44. Back to you

Amelia Villain:

Érzem, hogy elaludtam. Úgy értve, túl sokáig. A kezem zsibbad, elnehezült, mintha tonnákat kéne megmozgatnom minden alkalommal, mikor megpróbálok kényelmesen elhelyezkedni. Mégis teszek egy próbát, és a lábamnál heverő telefonomért nyúlok. Mindahányszor megpróbálom felemelni az tompán puffan az ágyneműmön, így kénytelen vagyok magam felé vonszolni, beton súlyú ujjaimmal húzom a fejem mellé, kicsit félrebillentve, hogy jól lássam a kijelzőt.11:20, 4 nem fogadott hívás.

- Louis- nyöszörgöm alig félig nyitott szemmel- Louis.

- Kelj fel, kislányom- anya csörtet be, s ekkor realizálom, hol is vagyok. Nincs itt semmiféle Louis, csak a családomnak csúfolt sokaság.

- Hát persze- motyogom a párnámba, elkeseredetten.

- Egész reggel csörgött a telefonod, Jenna nem tudott aludni tőled- felrántja a szennyes tartót, csapkod, dobálózik. Fáj minden hang, de mikor szétrántja a függönyt, és a napfény egyenest a szemembe tűz, akkor érzem igazán borzasztóan magam.

- Bocsánat. Túl mélyen alhattam, mert nem hallottam- sajnálkozva ülök fel és nézek rá a nőre, aki nem csak életet adott nekem, de állítólag tizenkilenc évig szeretett is. Nos, most ebben kételkedem, mert ennyire nem utálhatja meg valaki a saját vérét. Nem védem magam, semmi mentségem nincs arra, amit tettem, de ha másoktól támogatást kap az ember, olyanoktól, akik vadidegennek számítanak jóformán, akkor elvárható az édesanyámtól pár jó szó.

- Miért csak most jöttél?- szaggatott sóhajtásokkal szedi össze a ruhákat, és mártirkodik, mert bezzeg ő kora reggel fent volt, frissen és üdén állt neki takarítani, főzni, mosni.

- Beengedtél volna?- felvonom a szemöldököm, karjaimat összefonva állok fel. A táskámból egy tiszta inget rántok ki, és egy rövidnadrágot.

- Most sem én engedtelek be- hiába akarok kikecmeregni a folyosóra, anya kezében a lyukacsos ruhatartóval félretaszít finoman, jelzésértékűen.

- Szóval, így állunk- felhorkantok, és a tegnapi nadrágom magamra húzva, kezemben a már most gyűröttre szorongatott gönceimmel indulok el a fürdőszoba felé.

- Jó reggelt- Mitch a kávésbögrét megemelve köszön rám a nappaliból. Feltűnően jó kedve van, aminek az oka minden bizonnyal Thomas Öt Év Után Csak Úgy Felbukkanok Thomas. Az említett be is toppan, mintha csak megvárta volna a gondolatmenetem végét.

- Nézd, apa- bennreked a levegő a tüdejében, és riadtan pásztáz körbe.

- 'Reggelt- félénken nyögöm ki, és mint akinek halaszthatatlan dolga van, a fürdőszobába rohanok. Magamra zárom az ajtót, és megpróbálok optimális idő alatt elkészülni. Szívesen húznám az időt, de az feltűnő lenne, mintha menekülnék, de túl korán sem áll szándékomban végezni, ezért megpróbálom elterelni a gondolataimat. Fel kell hívnom Louist. Tudnom kell, mennyire neheztel rám, vagy hogy hogy van. Rettenetes, hogy egyetlen napot sem bírok ki nélküle, mert ha most tényleg búcsút akar inteni, azt nem élném túl.

Fogmosás és öltözés után észrevétlenül hagyom magam mögött a párás fürdőszobát, és a hideg kövön kapkodom meztelen talpaimat. Hallom, hogy még mindig a nappaliban beszélgetnek, Thomas a munkáról beszél. Elrejtőzöm az egyik válaszfal mögött, mert nem akarom sem félbeszakítani, sem magamra vonni a figyelmet. A hangja elmélyült, sokkal férfiasabb, mint mikor utoljára beszéltem vele, ami nem meglepő, hiszen azóta felnőtt. Öt év hosszú idő, rajta is meglátszik a változás. A válla valahogy szélesebb, de nem mondható túl izmosnak. Az arca kicsit csontos, megtörve a gyermeki vonásait.
- Mia!?- kérdőn néz rám. Megfeledkezve magamról leskelődök feléjük, Thomas pedig egyenesen a szemebe néz.
- Bocs, nem akartam belefolyni a beszélgetésbe- megrázom a fejem, és elsietek, mielőtt még további kérdéseket intéznének felém. Vagy egyáltalán bármit mondhatnának.
A konyhában valamiért biztonságban érzem magam. Sem anya, sem a lányok nincsenek itt, mindannyian szétszóródtunk a lakásban.
- Miért van olyan érzésem, hogy kerülsz engem?- lazán az ajtókeretnek támaszkodik, karjai a mellkasán összefonva pihennek. Nem merek tovább felé fordulva állni, mint néhány kósza másodperc, mert félek, hogy így képes tenni bármit is ellenem.
- Talán nincs rá okom?- remeg a gyomrom, de a hangom viszonylag stabilnak hat. Pótcselekvésként elkezdek kávét főzni, mosogatni, és általánosságban pakolászni, csak hogy véletlenül se pillanthassak felé, mindinkább a munkámra koncentrálhassak.
- Tudod, hogy megbántam- továbbra sem feszül, teljesen nyugodt. Ám sem ez, sem a kiegyensúlyozottság nem mondható el rólam. Kezd kiütközni rajtam Louis elképesztő hiánya, és a félelem, hogy Thomas egy légtérben tartózkodik velem.
- Öt csodálatos évet tudhatok magam mögött, aminek te nem véletlenül nem voltál a részese. Szerintem ezzel mindent elmondtam- kikapcsolom a kávéfőzőt, és a még gőzölgő, fekete főzetet kiöntöm a kedvenc bögrémbe.
- Életem legfurább, legüresebb öt évét hagytam magam mögött a családom miatt. Remélem nem szeretnéd, hogy apám még jobban maga alá kerüljön. Szükségem van rá és neki is az én társaságomra. Ne rontsd el- sokkal komolyabban beszél, és ez megrémiszt.
- Hidd el, nem olyan egyszerű az életem, hogy ilyenekkel foglalkozzak- félvállról köpködöm felé a szavakat, a tisztelet legapróbb jelét sem adva.
- Ilyenekkel, mint?
- Mint te és a kurva távolságtartási végzésed- a kiskanalam úgy dobom a bögrémbe, hogy majdnem fél deci kávé kilöttyen, de most ez sem érdekel. A hozzám legközelebb eső ronggyal úgy ahogy letörölgetem, és már megyek is a telefonomért, mert mostanra minden zsibbadtság elmúlt a kezemből. Persze, Thomas azonnal utánam ered, és követ, mint valami árnyék.
- Már elnézést, de a mandátum lejárta nem jelenti, hogy mostantól kötelező mindenhová követni engem- alig tudom visszatartani a mérgem, és még így is, hogy a hátam mögött van, magamon érzem a tekintetét. Árad belőlem a düh, ahogy a szoba ajtó kilincsét szorongatom.
- Az a Tomlinson kölyök a barátod?- enyhe gúnnyal kérdezi, nekem pedig akarva- akaratlanul is kicsordul egy könnycsepp a szememből.
- Neked ehhez aztán végképp nincs sok közöd- piszkosul fáj a gondolat, hogy talán már nem válaszolhatom soha többet erre a mondatra azt, hogy "igen". Mert mi van, ha engem is megunt, mint Eleanort!? Ha véget akar vetni az örökös hisztériámnak, és azért keresett annyiszor, ahányszor, mert ideküldeti a holmimat, vagy megkér, hogy vigyem el tőle. Elhessegetem a gondolataimat, kihúzom magam és a lehető leghatározottabban nézek rá.
- Rettenetesen hazudsz- megrázza a fejét, és közben mosolyogni látszik. Komolyan nem hiszem el, amit látok, ha nem róla lenne szó, közelebb lépnék, hogy megbizonyosodjak arról, hogy nem csalóka látvány ez, hanem a valóság. A gyomrom még kisebbre zsugorodik, a rosszullét kerülget, de tartom magam.
- Nem hazudtam- remeg a hangom, és fogalmam sincs, miért van ez. Nem félek, nincs is mitől, semmi okom aggódni, mármint ami az itteni helyzetemet illeti. Louis meg teljesen más ügy. Ha most rá gondolnék, azzal csak leleplezném magam Thomas előtt, hogy mennyire rettegek az elvesztésének a gondolatától is.
Tudom, hogy látott minket a kávézóban, ez nem is volt soha kérdéses, csak azt nem értem, miért nem volt hajlandó levenni rólunk a szemét. Miért jött vissza?
- Biztos tudni akarod?- közelebb lép, s én ezzel egy időben próbálok hátrálni.
- Mit?- hatalmas szemekkel nézek fel rá, a szívem úgy zakatol, hogy majd' kiszakítja a mellkasomat. De ez nem az az érzés, mikor Louis jön ilyen közel hozzám. Akkor a pillangók a gyomromban simogatva repkednek egészen addig, amíg meg nem csókol, most viszont úgy érzem, mintha egy elefántcsorda próbálna meg belülről szétzúzni.
- Hogy miért jöttem vissza- bólintok. Nem érdekel különösebben a lelki világa, de akarva, akaratlanul is érdekel, miért jött ide.- Miattad.
Elfelejtek levegőt venni, és ez az egyetlen rövidke szó kering a fejemben. Még egy lépést tesz felém, de mozdulatlan maradok. Nem félek, még csak nem is remegek. Sokkal jobban meglepett ezzel, mint vártam, és még arra sem nagyon tudok mit reagálni, hogy felbiccenti a fejem. Hosszú másodpercekbe telik, mire sikerül elhessegetnem a sűrű ködöt a szemem elől, de szerencsére még pont időben. Karommal felfogom a mellkasát és taszítok rajta egyet. Thomas hátrál, ugyan meg sem érzi valószínűleg az én gyenge karom próbálkozásait.
- Azt hittem, sikerült felfognod ennyi idő alatt, hogy kibaszottul ne érj hozzám- kezeimet magam előtt tartva hátrálok ki a konyhából, egyenesen a szobám felé, útközben magamhoz véve a telefonom, ami nem tudom, hogyan kerülhetett az előszobába.
Louis hívásai sorakoznak a kijelzőn, és kedvem lenne csak úgy felhívni őt, csak hogy ez nem ilyen egyszerű. Sokáig vacillálok, végül döntök, és magamra zárom a szoba ajtaját, megint, de nincs időm megnyomni a zöld ikont, a telefonom őrjítő zajjal felsüvít, és a hívóm nevétől majd' elájulok.
Legutóbb, amikor beszéltünk, irgalmatlan nagy bajban éreztem magam, és a pánik ismételten úrrá lesz rajtam.

Louis Tomlinson

Ébren fekszem, kezemben a telefonomat szorongatva, hátha megcsörren, vagy kapok egy üzenetet, de semmi. Fogalmam sincs, mióta vagyok mozdulatlan, csak azt tudom, hogy kezd elfogyni az oxigén a nappaliból. Zárva van minden ablak és ajtó, a függönyök behúzva, a légkondi távirányítója valahol a kanapé mögött vagy alatt lehet, mert akárhányszor nézek végig minden polcon és a dohányzóasztalon, sehol sem látom. Laposakat pislogva ülök fel, eltántorgok a legközelebbi ablakhoz, és kinyitom. Arcomba csap a hűvös, friss levegő. A szervezetem már nem képes tartani a tempót az idővel, harcol az éberséggel, én pedig a kialvatlanságommal. Ha most magamtól kellene megmondanom, mennyi az idő, hajnalra tippelnék, de miután már láttam, hogy világos van odakint, és viszonylag sokan járnak-kelnek az utcán, meg sem lepődöm azon, hogy nemsokára dél van.Csak tengek itthon, nem igen csinálok semmit. Néha, ha unatkozom, elszívok egy szál cigit, de mivel már fogyófélben van, és nincs kedvem elmenni érte a boltba, inkább hanyagolom.
Egy futár kopogtat lelkesen a szemközti lakás egyik ajtajánál, kezében egy kisebb csomag és virág. Elgondolkodva nézek az irányába, megannyi ötletem támad, mégsem mozdulok. Mia nélkül olyannak érzem magam, mint egy szalma bábu, akinek kitépték a mellkasát, és csupán arra képes, hogy a sarokban gubbasszon. Félek, ha ez így megy tovább, tényleg nem jön vissza hozzám, és bár rendkívül idegesítő a makacskodása és a folytonos visszautasítása, egyszer már sikerült felhívnom magamra a figyelmét, és egy ilyen apróság nem választhat szét minket, mint ez az isten verte egyetem. Nem ezért küzdöttünk ennyit, nem ezért szeretem annyira, hogy már fájjon.
- Úgy hiányzol baszki- magam elé suttogom a szavakat, és amilyen gyorsan kimondom őket, úgy válnak semmivé. Nincs reggeli pára, sem hajnali köd, ami visszatarthatná. A telefonom előhalászom a zsebemből, gyorsan bepötyögtetem a telefonszámot, majd türelmetlenül toporgok, míg fel nem veszik. Viszonylag hamar, alig több, mint három sípolás után beleszól egy fiatal, női hang a telefonba.

Megrendelek egy akkora virágcsokrot, amekkorát csak lehet, és egy kisebb regényt diktálok mellé üzenetként. Minden fájdalmam, ami felgyülemlett az elmúlt másfél nap alatt, kijön belőlem.

Sosem gondoltam volna, hogy lesz valaki az életemben, aki ennyire meg fog tudni változtatni, hiszen Eleanor végszava után hetekig szenvedtem, és ha nem lett volna Mia, akkor sem lettem volna képes ilyen gyorsan, és ilyen hatásosan fellépni a saját érdekeimért egy nővel szemben. Azt hiszem, ilyen az, amikor valaki igazán szerelmes, sőt! Mia sokkal több, mint a szeretett nő. Ő a legjobb barátom, a támaszom, a jó kedvem, a vigaszom, a társam.

Ellököm magam az ablakpárkánytól, és eszeveszett tempóban szabadulok meg a ruháimtól, miközben az emeletre próbálok feljutni. A szekrényemhez érve már csak annyi a dolgom, hogy egy tiszta farmert és pólót ráncigáljak ki onnan, és felöltözzek. Nem vesztegetem a drága időmet fürdéssel, csak befújom magam a legerősebb illatú dezodorommal és már sietek is vissza a földszintre, ahol elmarom a slusszkulcsomat, és meg sem állok a garázsig. Ész nélkül hajtok ki, lepereg előttem millió képkocka arról, hogy majd a karjaimba veti magát, vagy hosszas könyörgések árán hajlandó néhány szót váltani velem. Minden eshetőségre felkészülve, a zenében teljesen elveszve hajtok, elkerülve a főbb útvonalakat és az ilyenkor hemzsegő városrészeket.

Tényleg mindenre felkészülök, csak egyetlen egy dologra nem, az pedig a tompa puffanás, és a tarkómra nehezedő passzív nyomás.

Aztán már csak a távoli hangok maradnak, az elmosódó fények és a zsibbadás a felkaromban.

Érzékelem a külvilágot, de nem olyan egyszerű koncentrálnom, mint amihez hozzászoktam. Hiába akarom kikötni a biztonsági övem, a kezem nem mozdul, az ajkaimon sós, fémes vér ízt érzek. Nem tudom eldönteni, hogy örüljek-e annak, ha az enyém, vagy ne. Beszélni is akarok, de csupán nyöszörgésre vagyok képes, hiába üvöltöm már magamban Mia nevét.

A nyomás nem akar múlni, az idő mégis hihetetlen sebességgel telik. Alig hogy átgondolok néhány momentumot az életemben, máris fázni kezdek, idegesítő zajokat hallok minden felől, és nem értem, miért fáj annyira az egész felső testem. A nyakamnál vakon feszegetni kezdek valamit, de csak miután résnyire nyitom a szemem, akkor tűnik fel, hogy az nem a biztonsági övem, és én nem a kocsimban ülök. A folyosó felől keserves sírás hangja szűrődik be, ismerős barna loknik tűnnek fel, akinek a tulajdonosa hisztériázva próbál bejutni hozzám, de valaki túl erősen tartja vissza.

Mondani akarom, hogy engedje el őt, hiszen Hozzám tartozik, képtelen vagyok megformázni a szavakat. Egy pillanatra, mintha találkozna a tekintetünk, de nem vagyok biztos benne, a szoba ismét sötétségbe borul, enyhül a fájdalom, de a nyomás továbbra is hű társam marad, míg álmodom.

A teraszomon állok, kezemben egy pohár itallal. Kesernyés-édes illata van, mint egy fűszeres, érett rumnak. Összefut a nyál a számban, mégsem kortyolok bele, ehelyett a távolba meredve nézek egy ismeretlen ismerőst, akinek az arca addig-addig torzul, míg ki nem rajzolódik Liam képe, amint a telefont a füléhez szorítva fogja valaki kezét, aki sután felém int, mikor közelebb lépnek. Mia az, és amint a kapuhoz érnek, rohanni kezd felém. Félúton találkozunk. A nyakamba ugrik, szorít, lassan levegőt sem kapok, így kénytelen vagyok lefejteni a karjait magamról. Minden szürreális, Mia haja vörös, szinte lángol, és amint eszembe jut, tényleg lángra kap a vállára omló fonat. Árad felém a hő, kipirul az arcom, muszáj hátrálnom.

- Louis- elhalt hangon hívogatnak. Nehezen értem a beszédüket, a szavak elfolynak, a képek köddé válnak.- Louis, Édesem.

Minden közelít felém, felerősödik a külvilág zaja, élesen hasít a kézfejembe a fájdalom. Résnyire nyitott szemekkel pillantok fel, már amennyire tudok. Valami meggátol abban, hogy intenzívem mozgassam a fejem, és deréktól lefelé, mintha kiradíroztak volna. Értetlenül pislogok körbe, mindannyian döbbent rettegéssel figyelnek.

- Mia- rám vetül a remény apró sugara, mikor felkapja a fejét a hangomra. Kisírt szemekkel néz rám, közelebb lép. Hideg ujjaival kapaszkodik a karomba, de olyan óvatosan, olyan finoman, mintha porcelánból építették volna a testem minden apró kis részét.

- Édes Istenem- lehajtott fejjem csókolgatja a kézfejem, amonnan egy kanül nevet vissza rám- Soha többet ne csinálj ilyet, nagyon szépen kérlek.

- Sajnálom- visszaejtem a fejem az eredeti helyére, mert nem tudom tovább tartani. Fáj mindenem, de Mia közelsége megnyugtat, és az, ahogy Niall, Liam, Harry és Zayn néznek ránk, arra ad okot, hogy lehiggadjak, és ne törődjek azzal, hogy hiába van betakarva a lábam, nem tudom eldönteni, hogy a takaró hideg, meleg, vagy pont tökéletes.

Drága Olvasóim!

Ezúttal a rész végére hagytam a szövegemet, mert szégyellem magam. Minden, amit mondani, illetve írni tudok az az, hogy sajnálom. Rettenetesen érzem magam a kimaradás miatt, és remélem, hogy ettől függetlenül még nem pártolt el senki tőlem, illetve a blogomtól. Fogalmam sincs, mikor kerül fel a következő rész, de innentől kezdve egyszerűbbé válik az életem, kevesebb időmet fogja elvenni a munka. 

Remélem sikerül a résznek elnyernie a tetszéseteket, ugyanis az utolsó utáni pillanatban született meg az ötlet.

Legyetek rosszak,

xx Lu