Drága Olvasóim!
Vegyes érzelmekkel írok ide. Az előző bejegyzés óta megint több idő telt el, mint szerettem volna, de a hozzászólások, és a kritika amit a blogról írtak, egyszerűen elfeledtetik velem, hogy ilyen nehezen tudom úgy beosztani az időm, hogy jusson a blogokra is kellő mennyiségű.
És, hogy ne legyen egy cseppet sem egyszerű az élet, most utoljára teszem közzé a részt innen, a szobából, ez az utolsó éjszaka, amit itt töltök, az elkövetkezendő hónapokban albérletben leszek, és nem tudom megjósolni előre, mennyit tudok majd internet-közelben tölteni, de ha máshogy nem is, de elnyújtott szünetekkel fejezem be ezt a történetet.
Kellemes olvasást, így sokadjára. Már nem sok van hátra, és alig várom, hogy előrukkolhassak a rengeteg újdonsággal, ami még vár Rátok. :)
Legyetek rosszak,
xx Lu
Amelia Villain:
Lelkiismeret
furdalás nélkül, egyenesen előre nézve küzdöm el magam a legközelebbi helyre,
ahol megáll valamelyik busz, vagy lehet találni egy üres taxit. Utólag
könnyelmű gondolatnak tűnik, hogy egyetlen egy, hatalmas, bőröndszerű táskával
induljak el otthonról, és bár tudom, nincs több minden, amit el kellene hoznom
onnan, okosabb lett volna megvárnom legalább Jennát, hogy hazaérjen, és
segítsen. Még úgysem volt Louisnál, és bár nem mondjuk neki sűrűn, nagyon
szívesen látnánk őt ott. Szeretném, ha egyszer kiszakíthatnám őt abból a
mókuskerékből, amiből nekem szinte teljesen egyedül kellett kikecmeregnem. Csak
hogy soha többé ne érezhesse azt, hogy én nem, vagy csak kevésbé szeretem, mint
ez előtt. Mert az agyamba beleégett minden egyes mondat, amit ezzel kapcsolatban
a fejemhez vágott, és az is, mennyire jogosnak gondolta a feltételezéseit a
viselkedésem alapján. De most legalább van esélyem bebizonyítani, hogy ez
egyáltalán nincs így, soha nem is volt így, és nem is lesz.
Nehéz
volt az elmúlt időszak, annak ellenére, hogy az elvonóm óta nyugodtnak mondható
az életem. Már ha nevezheti így az életét Louis Tomlinson barátnője. Nem telik
el nap, hogy ne gondolnék arra, vajon mi lehet Samivel, mikor láthatom őt újra,
és miért, miért nem lehetett valahogy máshogy megoldani ezt az egészet, hiszen
olyan jól ment minden. Nem merném feltenni arra az életem, hogy London a világ
közepe, de még mindig felfoghatatlan számomra, hogy Jennát sem itt kezelték, és
Sam is elképesztő távolságokra került tőlünk. Feleslegesnek érzem, amit anya
tett, függetlenül attól, hogy egyedül találta ki, vagy Mitch is közrejátszott.
Mostanra viszont remélem belátta, mi a baj azzal, ha ezt csinálja. Persze, ha
neki nem hiányoznak a gyermekei, akkor mindent rendben csinál, nincs semmi baj
a hozzáállásával.
Sikerül
úgy felidegesítenem saját magam, hogy mikor leintem a taxit, érzem, hogy a
torkomban dobog a szívem, és alig tudom megtartani a táskám, mert annyira remeg
a kezem, hogy kis híján eldobom. A lelassító kocsi mellé vonszolom magam, és
meg sem várva, hogy teljesen megálljon, kinyitom saját magamnak az ajtót,
bedobom a holmim és beszállok én is. Eldarálom a címet, és kényelembe helyezve
magam írok a biztonság kedvéért egy sms-t is Jennsnek, hogy ne keressen otthon
feleslegesen. Alig, hogy elküldöm az üzenetet és visszateszem a zsebembe a
telefont, a kirakatokat kezdem bámulni. Viszonylag lassan haladunk a forgalom
miatt, amihez már egészen hozzászoktam. Sok helynek próbálom megjegyezni a
nevét, és memorizálni, nagyjából merre lehetnek, hogy vissza tudjak jönni a
meghirdetett állások végett.
-
Megérkeztünk – a belváros túlsó fele még sincs
olyan közel, mint gondoltam, mert még fáradtnak érzem a lábaimat a cipekedés
után, de azért mosolyogva köszönöm meg a fuvart és előre nyújtom a pénzt. Ismét
nem kérek a segítségből, a lehető leghamarabb pattanok ki a kocsiból, átvetem a
vállamon a táskám és a bejárat felé araszolva keresem az egyetlen zárba illő
kulcsot a tenyérnyire duzzadt kulcscsomóban. Olyan apró, folyton szem elől
veszítem, ráadásul arra van ráaggatva a kapukód-emlékeztetőm is. Nehezen
jegyzem meg ezt a kombinációt, pedig nem bonyolult, csak jobban oda kellene
figyelnem, de miután bejutok, már nem érzem fontosnak az egészet, és alig
várom, hogy betehessem a lábam a lakásba.
Belépve
megcsap a sűrű, használt levegő, és szomorúan veszem észre, hogy az utolsó
dolog, ami a konyhában történt az az, hogy elmostam a bögrét, amiből ittam a
kávém, mielőtt elindultunk volna Doncasterbe. Ezen kívül semmi sem változott,
jól látszik, merre járt Louis a lakásban, mert nem vette le a cipőjét, nyomot hagyott a lépcső előtt és az első pár lépcsőfokon. Kiráz a hideg,
teljesen olyan az egész, mintha egy kísértet lakta kúriában lennék, nem abban a
házban, ahol már milliószor megfordultam, ahol éltem, aludtam, szerettem, amit
többször elhagytam. Mindezt alig néhány nap leforgása alatt.
Nem
veszem le a cipőm, mert ennél sokkal nagyobb koszt nem tudnék csinálni, csak
felviszem a holmim, és ledobom a hálószobában az egyik fotelba. A legmeglepőbb,
hogy itt sem változott semmi, az ágy tökéletesen meg van csinálva, egészen
biztos, hogy Lou nem itt aludt, és az ablak is nyitva maradt. Még sincs rossz
érzésem, hiszen rettentően kevés idő telt el, semmi sincs veszve. A lakás
kitakarítható, az ablak becsukható, a szekrényt ismét meg lehet pakolni a
ruhákkal, minden azon múlik, Louis ennek mennyire örül, már ha pozitív
fogadtatása lesz a visszaköltözésemnek.
Az
ablakhoz lépek, felbillentem az üveget és már szinte boldogan perdülök vissza
az ajtó felé, hogy rendbe szedhessem a földszintet. Időm, mint a tenger, az
esti látogatásig még van vagy három órám, ami alatt megpróbálom elfoglalni
magam, talán még főzök is egy teát meg valami vacsorát, csak hogy tényleg
valamilyen szinten otthonossá váljon a ház.
Bele
is vágok, nem figyelve semmit, sem az időt, hogy milyen gyorsan telik, sem azt,
hogy időközben látogató érkezik. Csak a kapucsengő kellemes búgására kapom fel
a fejem, miközben megpróbálom eltüntetni a port a nappaliban lévő
dohányzóasztalról. Nem tartózkodom itt jogtalanul, de azért mégis csak furcsa,
hogy nekem kell beengednem valakit, ezért először óvatosan az ablakhoz lépek,
hátha meglátom, ki akar ilyen vadul bejutni ide, de nem látok mást, csak egy
újabb taxit, ami megfordul a kerítés vonalában és elhajt arra, amerről
érkezett. Ágaskodok még egy kicsit, de alig látok valamit, arról sem ismerem
fel a kapu előtt ácsorgó alakot. Nem tudom, mit kellene tennem, hiszen ez mégis
csak Louis háza, nem tudom, mit szólna ahhoz, ha én dönteném el, ki jöhet ide,
és ki nem. Az is lehet, hogy nem kívánatos személy, mert aki ide bejöhet, az
bizonyára tisztában van azzal, hogy Louis nem tartózkodik itt, mégis benyomom a
megfelelő gombot. Felemelem a kaputelefont, de nem szólok bele, amint
lehetőségem van rá, visszateszem a helyére, és türelmesen várok, hogy
kopogjanak az ajtón. Semmi ehhez hasonló nem történik, a látogatóm bátran tárja
ki maga előtt, majd csukja be maga után a bejárati ajtót.
-
Szia – Eleanor jelenik meg, meg sem lepődik
azon, hogy engem talál itt.
-
Szia – egyik lábamról a másikra helyezem a
testsúlyomat, értetlenül állok a helyzet előtt.
-
Reméltem, hogy itt talállak – továbbra sem
vagyok képes megérteni, miért örül nekem minden alkalommal, holott semmi oka
arra, hogy kedveljen. Egy cseppet sem kellene foglalkoznia velem, mégis
megteszi.
-
Tényleg? – felvont szemöldökkel kérdezem, és
botladozva lépek oda a kanapéhoz, mert úgy érzem, muszáj leülnöm.
-
Nem baj? – az egyik fotelra mutat, és csak akkor
ül le, miután bólintok. Idegenkedek a gondolattól, hogy ő kér tőlem engedélyt,
holott jobban ismeri nálam ezt a helyet. Ez egészen biztos. – Már régebben is
akartam beszélni veled.
-
Velem? Ugyan miről? – nagyon remélem, hogy nem
gondolja azt, csak egy buta lány vagyok, mert eddig még nem sokszor volt
alkalmunk beszélgetni, és ha jól emlékszem, egyik találkozásunk sem volt túl
fényes végkimenetelű.
-
Sok mindent szerettem volna már megbeszélni
veled, Amelia – rá sem ismerek először a saját tulajdon nevemre, úgy, hogy Eleanor
ejti ki. Még sosem mondta ki, nekem legalábbis nem, és a legaggasztóbb, hogy
semmilyen negatív érzelmet nem érzek a hangjában.
Rém
kézenfekvő enne, ha utálna. Még azt is mondhatnám, hogy természetes az
ellenszenve, hiszen én vagyok az, aki élete egyik nagy szerelme mellett kötött
ki, és hiába vetett véget ő a kapcsolatuknak, legjobb tudomásom szerint kétszer
is, egy nő sosem fogadja el, hogy a volt párja, valaki mással mutatkozik,
valaki mással él és egy számára vadidegennel osztja meg az ágyát. Ám Eleanor
minden bizonnyal más, mint a többi ember, sokoldalúbb, érettebb és elfogadóbb.
-
Ne ijedj meg, nincs semmi baj – látva az arcom,
biztosan eszébe jutott, hogy én egy egyszerű estate-i lány vagyok, nem látok
bele a fejébe. Nem is ismerem őt. – Szeretném, ha elölről kezdenénk az egészet.
Elanor Calder vagyok – felém nyújtja a kezét, és mosolyog. Pontosan úgy,a hogy
a képeken Louis mellett, amiket még télen láttam.
-
Amelia Villain – elfogadom a kézfogását, és
megnyugszom, mikor nem ránt le a földre és nem kezd el a táskájával püfölni.
-
Annyi jót hallottam rólad, remélem mind igaz,
sőt még annál is több! – nem hervad le a mosoly, amitől kezdek én is
feloldódni.
-
Nem hiszem, hogy csupa jót tudsz rólam –
szégyenlősen lehajtom a fejem, mert nem tudom tagadni, mennyire utálom magam
néha.
-
Mia, hívhatlak így, ugye? – ismét bólintok, ő
pedig folytatja ugyan olyan kedvesen, mint ahogy mindig is beszélt velem. – Az az
igazság, hogy nem tudok semmit, csak azt, hogy milyen fantasztikus barátja
voltál és vagy a mai napig Louisnak. Te elérted mindazt, amit senkinek sem
sikerült, pusztán azzal, hogy tudtára adtad Louisnak, hogy nincs egyedül. Mert
sosem volt magányos, mégis sokszor érezte ezt, és csak nagy nehézségek árán sikerül
őt néha kirángatni ebből – most erre mit mondjak? Itt ül velem szembe valaki,
aki évekig Louis mellett volt.
-
Szerintem semmi különöset nem tettem, egyszerűen
csak megmondtam neki, hogy hagyjon békén, mert engem nem érdekelt a magánélete –
sikerül egy fél mosolyt előcsalogatnia belőlem az emlékeknek. – Ő akarta
mindenáron elmondani nekem, hogy mit gondol az életéről, nem én faggattam. Elküldtem
őt, nem egyszer, nem kétszer, mert úgy gondoltam, a barátainak több joga van
ezeket hallani.
-
Fogalmad sincs, mit tettél akkor – hátra veti a
haját, ami zavarja, megáll egy rövid ideig, elgondolkodik, mielőtt folytatná –
Louisnak soha senki nem mondott nemet. Könnyen elért dolgokat, mert mindenki
tudja, ki ő, és nem egyszer sikerült neki pénzzel elintézni bizonyos dolgokat.
De te erre nem voltál vevő.
-
Nem hiszem, hogy olyan nehéz nemet mondani egy
vadidegennek – kitárom a karjaimat, felbátorodok, mert nem akarom, hogy
ismeretlenül elkezdjen Eleanor ajnározni, mert egyáltalán nem úgy vannak a
dolgok, mint ahogy azt sokan hiszik. Többek közt ő sem tudhatja, miért
ódzkodtam egy férfi közelségétől, még akkor is, ha ez a férfi történetesen
Louis, aki normális körülmények közt az első pillanattól fogva vonzott volna.
De az én esetem végtelenül bonyolult és a legkevésbé sem normális.
-
Persze, hiszen te is megtetted, csak hogy mások
hasznot láttak Louisban, te meg problémát. Hosszú idő után először kellett megküzdenie
a figyelemért, a Te figyelmedért. Bosszantotta a viselkedésed, ugyanakkor biztos
vagyok abban, hogy élvezte is a dolgot, mert jó néhányszor megemlítette,
mennyire megkedvelt már amiatt is, hogy milyen bájosan tudsz veszekedni vele.
Eleanor
szavai erősen elgondolkodtattak. Honnan tud rólunk ennyi mindent? Mikor beszélt
neki erről az egészről Louis? Ha az év elején, akkor rendkívüli memóriája van,
de ha később, amit kétlek, akkor remélem, hogy nem akarja felhánytorgatni az
egyéb eseményeket.
-
Miért mondod el ezt nekem? – nem tudom magamban
tartani a kérdést, kikívánkozik belőlem, ugyanis pont az ellenkezőjét érzem
most, mint mikor Liammel beszélgettem a kórház folyosóján és egyszer csak belém
döfte a kést.
-
Mert hálás vagyok neked, amiért nem engedted el
Louis kezét, és a lehető legjobbkor álltál mellé – lehajtja a fejét, és csak
remélni tudom, hogy nem sír, vagy nem készül sírni, mert akkor félek, nem
tudnék mit kezdeni vele.
-
Nem kellene hálálkodnod – erre a mondatomra
felkapja a fejét, kérdőn néz rám, én pedig megnyugszom, hogy ha ki is akartak
törni azok a könnyek, most biztosan nem fognak felbukkanni. – Sokkal több
galibát okoztam annál, hogy megérdemeljem.
-
Nem hiszem – határozott mozdulatokkal int nemet
a fejével –Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a távollétedben néha felhívott
Louis, hogy csak elmesélhesse valakinek, mit érez, mi hiányzik neki, és mire
vágyik épp abban a pillanatban. – Elkerekednek a szemeim, köpni-nyelni nem
tudok, ám ennek semmi köze a féltékenységhez. Egyszerűen csak megdöbbentő, hogy
milyen hirtelen változtak meg a szerepek és milyen kísérteties, hogy míg én Eleanor
miatt vigasztaltam Louist, ő a távollétemben tartottam benne a lelket.
-
Elég sokáig voltunk elzárva egymástól – ez minden,
amit erre mondani tudok, mert féltékeny tényleg nem vagyok. Nincs okom rá,
hiszen miután kitettem a lábam, és újra szabad ember voltam, mindenhol Louis
nyilatkozata köszönt vissza, és nekem innentől kezdve nem kellett semmi más,
mert ő már korábban is bebizonyította, hogy szeret, de ezzel egy életre belém
égette, hogy ez nem egy álom, hanem bizony a valóság, és a több milliárd nő
közül engem választott.
-
Sosem láttam még ilyennek őt. Minden nap
elmesélte, mennyire hiányzol neki, volt, hogy napokig ki sem mozdult a házból,
aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve elment a focipályára, oda, ahol
összeestél. Elmesélte, milyen tehetséges vagy, és hogy mennyire szerettél
régebben elmenekülni az emberek elől oda. Azt is elkotyogta, hogy egyszer
beszöktetett oda, és azt hazudta neked, hogy kibérelte – Eleanor szavai
felkavarják az emlékeim kavalkádját, és akárhányszor megemlít egy újat,
legalább ezer jut eszembe róla. Apró mozzanatok, az eső, az, hogy mennyire
fájt, mikor beültetett az autóba és véletlenül hozzányomódott a sebemhez a
biztonsági öv. Rengeteg apróság, amit sosem elevenítettem fel, mert mindig
izgalmasabb volt a jelen, mint ezek a pillanatok, ha Louis mellett voltam.
-
Még mindig nem tudom, miért mondod nekem
mindezeket, de köszönöm – ezúttal nem sütöm le a szemeim, egyenesen az övébe
nézek, és amikor találkozik a pillantásunk, elhiszem Eleanornak, hogy tényleg
csak szeretne jóba lenni velem. Nem várom többet görcstől zsugorodó gyomorral,
hogy mikor esik nekem, mert meglátom a tiszta, őszinte hálát és örömet a
szemében.
-
Szeretném, ha egyszer kimondhatnánk, hogy ami
köztetek van, sosem ér véget – feláll, és az ajtóhoz megy, de még utoljára
visszafordul – Ha rajtam múlik, akkor biztosan ez lesz.
Szótlanul
állok fel én is, mert végképp nem tudom, mit mondhatnék. Soha ilyen kedves nem
volt velem senki, és azok után, hogy Liam elszólta magát előttem, duplán jól
estek Eleanor szavai. Kevésbé érzem magam rosszul, és eldöntöm, hogy nem csak
hogy a mai napon, de soha többet nem engedem, hogy kellemetlenül érezzem magam
azért, mert nem volt zökkenőmentes a kapcsolatunk. Hiheti bárki azt, hogy csak
bajt hozok rájuk, és lehet, hogy nem vagyok elég nagypolgári ahhoz, hogy vele
legyek, de amíg Louis nem mondja azt, hogy tűnjek el az életéből, addig én
mellette maradok. Legalábbis nagyon szeretnék.
Louis Tomlinson:
Megfoghatatlan
körülöttem minden. Arcok, emberek váltják egymást, néha percekig egyedül vagyok
és csak fekszem az ágyban, és van, hogy óráknak tűnő ideig ül mellettem valaki.
Mia távozása után reménykedtem abban, hogy hamar eltelik a délután, és kettőt
pislogok, máris elérkezik a kora esti látogatási idő.
-
Liam? - furcsállom, hogy ő külön, a többiektől
függetlenül jön be hozzám, de nem zavar. Jobban bele sem gondolok a dolgokba,
egészen addig, míg meg nem látom a szemében ugyan azt a bűntudatot, amit Mia
tekintetében véltem felfedezni.
-
Hogy vagy? - egy fél mosollyal az arcán húzza
egészen közel az ágyhoz a széket és feszengve helyet foglal.
-
Sokkal jobban, mint ébredéskor - felelem
egyszerűen, hisz ez az igazság, mégis olyan üresnek és semmitmondónak érzem ezt
az egész szituációt. - Baj van?
Először nem mond semmit, csak rám néz, azzal a komoly, mindent
jéggé dermesztő nézésével.
-
Mi a franc történt? - azt hiszem, hogy tudom,
mire gondol, és vadul próbálom összerakni a képeket a fejemben. Tudom, hova
akartam menni, és azzal is tisztában vagyok, hogy a megengedettnél egy leheletnyit
sem mentem többel, mégis engem pátyolgatnak most itt.
-
Csak azt tudom, hogy az egyik pillanatban még az
utat figyelem, a következőben pedig már érzem a nyomást, és valószínűleg fejjel
lefelé lógok - kiráz a hideg, amitől csak felelevenedik minden fájdalmam,
belenyilall a gerincembe. – Nem tudod, mi lett az autóval? És a másik sofőr?
-
Javítható, már elszállították, de legalább három
hét, mire újra vezetheted – az arcát dörzsöli, amivel csak az az egyetlen
probléma, hogy sosem jelent túl jót.
-
És a másik
sofőr? – felteszem újra a kérdést, a szívem a torkomba kezd felkúszni.
Függetlenül attól, hogy nem én voltam a hibás, nem akartam, hogy neki bármi
baja essen. – Liam, az isten szerelmére!
-
Fogalmam sincs, jó? Csak azt tudom, hogy először
őt szedték ki, egy barna, rövidebb hajú férfi, majdnem veled egy idős, és az
életéért küzdöttek még, amikor behozták, te meg…- idegesen felpattan, ökölbe szorul
a keze, és szinte látom magam előtt, ahogy meglendül és a falba csapódik.
-
Meghalt? – halkan kérdezem, nem merek
belegondolni, mit éreztek, mikor megtudták mindezt, hogy talán nekem is
komolyabb bajom eshetett, vagy rólam már le is mondtak.
-
Ha túl is éli, nem sok mindene marad. Az arca
tele volt szilánkokkal, eltört néhány bordája, a lába, mert nem volt bekötve.
Állítólag volt valami a vérében, de csak a találgatásokat hallottam az
ápolóktól, amikor beszélgettek. Nem tudok semmit, csak azt, hogy te is lehetnél
sokkal rosszabb helyzetbe, és azt hiszem, rossz embert vádoltam meg egy
vadidegen felelőtlensége miatt – úgy záporoznak belőle a szavak, olyan
fájdalmasan, hogy szinte érzem a keserűséget a saját lelkemben: bűntudata van.
Összevont szemöldökkel járkál, nem bír megmaradni egy helyen.
-
Jól vagyok, Liam – ezek után már meg sem
említem, hogy néhány órával ez előtt még nem éreztem semmit, és úgy egy órája
mozdítottam meg először a lábamat úgy, hogy tudatosan figyeltem minden apró
izomrándulásomra. Semmi értelme tovább idegesíteni őt ezzel, ahogy a többiek
elől elhallgattam ezt, Liamnek sem mesélem el életem legborzalmasabb perceit.
-
Tudom – kifújja a levegőt – És ezt Mia is tudja,
csak én nem vagyok képes felfogni, miért ilyen rohadt nyugodt mindenki.
-
Mia? Mi történt? – értelmet nyer Mia hangulata,
a zaklatottsága, még azok után is, hogy látta, nincs bajom.
-
Kicsit összeszólalkoztunk – képes végre leülni a
székre és egy helyben maradni. Őszintén szólva már egy kicsit meg is fájdult a
fejem attól, hogy folyton követem a mozgását.
-
Kicsit? – remélem érzi a hangomon, hogy
felesleges szépítenie a dolgokon, ha csak őt látnám, már akkor is tudnám, hogy
ez minden volt, csak nem kis összeszólalkozás. – Liam, ugyan már. Ismerlek,
mindkettőtöket, és ez nem volt olyan kicsi.
-
Tényleg nem volt komoly, meg is bántam, mert
csak feleslegesen gerjesztjük a feszültséget, de nem bírtam magamban tartani
egy-két dolgot, és ő sem. Ennyi, de majd megbeszéljük, ha kiengednek a
kórházból és lesz néhány nyugodt percünk – örülök, hogy ezt mondja, és örülök,
hogy annak ellenére, mennyire határozottak mindketten, és milyen erős személyiségek,
ha arról van szó, hogy annak kell lenni, egyikük sem mondott semmi rosszat a
másikról. Talán ez már a felnőtté válás egyik jele, hogy elhagyható a másikra
való mutogatás egy-egy vita esetén.
-
Értem – megpróbálok óvatosan kényelmesebb
pozícióba vergődni, ami nem egyszerű a nyakmerevítővel, mert zavar, hogy nem
látok semmit, ami csupán fél méterre van tőlem – Nem tudod, mikor szedik le ezt
rólam? – keserves sóhajtozások közepette kapaszkodok bele a műanyag pántba, és
hiába támaszkodok rá, és már szinte csimpaszkodnak belé az ujjaim, meg sem
mozdul, és ebből semmit érzek a nyakamnál, mert túl erős a merevítő.
-
Nem, talán pár nap, vagy egy hét – ismét nyugodtnak
tűnik, rendkívül szórakoztatónak találja, hogy már most nem tudok nyugton
maradni. – De ha mondjuk nem vergődnél, lehet, hogy nem zavarna annyira –
röhögve tölt egy pohár vizet, és felém kínálja, de mivel a fejemmel megpróbálok
nemet inteni, alig több, mint két korttyal eltünteti a pohár tartalmát.
-
Egy hét… - még mindig ezen szörnyülködök, és
tekintetemmel az órát keresem – Mennyi az idő?
-
Lassan vége a látogatásnak – a telefonját
előkapva rövid másodpercekig csak számolgat – Fél hat múlt, legkésőbb tíz perc
múlva egyedül kell hogy hagyjalak, mert kezdődik a vizit, és szerintem kaját is
kapsz lassan – úgy beszél, mintha az apám lenne. Nem is tudom, Liam egyszerűen
csak ilyen. Percek alatt képes átugrani egyik szerepéből a másikba, és a
hangulatát is pontosan ilyen könnyedén képes váltogatni. Lehet, hogy később
ezzel lesznek problémái, de én irigylem azért, amiért képes hihetetlen
gyorsasággal legyűrni mindenféle dühöt, és lenyugtatni saját magát a biztonsága
érdekében. Persze, neki nem sok balhéja derül ki, pont a hidegvérűsége miatt.
Egyszer én is szeretnék ennyire észnél lenni.
-
Remek – nem vagyok lelkes, mert nem érdekel
semmiféle vacsora vagy orvosok. Szeretnék beszélgetni még Liammel, mert úgy
érzem, valamit nem mond el, amiről jó, ha tudok. Meg egyébként is, túl rég volt
időnk és lehetőségünk arra, hogy csak úgy leüljünk, és elbeszélgessünk az élet
dolgairól. Régebben rendszeresen maradtunk fel tovább, mint a többiek, és a
turnék alatt is rengetegszer tartottuk egymásban a lelket, amikor kicsit is úgy
éreztük, nem megy tovább, és csak aludni akarunk, otthon lenni, és csendben
eltűnni. Pont, mielőtt még elhagyott volna Eleanor, mielőtt megismertem Miát,
mielőtt elindult volna a legújabb turné, mielőtt miattam kellett volna bármit
is félbe szakítani. Mielőtt ide jutottunk volna.
-
Holnap benézek még – megveregeti a vállam és
kisétál az ajtón. Nem mond semmi mást, én meg szóhoz sem jutok, mert túl
gyorsan kiér a folyosóra. Egy pillanatra lehajtja a fejét, teljesen olyan,
mintha megint a telefonját nézné, elgondolkodna, mégis, hirtelen felindulásból
beleüt egyet a falba, és elviharzik. Fogalmam sincs, tudja-e, hogy láttam őt,
hogy látok mindent, ami ezen az isten verte folyosón zajlik, még azt is, ha
bosszúsan néznek egymásra emberek, azt is, ahogyan fecsegnek a nővérek és
hangosan rágóznak. Ide minden behallatszik és mindent látni. Olyan, mintha a
tévé előtt ülnék, és valami esti telenovellát kéne néznem, kényszeresen.
Nálam
jobban talán senki sem várja, hogy elteljen az előttünk álló másfél óra itt a
kórházban. Megpróbálok elaludni, hátha akkor nem jönnek, és nem teszik fel a
kérdéseiket, de nem jön álom a szememre. Rendezgetem a párnákat a fejem alatt,
forgolódok, már amennyire tudok, de az idő nem akar eltelni. Az orvos semmi
konkrét dolgot nem képes mondani, nem tudja, mennyi ideig kell még megfigyelés
alatt lennem, és csak a következő vizsgálat eredményei után derül ki, meddig
kell hordanom a nyakmerevítőt, és az sem tudja még biztosan állítani, hogy
három, vagy négy napot töltök itt, lehet, hogy ez az utolsó előtti éjszakám, de
ha bármi történik, tovább kell maradnom.
-
Hihetetlen, mekkora szerencséje volt, Mr. Tomlinson
– senki más nincs itt rajta kívül, ápolók nélkül csinálja végig a
magánkórtermemben az esti rutinvizsgálatokat. – Ha csak egy kicsit is korábban
vagy később csapódik önnek a másik autó, most nem biztos, hogy ilyen könnyen
beszélgethetnénk.
-
Nos, tudja, ez nem pont az a dolog, amit az
ember elalvás előtt hallani szeretne – feszülten felnevetek, mert most már
tényleg világossá vált számomra, hogy tényleg pokoli nagy mázlista vagyok, hogy
élek és egyben vagyok. – Mi történt a másik sofőrrel? Jól van? – némán felhúzza
a felkaromra a vérnyomásmérőt, megnyom két apró gombot, majd a sípolás és a
szorítás elfeledteti velem, milyen nehézkesen lélegzik az orvos mellettem.
-
Nos, neki nem volt ekkora szerencséje –
meggyötörtnek látszik, talán megviseli a mindennapos stressz és az a sok vétlen
halál és baleset. – Intenzíven van, talán túléli az éjszakát, és akkor
folytatódhat a műtéte.
-
Értem. Sajnálom – valamiért jól esik ezt
kimondani, elmondani, mennyire nem akartam ezt, és mennyire jó lenne, ha
egyikünk sem került volna be ide.
-
Nem kell aggódnia, ha jól tudom, nem ön volt a
vétkes – feláll, az asztalhoz lép, hogy rögzítse az eredményeket, majd leveszi a
karomról a tépőzárat és a szemembe világít néhányszor a kis, sötétkék lámpával,
amire megesküdtem volna, hogy csak egy sima, egyszerű golyóstoll. – Rendben,
meg is volnánk.
-
Köszönöm – visszadőlök a majdnem fekvő
helyzetembe, és az ágyba süppedve figyelem, ahogy az infúziót matatja.
-
Lecsökkentem a lidokain adagolását, mert úgy
tűnik, nincs szüksége ekkora dózisra. Ha mégis kellemetlen lenne valami, fájna
a háta, vagy a feje, nyomja meg azt a hívó gombot az ágy mellett és az éjszakás
nővér hoz valami gyengébb gyógyszert.
-
Köszönöm szépen – saját magamat ismétlem, nem
tudok erre mit mondani. Furdal a kíváncsiság még mindig, hogy ki volt az, aki
nekem jött, aki most az életéért küzd egy másik kórteremben, nem sokkal arrébb.
Olyannyira
foglalkoztat ez az egész, hogy fel sem tűnik, hogy már a folyosón sem látom az
orvosom. Vajon tényleg hasonlít rám, ahogy azt Liam mondta? Rengeteg embernek
van ilyen barna haja, a hossza sem különös. A magasságom, mondhatni átlagos. Ha
szétzúzná az üveg az arcom, bárki lehetnék, ahogy ő is most mindenkinek valaki más. De én nem akarom ezt érezni
iránta, akármilyen furcsa is ez az egész helyzet. Szeretném, ha reggelre minden
jobb lenne, ha sikerülne felépülnie egyszer, hogy kaphasson egy újabb esélyt az
életre, hogy ezen túl felelősségteljesebb legyen, ha másért nem, a saját élete
érdekében. És szeretném megköszönni neki, hogy visszaadta a szerelmemet.
Nélküle talán még mindig nem beszélnénk Miával, talán még hetekig duzzoghattunk
volna a város két ellenkező pontján, de ez az idegen ember, aki most még arra
sem képes, hogy egyedül lélegezzen, neki sikerült elérnie, hogy ide jöjjön Mia,
hogy megfogja a kezem. A segítségével elmondhattam, mennyire nem akartam ezt az
egész veszekedést, hogy mennyire hiányzik, és hogy milyen iszonyatosan
szeretném, ha soha többé nem menne el tőlem sehová. Azt akarom, hogy a
legközelebbi kérdésemre az legyen a válasz: vele minden rendben.
-
Louis, alszol? – óvatos léptekkel közelíti meg
Mia az ágyam. A sejtelmes fények miatt nehezen kivehető, hogy épp csukva van-e
a szemem, vagy sem, ezért meg sem mozdulok, míg egészen közel nem ér hozzám.
-
Nem – látom, hogy megijed, kezét a mellkasához
kapja. – Megijedtél?
-
Az ég szerelmére, igen! – összegörnyedve nevet,
és a délután folyamán ide-oda rángatott székre dobja a táskáját, hogy
kényelmesen leülhessen mellém az ágy szélére. – Hogy érzed magad? – a homlokom
simogatja, kisöpörve néhány hajszálat az arcomból.
-
Majd’ megőrültem unalmamban – lebiggyesztett ajkakkal
mondom, rájátszva a helyzetemre. – Meg beszéltem Liammel.
-
Ó – ez minden, amit mond. Elszakítja tőlem a
kezét, és szorosan maga mellé teszi, hogy azon támaszkodhasson. – És mesélt
valamit?
-
Min vesztetek össze? – nem akarok sem követelőző
lenni, és nem is akarom kérdőre vonni, de talán tényleg fontos, amit Liam
elhallgat előlem.
-
Csak mindketten idegesek voltunk, nincs semmi
jelentősége – erőltetett mosolyra húzza a száját, megpróbálja terelni a témát. –
És mit mondtak az orvosok? Meddig leszel itt?
-
Nem tudnak még semmit, majd a reggeli
vizsgálatok eredményei után közlik velem – nem néz a szemembe, aminél csak egy
dolgot gyűlölök jobban, amikor látom rajta, hogy baj van, mégis el akarja
hitetni velem az ellenkezőjét. – Mit mondott Liam?
-
Mit? Semmit, mondom, csak idegesek voltunk. Nagy
volt a feszültség, ennyi .
-
Amelia – halk maradok, nem emelem fel a hangom,
csak kiejtem a nevét, egészen egyszerűen és lágyan.
-
Louis? – belemegy a játékba, visszakérdez, de
nem hajlandó továbbra sem megszólalni a témában. –Felőlem játszhatjuk ezt, de
akkor sem történt semmi érdemleges.
-
Legyen. Remélem akkor nem zavarna, ha holnap ő
is itt lenne, amikor te – hatalmas szemekkel néz rám, hosszú másodpercekig el
sem mosolyodik, csak bámul hitetlenül és megdöbbenten.
-
Már miért zavarna? – zavartan nevetgél, mintha
nem ismerném úgy, mint a tenyeremet. – Egyébként, nem olyan biztos, hogy itt
leszek, mert pakolnom kellene egy kicsit.
-
Pakolni? – egészen váratlanul ér, hogy megint
ezt a mondatot mondja. Nem tudom, mikor hallottam utoljára tőle azt, hogy
összepakol, és nem azért, mert rendetlen ember lenne, csak az általános
rendrakást sosem mondja ki. Megcsinálja, néha az orrom alá dörgölte, hogy
utánam kell pakolnia, de a saját magára vonatkozó pakolást ritkán nevezi meg
ilyen egyértelműen.
-
Igen. Nos, reméltem, hogy nem zavar majd, de
néhány holmimat visszaviszek hozzád – lesütött szemmel, kipirult arccal néz
rám, én meg hirtelen talán nem is lehetnék boldogabb.
-
Komolyan? – lelkesen ölelem őt magamhoz, szorosan
átfonom a derekát, akár egy gyerek. – El sem hiszed, mennyire örülök ennek! Már
miért zavarna?
-
Az jó – megkönnyebbült, bár nem tudom, mitől
tartott, de még mindig nem az igazi, valami még bántja.
-
Otthon volt valami? – elhúzódik, hogy a szemembe
nézhessen és ujjaival a tenyeremet simogatja.
-
Thomas otthon van. Visszaköltözött –kirázza a
hideg, érzem, ahogy libabőrös lesz. – Én így képtelen vagyok ott maradni, nem
hogy ott éljek, de még az előszobáig sem megyek, amíg ott van.
-
Nem csodálom – megfogom a kezét, és belecsókolok
a tenyerébe. – Nem kell tartanod tőle, nálam mindig biztonságban leszel.
-
Tudom – rettentő jó mosolyogni látni őt, legszívesebben
kikiabálnék az ablakon örömömben, hogy az én barátnőm végre boldog. – Meg sem
érdemellek.
-
Ne mondd ezt – hagyom, hogy a vállamra fektesse
a fejét, szorítok neki helyet magam mellett és csak fekszünk egymás mellett.
Nem kell mondania semmit, tudom, mire gondol, tudom, mit érez. Csak arra kell
gondolnom, én mit érzek, én mit mondanék neki.
-
Nagyon szeretlek Louis – halkan suttogja a
fülembe, csak nekem.
-
Én is – felemeli a fejét, hogy adhassak egy
puszit a homlokára, aztán visszahanyatlik mellém, és így maradunk. Megkeresem a
kezét és összefonom az ujjainkat, ettől valahogy nyugodtabb leszek és miután
megbizonyosodom arról, hogy tényleg itt van, és nem megy el egy jó darabig,
megnyugszom. Az az apró valami, ami egész délután és kora este hiányzott
belőlem, és nem hagyott megnyugodni, itt van. Nem gondolok többet a másik sofőrre, csak
arra, hogy ha hazamehetek végre, akkor lépni fogok, márpedig, ha elhatározok
valamit, akkor nem ismerek lehetetlent és addig küzdök, míg nem érem el a
célom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése