42. Blurred

Drága Olvasóim!

El sem hiszem, hogy holnap ilyenkorra már Bécsben leszek, talán néhányatokkal még a metrón is találkozom majd! Nagyon izgulok, de azt hiszem ez érthető. 

A rész hosszúságát nézzétek el nekem, valahogyan mindig túl rövidre sikerülnek, pedig egyáltalán nem így tervezem. A véleményeteket továbbra is várom itt, chaten, vagy az Ask.fm oldalamon. :)

Legyetek rosszak,

xx Lu

Amelia Villain:

Túl gyorsan elszalad a hosszú hétvége Doncasterben. Elillan a Johannahval töltött délután a közeli kávézóban, véget ér a séta a kedves családi ház környékén, és lehangoltan pakolunk vissza Louis autójába. Elnehezült táskákat dobálunk a hátsó ülésre, és kicsit megkönnyezem az elválást Lottietól.

- Hiányozni fogtok- a szőke lány úgy kapaszkodik Louisba, mintha soha többet nem látná. Eközben körém apróbb karok fonódnak, Johannah pedig büszkén mosolyog a kapuban.

- Vigyázzatok magatokra hazafele- anyai csókot nyom mindkettőnk homlokára.

Így érdemes élni, hogy csak nehezen, pillanatoknak tűnő órákig búcsúzkodjon a család, ezzel pedig önmagamat sanyargatom. Amint elindulunk, nehézzé válik maga a létezés is, hiszen mindketten tudjuk, hogy ha visszatérünk Londonba, nem vár minket ilyen szeretettel a lakás, egyszerűen csak ott lesz, pontosan úgy, ahogy hagytuk.

Az autó lassan indul el, sokáig fel sem gyorsul, csak mikor a Londonba tartó autópályára érünk. Louis ekkor, mintha rettentő fontos dolga lenne, rálép a gázra, és egy halvány félmosollyal pásztázza az előttünk elterülő utat.
- Ugye tudod, hogy ilyenkor rémisztő vagy?- nem nézek rá, csak sandítok felé. Persze, ettől még nem veszti el a bizalmam, tudom, hogy tud vezetni, nem is féltem őt annyira, éppen csak egy picit, mikor nem ül senki mellette.
- Dehogy. Csak..- visszavesz a tempóból a sűrűsödő forgalom miatt, és a mondatot nem fejezi be.
- Csak de- képtelen vagyok visszatartani a mosolyom, pláne, mikor megérzem, hogy összefonja az ujjainkat, és a tenyerembe csókolva vezet tovább.
- Nos, most mit mondasz?- egyáltalán nem illik ide ez a mondat, ezért zavartan pislogok felé. 
- Nem értelek- mintha nem is lenne itt semmi, ami tartaná a beszélgetést, egyszerűen szétcincálták a mi szerelmes egységünket.
- Ugye nem bántad meg, hogy eljöttél?
- Már megint itt tartunk?- felvonom a szemöldököm, és habár a hanglejtésemen nem érezni, de rendkívül idegesítőnek tartom, hogy Louis felhozza a napokkal ez előtti veszekedésünket, mert legszívesebben elfelejteném az egészet. Zavart és makacs vagyok, és tudom jól, hogy mitől. Ez a téma pedig egyre inkább emlékeztetni próbál rá.
- Mi az, hogy "már megint"? Csak megkérdeztem- sértődötten támaszkodik meg a vezető ülés oldalán, könyöke csúszkál az ablakon, idegesítő hangot adva, így gyorsan megfogja a kormányt, így mindkét kezével azt tartva.
- Ne haragudj, egyszerűen nem akarok arról beszélni- én is felhúzom magam egy kicsit, de leginkább azon, hogy miként fogadja a válaszomat, nem magán a kérdésen.
Újabb néma percek süvítenek el mellettünk, észre sem veszem, hogy lekanyarodunk London külvárosi része felé. Felülkerekedik a bűnbánó énem, legszívesebben fognám az előbbi civakodásunkat és kivágnám az utastérből, hogy jó messzire elrepüljön, a feszültséggel együtt, amit nem hogy tapintani lehet köztünk, de engem kifejezetten zavar, már-már fojtogat- Nem.
Szemeit forgatva vesz mély levegőt, apránként kiengedve azt.
- Ó, csak nem egy kis mosoly?- mutató ujjammal belefúrok az arcába a szája szélénél, egyúttal szorosan hozzábújok- Ne haragudj.
- Nem haragszom- fejét az enyémre billenti, rövid csókot nyomva a homlokomra.
- Úgy értettem, hogy nem bántam meg. Egyáltalán nem. Örülök, hogy elvittél a családodhoz, igazán értékes emberek, és most már tudom, mitől lettél ilyen.
- Milyen?- pontosan tudnia kellene, mire gondolok, csupán vágyik egy kis engesztelésre tőlem, így kénytelen vagyok felsorolni minden jó tulajdonságát, amit Johannahtól örökölhetett.
Ízlelgetem az eszembe jutó kifejezéseket, végül egyetlen egyet tartok érdemesnek arra, hogy ki is ejtsem a számon.
- Jó- egyszerre engedjük ki a levegőt, érzem, hogy megkönnyebbül, bár ezek után végképp nem tudom, mit feltételezhetett a válaszomról.
- Te teszed ezt velem- lehunyt szemmel mosolygok. Nem igazán hiszek a fülemnek, mégis megdobogtatja a szívem ez a rövidke bók.- Jézusom, ez nagyon nyálas így.
Egyikünk sem tudja visszatartani a nevetést, ugyanis szerintem is túl érzelgőssé váltunk az utóbbi időben. Legalábbis, magunkhoz képest. 
- Gondolkodtam azon, amit mondtál anyukádéknál- visszadőlök a saját ülésemre, mert igazán nem akarom Louist gátolni a vezetésben- És arra jutottam, hogy belevágok, csak áruld el, mi a jó fenét fogok tanulni?
- Ezt hogy érted?
- Azt mondtad, mit szólnék ahhoz, hogy felvettek- nem merek direkt módon rákérdezni, mert nem tartanám túl illedelmesnek, de más választásom nincsen- Hova vettek fel Louis?
- Ahová csak szeretnéd- vigyorog, mintha ez teljesen egyértelmű lenne, és nem ad igazi választ.
- Te most csak ugratsz? Áruld már el, kérlek, hogy mit műveltél a hátam mögött- a mellkasomon összefont karokkal fordulok felé, és nem is felháborodott vagyok, mindinkább értetlen- Louis!
- Mia!- kiált vissza, mire csak belebokszolok a karjába, ő pedig csak kiröhög.
- Ne nevess!- újabb ütést mérek rá, persze csak óvatosan. Ezek szinte csak érintések- Inkább avass be, kérlek.
- Jó, jó, csak ne üss- szabad kezével összefogja a két csuklómat, ezzel meggátolva a karmozgásom- Tulajdonképpen, bárhová beadhatod a jelentkezésed. Csak szeretném, hogy boldog legyél, hogy azt csináld, amit szeretsz, és még régebben említetted, hogy sosem volt lehetőséged továbbtanulni, ebből pedig azt vontam le, hogy szeretnél.
- Ez kicsit úgy hangzik, mintha épp meg akarnád vásárolni az életemet.
- Szó sincs erről- unottan reflektál- Azért örülök, hogy sikerül örömet okoznom neked- kedvetlenül fintorog, szemlátomást sikerült belegázolnom a lelkébe. Remek.
Úgy tűnik, elég nehezen jutunk túl az apró feszültségeken mostanában, és még haza sem értünk, de már másodjára ugraszt össze minket egy ilyen, Lou szavaival élve, apróság. 
Ez igenis nagy dolog, hiszen nem a saját pénzemmel gazdálkodom, és úgy érzem, ha engedek neki, és kifizet mindent, az adósává válok, függetlenül attól, hogy azért teszi ezt, mert szeret, vagy nem. Nem akarok luxusban élni, nem vonz semmi a fényűző életben, csak ő fontos számomra.
- Tudod, hogy szeretlek, nagyon, de nem fogadhatom el ezt- nem mond semmit, hümmög, és elkanyarodik az ellenkező irányba.- Louis?
- Mi az?- gátlástalanul lépi át a sebességkorlátot, a záróvonal ellenére előzget, és túl gyorsan vált sávot.
- Megőrültél?- kapaszkodok, amibe csak tudok, holott még mindig tisztába vagyok a barátom képességeivel.
- Nem- a lakás előtt erősen a fékbe taposva áll meg.
- Te nem vagy normális! Ha nem vagyok bekötve, kiesek a szélvédőn- ijedtemben potyogni kezdnek a könnyeim, azt sem tudom mi tévő legyek.
- A francba már!- hirtelen felindulásból a műszerfalra üt, én pedig ugrok egyet az ülésben.
Olyanná válok, mint egy rémült kis állat, hangosabb levegővételre is képtelen vagyok. 
Noah jut eszembe, akinek dühkezelési problémái voltak a drogok és az alkohol, illetve az üzleti problémái miatt. Soha többet nem akartam ilyen ember mellett lenni, és az elvonó jó volt arra, hogy megtanuljam kezelni az ilyesfajta problémáimat.
Egyszerűen fogom, és remegő ujjaim ellenére kikapcsolom az övem, kipattanok az autóból, és távolodni kezdek.
- Ne haragudj Mia- jön utánam, hallom a lépteit, én viszont félek. Remeg kezem-lábam, alig tudok előrébb jutni, még sem állok meg. Nem merem azt sem.- Nem akartalak megijeszteni.
- Sikerült- elcsukló hangon szólok hátra, de nem fordulok meg teljesen. Néhány könnycseppet elmorzsolok, érzem, hogy egyre közelebb ér hozzám. Már majdnem eljutok a bejáratig, amikor karja körülölel, és teste melegét megérzem a hátamon.
- Ne haragudj, én csak..- ő sem tud mit mondani. Egy helyben állunk, fejét a nyakamon megtámasztja, én rázkódom a visszafojtott sírástól, de nem tudom megállni, hogy ne hüppögjek.- Ne haragudj.
- Engedj el, kérlek- amint leengedi a kezeit, előhúzom a zsebemből a lakáskulcsot, belépve azonnal megszabadulok a cipőmtől, és a táskámat le sem téve sietek fel az emeletre.
A legmegnyugtatóbbnak az tűnik, ha szépen bezárkózom a fürdőszobába, és rendbe teszem magam testileg, lelkileg. Szükségem van egy forró zuhanyra, ami alatt helyre tudom tenni a gondolataim és az emlékeim, mert csak a leges-legvégső esetben vagyok hajlandó ismét gyógyszert bevenni.
Még csak odáig jutok el, hogy a tükörképem nézem meredten, megpróbálva lenyelni a könnyeimet, amiért megint veszekszünk, Louis megint túl hamar veszti el a türelmét, én pedig megint túlérzékeny vagyok, amikor hallom a dobogást a lépcsőn, és tudom, érzem, hogy mikor áll meg az ajtó túlsó felén.
- Mia, kicsim, ne haragudj- a tompa hang talán annak a jele, hogy homlokát az ajtónak támasztja, vagy az alkarja, amin egyensúlyozva előredől. Mintha bárki elől titkolnunk kéne a beszélgetést itt, a négy fal közt, mintha bárki más is hallhatná, amit beszélünk. Pedig nem. Mi mégis minden egyes alkalommal suttogva kérlelünk, miután kiüvöltöttük magunkat.- Nem akartam ezt, tényleg.
Összeszorított szájjal állok még mindig ugyan itt, ahol megálltam először. A kezeimet hol zsebre teszem, hol összefonom a mellem alatt, vagy csak leengedem. Teljesen mindegy, zavar, minden, legfőképp a szerencsétlen kinézetem, nem tudok mit kezdeni a lábaimmal, a kezeimmel, azzal, hogy állok, azzal, hogy visszapöndörödik a hajam vége, a felsőtestemen megtekeredett egy kicsit a felsőm, amit nem tudok visszaigazítani, a nadrágom is kényelmetlen. 
Minden, amire vágyom, az az alvás, egy kimerítő meccs után. Vagy Sam társasága. Ám sajnos egyik sem megvalósítható, ezért inkább szenvedek tovább némán, nem válaszolva Louisnak.
- Mia- nem is mond többet, elég neki ezen a hangon kiejtenie a nevem a száján. Persze megenyhülni nem fogok ennyitől, de legalább tudom, hogy mostanra már kín számára is minden egyes pillanat.
Némaságba burkolózva ülök le a kád szélére, keresztbe tett lábakkal várom, hogy feladja, vagy én feladjam.
- Kinyitnád? - lemondóan sóhajtozik, hol távolodik, hol közelít, hallom a cipőjének a koppanását a padlón. Idegesít a járkálása, és hogy másodpercenként mond valamit, és bár teljesen tisztában vagyok azzal, hogy semmit sem érek el a hallgatásommal, akkor sem vagyok hajlandó kimenni, sem őt beengedni ide.
Megrémisztett, úgy, ahogy nem is olyan rég valaki más tette, túl friss sebeket szakítva fel ezzel. 
Csak most veszem észre, hogy a körmöm rágom, és jár a lábam, de akárhogy is próbálkozom, érzem, hogy szükségem van valami pótcselekvésre. A földön heverő táskámra vetek egy pillantást, majd a fejem megrázva fordulok át az ellenkező irányba. Biztosan van más megoldás.
- Nem maradhatsz örökké ott- ezúttal nem tér vissza, ledobog a lépcsőn, még a bejárati ajtó csukódását is hallom.
- Végre már- a saját hangom alig hallom, de nem foglalkozok ezzel, nekiesek a táskám legkisebb zugait is felforgatva, és a legmeglepőbb talán az, hogy sikerrel járok. Megtalálom azt a doboz cigarettát, amit abból a célból tartok magamnál, hogy emlékezzek. Emlékezzek minden rosszra, minden megalázó és kábult pillanatra. Ezúttal végre hasznát is tudom venni, ugyanis minden lelkiismeret furdalás nélkül dobom ki a fóliát a kukába, majd nagy kegyesen átvonulok az emeleti nappalihoz, onnan pedig meg sem állok az erkélyig. Kiélvezem a pillanatot, önző módon csak magamnak akarom az érzést, ahogy kilépek a napsütésre. Hunyorogva leülök az egyik rattan fotel karfájára, és hol a kezemben lévő szálat, hol a lent dohányzó Louist nézem. Amióta hazajöttem ez talán a második alkalom, hogy látom őt cigizni, de nem zavar. Most valahogy nem, talán mert én is arra készülök, hogy rágyújtok.
Forgatom a kezemben lévő öngyújtót, és teljes erőmmel azon vagyok, hogy legyőzzem a gyengébbik énemet. Minduntalan az jár a fejemben, hogy mit mondtak a terápián."Segít az emlékezésben, az pedig ahhoz vezet, hogy lassan elengedsz mindent, ami megmaradt. Csak nézd a képeket, olvasd a szöveget, de ne bontsd ki. Ne kínálj meg vele senkit, még magadat sem. Idézd fel a fuldokló köhögést, a könnyekre késztető füstöt, a fojtogató levegőt, ami minden egyes elszívott szál után megmarad. Ne engedj a kísértésnek, Amelia."
Hülyeség. Jelenleg a legkevésbé érzem azt, hogy a sebeim szépen gyógyulgatnának, mindinkább gondolok egyre többet a nyugalomra, magányra, a tengerre.
Természetesen győzedelmeskedik a hevesebb oldalam, és a füst pillanatokon belül az ujjaim körül tekereg, légiesen kering. Annyira kecses, finom, mégis a halálomat kívánja minden egyes be- és kilégzés. Ám hiába áraszt el a tudat, hogy épp saját magam lökdösöm a halál irányába, megnyugszom. Elillan minden dühöm, és csupán az üres szomorúság marad utána, amiért megint ilyen csúnyán beszélünk egymással, tulajdonképpen feleslegesen. 
Amilyen hamar csak tudom, elszívom a teljes szálat, a végére már égeti az ujjam hegyét a füstszűrőn át távozó forróság. A csikket elnyomom az erkélyen lévő hamutálba, de mielőtt még bemennék, vetek egy pillantást az udvarra. Louis járkál, minden bizonnyal a második vagy sokadik cigivel a kezében. Biztos vagyok abban, hogy nem gyújtotta meg. Lopva vet egy pillantást felém. Nem mosolyog, de nem is dühös. Semleges arccal nézünk egymásra, míg nem ő  adja fel elsőként a dolgot. Elfordul, amivel elindítja bennem a gondolatot, hogy nekem kell lépnem. Nekem, és nem másnak. Ha rajta múlna ugyanis, addig duzzogna, amíg nem kérnék tőle bocsánatot, vagy nem adnék neki igazat. Most viszont nem fogom ezt megtenni.
- Beszélnünk kell- hunyorogva lépek ki az udvarra. A kövezett teraszon fázik a talpam, de nem kezdek el sem rohangálni, se nem kucorodok fel mellé a hintaágyba, ahol idő közben helyet foglalt. Még mindig az ujjai közt forgatja azt a szál cigarettát, de tekintetét rajtam járatja, ügyet sem véve arra, hogy a papír közül az apró dohánydarabok kihullanak az ölébe.
- Szerintem is- hűvösen válaszol, pontosan olyan érzelemmentesen, ahogy percekkel ez előtt nézett rám fel a kert egy távolabbi pontjából.

Louis Tomlinson:

Szótlanul állunk egymással szemben. Ezúttal nem én vagyok az, aki távozik, hanem tőlem mennek, de ismét csak az én kezem engedik el. Tartom magam, ahogy eddig is, nem toporzékolok, pedig legszívesebben addig törnék-zúznék, amíg meg nem oldódna minden, és Mia újra nem ragadná meg a felsőm, csak azért, hogy magához húzzon egy ölelésre, vagy egy szerelmes csókra.

- De azért majd beszélünk, ugye?- félve kérdezem meg ezt a telefonálás dolgot. Nem akarom elveszteni őt is. Belerokkannék a magányba.

Finoman ívelt ajkai elnyílnak, s mintha megrekedne a levegő a tüdejében, nem mond semmit. Akar, de nem tud.

- Nem akarok hazudni neked, Louis, de azt sem akarom, hogy félreértések legyenek- sóhajtozik, mintha nehezére esne megformázni a szavakat. Nekem sem egyszerű, a mellkasom úgy szorít, mintha tonnákat cipelnék rajta,- Szeretném, ha idővel ez működne, de látod, hogy képtelenek vagyunk megmaradni egy helyiségben veszekedés nélkül. Pár napot adjunk magunknak, amíg lenyugodnak a kedélyek, és akkor visszatérünk erre.

Sírhatnékom támad, ahogy látom őt a táskákkal. Elmegy. Ma este nem alszom hozzábújva, nem kelek fel az éjszaka közepén arra, hogy az esti levegő az arcomba fújja a tincseit, nem tapad a bőrömhöz a bőre, és nem lesz senki, aki reggel óvatos, és végtelenül finom érintésekkel ébresztene. Nem.
A helyzet az, hogy megint egyedül fogok forgolódni, és reggel kialvatlanul esek majd neki a kávéfőzőnek a konyhában.

- Vigyázz magadra- csak suttogásra vagyok képes, na meg arra, hogy laza blúzát megérintsem.

- Te is, Lou- önkéntelenül ledermedek, mikor szinte a nyakamba ugorva ölel meg. Karjaival húz közelebb, a nyakamnál fogva rángat. Nem mintha kérlelni kéne, a testem automatikusan indul meg felé, körülölelem a derekát és addig szorítom magamhoz őt, ameddig csak lehet.- Itt a taxi.

- Majd hívj fel- megsimítom az arcát, mire keserű mosolyt villant felém.

- Nem ígérek semmit.

A kapuból visszanéz, ügyetlenül integet, aztán eltűnik. Becsapja a hátsó ajtót, és az autó, ami érte jött, olyan gyorsan eltűnik, hogy még időm sincs visszainteni.

Még sokáig az ajtóban állok, az idő számomra megáll egészen. Nem veszem észre, hogy a nap lemenőben van, csak mikor a horizontról pont a szemembe süt. Talán órákig állhattam egy helyben, azon tűnődve, hogy hol rontottuk el. Mi volt a kiváltó oka annak, hogy a mi féltve őrzött boldogságunk egy szemvillantás alatt darabokra essen, összetörjön.

Előkapom a telefonom, és megpróbálok higgadt maradni, amíg megkeresem Harry számát. Tudom, a múltkor is ő volt, aki megpróbált lelket önteni belém, és igazán levehetném a válláról ezt a terhet, mindössze annyival, hogy nem picsogok, mint egy kölyök, de szükségem van egy erős támaszra, hogy ne kergessem magam ismét az őrületbe. Ténylegesen felhívni azonban már nem tudom. Egész egyszerűen félek attól, hogy talán nem úgy reagál, mint korábban, ezért csak küldök egy-egy üzenetet a srácoknak, hogy fél óra múlva gyülekező nálam, a jogosítványukat pedig hagyják nyugodtan otthon.

Fel kéne nőnöm végre. Emelt fővel veszíteni, harcolni, ami fontos számomra. Kéne, de még nem megy. Kimondani, gondolni rá, annyira egyszerű, a megvalósítása mégis kínkeserves. 

Újra megnézem a telefont, hátha Mia üzent, vagy hívott, de semmi. Egyedül Liam reagált az előbbi sms-re is, de nem félek attól, hogy a többiek kihagyják az alkalmat egy kis "ünneplésre".

Még nem tudom, mit fogok nekik mondani, miért nem Miával töltöm ezt az estét, és ahhoz is lusta vagyok, hogy magyarázatot keressek arra, hogy miért vált hirtelen olyan nagyon fontossá ez a ma esti ivászat.

Lelassít egy autó a közelben, és a nappaliban lévő ablakhoz sétálva tisztán látom még így, a sötétben is, hogy négy alak száll ki belőle. Izgatottságot tettetve nyitom ki az ajtót, és a már messziről üvöltöző Niall felé nevetek. Őrült gyorsan bejutnak, Zayn vakon üti be a kapu zárkódját, majd mikor kinyílik, Harryt pillantom meg elsőnek, ölükben pezsgővel és rengeteg sörrel. 

- Azt hallottuk buli lesz- Liam ráncolt homlokkal néz körbe- Ezért, gondoltuk meghozzuk a jókedvet is.

- Gyertek már, meddig ácsorogtok ott?- szavamra szinte azonnal berohannak, Niall az első, aki otthonosan ledobja magát a kanapé kellős közepére, hozzám vágva egy doboz sört.

- Egészség!- mind az öten a levegőbe emeljük az alumíniumdobozt, és az első kört néhány korty alatt elfogyasztjuk.

- Tulajdonképpen mi is késztetett arra, hogy bátorkodj Mia nélkül tölteni egy estét?- Zayn talán a negyedik ital után tér rá a lényegre, nem számítva ezzel arra, hogy megöli azt a felszabadult légkört, amibe akarva-akaratlanul belekevertek.

- Most néhány napot otthon lesz- megrántom a vállam. Nem vagyok részeg, de azért a józanságot elfelejtettem régen. Megered a nyelvem, és észre sem veszem, hogy arról beszélek, amiről nem akartam.- Volt néhány nézeteltérés köztünk mostanában, ezért átmenetileg hazaköltözött.

- De nem azt mesélted, hogy nem jön ki annyira az otthoniakkal?- Liam a keserű sörhabot sokkal kifinomultabb italra váltotta, kezében egy kockapohár, benne jég és minőségi whiskey. 

- Leginkább a testvérei miatt ment oda- megpróbálok elnézni más merre, hogy ne lehessen látni rajtam a félelmeimet.- Csupán pár nap az egész.

Bedől a tervem, ugyanis Niall kiszúrja, hogy megremeg a hangom és aprókat pislogok.

- Louis, te most hülyének nézel minket, vagy hülyének nézel minket?- felvont szemöldökkel néz, és jobban szemügyre véve, mindannyiuknak ugyan olyan tekintete van.

- Miért tenném?- mentve a menthetőt kérdezek vissza, attól függetlenül, hogy tisztában vagyok az esélyeimmel: semmi.

- Mi történt?- Harry is kiveszi a részét a beszélgetésünkből, nekem pedig de ja vu-m lesz hirtelen.

Ugyan ebben a nappaliban, ugyan ezekkel az emberekkel, egy ehhez borzasztóan, szinte már kísértetiesen hasonló szituációt éltem át közel fél évvel ez előtt. Akkor elvesztettem a lányt, akit szerettem, de másodjára nem lesz akkora szerencsém, hogy találjak egy Miához hasonló lányt. Vagy bárkit, aki felérhet az én Jótündéremhez.

- Nem akarom elengedni őt- kiszakad belőlem a fájdalom, a csalódottság, minden.

Felemelő érzés beszélni. Fogalmam sincs, mivel kezdem a magyarázatom, de nem is érdekel. Csak mondom, ami eszembe jut, kettőnkről, a doncasteri hétvégéről, a rohadt főiskoláról, ami sikeresen elszakított minket egymástól. Mindenről, arról is, hogy mélyen, legbelül kezdek rájönni arra, hogy leginkább én vagyok a hibás. 

- De mi van, ha én rontottam el? Nem kellett volna ilyen hirtelen rázúdítanom!- járkálok, nem tudok egy helyben maradni- Pihennie kellene, még mindig sokszor kimerült, és hamar elfárad. Én meg jövök a hülyeségeimmel, ráadásul kellemetlen helyzetbe hoztam azzal, hogy hihetetlennek tűnő összegekkel dobálózok.

- Ezt nagyon gyorsan felejtsd el, Louis. Rohadtul nem a te hibád- Zayn az első, aki félbeszakít, de már Liam és Niall is kész arra, hogy megossza velem a véleményét.

- De mi van, ha igen? Nem akarom, hogy egy ilyen ostoba dolog miatt ne lássuk egymást. Már most hiányzik.- azonnal visszavágok, esélyt sem adva neki, hogy folytassa.- A kurva életbe!

- Nyugi, haver- Niall a vállamnál fogva ültet le az egyik bárszékre- Holnap, ha kipihented magad, és ő is megnyugszik, majd beszéltek. Nem gondolom, hogy egy ilyen apróság miatt fel kellene adnotok ezt az egészet.

- Így van. Gondolj arra, mennyi minden történt már veletek- Harry bólogat és helyesel, és Niallhöz csatlakozva próbál lelket önteni belém.- Ez a lány még álmában is csak téged szeret, és az alapján, amit fél kábultan mondott nekem akkor, azon az estén, szinte biztos vagyok abban, hogy jobban ragaszkodik hozzád, mint az életéhez.

- Remélem- kifújom a levegőt. Érzem a számon az alkoholos gőzt, amitől kiszárad a szám teljesen.

Túl hirtelen áll be a csend, amit aztán szinte lehetetlennek tűnik megtörni.

- Megöltem a bulit, bocs- vonja meg a vállát Zayn, és egy utolsó korttyal elpusztítja a pohara tartalmát- Ezért csináljunk úgy, mintha a következő kört én fizetném!- mutató ujját a levegőbe emelve ül, arcán bárgyú, mámoros vigyorral- Ki mit iszik?

A válaszok artikulálatlanok, és abszolút érthetetlenek, ráadásul mindenki saját magát szolgálja ki.

A konyhapult hamarosan csatatérré változik, és mind az öten kiütve fetrengünk a kanapén. Ott, ahol órákkal ez előtt Niall még vígan heverészett, egymagában, most öten nyomorgunk, de egyikünk sem képes már megmozdulni sem. Hajnal tájt lehet, a nap ismét a szemembe tűz, erőszakosan áthatolva a félig behúzott függönyön.

- Nagyon csúnyán berúgtunk?- Harry csak nyöszörög, csukott szeme néha-néha megremeg, de ennél több aktivitásra nem képes.

- Volt már rosszabb- eltűnődök azon, vajon igazat mondok-e, mert jelenleg megtippelni sem tudom, ki mennyire ittas. Csak azt tudom, hogy sem aludni nem tudunk, sem felkelni. Szenvedünk, vergődünk, és várjuk, hogy bekövetkezzen valamiféle változás.

- Az élet szép- Liam óvatosan kicsúszik Zayn és Niall közül, erősen kapaszkodva tántorog fel az emeletre, ahol a vendégszobáik is vannak.- Na jó éjt!

Nem érkezik válasz, vagy csak nem hallom. A súlyok a mellkasomról átvándorolnak a szemhéjamra, és magába szippant a sötétség. Érzem, hogy egyre lassabban és mélyebben veszek levegőt, fejem elbillen oldalra, és lejjebb is csúszok a hirtelen hely miatt. Az utolsó valós emlékem pedig az marad, hogy meg kell keresnem a megoldást arra, hogy soha többet ne kelljen megrettenve búcsúzkodni, és hogy Mia és köztem minden a legnagyobb rendbe legyen.

Felnőni, harcolni. Nem kéne, se kellene, hanem ezt fogom tenni.