Sziasztok!
El sem tudom mondani, mennyire rosszul érzem magam amiatt, hogy megint ilyen sokat kellett várni rám, hogy elkészüljek a résszel, és feltöltsem. Nem tudok, és nem is akarok érveket felsorakoztatni, miért csúszok meg minden egyes résszel mostanában, és miért jogos ez az egész. Persze, ráfoghatnám az iskolára, de jelenleg kisebb gondom is nagyobb a tanulásnál. A lényeg, hogy sajnálom, de most megérkezett, itt van, és függetlenül attól, hogy megint nem igazán kapok visszajelzéseket a részekkel kapcsolatban, örömmel tölt el, hogy most feltehetem, mert egy kicsit jól esik a lelkemnek, hogy kiadhatom a kezeim közül.
Olvassátok sok szeretettel, vagy ne, én mindenesetre szívesen fogadom a véleményeket.
xx Lu
El sem tudom mondani, mennyire rosszul érzem magam amiatt, hogy megint ilyen sokat kellett várni rám, hogy elkészüljek a résszel, és feltöltsem. Nem tudok, és nem is akarok érveket felsorakoztatni, miért csúszok meg minden egyes résszel mostanában, és miért jogos ez az egész. Persze, ráfoghatnám az iskolára, de jelenleg kisebb gondom is nagyobb a tanulásnál. A lényeg, hogy sajnálom, de most megérkezett, itt van, és függetlenül attól, hogy megint nem igazán kapok visszajelzéseket a részekkel kapcsolatban, örömmel tölt el, hogy most feltehetem, mert egy kicsit jól esik a lelkemnek, hogy kiadhatom a kezeim közül.
Olvassátok sok szeretettel, vagy ne, én mindenesetre szívesen fogadom a véleményeket.
xx Lu
Louis Tomlinson:
Álmatlanul forgolódok, képtelen vagyok nyugodtan feküdni és várni valamire, amiről azt sem tudom pontosan, mi is lehet. A fejem majd' széthasad, kényelmetlen az ágy, amiben fekszem, Újra meg újra lever a víz, a hideg verejték végigfut a testemen, szinte kirobbant a helyemről, ami néha olyan kellemes, hogy szinte fáj. Egy időre elfeledtették velem a korábbi gondolataimat, de amióta csak a saját társaságomra támaszkodhatok, az agyam ismét működésbe lépett. Képtelen és hátborzongató furcsaságok rohamozzák az elmém, bejutásért könyörög az aggodalom, a lelkiismeret furdalás térdre kényszerít az akaratom előtt, és én csak fekszem, mert nem tudok mit tenni ellene. Ide vagyok kötve, a szó legszorosabb értelmében, és habár nem tűnik bonyolult műveletnek, ahhoz bátortalan vagyok, hogy kiszedjem a kanült a karomból. Irtózom a gondolattól, hogy megtegyem, az agyam mégis akörül forog, hogy szedjem össze minden bátorságom és akaraterőm.
Összeszorítom a fogam, ujjaimmal kitapogatom a kis gumicső végét, ahol hozzátapad a bőrömhöz, és bár csak egyetlen mozdulat lenne, nem merem megtenni. Szaporán veszem a levegőt, mondogatom magamban, hogy mennyire muszáj lenne megtennem, a kezem nem engedelmeskedik, és remegve ejtem le magam mellé. Gyávának érzem magam, de a cél érdekében hajlandó vagyok a saját egoizmusom előtt meghajolni, és megnyomom a gombot a fülem mellett. Úgy érzem, pofán vágom magam, hiszen sosem féltem semmitől, sosem aggódtam, mert tudtam, hogy a testem képes a regenerálódásra, és túl sok mindent úsztam már meg. Valószínűleg most sem lett volna különösebb bajom, legfeljebb pár percig szivárog a vér a sebből, amit okozok magamnak, de amióta tudom, hogy ki tudja hanyadszorra is megvédett engem valami, amit akár sorsnak, akár szerencsének is hívhatunk, eltűnt belőlem a bátorság java része. Mintha sosem élt volna bennem a vágy, hogy a határaimat feszegessem. Valahol, út közben elhagytam egy olyan Louist, aki vakmerő. Ez az év sok mindent megölt bennem, megváltoztam, mert meg kellett változnom. Eleanor mellett nem éreztem ilyesmit, és még csak most értem meg igazán, miért jutott arra a döntésre, amire. Vele sosem tanultam volna meg vigyázni magamra, az önuralmam még mindig valahol az utolsók közt kullogna az erényeim között, ezek nélkül pedig Mia sem lenne mellettem.
Nevetséges, hogy azon gondolkodom, milyen jót tett velem El, hogy elhagyott, kétszer is, miközben egy nővér siet be hozzám, de nem hajlandó lekötni a gépről. Előírás. Torkig vagyok ezekkel a dolgokkal, nem is folyok bele semmiféle vitába arról, hogy most akkor melyikünknek van igaza, neki, aki tényleg csak a munkáját végzi, vagy nekem, aki itt fekszik, és csak ki akar menni.
- Legfeljebb negyven perc, és lecsöpög az infúzió, utána kimehet sétálni, kiülhet a folyosóra, csak meg kell várnia ezt a kis időt - makacsul nem felelek, noha tudom, hogy ez a viselkedés nem vezet sehová, csak gyerekessé teszem magam. De ez sem zavar. Az számít most legkevésbé, hogy engem hogy látnak mások, csak ki akarok szabadulni a gondolataimból, és végre, végre valahára eljutni a folyosó túlsó felére, hogy láthassam azt az embert, akinek könnyedén lehetnék a helyébe. Még mindig borsózik a hátam, ha a lehetőségekre gondolok, hogy akár már szervezhetné is a családom a temetésem, ha csak egy perccel előbb vagy később indulok el, hogy lehet, nem ez az egyetlen, vékony kis tű lenne a problémám, ami szinte észrevehetetlenül meghúzódik a vénámban naponta egyszer, bő egy órára. Ennek a kis balesetnek minden bizonnyal egy égi jelnek kell lennie, annak, hogy ideje egy kicsit átgondolnom az életemet.
Csepp. Csepp. Csepp.
Figyelni kezdem kínomban az infúziót, és bár teljesen tisztában vagyok azzal, hogy mire kell nekem ez az egész, érdeklődve nézem, ahogy fodrozódik az áttetsző folyadék, és egy idő után egyszerűen csak szabadjára engedem a gondolataimat, ezáltal fogalmazódnak meg bennem olyan dolgok, amiket még sokáig el akartam ásni magamban, vagy egyszerűen csak nem volt időm még elgondolkodni rajtuk. Az aggodalmam legfőbb oka persze Mia, hiszen szép lassan megint eljön az az időszak az életemben, amikor hónapokig nem tartózkodom majd Londonban, sőt, a kontinenstől is több óra repülőútra leszek, és fogalmam sincs, hogyan fogjuk ezt megoldani, mert én legszívesebben vinném magammal mindenhová, de egyértelmű, hogy ez nem megoldható, akármennyire is kézenfekvő dolog lenne, és abban is egészen biztos vagyok, hogy ő sem repesne az örömtől, ha kalitkába zárnám, és mindenhová magammal rángatnám. Egyedül hagyni mégis félek őt, és sajnos egyetlen megoldást tudok csak, aminek valószínűleg nem örülne, de amiről nem tud, az nem fáj. Sosem voltam az a túlzottan is ragaszkodó típus, aki a párjának minden beosztott másodpercéről tudni akart mindent, de Mia esetében ez más, mert ő nem olyan, mint a többi lány. Persze, ezt rá lehetne fogni arra, hogy azért, mert épp vele élek, őt szeretem, de nem. Róla valahogy mindenki tudja, hogy egy picit másabb, mint mi.
- Louis, alszol? - Liam hangjára felkapom a fejem, meglepetten nézek rá.
- Nem, de miért kérdezi ezt mindenki? Nem alszom, gyere! - feljebb tornázom magam, hogy kényelmesen a falnak vethessem a hátamat.- Mi szél hozott?
- Csak gondoltam, beugrok - megrántja a vállát, amolyan minden mindegy stílusban, de tisztán látszik rajta, hogy nem csak bejött meglátogatni.- Hogy vagy?
- Semmi bajom, ha lecsöpög az infúzió, valószínűleg kiengednek egy időre innen- a szemem forgatom, undort érzek, ha arra gondolok, mennyit kell még vajon itt lennem, közben megpróbálom leolvasni az arckifejezéséből, hogy társul-e valami más a fáradtságához, vagy egyszerűen csak palástolni próbálja az érzelmeit, hiszen élénken él még bennem az a falra mért ütése. A levegővételeinek sűrűsége és intenzitása arra enged következtetni, hogy most sem nyugodt túlságosan.
- Mennyi idő az még? - az órára néz, kitekeredve ül az ágy mellett, és erősen koncentrál.
- Nem tudom, talán fél óra, vagy kevesebb- nem érzem kötetlennek a beszélgetésünket, ahhoz képest, hogy magától jött be Liam, és nem kötelező program volt számára- Liam, minden rendben? Furcsa vagy nagyon, mintha feszülnél folyamatosan.
- Összevesztünk Sophiaval - visszafordul felém, és gondolkodás nélkül mondja ki, majd élesen kifújja a levegőt.
- De hát min? Történt valami?
- Nem tudom, csak, egyszerűen elege lett belőlem, a viselkedésemből, ráadásul jogosan, én mégis próbáltam mentegetőzni, ami, hozzáteszem, szintén jogos volt. Nem tudom Louis, talán ebben az egészben már nincs több.
Soha életemben nem láttam még ilyen tanácstalannak Liamet, pedig ismerem néhány éve, és talán nem túlzok, ha azt mondom, láttuk egymást a legszélsőségesebb érzelmi helyzetekben is. Ráadásul Liam az, akivel akkor is tudtam beszélni, ha már mindenki elaludt, mi ketten voltunk azok, akik képesek voltunk hajnalig a teraszon ücsörögni, és addig be nem állt a szánk, míg úgy nem éreztük, hogy már mindent kimondtunk, amit csak lehet.
- Hogy értve nincs több? - meglepetten emelem fel a fejem még jobban, az, amit mondani készül, talán életem egyik legmegdöbbentőbb felismerése lenne- Mit akarsz ezzel mondani?
- Szeretem, de ez így nem fog menni. Louis, érezted már azt, hogy legszívesebben meg se hallgatnád, mit mondanak neked, egyszerűen csak eltűnnél onnan? Néha már az is bosszantott, ahogy leült mellém, és hallottam a levegővételeit, pedig szeretem! - erősködik, még mutogat is mellé, én pedig rettenetesen érzem magam amiatt, hogy egyáltalán nem tudom, hogyan segíthetnék neki.
- Jó, de mi a baj? Liam, valaminek történnie kellett, mert nekünk nem kell bizonygatnod, hogy mennyire fontos neked Sophia, tisztában vagyunk vele. De hát valaminek csak meg kellett változnia, ha most ilyen szar az egész.
- Fogalmam sincs - lehajtja a fejét, furán érzem magam. Ez egy olyan beszélgetés, aminek nem itt kéne zajlania, sőt, talán egy olyan témát feszegetünk, amit sosem kéne szavakba öntenünk, mert veszélyes, bármi lehet belőle.- Mostanában, legfőképp, amióta legutoljára veszekedtünk, elég merész gondolataim vannak.
Rám néz, ettől a hideg futkos a hátamon. Kimért, arca komoly, és semmilyen érzelmet nem tükröző a tekintete. Meg akarom állítani, belé akarom fojtani a szót, hogy majd később, egy sokkal nyugodtabb, vagy ha nem is nyugodtabb, de privátabb helyen tudnánk erről beszélni, ahol csak mi ketten vagyunk, legfeljebb a többiek, de senki más.
- Louis, mi lett volna, ha én akkor nem megyek oda hozzá? Ha mi sosem találkozunk? Annyiszor eszembe jutott, hogy Danielle sosem bosszantott fel ennyire, nem volt féltékeny a barátaimra. Soha, senkinek sem volt olyan barátnője, mint Sophia, senkit sem kértek számon. Miért én? Elrontottam valamit? - kétségbeesetten keres valamit, ott van a szemében, a mozdulataiban, a testtartásában:valamit elvesztett. És nekem, mint a legjobb barátjának, még sosem volt ilyen nehéz megmaradnom vele egy légtérben. - Mi lenne, ha egyszerűen meg nem történtnek nyilvánítanánk a dolgot? Ha elköltöznék, jobban mondva, ő elköltözne tőlem, és csak hagynánk, hogy kiderüljön, hogy bírjuk egymás nélkül? Persze - cinikusan felnevet, egy pár másodpercre félbe is szakítja önmagát - sajnos tudom, hogy én remekül bírnám az állandó jellegű kutakodásai nélkül. Szerinted?
- Liam, én..nem is igazán tudom, hogy ez...ez normális egyáltalán? - értetlenül ülök mellette, hiszen annyira letaglózott ez az egész, hogy elfelejtettem, hova akartam menni, ha végre letelnek a hátramaradt percek.
- Mi van, ha nekem is lesz egyszer egy olyan ember az életemben, mint neked Mia? Akiért akár egyszer is érdemes lenne megerőltetni magam, gondolkodni, meglepni? Aki várna, nem bántana, mellettem állna, támogatna? Lehet, hogy már holnap, vagy akár ma összefutok vele. Legalábbis, nagyon remélem.
Egyre borzasztóbb az a hangulat, ami szép lassan szivárgott be a szobába. Észrevétlenebbül, mint ahogy a bukóra nyílt ablakon áramlik be a szmog, és nem is igazán értem, miért csinálja ezt Liam. Szinte okádja az őszinteséget, fáradtan és meggyötörve, mintha minden egyes mondatát ólom húzná, s megerőltető lenne megformálnia a szavakat.
- Mondj valamit, kérlek - a földet pásztázza, én pedig csak bámulok rá, a barátomra, aki teljesen kifordult önmagából, és mostanra zihál attól a stressztől, amit ez a vita kiváltott belőle.
- Nem tudom, Liam. Pihenned kéne - aggódom amiatt, amilyen állapotba van, és ahogy beszél erről az egészről. Nem is tudnám igazán problémának nevezni. - Talán tényleg csak időre van szükségetek, arra, hogy kitisztuljon a fejed neked is, és ő is lenyugodjon.
- Vagy csak befejezni. Nem akarom, hogy bántsuk egymást, és most úgy érzem, kölcsönösen támadjuk a másikat. Így pedig nincs értelme - már most tisztában vagyok azzal, hogy egyáltalán nem fog rám hallgatni, nem is kérte ki igazán a véleményem, csak azért mondta azt, amit, hogy ne legyen túlzottan nagy a felelősség a vállán, ne kísértse a rettenetes lelkiismeret furdalás, amiért egyedül hozott meg egy ekkora kaliberű döntést.
- Liam - a fejét rázza, és tudom, hogy nem figyel rám, saját magával próbál nem egyet érteni. - Nehéz, tudom, de próbáld meg. Ne járj úgy, mint én, és ne akard, hogy Sophia azon menjen keresztül, amin én vagy El ment keresztül az év elején.
Félbeszakít a kopogás nélkül berontó orvos, aki, ahogy eddig is, egymaga intézi a gyógyszereim adagolását, ő vizsgál meg minden nap kétszer, és ezúttal is ő szedi ki a tűt a kézfejemből.
- Jó napot - biccent Liam felé, aki a köpenyest meglátva feláll a székről.
- Majd visszajövök később - nem tudom, azért csinálja ezt, mert tényleg nem akar útban lenni, miközben leszedik az infúzióm, vagy mert képtelen reagálni a kérésemre. - Kint megvárjalak, vagy bejöjjek?
- Kimegyek én - némán helyesel, hogy megértette, és a keze máris a kilincsen van.
- Hogy érzi magát? - minden alkalommal ezt kérdezi tőlem, mindig ugyan ezzel a hangsúllyal érdeklődik, és én minduntalan azt felelem neki, hogy remekül.
- Pocsékul - szakítok a hagyományokkal, ezúttal tényleg soknak érzem az itt eltöltött időt. - Már nagyon szeretnék haza menni, otthon ébredni, lebeszélni a legjobb barátomat élete legostobább döntéséről és venni egy gyűrűt a barátnőmnek. - Miközben beszélek, nem csinál semmit. A kanül még a kezemben van, a mappáját szorongatja, eltűnődik az utolsó szavaim után és szigorúan figyel.
- Mondja, Louis, maga mikor pihent utoljára? - nevetnem kell, és vissza sem akarom már tartani.
- Ugye viccel? - felvont szemöldökkel állom a pillantását, és türelmetlenül fészkelődök - Nem venné ki ezt az izét a kezemből? Kérem.
- Szeretném, ha előbb válaszolna a kérdésemre - sokkal komolyabbnak tűnik, mint korábban bármikor, pedig szinte minden alkalommal, amikor találkozom vele, sikerül feltennem a megfelelő kérdéseket, és sokszor lyukadunk ki komoly témáknál, és akkor sosem viccel, csak komoran és hűvös tekintettel köszön el.
- Nem tudom, mielőtt bekerültem ide, egy vagy két napig nem csináltam semmit. Előtte sem dolgoztam túl sokat, otthon voltam, meglátogattam a családomat. Sokat pihentem szerintem. Magamhoz képest legalábbis nagyon sokat - gőzöm sincs, mire használja fel ezeket az információkat, de ha ez kell ahhoz, hogy kimehessek, akkor elmondom neki, minden további nélkül. - És rengeteg időt töltöttem a barátnőmmel, sétáltunk, autóztunk. Tudja, megpróbáltam normális emberként élni, mert elég nehéz időszakon vagyunk túl.
- Pihent. Rendben. És mennyire érzi magát kipihentnek? - csak nem tágít, továbbra sem mozdul, makacsul áll egy helyben.
- Mondja, mi értelme van ennek? Igen, minden rendben velem, és kipihentem magam. Nem sokára megint rengeteget fogok dolgozni, és már megtanultam, hogyan kell felkészítenem magam az állandó éjszakázásra, fennlétre, a minimális alvásra. Egyéb kérdés? - a szeme se rebben, úgy hallgat végig.
- Rendben - anélkül, hogy bármi mást mondana, odalép az infúziós állvány mellé, a kezemhez hajolva kiveszi a tűt, a kanült, és eltolja a könnyű vázat mellőlem. Betadint , gézlapot és vattát vesz elő, felitatja a néhány kibuggyanó vércseppemet, leköti a sebem, és a kezembe adja az eddig csak 'kék mappa'-ként ismert dossziét.
- Ebben benne van minden vizsgálati eredménye. A vérminta, a vérnyomás eredmények, attól a pillanattól kezdve, hogy ide bekerült, ezidáig minden adata és eredménye rögzítve lett. Orvos vagyok, értem minden egyes szavát ennek a papírnak, de azt is tudom, hogy vannak olyan dolgok, amiken nem fog segíteni a só oldat, a fájdalomcsillapító és a nyakmerevítő.
- Nem értem, mire próbál kilyukadni? - zavartan pislogok felé, fogalmam sincs, miért közli velem mindezt.
- Vesztett vért, nem is keveset, de szerencsére varrni sem kellett a sebet, csak tapasztani, ugyanis majdhogynem kiszáradt. A vére sűrű volt, a vérnyomása alacsony, ezért úszta meg ennyivel a balesetet. Elhiszem, hogy a maga munkája nem mindennapi, sok izgalommal, határidőkkel, adrenalinnal és gyors tempóval jár, de a maga helyében átgondolnám, vajon megéri-e feláldoznia az egészségét ilyen fiatalon csak azért, mert nem figyel oda egy egészen hangyányit magára. Louis, a szervezete mindig küldi a jeleket, csak észre kell vennie.
Amit jelenleg érzek, nem tudom szavakba önteni. Nem érzem még most sem, milyen súlyos a helyzet, elképzelhetetlennek tartom, hogy bármi komoly bajom eshet, attól függetlenül, hogy a mai nap folyamán már rendet tettem a fejemben, de még mindig bennem van egy parányi nemtörődömség, egy kis mértékű merészség. Sosem féltem élvezni az életem, pláne nem most, hogy végre megoldódni látszottak a magánéleti problémáim.
- Miért, mi van az egészségemmel? - kérdezem ártatlanul, s továbbra sem érzek semmiféle félelmet. - Tán van valami bajom? - azért ezt már kevésbé bátran kérdezem, de a magabiztosságom megmarad.
- Nézze, csak egy dolgot tudok magának mondani. Még semmi, de ez, higgye el, egyik pillanatról a másikra megváltozhat. Elég, ha egyszer elhagyja a szerencséje, elég egy apró figyelmetlenség, és akkor vége, nem tehet többet - ha nem épp egy kórházban lennék, és nem figyelném napok óta, hogy mik történnek körülöttem, talán nevetnék. Így viszont csak megvárom, míg egyedül maradok, és megpróbálom kibírni azt a kis időt, amit még kettesben töltök az orvossal.
- Nekem nem lehet bajom. Terveim vannak, méghozzá komolyak, nem érhet baj, még nem most, és nem így - rezzenéstelen arccal bólint, kiveszi a kezemből a papírt, majd néhány másodperc keresgélés után rábök egy számadatra, ami, ahogy korábban említette, nem mond nekem semmit.
- Itt, ez. Látja? - bólogatok, nem nehéz észrevenni, pontosan rámutat az ujjával. - Ha ez tovább emelkedik, tartós betegnek lesz adminisztrálva. Soha többet stressz, soha többet feszültség, alkohol, felszabadult szórakozás, mert folyton ott fog lebegni a szeme előtt, hogy talán ezzel véget vet mindennek. Persze, ahhoz még sok minden kell, nem azt mondom, hogy már holnap kezdje el lezárni az ügyes-bajos dolgait, ez csak figyelmeztetés. - Cinikusan felhorkantok, ezzel teljesen elveszi a maradék életkedvem is. - Csak ennyit akartam, úgy éreztem, joga van tudni, hogy a szervezete csak valami nem e világi csoda folyamán nem adta fel a harcot, amit önmagával vív nap, mint nap.
- Jó, és ez után? Mit tehetnék? Hagyjam abba a zenélést? Adjam fel az álmaimat, telepedjek le egy unalmas, kertvárosi részen, vegyek kutyát és neveljek gyerekeket? Mit vár? - széttárt karokkal teszem fel a kérdéseket, és azt hiszem, a válaszra valójában semmi szükségem.
- Saját felelősségére távozhat, már nincs semmi, ami miatt itt tarthatnánk, az eredményei alapján nyitott könyv az egészségi állapota, amit itt, mi nem tudunk befolyásolni többet. Írhatok fel magának vitaminokat, gyógyszert, vagy étrend kiegészítőt, de ha maga félvállról veszi az egészet, akkor már én semmit se tehetek - a hóna alá csapja a dossziét, és hátrálni kezd. - Most már elhagyhatja a kórtermét, de egy másfél-két óra múlva, kérem, legyen itt. Aláírja a papírjait, tehet fel kérdéseket, szívesen megválaszolom, utána pedig haza mehet.
Az ajtóhoz lép, nagyot sóhajtva támaszkodik rá a kilincsre, de az utolsó pillanatban, mielőtt még újból eltűnne, visszafordul.
- Az intenzív osztály kiürült, ma hajnali negyed ötkor. Nehéz küzdelem volt, de vége - hevesen zakatolni kezd a szívem. Megkönnyebbülök, hogy elmúlt a baj és talán még beszélhetek azzal, aki úgy mentett meg, hogy majdnem megölt. - Vége.
Nem szól többet, csak kisétál, és a folyosón várakozó Liam felé biccent, csak úgy, mint mikor az imént találkoztak.
- Legfeljebb negyven perc, és lecsöpög az infúzió, utána kimehet sétálni, kiülhet a folyosóra, csak meg kell várnia ezt a kis időt - makacsul nem felelek, noha tudom, hogy ez a viselkedés nem vezet sehová, csak gyerekessé teszem magam. De ez sem zavar. Az számít most legkevésbé, hogy engem hogy látnak mások, csak ki akarok szabadulni a gondolataimból, és végre, végre valahára eljutni a folyosó túlsó felére, hogy láthassam azt az embert, akinek könnyedén lehetnék a helyébe. Még mindig borsózik a hátam, ha a lehetőségekre gondolok, hogy akár már szervezhetné is a családom a temetésem, ha csak egy perccel előbb vagy később indulok el, hogy lehet, nem ez az egyetlen, vékony kis tű lenne a problémám, ami szinte észrevehetetlenül meghúzódik a vénámban naponta egyszer, bő egy órára. Ennek a kis balesetnek minden bizonnyal egy égi jelnek kell lennie, annak, hogy ideje egy kicsit átgondolnom az életemet.
Csepp. Csepp. Csepp.
Figyelni kezdem kínomban az infúziót, és bár teljesen tisztában vagyok azzal, hogy mire kell nekem ez az egész, érdeklődve nézem, ahogy fodrozódik az áttetsző folyadék, és egy idő után egyszerűen csak szabadjára engedem a gondolataimat, ezáltal fogalmazódnak meg bennem olyan dolgok, amiket még sokáig el akartam ásni magamban, vagy egyszerűen csak nem volt időm még elgondolkodni rajtuk. Az aggodalmam legfőbb oka persze Mia, hiszen szép lassan megint eljön az az időszak az életemben, amikor hónapokig nem tartózkodom majd Londonban, sőt, a kontinenstől is több óra repülőútra leszek, és fogalmam sincs, hogyan fogjuk ezt megoldani, mert én legszívesebben vinném magammal mindenhová, de egyértelmű, hogy ez nem megoldható, akármennyire is kézenfekvő dolog lenne, és abban is egészen biztos vagyok, hogy ő sem repesne az örömtől, ha kalitkába zárnám, és mindenhová magammal rángatnám. Egyedül hagyni mégis félek őt, és sajnos egyetlen megoldást tudok csak, aminek valószínűleg nem örülne, de amiről nem tud, az nem fáj. Sosem voltam az a túlzottan is ragaszkodó típus, aki a párjának minden beosztott másodpercéről tudni akart mindent, de Mia esetében ez más, mert ő nem olyan, mint a többi lány. Persze, ezt rá lehetne fogni arra, hogy azért, mert épp vele élek, őt szeretem, de nem. Róla valahogy mindenki tudja, hogy egy picit másabb, mint mi.
- Louis, alszol? - Liam hangjára felkapom a fejem, meglepetten nézek rá.
- Nem, de miért kérdezi ezt mindenki? Nem alszom, gyere! - feljebb tornázom magam, hogy kényelmesen a falnak vethessem a hátamat.- Mi szél hozott?
- Csak gondoltam, beugrok - megrántja a vállát, amolyan minden mindegy stílusban, de tisztán látszik rajta, hogy nem csak bejött meglátogatni.- Hogy vagy?
- Semmi bajom, ha lecsöpög az infúzió, valószínűleg kiengednek egy időre innen- a szemem forgatom, undort érzek, ha arra gondolok, mennyit kell még vajon itt lennem, közben megpróbálom leolvasni az arckifejezéséből, hogy társul-e valami más a fáradtságához, vagy egyszerűen csak palástolni próbálja az érzelmeit, hiszen élénken él még bennem az a falra mért ütése. A levegővételeinek sűrűsége és intenzitása arra enged következtetni, hogy most sem nyugodt túlságosan.
- Mennyi idő az még? - az órára néz, kitekeredve ül az ágy mellett, és erősen koncentrál.
- Nem tudom, talán fél óra, vagy kevesebb- nem érzem kötetlennek a beszélgetésünket, ahhoz képest, hogy magától jött be Liam, és nem kötelező program volt számára- Liam, minden rendben? Furcsa vagy nagyon, mintha feszülnél folyamatosan.
- Összevesztünk Sophiaval - visszafordul felém, és gondolkodás nélkül mondja ki, majd élesen kifújja a levegőt.
- De hát min? Történt valami?
- Nem tudom, csak, egyszerűen elege lett belőlem, a viselkedésemből, ráadásul jogosan, én mégis próbáltam mentegetőzni, ami, hozzáteszem, szintén jogos volt. Nem tudom Louis, talán ebben az egészben már nincs több.
Soha életemben nem láttam még ilyen tanácstalannak Liamet, pedig ismerem néhány éve, és talán nem túlzok, ha azt mondom, láttuk egymást a legszélsőségesebb érzelmi helyzetekben is. Ráadásul Liam az, akivel akkor is tudtam beszélni, ha már mindenki elaludt, mi ketten voltunk azok, akik képesek voltunk hajnalig a teraszon ücsörögni, és addig be nem állt a szánk, míg úgy nem éreztük, hogy már mindent kimondtunk, amit csak lehet.
- Hogy értve nincs több? - meglepetten emelem fel a fejem még jobban, az, amit mondani készül, talán életem egyik legmegdöbbentőbb felismerése lenne- Mit akarsz ezzel mondani?
- Szeretem, de ez így nem fog menni. Louis, érezted már azt, hogy legszívesebben meg se hallgatnád, mit mondanak neked, egyszerűen csak eltűnnél onnan? Néha már az is bosszantott, ahogy leült mellém, és hallottam a levegővételeit, pedig szeretem! - erősködik, még mutogat is mellé, én pedig rettenetesen érzem magam amiatt, hogy egyáltalán nem tudom, hogyan segíthetnék neki.
- Jó, de mi a baj? Liam, valaminek történnie kellett, mert nekünk nem kell bizonygatnod, hogy mennyire fontos neked Sophia, tisztában vagyunk vele. De hát valaminek csak meg kellett változnia, ha most ilyen szar az egész.
- Fogalmam sincs - lehajtja a fejét, furán érzem magam. Ez egy olyan beszélgetés, aminek nem itt kéne zajlania, sőt, talán egy olyan témát feszegetünk, amit sosem kéne szavakba öntenünk, mert veszélyes, bármi lehet belőle.- Mostanában, legfőképp, amióta legutoljára veszekedtünk, elég merész gondolataim vannak.
Rám néz, ettől a hideg futkos a hátamon. Kimért, arca komoly, és semmilyen érzelmet nem tükröző a tekintete. Meg akarom állítani, belé akarom fojtani a szót, hogy majd később, egy sokkal nyugodtabb, vagy ha nem is nyugodtabb, de privátabb helyen tudnánk erről beszélni, ahol csak mi ketten vagyunk, legfeljebb a többiek, de senki más.
- Louis, mi lett volna, ha én akkor nem megyek oda hozzá? Ha mi sosem találkozunk? Annyiszor eszembe jutott, hogy Danielle sosem bosszantott fel ennyire, nem volt féltékeny a barátaimra. Soha, senkinek sem volt olyan barátnője, mint Sophia, senkit sem kértek számon. Miért én? Elrontottam valamit? - kétségbeesetten keres valamit, ott van a szemében, a mozdulataiban, a testtartásában:valamit elvesztett. És nekem, mint a legjobb barátjának, még sosem volt ilyen nehéz megmaradnom vele egy légtérben. - Mi lenne, ha egyszerűen meg nem történtnek nyilvánítanánk a dolgot? Ha elköltöznék, jobban mondva, ő elköltözne tőlem, és csak hagynánk, hogy kiderüljön, hogy bírjuk egymás nélkül? Persze - cinikusan felnevet, egy pár másodpercre félbe is szakítja önmagát - sajnos tudom, hogy én remekül bírnám az állandó jellegű kutakodásai nélkül. Szerinted?
- Liam, én..nem is igazán tudom, hogy ez...ez normális egyáltalán? - értetlenül ülök mellette, hiszen annyira letaglózott ez az egész, hogy elfelejtettem, hova akartam menni, ha végre letelnek a hátramaradt percek.
- Mi van, ha nekem is lesz egyszer egy olyan ember az életemben, mint neked Mia? Akiért akár egyszer is érdemes lenne megerőltetni magam, gondolkodni, meglepni? Aki várna, nem bántana, mellettem állna, támogatna? Lehet, hogy már holnap, vagy akár ma összefutok vele. Legalábbis, nagyon remélem.
Egyre borzasztóbb az a hangulat, ami szép lassan szivárgott be a szobába. Észrevétlenebbül, mint ahogy a bukóra nyílt ablakon áramlik be a szmog, és nem is igazán értem, miért csinálja ezt Liam. Szinte okádja az őszinteséget, fáradtan és meggyötörve, mintha minden egyes mondatát ólom húzná, s megerőltető lenne megformálnia a szavakat.
- Mondj valamit, kérlek - a földet pásztázza, én pedig csak bámulok rá, a barátomra, aki teljesen kifordult önmagából, és mostanra zihál attól a stressztől, amit ez a vita kiváltott belőle.
- Nem tudom, Liam. Pihenned kéne - aggódom amiatt, amilyen állapotba van, és ahogy beszél erről az egészről. Nem is tudnám igazán problémának nevezni. - Talán tényleg csak időre van szükségetek, arra, hogy kitisztuljon a fejed neked is, és ő is lenyugodjon.
- Vagy csak befejezni. Nem akarom, hogy bántsuk egymást, és most úgy érzem, kölcsönösen támadjuk a másikat. Így pedig nincs értelme - már most tisztában vagyok azzal, hogy egyáltalán nem fog rám hallgatni, nem is kérte ki igazán a véleményem, csak azért mondta azt, amit, hogy ne legyen túlzottan nagy a felelősség a vállán, ne kísértse a rettenetes lelkiismeret furdalás, amiért egyedül hozott meg egy ekkora kaliberű döntést.
- Liam - a fejét rázza, és tudom, hogy nem figyel rám, saját magával próbál nem egyet érteni. - Nehéz, tudom, de próbáld meg. Ne járj úgy, mint én, és ne akard, hogy Sophia azon menjen keresztül, amin én vagy El ment keresztül az év elején.
Félbeszakít a kopogás nélkül berontó orvos, aki, ahogy eddig is, egymaga intézi a gyógyszereim adagolását, ő vizsgál meg minden nap kétszer, és ezúttal is ő szedi ki a tűt a kézfejemből.
- Jó napot - biccent Liam felé, aki a köpenyest meglátva feláll a székről.
- Majd visszajövök később - nem tudom, azért csinálja ezt, mert tényleg nem akar útban lenni, miközben leszedik az infúzióm, vagy mert képtelen reagálni a kérésemre. - Kint megvárjalak, vagy bejöjjek?
- Kimegyek én - némán helyesel, hogy megértette, és a keze máris a kilincsen van.
- Hogy érzi magát? - minden alkalommal ezt kérdezi tőlem, mindig ugyan ezzel a hangsúllyal érdeklődik, és én minduntalan azt felelem neki, hogy remekül.
- Pocsékul - szakítok a hagyományokkal, ezúttal tényleg soknak érzem az itt eltöltött időt. - Már nagyon szeretnék haza menni, otthon ébredni, lebeszélni a legjobb barátomat élete legostobább döntéséről és venni egy gyűrűt a barátnőmnek. - Miközben beszélek, nem csinál semmit. A kanül még a kezemben van, a mappáját szorongatja, eltűnődik az utolsó szavaim után és szigorúan figyel.
- Mondja, Louis, maga mikor pihent utoljára? - nevetnem kell, és vissza sem akarom már tartani.
- Ugye viccel? - felvont szemöldökkel állom a pillantását, és türelmetlenül fészkelődök - Nem venné ki ezt az izét a kezemből? Kérem.
- Szeretném, ha előbb válaszolna a kérdésemre - sokkal komolyabbnak tűnik, mint korábban bármikor, pedig szinte minden alkalommal, amikor találkozom vele, sikerül feltennem a megfelelő kérdéseket, és sokszor lyukadunk ki komoly témáknál, és akkor sosem viccel, csak komoran és hűvös tekintettel köszön el.
- Nem tudom, mielőtt bekerültem ide, egy vagy két napig nem csináltam semmit. Előtte sem dolgoztam túl sokat, otthon voltam, meglátogattam a családomat. Sokat pihentem szerintem. Magamhoz képest legalábbis nagyon sokat - gőzöm sincs, mire használja fel ezeket az információkat, de ha ez kell ahhoz, hogy kimehessek, akkor elmondom neki, minden további nélkül. - És rengeteg időt töltöttem a barátnőmmel, sétáltunk, autóztunk. Tudja, megpróbáltam normális emberként élni, mert elég nehéz időszakon vagyunk túl.
- Pihent. Rendben. És mennyire érzi magát kipihentnek? - csak nem tágít, továbbra sem mozdul, makacsul áll egy helyben.
- Mondja, mi értelme van ennek? Igen, minden rendben velem, és kipihentem magam. Nem sokára megint rengeteget fogok dolgozni, és már megtanultam, hogyan kell felkészítenem magam az állandó éjszakázásra, fennlétre, a minimális alvásra. Egyéb kérdés? - a szeme se rebben, úgy hallgat végig.
- Rendben - anélkül, hogy bármi mást mondana, odalép az infúziós állvány mellé, a kezemhez hajolva kiveszi a tűt, a kanült, és eltolja a könnyű vázat mellőlem. Betadint , gézlapot és vattát vesz elő, felitatja a néhány kibuggyanó vércseppemet, leköti a sebem, és a kezembe adja az eddig csak 'kék mappa'-ként ismert dossziét.
- Ebben benne van minden vizsgálati eredménye. A vérminta, a vérnyomás eredmények, attól a pillanattól kezdve, hogy ide bekerült, ezidáig minden adata és eredménye rögzítve lett. Orvos vagyok, értem minden egyes szavát ennek a papírnak, de azt is tudom, hogy vannak olyan dolgok, amiken nem fog segíteni a só oldat, a fájdalomcsillapító és a nyakmerevítő.
- Nem értem, mire próbál kilyukadni? - zavartan pislogok felé, fogalmam sincs, miért közli velem mindezt.
- Vesztett vért, nem is keveset, de szerencsére varrni sem kellett a sebet, csak tapasztani, ugyanis majdhogynem kiszáradt. A vére sűrű volt, a vérnyomása alacsony, ezért úszta meg ennyivel a balesetet. Elhiszem, hogy a maga munkája nem mindennapi, sok izgalommal, határidőkkel, adrenalinnal és gyors tempóval jár, de a maga helyében átgondolnám, vajon megéri-e feláldoznia az egészségét ilyen fiatalon csak azért, mert nem figyel oda egy egészen hangyányit magára. Louis, a szervezete mindig küldi a jeleket, csak észre kell vennie.
Amit jelenleg érzek, nem tudom szavakba önteni. Nem érzem még most sem, milyen súlyos a helyzet, elképzelhetetlennek tartom, hogy bármi komoly bajom eshet, attól függetlenül, hogy a mai nap folyamán már rendet tettem a fejemben, de még mindig bennem van egy parányi nemtörődömség, egy kis mértékű merészség. Sosem féltem élvezni az életem, pláne nem most, hogy végre megoldódni látszottak a magánéleti problémáim.
- Miért, mi van az egészségemmel? - kérdezem ártatlanul, s továbbra sem érzek semmiféle félelmet. - Tán van valami bajom? - azért ezt már kevésbé bátran kérdezem, de a magabiztosságom megmarad.
- Nézze, csak egy dolgot tudok magának mondani. Még semmi, de ez, higgye el, egyik pillanatról a másikra megváltozhat. Elég, ha egyszer elhagyja a szerencséje, elég egy apró figyelmetlenség, és akkor vége, nem tehet többet - ha nem épp egy kórházban lennék, és nem figyelném napok óta, hogy mik történnek körülöttem, talán nevetnék. Így viszont csak megvárom, míg egyedül maradok, és megpróbálom kibírni azt a kis időt, amit még kettesben töltök az orvossal.
- Nekem nem lehet bajom. Terveim vannak, méghozzá komolyak, nem érhet baj, még nem most, és nem így - rezzenéstelen arccal bólint, kiveszi a kezemből a papírt, majd néhány másodperc keresgélés után rábök egy számadatra, ami, ahogy korábban említette, nem mond nekem semmit.
- Itt, ez. Látja? - bólogatok, nem nehéz észrevenni, pontosan rámutat az ujjával. - Ha ez tovább emelkedik, tartós betegnek lesz adminisztrálva. Soha többet stressz, soha többet feszültség, alkohol, felszabadult szórakozás, mert folyton ott fog lebegni a szeme előtt, hogy talán ezzel véget vet mindennek. Persze, ahhoz még sok minden kell, nem azt mondom, hogy már holnap kezdje el lezárni az ügyes-bajos dolgait, ez csak figyelmeztetés. - Cinikusan felhorkantok, ezzel teljesen elveszi a maradék életkedvem is. - Csak ennyit akartam, úgy éreztem, joga van tudni, hogy a szervezete csak valami nem e világi csoda folyamán nem adta fel a harcot, amit önmagával vív nap, mint nap.
- Jó, és ez után? Mit tehetnék? Hagyjam abba a zenélést? Adjam fel az álmaimat, telepedjek le egy unalmas, kertvárosi részen, vegyek kutyát és neveljek gyerekeket? Mit vár? - széttárt karokkal teszem fel a kérdéseket, és azt hiszem, a válaszra valójában semmi szükségem.
- Saját felelősségére távozhat, már nincs semmi, ami miatt itt tarthatnánk, az eredményei alapján nyitott könyv az egészségi állapota, amit itt, mi nem tudunk befolyásolni többet. Írhatok fel magának vitaminokat, gyógyszert, vagy étrend kiegészítőt, de ha maga félvállról veszi az egészet, akkor már én semmit se tehetek - a hóna alá csapja a dossziét, és hátrálni kezd. - Most már elhagyhatja a kórtermét, de egy másfél-két óra múlva, kérem, legyen itt. Aláírja a papírjait, tehet fel kérdéseket, szívesen megválaszolom, utána pedig haza mehet.
Az ajtóhoz lép, nagyot sóhajtva támaszkodik rá a kilincsre, de az utolsó pillanatban, mielőtt még újból eltűnne, visszafordul.
- Az intenzív osztály kiürült, ma hajnali negyed ötkor. Nehéz küzdelem volt, de vége - hevesen zakatolni kezd a szívem. Megkönnyebbülök, hogy elmúlt a baj és talán még beszélhetek azzal, aki úgy mentett meg, hogy majdnem megölt. - Vége.
Nem szól többet, csak kisétál, és a folyosón várakozó Liam felé biccent, csak úgy, mint mikor az imént találkoztak.
Kicsit sem megdöbbenve mászok ki az ágyból, és a táskámhoz sietve veszek ki egy nadrágot és felsőt. Persze, azért foglalkoztat, vajon tényleg egyszer úgy járok, ahogy az orvos mondta? Vagy ezt is meg fogom úszni, ahogy már olyan sok mindent az életben? Akaratomon kívül is arra gondolok, vajon lesz-e valaha lehetőségem felnevelni a gyermekeinket? Látom-e majd Miát fáradtan, izzadságtól gyöngyöző homlokkal, ahogy a karjaiban tart egy babát, és lehetek-e büszke apa, mikor először hallom a nevem egy apró teremtés szájából?
Nevetséges! Persze, hogy fogom. Temérdek időm van még, és nem lesz baj, csak nem szabad, hogy a fejemre nőjön az a valami, amit meg sem nevezett a doktor úr.
Magamra zárom a fürdőszoba ajtaját, leveszem a gyűrött, kellemetlen szagú kórházi ruhát, és percekig csak folyatom magamra a vizet, beszappanozom a bőröm, megpróbálom lemosni az elmúlt napok aggodalmát, fájdalmát és verejtékeit, hogy aztán tiszta ruhába bújhassak, és folytathassam a beszélgetést Liammel.
- Nem tűnt jókedvűnek, történt valami? - meg sem várja, hogy leüljek mellé, felpattan a műanyag székről és céltalanul sétálgatni kezdünk.
- Semmi, csak elbeszélünk egymás mellett - megrántom a vállam, és megpróbálom felidézni, merre lehet az intenzív osztály, hogy észrevétlenül elirányíthassam magunkat arra, és a saját szememmel láthassam, hogy tényleg kikerül onnan a másik sofőr. Utálom, hogy nem tudom sehogy se nevezni őt, mert minden, amit tudok róla, hogy annyi idős nagyjából, mint én, és amikor az arcát vér borította, akár még én is lehettem volna.
- Louis - szinte nyöszörög, mintha fájna neki valami, és már épp felkészítem magam arra, hogy életem legjobb tanácsát kell most adnom Liamnek, amikor valami olyat mond, amitől hirtelen megfájdul a fejem, szédülni kezdek, és a nyakmerevítőm ha lehet, még kényelmetlenebbé válik. - Tudod, hogy meghalt?
- Ne - beszorul a levegő a tüdőmbe, az igazságtalanság égeti a gyomrom, és a torkom kaparni kezd. - Ne! - ismétlem valamivel hangosabban, és rekedtebben.
- Louis, nyugi - ökölbe szorított kézzel állok, megpróbálom visszafogni magam, hogy ne omoljak össze teljesen, és ne kezdjek el üvöltözni.
Nekem ő nem volt senki, mégis sokat jelentett.Látni akartam őt, beszélni vele, megkérdezni, mi történt, hogy hogy érzi magát. Meg akartam köszönni neki, amit értem tett, hogy nem ölt meg, hogy helyettem is megsérült, hogy visszaadta a szerelmemet, és megerősítette a hitem. A hitem, amit a jövőmbe fektettem, az akaratom, amit arra fordítok, hogy mostantól sokkal jobb lehessek, jobb ember, jobb barát, jobb társ.
- Miért? - dühödt könnyekkel küszködve törölgetem az arcom, és megpróbálok visszavenni magamból. Semmi szükség arra, hogy továbbra is cirkuszi majmot csináljak magamból, így is túl sokat látják, amint épp kiborulok. - Annyi mindent akartam kérdezni tőle.
- Tőle? - Liam felvont szemöldökkel, meghökkenve néz rám.
Csodálatos látvány lehetünk. Két férfi, akik rettenetesen maguk alatt vannak, az egyik a kórház falait akarja lerombolni az öklével, a másik hisztérikusan üvöltözik, mint akik nem egészen normálisak.
Talán az orvosnak tényleg igaza van, és túlságosan is sokat vállaltunk, és elbuktunk. Ha más nem is, de Liam és én most egy kicsit összeroppantunk, ki így, ki úgy. Ő leginkább lelkileg, látom rajta, hogy kialvatlan, szemei alatt még mindig sötét karikák. Én pedig, nos, leginkább testileg és lelkileg.
- Menjünk haza - lehajtom a fejem, szégyellnem kéne magam a viselkedésem miatt, de jelenleg túlságosan is lefoglal a tény, hogy meghalt, és én élek, pedig mindkettőnknek itt kéne lennie.
Megveregetem Liam vállát, megpróbálom azért tartani magam, és pont ezt látom rajta is, hogy nem akar elgyengülni itt, nem akarja felhozni a problémáit úgy, hogy bármikor meghallhatja bárki. Ha nem azok lennénk, akik, talán nem okozna problémát, de sajnos már mindannyiunkba bele lett kódolva a félsz, hogy mindenből lehet baj és botrány. Ami jelenleg a legkevésbé sem hiányzik.
Azt a kis távolságot, amit eddig megtettünk, most még lassabban teljesítjük, és tudom, nem sok tart már vissza attól, hogy eltűnhessek innen, de arra is legalább egy órát kell várnom. Addig meg legfeljebb némán ülünk majd egymással szembe, összepakolok, megnézem, széthagytam-e valamit a szobában. Bár ez nevetséges, napok óta most hagytam el először az ágyat.
- Mit mondtál volna neki? - Liam az egyik széken ülve forgatja a kezében a telefonját, én pedig az ágy és az ablak közt járkálok, néha megállok, sóhajtozom, de mindketten továbbra is teljesen némán és csendben létezünk.
- Meg akartam köszönni neki - felelem egyszerűen.
- Megköszönni? Mit? - nem emeli fel a hangját, csak érdeklődve néz felém. Furcsán érzem magam, mintha egy titkot készülnék elmondani, vagy épp lebuktatni készülnék magam.
- Nem is tudom. Csak, tudod, amikor egyedül voltam, rengeteget gondolkodtam. A szerencsémen, azon, hogy még úgy is, hogy ez történt, én győztem, én jöttem ki nyertesként a dologból: visszakaptam Miát, végre, amióta hazajött, először érzem azt, hogy ez a bocsánatkérés mindkettőnk részéről sokkal komolyabb volt. Sikerült egy picit még kitolni a határaimat, de ez az egész dolog újra felkeltette bennem a bűntudatom, azt, hogy talán többet nem mentik meg az életem, és ideje lenne elkezdenem figyelnem magamra, gondolni a jövőmre. Liam, 24 éves vagyok, nem túl öreg, de nem is fiatal, é most egy olyan lehetőséggel van dolgom, amit nem igazán akarok elszalasztani.
- Mint például?
- Leginkább egyetlen dolog foglalkoztat - mint valami bizonyítékot, felmutatom a hüvelykujjam, és némi várakozás után, mikor megbizonyosodok arról, hogy Liam nem fog közbeszólni, és nincs kérdése, kimondom. - Akarok venni egy gyűrűt Miának.
- Mi? Feleségül akarod venni? - nem tudom, megrémiszt a reakciója, vagy fel kéne lélegeznem, mindenesetre, mióta itt van, először mosolyog, sőt, egyenesen vigyorog, de nem pattan fel, és nem nem gratulál.
- Nem tudom, nem feltétlenül eljegyzési gyűrűre gondoltam. Csak valamire, amivel bizonyíthatok neki. Szeretem, és soha többet nem akarom elveszíteni őt.- megrántom a vállam, a saját ötletemtől olyan izgatottá válok megint, hogy legszívesebben már most elindulnék, és elintézném, hogy minél hamarabb megkaphassa.
- Biztos jól meggondoltad?
- Ennél még nem voltam semmiben sem biztosabb.
- Akkor jó - bólint, és megint beáll a csend köztünk. Elképzelésem sincs, mennyire támogat, illetve, mennyire nem, nem tudom, hogyan vélekedik a dologról.
- Te mire jutottál? - nem akarom azt hallani, hogy nem ért semmit a szavam, hogy nem veszi figyelembe, milyen következményei lehetnek, ha meggondolatlanul felrúg mindent. Persze, én nem akarok bölcselkedni, csak azért, mert én megéltem, de akkor is úgy érzem, tennem kell valamit azért, hogy a legjobb barátom ne szúrja el az életét, hogy ha már magában nem bízik, akkor bennem megbízhasson, hogy ne kelljen egyedül végigcsinálnia, persze, anélkül, hogy helyette döntene bárki is.
- Sophia helyettem is döntött- felhorkant és rádobja a köztünk lévő ágyra a telefonját. Egy kérdő pillantást vetek rá, mire csak a telefon felé bök, így egyfajta engedélyt adva, hogy megnézzem az üzenetet. Óvatosan csúsztatom el a képernyőzárat, és rögtön szemben találom magam a döntéssel, miszerint Sophia ma, miután Liam elment, összepakolt, és elköltözött.
- Sajnálom, haver - eszembe jut, vajon ők mit éreztek aznap, amikor mind összegyűltek a lakásomba, és én szavak nélkül ugyan, de elmeséltem, hogy Eleanor és én már nem alkotunk semmiféle egységet, és vége. Ha azt, amit én most, akkor sajnálom, hogy ilyen helyzetbe kellett hoznom a barátaimat, mert ez borzalmas. Nem tudom eldönteni sem, hogy zavarban vagyok, tehetetlennek érzem magam, vagy mindkettő, és nem tudok mit mondani, egyszerűen csak visszaadom neki a telefont, amit szinte azonnal a zsebébe csúsztat, és továbbra is bámul maga elé, és nem szól semmit. Megértem, én sem akartam beszélni, felesleges dolognak tartottam, és most már csak abban bízom, hogy leszek olyan jó barát, mint amilyen Liam volt januárban, és visszaadhatom mindazt a jót, azt a rengeteg segítséget, amit hónapokkal ez előtt tőle kaptam.
- Ne, ne sajnáld - leejtett fejjel bámulja a padlót, kezével a homlokát támasztja. El sem hiszem, hogy az ember, aki látok, az Liam, az a Liam, aki sosem viselkedett volna így. A háta meggörnyedve, ujjaival időnként a hajába tép, és mikor felszakad egy-egy sóhaj a mellkasából, úgy érzem, a világot romba tudná dönteni, ha ahhoz lenne kedve.
- Akkor mondd meg, mit tegyek - kitárom a karjaimat, és bár tudom, hogy pontosan ezt csináltam én is, elviselhetetlen és letört voltam, most mégsem értem, miért viselkedik így. Ő Liam, aki kibír bármit, viccelődik és a felelősségének teljes tudatában próbál maradni.
- Válaszolj a kérdésemre - felpillant, arcán már most meglátszik a tenyere nyoma, ahogy túl erősen dörzsölte meg. - Mi lenne, ha egyszer mindenkinek megoldódna a problémája?
- Mi lenne, mi lenne...Unatkoznánk - felelem a lehető legegyszerűbben, és végre elérkezik az a pillanat, amit már nagyon vártunk. Sikerül kicsalnom egy őszinte félmosolyt Liamből, egyúttal megérkezik az orvos is, kezében egy tollal, és a kék dossziémmal.
Haza megyek.
- Nem tűnt jókedvűnek, történt valami? - meg sem várja, hogy leüljek mellé, felpattan a műanyag székről és céltalanul sétálgatni kezdünk.
- Semmi, csak elbeszélünk egymás mellett - megrántom a vállam, és megpróbálom felidézni, merre lehet az intenzív osztály, hogy észrevétlenül elirányíthassam magunkat arra, és a saját szememmel láthassam, hogy tényleg kikerül onnan a másik sofőr. Utálom, hogy nem tudom sehogy se nevezni őt, mert minden, amit tudok róla, hogy annyi idős nagyjából, mint én, és amikor az arcát vér borította, akár még én is lehettem volna.
- Louis - szinte nyöszörög, mintha fájna neki valami, és már épp felkészítem magam arra, hogy életem legjobb tanácsát kell most adnom Liamnek, amikor valami olyat mond, amitől hirtelen megfájdul a fejem, szédülni kezdek, és a nyakmerevítőm ha lehet, még kényelmetlenebbé válik. - Tudod, hogy meghalt?
- Ne - beszorul a levegő a tüdőmbe, az igazságtalanság égeti a gyomrom, és a torkom kaparni kezd. - Ne! - ismétlem valamivel hangosabban, és rekedtebben.
- Louis, nyugi - ökölbe szorított kézzel állok, megpróbálom visszafogni magam, hogy ne omoljak össze teljesen, és ne kezdjek el üvöltözni.
Nekem ő nem volt senki, mégis sokat jelentett.Látni akartam őt, beszélni vele, megkérdezni, mi történt, hogy hogy érzi magát. Meg akartam köszönni neki, amit értem tett, hogy nem ölt meg, hogy helyettem is megsérült, hogy visszaadta a szerelmemet, és megerősítette a hitem. A hitem, amit a jövőmbe fektettem, az akaratom, amit arra fordítok, hogy mostantól sokkal jobb lehessek, jobb ember, jobb barát, jobb társ.
- Miért? - dühödt könnyekkel küszködve törölgetem az arcom, és megpróbálok visszavenni magamból. Semmi szükség arra, hogy továbbra is cirkuszi majmot csináljak magamból, így is túl sokat látják, amint épp kiborulok. - Annyi mindent akartam kérdezni tőle.
- Tőle? - Liam felvont szemöldökkel, meghökkenve néz rám.
Csodálatos látvány lehetünk. Két férfi, akik rettenetesen maguk alatt vannak, az egyik a kórház falait akarja lerombolni az öklével, a másik hisztérikusan üvöltözik, mint akik nem egészen normálisak.
Talán az orvosnak tényleg igaza van, és túlságosan is sokat vállaltunk, és elbuktunk. Ha más nem is, de Liam és én most egy kicsit összeroppantunk, ki így, ki úgy. Ő leginkább lelkileg, látom rajta, hogy kialvatlan, szemei alatt még mindig sötét karikák. Én pedig, nos, leginkább testileg és lelkileg.
- Menjünk haza - lehajtom a fejem, szégyellnem kéne magam a viselkedésem miatt, de jelenleg túlságosan is lefoglal a tény, hogy meghalt, és én élek, pedig mindkettőnknek itt kéne lennie.
Megveregetem Liam vállát, megpróbálom azért tartani magam, és pont ezt látom rajta is, hogy nem akar elgyengülni itt, nem akarja felhozni a problémáit úgy, hogy bármikor meghallhatja bárki. Ha nem azok lennénk, akik, talán nem okozna problémát, de sajnos már mindannyiunkba bele lett kódolva a félsz, hogy mindenből lehet baj és botrány. Ami jelenleg a legkevésbé sem hiányzik.
Azt a kis távolságot, amit eddig megtettünk, most még lassabban teljesítjük, és tudom, nem sok tart már vissza attól, hogy eltűnhessek innen, de arra is legalább egy órát kell várnom. Addig meg legfeljebb némán ülünk majd egymással szembe, összepakolok, megnézem, széthagytam-e valamit a szobában. Bár ez nevetséges, napok óta most hagytam el először az ágyat.
- Mit mondtál volna neki? - Liam az egyik széken ülve forgatja a kezében a telefonját, én pedig az ágy és az ablak közt járkálok, néha megállok, sóhajtozom, de mindketten továbbra is teljesen némán és csendben létezünk.
- Meg akartam köszönni neki - felelem egyszerűen.
- Megköszönni? Mit? - nem emeli fel a hangját, csak érdeklődve néz felém. Furcsán érzem magam, mintha egy titkot készülnék elmondani, vagy épp lebuktatni készülnék magam.
- Nem is tudom. Csak, tudod, amikor egyedül voltam, rengeteget gondolkodtam. A szerencsémen, azon, hogy még úgy is, hogy ez történt, én győztem, én jöttem ki nyertesként a dologból: visszakaptam Miát, végre, amióta hazajött, először érzem azt, hogy ez a bocsánatkérés mindkettőnk részéről sokkal komolyabb volt. Sikerült egy picit még kitolni a határaimat, de ez az egész dolog újra felkeltette bennem a bűntudatom, azt, hogy talán többet nem mentik meg az életem, és ideje lenne elkezdenem figyelnem magamra, gondolni a jövőmre. Liam, 24 éves vagyok, nem túl öreg, de nem is fiatal, é most egy olyan lehetőséggel van dolgom, amit nem igazán akarok elszalasztani.
- Mint például?
- Leginkább egyetlen dolog foglalkoztat - mint valami bizonyítékot, felmutatom a hüvelykujjam, és némi várakozás után, mikor megbizonyosodok arról, hogy Liam nem fog közbeszólni, és nincs kérdése, kimondom. - Akarok venni egy gyűrűt Miának.
- Mi? Feleségül akarod venni? - nem tudom, megrémiszt a reakciója, vagy fel kéne lélegeznem, mindenesetre, mióta itt van, először mosolyog, sőt, egyenesen vigyorog, de nem pattan fel, és nem nem gratulál.
- Nem tudom, nem feltétlenül eljegyzési gyűrűre gondoltam. Csak valamire, amivel bizonyíthatok neki. Szeretem, és soha többet nem akarom elveszíteni őt.- megrántom a vállam, a saját ötletemtől olyan izgatottá válok megint, hogy legszívesebben már most elindulnék, és elintézném, hogy minél hamarabb megkaphassa.
- Biztos jól meggondoltad?
- Ennél még nem voltam semmiben sem biztosabb.
- Akkor jó - bólint, és megint beáll a csend köztünk. Elképzelésem sincs, mennyire támogat, illetve, mennyire nem, nem tudom, hogyan vélekedik a dologról.
- Te mire jutottál? - nem akarom azt hallani, hogy nem ért semmit a szavam, hogy nem veszi figyelembe, milyen következményei lehetnek, ha meggondolatlanul felrúg mindent. Persze, én nem akarok bölcselkedni, csak azért, mert én megéltem, de akkor is úgy érzem, tennem kell valamit azért, hogy a legjobb barátom ne szúrja el az életét, hogy ha már magában nem bízik, akkor bennem megbízhasson, hogy ne kelljen egyedül végigcsinálnia, persze, anélkül, hogy helyette döntene bárki is.
- Sophia helyettem is döntött- felhorkant és rádobja a köztünk lévő ágyra a telefonját. Egy kérdő pillantást vetek rá, mire csak a telefon felé bök, így egyfajta engedélyt adva, hogy megnézzem az üzenetet. Óvatosan csúsztatom el a képernyőzárat, és rögtön szemben találom magam a döntéssel, miszerint Sophia ma, miután Liam elment, összepakolt, és elköltözött.
- Sajnálom, haver - eszembe jut, vajon ők mit éreztek aznap, amikor mind összegyűltek a lakásomba, és én szavak nélkül ugyan, de elmeséltem, hogy Eleanor és én már nem alkotunk semmiféle egységet, és vége. Ha azt, amit én most, akkor sajnálom, hogy ilyen helyzetbe kellett hoznom a barátaimat, mert ez borzalmas. Nem tudom eldönteni sem, hogy zavarban vagyok, tehetetlennek érzem magam, vagy mindkettő, és nem tudok mit mondani, egyszerűen csak visszaadom neki a telefont, amit szinte azonnal a zsebébe csúsztat, és továbbra is bámul maga elé, és nem szól semmit. Megértem, én sem akartam beszélni, felesleges dolognak tartottam, és most már csak abban bízom, hogy leszek olyan jó barát, mint amilyen Liam volt januárban, és visszaadhatom mindazt a jót, azt a rengeteg segítséget, amit hónapokkal ez előtt tőle kaptam.
- Ne, ne sajnáld - leejtett fejjel bámulja a padlót, kezével a homlokát támasztja. El sem hiszem, hogy az ember, aki látok, az Liam, az a Liam, aki sosem viselkedett volna így. A háta meggörnyedve, ujjaival időnként a hajába tép, és mikor felszakad egy-egy sóhaj a mellkasából, úgy érzem, a világot romba tudná dönteni, ha ahhoz lenne kedve.
- Akkor mondd meg, mit tegyek - kitárom a karjaimat, és bár tudom, hogy pontosan ezt csináltam én is, elviselhetetlen és letört voltam, most mégsem értem, miért viselkedik így. Ő Liam, aki kibír bármit, viccelődik és a felelősségének teljes tudatában próbál maradni.
- Válaszolj a kérdésemre - felpillant, arcán már most meglátszik a tenyere nyoma, ahogy túl erősen dörzsölte meg. - Mi lenne, ha egyszer mindenkinek megoldódna a problémája?
- Mi lenne, mi lenne...Unatkoznánk - felelem a lehető legegyszerűbben, és végre elérkezik az a pillanat, amit már nagyon vártunk. Sikerül kicsalnom egy őszinte félmosolyt Liamből, egyúttal megérkezik az orvos is, kezében egy tollal, és a kék dossziémmal.
Haza megyek.
