbenten dobom el újra a kezemben lévő telefont, felrohanok az emeletre, hogy átöltözzek, befújom magam parfümmel, majd robogok is le a kabátomért. Rekordsebességgel kapom össze magam, kettesével veszem a lépcsőfokokat a garázs irányába, ám amikor kinyitom az ajtót, igencsak meglepődök. A kocsi sehol. 

Persze, az étterem...

Anélkül, hogy pánikba esnék, hívok egy taxit, majd rögtön tárcsázom az étterem számát, hogy elhozassam az autómat. Pocsék egy reggel ez, vagyis inkább délelőtt, hiszen jócskán elmúlt 10 óra, mikor felkeltem. 

Amilyen hamar csak tudok, beülök a taxiba és diktálom a címet. Az út nagy része teljesen ismeretlen számomra, mert nem győzök bocsánatot kérni a többiektől, amiért kiment a fejemből ez az egész munka-dolog, az éttermet meg úgy kell kergetnem telefonon keresztül, hogy legalább valaki hajlandó legyen felvenni a rohadt telefont és elszállíttassa az autómat a lakásomhoz.

Fáradtan esek ki a stúdió előtt a hátsó ülésről. Sietősen kifizetem a fuvart, majd a lépcsőn felrohanok az üvegfalba épített bejárathoz. Belépve arcon csap a kellemesen meleg levegő, örömmel veszem észre hogy itt legalább nem olyan nedves a levegő, mint az utcán, ahol mindent köd borít, még nap közben is, és a legtöbb autón versenyt futnak az idővel a lecsapódott párából alakult vízcseppek. Ezzel ellentétben itt körülöleli az embert a nyugalmat árasztó modernség, a tág helyiségekben friss a levegő, tiszta, portól mentes. A nyers, fenyő színű pultok mögött elegáns blúzt és fekete szoknyát viselő nők ücsörögnek, a közlekedőkön hasonló eleganciával rendelkező férfiak lebzselnek, mintha nem mindig ugyan azokról a gusztustalan pletykákról lenne szó, vagy a hétvégi legénybulikról, én pedig rutinosan indulok el a megfelelő folyosó irányába, kínosan ügyelve arra, hogy köszönjek mindenkinek, mindeközben ne legyen feltűnő az állapotom. 

Elővigyázatosságból beveszek néhány mentolos cukorkát, mielőtt belépnék a hangszigetelt helyiségbe- nem hiányzik, hogy mindenkinek rögtön a legelején világossá váljon, másnapos vagyok. Nem vetne rám túl jó fényt, ráadásul az ábrázatom sokkalta rosszabb, mint ahogyan valójában érzem magam.

- Jó reggelt, Louis- nem, nem igazán van jó reggelem, de egy laza, amolyan "én megtehetem, mert úgyis mindig kések" mosollyal elintézem az ironikus köszöntéseket.

- Szebbet és jobbat mindenkinek- végigfuttatom a tekintetem a társaságon. Rajtam kívül a legtöbben kipihentek, az ismerős arcok hirtelen idegenné válnak, hiszen a szemek alatt nem húzódnak sötét karikák, a bőrük napsütötte, egészséges barna. Ha ezek után magamra nézek, nem ezt látom, hiszen az én valóságom nem olyan, mint az övék. Én nem töltöttem trópusi tengerparton a télre csúszott nyári pihenésem, nem volt mellettem senki, akit esténként mediterrán étterembe vihettem volna, az én bőröm fehér, mint a frissen hullott hó, a szemem alatt csak halványodott a lilás fekete folt, és a többiekkel ellentétben nem szedtem fel egy dekát sem, csak elhagytam néhány kósza kilót.

- Örülök, hogy megérkeztetek mind épségben- fáj a fejem, szédülök, a rengeteg férfiparfüm elegye marja a torkom. Megtámaszkodok az asztallapon, a lehető legkisebb feltűnést keltve. Már azt sem tudom, kinek a szájából hangoztak el az előbbi szavak. Ez nem egyszerű másnaposság, valami más. Oxigénhiány. Bűntudat. Magány. Minden.

- Louis, minden rendben?- Niall aggódó pillantásával találom magam szemben. Aprót bólintok és lenyelem az idő közben parányira zsugorodott cukorkákat.

- A lehető legnagyobb rendben- fájdalmas félmosolyt eresztek, magamat ellökve a bútortól indulok meg a székem irányába.

Zayn a jobb, Liam pedig a bal oldalamnál foglal helyet. Ez jó, mert ha ne adj Isten arra kerülne a sor, hogy elájulok megint, az ő csontjaikat nem hogy nem törném el, de szinte lepattannék róluk.

Felhangzik a Half a heart első akkordja, érzékelem, amint Liam megszorítja a szék ülőkéjének a szélét, Zayn pedig mély levegőt vesz. Balomon ülő bandatársam hangja felcsendül. Keserűen és kristály tisztán. Mindig is irigyeltem, amiért könnyebben átlényegül, hogy sokkal egyszerűbb neki átadni az érzelmeket a közönségnek, mint nekem. Mert mi az, ami a legtöbb ember számára megmarad? "Oh, Louis, az a srác, aki folyton viccelődik és boldogan vigyorog!" Nos, a dolgok úgy állnak, hogy jelenleg egy darab rongy vagyok, aki lassan elkopik.

- Louis!- Harry csalódottan csattan fel. Megint elfelejtettem belépni. Nem hogy időben nem sikerült, de egyáltalán nem vettem észre, hogy énekelnem kéne. Pedig nem ártott volna.

- Bocs srácok, kezdjük elölről. Menni fog- nem. Hazudok önmagamnak, mert nem megy. Eleanor nélkül egy senkinek éreztem magam, most pedig, hogy hagytam Miát lelépni a csók után, hogy nem keltem fel hozzá hajnalban, hogy jól van-e, hogy elengedtem a karjaim közül..még inkább senkinek érzem magam.

Sosem akartam fájdalmat okozni másoknak, pláne nem olyanoknak, akik fontosak számomra és sok mindent tettek értem. 

Újra meghallom az ismerős dallamot, ezúttal magamban énekelek Liammel, majd Zayn szólóját is követem. Harmadikként énekelem a szívhez szóló sorokat, beleadok minden tőlem telhetőt. A bemagyarázott hazugságokat, beteg gondolatokat kiénekelem magamból. Végig egy dolog lebeg a szemem előtt: most jobb lesz. Jobb leszek én is, küzdeni fogok, hisz nem akarom úgy végezni, mint a dal magányos fele, aki csak sír egy lány után, kesereg és elgyengül. Az a fiú akarok lenni, akinek nincsenek problémái, aki elég tökös ahhoz, hogy visszahódítsa élete szerelmét, ha kell, egy másik csodás lány segítségével.

A gondolataim olyan gyorsan röpítik az időt, hogy véget ér a sokadik dal is, s mind az öten kissé fáradtan dőlünk hátra. Jól esik újra itt lenni, együtt, ezeken a borzasztóan kényelmetlen székeken ülve, mikrofonnal a kezünkben. Hiszem, hogy a zene terápia. Nem is kell bizonygatnom: Niall távol a családjától tölti az év nagy részét, sokszor lehangolt emiatt. Liamnek, hozzám hasonlóan, labilis magánélete van, ami felemészti az embert. Harry kénytelen válogatott hülyeségeket olvasni önnön magáról és az állítólagos kedveseiről. Zayn pedig görcsösen ragaszkodik menyasszonyához, amit teljesen megértek. Nehéz nekik is egymás nélkül, pláne most, hogy lassan útnak indulunk. És én? Én szenvedek a magánytól, Eleanor és a családom hiányától. Viszont még mind az öten itt vagyunk, élünk, és képesek vagyunk mosolyogni, ez pedig csak is és kizárólag a zene érdeme és a daloké, amin együtt dolgozunk, nevetünk, és amik egyenként válnak a darabjainkká, amik ha hiányoznak, felismerhetetlen másai vagyunk magunknak.

- Louis, beszélhetnénk?- Harry feltűnésmentesen hív félre, kezembe nyomva egy üveg ásványvizet. Amint megpillantom a műanyag palackot, különös vágyat érzek, hogy legalább egy tartálynyi folyadékot juttassak a szervezetembe. Kapkodva veszem el tőle az üveget, és kilépve a folyosóra, húzóra leiszom a felét.

- Mire vagy kíváncsi?- megpróbálom félretenni minden rossz érzésemet ezzel a baráti csevejjel kapcsolatban, de nem megy. Harry vádlón néz rám, ölbe tett kézzel, a falnak támaszkodva.

- Szerinted?- szemöldöke az égbe szalad, én pedig, miután felfogom a célzását, csak megforgatom a szemem.- Louis, még mindig nem vagy jól, elhiszem. Viszont ezzel az önsajnálattal, a magadba fordulással és az ivással nem mész semmire.

- Szóval erről van szó- teljesen félreértjük egymást, ez nyilvánvaló.- Nyugi Harry, nem menekülök az alkoholba, csak tegnap elmentünk Miával vacsorázni és kicsit iszogattunk. Sokkal jobban vagyok, mint hinnéd.

- Mia? Jaj, Louis..- a fejét fogja, közben nemet int. Nem értem, miért reagál így.

- Azt hittem, megbékéltél a gondolattal- felbosszant a viselkedése és a hozzáállása. Emlékszem, hetekkel ez előtt pontosan ilyen fejet vágott, ha szóba került Mia, mint most.

- Szimpatikus lány, meg minden, de ha Eleanor fontos lenne számodra, nem lógnál hosszú lábú focistákkal.

Nem hazudok, ha azt mondom, mélységesen bántóak ezek a szavak, pont az ő szájából. Liam, Zayn, és Niall miért nem vonnak kérdőre? Ők miért nem akarnak beleavatkozni az életembe? Ők miért fogadják el, hogy van rajtuk kívül más is, akivel szívesen töltöm a szabadidőmet? 

- Ez nem volt fair- sarkon fordulok, egyenesen a kijárat felé haladok. Megsértve érzem magam. Még hogy nekem nem fontos Eleanor? Akkor szerinte miért vettem nyakamba a várost, miért akarom megtalálni a megfelelő helyet? Miért írtam neki levelet, miért próbáltam ezerszer bocsánatot kérni azért, amit még talán el se követtem? Miért üldöztem a szeretetemmel, miért féltettem mindentől? Miért?

Felvetődik viszont valami. Kétség kívül szeretem Eleanort, tisztelem azt, amit csinál és támogatnám minden jövőre vonatkozó tervét, még ha én nem is lennék benne- remélem nem így lesz-, de akkor miért éreztem szükségét éjjel annak a csóknak? Határozottan vágytam rá, ezt akartam: érezni a lüktető ereket a kezem közt, amint zubog benne a vér. Puha, rózsaszín ajkakra vágytam, eper ízű, finom csókra. És azzal is tisztában voltam, kivel szálltam ki a taxiból, kit akartam aznap este egy kicsit lenyűgözni, kin akadt meg a szemem az első pillanatban, kinek festett elragadó pírt az arcára a pezsgő, kit segítettem át a lakásom küszöbén, kinek segítettem le a kabátját, vontam a karjaim közé és csókoltam meg. Amelia Villain.

Még soha ilyen nehéz nem volt. Hívjam fel? Hagyjam? Barátok vagyunk, de átléptünk egy bizonyos határt. Én nem foghatom az alkoholra, ő nem fogja szóba hozni. Én folytattam volna, ő leállított. Én meggondolatlan voltam, ő elgyengült. Én belülről rohadok, ő makulátlan.