34. Taking responsibility

Drága Olvasóim!

Mindenek előtt: Boldog új évet! :)

Már nagyon vártam, hogy eljöjjön ez a pillanat, de végre elkészült ez a rész is, és képtelen vagyok várni reggelig. Sajnálom ezt a rengeteg csúszást, megpróbálom a jövő héten az eredeti terv szerint, azaz kedden hozni az új részt.

Hihetetlen, de a következő már az utolsó lesz, plusz egy epilógus! Elképesztő, milyen hamar vége szakadt.

Ha gondoljátok, nézzetek be a másik blogra ( link az oldalsó képre kattintva -------> ), az első részig megpróbálok még néhány apróságot feltölteni. :)

Jó olvasást, és mint mindig, most is legyetek rosszak!

xx Lu 

Amelia Villain:

A másodpercek rövidek, a lélegzetek száma egyre csak magasabbra szökik, és mihelyst belegondolok, hogy mi történik velem, velünk, újabb könnycseppek folynak végig az arcomon, ám ezek most valamiért nem örömkönnyek. Kezd kitisztulni a szervezetemből minden gyógyszer és szer, a fájdalomküszöböm hirtelen eltűnik, és nem hagy maga után mást, csak a kínt. Tökéletesen megegyeznek az emlékeim a néhány évvel korábbi estével, feltéve, ha szigorúan az erőszakot vesszük figyelembe.

- Mia..?- Louis aggodalommal teli pillantásokat vet felém, megesküdnék rá, hogy egy pillanatra még levegőt is elfelejt venni.

- Semmi baj- suttogom, és közelebb húzom magamhoz. Érzem, hogy a hajam még mindig nedves, de a legkevésbé sem mondanám, hogy fázok.

- Te sírsz?- mellém fekszik, kezeivel rögtön törölgetni kezdi az arcom.

- Nem, csak..-felülök, hátam az ágytámlának vetem. Szégyenkezve hajtom le a fejem, mert nem igazán értem, miért pont most történik ez? Miért akkor, amikor Louis van velem, amikor tényleg olyan ember mellett tervezem az ébredést, akit őszintén, és tiszta szívemből tudok szeretni? Mert bár akkor jutott volna ez eszembe, amikor a galériában az a féreg rám mászott. Akkor ugyan ez lett volna a végkifejlet, de nem érzem fairnek az élettől, hogy pont most történik velem mindez.

- Csak...?- ő is feljebb tornázza magát, felső testével felém fordul. Nem ér hozzám, nem ölel meg, és a hajammal sem játszik, amit most kifejezetten értékelek. Minden bizonnyal megrémisztem a viselkedésemmel.

- Eszembe jutott valami. Valami régi és rossz- sokat sejtetően próbálok nézni rá, bár fogalmam sincs, mennyire érthető vagy egyáltalán kivehető ebben a félhomályban.

- Noah? Bántott téged? Mert ha igen, én esküszöm, hogy...- érzem, ahogy meggyűrődik a takaró az ujjai alatt, remeg mindkét keze az idegességtől, de most ez fura mód igazán jól esik.

Miért is ne lenne így? Annyira ismeretlen számomra az érzés, hogy valaki félt, és a viselkedése teljesen ellentéte az általam megismert Louisnak. Ő nem agresszív, tulajdonképpen az is meglepne, ha egy, a lakásba betévedt bogárnak vagy kis lénynek ártani tudna. De ez most más. Most miattam ilyen, mert aggódik- azt hiszem. Vagy dühös.

- Nem, oh nem- nyugtatom meg, talán saját magamat is, hiszen a történtekhez képest Noah királynőként bánt velem. Nem is volt más választása, utólag visszagondolva minden tettének és mondatának, különös kisugárzásán túl, komoly hátsó szándéka volt.- Ami azt illeti...

- Biztos, hogy nem?- a szavamba vág, arcát közelebb látom hirtelen, szemei az én tekintetem fürkészik. Hogyan is hihetne nekem, mikor ismert az állapotom!?

- Biztos, csak...Thomas- végre sikerül összeszednem magamat, az érzéseimet és úgy általában a fejemben kavargó gondolatokat annyira, hogy képes legyek kiejteni a nevét- De nem tudom, miért. Miért pont most? Ez igazságtalan!- felcsattanok, a hangom a magasba szökik.

- Istenem- fújja ki a levegőt. Nem vagyok biztos abban, hogy most megnyugodott vagy csupán eszébe jutott mindaz, amit róla meséltem. Talán mindkettő.

- Ne haragudj rám- szégyenkezve fordítom el a fejem, ám szinte rögtön az állam alá kapja a kezét, arcomat a sajátja felé fordítva ezzel.

- Sose kérj emiatt bocsánatot. Érted? Soha- a végére már csak suttog.

Újabb könnycseppek buggyannak ki, az egész elmém egy jól összekuszálódott érzelmi kavalkád. Olyannak érzem, mintha Bábel sorsa megismétlődne a fejemben, zűrzavaros minden, saját magamat sem értem, pedig a dolgok nem is olyan bonyolultak. Szeretem Louist. Nehéz volt kimondani, sokszor foglalkoztatott a dolog, hogy most ez mi is pontosan, de végül kibukott belőlem. Nem pontosan ez a szó, de az 'Én is' eléggé közel áll hozzá.

Akkor miért is vagyok képtelen elviselni magamon az érintését?

- Mire gondolsz?- egy makacsul újra meg újra előre bukó tincset piszkál, közvetlen a fülem mellett. Érzem, hogy engem néz, de én ismét csak magam elé bámulok, azt hiszem, egy üres, képek nélküli falfelületet, amit egy igencsak rövid, egyszintes könyvespolc tör meg.

- Azt hiszem, túl fontos lettél nekem- kezemmel megkeresem a tenyerét, és mikor összefonódnak az ujjaink, olyan érzésem támad, mintha percek óta erre várna.

- Talán jobb is, hogy így történt- hüvelykujja megpihen a kézfejemen, adva ezzel egy biztonságot nyújtó kényelmet. Mintha csak azt kérné, minden porcikámat engedjem ellazulni, mert ő egyben tud tartani, nem engedi, hogy szétessek.- Nem szeretnék semmi sem elsietni.

- Egyenlőre a legtöbb külső hatás félelmet kelt bennem, ha akarnám se tudnám elsietni a dolgokat- keserű szájízzel mondom ezt, mert bár csak ne így lenne. Állítson le Louis, vezessen engem, mert ő a férfi, és ne a félelmeim szabjanak nekem és a tetteimnek határokat, mert ettől megőrülök.

- El fog múlni. Én mindenben támogatni foglak, ezt megígérem- kezeinket a szájához emeli, érzem, hogy felforrósodott ajkaival hosszú csókot nyom arra a pontra, ahol nem is oly rég még az ujjai fogták közre az enyéimet.

- Sosem hittem azoknak, akik ígérgettek. Neked enélkül is hiszek, így pedig csak még jobban- eldöntöm a fejemet oldalra, így pont be tudok férkőzni a vállcsontja és a nyaka közti kis helyre. Az nem kifejezés, hogy boldog vagyok. Ez annál sokkalta több: bízom benne, mert hosszú idő után ő volt az első barátom. Ellöktem őt, lekezelően viselkedtem vele, kiabáltam, de visszajött. Megpróbáltam utálni őt, de annyi boldog percet okozott nekem is, és a testvéreimnek is, hogy képtelen voltam. Most pedig itt pihenek a vállára dőlve, a sötétben, kettesben. 

- Azt akarom, hogy ennek sose legyen vége- megtöri a rövid csendet, ami egyáltalán nem nevezhető kínosnak, én legalábbis élvezem a társaságát, akár beszél, akár nem. 

- Az nagyon jó lenne- hirtelen túl fáradtnak érzem magam bármihez is, ezért félig az oldalamra fordulok, hogy a fejem ráhajthassam Louis mellkasára, az egyik kezemmel pedig átölelem őt. Kezeimet becsúsztatom a pólója alá. Hideg alkaromtól összerándul a bőre, amit végül egy nevetéssel elintéz.

- Miért nem mondtad, hogy álmos vagy?- érzem, hogy lehajol, ajkait a homlokomra nyomja.

- Fontosabb dolgom volt- a szememet már nem tudom nyitva tartani, de képes vagyok válaszolni neki, hallom minden szavát. Még mindig ugyan az a boldog és jó érzés járja át minden porcikámat, de továbbra is felfoghatatlan számomra.

Már meg is feledkezem arról, hogy mit válaszoltam, csak arra eszmélek fel, hogy édesen nevet, karom alatt megfeszül a hasizma, és akaratlanul is elkalandoznak a gondolataim.

- Holnap mi lesz velem?- teszem fel váratlanul a kérdést, csak hogy visszarázódjak a valóságba, és ahelyett, hogy megfagyna a levegő, Louis úgy beszél, mintha csak folytatna egy mondatot.

- Mondtam már, hogy nem kell aggódnod. Hidd el, mindent meg fogunk tudni oldani- mi; a szó, amitől a szívem hevesebben ver, és megmosolyogtat. Szeretem ezt hallani, leginkább azért, mert ő mondja ki és nem csak képzelődök.

- Louis, van, amit nem lehet megoldani- felemelem a fejem, mindezt azért, hogy a szemébe nézhessek. Fogalmam sincs, mennyit lát belőlem, vagy mennyit nem, de szinte biztos, hogy tudja, hova kell néznie.

- Mia- végig simít az arcomon, néhány másodperccel később pedig már a karjaiban találom magam. Szorosan ölel magához, és én is ezt teszem, nem akarom elengedni- Most ne gondolj ilyenekre.

- Annyira el szeretném mesélni az egészet, de nem megy- lábamat átvetem a csípőjén, hogy még közelebb húzhassam, és egészen beleborzongok, amikor ujjait ugyan úgy csúsztatja a pólóm alá, ahogy én tettem néhány perce. A derekam köré fonja a karjait, és ugyan ebben nincs semmi, mégis azt érzem, már most sikerült sokkal, de sokkal közelebb engednem őt magamhoz, mint amire képes voltam, s ez örömmel tölt el.

A határaimat akarom feszegetni, megtudni, vajon most sikerül-e az, ami eddig nem. Homlokomat az övének támasztom, és lehunyt szemmel várok. Louis nem mozdul, szerintem sejti, mire készülök, ezért az ujjai sem mozdulnak, meg sem szólal. Mély levegőt veszek, de ahogy ajkaink összeérnek, és akaratlanul is jobban magához ölel, megfájdul a márvány oszlop okozta sebem, és újra eszembe jut minden.

- Aludjunk- meg sem kell szólalnom, ujjaival letörli az időközben ismét megjelenő könnycseppeket, és egy utolsó csók után a hátára fordulva von magához.

- Annyira...

- Sssh- lecsitít, pedig nem is tudja, mit akarok mondani- Tudom.

Tudomásul veszem, hogy nem akar beszélgetni, és meg is értem, így rákényszerítem az agyam arra, hogy álljon le a gondolkodással, és elkezdek merülni a régről már jól ismert öntudatlanságba.
És pontosan ez az az érzés, ami miatt a reggel nehezebb, fájdalmasabb, és azt hiszem, egy kicsit üres is. Kimerültnek érzem magam, mégsem vagyok képes visszaaludni. Az elhúzott függönyök közt gyenge fény próbál betörni, becsíkozva ezzel a padlót, valószínűleg még kora reggel van. 
Mozdulatlanul fekszem Louis mellett, rá sem merek nézni, nehogy felébresszem a mozgásommal, inkább megvárom, míg ő kezd el mocorogni. És különben is, kellemetlenül érezném magam, ha nekem kellene felkeltenem őt, és amúgy is elég kínos lesz a reggel első pár perce.
Fejben eltervezem, hogyan is legyen tovább. Noah minden bizonnyal megtudta már, mi történt az éjjel, vagyis, kora este, és ha meg is keres engem, nem biztos, hogy jól jár bármelyikünk is, viszont arról a tényről sem szabad megfeledkezni, hogy magamtól nem tettem volna ilyet.
Vajon mi lesz ebből? Annyira valószínűtlen, hogy, mint a filmekben, egyszer csak rám ront a rendőrség, és hátrabilincselt kézzel fogok felkenődni a falra, vagy esetleg egy autó motorháztetőjére löknek. Nem, ez tényleg csak a filmekben van így.
Először biztosan kapok valami levelet a bíróságtól, talán egy felszólítás, talán valami behívó vagy hasonló. De az egész biztos, hogy sem a családom, sem Louis nem nézheti végig, ha mégis értem jönnének, mert a szégyent, ami engem sújt, sosem tudnám levakarni magamról, és nem utolsó sorban elkeseríteném az édesanyám, Jennst, az ikreket pedig megrémisztené ez az egész. Sam pedig...ő voltaképpen nem is tud rólam semmit, ahogy én sem róla.
Egyik könnycsepp követi a másikat, néma sírásba kezdek, amiért ennyire szerencsétlenül alakult az életem, annak ellenére, hogy most végre a megfelelő ember mellett ért a reggel. Mert ezért valóban hálát tudnék adni az égnek, de a torkomat mardossa a bűntudat, hogy milyen áron kerültem ide.
Lehunyt szemmel képzelem el az összes lehetőséget, de a vége mind ugyan az: a felelősséget vállalnom kell a tetteimért. Ha másért nem is, de a saját lelkiismeretem és a testvéreim felé irányuló példamutatás miatt mindenképp szükséges.
Átfordulok a bal oldalamra, karjaimmal átölelem a mellettem fekvő fiú hátát, és úgy csüngök rajta, mintha az életem függene tőle- még ez is lehet. Homlokomat is a hátának támasztom és érzem, hogy mély levegőt vesz, majd ujjai összefonódnak az enyéimmel a mellkasa alsó részén. Ujjbegyeimre egyenként ad finom puszikat, amitől a bizsergés egészen a tarkómig fut. Nem beszél egyikünk sem, én is inkább hasonló módon kívánok neki jó reggelt, arcom befészkelem a lapockái közé, csókok nyomát hagyva a bőrén.
- Hozzá tudnék szokni az efféle ébresztésekhez- rekedtes hangját hallva elönti a szívem a melegség. Semmi mást nem akarok ezentúl hallani reggelenként, csakis őt.
- Én lennék a legboldogabb, ha így ébreszthetnélek minden áldott nap- kuncogom, és újabb puszit hagyok a gerince vonalán. Fogalmam sincs, mikor került le róla a póló, de határozottan örülök annak, hogy nem egy darab rongyot kell ölelgetnem.
- Hogy aludtál?- kibontakozik gyengéd ölelésemből, és szembe fordulva jó reggelt csókot nyom a homlokomra.
- Szívesen mondanám, hogy remekül, de akkor hazudnék. Viszont imádtam a gondolatot, hogy melletted kell álomba erőltetni magam- mosolygok, mert elvarázsol a közelsége, az, hogy a nyakamon érzem a levegővételeit, hogy keze a derekamon pihen, és hogy kora reggel már csillognak a szemei.
Egyszerűen csak élvezni akarom ezt a reggelt, mert talán sokáig ez lesz az egyetlen pozitív emlékem, ami vigaszt nyújthat.
- Arra gondoltam, hogy csinálhatnánk ma valamit. Szép idő van- lustán fúrja a fejét a nyakamba, a mozdulatai épp nem arról árulkodnak, hogy bármit is óhajt tenni.
- Aludni?!- félig nevetve kérdezek vissza, mert nem erre számítottam.- Mi lesz, ha értem jönnek?
Már ki sem mondom a 'hatóság', 'rendőrség', és 'bíróság' szavakat, annyiszor végigpörgettem a lehetőségeket, hogy már durva szóismétlésnek érezném, ám Louis zavart tekintetét meglátva muszáj volt korrigálnom.
- A rendőrök. Vagy ha nem is keresnek, el kell mennem a..- ujjait a számra tapasztja, nem engedi, hogy végig mondjam.
- Szeretnék egy utolsó napot veled tölteni, mielőtt...érted!?- a szomorúság legapróbb szikráját sem látom rajta, de tudom, hogy az. Én is az vagyok, tisztában vagyok azzal, hogy kapar a torka, hogy a gyomra gyűszűnyire zsugorodik, akárhányszor eszébe jut a mi tündérmesénk problémája: nem létezik.
Beleegyezően bólintok, majd a segítségével kimászok az ágyból. Mindenem sajog, lassan indulok el a lépcső felé, de hamarosan a lábam megemelkedik és pillanatok alatt Louis karjaiban találom magam. Nem szólok, csak átkarolom a nyakát és élvezem, hogy az ölében visz le az ebédlőbe.
A percek rohannak, előbb túlesek a reggelin és kávén, mint gondolnám, és csak azt veszem észre, hogy Louis ruhákat keresgél.
- Beavatnál?- hiába próbálom kihúzni belőle a terveit, nem sikerül.
- Majd meglátod- végre valahára felém fordul, és egy gyors csókot követően tovább pakol. A táskába kerül többek között egy pár cipő, valami lazább felső és egy vizes palack. Én pedig végig ott gubbasztok a cipős szekrénynek támaszkodva, amíg Louis megtömi a táskáját.
- Indulhatunk- kézen fog és a garázsba vezető lépcsőház felé von. Érzem a tenyeremben a hideg kocsikulcsot, és magamon a tekintetét. Megint a földet bámulom, és ezt csak most veszem észre.
- Jó lesz, hidd el- egy gyors puszit nyom a homlokomra mielőtt elindulnánk lefele a lépcsőn, aminek a végén már ott áll az autó. Bátortalan és a legkevésbé sem stabil léptekkel jutok el az ajtóig, amit nem engedek, hogy kinyisson előttem, hiszen arra van a két kezem, hogy használjam, és nem azért, hogy legyen folytatása a vállamnak.
- Sosem változol meg- jegyzi meg Louis, és ahelyett, hogy elkezdene magyarázni arról, milyen vagyok, inkább átsiet a túlsó oldalra.
- Most sem árulod el, hova megyünk?- fordulok felé, mikor már beindította a motort és arra vár, hogy kinyíljon a garázsajtó.
- Nem sokára úgy is megtudod, minek mondjam el?- húzza az agyamat, tudom, hogy direkt csinálja, ezért nem is kérdezek erről többet. Megpróbálok inkább arra koncentrálni, hogy ne essek szét, a másnapok ugyanis mindig fájdalmakkal teliek, és ez a mostani sem más. A sebeimen kívül még olyan pontokon is érzek fájdalmat, amit igazán be sem tudnék határolni, valahol a bőröm alatt, mélyen, a zsigereimben, a legkisebb porcikámtól kezdve a csontjaimon át, egész egyszerűen mindenhol.
- Kérlek- mégsem bírom ki, mire csak mosolyogva a kezem után nyúl, hogy megpuszilhassa a tenyerem.
- Ne aggódj, nem viszlek se veszélyes, se semmilyen rémisztő helyre. Szeretni fogod, legalábbis, nagyon remélem- boldognak tűnik, de félek, hogy ez tényleg csak a látszat.
- Rendben, akkor ne mondj semmit- elrántom a kezem, és sértettséget tettetve fordulok újra előre, ám ezzel csak azt érem el, hogy még inkább nevessen- Talán vicceset mondtam?- felhúzott szemöldökkel egy pillanatra ránézek.
- Már most úgy viselkedsz, mint egy barátnő- széles mosolya miatt rám is ragad a jókedvéből- Most már végképp nem mondok semmit, mert könnyedén kitalálhatod az útvonalból.
A kesztyűtartóhoz hajol, onnan pedig kivesz egy dobozkát. Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy mit rejt a fóliázott vékony karton, és a számat harapdálva vacillálok, hogy vajon hogyan is kéne reagálnom. Szívesen megkínáltatnám magam egy szál cigarettával, de közben az agyam hadakozik ellenem, szinte ordítanak a gondolataim, hogy meg ne próbáljam. Hirtelen hiányát megérzem a nikotinnak, vagy csak szükségem van pótcselekvésre. Képtelen vagyok dönteni, mire is vágyom jobban. Louisnak is feltűnik, hogy kiguvadt szemekkel figyelem minden mozdulatát és csak egyetlen dolog foglalkoztat.
- Jaj, ne haragudj, inkább el is teszem. Le kéne szoknom róla, csak...tudod az utóbbi időben nem volt túl, hogy is mondjam, egyszerű- mentegetőzik, és ha meg tudnék szólalni, azonnal félbe szakítanám, hogy ne, előttem ne szégyellje semmilyen ilyen és ehhez hasonló szokását. Pont előttem? Pont tőlem kér bocsánatot, akinek a szervezete jelenleg is égető vágyat érez egy fájdalomcsillapító iránt, amit leöblíthet valami erősebb itallal, hogy utána elszívjon egy cigit? Egy függőségben szenvedő lánytól kér elnézést?
- Ne- a keze után nyúlok, még mielőtt eldobhatná a hátsó ülésre. Értetlenül néz felém, de közben megpróbál az útra is koncentrálni. Azt hiszem nem kéne zavarnom őt vezetés közben.- Úgy értem, most vezetsz, de...szóval, ha arról van szó...-képtelen vagyok kibökni.
- Kérsz egyet?- meglepetten teszi fel a kérdést, aztán rájövök, hogy valószínűleg azért, mert mikor "látta" nálam, az nem volt igaz. Nehéz szelektálnom az emlékek közt, hogy mi fiktív és mi valós. Sőt, bátran állíthatom, hogy lehetetlen.- Te...kértél tőlem cigit? Mia...
- Jesszus, Lou- úgy teszek, mintha felháborítana- Tudod, ennél rosszabb dolgokat is tettem már.
- De nem szoktál rá, ugye?- most erre mit mondjak? Oh, nem, csak akkor cigiztem, mikor már csak arra vártam, hogy beálljak!? Ugyan, sosem vallanám be neki, hogy néha élveztem.
- Szó sincs róla. Csupán alkalomadtán szívtam el egy-két szálat- talán ezt hívják kegyes hazugságnak, ami bocsánatos bűnnek számít. Louis visszahúzza a kezét, és az utat figyelve vesz ki két szálat a dobozból.
- Szívjuk el az utolsó szálunkat, mit szólsz?- lassít, majd lekanyarodik balra. Ebben a pillanatban leesik, hova is megyünk, ezért lelkesebb ábrázattal fogadom el az egyik, felém nyújtott cigit.
- Az utolsó- ezzel beleegyezek a ki nem mondott ígéretünkbe, és valahol úgy érzem, le is zárjuk végre a múltat magunk mögött. Mától új életet kezdünk mindketten, vagy ha nem is teljesen újat, de sok mindent meg kell változtatnunk.
Lobban a láng, tágul a tüdő. Az ablakokat résnyire lehúzzuk mindkét oldalon, épp csak annyi huzatot csinálunk, hogy ne ragadjon bent a füst az utastérben.
Amíg növekszik a parázs aránya a papírral szemben, meg sem szólalunk. Halkan szól a zene a rádióból, fel sem ismerem igazán, sem az előadót, sem a dalt, végül eltüntetjük a bizonyítékokat egy hamutartóban, és addigra pont meg is érkezünk az úti célunkhoz. Az autóból kiszállva egyáltalán nem érzem méltónak magam arra, hogy átlépjem a kerítés vonalát, de Louis, mintha csak megszokás lenne, vállán a táskával fogja meg a kezem, és egymás mellett lépünk be a focipálya területére. Elmegyünk az mellett a korlát mellett, amin a fiúkkal való látogatásakor beszélgettünk, az előtér, ahol olyan kínosan köszöntünk el egymástól, a közlekedő, ahol a karjaim közt esett össze, az apró helyiség, ahonnan a pulóvert vettem kölcsön neki, egy másik ajtó, ami mögött a szemem láttára vette le csurom vizes felsőjét, hogy átöltözhessen. A folyosó végi öltöző, ahol idegességemben majd' megőrültem, ahol kijelentettem, hogy nem lépek pályára aznap, ahol felvidított, és megnyugtatott. Minden egyes négyzetcentiméterről ő jut eszembe, vagy egy közös emlékünk, pedig nem töltöttünk túl sok időt itt együtt, viszont azok fontos, mély pillanatok voltak, vagy túl meghatározóak számomra, egyfajta mérföldkövek. Itt láttam meg őt először, itt láttam meg először férfiként, minden edzés alatt ő járt a fejemben, akárhányszor ide jöttem január 26. óta. Egészen tisztán emlékszem arra a napra, mert Ő beragyogta. Akkor még nem tudtam, pedig egyértelművé vált már akkor számomra, hogy Ő valaki lesz, mert lennie kell. Arrogánsnak és nagyszájúnak tűnt, fogalmam sem volt arról, mit keres itt, és vártam, mikor játssza el a ficsúrt. 
- Megint elgondolkodtál- zökkent ki a gondolataimból, amire csak egy félmosollyal válaszolok.
- Csak eszembe jutott néhány dolog- közelebb húzódok hozzá, épp csak annyira, hogy elérjem őt, és csókot lophassak tőle.

Az ezt követő órák elképesztő gyorsasággal telnek. Greg döbbenten áll a tény előtt, hogy újra itt vagyok. Még azt sem tudom leolvasni az arcáról, örül nekem vagy nem. Mindenesetre aláíratja velünk a jelenléti ívet, június 26. 
Meg sem említem, hogy pontosan öt hónappal ez előtt is itt voltunk, mert nem akarom elterelni Louid figyelmét. Lelkesen húz fel az öltözőben lévő padról, csak hogy minél hamarabb a fedett pályához érjünk.
- Miért nem a kinti?- a besütő nap miatt hunyorognom kell, tenyeremmel árnyékot vetve próbálom követni Louid mozdulatait.
- Mert öt hónappal ez előtt itt láttalak meg- ismét karon ragad, mert egész idáig nem sikerült felvennem az ő tempóját, és meg sem áll a felragasztott gólvonalig- Pontosabban itt.
- Emlékszel rá?- meghatódom, mert egyáltalán nem számítottam erre.
- Sosem fogom elfelejteni- a tekintete kissé elhomályosul; ismerem ezt a nézést. Utoljára abban az időszakában véltem ilyet felfedezni rajta, mikor görcsösen vissza akarta szerezni Eleanort.- Rögtön felkeltetted az érdeklődésemet. És azt nem mondhatja senki, hogy a külsőd miatt, mert eleinte azt hittem egy srác tart órát, aki kegyetlen jól bánik a labdával- közelebb hajol, addig, míg össze nem ér az orrunk.
- Ezt most bóknak veszem- elgyengülve nézek a szemébe, amiben ismét csak elveszni tudok. Nem láttam még az övéhez fogható tekintetet, annyira gyönyörű.
- Annak is szántam- apró puszikat ad a szám szélére, és egy egész örökkévalóságnak tűnik, mire hajlandó megcsókolni.- De nem ezért hoztalak ide.
- Hát?
- Még soha nem játszottunk együtt rendeden- és bepótoljuk.
Tengernyi időt töltünk azzal, hogy passzolgatjuk egymásnak a labdát, elbeszélünk a lényeg mellett. Mert hiába kérdezgetek a srácokról, hogy ők hogy viszonyultak ehhez az egészhez, vagy mesélek én az elmúlt hónapokról, Samről, az ikrekről és Jennáról, mindketten tudjuk, hogy a fejünk felett lebeg a kimondatlan, kegyetlen igazság. 
Nem szólok semmit a rossz előérzetemről, mert túlságosan is jól érezzük magunkat. Az órákon át tartó, időnként kifullasztó játék vége az, hogy ruhástul esünk be a zuhanyzóba. 
Hangos nevetésünktől visszhangzik az egész épület, és akárhogy csitítom Louist, nem hagyja abba az éneklést.
- Kérlek, kérlek, fél percre- alig tudom kinyögni a szavakat- Csak levegőt akarok venni, kérlek.
- You drive me crazy- rekedtes hangon, már-már kiabálva énekli, miközben a csempézett falnak ütközünk. 
A hajam egyre vizesebb, a ruhám már teljesen elázott, ám a langyos víz továbbra is ömlik ránk. Louis voltaképp ugyan olyan állapotban van, de egyszerűen csak lekapja a pólóját és folytatja.
- Someone like you, always be my baby- már ő sem bírja sokáig nevetés nélkül, abbahagyja a dalolást, és ugyan zihálva, de hozzám bújik.
- Kifáradtál végre?- ujjaimat végig húzom a mellkasán lévő tetováláson. Kiráz a hideg, zavarba ejtően közel férkőzik hozzám.
- Azt azért várhatod- másodpercek töredéke alatt történik minden.
Az egyik pillanatban még félretéve minden megszeppentségünket olvadunk egymás karjaiba, és elrugaszkodva a talajtól, a nyakába csimpaszkodva, dereka köré font lábakkal csókolom hevesen, a másikban pedig már ránk törik az ajtót.