39. Meet the Tomlinsons

Louis Tomlinson:

A kora hajnali napfény bekúszik a függöny mögül, bántja a szemem. Élénk piros foltokat látok csukott szemmel is, és az sem segít rajtam, hogy a fejemre húzom a takarót.

Szuszogás.

Édes, mély álomban ringatózó apró test kapaszkodik belém, haja csiklandozza a nyakam és a vállam. Bőrömön érzem ahogy kifújja a levegőt halkan, csendesen, pontosan úgy, ahogy korábban lépkedett a szobában. Tudtam, hogy fel fog ébredni, szinte percre pontosan megjósolhattam volna, de nem volt annyi energiám, hogy jelezzem neki, én sem alszom olyan mélyen már. Aztán a hangok elsuhantak, elnémultak, én pedig visszazuhantam a teljes öntudatlanságba, várva, mikor érzem meg ismét az illatát mellettem.

Majdnem egyszerre veszünk nagy levegőt, Mia egy lassú, elnyújtott mozdulattal fordít nekem hátat, kezeivel magához ölelve minden egyes részét a takarónak, amit csak elér, a párnámat is a mellkasához szorítja, és felnevetek, mert mindenemet elveszi. Nem haragszom rá, amúgy is azt terveztem, hogy korábban kelek fel, mint ő, hogy legyen időm reggelit csinálni neki, és bepakolni néhány holmit az autóba, de a lustálkodás, amit még megengedtem volna magamnak további tíz-tizenöt percig, elmarad, ágynemű hiányában. 

Lassan ülök fel, nehogy egy hirtelen tett mozdulatom felébressze őt, és még hosszú másodpercekig figyelem őt, ahogy alszik, békésen, félmosollyal az arcán. Felhúzott lábakkal pont akkora, hogy akár kétszer is elférhetne hosszában a matracon, és akárhányszor így látom, kedvem lenne ölbe kapni őt. Egyszerűen édes és tökéletes, és egyre jobban örülök, hogy akkor, januárban, lekanyarodtam a főútról. Nekem rá volt szükségem, neki pedig rám, s ez a mai napig sem változott semmit.

Felkapkodom a földről a tegnap levetett ruháimat, magamban vigyorgok a történteken, talán még el is pirulok az emlékek felidézése közben, majd kapkodva sietek a fürdőbe, hogy összeszedhessem magam. A tükörből egy kócos, kissé nyúzott, de végtelenül boldog arc tekint vissza rám. Minden reggel elcsodálkozom, mennyire egyformán viselkedünk Miával, hiszen ő is ezt csinálja minden reggel: ámuldozik. Megváltoztunk, mindketten. Talán a másik segítsége volt az egyetlen megoldás a problémáinkra, ugyanis már rég nem éreztem magam magányosnak és hasztalannak, ő pedig, talán végre a sarkára mer állni, és nem hajtja meg a fejét a nevelőapja akarata előtt, és nem tűri, ahogy ocsmányul beszél vele, illetve róla. A fejemet rázva könyvelem el, hogy még mindig beszélek magamhoz, ám ostorozás helyett folyton a szerencsémen rágódom, ami kezd unalmassá válni, mégis minden alkalommal boldoggá tesz a gondolat.
A hideg víz végigszalad a hátamon, sikoltozni lenne kedvem, de befogom a számat, ráharapok a nyelvemre, és minden elképzelhető módon megpróbálom megakadályozni, hogy bármiféle hangot adjak ki magamból. Sziszegve zuhanyzom le, most még a forró víz sem lenne elég meleg, és szeretnék a lehető legtisztább fejjel elindulni, mert már én magam sem tudom, mit várhatnék a találkozástól.
Erős mentol és szegfűillatot húzva magam után lépek ki a fürdőből, immáron tiszta ruhában, és abszolút éberen. Mia még mindig az ágyban fekszik, de a szemei már nyitva vannak. Némán mosolyogva nyújtja felém a kezeit, hogy öleljem meg, és én a lehető legboldogabban teljesítem ezt a kívánságát. Szó szerint belezuhanok az ágyba, és olyan szorosan vonom magamhoz, hogy még megszólalni sem tud először.
- Ne fojts meg, kérlek- a fülemben visszhangzik a nevetése, nagyot dobban a szívem, és engedek a szorításon.
- Jó reggelt- apró puszikat hagyok a füle tövétől, egészen a szája sarkáig mindenhol, amire válaszként csak kuncog, ujjaival pedig az oldalam bökdösi. Imádom, ezeket a boldog reggeleket vele, jobban feltölt, mint bármi más ezen az elcseszett világon.
- Mikor indulunk?- a tegnaphoz képest óriási változás, hogy a hangjában kétely és félelem helyett izgatottsággal teli várakozás van. Olyan, mintha tízen-pár órával ez előtt nem épp azon veszekedtünk volna, hogy találkoznia kell egyszer a családommal, inkább mintha élete legizgalmasabb kalandjára készülne.
- Mikor szeretnél?- az ujjaival játszom, még úgy is tűnhet, hogy nem figyelünk egymásra, de az igazság az, hogy ilyenkor szenteljük a legtöbb figyelmet a másiknak, a legtöbb beszélgetésünk így folyik: mindketten nézünk valamerre, és csak a kezünk ér össze. Ez egyfajta kapocs köztünk, az érintés. Nem a csók, nem a szex, de még csak nem is a végtelenül romantikus üzenetek. Mi így szeretjük egymást, puha tapintásokkal és végeláthatatlan kötődéssel.
- Minél előbb, mert előtte még haza kell ugranom- elbizonytalanodik, összevonja a szemöldökét- vagyis el kell mennem anyámék lakásába.
Megdöbbent a kijelentése, mármint, hogy kijavítja saját magát. Természetes jól esne, ha ezt a helyet hívná az otthonának, de szomorú látni, hogy neki minden lehetősége meglenne arra, hogy nap, mint nap láthassa a családját, mégis ellenkezésekbe ütközik, akárhányszor meg akarja magyarázni a történteket. Mitch elkönyvelte, végleg, s bár nekem is elvesztegetett óráimba került meggyőznöm őt, nem sikerült.
- Felkísérjelek, vagy..?- szívesen töltöm a szabad perceimet a testvéreivel, Jenns, Meli és az ikrek közt, de Sam mindannyiunknak hiányzik, Miának főként, és a hangulatom a padlót verdesi az ilyen találkozások után. Feszengős beszélgetések, szomorú arcocskák, és tompán fénylő szemek. Jenna az egyetlen, aki megpróbálja leplezni a hiányt, és akárhányszor kiáll a nővére igaza mellett, szüleik keményen rászólnak, hogy ehhez még fiatal, és ne üsse bele az orrát.
- Nem tudom. Talán oda sem kéne mennem, csak felhívnom Jennst, hogy hozzon le néhány holmit- vállamra döntött fejjel folytatja, végül csak megrázza a fejét, és kimászik az ágyból- Igen, ezt fogom tenni. Felhívom, és..
Elcsuklik a hangja. Könnyben úszó szemmel, keserű félmosollyal fordul vissza felém, és én csak várom, hogy mit fog mondani.
- Hát nem nevetséges? Nem tűrnek meg abban a lakásban, ahol én is éltem, pedig én annyira- kezeivel eltakarja a száját, sarkon fordul és rázkódó vállakkal próbálja meg visszafojtani a sírást.
- Ne sírj Kincsem- rossz így látni őt, de a legrosszabb, hogy ez ellen nem tehetek semmit, csak azt, hogy minden nap egyre csak jobban és jobban szeretem.

- El sem hiszem, hogy a te családod miatt aggódtam, mikor az enyémnél szörnyűbb már csak akkor lehetne, ha..nem, nem igazán lehetne- a könnyek mögül előbújik egy óvatos mosoly, ami inkább tűnik szájrándításnak.
- Ne mondj ilyet- homlokon csókolom, majd miután megnyugszik, ő is rendbe szedi magát.
Egy órán belül már jóllakva, útra készen hagyjuk magunk mögött a lakást, de bennem még úgy is bennem van a félsz, hogy tudom, semmi baja nem lehet. Szorosan mellettem tartva nézek körbe, észrevétlenül vizsgálok meg minden egyes elhaladó autót, és amelyik csak lassít egy kicsit is, megjegyzem a rendszámát, megfigyelem a sofőrt. 
Keresem az arcot, ami tegnap délelőtt beleégett az elmémbe, az arcot, aminek láttán Miában megfagyott a vér, a tekintet, ami mindvégig rajta volt, aki leselkedett utána, mert tudom, hogy keresi. 
- Mi baj, Lou?- megszorongatja a kezem, és pipiskedve cuppanós puszit ad az arcomra.
Mosolygok. Higgadt és nyugodt vagyok, mert nem lehet baj, túlzottan ráparázok.
- Nincs semmi, csak elbambultam- zsebre vágom a lakáskulcsom, ezzel egy időben elővéve a kocsikulcsot, és Miát magamhoz húzva indulok el a garázs felé. 
Vezetés közben is, minden egyes kereszteződésnél azon kapom magam, hogy feleslegesen bámulok meg mindent kétszer, akár háromszor is. Mikor megállunk pár percre H.Estateben, az autóból kiszállva figyelek tovább. El sem jut az agyamig, amit a lányok beszélnek, lopva pillantok körbe, akárhányszor feltűnik egy-egy alak, legyen az akár nő, akár férfi.
- Jenns- kezdek bele a mondatomba, és már meg sem mosolyogtat, ahogyan reagál Mia húga, nem az jár az eszembe, mennyire aranyos, ahogy megilletődik a jelenlétünkben- Mondd, nem volt ma semmi furcsa erre?
- Louis!
- Mi az?- védekezően magam elé emelek a kezeimet, amíg Mia csak a szemét forgatja, és lemondóan sóhajt.
- Beavatnátok?- a legidősebb Hismith lány felvont szemöldökkel, csípőre tett kézzel kér minket számon, és mielőtt Mia belekezdene valami ócska magyarázatba, hogy már pedig nincs probléma, megelőzöm.
- Találkoztunk tegnap egy régi ismerőssel, azt hittem itt is volt, de ezek szerint nem- mint aki jól végezte dolgát, visszaveszem a szemüvegem, és segítek bepakolni a kocsiba a ruhákat, amikért eljöttünk.
- Louis, hagyd abba, kérlek- oldalba bök, és sziszegni kezd, hátha Jenna nem veszi észre, de a lány ahelyett, hogy tovább nyaggatna minket, egyszerűen csak elköszön, és közli, hogy valami nincs rendben nálunk. Igaza lehet.
- Muszáj volt ezt?- rettentő hosszú óráknak tűnő percek után felém fordulva kér számon.
- Mit?- vigyorgok, mert tudom, hogy most fel fogom bosszantani, de alig várom, hogy felhúzott orral morogjon valamit, hogy pufogjon, és kérje ki magának.
- Könyörgöm, legalább ne tegyél úgy, mintha nem tudnád, miről beszélek- hangja ellágyul, maga elé mered, a körmét piszkálja vakon. Lopva őt figyelem, amióta magunk mögött hagytuk London határát, megnyugodtam, és minden figyelmem Neki szentelem.
Elkapom a jobbját, ujjainkat összefűzve húzom a számhoz, hogy bele tudjak csókolni a tenyerébe, de a mosoly, ami megjelenik az arcán nem olyan őszinte és felszabadult, így úgy döntök, inkább nem kínzom tovább.
- Ne haragudj, csak tudni akartam, hogy egyáltalán mit akar..- tartok egy rövid szünetet, megpróbálom a lehető legemberibben megfogalmazni a gondolataimat, ami Thomas esetében elég nehéz, mert ő magát sem tartom sokra- Szóval milyen szándékai vannak.
- Édes, hogy aggódsz, de nem akarom, hogy Jenna vagy anyáék megtudjanak bármit is- hirtelen ér a felismerés, és alig találok szavakat.
- Ezt úgy érted, hogy ők..?- nem akarom hallani a válaszát, mert megint olyan érzés járkál bennem, mint mikor beavatott a múltjába a sérülése után, és utálom látni azt a kínt az arán, ami ilyenkor megjelenik.
- Hogy nem tudnak semmit? Valami olyasmi- eltűnődve néz ki továbbra is a szélvédőn, ujjbegyeivel cirógatja a kézfejem, amitől folyton a hideg ráz, de jóleső érzés, annak ellenére, hogy a barátnőm darabjaira tört lelkének darabjait még mindig söprögetnem kell, ami már lassan nekem fáj.
- Miért nem mondod el nekik az igazat?
Válaszként csak apró kacaj hagyja el a száját, és keserűen néz rám, mintha nem ez lenne a leglogikusabb lépés, amit csak megtehet.
- Komolyan, Mia, szerintem le kellene ülnöd beszélni velük, elmesélni szép sorjában, hogy mik történtek- állom a pillantását, és a piros lámpa adta lehetőséget kihasználva kicsit felé fordulok- Ha szeretnéd, ott leszek melletted, de ha azt szeretnéd, elviszem a lányokat valahova addig.
- Olyan jó lenne, ha ilyen egyszerűen működne minden- fejét óvatosan a vállamra hajtja, hogy ne akadályozzon majd a váltásban és a vezetésben. A hangja szomorúsággal van tele és csalódással, engem pedig épp azért feszít szét az ideg, mert tudom, még mindig nem tehetek semmit, akkor sem, ha ennél jobban még nem akartam semmit.
- Szeretném, ha egyszer megpróbálnád- komolyabb hangnemre váltok, és a szemébe nézve, szinte kérlelem.
- Majd meglátjuk- elnyom egy ásítást, fejét átbillenti a másik oldalra. 
Lapos pislogások közepette csendesedik el újra, ám most már nem feszélyez a néma utazás, egyenletessé váló szuszogása megnyugtat, hogy végre alszik egy keveset, ha már éjszaka egyre kevésbé megy neki a pihenés.

Amelia Villain:

Egy ideig magamon érzem Louis vigyázó tekintetét, ami a szívemet csordultig tölti szeretettel és hálával, de lassan elengedem minden gondolatomat, és lassan, de biztosan alszom el. Kiélvezem, hogy álmatlan zuhanásba kezdek, rémképek és félelmek nélkül, de Louis kezét nem engedem el, legalábbis amíg tudatomnál vagyok, addig szorosan kapaszkodom az ujjaiba.

A semmi, ami betakar, ami magába szippant, eltölti minden porcikámat, és ugyan észlelem az idő múlását, hogy a nap egyre magasabbra tör, és egyre intenzívebben tűz be a szélvédőn, de nem ébredek fel rá igazán. Arcom önkéntelenül a fény felé fordítom, élvezem a melegséget, ami eléri a bőröm, talán még mosolygok is alvás közben. Minden, amit érzek, az a végtelen boldogság és nyugodtság. Nem engedem, hogy a feszültség felülkerekedjen rajtam, megpróbálok elvonatkoztatni attól, hogy hamarosan Louis családja elé kell állnom, hogy be kell mutatkoznom, annak ellenére, hogy ők már valószínűleg tudnak rólam mindent, hogy ki vagyok és hogy mit csináltam, mióta vagyok Lou mellett, és ha valóban annyi telefonbeszélgetés zajlott le Louis és az édesanyja között, akkor számára nyitott könyv az életünk, mind a baráti kapcsolatunk, mind a nem túl hosszú, de közös kis mindennapjainkból íródott történet.

- Ébredj, Tündérem- egy hideg, száraz ajak érinti meg az arcbőröm, ismerős illat csapja meg az orrom: Louis.
Kinyitom a szemem, hunyorogva, egy ásítást elfojtva pillantok körbe az ismeretlen környezetben. Csendes városrész, nem igazán hivalkodó környék, engem mégis a hideg ráz. Minden ablak csúfosan mered rám, az utcafronti részre ültetett színes virágok és zöld pázsit megvetően lengedeznek a szélben. Érződik, hogy nem otthon vagyok, hogy ez valami más, amire már nem is olyan biztos, hogy fel vagyok készülve. - Louis..?- a szemeim továbbra sem tudom tágra nyitni, bántja a fény. 
- Nem sokára dél van- végigsimít a hajamon, az ezernyi megválaszolatlan kérdésemet figyelmen kívül hagyva kapcsolja ki a biztonsági övem, gondoskodó karjaival átfogja a vállam, én pedig úgy kapaszkodok belé, mintha az életem múlna rajta.- Nem volt szívem felébreszteni téged. Jól aludtál? 
- Igen- ez minden, ami kitelik tőlem, ő viszont nem neheztel, látom rajta, hogy természetesnek veszi a szűkszavúságom, és ezt most igazán nagyra értékelem. 
- Gyere, már várnak minket, és menten éhen halok- nevetve fúrja arcát a nyakamba, amitől nekem is jobb kedvem lesz egy szempillantás alatt. Lelkesebben pattanok ki az autóból, mint gondoltam volna, és meglepődök, milyen meleg van idekint, és hogy valóban csend uralkodik a házak közt. 
- Itt mindig ilyen nyugalom van?- Louis kezét elkapva sétálok egy térkővel kirakott járda felé. Mielőtt válaszolna, szélesen elmosolyodik, ami arra enged következtetni, hogy Neki valóban erre volt szüksége, Doncasterre. 
- Mióta elköltözött, azóta legalább csend van- egy ismeretlen hang üti meg a fülem, és szinte azonnal meg is látom, ki az. Az elképesztő, hosszú, fehér szőke haját veszem észre elsőként, ami elüt a rengeteg színtől, ami körbeveszi, aztán a szemeit, amit felfed a napszemüvege mögül, végül riadtan lépek távolabb, mikor Louis nyakába ugrik. - Már azt hittem, sose értek ide- nem vinnyog, de közel áll hozzá, vidáman csimpaszkodik a testvérén, nevetésükre pedig újabb és újabb kíváncsi arc tűnik fel. Kényelmetlenül érzem magam, karomat átfogva ácsorgok, megvárom, hogy Louis mindenkinek köszönjön, megölelje őket. 
- Anya, lányok, szeretném bemutatni Ameliát- csillogó szemmel von maga mellé, s először rám, majd a családjára néz. Érzem magamon a tekintetüket, aztán a semmiből nekem csapódik egy barna hajú lány, barátságosan ölel magához, és a fülemhez közel tartott ajkakkal üdvözöl. - Isten hozott nálunk- melegség jár át, Jennst látom benne, és ez segít leküzdenem a kezdeti félelmeimet. Visszaölelem, majd szép sorban mind bemutatkoznak, üdvözölnek, ölelnek, kérdezgetnek. Egészen beleszédülök, mire a házba érünk. 
Boldogság. Itt minden erről szól. Louis is biztosan ettől vált ilyen csodálatos emberré. 
- Na hát, te még csinosabb vagy, mint ahogy képzeltük!- Louis édesanyja szélesen mosolyogva mér végig, és megpaskolja maga mellett a helyet, hogy üljünk oda. Képtelen vagyok megszólalni, megilletődve nyögök ki egy köszönet félét. Louis karját szorosan fonja körbe az enyém, a tenyerem izzad és érzem, hogy elvörösödik az arcom. Szinte lángol, és erre a mellettem ülő fiú csak rátesz egy lapáttal, mivel édesen morogva nyom egy cuppanós puszit az arcélem és a nyakam határára. Felkarjánál lököm távolabb magamtól, mert kellemetlennek érzem, hogy mindenki szeme láttára csinálja ezt, és azt hiszem, megfeledkezek magamról és idegességemben egy zavart sikkantás keretein belül rá is szólok.
- Már sokat hallottunk rólad- Fizzy vidáman lóbálva a lábát ücsörög testvérei között, és azt hiszem, felismerheti a riadtságot az arcomon, mert zavartan hozzátesz- Persze csak jókat. 
- Tényleg focista vagy?- Lottie elképedve bámul, izgatottan csillog a szeme.
Most ere mit mondjak? Hisz nem vagyok az, és sosem akartam az lenni, de volt, mikor csak az volt nekem. Mióta Louist ismerem, feltűnően csökkent a pályán töltött órák száma, és, habár továbbra is imádom, a hiányát voltaképpen pótolja a szerelem. Nem érzek ürességet, nincs szükségem arra, hogy erőből rúgjak a labdába, vagy a gondokról megfeledkezve, órákon át tanítsak. Persze, van, amit mások kedvéért kéne megtennem, de, valljuk be, van okom arra, hogy elkerüljem azt a helyet.