19. And all these little things..

Drága Olvasóim!

Nos,nem igazán sikerül ez az egész "frissítek-nappal-mert-ráérek" dolog, ezért marad az éjszaka.

Nem is tudom, mikor írtam utoljára ilyen hosszúságú részt, de remélem, a tartalma jobban megfog benneteket. 

Kiváncsi vagyok a véleményetekre, tehát ha elolvassátok, írjátok le, szerintetek mi lesz ez után. Bármit. Egy megérzést, kósza gondolatot, bármit. :) Igazán érdekel, hogy Ti mit gondoltok!

Nem is szaporítom tovább a szót.

Legyetek rosszak!

Csók,

xx Lu

Louis Tomlinson

- Az egész napom kudarcba fulladt. A stúdióban meggyűlt a bajom az énekléssel, aztán Harry, később Mia viselkedése rontotta el a kedvem. Nem tudom, mit csináljak- az egyetlen ember ma, akit nem bántottam meg, és még hajlandó meghallgatni minden siralmas gondolatomat, az az édesanyám. 

Hallom, hogy mély levegőt vesz, próbál tanácsot adni, de tudom, nehéz lehet, hisz egyáltalán nem vagyok ártatlan.

- Pihenj, Louis. Ennél többet ma már nem tehetsz. Holnap kezdődik egy új nap, majd akkor helyrehozol mindent. Addig is, aludj egyet- olyan szelíd a hangja, mintha nem is ember lenne, hanem egy természetfeletti lény. Jól esne otthon lenni, együtt beszélgetni, teát inni, mintha egy normális, szerető család lennénk. Sorra osztani a jó éjt puszikat, elköszönni, álomba merülni, boldogan felkelni. 

- Nem tudok aludni. Haza akarok menni- a sírás kerülget, de megpróbálom tartani magam, már csak anya kedvéért is, hogy ne szakadjon meg a szíve.

- Hamarosan, kisfiam- tisztán hallom a fájdalmat a hangjában, pedig egyáltalán nem akartam, hogy ő is így érezzen.- Próbáld meg, reggel pedig szedd össze a gondolataid, hogy mit akarsz. Ha nem megy, ne felejtsd el, hogy engem bármikor felhívhatsz.

- Szeretlek anya- elfojtott ásítás szűrődik át a vonal másik végéről, így elköszönök. Jobbnak látom nem felbolygatni az emberek életét, és csak a legszükségesebb információ-morzsákat elszórni.- Szép álmokat.

- Neked is, BooBear- még másodpercekkel az után is, hogy megszakítom a hívást, a telefonomat a fülemhez szorítva ülök. A fejemben újra meg újra visszhangoznak az elmúlt órákban hallottak, és úgy érzem, mintha az agyam csak most ébredt volna rá arra, hogy el kéne raktározni ezeket, és valahogy szelektálni a gondolatokat, élményeket, emlékeket.

Végül sajgó fejjel, egy gyors zuhany után a kanapén kötök ki, ahol a párnának még leheletnyi női parfüm illata van. Ölemben sós mogyoró, csoki, és egyéb nyalánkságok, egy tálcán rengeteg tea és egy kupac DVD. A közvetlen környezetemben minden egyes négyzetcentit beborítanak ezek az általános dolgok. Ha most készülne egy kép, és engem levágnának róla, mindenki azt hihetné, hogy egy szakítást követő este, egy átlagos lány hétköznapja, egy magányos nő szombati programja.

De mi van, ha egy férfi kerül padlóra? Engem nem érdekelnek sem a prostik, sem az alkohol. Utóbbival próbálkoztam, de nem arra van szükségem. A dohányzásról is lemondtam egy időre, mert attól sem éreztem magam jobban. Teszek tehát egy próbát a cukorral, a hatásvadász filmekkel és a tavaszi virágokra emlékeztető párnával, amibe belefúrhatom a fejem, ha intenzívebben akarom érezni a belőle áradó, kellemes illatot. Az viszont kétségtelen, hogy ha ezen az estén jobban is érezném magam, csak átmeneti megoldás lenne. Pontosan tudom ugyanis, hogy mire van szükségem. Azaz, vannak sejtéseim, hogy kik azok, akik változtatni tudnának tartósan a mindennapjaimon.

A gondolatok villámként cikáznak végig az elmémen, már nem is figyelek a filmre, hiszen mindig ugyan az történik: a férfi leugrik a felhőkarcolóról, kockáztatja a biztonságot, a halhatatlanságot, de Meg Ryan cserben hagyja. Meghal. 

Lecsukódnak a szemeim. Halványan az emlékeimben él a film betétdala, hangról hangra énekelem magamban, de már teljesen másik világban vagyok, ott, ahol az ember csak úgy lebeg, mindenféle kötöttség nélkül.

- Louis- távolról ismerős hang üti meg a fülem, de képtelen vagyok megmozdulni, vagy egyáltalán reagálni. A végtagjaim zsibbadnak, mindeközben rettenetesen fázok és mintha valami szúrná a talpam.- Louis, kelj fel!

- Öt perc- ez minden, amit reggel képes vagyok kinyögni.

Fogalmam sincs, meddig maradhattam fent az éjjel, de biztos vagyok benne, hogy a szervezetem egyenesen hisztériázik még egy kis alvásért.

- Nincs semmiféle öt perc!- sikerül beazonosítanom Harry hangját, a matatása pedig egyre közelebbről hangzik. 

Puff. Valami puha esik az arcomra, majd ezzel szinte egy időben rántja le rólam Harry a takarót.

- Gyerünk Louis, irány a fürdő! El fogunk késni a stúdióból!- türelmetlenül noszogat, nem csak szavakkal, de ezúttal tettekkel is: a kezemnél fogva próbál ülő pózba helyezni, hozzám vág egy tiszta felsőt meg egy nadrágot, ellentmondást nem tűrő hanggal küld el újra a fürdőbe.

- Jól van, jól van. Úgy beszélsz, mintha négy éves lennék- nemtetszésemet azzal fejezem ki, hogy talpamat élesen a járólaphoz vágva, csattogó lépésekkel haladok előre, túlzó mozdulatokat teszek, a tolóajtókat csak rángatom, a kulcsot pedig erőteljesen fordítom el a zárban.

- Talán mert úgy viselkedsz, mintha csak négy éves lennél!- ez az utolsó mondat, amit meghallok zuhanyzás előtt.

A fürdőszobai órára pillantva megértem Harry minden aggodalmát, hiszen nagyjából fél óránk van odaérni, és az út bő negyed óra, így hát felgyorsított ütemben próbálom összekaparni magam: a lehető leggyorsabb öltözés, fogmosás, majd mintha kicseréltek volna, úgy robogok le a lépcsőn. A földről csak felkapom a cipőm, gondolom a kocsiban lesz időm felvenni.

- Telefon, iratok?- Harry lazán támaszkodik az előszobafalnál, és remekül szórakozik azon, hogy épp élet-halál kérdést csinálok abból, hogy végre egyszer ne késsek el.

- Ne már- szinte csak magnak morgok, göndör barátom még mindig mókásnak tartja ezt az egész felfordulást, csak tudnám miért?!

- Nyugi, van még egy óránk indulásig- nem bírja tovább és kacagva löki el magát a faltól. Megfontolt léptekkel közelíti meg a kanapét, és hirtelen levágódik rá.- Csak beszélni szerettem volna veled, na meg a tegnapi késésed miatt ez járt neked.

- Örülök, hogy ilyen jól szórakozol- duzzogva ugyan, de én is helyet foglalok mellette, végül a saját hülyeségemen kezdek nevetni én is- Miről akarsz beszélni?

- Mi van Miával?- semmi beetetés vagy puhatolózás, a tényekre kíváncsi.

- Jól van, mostanában fáradt, de attól függetlenül minden rendben van vele- én mégsem értem egészen, hogy mire gondol.

- Nem, nem így gondoltam. Zaklatott voltál tegnap, nem igazán tudtam elképzelni, mi lehet veled. Amikor pedig sértődötten faképnél hagytál minket, akkor ráébredtem: neked nem alkoholproblémáid vannak, hiszen te Louis Tomlinson vagy- mintha folyton mondogatnám, úgy ízlelgetem az utolsó szavait.

Én vagyok Louis Tomlinson. Egy angol srác, széles mosollyal, bohókás hajjal. Úgy ismertek meg, mint a világ egyik legsikeresebb fiúbandájának a tagja, aki sok csíkos pólóinget hord, szereti a piros nadrágját és a sárgarépát. Van egy barátnője, aki minden fiatal nő és tinédzser példaképe: gyönyörű, okos, remek ízlése van a ruhák és a design terén- no meg ugye a férfiak terén is, hiszen Louis Tomlinson, a One Direction egyik énekesének a barátnője. Nyilvánvaló, hogy nincs semmi gondjuk, boldogan élnek, világít a hófehér fogsoruk, sosem izzadnak, nincs szükségük semmire, bármit megvehetnek. Ők nem főznek, az nem elég sztáros. Mindenük drága, modern.

Az emberek vajon tudják, hogy nincs igazuk?

- Figyelsz, Louis?- gőzöm sincs, hogyan kalandozhattak el így a gondolataim. Szégyenkezve pillantok mellettem ülő barátomra, és bocsánatkérő tekintettel sarkallom arra, hogy ismételje el az elhangzottakat.

- Ne haragudj- lehajtom a fejem, de csak addig, amíg helyre nem rázom magam. Figyelj már, Louis. Harry hozzád beszél. Legalább most ne legyél önző, hallgass meg másokat is.

- Történt valami közted és Mia között, ugye?- fájdalmas pillantásokat vet felém és hirtelen nem tudom eldönteni, hogy mi bántja őt ennyire.

- Nem tudom- hazugságnak tűnik, de ez egyáltalán nem az. Mi is történt pontosan? Csók. Miért is? Vágy? Fellángolás? Talán a fejünkbe szállt száraz francia pezsgő? A magányosságunk? Vagy őszinte érzelmek?

Mindketten menekülünk a saját valóságunk elől, de minden bizonnyal rossz döntés egymás karjaiba vetni magunkat, mert ez a barátság többet ér mondjuk egy szexnél, amibe kizárólag a düh, az elkeseredettség és a pezsgő hajszol minket.

- Hogy érted, hogy nem tudod? Csak észreveszed, ha közelebb kerülsz valakihez fizikailag és lelkileg, mint...-nem fejezi be, amit mond, várakozóan néz rám. Egy egész hangár nagyságú sóhaj hagyja el a számat, pontosan tudom, mire gondol.

- Mint mi? Mint 'kéne'?- felhúzott szemöldökkel bámulok rá vissza, egyenesen a szemébe. Várom, hogyan reagál- Erre gondoltál, nem? 

- Talán- megrántja a vállát, és megpróbál fesztelenül üldögélni tovább, mintha csak az időjárásról beszélnénk.

- Megcsókoltam- egyszerűen kibukik belőlem, tényleg nem így terveztem elmondani neki. Sőt. Senkinek sem így akartam elmondani, nem mintha beszélgetni szeretnék az elmúlt hónapokról és hogy milyen baklövéseket követtem el, hisz akármennyire is jól esett akkor és ott magamhoz húzni és ajkaimat az övére szorítani, hiba volt. Nem akarom bántani őt, és még csak azt sem tudom, hogy ő hogyan élte meg mindazt.

Harry szótlan marad. A levegő megreked a tüdejében, egy hang sem hagyja el a torkát. Ha egy pillanattal korábban szólal meg, akkor talán nem csúszik ki a számon ez az egész. Mondani akart valamit, de belé fojtottam a szót. 

- És tudod, abban a pillanatban szükségesnek éreztem. Volt valami a szemében, amikor rám nézett. Vágytam rá, és ha nem józanodik ki valamennyire a friss levegőn, akkor nem lett volna elég ereje megállítani engem- leszegem a fejem ismét, hiszen újra és újra tudatosul bennem, mekkora barom vagyok. Mi van, ha ezzel megbántottam? Igazán nem akartam, és ha egy nő fejével gondolkozunk- nem mintha Mia egy mindennapi lány lenne, de azért mégis csak nő- akkor simán azt hihetné rólam, hogy részegen mindenkire rámászok, vagy csak egy éjszakára kellett.

- Megállítani?- igaz, sikerül valahogy visszatérnie a döbbenetből, hangja még így is az egekbe szökik, és zavarodott, mint egy kisiskolás.- Louis, elmesélnéd, hogy tulajdonképpen te és Mia hogy is jutottatok el odáig, hogy nem egyszerűen együtt igyatok, de este egy és ugyan azon lakásba kössetek ki?

Nagy levegő. 

- Kitaláltuk, hogy segít megkeresni a tökéletes helyet, ahová Eleanorral megyek, ha egyszer végre igent mond a találkozónkra. Nem randi, legalábbis, ha El nem akarja annak nevezni, akkor tiszteletben tartom. Szóval Mia segít, hiszen egy lány csak jobban tudja, hogy mire van szüksége- ezzel belekezdek az életem eddigi leggyerekesebb, legmerészebb és leglegeslegebb részletének elmesélésébe.

Harry szinte tátott szájjal hallgatja végig a kis mesémet. Nem szól közbe, nem tesz fel hülye kérdéseket. Az arckifejezése sem változik túl sokat- néha jobban csodálkozik.

Eddig még senkinek sem mondtam el mindezt, nem is gondoltam bele, mit is művelek, de semmi sem tántorít el: hiszem, hogy hangozzék akármilyen őrülten, attól még működőképes a tervem.

- Menjünk, mert tényleg elkésünk- az épp, hogy csak felocsúdó Harryt karon ragadom, és kirontok a házból, egyenesen a kocsijáig. Meg sem várom, hogy utolérjen, bepattanok a jobb oldalra, türelmesen ücsörgök, míg be ne száll ő is, és be nem indítja a motort.

Egészen addig nem beszél hozzám, amíg be nem állunk a parkolóba, én pedig egész úton dúdolom az idegesítő dalokat, amik a rádióban mennek. Türelmes vagyok, szívesen várok akár fél órát is, hogy Harry végre reagáljon.

- Normális vagy?- ez minden, amit sikerül kinyögnie. Se több, se kevesebb.

- Nem tudom. Valószínűleg nem- kiszállok a kocsiból, továbbra is higgadtan várakozok. Harry, mielőtt még bármit is csinálna, beletúr a hajába, megrázza a fejét, és motyog valamit. Csak mindezek után kászálódik ki és indulunk el a bejárathoz.

A szokásos formalitások után hamar a lényegre koncentrálunk és belevágunk a próbába. Sorra vesszük a dalokat, amiket biztosan színpadra viszünk az idei turnén, és egyre inkább az az érzésem, hogy túl sok lassú, szerelmes, esetleg szomorú dalt adunk elő. Én szeretem az életet, és ha nem is vagyok megelégedve teljes mértékig a sajátommal, még így sem lennék képes eldobni azt, de a melankolikus dallamok újra elrepítenek egy sötétebb, szűkebb és kényelmetlenebb világba. Nem kifejezetten szuicid hangulatba kerülök, inkább csak elmerülök a gondolataimban.

A Little things sorai alatt végig azon rágódok, hogy vajon miért nem tudok elvonatkoztatni a barna hajzuhatagoktól, a csillogó szemektől és a hetykén ringatózó csípőktől.

Eleanor.

Eszembe jut csilingelő nevetése. Az első csókunk. Egy tengerparti séta. Romantikus esték. Az első olyan reggel, amikor mellette ébredtem, ő pedig zavartan fúrta az arcát a kispárnába. Gyönyörű volt, mint egy istennő.

Mia.

Eltökélt. Járása közben a szél ide-oda lengeti barna tincseit. Szemei úgy ragyognak, ahogy a legdrágább brilliánsok sem tudnak. Bőrén hordozza a múltját, amik sebet ejtettek a lelkén is. Mégis...a szépsége fanyar, mint ő maga. Abban a csókban is benne volt minden, ami ő: félelem, magány, keserűség. A visszautasítása is olyan óvatos volt. 

Eleanor pont ilyen finom mozdulatokkal bátorított, amilyenekkel Mia leállított.

Megőrülök tőlük.

Mindenhol ott vannak. A gondolataimban. A soraimban. A dalokban, amik elhangzanak a mai napon. Azokban a magazinokban, amik kint hevernek az üvegasztalokon.

- Tarthatnánk egy pár perc szünetet?- most érzem azt, mennyire össze tudnak zavarni. Hol Eleanor, hol Mia arca villan fel a fejemben. Mosolyognak. A kivillanó válluk felett néznek hátra. Leomlik a hajuk. Sminkelnek. Megcsillan szájukon az ajakír az utcai lámpák fényénél. Egyetlen hullámos tincs hullik az arcukba. Csukott szemmel nevetnek. Sírnak. Vonzóak. 

Hevesen dobogó szívvel lépek ki a teraszra. Magam mögött hagyom a hangszigetelt helyiséget, és mély levegőt veszek. Élvezem, ahogy a szmog és a köd körül vesz.

A kabátom zsebéből előhúzok egy szál cigarettát, amit remegő kézzel gyújtok meg.

Bőgni tudnék ettől az érzéstől. Olyan, mintha elevenen akarnának megnyúzni, de előtte még szétmarcangolnának. 

Hogy lehet ennyire szeretni? Szinte már fáj.

Mióta szeretek én egyszerre két nőt?

Nem, egyik sem az anyám.

Harry jelenik meg az ajtóban. Undorral figyeli, ahogy nikotint juttatok a szervezetembe. 7-8mg-ot szálanként. És pontosan úgy, ahogy néhány órával ez előtt, kiejtem az első dolgot, ami hirtelen, szinte villámcsapás-szerű gyorsasággal fogalmazódik meg bennem.

- Szeretem őt, Harry.