13. I've never felt like this before

Drága Olvasók!

Őszintén szerettem írni ezt a részt, és véleményem szerint ez az egyik fordulópont. Ha figyelmesen olvastok, rájöttök, mire gondolok. :)
Nem is fűznék hozzá többet, jó olvasást!

xx Lu

Louis Tomlinson

- Mia- csak suttogok a lány fülébe, nem akarom félbe szakítani Meli élménybeszámolóját. Édesen csacsog a tegnapi napjáról, hogy mennyire kedves volt vele mindenki, és nagyon megszerette Liamet és Harryt, hogy Zayn nem is rémisztő, és szeret Niall hajába csimpaszkodni, mert puha és szőke az illata.

- Hm?- felém se fordul, csillogó szemmel nézi a húgát, aki ecseteli, mekkora házba volt és milyen finom kakaót ivott.

- Fel kellene hívnom a családomat- Meli megáll a mesélésben, és se szó, se beszéd, elviharzik.

Egy pillanatra azt hiszem, hogy megsértettem, és akaratlanul is azt éreztettük vele, hogy nem figyelünk eléggé, de amikor visszatér közénk egy hatalmas vigyorral az arcán, megnyugszom.

- Louis, egy óriási autó áll a parkolóban. Megismerem, tegnap ültem benne- nemes egyszerűséggel jelenti ki, mint ahogy nagyjából minden mást is.

Feltápászkodok a földről és a nappaliból egyenesen a konyhába sietek, ahonnan tökéletes kilátásom van az utcafronti részre. Harryt látom meg elsőnek, őt követi Liam. Mit kereshetnek itt?

- Miért, nem szoktál velük beszélni?- Mia mögöttem pipiskedik, hogy lásson valamit.

- Mostanában nem volt alkalmam senkivel sem hosszabb beszélgetést folytatni- rásandítok, de fáj a szemem, ezért valamennyire felé fordítom a fejem. Hatalmas döbbenet ül ki az arcára, amikor meglátja, kik közelednek.

- Na, most már legalább lesz miről beszélniük a szomszédoknak- kuncog egy sort, mert szerintem hamar belátta, hogy semmi esélye ellenünk.- Ti komolyan azzal szórakoztok szabadidőtökben, hogy mások életét forgatjátok fel?

- Csak a tiédet, esküszöm- erre a kijelentésemre lágyan beleüt a vállamba, és kinyitja az ajtót.

- Még itt sincsenek- anélkül, hogy megvárnám a válaszát Sam felé indulok, aki nyújtja a kezét felém. Felkapom az ölembe a pehelysúlyú fiút és pörgök vele néhányat, majd tettetett fáradtsággal lerogyok a kanapéra- Na mi van öcskös?

Beleborzol a hajamba és nevet. Imádom, amikor jó kedve van, és bár Mia mindig frászt kap, ha meghallja Samet csuklani, engem átjár valami különös nyugodtság: boldog. Kisebb koromban nem volt öcsém, akivel eljárhattam volna deszkázni, akinek megtaníthattam volna az élet apró dolgait, és akármennyire imádom a húgaim, Sam nekem már olyan, mintha a testvérem lenne.

- Sziasztok!- Zayn hangjára felkapjuk a fejünket, és hirtelen tele lesz a lakás velünk.

Liam, Niall és Harry egyből a nappali felé veszik az irányt, Zayn pakolászik valamit, és miután köszön Miának, csatlakozik hozzánk. A lányok mind köztünk teremnek, és már csak arra leszek figyelmes, hogy Mia a nappali bejáratánál áll, hanyagul a falnak dőlve és homályos tekintetével pásztázza a helyiséget. Mindenhonnan gyerekek lógnak, hangos kacajtól zeng a lakás ezen része, és megtelik a levegő jókedvvel. Csak akkor törik meg ez a varázs, amikor Mia kifordul a folyosóra, mert azt hiszi, így el tudja rejteni a könnyeit. Azonnal eszembe jut Jens, és hogy milyen hosszú idő eltelt azóta, hogy a lányok találkoztak. Elnézést kérve kimászok a társaságunk alkotta körből, és én is a folyosóra sietek.

- Louis, nagyon hiányzik- leszegett fejjel támaszkodik a falnak, sírós hanggal és remegő vállakkal. Megpróbálom megszelídíteni a tincseit és magamhoz ölelem.

- Tudom- képtelen vagyok ennél többet mondani.- Amilyen hamar csak lehet, elviszlek oda.

- Nem azért mondtam – makacskodik, mint mindig. Mikor fogja fel, hogy én nem meg azért csinálom?

- Én viszont ha tetszik, ha nem elviszlek Birminghambe, vita lezárva!- Nem szól semmit, ezúttal (is) enyém az utolsó szó, beletörődését nyugtázva sóhajt egyet és kibújik az ölelésemből.

- Akaratos vagy- még mindig nem néz rám, ugyan úgy a földet bámulja, mint nem sokkal ez előtt, a különbség annyi, hogy most jó néhány centivel közelebb áll hozzám.

- Ezt már sokszor mondtad- suttogunk, mintha bárki meghallhatná a beszélgetésünket. A nappali felől még mindig ugyan az a szívmelengető zsivaj szűrődik ki.- Kitalálhatnál valami újat.

- Nincs kedvem- megrántja a vállát, elintézi ennyivel.

- Jézusom, Mia, csak nem..? Az ott egy mosoly?- kezemmel hátra tűröm a haját, és várom a reakcióját.

- Megijesztettél- megböki a mellkasomat és valóban egy széles mosoly terül el az arcán. Ez nagyjából addig tart, amíg meg nem hallja a kulcszörgést és a nehéz lépteket.- Mitch!

Elviharzik, egyenesen a konyhába, ahol becsukja az ablakot, ellenőriz minden szekrényt, hogy be van-e csukva, majd átlohol a nappaliba. Összeszedi a játékokat a földről, és a lányokat betessékeli a szobájukba, a fiúkat pedig megkéri, hogy álljanak fel a földről és inkább a kanapét használják arra, hogy ücsörögjenek. Pont, mint egy óvónéni, még én is azt veszem észre magamon, hogy legszívesebben szót fogadnék neki.

- Mia!- Mitch, legyen az bárki, egy hatalmas lendülettel vágja ki az ajtót. Kissé instabil, meg kell kapaszkodnia az ajtófélfába- Te meg ki a pöcsöm vagy?

- Jó napot, Louis Tomlinson- nyújtanám felé a kezem, de ellöki és a konyhába csörtet. Kirántja a hűtő ajtaját, majd miután kivesz egy üveg vizet, visszacsapja- Mia! Az isten áldja meg ezt a lányt..

- Itt vagyok- megvető pillantást vet a férfira, majd lesajnálóan hozzáteszi - Gratulálok.

- Ahelyett, hogy járna a szád, a kuncsaftjaiddal is törődhetnél, mondjuk tedd ki őket a lakásomból

- Milyen kuncsaftok? Te jó ég, Mitch, mi a fenéről beszélsz?- megilletődve cikázik mindannyiunk tekintete a férfi és Mia között.

- Akkor kik ezek?- érzem, hogy ökölbe szorul a kezem, és legszívesebben nekimennék ennek az alaknak, amiért így beszél. Nem az zavar, hogy engem nem vesz semmibe, hanem hogy Miát nézi le, és olyan undorral néz rá, mint egy véres rongyra.

- Neked ahhoz semmi közöd- már szinte érezni lehet a feszültséget és csak a levegővételeket lehet hallani.

- Neveletlen vagy, végre fel kéne ébrednek az álomból, a kurva életbe!- Ingerülten távozik, és csak egy ajtócsapódást követően ereszkedik le a lány egy székre.

- Ne haragudjatok, nektek ezt nem.. nem kellett volna hallanotok, sajnálom, én...- magyarázkodni kezd, nekem pedig összeszorul a szívem.

- Ne ostorozd magad- mellé lépek és a kezem a vállára teszem- Ez rohadtul nem a te hibád Tündérkém.

Beáll az a jól ismert kínos csend. A fiúk meg sem szólalnak, mindannyian a szőnyeget bámulják, Liam az első, aki határozott léptekkel a lányok szobája felé tart, kitárja az ajtót, és felkapja az ikreket, és int Melinek, hogy kövesse. Sam pedig csak ül Zayn és Niall közt, nagyokat pislog, és látszólag nem ért valamit.

- Apróságok, mit szólnátok, ha ma elmennénk valahova?- Liam nyomában szorosan ott van a kis menyasszonya, aki csillogó szemmel követné bárhová Liamet.

- Liam, én..- Mia határozottan kezd bele a mondatába, de belé fojtják a szót.

- Nem, ragaszkodom hozzá.- Felém fordul, öléből leteszi a két lányt, akik rögvest elindulnak felvenni a cipőjüket. 

- De miért?- én is, és a többiek is kezdik sejteni, mire gondol Liam.

- Nem hiszem, hogy ezt tovább kéne hallgatniuk, és nem szeretném, ha egy lakásban kéne lenniük ezzel az alakkal, már meg ne haragudj- megtámadhatatlan a magabiztossága, és hamar rájön Mia, tényleg ez lesz a legjobb ötlet.

- Louis- mélyen a szemebe néz, bólint és jelentőségteljesen a parkoló felé néz egy röpke pillanatra.

- Rendben- értem, mire céloz, legalábbis, nekem eszembe jutott valami fantasztikusan őrült ötlet, ami miatt Mia igen csak fel lesz háborodva, és talán egész nap duzzogni fog, és nem fog hozzám szólni, de nem érdekel. Én csak szeretném, ha végre boldog lenne, legalább erre a kis időre.

Mire sikerül felocsúdnia az én Jó tündéremnek ebből az egészből, már épp elköszön a többiektől. Mindegyikőjük ölelésében elveszik, olyan kis törékeny. Legalábbis látszólag, de van egy olyan sejtésem, hogy nála erősebb ember kevés van ezen a földön.

- Mit szólnál, ha autókáznánk?- Kérdésemre felhúzza a szemöldökét, nem szól semmit- Miért? Mi bajod a kocsimmal?

- Semmi Louis, igazán semmi, de nem engedem, hogy levezess ennyi mérföldet, amikor még csak nem rég engedtek ki a kórházból, és azt hittem, megegyeztünk abban, hogy nem teszel több szívességet.

- Én semmi ilyenre nem emlékszem, úgy hogy pattanj! Gyorsan szedd össze magad, mert várnak már minket.- Hidegen hagy, hogy másodperceken belül fújtatva fogja magára rángatni a kabátját, és megpróbál ellenállni, hiszen az lesz, amit én szeretnék, vagyis amit ő, de ahhoz kell az akaratosságom.

- Miért?- ennyit kérdez csupán, amikor beülünk az autóba és felpörgetem a motort.

- Nem értem, mire célzol- magamban mosolygok, mert most már ha akar sem tudna visszamenni a lakásba. Liam és a többiek biztosan szereznek egy csodás napot Mia tesóinak, amíg mi Londont próbáljuk elhagyni.

- Dehogy nem!- Feszülten kinyújtja a lábait, és szinte lángol a tekintete- Nem akarom, hogy ezt csináld. Nem! NEM!

- Mia, nyugodj meg- felé pillantok gyorsan, amíg még megtehetem- Ezzel a hisztivel nem érsz el semmit. Nem engedem, hogy Mitch így beszéljen veled, és egy légtérbe kelljen tartózkodnotok, amikor jól is érezheted magad.

- Akaratos vagy Louis, mikor tanulsz meg viselkedni?- dühös könnyek szántják végig az arcát, szeme alá kap és idegesen törölgeti a sós cseppeket- Megint valami olyat teszel, ami nem lenne a kötelességed, soha sem kérném tőled, és viszonozni sem fogom tudni!

- Miért ellenkezel folyton? Nem hiszed el, hogy nem azért teszem, hogy megháláld? Az eszedbe sem jutott, hogy nekem hogy esik az állandó visszautasításod? Jót akarok neked, mert egyrészt van rá időm, másrészt, amíg nem esek össze a fáradtságtól, addig azt csinálok a szabad időmmel, amit én akarok- a hangom sokkal nyugodtabb, mint a mellettem ülő lányé, aki olyan intenzívem veszi a levegőt, hogy az oxigén hamarosan a bocsánatáért fog esedezni.

- És te nem gondoltál bele abba, hogy mit fogok érezni, ha meglátom a húgomat egy idegen környezetben, hófehér takaró alatt, gépekre kötve? Hogy miként fogok arra reagálni, ha észreveszem, milyen sápadt és gyenge, hogy alig ver a szíve, mert nem képes többre? Louis, Jenna a szemem láttára haldokolt sokáig, nem akarom tovább nézni, hogyan romlik az állapota.

- Mi van, ha nem ez lesz? Ha örömében a nyakadban ugrik, és jót fog tenni neki, ha láthat?- Erre már nem tud mit felelni, morogva az ablak felé billenti a fejét, és bámul ki a hófödte külvárosra.

Csak az autó monoton zúgása töri meg a csendet, egy-egy lassítás alkalmával jobban kivehető a rádióból szóló zene, de jobbára csak a basszust halljuk, semmi mást. Mia nem szól hozzám, hosszú percekig csak sóhajtozik és helyezkedik, nekem pedig akaratlanul is egy halvány mosolyra húzódik a szám, hiszen ugyan ott tartunk, mint a megismerkedésünk elején, a különbség annyi, hogy most nem negyed óra, hanem két óra alatt érjük el az úti célunkat: Birmingham.

- Mia- óvatosan szólítom meg, nehogy megrémisszem- Haragszol?

- Nem- hangzik el a rövid válasz, amibe minden gyűlöletét és haragját belegyúrta.

- Nem akartalak megbántani, ne haragudj, csak nem akartam végig nézni, ahogy tönke tesz az az ember. Képtelen lennék téged újra sírni látni.

Hümmög, megrántja a vállát, de nem szól erre semmit. Megpróbálok higgadt maradni, de közel egy óra némaság után képtelen vagyok elviselni a duzzogó lányt. Kiteszem az indexet balra, és megállok a leállósávban. Bekapcsolom a vészvillogót, kiszállok a kocsiból, megkerülöm a járművet és kinyitom a bal oldali ajtót is.

- Szállj ki- kinyújtom felé a kezem, és óvatosan kisegítem Miát. Becsukom utána az ajtót, majd a kissé szeles semmiség felé fordítom.

- Ez most mire jó?- Még hallom rajta az ellenállást, nem is próbál megbarátkozni a gondolattal.

- Üvölts- vágom rá rögtön.- Amikor ideges vagyok, kiabálok. Kiabálok a próbán, kiabálok a stúdióban, de van, hogy koncert közben is. Ha a hálószobám beszélni tudna, biztosan elküldene melegebb éghajlatra, hogy neki ordibálok, de szerencsére nem történik ilyesmi. Mia, rajta, kiabálj. Add ki magadból azt, amire eddig nem volt alkalmad.

- Nem megy- elfordítja a fejét, de nem akarom, hogy feladja.

- Dehogy nem!- Pontosan olyan bátorítóan fogom meg a kezét, ahogyan ő tette, mielőtt beszélni kezdtem neki Eleanorról.- Itt vagyok, segítek. És az én hallásomnak már szinte mindegy.

Utolsó mondatommal sikerül kicsalnom egy apró érzelmet belőle, és érzem, ahogyan megszorítja a kezem. A földről felvezeti a tekintetét, végig, egészen a lábainktól, a kezünkön át, egyenesen rám. A szája szinte a füléig ér és mielőtt venne egy mély levegőt, még egyszer utoljára pislog párat.

- Nem fogok hisztérikusan kiabálni- elengedi a kezem, és hozzám préseli magát. Kezem automatikusan a dereka köré fonom, fejem pedig az övére hajtom, ami most a vállamon pihen.

Csak állunk egymás mellett, élvezzük, hogy a hideg ellenére egészen elviseletőek az időjárási viszontagságok. Néhányszor végig simítok a hátán, és a sálat is megigazítom a nyakában. Végül is, nem olyan nagy baj, hogy nem akar úgy viselkedni, mint én, sőt! Talán valahol örülök annak, hogy nem próbál meg megváltozni, és nyugodt marad. Tudom, hogy így is sikerül levezetnie a feszültségét, ha már nem játszhat.

- Louis, fázom- homlokán hagyok egy csókot, és visszasegítem az autóba. A szívem úgy dübörög, mintha lefutottam volna egy maratont. Szörnyen érzem magam, de Mia helyett Eleanort képzeltem a karjaim közé, és emiatt a vérnyomásom az egekbe szökött pillanatok alatt.

- Akkor szent a béke?- Nevetve nézek Mia szemébe, aki kevésbé haragosan ül mellettem, és egészen ellazultan vár arra, hogy elinduljunk.

- Persze, ne haragudj- félénken elmosolyodik és az utat kezdi figyelni.

- Nem haragszom- megszorítom a kezét, majd beindítom a kocsit és tovább hajtunk a nagyvéros felé.

Az út hátralévő része is hasonlóan csendes, de már nem feszíti szét a karosszériát a feszültség, sokkal békésebb sótlanságba burkolózunk. Néha azon kapom magam, hogy dúdolok valamit, és dobolok a kormányon, Mia pedig elbóbiskol a hangomra. Majdhogynem eggyé válik a bőrüléssel, és bájosan les ki a szempillái közül. Figyeli a mellettünk elsuhanó fákat, és az egyre közeledő épületeket. A közel 120 mérföldből már megtettünk a java részt, de mielőtt a kórházhoz sietnénk, még kötelességemnek érzem, hogy felfrissítsem magunkat.

- Iszunk egy kávét előtte, jó?- leállítom a motort a kávézó előtti parkolóban, és kicsatolom a biztonsági övem.

- Az most jól esne nagyon- kislányosan hangzik a mondata, és lelkesen övezi ő is ki magát, majd lajhárokat megszégyenítő tempóban kikászálódunk.

Megfontolt léptekkel közelítjük meg az ajtót, ami csilingelve jelzi, hogy vendégek érkeztek. Nincsenek sokan, talán mi vagyunk az egyetlen fogyasztók, hiszen az egyik aszalnál egy egyenpólós lányt pillantunk meg, aki a telefonjába merült bele, a pult mögött egy hasonló öltözetű fiatal srác, aki a falnak támaszkodva tesz roppant érdekes felfedezéseket a padlót illetően. A harmadik alak, aki a látókörömbe kerül egy idős férfi, aki mézet csurgat a teájába, és ábrándozva figyeli, ahogy a folyékony arany elolvad a gőzőlgő italban.

Közelebb lépünk az elgondolkodó sráchoz, és megköszörülöm a torkom.

- Hello, segíthetek?- kedvesen néz ránk, főleg Miára, aki még kissé kábán szemezget az italkínálattal.

- Te mit kérsz?- Nagyon nem tetszik, ahogy ez a fiú Miára néz, ezért átvetem a karom a lány vállán és magamhoz húzva kérdezem meg.

- Csak egy fekete kávét, tej és cukor nélkül- kibontakozik az ölelésből és az egyik közeli asztal felé bök a fejével- Leülök, nem baj?

- Menj csak- eltűrök egy hajtincset, és figyelmemet a teljesen zavarba esett pultos srácnak szentelem. Minden várakozást felülmúlóan jól esik, hogy érzékeltethetem vele, a nem rég mellettem álló lányra még gondolni se merjen.- Akkor szeretnénk kérni egy fekete és egy tejes kávét.

- Rendben, itt fogyasztjátok?- Érzelem mentes arccal próbál rám nézni, de látom, hogy majd' felrobban, és ez még nagyobb élvezet.

- Igen- egy baráti mosolyt ejtek meg, majd elindulok Mia felé, aki immáron egy szál pulóverben ül.

- Louiis, valamit elfelejtettél- izgatottságában elnyújtva mondja ki a nevem és amint leülök vele szemben, az asztalra könyököl.

- Na, most pont úgy nézel rám, mintha tudnom kéne, miről beszélsz- én is felé hajolok, és bár nem direkt csinálom, idő közben eszembe jut, hogy így aztán végképp nem kell attól tartanom, hogy Mia csészéje mellett telefonszám landol.

- Tudod is- nem, fogalmam sincs.- Említetted, hogy van valami terved, hogy hogyan tudd meggyőzni Eleanort arról, hogy találkozzatok, vagy beszéljétek meg a dolgokat.

- Igen..?- Pontosabban megvan a nagybetűs Terv, de most már emlékszem, mennyire nem volt alkalmam beavatni őt.

- Hát én is ezt kérdezem, mi az? Tudod, nagyon remélem, hogy sikerrel jársz, őszintén, megérdemelnéd- kezei megtalálják az enyémeket, és még mindig kislányos lelkesedéssel várja a részleteket.

- Nos, csupán annyiról lenne szó, hogy ki kéne találni új..hogy is mondjam? Szóval, olyan helyre szeretném vinni őt, ahol még nem volt, vagy ha már járt is ott, nem abból az apropóból, hogy velem töltse el azt a is időt- kezdek bele a mesélésbe.

- Ezzel eddig nincs is baj, de hogy hívod el? Vagy ennyire jól sikerült a délelőtti beszélgetés?- Csillogó szemekkel néz rám, ettől a lelkesedéstől valamennyire éberebb.

- Azt még nem tudom, csak azt, hogy valahogy meg kell próbálnom- elengedjük egymás kezét, hogy a nemrégiben még a pultban álló fiú letehesse elénk a rendelt italokat.

- Köszönjük szépen- Mia jó modora széles vigyort varázsol a felszolgáló arcára, és ez feldühít. Épp, hogy sikerül az értésére adnom, hogy hol a helye, erre egy bájos mosoly mindent romba dönt, ezért gondolkodás nélkül újra a kezeim közé veszem Mia asztalon doboló ujjait.

- Tényleg, hogy van a sérülésed?- Mintha ott se lenne mellettünk egy vadidegen, faggatni kezdem a lányt- Van a kocsimban fájdalomcsillapító ha szükséged van rá.

- Louis, talán téged kéne Jó tündérnek hívni- szabad kezét a szája elé tartva kuncog- de köszönöm, jól vagyok.

- Jól vagy a helyzethez képest jól?- Végre kettesben hagynak minket és nem kell tovább erőlködnöm azon, hogy Miát ne hálózzák be.

- Soha sem voltam jobban. Viszont most már igazán beavathatnál a részletekbe- kiszabadítja a bal kezét az ujjaim fogságából és óvatosan belekortyol a gőzölgő kávéba.

- Szeretném a segítségedet kérni, hogy megtaláljuk a legmegfelelőbb helyszínt, illetve helyszíneket- keresek valami arra utaló jelet a tekintetében, hogy támogat, de egy pár pillanatra elbizonytalanodok abban, hogy ez valóban megtörténhet. Csak a döbbenet ül ki az arcára, a pupillái kissé kitágulnak a csodálkozástól, azonban hamar rendezi a vonásait.

- Örömmel segítek- ez az utolsó mondata hozzám a kávézóban.

A legnagyobb túlzással sem mondhatnám, hogy kellemesen érezni magát, de betudom annak, hogy közel 2 teljes hónapja nem látta Jennát, és izgul a találkozás miatt. Mindenesetre ez a legésszerűbb magyarázat. Ha mondok is valamit, ő csak hümmögve válaszol, abszolút lekorlátozódva az igenre és a nemre.

Amint kiürítjük a csészéinket, Mia felpattan, és immáron élénkebben magára kapkodja a kabátját és a sálat, majd a zsebében kezd turkálni.

- Remélem nem gondolod komolyan- nyúlok bele a zsebemben, és ott hagyok az asztalon pontosan annyit, amennyibe ez a két kávé került.

- Louis..- felemelem a mutató ujjam, ezzel belé fojtva a szót.

- Nem-nem, semmi Louis- én is felveszem a kabátom, a pultban ácsorgóknak illedelmesen köszönünk, majd az egyre hűvösebb délutánban kilépünk az ajtón.

Mia ezek után sem hajlandó megszólalni, pedig a fáradtságra már nem hivatkozhat, de nem áll módomban továbbra sem ráerőltetni néhány kusza mondatot. Egyszerűen csak örülök, hogy itt van mellettem, és élvezem, hogy hamarosan találkozhatok egy hozzá hasonlóan csodálatos anyával és egy újabb bájos testvérrel. Azonban mindezek mellett felötlik bennem a gondolat, hogy talán, ha minden jól sikerül, hamarosan Eleanorral is tölthetek némi időt, kettesben, pontosan ugyan úgy, mint régen. 

- Min gondolkozol?- a hang, amely mellőlem érkezik, kizökkent az ábrándozásból, és rögvest balra pillantok.

- Honnan veszed, hogy gondolkozom?- észrevehetetlenül felkúszott egy széles vigyor az arcomra, de ahogy Miára nézek, érzem, ellágyulnak a  vonásaim és visszafogottabbá válik.

- Fülig ér a szád- keserűen maga elé néz, mintha fájdalmat okozna neki az, hogy kezd kiismerni. Bevallom, nem hittem volna, hogy a kezdeti nyers viselkedése megtörik majd és visszahúzza a macskakörmeit.

- Izgatott vagyok- jelentem ki röviden, és egyáltalán nem hazudok. Csak azt nem tudhatja, miért is érzek így, hiszen még én magam sem vagyok tisztában azzal, hogy pontosan mi váltja ki nálam mindezt.