43. See you again

Drága Olvasóim!

Kicsit nyáriasra sikeredett ez a frissítés, ugyanis kettő perccel elmúlt hajnali két óra. Igazából sok mindent nem szeretnék hozzáfűzni, szerintem elég egyértelmű, hogy mi történik épp Miával, Louis-val és az új belépőnkkel, a folytatást pedig még egy darabig megtartom magamnak.:) Köszönöm szépen az előző részhez érkezett hozzászólásokat, rettentő jól estek, na meg a +1, és a pipák is! Nem gondoltam volna, hogy a történet túléli a saját maga folytatását, de ezek szerint még van, aki szívesen olvassa, ennek pedig nagyon örülök. :)

Legyetek rosszak,

xx Lu

Amelia Villain:

Ütemes kopogások, mélyről felszakadó sóhajok és sűrű pislogások közepette teszem be a lábam, hetek elteltével egy kicsit hosszabb időre az estate-i lakásba. Kicsi, mint volt, üres, mint azelőtt, és egyáltalán nem adja vissza az otthon érzetét, még akkor sem, ha időtlen időknek tűnő éveket töltöttem el itt. Mégis itt vagyok, az én vállamról esik le a táska az előszobában, és felém igyekeznek az itthon lévők.

Sírva borulok le az ikrek és Meli közé, és úgy kapaszkodom apró vállukba, mintha épp az életemért küzdenék. Iszonyatosan régen láttam őket, mert a legtöbb látogatásom alkalmával nem voltak itthon, vagy már rég aludtak, ezért olyan felemelő végre látni az arcukat, amikor meglátnak. Azonban a tényt, hogy életem eddigi legnagyobb szerelmét magam mögött hagytam, semmi sem feledteti velem. Minden percben bevallom magamnak, hogy tényleg szeretem őt, félelmetes, mennyire, és hogy képes voltam ott, abban a pillanatban eldobni az egészet.

A családomnak is feltűnik a viselkedésem, bár nem egészen úgy reagálnak, mint a lányregényekben. Mitch viselkedése egyenesen irritál, úgy bámul vacsora közben, mintha szellemet látna, Jenns is két falat közt lopva rám néz.

- Elmegy tőletek az étvágyam- a levesemből nagyjából három kanállal sikerült ennem, máris felbosszantottak. Hátradőlök, anyára nézek, aki csak lesütött szemekkel ül.

- Mi van a barátoddal?- undorító stílusban veszi Louist a szájára a nevelőapám, emiatt akaratlanul is erősebben vágom le a kanalat az asztalra.

- Nem gondolom, hogy sok közöd lenne hozzá, főleg, ha ilyen hangnemben érdeklődsz- tükröt mutatok neki a viselkedésemmel, és őszintén szólva az sem érdekelne, ha felállna és csak azért idejönne mellém, hogy lekeverhessen egy pofont. Meglepő módon azonban nem ez történik. Teljes csend borul az étkezőre, senki sem szólal meg, anya köztem és a férje közt kapkodja a fejét, tágra nyílt szemmel figyel. Nem szokatlan tőlünk az ilyesfajta beszéd, ám most én is úgy érzem, túllőttem a célon.

- Rendben, akkor ne beszélj róla, de így belülről fogsz megrohadni, Amelia- úgy néz rám, mint még soha. Szánalommal, és egy csepp keserűséggel. Nem tudom eldönteni, hogy komolyan sajnál engem, vagy csak megvet, amiért olyan életet élek, amilyet.

Jobbnak látom nem firtatni a dolgot, túl újszerű a törődése. Figyelmen kívül hagyom az összes rám szegeződő szempárt, és ott folytatom a vacsorát, ahol abbahagytam.

- Járt itt Thomas- Mitch ismét eléri, hogy képtelen legyek lenyelni a számban lévő falatot- Kérdezte, hogy hogy vagy, és nem tudtunk rá válaszolni.

Ezúttal végleg befejezem az evést, leteszem a kanalam, megtörlöm a szám a villám alá hajtott szalvétába és felállok az asztaltól.

- Milyen remek hangulatot vagy képes teremteni! Elképesztő- megvető pillantásokat mérek rá, és a csípőmmel visszatolom a széket a helyére- Remélem nem gondolod, hogy érdekel az undorító fattyúd.

- Amelia!- anya nem bírja tovább, vöröslő arccal csap az asztalra, és abban a pillanatban fel is pattan a helyéről- Csak tudnám, kitől tanultad ezt!

- Ugyan, az az ember még ennyit sem érdemel!- legszívesebben hozzávágnék valamit a falhoz, csak hogy összetörjön, ahogyan én is egy kicsit minden másodpercben.

A számat belülről véresre harapdáltam, a kezemet ökölbe szorítva tartom a testem mellett. Ugrásra várok, hogy mikor kell kibuknia belőlem az igazságnak, hogy mikor leplezhetek le valakit, aki megalázott, bántott, fájdalmat okozott, megszégyenített, majd kinevetett.

- Ne itt veszekedjetek már- Jenna sem bírja tovább, idegesen szedi össze Melit, Mollyt és Minniet, a kezüket fogva kíséri őket be a szobájukba.

Hárman maradunk, anya, Mitch és én. A hozzám legközelebb eső falnak támaszkodok, így valamivel nagyobb biztonságot érzek. Az egyetlen stabil pont az életemben ez az átkozott, halvány sárgára festett fal. Nem az anyám, nem a családom, nem a szerelmem, és még csak nem is a testvéreim, hanem ez a rohadt falfelület.

- Azonnal kérj bocsánatot- sosem gondoltam volna, hogy egyszer pont ellenem fog a férje pártjára állni az anyám, de úgy látszik, ennek is eljött az ideje.

- Soha- sziszegem, és átgondolom alaposan, mit kéne tennem, mit kellene pontosan mondanom, hogy végre felfogják, miért gyűlölöm teljes szívemből Thomas Hismith-t.- Az az ember elvette az egyetlen lehetőségemet arra, hogy boldog és ártatlan lehessek. Egy utolsó senkiházi, egy féreg!

Kívülről úgy tűnhet, hogy túlzásokba esem, de tisztában vagyok azzal, hogy még finoman is fogalmaztam. Honnan is tudhatják, mit éltem át, mikor fogalmuk sincs az egészről? Senki sem tudja a teljes igazságot, talán még Greg és Louis előtt is homályos néhány részlet, én azonban tudom, hogy mi történt, és ha akarnám se tudnám elfelejteni azokat az éveket. Sem a jót, sem a rosszat, de legfőképp a szörnyűségeket nem.

- Hogy merészelsz így beszélni a fiamról?- Mitch alakja közelít felém, keze árnyékot vet az arcomon, és hirtelen minden lelassul. Fölém tornyosul, és én automatikusan eltakarom védelmezően a fejem, hogy semmi esetre sem sérüljön meg. Görnyedten fordulok a fal felé, sikítok, pedig még hozzám sem ért, kiabálok, ahogy a torkomon kifér.

Talán az a sorsom, hogy sose felejthessek. Felidézem magamban Thomas és Noah viselkedését, az agresszív fellépéseiket velem szemben, és a képek láttán, és amiatt, hogy újra meg újra át kell élnem gondolatban mindezt, a lábaim feladják, és a térdem a padlón koppan.

Megragadnak, felrángatnak, de nem látok semmit a könnyeimtől.

- Eressz el!- kalimpálok, ott ütöm a felém nyúló kezeket, ahol érem. Elérem, hogy legalább egy méter távolságra legyen tőlem mindenki,  és csak ekkor tűnik fel, hogy valaki áll az ajtóban.

Határozott vonásai megfeszülnek, kezéből kiesik a táska, ahogy megindul felénk, és a nevelőapám mellkasán lökve egyet kezd el magyarázni. Számomra felfoghatatlan, ki ő, és mit mond, de mikor anya is végre kinyitja a száját, minden a helyére kerül, és döbbenten bámulok magam elé.

- Thomas, te ebből maradj ki!- anya sipítozva próbálja szétszedni a két férfit, miközben én még mindig a falhoz lapulok, szinte eggyé válok vele.

Itt van. Előttem áll. Egy levegőt szívok vele. Egy légtérben tartózkodunk. És ő nekiesik az apjának a védelmemben.

Undorító féreg, elkap a hányinger a látványától.

- Mit keres ez itt?- csalódottan szedem össze minden bátorságomat.

- Szervusz, Amelia- tesz egy óvatos lépést felém, és én nem menekülhetek. Utálom a helyzetet, úgy érzem, kalitkába zártak.

- Takarodj innen- suttogom, és amilyen gyorsan csak lehet, beviharzok Jennával közös szobámba, és magam után nem felejtem el becsapni az ajtót.

A táskám az előszobában maradt, benne a telefonommal, így még Louist sem tudom felhívni.

Louis.

Amúgy sem lenne bátorságom felkeresni. A vita hevében megfeledkeztem arról az aprócska tényről, hogy mi történt kettőnk között. Hirtelen nem is bánom annyira, hogy nincs elérhető távolságban, így kisebb a kísértés.

Elfordítom belülről a kulcsot, és elvonszolom magam az ágyamig. Nem törődök semmivel, csak leveszem a nadrágom és bebújok a takaróm alá. Úgy érzem magam, mint 16 évesen. Szánalmasan várom, hogy eljöjjön értem valaki, aki elvisz innen. Ugyan, akkor még Thomas volt az, aki megtestesítette az én hősömet, most pedig egészen más típusú a lovagom. A közös az bennük, hogy nem másznak el az ablakomhoz, és nem mentenek meg. Eljátszottam az egyetlen lehetőségemet az újrakezdésre, hát most már magam iszom meg a levét.

- Mia, engedj be, kérlek- Jenna hangja nyöszörgésnek hat, és csak azért vagyok hajlandó kimászni a takaró alól, mert tulajdonképpen ez az ő szobája is, jobban mondva, az övé. 

Kattan a zár, lenyomom a kilincset, majd félelmetes lassúsággal tárom ki az ajtót. Először csak egy kicsit, hogy senki se tudjon besurranni. Körbenézek Jenns vállai felett, és mikor megbizonyosodom arról, hogy egyedül van, beengedem. Szótlanul csukom be magunk mögött az ajtót, és visszafekszem az ágyamba. 

- Furcsa vagy- a megállapítására csak hümmögni tudok. Szánt szándékkal nem fűzök hozzá semmit a történtekhez. Foglalkozzon mindenki a saját dolgával, és az én problémáimat hagyják, hogy megoldjam egyedül, anélkül, hogy beleszólnának, vagy újabb gondokat varrnának a nyakamba.- Miért jöttél el Louistól?- felvont szemöldökkel ül az enyémmel szemközti ágyon, a kezeivel a matracon támaszkodik, ami kissé besüpped az ujjai alatt.
- Nem jöhetek haza?- én nem csodálkozom azon, mennyire felháborítónak tartom mások viselkedését velem szemben, de Jenns minden bizonnyal értetlenül áll a helyzet előtt.
- Alapvetően örülnék neked, de tudom, hogy rossz itt neked- hirtelen a tizenhét évéből elveszít tízet. Ugyan azt a kislányt látom magam előtt, aki annak idején lelkesen rendezgette el a ruháit és a könyveit az enyémek mellett, aki már alig várta, hogy megoszthassuk a szobát.
- Nem rossz- fáradtságot színlelve fúrom az arcom a párnámba, és piszkálni kezdem a varrás menti részt a takarómon.- Borzalmas.
- Tehát!?- értetlenkedik, kezeivel ide-oda csapdos a levegőbe.- Te nem szeretsz boldog lenni? Vagy történt valami Doncasterben?
- Semmi bajom. Haza akartam jönni. Ennyi- felhagyok a próbálkozásaimmal, és visszafordulok felé, továbbra is fekve, apróra kuporodva.
- Nem versz át- fenyegetően felemeli mutatóujját. Ismerem ezt az arcot, most jön a kioktatása. Ilyenkor olyan, mint anya. Idegesítő.- Rosszul hazudsz, Mia. Jobban ismerlek, mint gondolnád. 
Kérdőn pislogok felé, nem érzem azt, hogy előrébb lendült volna a beszélgetésünk, csak bosszantani akar a mindent tudó beszédével.
- Mit mondott?- egyből elér a felismerés, és legszívesebben fejbe vágnám magam, amiért nem jöttem rá korábban. Jenna viszont nem válaszol, ezért kissé ingerültebben ismétlem magam- Mit mondott Louis!?
- Hogy vigyázzak rád- megcsuklik a hangja, mintha félrenyelt volna, vagy túl poros lenne a levegő. Minden idegszálával arra törekszik, hogy ne sírja el magát- De én mondtam neki, hogy nem megy., mert Neked kéne vigyáznod Rám! Te vagy a nagyobb, te vagy az, akinek figyelnie kellene minden lépésünket, de feladtad! Már szinte nem is érdekel téged senki. 
- Én..- hebegek, de semmi használható érvem nincs ellene.
- Ne, ne mondd hogy sajnálod. Csak ezt ne- beletúr a hajába, idegesen tépi a tincsek végét.- Legfeljebb Sam miatt sajnálhatod.
- Őt ne merd belekeverni!- kezdem én is elveszteni a türelmemet.- Nem én küldtem el, nem én akartam, hogy ilyen távol legyen tőlünk! Sosem akartam magára hagyni egyikőtöket sem, de az ő esete tudod nagyon jól, hogy más. 
- Persze, ha rólad van szó, érdekesmód minden olyan hirtelen megváltozik!- folytatná a vitát, látom, hogy van még bőven mondanivalója, de félbeszakítanak.
Amit meghallom a kilincs zaját, rémülten kapom az irányába a fejem. Elfelejtettem visszazárni, ezzel szabad bejutást adva mindenkinek a lakásban.
- Zavarok?- a barna haj és kék szem látványa zavarba hoz. Fogalmam sincs, mikor változtatta meg így a külsejét, mikor nőtt fel, meg egyáltalán hol volt az elmúlt években, mindenesetre a legkevésbé sem látszik egy erőszakos embernek. Pedig tudom, hogy az. A megnyerő mosolya semmit sem változtat a helyzeten. Egyáltalán semmit.
- Igen- azonnal rávágom, gondolkodás nélkül.
- Oh..mindegy én csak azért jöttem, mert folyamatosan csörög a telefonod. Szerintem valaki nagyon aggódik érted, Amelia- lesütött szemekkel teszi le a táskámat a küszöbön belülre, aztán se szó, se beszéd hátat fordít és halkan behajtja maga után az ajtót.
- Vele most épp mi bajod!?- Jenna ha lehet, még inkább fel van háborodva a viselkedésem miatt. Bárcsak el tudnám neki magyarázni a dolgokat. Bárcsak az egészet úgy, ahogy van, megérthetné anélkül, hogy beszélnem kellene, egyszerűen megengedném, hogy a fejembe lásson.
De egyenlőre ez lehetetlen, és a legkevésbé se lenne jó ötlet felzaklatni a látszólag instabil húgomat. Nem kis gyerek már, rég nem az a hétéves forma, aki betoppant és rögtön levágta a kis táskáját a földre, hogy felkuporodhasson mellém és beleolvashasson a tankönyveimbe, de attól még gyerek. Még jobban is, mint én, és akár hiszi, akár nem, egyenlőre azzal teszek neki jót, ha nem mondok semmit. Ha nem tudja meg, micsoda szörnyű dolgok történnek körülötte, anélkül, hogy észrevenné, és miken megy keresztül a családja.
- Összevesztünk, mert egy idióta vagyok- utólag jövök rá, hogy kétértelmű a mondatom, de ha jobban belegondolok, Louisra és Thomasra is igaz. Thomasban túlságosan is megbíztam, és közelebb engedtem magamhoz, mint kellett volna, érzelmileg is meg amúgy is. Persze, mondja meg valaki egy szeretethiányos tizenévesnek, hogy attól még, hogy évek óta testvérekként éltek, az nem jelenti azt, hogy a bátyád egyszer nem fog megerőszakolni. Ha csak egy méter távolságot tartok tőle mindig, vagy ha csak eggyel kevesebbszer ábrándozom arról, hogy egyszer jobban fog szeretni, mint a húgát, talán elkerülhettem volna a bajt. Tehát, egy idióta vagyok. Egy álmodozó, naiv, önző, gyerekes idióta.
Louist pedig a csökönyösségem, az önfejűségem és az idiótaságom miatt egyedül hagytam abban a lakásban, ahol még nem is olyan régen először kimondtuk a 'szeretlek' szót. Fáradt voltam, kimerült, és megpróbáltam a saját dimenziómban maradni, holott az ereimben még javában tombolt valami, amit mára a számra sem merek venni, nem hogy gondoljak rá. Volt mindig is abban a nappaliban valami, de amilyen istenverte, átkozott hülye vagyok, sosem vettem észre.
Ott próbált minden tőle telhető legtöbbet megtenni Louis azért, hogy rendbe jöjjön a sérülésem a meccs után. A kiégetett, majd vérrel bepöttyözött szőnyeg minden bizonnyal az első rombolásunk ebben a világban, amit közösen hoztunk létre, és a nappaliban lévő kanapé minden komoly beszélgetésünk központjává vált. Ott ismerte meg a történetemet, és én is az övét. Ott csókolt meg először, ott fogtuk meg egymás kezét, ott ébredtem fel egy átmulatott éjszaka után.
- Hát, akkor hívd fel, és mondd meg neki is- a gondolataimból kiszakadva fogadom el a telefonomat, és azonnal hívást kezdeményezek. Meg se nézem, ki hívott és hányszor, és hány üzenetet kaptam eddig, mert tudom, hogy mind, egytől egyig Louis volt.
Kicseng.
Türelmetlenül dobolok az ujjaimmal az ágyon, rendezgetem a lábaimat, mindenhogy kényelmetlen az ülés.
- Nem veszi fel- csalódottan dobom el a készülékem az ágy végébe, és szipogva bár, de visszadőlök.- Biztosan már alszik, elég késő lehet. Nekünk is aludnunk kéne, Jenns- Semmi válasz.- Jenna?- laposakat pislogok, megdörzsölöm a szemem, mire meglátom az apró kupacot alig egy karnyújtásnyira tőlem. Édesen szuszog, mint egy kiscica, nyakig betakarózva, a nyár majdnem kellős közepén.- Jó éjt- valamiért késztetést érzek, hogy ezt elsuttogjam, pedig tudom, hogy nem hall.
Lopakodva sétálok az ajtóhoz, és gondosan bezárom, mielőtt még meglepetés érne az éjszaka hátralevő részében. Visszafele elidőzök Jenna ágya mellett, és nézem, ahogy ártatlan arccal, kis mosolyra húzva a száját alszik.
- Hidd el, én nagyon is vigyázok Rád- lejjebb húzom a takaróját, mielőtt megfullad álmában, és adok egy hosszúra nyújtott puszit a homlokára.- Még akkor is, ha ez nem látszik.

Thomas Hismith:

Öt év, három hónap és két nap telt el azóta, hogy utoljára láttam a családomat. A Bathból Londonba tartó, közel másfél órás út előtt már legalább negyven perccel kiérek a pályaudvarra, és a jegyemet szorongatva várom, hogy felszállhassak.

Életem talán leghosszabb öt évét hagyom a hátam mögött, és bár tényleg jól érzem magam itt, vannak barátaim, munkám, a családom még sincs itt, és szeretnék már úgy felébredni, hogy az apám valahol a házban tartózkodik, a húgaim pedig körbeugrálnak. Borzasztó belegondolni, hogy az ikreket még csak fényképről láttam. Az ölemben akartam őket tartani, miután hazahozzák őket a kórházból, a sírásukra akartam ébredni hajnalban, de ezt sosem tehettem meg. Tudom nagyon jól, hogy az én hibám, de most, hogy lejárt végre a távol tartási végzés, bepótolhatok sok mindent. Megismerhetem azokat a csöppségeket, akik ugyan úgy az én testvéreim, ahogy Mia és Jenna testvérei, és Melissa! Biztos már meg sem ismerne, ha találkoznánk. 

Az órámra pillantok, miután elnyomom a csikket az egyik fém hamutálcán, és örömmel veszem észre, hogy alig több, mint fél órám maradt indulásig. Ideje megkeresnem a járatomat a táblán. El is indulok, a bőröndömet magam után húzva lépkedek előre, cikázva az emberek közt. Úgy érzem, minél hamarabb felszállok, annál előbb odaérhetek, holott ez marhaság, a vonat pontban reggel 8 óra 13 perckor fogja elhagyni a várost. A peronon végigsietve kapaszkodok fel a második vagy a harmadik ajtónál, valahol a vonat utolsó harmada környékén, majd néhány mély levegővétellel rendezem a légzésem, és az izgatottságtól fájó gyomorral leülök az első szabad helyre.

Olyan érzésem van, mint akinek csomót kötöttek a nyelőcsövére, a gyomrom liftezik, és remegnek a végtagjaim, de mégsem esem nagyobb pánikba a kelleténél, hiszen tudom, hova megyek. Paddington, London. Onnan legrosszabb esetben is fél óra alatt kiérek Heygate Estate-be taxival.

- Szabad?- fel sem nézek, ki az, csak közelebb húzom magamhoz a bőröndömet, hogy leülhessen. Elnézve a szerelvényt, nem sok hely maradt, sőt, talán egy-kettő elvétve. Igazán szerencsésen indult ez a napom, ugyanis, ha ezt az utat végig kell állnom, egy, nagyjából 20 kg-os kézipoggyásszal, talán leszállok, és el sem indulok. De így eszem ágában sincs visszafordulni. Nem fogok meghátrálni. Jóvá kell tennem mindent, amit elrontottam, kezdve a barátságomat, és a testvéri kötelékemet Miával.

Talán ő hiányzott a legjobban, mert fel sem hívhattam, nem üzenhettem neki. Nem tudom, mit hazudott a többieknek, miért megyek el, vagy miért nem beszélünk már, és hogyan romlott meg a kapcsolatunk, de abban az egyben egészen biztos vagyok, hogy nem erre fogok elsőként rákérdezni.

Vajon most mit csinálhat? Alig múlhatott el húsz, talán egyetemista, vagy dolgozik. Még az is lehet, hogy időközben beállt edzőnek.

Eszembe jut a lelkes igyekezete, az akarata, az elhivatottsága a foci iránt. A pályán töltött órák, amikor a padot kellett volna koptatnia, a rengeteg balhé, ami a futball miatt lengte körbe. A hosszú, hullámos tincsek, amik ősszel és télen folyton kicsúsztak a sapkája alól, amikor gyakorolt. Hangos nevetések, hazafele utak a szakadó esőben, a nyári perzselő beton a talpunk alatt. Ez mind ő, egy kis része annak a csodának, amit porrá zúztam, mert nem gondolkodtam. A legjobb barátom, aki gondolkodás nélkül hagyott ott mindent csak azért, mert nem tudtak szóra bírni a szüleink. A lány, aki éjszakánként képes volt a sötétben kibotorkálni a szobánkból, hátha nem veszem észre, hogy ébren van, és teát iszik. Amelia Villain, a lehető legjobb dolog, amit az élettől kaphattam, miután anya meghalt, és az egyetlen, amit el is veszítettem, másodperceknek tűnő boldog évek után, szinte egyik percről a másikra.

- A következő megálló London, Paddington- a gépies női hangra tágra nyílnak a szemeim, úgy tűnik, elég mélyen aludtam, mert észre sem vettem, hogy a kocsi kiürült, és rajtam kívül már csak néhány alak lézeng az utastérben. Megragadom a bőröndömet és húzom magam után az ajtók felé. Türelmetlenül dobogok a lábammal a zene ütemére, és mikor már lassít a vonat, idegesen nyomkodni kezdem a nyitó gombot. Rettentő hosszú időnek tűnik, mire az automata ajtó kinyílik, és végre leszállhatok itt, a jó öreg Londonban.

Teszek néhány lépést, hogy a mögöttem álló is elhagyhassa a vonatot, de muszáj megállnom. Méterekre vagyok a kordontól, ahonnan szabad út vezet a taxiállomásra, mégis úgy forgatom a fejem, mintha minden látványt el akarnék nyelni a tekintetemmel. Nekem nem elég gyorsan kiszaladni, beülni egy autóba, és elmenni innen. Ezek az első lépéseim az új életem felé, nem tehetem meg őket akárhogy. Ki akarom tisztítani a fejem, inni egy kávét, elszívni egy szál cigarettát, majd egy jéghideg ásványvízzel a kezemben akarok elindulni a régi-új Heygate-em felé. A helyre, ahol felnőttem, tapasztaltam, elrontottam.

Bő két órával ez előtt is, pontosan ugyan ezt a mozdulatsort csináltam végig; az utolsó slukk, mély levegő, s míg kifújom, elnyomom a fémtálcán a cigimet. A zsebemben lapuló mentolos rágóból beveszek egyet, kidobom a kávés poharam, és a már megvásárolt vizemmel és a bőröndömmel elindulok az első szabad taxihoz.

- Heygate Estatebe, legyen szíves- a sofőr bólint, én pedig hátradőlve élvezem az utazásom további húsz-harminc percét.

Bele sem gondoltam még, mit fogok először mondani. Nem is szóltam senkinek, hogy jövök, talán telefonálnom illett volna, mert ha nincsenek otthon, akkor meg vagyok lőve, legfeljebb a lépcsőházig jutok, ahol ki tudja meddig ücsöröghetek.

- Elnézést, nem tudja, hol tudnék venni egy részletes telefonkönyvet?- hirtelen nem jut eszembe más, se jobb. Nagyon reménykedem a taxis segítőkészségében, mert tudatosul bennem, hogy ez életbevágóan fontos lehet jelen helyzetemben.

- Dehogynem!- kis gondolkodás után válaszol csak, és ez után is töpreng még a piros lámpánál állva a sorban.- A következő kereszteződésnél ki tudom tenni magát. Ha ott besétál balra, lesz egy kávézó, reggeliző, és utána pedig a kapualjban egy üzlethelyiség, turista térképekkel, szuvenírekkel. Ott biztosan talál majd.

- Köszönöm- hálálkodok, és megkönnyebbülve fogom újra magamhoz a cuccaim, hogy minél gyorsabban kiszállhassak majd a hátsóülésről. Előkészítem a fuvarom árát, és a segítséget meghálálva megtoldom némi apróval.- Igazán, nagyon nagyon köszönöm!

A férfi simán lehetne az apám, mosolygós szemekkel adja vissza a többletet.

- Inkább keresse meg azt a kislányt- teljesen félreérti a dolgokat, de nem szólok semmit. Maradjon meg abban a  hitben, hogy az a 'kislány' igenis vár engem, tárt karokkal, és nem kíván a pokolba, nem fenyeget az a veszély, hogy újból feljelent, és csupán egy kisebb összezörrenés történt köztünk.

Szótlanul állok, nem tudok mit kezdeni a helyzettel, ezért csak sután intek, és elindulok abba az irányba, ahová gondolatban teregetett az úr még a kocsiban. Gyorsan megveszem a telefonkönyvet, de a gyomrom hamar bekényszerít a bisztróba, ahol vajas croissant és forró tea illat lengi körbe az embert. Rendelek valami gyors, és laktató reggelit, egy kávét, és egy teát is, és leülök az egyik szélső kis asztalhoz. Őrült módjára forgatni kezdem a telefonkönyv lapjait, teljesen úgy érzem magam, mint a '90-es években, amikor még csak így lehetett megtalálni valakit, de az vesse rám az első követ, aki nem bízik ebben a módszerben. Csak akkor nézek fel újra, mikor leteszik elém az omlettet és az italokat, feltűnik, hogy valamivel többen is lettek idebent, a kilincset egymás kezébe adogatják a vendégek, gyors tempóban távoznak emberek és érkeznek, leülnek, hangoskodnak, csörömpölnek az evőeszközök, koccannak a kiskanalak a  porceláncsészék alján. Lassan 11 óra, beindul a londoni élet, a belváros pezsegni kezd, indul a késői reggelizők és korai ebédelők időszaka, ám a sok öltönyös, és blúzos londoni közül kitűnik egy pár.

A srác velem egykorú lehet, talán egy-két évvel idősebb. Fiú létére kicsit hosszú a haja, fekete farmert visel, egy egyszerűbb felsővel, napszemüveget és tornacipőt. Teljesen hétköznapi lenne, ha nem mindenhonnan az ő arcképét látnám viszont az óriásplakátokról. Ami viszont a legmegdöbbentőbb, hogy a vele szemben ülő, épp hogy vállig érő hajú lány sokkal több, mint ismerős számomra. Amelia Villain együtt reggelizik ezzel a Louis kölyökkel, meghitten, a zaj ellenére szerelmesen pusmognak össze.

Összeszorul a torkom és a mellkasom a féltékenységtől, és egyszerűen képtelen vagyok levenni róluk a tekintetem. Még akkor sem tudom elfordítani másfelé a fejem, mikor láthatóan mindketten észrevesznek és feltűnik nekik, hogy Mia gyönyörű haját, arcát, vonásait és alakját nézem.

- Picsába, ezt nem hiszem el...- szalad ki a számon, de szerencsémre egészen halkan, így a mellettem lévő asztalnál az anyuka mindenféle megjegyzés, vagy bosszús pillantás nélkül próbálhatja kikönyörögni a kisfiától az együttműködést, és meg tudja etetni vele a reggeli csokis muffinját.