14. Birmingham

Drága Olvasóim!

Ismét elérkezett a kedd kora hajnal - legyen inkább éjszaka, hiszen még csak alig múlt el háromnegyed 1 - ezért meg is hoztam a következő, a 14. részt. Próbálom nem elsietni a dolgokat, de megfontolt léptekkel haladunk a történet feléhez, attól függetlenül, hogy még nem tudom pontosan hány részes lesz.
Az eheti részt követően beindul a történet, gabalyodnak majd a szálak, véleményem szerint izgalmasabb is lesz és remélem, hogy nem okozok majd csalódást senkinek.

Jó olvasást, legyetek jó rosszak!

Millió csók és ölelés,

xx Lu

Amelia Vilain

Talán tíz percünkbe sem telik, és megérkezünk a kórház parkolójába. Mozdulatlanul ülök még a motor leállítása után hosszú másodpercekig. Tényleg ezt akarom? Biztosan szükségem van arra, hogy lássam ilyen állapotban Jennát? Persze, motoszkál bennem a "mi van, ha", mégis ez a világ legnagyobb baromsága, ráadásul én elkövettem. Leléptem, megint idegenekre hagytam a testvéreim, akiknek biztosan rengeteg dolga van, és én megint Louis mellett kötöttem ki, két órányi autóútra Londontól, és legfeljebb néhány percre Jennától. Megőrültem, ez már szinte biztos.

- Mehetünk?- Louis visszarángat a valóságba, bátortalanul bólintok és egy biztató mosoly kíséretében megkísérlem a kiszállást az autóból. Borzasztóan fáj az oldalam, jobban, mint az elmúlt órákban, ezért úgy mozgok, mint egy hátára esett teknős.- Alig várom, hogy találkozzak velük, biztos nagyon fognak neked örülni!

- Lehet- megrántom a vállam, ahogyan ő szokta, és nyeglén követem.

- Azért lelkesebb is lehetnél- az ő jó kedve lankadatlan, szinte ragyognak a szemei, amik folyton a tekintetemet keresik. Hát, hiába, mert én minduntalan a földet bámulom, és fájó bordával, elkeseredetten megyek előre, akár egy gép- Mia..?

- Igen?- miután belépünk az előtérbe, mutató ujjával felbiccenti a fejem, és ebben a pillanatban nagyon örülök annak, hogy itt van mellettem, annak ellenére, hogy a pokolra kívánok most mindent.

- Ne legyél szomorú, rendben? Mosolyogj, az sokkal jobban áll- lágyan simít végig az arcomon a tenyere, és talán még egy kacsintást is küld felém, ám én már megint nem merek ránézni. Nincs kedvem.

- Nem vagyok szomorú- anélkül, hogy megvárnám, hogy bármit mondhasson, a recepciós pulthoz lépek.- Jó napot, Jenna Villain kórtermét szeretném megtalálni. A nővére vagyok- mire végig mondom, előkeresem a papírjaimat, így bizonyítani is tudom az elhangzottakat.

- A kardiológia a negyediken van, a húga kórterme a 483-as, de attól tartok, várnia kell, Miss Villain, a beteg kontroll vizsgálaton van. Nagyjából negyed óra múlva vége, addig foglaljon helyet- tudomásul veszem a pult mögött álló nő szavait és visszasétálok Louis mellé.

- Miért vagy szomorú? Mia én már tényleg nem tudom, mit tegyek, hogy boldognak lássalak- Louis elkeseredetten néz rám, a szívem majd' megszakad. Direkt akar lelkiismeret furdalást okozni?

- Őszintén? Már rég lemondtam arról, hogy boldog legyek Louis. Nagyon félek attól, hogy Jenst láthatom nem sokára- leülünk a legközelebbi asztalhoz a kantinban- Rettegek a látványtól.

- Nem kéne ennyit aggodalmaskodnod, minden rendben lesz, megígérem- egy újabb ölelés, még egy utolsó sóhaj, az ujjai szeretetteljesen simogatják a fejbőröm.

- Induljunk, a negyedikre kell eljutnunk- akármennyire jól esik mindez, véget kell vetnem, ha most nem indulok el, akkor sosem lesz annyi bátorságom, hogy meglátogassam Jenst.

Szótlan maradok továbbra is, és valójában már azt sem tudom, miért. Dolgoznom kéne, de egyértelműen nem tudok, a betegszabadságot hírből ismertem eddig, most meg ahelyett, hogy élvezném, dühös vagyok rá, meg erre a napra, Mitchre, Louisra, anyára, Londonra, Birminghamre, Angliára, a királynőre, az esőre, a hóra, a szélre, a kedves mosolyú pincérre, az életemre, magamra, de leginkább a sorsra, hogy ilyen csúf tréfát űz velem.

- Mia, kincsem, hát te hogy kerülsz ide?- hirtelen rá se ismerek a tulajdon anyámra, annyira megváltozott. A bőre kifakult, a haja egészen más, szemei alatt karikák. Kedvenc pulóverét viseli, késztetést érzek arra, hogy elbújjak a karjaiban, sőt, meg is teszem, de amint megérzem rajta az ismerős illatot, elérzékenyülve pillantok fel és azon nyomban pityeregni kezdek.

Állunk a folyosó közepén és a könnyeinkkel küszködve öleljük egymást, amikor megérzem Louis közelségét. Valami hihetetlen kisugárzása van, ennek köszönhetően az ember tudja, mikor áll közvetlen mögötte. A parfümének illata is kisvártatva megérkezik, jelezve: illendő lenne bemutatnom őt anyának.

- Anya, ő itt egy jó barátom, Louis- büszkén nézek rá, amikor megfogalmazódik bennem a gondolat- Az ő segítségével jöttem ide.

- Jó napot- Louis a kezét nyújtja, anya pedig mihelyst kezet ráznak, magához öleli.

- Köszönöm- sejtelmesen rám pillant, és olyan halkan ejti ki ezt, hogy csak a szájáról tudom leolvasni.

- Jenna mikor ér vissza?- valamivel jobb a kedvem, már kevésbé félek, hiszen az imént láttam az édesanyámat mosolyogni.

- Mia!- a vékony hangocska felé kapom a fejem, és megdöbbenve látom, hogy Jens nem hogy nem néz ki betegnek, de egyenesen ragyog. Vidáman siet felém, és olyan hirtelen csapódik a karjaim közé, hogy kis híján elesünk, szerencsére Louis a segítségünkre siet és érzem, ahogy időközben átmelegedett ujjai elkapják a derekamat.

- Szia, az biztos, hogy te Mia húga vagy- Louis jelenléte döbbenetet vált ki a tizenéves lányból, hirtelen szóhoz sem jut- Tényleg nagyon hasonlítasz rá- tipikus mosolyát megvillantja, amitől Jenna végképp levegőért kapkod, de Lou kedvesen odasúg neki még néhány dolgot- csak ne legyél soha olyan makacs, mert a nővéred olyan, mint egy öszvér, szóval maradj mindig ilyen elbűvölően kedves, jó?

- Lou, most már végleg eltiltalak a testvéreimtől- immáron nevetve bököm meg a fiú mellkasát.

- Mit keres Louis Tomlinson itt a látogatási idő alatt, miért becézgeted és mikor ébredek fel?- Jenna maga elé bámulva beszél, láthatóan nem érti ő sem a helyzetet.

- Hozzád jöttünk- mit meg nem adtam volna egy odaadó fiú testvérért! Talán Jennának örömet tudok szerezni, hogy ha már a nővérének születtem, el tudtam hozni neki Louist.

- Menjünk be- maga előtt tol be a kis szobába Jenna minket, anya pedig a kávéautomatára hivatkozva magunkra hagy minket.

Csak nézem, hogy Jenna és Louis milyen gyorsan beszélgetésbe elegyednek, mintha csak néhány nap kihagyás után találkozott volna két régi ismerős. Szóba kerül Jenna betegsége, ám a kis beteg nem tudja türtőztetni magát és olyan dolgokról kezdi faggatni Louist, amiről még életemben nem hallottam.

- Jenna, légy egy pict tapintatosabb- förmedek rá, amikor megkérdezi, hova tűnt egy bizonyos karkötő a fiú csuklójáról.

- Nincs semmi baj, Mia- mély levegőt vesz és rezzenéstelen arccal kezd bele a mesélésbe. Őszintén szólva, nekem fogalmam sem volt eddig, mennyit jelenthet egyetlen karkötő, amit Louis mesél, attól pedig leesik az állam. 

A rövid történetet hallva ismerős részleteket hallok, mint például az éjszakai focizásunk és a fiúk látogatása a pályán.

- Hagyjunk pihenni?- Jens szemei le-leragadnak már, biztosan kimerült ettől a felhajtástól, ami körülötte van.

- Nem vagyok álmos- nyűgös, mégis megpróbál meggyőzni a saját igazáról.

- Kimegyek telefonálok egyet a srácoknak, addig megbeszélhetitek az összes csajos pletykát- Louis rákacsint Jennára, nekem pedig végig simít a vállamon. Áldom az eget, amiért pulóver van rajtam, különben láthatóvá válna, milyen gyorsan kiráz a hideg ettől az érintéstől.

Nem telik el két másodperc sem az ajtócsukódástól számítva, Jenna azonnal faggatózásba kezd, lelkesen, csillogó szemekkel, az ágy szélét markolva teszi fel sorra a kérdéseit.

- Honnan ismered? És mióta?

- A pályán találkoztunk néhány hete, talán 3- úgy látszik csak én aggódom túl magam, hiszen a húgom láthatóan jól van, de akkor én miért nem érzem magam jobban?

- Nagyon aranyosak vagytok- valami olyasmit látok a szemeiben, amit még talán soha.

- Jenna, tudod, mi csak barátok vagyunk- szemöldökét összevonva néz rám, és úgy érzem magam, mintha győzködnöm kéne őt- Jenna!

- Hát jó- végszóra betoppan Louis, kezében s telefonjával.

- Igen, itt vannak- hirtelen elveszi a fülétől a mobilját és kihangosítja azt- Srácok, köszönjetek Jennának!

- Hello- a hangok hallatán Jens újra megilletődik és úgy döntök, ideje megkeresnem anyát, aki talán mindvégig ücsörgött valahol, azt várva, mikor keresem meg, hiszen őt sem láttam két hónapig.

- Mia? Engem keresel?- jól gondoltam, a folyosón ül, és csak vár.

- Hogy vagy?- leülök szorosan mellé, és kezeit a kezeimbe veszem. Olyan elesettnek tűnik, még soha nem láttam ilyennek azelőtt, csak amióta Jenna beteg lett.

- Remekül- szeretem a mosolyát. Olyan, mint a tavaszi virág, mint a nyári zápor, friss és üde. Más esetben jobb kedvem lenne tőle, de most valahogy ez nem megy.- Otthon? A lányok? Sam? Mitch?

A név hallatán felfordul a gyomrom, de nincs szívem elmondani, miket művel élete párja, hiszen azzal csak fájdalmat okoznék.

- Jól vannak. Képzeld, Sam és Louis szinte azonnal jóba lettek, és egy hang nem jött ki a torkán soha, egyetlen egy találkozás alkalmával sem- visszagondolva mindezekre, egy cseppet még jobban érzem magam, de a szűnni nem akaró keserűség felbukkan, és eszembe jut, mit ígértem Louisnak.

- Igazán kedves fiú- anya pedig hihetetlenül félreérti a dolgot, pontosan úgy, mint mindenki más.

- A legjobb barátom- állandó jelleggel csavargatom az egyik kiálló cérnaszálat a nadrágom oldalán és elindulok egy mélyenszántó gondolat felé: ha Louis a legjobb barátom, akkor vajon miért nem várom úgy ezt a segítősdit, ahogy kéne? Igazán nem is az zavar, hogy sikerrel járunk- e vagy sem, egyszerűen félek attól, hogy egy nap elveszítem. Elmegy, és soha többet nem látom, éli majd a világát, de én már rég túl vagyok azon a stádiumon, hogy majd a szép emlékeinket fogom felidézgetni. Hiányozna, ha elmenne, egy darabot kiszakítana a szívemből és magányomban talán nem is állnék szóba soha többet senkivel. Önzőség vagy sem, nagyon remélem, hogy Louis tisztában van azzal, mennyire szükségem van rá.

- Azért ábrándozol ilyen kétségbeesett arccal?- igen, ez az érzés határozottan nem azt tükrözi, amit gondolok.

- Csak azért, mert ha egyszer elveszíteném, abba belehalnék- meggondolatlanul ejtem ki a szavakat, még saját magamat is megdöbbentem vele. Mindennek a tetejébe kitárul a kórterem ajtaja, és megpillantom Louist, aki lábujjhegyen oson ki, a háttérben pedig az édesen szendergő húgom látványa tárul elénk. 

- Elaludt. Ha gondolod, maradhatunk még- mintha megváltozott volna a viselkedése, hangja ellágyult, és kifejetetten puhának érzem az érintését.

- Nem, menjünk. Szia anya- magamhoz ölelem édesanyám, és mielőtt elindulnánk, bemegyek elköszönni Jennától. Alszik ugyan, de biztos vagyok benne, hogy érzékeli a viszlát puszit.

A monumentális épületet elhagyva megkönnyebbülök. Hogy miért? Nem érzem magamon a folyosón ücsörgő magányos emberek tekintetét, megszűnik az állandó és ütemes sípolás, amit szinte minden emeleti kórteremben ácsorgó gép kiad magából, anya pillantása nem éget lyukat a szívembe és Jens..nos ő pedig rendben van, ami mindennél fontosabb és megnyugtatóbb.

-Még mindig nem érzed úgy, hogy jó ötlet volt?- Louis irányába fordulok, jobbommal már arra készülök, hogy kinyissam az ajtót és beüljek a kocsiba. Úgy érzem, kötelességem megköszönni ezt a napot, és ehhez muszáj ránéznem.

-De, és sajnálom, hogy ilyen rosszul reagáltam, csak akkor tényleg úgy gondoltam, jobb nem feszegetni a határaimat.- Nem mondok ennél többet, beülök az autóba és türelmesen megvárom, míg Louis is megteszi mindezt. Bekötöm a biztonsági övem, és mint aki jól végezte dolgát, várok.

Már csak az nem tiszta, mi ez a hasogató érzés, ami nem akar megszűnni, nyomja a mellkasom, lassan levegőt sem tudok venni. Nem rosszul lét, legalábbis nem az a fajta, amin segít bármilyen gyógyszer vagy terápia. Erre nincs orvosság, és sajnos be kell látnom, piszkosul féltékeny vagyok arra a lányra, akiért Louis teper - illetve csak fog - és legszívesebben kiállnék egy forgalmas tér közepére és megkérdezném a nagyvilágot, nekem miért nem jutott egy ilyen fiú? Én mivel vagyok rosszabb, mint más, boldog párkapcsolatban élő nő? Engem talán nem lehet szeretni? Akár Louis, értem is eljöhetne egy szép napon egy daliás herceg, csak mondjuk nem fehér lovon és színpompás öltözetben, hanem esetleg gyalog, egy egyszerű farmerban és régi, kinyúlt ingben, aminek az ujjából már nem lehet kivasalni a ráncokat. Én annál boldogabb nem is lehetnék majd, csak mondja nekem egyszer valaki, lehetőleg az Igazi, a Nagy Ő, hogy gyönyörű vagyok, keljen fel mellettem, mosolyogva, felidézve minden egyes percét az elmúlt éjszakának, nevessen rám, kacsintsunk össze társaságban, ismerjük egymás minden porcikáját; tehát legyen mellettem egy olyasvalaki, akit szeretek és viszont szeret, elfogad és boldogok lehetünk.

Hosszasra nem éppen sikeredett gondolatmenetemből kizökkent útitársam, amitől egy kicsit megugrok a kocsiban. Csak most tűnik fel a csend, eddig nagy valószínűséggel beszélt, vagy szólhatott a rádió, nem tudom.

-Nagyon elkalandoztál-kezei megérintik az enyémet, nem igazán tudok mit kezdeni a helyzettel, ezért nem mozdulok, szinte jégcsappá válok.

-Csak eszembe jutott valami- nem nézek rá, az elsuhanó tájat figyelem, a fákat, amint egybeolvadó zöld burokként védi a lakott területet a forgalmas autópályától, a felhők közt megbújó Napot, és annak gyér fényét.

Anglia gyönyörű hely, én mégis ocsmánynak látom minden egyes alkalommal, amikor egyedül érzem magam.És most úgy érzem. Hiába van mellettem Louis, átvitt értelemben, és fizikai valójában egyaránt, nem találom a helyem.

-Mia- lágy hangja simogatóan hat a lelkemre, csukott szemmel élvezem- Nekem elmondhatod.

-Nincs baj Louis, csak most kicsit egyedül érzem magam- nagyot sóhajtok és immáron újra nyitott szemmel kémlelem a nagyvilágot.

-Ezt hogy érted? Ott vannak a testvéreid, az édesanyád, és itt vagyok én is- összevont szemöldökkel figyeli tovább az utat, túl nagy a forgalom, hogy rám nézzen.

-Persze, csak..mindegy, gyerekes dolog, szóra sem érdemes- legyintek, hogy bizonygassam a szavahihetőségemet, holott nagyon nem így gondolom. Ez nem gyerekes, ez egyenesen szánalmas.

-Ugyan már, bökd ki, mi a baj, hátha jobban érzed majd magad- bal keze megtalálja a combomon pihenő kézfejem, és hüvelykujjával lágyan végig simít rajta néhányszor.

-Te voltál már szerelmes, gondolom..sőt!- muszáj kiemelnem a lényeget, mert értelmetlen kerülgetni a forró kását- De én, nem is tudom...még nem igazán, és rosszul érzem magam ettől. Még nem volt egy barátom se, és ezt nem azért mondom, hogy megsajnálj, vagy hisztisnek nézz, egyszerűen már szeretném átélni azt, milyen ez az egész. Per pillanat viszont az élet vezet, ráadásul legalább 5:0-ra- keserűen elhúzom a szám, és meredten bámulom az időközben összefonódott ujjainkat. Louis a sebváltóra tette a kezem, rajta a sajátja, így továbbra is tud koncentrálni a vezetésre.

-Ne beszélj butaságokat. Nem az határoz meg téged, hogy hány fiúval voltál, sőt. Szerintem ez egyáltalán nem rossz dolog, sokkal inkább megtisztelő annak, aki majd életed első szerelme lesz, hiszen csak még különlegesebbé teszi majd a kapcsolatotokat- csak tudnám, hogy mikor lett ilyen bölcs? Meglehet, mindig is ilyen éretten állt hozzá a világ dolgaihoz, csak megpróbálja a bohókás személyiségét előtérbe helyezni, de a komolyabb Louis sokkal jobban tetszik, könnyebben azonosulok vele, ha nem viselkedik idióta módjára. Igazán eszembe juthatna valami frappáns válasz, ám ez elmarad, csak némán ülök mellette, és alig hallhatóan hümmögök egyet. 

- Szerelem..na ne bolondozz- elhúzom a kezem, mielőtt kényelmetlenné válna a helyzet.

Válaszul csak elmotyog egy "már megint butaságokat beszélsz" félét, és már csak a vezetésre koncentrál, egészen addig, amíg el nem érjük London határát, ott aztán végeláthatatlan mesélésbe kezd, amiből csak annyit vagyok képes felfogni, hogy már megint kitalált valamit. 

- Mia..? Hallottad, amit mondtam?- fogalmam sincs, miről beszél, a gondolataim már rég nem itt járnak, hanem valahol messze, egy másik dimenzióban, ahol ő nem szupersztár, én nem vagyok szerencsétlen, az élet tökéletes, és mégis ott vagyunk egymásnak. Mint borsó meg a héja, Brighton és Jenna, mint Ő és én.

- Sajnálom- figyelem az elsuhanó házakat, a lemenő napot, és csak az ismétlődik a fejemben, hogy mikor telt el így a nap, miért vezet Lou még mindig, és hova tartunk a londoni éjszakában kettesben?