47. Shout it out loud

Drága Olvasóim!

Ha a saját általam kitalált rendet követnénk, akkor nem ezen a blogon lenne előbb folytatás, de ennek a fejezetnek a megírásához mindössze néhány óra kellett, és nem akartam elvesztegetni a lehetőséget, hogy a rengeteg kihagyás után még a gépemen maradjon. Remélem tetszeni fog nektek, és ha nem is túl eseménydús, elég sok új szál fog kibontakozni megint, legalábbis megpróbálom megírni a hátramaradt fejezetek úgy, hogy azok izgalmasak, élvezhetőek legyenek, és követni tudjam a történet második felére kidolgozott terveim.

Jó olvasást, és legyetek rosszak,

xx Lu

Liam Payne:

Sajog az egész jobb kezem, végig, minden egyes pontján azt érzem, mintha egyszerre égetnék és mégis jeges borogatásban lenne. Ennél pedig csak az bosszant jobban, hogy nem ismerek magamra. Fogalmam sincs, mi ütött belém, de én nem vagyok ilyen. Sosem voltam és sosem akarok azzá a szörnyeteggé válni, aki bármelyik pillanatban letépheti magáról a világ által ismert arcát, majd eltorzulva, artikulálatlan üvöltések közepette kezd el törni, zúzni, gondolkodás nélkül. Amit ma tettem egész egyszerűen összeegyeztethetetlen velem, azzal a Liammel, aki eddig voltam, akivé az eddigi éveim alatt váltam. Az egyik pillanatban sajnáltam Miát, mert mégis csak Louis barátnője, és mindannyian nagyon jól tudjuk, mennyire szeretik egymást, de a következő pillanatban, mintha elvágtak volna valamit. Kész lettem volna felpofozni, mert idegesített. Dühített az arca, mert akkor, abban a pillanatban azt hittem, a viselkedése pusztán színészkedés, és meg sem érdemli, hogy itt lehessen velünk. De mikor észre vettem, már késő volt, mert kimondtam, amit soha sem szabadott volna. Abban a pillanatban, hogy felfogtam, mivel vádoltam meg Miát, sarkon fordultam, és eltűntem, hogy ne láthassam, ha sír emiatt. Mert megértettem volna, ha érzékenyen érinti a hangnem, amivel közöltem vele, hogy akár meg is halhatott volna Louis az ő hibájából. Pedig erről egyáltalán nincs szó. Ő lenne az utolsó, akit emiatt felelősségre lehetne vonni. Még az az ember, aki annak idején megtanította Louist vezetni, még ő is bűnösebb ebben a balesetben, mint Mia.

- Uram, minden rendben?- egy megszeppent orvossal találom magam szemben, aki szemtanúja lehetett a néhány másodperccel ezelőtti incidensnek, amikor ököllel ütöttem a falat, amiért ilyen végtelenül ostoba vagyok.

- Persze - csak morgok az orrom alatt, és már a távozásra is gondolok, de elkapja a kezem.

- Vörös és véraláfutásos a keze. Nem akarja megnézetni? - nem úgy beszél, mintha csak egy folyosón flangáló orvos lenne. Van valami a hangjában, amitől kiráz a hideg és ha nem lenne őrültség, a fülemre tapasztanám a kezem, hogy ne tudjon a gondolataim közt turkálni.

- Kutya bajom, hát nem érti? - feszültté válok, és tudom, ha most nem tűnök el innen nagyon gyorsan, akkor nagy bajba sodorhatom magam. Határozott léptekkel próbálok felszívódni a nyilvánosság elől, most még az sem zavar, hogy félre kell löknöm másokat. Csak be akarok ülni az autómba, hazamenni, és aludni.

- Nem szeretne mégis beszélni a problémáiról? - érthetetlen, miért követ, miért akar annyira szóra bírni.

- Egyáltalán nincsenek problémáim! - elrántom a kezem, mielőtt még hozzám érhetne, vagy feltarthatna. Átcsusszanok két beszélgető nő között sűrű bocsánatkérések közepette, kirontok a bejáraton, és elindulok a parkolóban ácsorgó autóm felé.

Feltépem az ajtót, szinte bezuhanok a volán mögé. Érzem, hogy ez az a pillanat, amikor meg kell állnom egy percre, hogy lenyugodhassak, és tiszta fejjel indulhassak el, mert semmi kedvem bekerülni Louis mellé valamelyik ágyra.

A homlokomat a kormánynak döntve szedem össze a gondolataim. Végiggondolok mindent, ami mostanában ránk zúdult, de a végeredmény mindig ugyan az. Louis egy rohadt nagy mázlista, amiért egy ilyen lány, vagy ha tényleg a valós mivoltjára gondolok, lény, valahogy a karjai közé hullott. Még rosszul is érezhetném magam, amiért féltékeny vagyok a kapcsolatukra, hisz nekem itt van Sophia, mégsem tudok eltekinteni ettől az érzéstől, ami órák óta marcangol.

Hátradőlök, bekötöm a biztonsági övem és lassú, megfontolt mozdulatokkal fordítom el a kulcsot, ami után a motor halk dorombolásba kezd. Sebességbe rakom a kocsit, lassan kigurulok a parkolóból és kiteszem az indexet jobbra. Az útra koncentrálok, mégis időről időre eszembe jut néhány apróság - többek között Mia egyik húga, aki határozott cserfességgel kérte meg a kezem a meccs előtt, mikor a kezem szorongatva csámpázott mellettem és szürcsölgette az üdítőjét. Hihetetlen aranyosnak találtam a dolgot akkor is, és most is, ezért le sem tudom vakarni a vigyort az arcomról. Még ha az este furcsa fordulatokat is vett, talán az idei év egyik legpihentetőbb napja volt. Felszabadultan, nem törődve azzal, hogy kik vagyunk, és mivel foglalkozunk az év nagy részében, és mit gondolhatnak rólunk, élveztünk egy apró, alig száz nézőközönséges meccset.

Azon a reggelen összevesztünk Sophiaval, mert ő jogosan vádolt meg azzal, hogy több időt töltök együtt a srácokkal, mint vele, és aznap sem hívtam el, sőt, még én ajánlottam fel neki, hogy találkozzon valamelyik barátnőjével, és inkább tartsanak csajos napot, mert nem hiszem, hogy élvezné a női futballt. Nem titok, akkor csak az volt bennem, hogy muszáj megtudnom, ki ez a lány, mire képes a gyepes pályán, mi az, ami annyira elvarázsolta Louist, és mit is mondhatnék, már az első pillanatban megértettem, miért kereste az első perctől fogva olyan betegesen a társaságát Louis.

Megint itt kötök ki. Mia. De nem tehetek róla, hisz tényleg van valami abban, ahogy néz, a mozdulataiban. Mintha tényleg egy kis tündér lenne, egy nem e világi lény. Mindenkit elvarázsol, és ha a közelben van, mindenki rá figyel. Talán az a mérhetetlen jóság, a bűntudat, és a bája az, ami blokkolja minden gondolatom. Nem érzek iránta semmit, amit nem szabadna, ezek egyszerű tények. Azt hiszem. Legalábbis ebben reménykedek, hogy nem vagyok egyedül ezzel a borzalommal a fejemben, amit  Mia okoz.

Dudaszóra ocsúdok fel, percek telhettek el, a lámpa rég zöldre váltott, én meg csak ülök, és nem engedem fel a féket. Bocsánatkérően kiintek a lehúzott ablakon, és olyan gyorsan a gázra lépek, ahogy csak tudok. Lehetetlennek tűnik, hogy elfelejtsem a találkozásokat, a riadalmat az arcán, mikor ma kiszállt a taxiból, és amikor felpillantott a liftben állva, és ez jól láthatóan kihat a vezetésemre is.

Vajon hány ilyen emberbe botlik bele egy földi halandó élete során? Talán kivételesnek kéne éreznünk magunkat, hogy ismerhetjük őt, de hát ez nevetséges, hisz nem isteníthetek senkit úgy, ahogy jelenleg teszem.

- Liam? - Sophia alakja számomra túl hirtelen tűnik fel, észre sem veszem, hogy hazaértem. - Mit művelsz itt?

- Csak elgondolkodtam - kiszállok az autóból, elhessegetek minden zavaró gondolatot, ami a fejemben kavarog és megcsókolom a barátnőmet. Csak rá akarok gondolni, arra, hogy milyen csodálatos, és hogy szeretem. Megpróbálom legyűrni a tomboló féltékenységet, a keserű utálatot, ami ezzel jár, de leginkább azt próbálom megakadályozni, hogy Sophie bármit is észrevegyen ebből a zavart állapotból.

- Mi történt a kezeddel? - ujjai közé fogja az öklöm és végig simít a mostanra ellilult foltokon. - Verekedtél?

- Nem - látom, hogy megnyugszik, pedig igazán nem vagyok az a fajta srác, aki csak úgy belemegy egy bunyóba. - Edzés közben lett ilyen - a legrémisztőbb, hogy szemrebbenés nélkül kezdek el hazudni. Persze, ez egy egészen apró dolog, talán nincs is jelentősége, de nem merem megemlíteni Mia nevét, mert nem akarok megint veszekedni.

- Értem - lehajtott fejjel indul el a bejárat felé, félúton hátrapillant, vajon követem-e, de szorosan a nyomában eredek, így nem kell aggódnia amiatt, hogy esetleg leragadok a feljárón. - És mesélj, hogy van Louis?

- Már sokkal jobban, néhány nap múlva ki is engedik. De még kimerült és zavarodott - kiráz a hideg. Én ugyanis láttam, milyen állapotban volt a vétkes sofőr és Louis, mindkettőjüket láttam eszméletlenül feküdni hordágyon, hallottam a rettenetes orvosi szavakat, azt, hogy alacsony a vérnyomásuk, gyenge a pulzusuk, mennyi vért vesztettek. Mindent.

- De mégis, mit mondtak, lett valami komolyabb baja? - nem tudom, hogy amiatt van, hogy még én magam is tudom, hogy csak a testem van jelen ebben a beszélgetésben, vagy valami más miatt, de Sophie kétségbeesetten küzd a figyelmemért. Erőszakosan próbál a szemembe nézni, amitől villámokat szór a tekintete.

- Megrándult a nyaka, most merevítő van rajta. Képzelheted, hogy viseli! Már most nem tud mit kezdeni magával, türelmetlen és mindent azonnal akar - elmosolyodok, felidézem a csimpaszkodó ujjait a nyakmerevítőn és a szenvedését, hogy unatkoznia kell még legalább harminchat órán keresztül. - Elképesztően szerencséje volt.

- Az biztos. Gondolom Mia váltott titeket - gúny és ellenszenv nélkül ejti ki a nevét, nekem mégis bűntudatom támad.

- Ő ment be elsőként, mert láttuk rajta, mennyire nem tud mit kezdeni magával. Ha egy perccel tovább kell várakoznia, biztosan tombolni kezdett volna. Zayn, Harry és Niall együtt mentek be, én csak utánuk. Egyszerre amúgy sem férünk be túl sokan, meg szerettem volna beszélni négyszemközt Louval - érthetetlen távolságot tart kettőnk között, lemondóan sóhajt és bemenekül a konyhába. - Sophie...? Most mi a baj?

- Hogy mi a baj? - a hangjával együtt a szemöldökét is megemeli és sértődötten összefonja a karjait. Most tényleg gőzöm sincs, mi rosszat mondhattam, vagy mit tettem, amiért ilyen lett egyik pillanatról a másikra. - Liam, még mindig nem fogod fel, igaz? Még mindig nem veszed észre, hogy lassan kizársz az életedből? Hogy lassan már ott tartunk, hogy mindegy mit csinálok, csak ne menjek veled? Louis az én barátom is, és még arra sem vetted a fáradtságot, hogy legalább felhívj, hogy mi történt! Én megértem, hogy értesíteni kell Miát, mert persze, mégis csak Louis barátnője, de nem veszed észre, hogy engem is érdekel Louis hogyléte? Hogy jól esett volna, ha legalább annyit mondasz, hogy üljek veled autóba, vagy valahogy a tudtomra adtad volna, hogy hol van? Az isten szerelmére, Liam, érdekelne téged egyáltalán, ha fognám magam, összepakolnám a holmimat és visszaköltöznék a lakásomba!?

Döbbenten állok, még levegőt is elfelejtek venni. A kezemmel a falat támasztom, és érzem, hogy legszívesebben most kitépnék egy darabot belőle, lemarnám a festéket, a vakolatot, nem is érdekelne, ha hézagos lenne a válaszfal. Pont nem érdekelne, de tudom, hogy most jól esne, de Sophiara gondolok, és arra, hogy ma már volt egy dühkitörésem, és akkor majdnem magával vonszolt egy agyturkász. Most legfeljebb Sophiat veszíthetném el, és ettől a gondolattól görcsbe rándul a gyomrom.

- Ne haragudj! - megpróbálom visszafogni magam, de így is tele van a hangom cinizmussal és hangos sértettséggel. - Bocsánat, hogy szinte szó nélkül elrohantam, amikor a legjobb barátomat tűzoltók vágták ki az autójából! Bocsánat, hogy fel mertem hívni Ameliat, bocsánat, hogy megint én vagyok az a rettenetes ember, aki megpróbálta átvészelni az elmúlt órákat egy kórházi folyosón! Tényleg, milyen szörnyű, szörnyű ember vagyok én!

- Tudod, hogy nem az a baj, hogy ott voltál! Liam, lassan minden Mia körül forog: amikor úton-útfélen lerobbant Louis miatta, számtalanszor mentél érte, az éjszaka közepén, valamikor hajnalban indultatok el megkeresni őt, és most is előbb hívod őt, mint engem! Szerinted milyen érzés? - mostanra már tajtékzik a dühtől, az ujjai teljesen elfehéredtek attól, hogy a pultba próbálja belevájni azokat.

- Szerinted nekem ez olyan jó!? Egyértelműen élvezem a dolgot, és szívesebben foglalkozok egy vadidegennel, mint veled! - megpróbálom cinikusan mondani mindezt és anélkül, hogy megvárnám a válaszát, felrongyolok az emeletre és jó hangosan becsapom magam mögött az ajtót.

Gondolatok nélkül fekszem le az ágyra, ki akarok zárni mindent, de egy valami nem hagy nyugodni, mert nem tudom egészen biztosan megfogalmazni, mit is akarok jelenleg.

Amelia Villain:

Zavaros, rózsaszín köddel a fejemben búcsúzom el Louistól, aki sokkal nehezebben enged el, mint amennyire nekem esik nehezemre elindulni tőle.

- Muszáj lenne megszerezned azt a jogosítványt - az ölében ülök, karjait szorosan körém fonja, és minden egyes kiejtett hangtól libabőrös leszek, mert az ajkai túl közel vannak a bőrömhöz.

- Persze, hogy aztán elkényelmesedjek, mint te, és a sarokig is autóval járjak - megforgatom a szemem, alig tudom megállni nevetés nélkül. - Semmi szükségem rá.

- Én sokkal nyugodtabb lennék, ha nem járkálnál folyton busszal meg gyalog. Féltelek - elhalkul és félretűr egy tincset, mielőtt óvatos csókot nyom a nyakamra.

- Előbb gyere haza, aztán majd megbeszéljük ezt - tudom, hogy ez az egyetlen esélyem, hogy ne vesztesként kerüljek ki ebből a vitából, már ha ezt nevezhetem annak. Még arra sem adok lehetőséget, hogy megpróbáljon meggyőzni. Ismerem őt, tudom, hogyan lehet elvonni a figyelmét másodpercek alatt.

- Ne is mondd, ha nincs bent mellettem valaki, akár te, akár a srácok, úgy érzem, megbolondulok - elképesztően látszik, mennyire igaz mindez. A legapróbb mozdulatára is rendkívüli figyelmet fordít, élvezi, hogy nincs egyedül és talán szentimentálisabb is most, mint mikor valahol máshol maradtunk kettesben.

- Már nem kell sokáig itt lenned - homlokon puszilom, majd óvatosan kikászálódok az ágyából. Kinyújtóztatom elgémberedett végtagjaimat, újra felcopfozom az időközben összekócolódott hajam, és a táskámért nyúlok. - Megyek, hamarosan úgy is kiraknak innen. Nem is szabadott volna itt aludnom, szerintem.

- Mia, én nem vagyok átlagember, hogy ne engedjenek meg ilyeneket - furcsa, ahogy rám néz. Utoljára akkor láttam így, mikor elküldtem őt a fenébe, hogy én biztosan nem fogok beülni egy vadidegen autójába. - Most mi van?

- Rád se ismerek - elnyílt ajkakkal nézek rá, mert ahelyett, hogy felháborítana ez a stílusa, inkább csak megdöbbent. Nem is kicsit. - Attól még rád is vonatkoznak a szabályok, ahogy rám is.

- Ugyan, kincsem. Ebből nem kell nagy ügyet csinálni - mosolyog, de ez most valahogy nem olyan, mint szokott lenni. Típusidegen ez a viselkedése, és komolyan aggaszt is. Ha lenne kedvem viccelni vele, azt mondanám neki, hogy valamibe nagyon beverhette a fejét, de akármennyire igaz, ízléstelen poén lenne, ezért inkább nem is mondok semmit.

- Nem csinálok nagy ügyet belőle, csak tudom, hogy ideje elindulnom. Dolgom is van - nem akarok semmi konkrétat mondani neki ezzel kapcsolatban, mert tudom, hogy a gondolatától is írtózik, hogy vissza szeretnék menni dolgozni egy olyan helyre, mint amilyen annak idején a kávézó volt, mert rettenetesen félt, amit még meg is értek valamilyen szinten, de neki is el kéne fogadnia, hogy nem vagyok hajlandó eltartatni magam, és egész nap otthon ülni. Engem nem erre találtak ki, képtelen vagyok tovább csinálni ezt. Unatkozom, kell egy más fajta rend az életembe, és ha ezt egy italpult mögött találom meg, és az érdekel, akkor a feje tetejére is állhat, én ezt a munkát választom.

- Haza mész? - a "haza" szót olyan érdekes szarkazmussal ejti ki, hogy azonnal egyértelművé válik, hogy nem az ő lakására gondol, hanem anyámékéra.

- Nem, isten ments! Csak el kell intéznem néhány dolgot. Később visszajövök- behajlítom a kisujjam, és visszalépek az ágya mellé, hogy összeakaszthassuk az ujjainkat.

- Kisujj eskü! - mosolyogva kiált fel, legalábbis az eddigi hangerőnkhöz képest.

- Az, kisujj eskü - kapunk egymástól egy utolsó ölelést és csókot, majd tényleg elindulok. A folyosóról még egyszer visszafordulok, integetek, míg nem érzem egészen kellemetlennek a dolgot.

Lelkesen és felvillanyozódva sietek le a főbejárathoz, út közben találkozom néhány ismerős itt dolgozóval, akiknek sikerült megjegyeznem az arcát tegnap óta, de anélkül, hogy feltartanának, egy gyors köszönés vagy bólintás után elviharzanak mellettem. Nem is baj, hiszen pontosan az a célom, hogy bejussak a belvárosba, ahol egészen biztosan ki van még ragasztva az a rengeteg álláshirdetés. Persze nincs akkora szerencsém, hogy elsőre átjussak a kórház melletti kétsávos úton, mert hiába zöld még egy rövid ideig a lámpa, a táskám mélyéről hangosan csörögni kezd a telefonom. Először fel sem akarom venni, de ahhoz, hogy ne idegesítsen tovább a csengőhangom, ahhoz az kell, hogy előkotorjam, de akkor már nem áll semmiből felvenni. Anya.

- Szia - fogalmam sincs, mit akarhat tőlem, mi lehet az a rendkívül fontos dolog, ami nem tűr halasztást.

- Mi az, hogy szó nélkül elmész? Mit gondolsz, ez csak így megy? - olyan ideges, hogy attól félek, átszakítja a telefon hangszóróját az a rikácsolás, amit ő beszédnek nevez mostanában.

- Ó, ne aggódj, velem minden rendben, és Louis is jobban érzi már magát - higgadt próbálok maradni, annak ellenére, hogy már most képes lennék üvöltve veszekedni vele, ha arról lenne szó, ráadásul mostanra pirosat kaptam, és ki tudja, meddig itt kell ácsorognom, a lábaim azonban mennének tovább.

- Amelia! Azonnal választ akarok a kérdésemre!

- Követelőző és erőszakos vagy anya, állj már le! Megmondtam, különben is, hogy nem vagyok hajlandó soha többet Thomassal egy lakásban élni! Nem, nem és nem. Ha azt akarod, hogy visszaköltözzek, akkor hozd vissza Samet, tüntesd el Thomast és vedd rá a férjed, hogy ne igyon többet! - attól függetlenül, hogy nem mondja Mitch naponta, nekem azért élénken él az emlékeimben az, amikor Louisék előtt kurvázott le, elküldött a fenébe, és munka után rendszeresen ittasan ért haza. - Elegem van ebből a családnak nevezett valamiből, és csak azt sajnálom, hogy a testvéreimet nincs lehetőségem elhozni onnan! De mondom még egyszer, és jól jegyezzétek meg mindannyian: engem ne akarjatok többé ott látni, úgy sem vagyok hajlandó visszaköltözni közétek! Undorodom attól a helytől! - az arcom túl forrónak érzem, a könnyek a szemem marják, ennek ellenére bátran lépek rá a zebrára, és anélkül, hogy körülnéznék, bízva az autósok figyelmében, átrohanok az úttesten. 

- Jól jegyezd meg, amit most mondtál: ha valaha rád fog unni az a kölyök, ide többet nem jössz vissza! Hálátlan és csökönyös vagy!

- Örülök, hogy nem vártok vissza! És most, ha nincs más mondanivalód, akkor tegyük le, mert dolgom van, és ne hívj, ha csak ezt tudod mondani nekem. Köszönöm - elkapom a fülemtől a telefont, nem is érdekel, hogy válaszol-e, és ha igen, mit. Ki is kapcsolom a mobilomat, hogy ne tudjon visszahívni, és visszadobom oda, ahol volt, a táskám legmélyére. Veszek egy mély levegőt, és tovább indulok, nincs vesztegetni való időm, mert rengeteg tervem van még a mai napra, többek között megkapni az az állást, amit még tegnap láttam futólag a taxiból.

- Amleia? - az égre emelem a tekintetem, komolyan nem akarom elhinni, hogy nem elég nagy ez a város kettőnknek, hogy ne fussunk össze, vagy ne tudjon megtalálni. - Édesanyád nagyon aggódik érted.

- Téged ez ne nagyon érdekeljen. Beszéltem vele - annyira felidegesített az imént lezajlott beszélgetésem vele, hogy az sem érdekel, hogy Thomas a nyílt utcán szólít le, hogy már megint a közelemben van, pedig egyáltalán nem kéne tudnia, hol és merre járok.

- És? Visszaköltözöl? Mert ha az kell hozzá, én lelépek egy másik lakásba - mentegetőzik, és ez annyira undorító. Maga elé emeli a kezeit, mintha ártatlan lenne, mintha nem tett volna semmit, nekem meg a gyomrom forog tőle.

- Igazán nem kell ilyen áldozatot tenned, nem kell ilyesfajta könyöradomány tőled. Elköltöztem, nem ez az első alkalom, szerintem menni fog egyedül is minden. Azt se tudom, miért álltam le veled beszélni - megigazítom a vállamon a táskám, és elindulok, de a kezem után kap. - Azonnal eressz el! - rá se nézek, összeszorított szemmel, háttal neki sziszegem, mert tudom nagyon jól, hogy hall engem, és el is enged abban a pillanatban, hogy ezt kiejtem a számon.- Köszönöm. És most búcsúzzunk el. További szép életet, Thomas.

- Nem fair, ahogy játszol, Am - kiráz a hideg, az idejére sem emlékszem már, mikor hívtak így, de nem mutatok semmiféle érdeklődést, hidegen, anélkül, hogy hátra néznék, elsétálok.

Nagyképűség, vagy nem, de úgy érzem, az, hogy sikerült viszonylag gyorsan tisztáznunk egymás közt Louissal a dolgot, hogy tudom, mekkora szerencséje volt, és annál nagyobb baja nincs, hogy az autója valószínűleg totálkáros, hogy sikerült szembe néznem a félelmeimmel: anyával, Thomassal, és úgy a családom felnőtt tagjaival, és azzal, hogy nem sokára egyenesbe jön az életem, megállíthatatlannak érzem magam. Legszívesebben mindenkivel tudatnám, hogy nem tud senki sem megtörni, még ezek után sem. Még úgy sem, hogy megpróbáltak már kihasználni, használni, pénzzé tenni, belerángattak rengeteg sötét és mocskos dologba, túl éltem. Gyorsabban juttattam a tettei által jogos helyre Noaht, mint hogy össze tudott volna pakolni egy bőröndnyi ruhát. Már tényleg csak annyi hiányzik, hogy elfogadtassam magam Liammel, mert igazán nem szeretnék vele rosszba lenni, és a világ tudtára adhassam, ki az, akit igazán szeretek ezen a végtelenségig elcseszett világon.