Drága Olvasóim!
Nehéz bármit is hozzáfűznöm ehhez a részhez, és nem is szeretnék sok mindent írni, mert az epilógus minden kérdésre- remélhetőleg- választ fog adni.
Külön szeretném megköszönni Taminak, mert sokat segített abban, hogy ne töröljem ki az egészet és kezdjem elölről, azt hiszem nélküle tényleg nem lenne most itt a rész, be sem fejeztem volna, vagy már rég hisztériás rohamot kapok, szóval Köszönöm. <3
Már most szeretném megköszönni mindenkinek, aki olvasta a blogot, figyelemmel követte, írt néhány kedves sort, feliratkozott. Ezért még sokszor fogok hálálkodni, úgy érzem, sosincs túl korán ehhez. <3
Legyetek rosszak,
xx Lu
Amelia Villain:
Az idegesség számomra eddig ismeretlen méreteket öltött. Csak ülök a rengeteg szempár kereszttüzében, tehetetlenül, megrémülve. Egy negyvenes éveiben járó, őszinte tekintetű hölgy felszólít, hogy álljak fel, és ismételjem, amit mond.
- Én, Amelia Villain...
- Én, Amelia Villain- kapar a torkom, zúg a fejem. Szinte kapaszkodom a nő tekintetébe, ha nem őt nézném, minden bizonnyal elájulnék.
- Ígérem, hogy az igazat, csakis az igazat...
Szótlan maradok: megrémít az 'igaz' szó, annak ellenére, hogy tudom, nincs más választásom.
Megismétli, erélyesebb hangnemben.
- Ígérem, hogy az igazat, csakis az igazat- látom rajta a megkönnyebbülést. Bár csak én is érezhetnék már valami hasonlót!
- A valóságtól el nem térve vallok...
A szavakat úgy formálom, mintha számomra idegen dolgok lennének. Olyan érzés ez, mikor mindenki azt állítja, a biciklizést nem lehet elfelejteni, te mégis orra buksz, és nagy nehézségek árán tudsz felkelni a földről.
- Isten engem úgy segéljen.
- Isten engem úgy segéljen- túl vagyok az első körön, már csak tartanom kell magam az ígéretemhez, őszintén választani, és véletlenül sem leborítani a Bibliát az állványról.
Oldalra pillantok, keresem az ismerős arcok közt a támogató pillantásokat. Elsőnek Noaht pillantom meg, ám tőle semmi ehhez hasonlót nem várhatok.
Elárultam. Igen, így történt, de ha tehetném, egészen máshol lennék, mert nem önszántamból kerültem olyan helyzetbe, hogy eljárás induljon ellenem. Büntetett előéletűnek számítok a fiatalabb koromban elkövetett, meggondolatlan tetteim miatt, ezért most nem kockáztathatok. Vagy elmondok mindent és segítem a hatóságok munkáját, vagy egy életre elfelejthetem a szabadságom és minden azzal járó kényelmi szempontot. És ehhez az kellett, hogy lebuktassam őt is. Egy oldalon állunk, ő mégsem tudott jól választani. Azt hiszem, az ő ítéletét már meghozták korábban, míg én előzetesben voltam, de sejtem, mi lett a vége.
Tovább vezetem a tekintetem, néhány sorral hátrébb öt fekete öltönyös alak ül, mindegyikőjük komolynak tűnő ábrázattal, vagyis..egy kivételével. Louis nem tűnik túl elkeseredettnek, legalábbis ellensúlyozni tudja a fanyar mosolyával. Lassan, alig észrevehetően kacsint, mint egy lassított felvétel, és jobb hüvelyk ujját felmutatja titokban. Visszamosolygok, de épp csak annyira húzom el a szám, hogy ő tudja, mit akarok, de más ne láthassa. Ez az, ami miatt képes vagyok emelt fővel ülni, amiért nem rohantam még ki a teremből, vagy nem leszegett fejjel várakozom. Ez, amiért a világ végéig is képes lennék várni, legalábbis úgy érzem. Van valami a szemében, ami minden aggodalmam elriasztja, valami, amire csak ő képes. Azt hiszem. ezt hívják szerelemnek. Vagyis, nagyon remélem.
Akármennyire gyűlölöm, hogy végig kell hallgatnom, nyugodtan ülöm végig az eskütételem után az eset bemutatását. Marcangol a bűntudat, mennyi mindent tettem, vagy legalábbis milyen soknak tűnik, a bűnlajstromom lassan az egekig ér.
- A vádlott: Amelia Villain, 19 éves, anyja neve...- nem akarok koncentrálni, megpróbálom elterelni a gondolataimat. Tudom nagyon jól, hogy mit tettem, nem szükséges ismét végighallgatnom.
Élesen beszívom a levegőt, elvonatkoztatok a helyszíntől, a történtekről, és eszembe jut egy dal. Egy régi dal, amit már hosszú évek óta nem dúdolt nekem senki, amit kiskoromban minden este elénekeltek az ágyam felett, hogy ne féljek többé a sötéttől és az egyedülléttől. Most is erre a dalra támaszkodok, mert nem akarok egyedül lenni, mégis, minden oldalról csak fürkésző szempárokat látok, és egyedül vagyok. Senki sincs mellettem, aki foghatná a kezem, mind több méterre vannak, és most egyikük sem segíthet.
Mély levegő, sűrű pislogások, túl leszek rajta.
- Tehát, Amelia- a nevemre felkapom a fejem, egyenesen a hang irányába. Szürkés kék öltöny, hófehér ing, a zakóhoz illő nyakkendő, és bárgyú félmosoly. A felém közeledő férfi határozottnak tűnik, túlságosan is határozottnak. Akkor rúg belém a szavaival, amikor akar, és a kezében felpördülő papírokból ítélve mindent tud rólam, amit tudnia kell, vagy még annál is többet.- Szeretném, ha elmondanád, mi történt.
Mielőtt bármit is mondhatnék, az ügyvédem hirtelen pattan fel a helyéről.
- Tiltakozom, ez nem számít kérdésnek- fogalmam sincs, hova nézzek, nem értem, mi történik. Miért nem engedik, hogy elmondjam, és kész? Nem a jogaimat védik ezek, hanem az idegrendszeremet próbálják leépíteni rekordsebességgel.
- Helyt adok, folytassa- a bírónő vádlóan néz rám, ahogy mindenki. A körmeimet a szék karfájába mélyesztve keresek kiutat, de fáj. Minden egyes mozdulat, amit teszek egy kis darabot megöl belőlem. Hiába is tagadnám, még mindig szükségem van gyógyszerekre, hogy jól érezzem magam, de mostanra elfogyott mind, az utolsó szemig, ehelyett maradt nekem ez az egész.
- Ms. Villain, kíván-e bármit is hozzátenni a korábban tett vallomásához?- azt sem tudom, hogy hívják ezt az embert, fogalmam sincs, honnan tud arról, mit mondtam el eddig, és mit nem. - Ms. Villain?
- Én...azt hiszem, nem- az alsó ajkamba kell harapnom, hogy ne bukjon ki belőlem mindaz, amit gondolok róla, a módszereiről és arról, mit csináljon azzal a rengeteg papírral ott a kezében.
- Azt hiszi? Lássuk: droghasználat, prostitúció, emberölés. Ennyi?- érzem, hogy felmegy bennem a pumpa.
- A vádlott sértegetésének nem adok helyet- ismét a bírónő az, aki véget vet a megaláztatásomnak.
- Ajánlott fel önnek Mr. Davenport bármi nemű részesedést?- szemrebbenés nélkül teszi fel a következő kérdést, mintha nem történt volna semmi.
- Nem, soha- gépiesen válaszolok, és azt hiszem, ez lesz a legegyszerűbb módja annak, hogy minél hamarabb túlessek az újbóli vallatásomon.
- És Peter Freese?- megfagy bennem a vér, ezt a nevet eddig még nem is hallottam. Eszembe jut rengeteg férfi, aki megfordult estéről estére az ND's-ben, de egyiknek sem rémlik a neve.
- Nem tudom, kiről beszél- zavartan kutatok bármiféle emlék után a fejemben, de semmi. Nem találok semmit.
- A férfi, akit megölt. A galériában- úgy biggyeszti oda a helyszínt, mintha egy sornyi embert öltem volna már meg, és valahogyan meg kéne különböztetni azokat.
- Nem ismertem- jelentem ki. Úgy érzem magam, mint akit hazugságon kaptak, pedig ez az igazság.- Akkor láttam őt először.
- És utoljára- megmosolyogja a saját viccét, amin egyáltalán nem tudok nevetni, sőt, szerintem ebben a teremben senki. Egy cirkuszban érzem magam lassan, vagy csak a fejemben a dolgok kuszálódnak össze egyre jobban.
Figyelmetlen, feszült és fáradt vagyok egyszerre, időről időre a hatalmas fali órára pillantok, ami mintha megállt volna, minimum egy órája elmúlt fél öt, és még csak most ugrik a mutató tovább.
- Kapott pénzt valaha azért, hogy terjesztette a tablettákat? És a csempészett áruk? A dohány és a fű!?- mik ezek a kérdések? Lassan már tényleg nem tudom, mit gondolhat rólam ez az ember,- Válaszoljon!
Eltorzul az arca, ahogy minden más is körülöttem, csak a hatalmas vigyort látom a képén, ami egyre csak szélesedik. Rajtam nevet, engem akar megalázni, semmi másért nem kellett ide jönnöm.
- Én nem...- felállok, de valaki visszanyom a helyemre- Nem akarom ezt!- hisztérikus csapkodásba kezdek, elegem van a feszültségből, a fájdalomból és abból, ahogy kezelnek. A nevemet kiabálják, távolról hallom édesanyámat, de nem tudok rá figyelni, csak megpróbálok kitörni az emberek alkotta gyűrűből.
- Kérem, nyugodjon le..- ez nem úgy megy, hogy egyik percről a másikra, mintha csak csettintésre tenném, lenyugszom, de nem ám.
- Engedjen el- érzem, hogy kirángatnak a tölgyfából készült fülkéből. Minden apró részleg a fejembe vésődik, még az esküdtek közt ülő egyik nő nyakában függő kasmír sál is, amihez nevetségesen nagy karika fülbevalót hord, a falon az apró repedés, ami ütés emlékét őrzi, minden. Csak Louist nem látom, mert több ember kell ahhoz, hogy kivezessenek, mint kettő, és mindent beborít a sötét egyenruha.
- Louis...- elhalt hangon nyögöm ki, a könnyeim utat törnek maguknak- Nagyon fáj.
Nem szólnak hozzám, a karomnál fogva vonnak maguk után, és már be sem tudom azonosítani a helyet. Leültetnek, minden hideg fehér, de hiába nézek körbe, a fájdalomtól elhomályosult a látásom.
- Amleia- hallom, hogy megszólítanak, és habár fogalmam sincs, merre keressem újdonsült beszélgetőpartneremet, figyelek rá minden porcikámmal. Ajkaimmal formálom a szavakat, amik eljutnak hozzám és sikerül felfognom őket- Minden rendben lesz...Mi fáj?
- Minden- félig lehunyt szemmel keresek valamit, aminek neki tudok dőlni, mert habár ülök, elég instabilnak érzem magam.- Minden...minden- minél többször ismétlem meg, annál inkább érzem a bőröm alá kúszó kínt. Ennyire még sosem volt rossz a hiánya semminek, ha tehetném a falat kaparnám, a körmeimet tépném, csak hogy múljon el ez az érzés.
- Jobb lesz...mindjárt- foszlányokat értek csak abból, amit mond, szavakból kell felépítenem a gondolatait.-Ne félj.
A mondat, amitől csak fokozódik bennem a feszültség, és a nyomás, amit immáron már az alkaromban érzek. Összeszorított foggal várom a következő lépést, a kábultságot, azt a régi jó ismerőst, aki kézen fog, és elvezet, megvéd. A félhomályból Louis lép elő, fekete ingben, és farmerban, amit annyira szeretek rajta. Gyönyörű, mint mindig, minden vonása, a mozdulatai, olyanok, amilyennek lennie kell. Felém jön, mosolyogva. A kezét nyújtja, és addig vár, míg el nem fogadom azt, kezem az övébe helyezem, hiszen megbízok benne, jobban, mint magamban. Csak a szemét látom, a gyönyörű kék tengert, amibe benne van a világ minden öröme, az ő szeretete, az ő boldogsága és békessége.
Elveszünk a ködben, de nem tűnünk el, mert ragyogunk. Mélyen, legbelül kincset találtunk, a saját magunk kincsét, amit mostantól ketten őrzünk, és senkinek nem engedjük, hogy megkaparintsa.
Vízhez közeledünk, érzem, hogy a lábszáram már a langyos, sós víz alatt van, a hullámok fodrai új ruhát szabnak rám, és Louis is hófehérben pompázik mellettem. Nem szól, csak int a fejével, hogy forduljak felé, és húzódjak közelebb. Megteszem, mert meg akarom tenni. Kezei körém fonódnak, arcát a hullámokban leomló hajamba temeti és lassú táncba kezdünk egy lágy dallamra, amit kiskoromban énekeltek nekem. Ugyan az a dal, amit a bíróságon dúdoltam magamnak, a félelmeimet elkergető sorok, amik megerősítik az akaratomat, történjen bármi.
- Gyönyörű vagy- nem bírom ki, hogy ne mondjam ki, arcát a kezeim közt tartva bámulom, ő pedig csak mosolyog. Csukott szemmel várom a csókját, ami sosem ér oda, mert mikor kinyitom a szemem, újra egy idegen helyen találom magam, ezúttal a valóságban.
- Jobban érzi magát?- egy fehér köpenyes férfi a vénáimat vizsgálgatja, tenyerét időről időre a homlokomra téve.
- Azt hiszem- a szemeim dörzsölgetve próbálom feltornászni magam ülő helyzetbe, ám ez mégsem olyan egyszerű feladat, mint elsőre tűnt.
- A maga jelenléte nélkül hoztak ítéletet- szól komolyan, ennek ellenére nem érzem rosszul magam ettől. Hogy is érezhetném, mikor a hátam közepére sem kívántam azt a helyzetet, hogy még egyszer beszámoljak az elmúlt hónapokról. Elég volt megélni és egyszer kibeszélni magamból.
- És?- kíváncsian hajolok valamivel közelebb, szinte sóvárgok a válaszára.
- Ezt majd később megbeszéli az illetékesekkel, egyenlőre pihennie kell- feláll az ágy mellől, visszalapoz a kórlap első oldalához, és az ágytámla mögé akasztja.- Kíván látni valakit?
- Hol vagyok?- kezdem újabb kérdéssel, meg sem hallva az ő mondandóit.
- Ne aggódjon, jó kezekben van. Nos?- szemöldökét felhúzva várja a válaszomat az előbbi kérdésére.
- Itt van Louis? Louis Tomlinson?- azonnal az ablak felé szegezem a tekintetem, várom, hogy felbukkanjon valahol, vagy csak az árnyéka; arról is megismerném.
- Behívom- kedves mosollyal hagyja el a tágas szobát.
Amíg várakozom, megpróbálom beazonosítani a helyet, ahol lehetek, de semmi: soha nem voltam itt, de biztosan kórház, mert a szaga elárulja. A falak azonban valamivel barátságosabbak, egészen világos bézs színűek, az ágy melletti éjjeli szekrényen friss virág, a falakon elvétve egy-két kép, festmények másolatai, egyszerű tájképek, de mindenképp nyugtatólag hatnak az érzékekre. Sem harsány színek, sem villódzó halogének, csak a csendes, meleg és barátságos fény egy valamivel kellemesebb helyen, mint egy orvosi rendelő.
A kilincs apró mozzanatából tudom, hogy valaki van az ajtó túl oldalán, és be is akar jönni, de valami vagy valaki megakadályozza. Újabb hangfoszlányok, ezúttal a tömör fa miatt nem hallom, de néhány másodperc elteltével kitárul az ajtó, és belép Louis.
- Szia- gyors léptekkel közelít meg, gondolkodás nélkül ül mellém, és ölel magához. Beszívom az illatát, ujjaimmal megszorítom az inget, amit visel. Ez volt rajta délelőtt is, tehát túl sok idő nem telhetett el.
- Hiányoztál- a füle mögé mormolom, érzem, hogy kirázza a hideg. Nem érdekel semmi más, csak az, hogy kikerüljek innen, és végre minden egyes másodpercem neki adhassam.
- Te is, de most már tényleg rendbe jön minden- sóhajtva távolodik el tőlem, ujjaival végigszántja az egyik tincsem. Az ujja köré csavarja, és engedi leomlani, és én le sem tudom venni a szemem róla. Tökéletesebb, mint valaha.
- Mit mondtak, mi lesz most?- csendben ül néhány pillanatig, majd feláll, és járkálni kezd.- Louis!
- Beszámíthatatlan állapotban voltál, mert még mindig függ a szervezeted attól a szartól- úgy köpködi a szavakat, mintha az ő hibája lenne, dühös, és ez egyre csak fokozódik- De nem ússza meg a rohadék- az ablaktól elfordulva néz mélyen a szemembe.
- Lou, ugye nem..
- Nem, egy ujjal sem fogok hozzá érni, de gondoskodtam arról, hogy kiderüljön minden- szikrázó szemekkel néz újra ki a magasból. A végtelennek tűnő városhatárokban keres valami megnyugtatót, tisztán látszik rajta, hogy mennyire ideges: a kezei ökölbe vannak szorítva, hófehérek és remegnek az ujjai.
- Mi mindent tudsz?- érdeklődéssel figyelem, ahogy visszasétál hozzám, aggódó tekintettel és a szemében van valami...nem is tudom igazán megfogalmazni, mi is pontosan. A féltés, az aggodalom és a rettegés valamitől, amire talán sosem fog felkészülni eléggé.
- A kérdés, hogy te még mindent szeretnél mondani?- lágyan beszél hozzám, semmi vádaskodás. Szívem szerint minden gondolatomat egyszerűen csak átadnám neki, hogy mindent megértsen, de amíg erre nem vagyok képes, beszélnem kell, és én csak mondom, és mondom.
Egyetlen apró részletet sem akarok kihagyni belőle, mert tudom, neki mennyire fontos az, hogy megbízom benne.
- De ha most folytatom a történetet, nem engeded el a kezem, ugye?- összefonódott ujjainkra nézek, ahogy a tenyere beborítja az enyémet, szinte nem is látszik.
- Soha többé, ígérem- a szemembe néz, egy utolsó, apró csókot lop, mielőtt elvesznénk a részletekbe, majd hagyja, hogy befejezzem a történetet.
A történetet egy lányról, aki sokszor orra bukott, és egyszer, amikor már úgy érezte, nem tud felállni, jött valaki, és segítő kezet nyújtott, Akkor is, mikor már lehetetlennek tűnt minden, akkor is, mikor már meg sem érdemelte igazán.
Louis Tomlinson, a problémákkal küzdő, ugyanakkor csupa szív lélek, remek barát, az egyik legjobb ember, akibe egyszer s mindenkorra beleszerettem, megmentette az életemet. Fogalmam sincs, hogy csinálta, de sikerült neki, és ezt soha, de soha nem fogom elfelejteni neki.
Tovább vezetem a tekintetem, néhány sorral hátrébb öt fekete öltönyös alak ül, mindegyikőjük komolynak tűnő ábrázattal, vagyis..egy kivételével. Louis nem tűnik túl elkeseredettnek, legalábbis ellensúlyozni tudja a fanyar mosolyával. Lassan, alig észrevehetően kacsint, mint egy lassított felvétel, és jobb hüvelyk ujját felmutatja titokban. Visszamosolygok, de épp csak annyira húzom el a szám, hogy ő tudja, mit akarok, de más ne láthassa. Ez az, ami miatt képes vagyok emelt fővel ülni, amiért nem rohantam még ki a teremből, vagy nem leszegett fejjel várakozom. Ez, amiért a világ végéig is képes lennék várni, legalábbis úgy érzem. Van valami a szemében, ami minden aggodalmam elriasztja, valami, amire csak ő képes. Azt hiszem. ezt hívják szerelemnek. Vagyis, nagyon remélem.
Akármennyire gyűlölöm, hogy végig kell hallgatnom, nyugodtan ülöm végig az eskütételem után az eset bemutatását. Marcangol a bűntudat, mennyi mindent tettem, vagy legalábbis milyen soknak tűnik, a bűnlajstromom lassan az egekig ér.
- A vádlott: Amelia Villain, 19 éves, anyja neve...- nem akarok koncentrálni, megpróbálom elterelni a gondolataimat. Tudom nagyon jól, hogy mit tettem, nem szükséges ismét végighallgatnom.
Élesen beszívom a levegőt, elvonatkoztatok a helyszíntől, a történtekről, és eszembe jut egy dal. Egy régi dal, amit már hosszú évek óta nem dúdolt nekem senki, amit kiskoromban minden este elénekeltek az ágyam felett, hogy ne féljek többé a sötéttől és az egyedülléttől. Most is erre a dalra támaszkodok, mert nem akarok egyedül lenni, mégis, minden oldalról csak fürkésző szempárokat látok, és egyedül vagyok. Senki sincs mellettem, aki foghatná a kezem, mind több méterre vannak, és most egyikük sem segíthet.
Mély levegő, sűrű pislogások, túl leszek rajta.
- Tehát, Amelia- a nevemre felkapom a fejem, egyenesen a hang irányába. Szürkés kék öltöny, hófehér ing, a zakóhoz illő nyakkendő, és bárgyú félmosoly. A felém közeledő férfi határozottnak tűnik, túlságosan is határozottnak. Akkor rúg belém a szavaival, amikor akar, és a kezében felpördülő papírokból ítélve mindent tud rólam, amit tudnia kell, vagy még annál is többet.- Szeretném, ha elmondanád, mi történt.
Mielőtt bármit is mondhatnék, az ügyvédem hirtelen pattan fel a helyéről.
- Tiltakozom, ez nem számít kérdésnek- fogalmam sincs, hova nézzek, nem értem, mi történik. Miért nem engedik, hogy elmondjam, és kész? Nem a jogaimat védik ezek, hanem az idegrendszeremet próbálják leépíteni rekordsebességgel.
- Helyt adok, folytassa- a bírónő vádlóan néz rám, ahogy mindenki. A körmeimet a szék karfájába mélyesztve keresek kiutat, de fáj. Minden egyes mozdulat, amit teszek egy kis darabot megöl belőlem. Hiába is tagadnám, még mindig szükségem van gyógyszerekre, hogy jól érezzem magam, de mostanra elfogyott mind, az utolsó szemig, ehelyett maradt nekem ez az egész.
- Ms. Villain, kíván-e bármit is hozzátenni a korábban tett vallomásához?- azt sem tudom, hogy hívják ezt az embert, fogalmam sincs, honnan tud arról, mit mondtam el eddig, és mit nem. - Ms. Villain?
- Én...azt hiszem, nem- az alsó ajkamba kell harapnom, hogy ne bukjon ki belőlem mindaz, amit gondolok róla, a módszereiről és arról, mit csináljon azzal a rengeteg papírral ott a kezében.
- Azt hiszi? Lássuk: droghasználat, prostitúció, emberölés. Ennyi?- érzem, hogy felmegy bennem a pumpa.
- A vádlott sértegetésének nem adok helyet- ismét a bírónő az, aki véget vet a megaláztatásomnak.
- Ajánlott fel önnek Mr. Davenport bármi nemű részesedést?- szemrebbenés nélkül teszi fel a következő kérdést, mintha nem történt volna semmi.
- Nem, soha- gépiesen válaszolok, és azt hiszem, ez lesz a legegyszerűbb módja annak, hogy minél hamarabb túlessek az újbóli vallatásomon.
- És Peter Freese?- megfagy bennem a vér, ezt a nevet eddig még nem is hallottam. Eszembe jut rengeteg férfi, aki megfordult estéről estére az ND's-ben, de egyiknek sem rémlik a neve.
- Nem tudom, kiről beszél- zavartan kutatok bármiféle emlék után a fejemben, de semmi. Nem találok semmit.
- A férfi, akit megölt. A galériában- úgy biggyeszti oda a helyszínt, mintha egy sornyi embert öltem volna már meg, és valahogyan meg kéne különböztetni azokat.
- Nem ismertem- jelentem ki. Úgy érzem magam, mint akit hazugságon kaptak, pedig ez az igazság.- Akkor láttam őt először.
- És utoljára- megmosolyogja a saját viccét, amin egyáltalán nem tudok nevetni, sőt, szerintem ebben a teremben senki. Egy cirkuszban érzem magam lassan, vagy csak a fejemben a dolgok kuszálódnak össze egyre jobban.
Figyelmetlen, feszült és fáradt vagyok egyszerre, időről időre a hatalmas fali órára pillantok, ami mintha megállt volna, minimum egy órája elmúlt fél öt, és még csak most ugrik a mutató tovább.
- Kapott pénzt valaha azért, hogy terjesztette a tablettákat? És a csempészett áruk? A dohány és a fű!?- mik ezek a kérdések? Lassan már tényleg nem tudom, mit gondolhat rólam ez az ember,- Válaszoljon!
Eltorzul az arca, ahogy minden más is körülöttem, csak a hatalmas vigyort látom a képén, ami egyre csak szélesedik. Rajtam nevet, engem akar megalázni, semmi másért nem kellett ide jönnöm.
- Én nem...- felállok, de valaki visszanyom a helyemre- Nem akarom ezt!- hisztérikus csapkodásba kezdek, elegem van a feszültségből, a fájdalomból és abból, ahogy kezelnek. A nevemet kiabálják, távolról hallom édesanyámat, de nem tudok rá figyelni, csak megpróbálok kitörni az emberek alkotta gyűrűből.
- Kérem, nyugodjon le..- ez nem úgy megy, hogy egyik percről a másikra, mintha csak csettintésre tenném, lenyugszom, de nem ám.
- Engedjen el- érzem, hogy kirángatnak a tölgyfából készült fülkéből. Minden apró részleg a fejembe vésődik, még az esküdtek közt ülő egyik nő nyakában függő kasmír sál is, amihez nevetségesen nagy karika fülbevalót hord, a falon az apró repedés, ami ütés emlékét őrzi, minden. Csak Louist nem látom, mert több ember kell ahhoz, hogy kivezessenek, mint kettő, és mindent beborít a sötét egyenruha.
- Louis...- elhalt hangon nyögöm ki, a könnyeim utat törnek maguknak- Nagyon fáj.
Nem szólnak hozzám, a karomnál fogva vonnak maguk után, és már be sem tudom azonosítani a helyet. Leültetnek, minden hideg fehér, de hiába nézek körbe, a fájdalomtól elhomályosult a látásom.
- Amleia- hallom, hogy megszólítanak, és habár fogalmam sincs, merre keressem újdonsült beszélgetőpartneremet, figyelek rá minden porcikámmal. Ajkaimmal formálom a szavakat, amik eljutnak hozzám és sikerül felfognom őket- Minden rendben lesz...Mi fáj?
- Minden- félig lehunyt szemmel keresek valamit, aminek neki tudok dőlni, mert habár ülök, elég instabilnak érzem magam.- Minden...minden- minél többször ismétlem meg, annál inkább érzem a bőröm alá kúszó kínt. Ennyire még sosem volt rossz a hiánya semminek, ha tehetném a falat kaparnám, a körmeimet tépném, csak hogy múljon el ez az érzés.
- Jobb lesz...mindjárt- foszlányokat értek csak abból, amit mond, szavakból kell felépítenem a gondolatait.-Ne félj.
A mondat, amitől csak fokozódik bennem a feszültség, és a nyomás, amit immáron már az alkaromban érzek. Összeszorított foggal várom a következő lépést, a kábultságot, azt a régi jó ismerőst, aki kézen fog, és elvezet, megvéd. A félhomályból Louis lép elő, fekete ingben, és farmerban, amit annyira szeretek rajta. Gyönyörű, mint mindig, minden vonása, a mozdulatai, olyanok, amilyennek lennie kell. Felém jön, mosolyogva. A kezét nyújtja, és addig vár, míg el nem fogadom azt, kezem az övébe helyezem, hiszen megbízok benne, jobban, mint magamban. Csak a szemét látom, a gyönyörű kék tengert, amibe benne van a világ minden öröme, az ő szeretete, az ő boldogsága és békessége.
Elveszünk a ködben, de nem tűnünk el, mert ragyogunk. Mélyen, legbelül kincset találtunk, a saját magunk kincsét, amit mostantól ketten őrzünk, és senkinek nem engedjük, hogy megkaparintsa.
Vízhez közeledünk, érzem, hogy a lábszáram már a langyos, sós víz alatt van, a hullámok fodrai új ruhát szabnak rám, és Louis is hófehérben pompázik mellettem. Nem szól, csak int a fejével, hogy forduljak felé, és húzódjak közelebb. Megteszem, mert meg akarom tenni. Kezei körém fonódnak, arcát a hullámokban leomló hajamba temeti és lassú táncba kezdünk egy lágy dallamra, amit kiskoromban énekeltek nekem. Ugyan az a dal, amit a bíróságon dúdoltam magamnak, a félelmeimet elkergető sorok, amik megerősítik az akaratomat, történjen bármi.
- Jobban érzi magát?- egy fehér köpenyes férfi a vénáimat vizsgálgatja, tenyerét időről időre a homlokomra téve.
- Azt hiszem- a szemeim dörzsölgetve próbálom feltornászni magam ülő helyzetbe, ám ez mégsem olyan egyszerű feladat, mint elsőre tűnt.
- A maga jelenléte nélkül hoztak ítéletet- szól komolyan, ennek ellenére nem érzem rosszul magam ettől. Hogy is érezhetném, mikor a hátam közepére sem kívántam azt a helyzetet, hogy még egyszer beszámoljak az elmúlt hónapokról. Elég volt megélni és egyszer kibeszélni magamból.
- És?- kíváncsian hajolok valamivel közelebb, szinte sóvárgok a válaszára.
- Ezt majd később megbeszéli az illetékesekkel, egyenlőre pihennie kell- feláll az ágy mellől, visszalapoz a kórlap első oldalához, és az ágytámla mögé akasztja.- Kíván látni valakit?
- Hol vagyok?- kezdem újabb kérdéssel, meg sem hallva az ő mondandóit.
- Ne aggódjon, jó kezekben van. Nos?- szemöldökét felhúzva várja a válaszomat az előbbi kérdésére.
- Itt van Louis? Louis Tomlinson?- azonnal az ablak felé szegezem a tekintetem, várom, hogy felbukkanjon valahol, vagy csak az árnyéka; arról is megismerném.
- Behívom- kedves mosollyal hagyja el a tágas szobát.
Amíg várakozom, megpróbálom beazonosítani a helyet, ahol lehetek, de semmi: soha nem voltam itt, de biztosan kórház, mert a szaga elárulja. A falak azonban valamivel barátságosabbak, egészen világos bézs színűek, az ágy melletti éjjeli szekrényen friss virág, a falakon elvétve egy-két kép, festmények másolatai, egyszerű tájképek, de mindenképp nyugtatólag hatnak az érzékekre. Sem harsány színek, sem villódzó halogének, csak a csendes, meleg és barátságos fény egy valamivel kellemesebb helyen, mint egy orvosi rendelő.
A kilincs apró mozzanatából tudom, hogy valaki van az ajtó túl oldalán, és be is akar jönni, de valami vagy valaki megakadályozza. Újabb hangfoszlányok, ezúttal a tömör fa miatt nem hallom, de néhány másodperc elteltével kitárul az ajtó, és belép Louis.
- Szia- gyors léptekkel közelít meg, gondolkodás nélkül ül mellém, és ölel magához. Beszívom az illatát, ujjaimmal megszorítom az inget, amit visel. Ez volt rajta délelőtt is, tehát túl sok idő nem telhetett el.
- Hiányoztál- a füle mögé mormolom, érzem, hogy kirázza a hideg. Nem érdekel semmi más, csak az, hogy kikerüljek innen, és végre minden egyes másodpercem neki adhassam.
- Te is, de most már tényleg rendbe jön minden- sóhajtva távolodik el tőlem, ujjaival végigszántja az egyik tincsem. Az ujja köré csavarja, és engedi leomlani, és én le sem tudom venni a szemem róla. Tökéletesebb, mint valaha.
- Mit mondtak, mi lesz most?- csendben ül néhány pillanatig, majd feláll, és járkálni kezd.- Louis!
- Beszámíthatatlan állapotban voltál, mert még mindig függ a szervezeted attól a szartól- úgy köpködi a szavakat, mintha az ő hibája lenne, dühös, és ez egyre csak fokozódik- De nem ússza meg a rohadék- az ablaktól elfordulva néz mélyen a szemembe.
- Lou, ugye nem..
- Nem, egy ujjal sem fogok hozzá érni, de gondoskodtam arról, hogy kiderüljön minden- szikrázó szemekkel néz újra ki a magasból. A végtelennek tűnő városhatárokban keres valami megnyugtatót, tisztán látszik rajta, hogy mennyire ideges: a kezei ökölbe vannak szorítva, hófehérek és remegnek az ujjai.
- Mi mindent tudsz?- érdeklődéssel figyelem, ahogy visszasétál hozzám, aggódó tekintettel és a szemében van valami...nem is tudom igazán megfogalmazni, mi is pontosan. A féltés, az aggodalom és a rettegés valamitől, amire talán sosem fog felkészülni eléggé.
- A kérdés, hogy te még mindent szeretnél mondani?- lágyan beszél hozzám, semmi vádaskodás. Szívem szerint minden gondolatomat egyszerűen csak átadnám neki, hogy mindent megértsen, de amíg erre nem vagyok képes, beszélnem kell, és én csak mondom, és mondom.
Egyetlen apró részletet sem akarok kihagyni belőle, mert tudom, neki mennyire fontos az, hogy megbízom benne.
- De ha most folytatom a történetet, nem engeded el a kezem, ugye?- összefonódott ujjainkra nézek, ahogy a tenyere beborítja az enyémet, szinte nem is látszik.
- Soha többé, ígérem- a szemembe néz, egy utolsó, apró csókot lop, mielőtt elvesznénk a részletekbe, majd hagyja, hogy befejezzem a történetet.
A történetet egy lányról, aki sokszor orra bukott, és egyszer, amikor már úgy érezte, nem tud felállni, jött valaki, és segítő kezet nyújtott, Akkor is, mikor már lehetetlennek tűnt minden, akkor is, mikor már meg sem érdemelte igazán.
Louis Tomlinson, a problémákkal küzdő, ugyanakkor csupa szív lélek, remek barát, az egyik legjobb ember, akibe egyszer s mindenkorra beleszerettem, megmentette az életemet. Fogalmam sincs, hogy csinálta, de sikerült neki, és ezt soha, de soha nem fogom elfelejteni neki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése