38.- Dreams are just dreams

Drága Olvasóim!

Megpróbáltam legalább olyanra megírni ezt a fejezetet, mint amennyire megérdemlitek! Fantasztikus érzés, hogy vannak, akik még mindig olvassák és figyelemmel kísérik a történetet. Az oldalmegjelenítések száma napról napra nő, és ezt nem is tudom, hogyan köszönhetném meg. Fantasztikusak vagytok! És még egyszer meg szeretném köszönni az előző részhez érkezett kedves szavakat, még mindig a hatásuk alatt vagyok! <3

Tudom, hogy éjjel fél 3 van, de most végeztem a résszel, remélem néhányotoknak reggel kellemes meglepetést okozok ezzel az aprósággal. :)

Jó olvasást, és aki iskolába igyekszik majd, kitartást, ez egy rövid kis hét! :)

Legyetek rosszak,

xx Lu

Amelia Villain:

Louis karjaiban elég könnyű elpilledni, így meg sem lepődök azon, hogy szinte azonnal álomba zuhanok, amint elhelyezkedünk a hátsó teraszon lévő hintaágyban. Érzem, hogy köröket rajzol a karomra, és mielőtt még teljesen belezuhannék ebbe kényelmes boldogságba, még óvatos félmosolyra húzom a számat.

- Nem kell aggódnod- homlokon csókol, szorosabban von magához, aztán csendben marad.

Azt hittem, mélyen fogok aludni, hiszen az elmúlt hetekben éberen feküdtem órákon át, arra várva, hogy kivilágosodjon és kiülhessek a kertbe, ám ezúttal is csak az ismerős álmatlanság talál meg. A vékony határán álomnak és valóságnak billegek, ahhoz lusta vagyok, hogy kinyissam a szemem, felüljek és beszéljek, de valódi, bármilyen formában értékes alvásra sem vagyok képes, épp ezért hamar megtámadják a gondolataimat a furcsábbnál furcsább képek. Elfolyt, szétkenődött valóság, ami minden másodperc elteltével tovább torzul, végül már a felismerhetetlenségig formálja át magát.

Louis közelsége gyorsan porrá zúzódik, és a korábbi tévképzeteim ellenére ismeretlennek érzem a helyzetem, akármennyire is ismerős helyen találom magam. Lábaimra nézek, amik teljes felszerelésben pompáznak. Sötét van, az alakokat csak nagyon nehezen lehet kivenni, a fény egyetlen pontban éget, és hirtelen eszembe jut, mi a dolgom.

A labdára koncentrálok, és azonnal összeáll a kép a fejemben: ha be tudom rúgni a gólt, túlléphetek, de ha nem, bajban leszek. Kocogni kezdek, bemelegítésképp ide-oda lököm a labdát egyik lábamtól a másikig, rutinosan indulok el, nem is foglalkozom azzal, hogy  melyik háló felé kéne mennem, hiszen mindegy. Az első próbálkozásom csúfos véget ér, azon nyomban pánikba is esek. A zihálásom túl hangos ahhoz, hogy észrevegyem a körülöttem bekövetkező változást, csak a fények tompulását látom, a távolról érkező világosságot.

- Nem lesz semmi baj- megfogja a kezem, a hátam mögül nyúl a vállaim felé. Kívülről látom magam, mozdulatlanul állok, és már-már a lélegzetvételeit is számolni tudnám, mégsem idegeskedek. Régről rémlő nyugodtság árasztja el az elmém, csak akkor kezdek ismét heves kapkodásba, mikor túl szorosan fogja körbe a csuklóm, mikor már túl közel van, és megérzem az akaratos rángatását. Pontosan úgy viselkedik, mint annak idején, ebből pedig ki fogok törni, a félelmeim árnyékából, mert ki akarok. Nem engedhetem meg magamnak, hogy elhatalmasodjon rajtam mindez.

- Engedj el- nem ereszt el, és csak nagy nehezen tudom tovább pörgetni a dolgokat, végül fuldokolva ülök fel, Louis pedig döbbenten figyel, alig mer hozzám érni.

Lehajtott fejjel ülök fel rendesen, nem merek a szemébe nézni, ugyanis biztos vagyok abban, hogy megijesztettem, talán sikoltoztam is, vagy csak egy másik név hagyta el a számat.

- Mia, én...- a szemébe félelem tükröződik, és mikor közelebb próbálnék férkőzni hozzá, rémülten dől hátra.

- Louis?- meglep a reakciója, szinte menekül, és amint ez eszembe jut, már fel is pattan, hogy besiethessen a lakásba, míg én magam elé bámulva ücsörgök tovább, és azt a pontot figyelem, ahol korábban Louis ült.

Fohászkodom azért, hogy ez is csak egy újabb álom legyen, egy egyszerű vízió, aminek hamar véget tudok vetni. Csak fel kell ébrednem, s amíg az folyamatban van, a gondolataimmal terelnem a történéseket. Pofon egyszerűnek hangzik, és az is, csakhogy az elmém lefagy, mintha csak saját magam ellen játszanék. Fel akarok állni, elsétálni, vagy bemenni a teraszról, de nem megy. Tudom, hogy itt vagyok, de azt is, hogy ez nem a valóság. Biztosan csak a fáradtság teszi, és hamarosan olyan mélységeket öltenek majd az álmaim, hogy nem fogok rá emlékezni. Egyetlen egy másodpercére sem.

- Louis!- minden irányból magamat hallom, a saját hangom, miként kiabálok, és a falakról visszapattannak a rezgések. Nem jutnak el a belső térbe, tudom, ennek ellenére tovább próbálkozom, és addig üvöltöm a nevét, amíg meg nem jelenik, és meg nem hallom őt. Válaszol. Szólongat, a nevemet suttogja, és akármilyen messze is van, hallom őt, egyre tisztábban és egyre közelebbről.

- Mia, kincsem- az arcom cirógatja, s mihelyst kipattannak a szemeim, felülök. Igaz, kissé megszédülök, de azon nyomban körbe nézek: a teraszon ülünk mindketten.

A nap magasan tűz az égen, kora délután lehet. Sehol egy kósza esőfelhő, az ég olyan ragyogó kék, mintha csak most festették volna frissen. Nem szólunk semmit, csendbe és a másik karjaiba burkolózva ringatózunk a hintaágyon. Hallgatom a műanyag részek halk pattanását, ahogy a lengedező langyos szellő végig süvít a terasz alatti füves részen. Anélkül, hogy az arcomra tenném a kezem, vagy tükörbe néznék, tudom jól, az arcom kipirult, a szemeim pedig vörösek- álmomban valószínűleg könnyeztem is, mert érzem a kellemetlen maró hatását a sós cseppeknek.

- Rosszat álmodtál, ugye?- elkeseredetten kérdezi, jóformán nem is vár választ, tudja jól, hogy ennek mindinkább egy kijelentésnek kellett volna lennie.

- Talán csak felzaklatott Thomas felbukkanása. Semmi komoly- hunyorogva nézek rá, de csak lesújtó pillantásokat kapok tőle.

- Semmi komoly? Tényleg?- felhúzott szemöldökkel faggat tovább, egy csepp rosszindulat nélkül, de éreztetve velem, hogy ez most nem vicc.

- El fog múlni, friss még a találkozásunk emléke- közelebb húzódok hozzá, és az álmaimban történtekkel ellentétben, arra sarkall, hogy olyan közel bújjak hozzá, amennyire csak tudok. Erős karjaival átfogja a vállaim és a derekam. Ilyenkor érzem magam a legnagyobb biztonságban, és még azt is elfelejtem, hogy az elkövetkező napokban paranoiássá fogok válni, megrögzötten fogok forogni, akárhányszor utcára lépek, tudni fogom, hogy követnek, de most nem. Most élvezem azt, hogy Louis vigyáz rám, és nem engedi, hogy bárki akár csak egy pillantást is vessen rám. Ránk.

- Aggódom - motyogja a hajamba, ajkaival puhán súrolva a homlokomat. A karom, a lábam, az egész testem libabőrös, már csupán a hangjától is, nem hogy még így.

- Szeretlek, Louis- megcsókolom az arcélét, ugyanis csak azt érem el kényelmesen- Mindennél jobban.

Nehézkesen veszi a levegőt, tekintetét elszakítja rólam. Ezzel kapcsolatban mindig van megérzésem, hiszen a megismerkedésünk legelejétől fogva időről időre szembe találtam magam ezzel a pillantással, ezekkel a súlyos pillákkal, amik félig eltakarják a szemeit.

Ez alkalommal azonban semmit nem érzek, egyszerűen csak várok, hogy mit mond. Tudom, hogy nem fogunk veszekedni, de azzal is tisztában vagyok, hogy nincs minden rendben. Ki kell mondania valamelyikünknek, ugyan még pontosan nem tudom mi az, ami kettőnk közt lebeg, de egyszer ki fogjuk deríteni, ketten.

- Anya szeretne meghívni minket egy nagy családi ebédre - bumm! Ez az, amire a legkevésbé sem számítottam, és bár nem hangzik úgy, mint egy halálos ítélet, a gyomrom mégis gombostűnyire zsugorodik. Louis családja sosem találkozott velem, és ha hallottak rólam, biztosan megvan a véleményük.

- Mármint, hogy?- félve kérdezem, kezem az ölembe húzom és a saját ujjaimat szorongatom.

- Egyik hétvégén, amikor ráér mindenki, leutazhatnánk Doncasterbe. Jót tenne egy kis kikapcsolódás, neked is, nekem is, és az egész nagy családnak- a szemeiben vidámság játszik, a kék íriszek elképesztő ragyogásba kezdenek. Boldog. Ennél boldogabbnak talán még sosem láttam, és így, hogy a családjáról beszél, a hangja is megváltozik. Mélyebb, nyugodtabb,
- Az egész alatt úgy érted, mindenki?- minden reményem elszáll, miszerint alig észrevehető a félelmem, amikor Louis rám néz, és elmosolyodik.
- Csak nem félsz? Mia, látatlanban is imád téged a családom- felnevet, csupán egy pillanatig kacag, végül cuppanós puszit ad a számra, és maga után húz.
- Louis, ez nem vicces. Mit gondolhatnak rólam!? Egyáltalán mit tudnak?- kérdések ezreit lennék képes még a nyakába zúdítani, de leültet a nappaliban, és a kezembe adva egy pohár narancslevet, magyarázkodni kezd.
- Tudod, elég sokat beszélgettem édesanyámmal telefonon, mikor még nem találkoztunk, aztán- nagyot kortyol a saját italából, majd megtörve a rövid csendet, folytatja- mikor felreppent a hír, hogy valami nincs velem rendben, elmaradoztak a hívások. Rád hivatkoztam- a szemei ugyan úgy csillognak, mint néhány perccel ez előtt, azonban egészen másfajta fátyol lengedezik előtte, ez pedig zavarba ejt. Engem néz, áthatóan és végtelenül szerelmesen.
- Rám? Ugyan, miért?- próbálom leplezni a pírt az arcomon, így én is beleiszok a gyümölcslébe.
- Miért ne? Elmeséltem anyunak mindent, a találkozásunkat, azt, hogy mennyit beszélgettünk, és akárhányszor azt éreztem, ideje helyre billenteni engem, ott voltál, és jól fenékbe rúgtál- megint nevet, de ezúttal én is, hiszen minden egyes pillanatra emlékszem, amikor felbosszantott az önsajnálatával, vagy épp annyira aggódtam érte, hogy képes voltam rohanni hozzá a kórházba a tél kellős közepén, a havas esőben, gyalog, tulajdonképpen ismeretlenül.- Mindent tudnak rólad, amit csak kell.
- Louis, és mondd, mit szóltak, amikor..tudod, voltak dolgok, amiket szerintem mindketten megbántunk már, de én, szóval- képtelen vagyok kifejezni magam, azt sem tudom, hogyan térjek a lényegre, bár egészen biztos vagyok abban, Lou érti, mire gondolok.
- Miért nem akarsz találkozni velük?- feszültség alakul ki kettőnk között, és ha nem is robban azonnal, érzékelhető a változás.
- Egy szóval se mondtam, hogy nem akarok- dacosan, felhúzott lábakkal figyelem őt, minden mozdulatát. Látom rajta, hogy lassan szétfeszíti őt az idegesség, de próbálja türtőztetni magát.
- De erre céloztál- háttal áll, az arcát csak annyira fordítja felém, hogy az egyik szemét megláthassam. És ez bőven elég. csalódottság, keserűség, harag árad belőle, rajtam pedig végig szalad ettől a hideg.
- Nem, Louis, egyáltalán nem. Miért nem félhetek az első találkozástól, hm? Talán ez valami Isten verte bűn, vagy mi?- a poharamat letéve menekülök ki a nappaliból, de elhaladva mellette kénytelen vagyok megállni. A karomat elkapja, finoman maga felé húz, és ugyan még bosszankodom egy kicsit az ostoba feltevésein, de felé fordulok az unszolására.
- Ne haragudj- orrával megböki az enyémet, mosolyog. Na, ez az, amire én jelenleg képtelen vagyok.
- Nincs gond- húzódok el tőle- Tényleg.
- Mia, ne csináld már. kérlek!- kezem kihúzom a karjai közül, és az emeletre sietek. Ideje otthon töltenem egy éjszakát, hiszen képtelen lennék bevallani neki, hogy nem csak hogy rettegek a találkozástól, ráadásul még a hátam közepére sem kívánok egy kínos beszélgetést, aminek keretein belül a kellemetlen múltról kell beszélnem.- Most elmész?
- Sam biztos hiányol, mennem kell- a táskám összehúzva huppanok le az ágyra.
Nem szól semmit, az ajtónak támaszkodva fújtat, és a szemét forgatja. De akkor sem avathatom bele abba, hogy mit érzek.
- Megőrülök- löki el magát, és egyenesen előttem terem. Nagyot nyelek, miután megtámaszkodik a combom mellett. Megpróbálja felvenni velem a szemkontaktust, de mikor elfordítom a fejem, megragadja a kezével és óvatosan maga felé fordítja- Amelia, soha nem fogsz tudni hazudni nekem.
- Nem is akarok- jelentem ki, még így is, hogy érzem, lebuktam.
- Pedig pont az ellenkezőjét teszed- lemondóan sóhajt, és leül mellém. Nem szólunk egy szót sem, én mégis egyre sebesebben veszem a levegőt.
- Holnap hívlak- felkapom a táskámat, és elindulok a földszint felé.
- Nem fontos- amikor meghallom a válaszát, megfagy az ereimben a vér.
- Hogy micsoda?- azonnal visszafordulok, és a táskát a földre dobva állok meg a szoba bejáratánál, ahol nem rég ő állt.
- Ne hívj fel, ha nem akarsz- elintézi egy vállrándítással az egészet. Ekkor veszem észre a másik táskát az ágy mellett, azon a oldalon, ahol ő szokott aludni.
- Elutazol?- meglepetten és valahol egy picit sértetten érdeklődök, a táska felé bökve.
- Az előbb mondtam. Holnap Doncasterbe utazom, ugyanis máskor nem nagyon lesz rá lehetőségem, és semmi kedvem odaautókázni, néhány óra múlva pedig vissza Londonba. Egy-két éjszakát ott töltök,
- Ó, szóval legyek megtisztelve, hogy szóltál? És ugyan, mondd már el, mióta tudsz erről?- ez nem fair, ha már korábban tudta, miért nem szólt?
- Ne csináld már ezt!- Louis hangja egy cseppnyit felszökik, érzem, hogy egyre idegesebb, de akárhogy próbálkozom, nem tudom magam jobban visszafogni, ezért inkább kieresztem a hangom és mindent rázúdítva kezdek el úgy igazán veszekedni.
- Mi az, hogy ne csináljam ezt? Drágám, hallod magad!? Épp most jelentetted ki, hogy elutazol, csak épp elfelejtetted időben közölni velem! Igen, tudd meg, hogy félek a találkozásról, mert lehet, hogy te könnyen túl léptél rajta, de hidd el, nekem még élénken él az emlékezetemben az az elvonó, amiről alig pár hete jöttem haza. Louis, én megöltem egy embert, ráadásul gyógyszerek és mindenféle szintetikus por hatása alatt, szerinted mit szólna ehhez a családod? Mert én a helyükbe kitagadnálak téged, amiért összeálltál egy ilyen lánnyal!- muszáj néhány másodpercre elhallgatnom, sűrű lélegzetvételek közepette fújom ki magam, de koránt sincs még vége a mondandómnak- Szerinted ez az, amit elképzelt az anyukád? Hogy a kisfia egy ilyen lány mellett feszítsen!? Megérteném, ha a pokolba kívánna, ahogyan az én anyám is teszi velem, pedig esküszöm, az élő Istenre, hogy ő szült engem, mégis megvet. Mit szólna a családod? Mit? Mondd meg!
Mindketten lefagyva állunk, belőlem feltör a néma sírás, a könnyeim patakokban folynak, Louis viszont rezzenéstelen arccal néz rám. Szemeiből eltűnik az eddigi harag, és valami olyat látok meg benne, amit még talán soha, legalábbis így, tisztán még nem láttam: szánalmat.
- Sajnálom, ha azt hiszed, hogy ilyen könnyen ítélkezik a családom- szomorúnak tűnik, egy pillanat alatt megbánom a kiejtett szavakat, és mikor odamennék hozzá, hogy bocsánatot tudjak kérni, ő az, aki leráz.- Ne, kérlek.
- Sajnálom, nem úgy gondoltam, én csak..- elcsuklik a hangom, ezúttal felülkerekedik rajtam a sírás, görcsösen kapaszkodom a pólójába, és hiába fordítja el az arcát, tudom, hogy nem haragszik, mert már rég nem szór villámokat a szeme- Louis, bocsáss meg.
- Ah, Mia- szorosan a karjaiba zár, és elhúzott csókot ad a homlokomra. Lehunyt szemmel élvezem a pillanatot, de amint újra megszólal, megtörik a parányi varázs körülöttünk- De én attól még elutazom holnap.
- Rendben, akkor megyek veled- félelem ide vagy oda, a Louis iránti érzelmeim sokkal erősebbek ennél, és ha remegő gyomorral is, de vele tartok.
- Tényleg?- felcsillan a szeme, valószínűleg még nem hisz a fülének.
- Ha elviseled a szeszélyes barátnődet egy olyan hosszú úton, akkor mindenképp veled szeretnék tartani- nevetve fúrja arcát a nyakamba, és a bőröm minden milliméterét megízleli ajkaival.
- Nem szeszélyes, csak kissé érzékeny- csiklandoznak a puszijai, felhúzott vállakkal védekezek ellene, aminek a vége az, hogy lecsapunk egymás ajkára. Még sosem veszekedtünk így, de ha minden alkalommal ez a vége, akkor sűrűbben kéne így tennünk.
Kezei lassan futnak fel a combjaimon, nem törődve azzal, hogy a ruhám felgyűrődik, és amikor ujjai elérik a derekamat, halkan belemorgok a csókunkba. Kiráz a hideg az érintése nyomán, sokkal közelebb akarom húzni magamhoz, mint amennyire ez lehetséges. Ujjaimmal a hajába túrok, érzem, ahogy emelkedik és süllyed a mellkasa, egyszerre szívjuk be a levegőt, majd elemel a talajról, és az ölébe vonva lépked az ágyhoz, majd lassan a hátamra fektet. Másodperceken keresztül nem mozdulunk, csak bámuljuk a másikat, és akárhogyan is, de sikerül túllendülnünk azon, hogy csodáljuk egymást.
Engem mindig elvarázsolt az a tekintet, amivel képes rám nézni. Már akkor is levett a lábamról, mikor épp Eleanorról mesélt nekem az év elején, amikor még csak barátok voltunk. Olyan kifejező a pillantása, és olyan hihetetlenül gyönyörű kék íriszei vannak, hogy képtelen vagyok nem arra figyelni.
- Szeretlek- suttogja a fülembe, de én már olyan szinten a hatása alá kerültem, hogy képtelen vagyok a beszédre. Megcsókolom, finoman megharapom az ajkait, és még közelebb húzom magamhoz. Nem tudok megálljt parancsolni magamnak, és a sebhelyeim és hegeim ellenére, még így is, a fényárban úszó szobában sem zavar, hogy lefejti rólam a ruhát. Aggodalom helyett benyúlok a pólója alá, az alján lévő varrásba kapaszkodva tornázom fel a puha pamutot a hátán, végül kibújtatom a felsőből.
Megrészegít. Ez az egyetlen magyarázat arra, hogy miért viselkedek így, akárhányszor legyőznek a szavai, a szerelme, az egész lénye. A szívem már a gondolattól is hevesen ver, ha eszembe jut, reggel mellette fogok felébredni, vagy később kézen fogva fogunk sétálni. Még mindig nem hiszem el, hogy Louis talált bennem valamit, ami megfogta őt, és hozzáláncolta a szívét az enyémhez. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy szeret, hogy egyáltalán itt van nekem. Ez előtt nem tudtam, milyen az, ha viszont szeretnek, és úgy gondoltam, sosem jön el az én időm, mikor gyönyörűnek hívnak, és komolyan azt gondolják, hogy szép vagyok.
Thomas.
Az egyetlen ember, akit szerettem ez előtt, mert titkon mindig több volt, mint a bátyám. Esténként elképzeltem, hogy átkarol, nevetséges módon rajongtam a mostohatestvéremért, mert ő volt az egyetlen olyan az életemben, aki kellő figyelmet fordított felém, és amikor pofára estem, és kimutatta a foga fehérjét, megfogadtam, hogy többet nem állok szóba senkivel, aki nem a testvérem vagy az anyám. Aztán jött ez az idióta, aki egy szempillantás alatt az ujjai köré csavart, még ha nem is vettem észre az első pillanatban.
A mellkasára hajtva a fejem alszom el, kimerülten szuszogunk, és amilyen hamar elnyom minket az álom, olyan hamar zuhanok édes álmok karjai közé.
Zavaros képek támadják meg az elmém, de tudom, hogy egyik sem tart sokáig. Louis arca rég óta állandó szereplője az álmaimnak, szóval kezdek hozzászokni, hogy köddé válik a szemem láttára, de mikor Thomas hangja ismét a fülembe kúszik, újra a kocsiban érzem magam, mellette.
- Annyira sajnálom- képtelen vagyok leállítani magam, újra kiejtem azokat a szavakat, amiket évekkel ez előtt mondtam neki az autóban.
- Nem kell, nem éri meg- letörtnek látszik, arcjátéka ugyan olyan pontos, mint akkor. Pontosan lejátszódik előttem a jelenet, és én nem tudok tenni ellene semmit.
- De nem értem. Szerettétek egymást, mi történt, hogy ilyen hirtelen..?- lassan rám emeli a tekintetét. Sötét van, csak a körvonalait veszem ki, és a száját, amit megvilágít az út széli lámpa fénye. Ahogy formálja a szavakat, nagyot nyelek. Kiráz tőle a hideg, és rossz előérzetem támad, ami végül félig valósággá is válik; kezei a térdemtől felfelé kúszva érnek el az övem vonaláig. Zilálva veszek levegőt, mire csak még inkább felbátorodik, és fölém magasodva nyom az ülésbe. Ajkaival mohón kap a nyakamhoz, ujjai bebarangolják a testem, és a ficánkolásom csak azt eredményezi, hogy az övcsatjával keményen odacsap a combomra- ez a heg a mai napig látszik.
- Thomas, eressz, mi a fenét művelsz?- maguktól jönnek a szavak, nem tudok ellene tenni semmit sem, ahogy Thomasnak sem.
- Ne mondd, hogy nem erre vágysz azóta, mióta együtt lakunk, Mia-  a nevem megbecstelenedik, ahogy elhagyja a száját.
Sikítok, kapálózok, mégis legyőz, végül levegő után kapkodva ülök fel Louis mellett. Szerencsére nem ébredt fel, az igazak álmát alussza.
Thomas valóban felforgatta a gondolataimat, pedig hosszú ideig nem gondoltam rá, nem voltak rémálmaim, most pedig újra ellehetetleníti az alvásomat.
Óvatosan mászok ki az ágyból, magamhoz véve egy tiszta törölközőt és pár ruhát Louis szekrényéből, ahová bepakoltatta velem a cuccaimat. Magamra zárom a fürdőt, és a csapot megnyitva gondolkodom el legalább ezerszer azon, hogy mi a franc folyik itt.
Vajon miért jött vissza Thomas? Talán az apja miatt. Évek óta nem látta őt, érthető, ha hiányzik neki.
Ha jól számolom, most nagyjából annyi idős lehet, mint Louis, talán egy kicsit fiatalabb. Legfeljebb néhány hónappal, és nagyjából három és fél éve nem találkozott a családunkkal. 
De mi van, ha nem az apja miatt jött? Ha nem véletlenül ült ott ma reggel azon a helyen, ahol mi is reggeliztünk? Miért nem jött oda? Miért nézett? Egyáltalán felismert?
Túl sok kérdés merül fel bennem, és egyikre sem találok választ, ami frusztrál.